A legnagyobb bolond: Regény - 06

A mit az a szegény üldözött ember reá bizott: elvesse, nehogy bajba
keverje?
Nem osztozni kivánt-e amaz ember bajában, nem a veszedelme felét kérte-e
el tőle?
S ha maga kérte: lehet-e most gyáván eldobni ezt a levelet?
Aztán ki tudja, mi van a levélben?
Ki tudja, mi függ attól, hogy kézbe jut-e, aztán meg attól, hogy kinek a
kezébe jut a levél.
Nem, nem, a levéltől meg nem válhatik, inkább történjék akármi?
És ment gyors lábbal, izgatott elmével a nagy útvesztőben
utcáról-utcára, nem tudva hol jár, nem tudva hol álljon meg, nem tudva
hova menjen. A lámpákat lassanként felgyújtogatták s ő az utczák egyik
oldaláról a másikra került a világító lámpák elől. Ha katonát, rendőrt
látott: azt is iparkodott elkerülni. Ha valaki erősebben megnézte, nem
tudta mit tegyen zavarában s ha gyorsabb lépéseket hallott a háta
mögött, minden lélekjelenlétére szüksége volt, hogy futásnak ne eredjen.
Végre egy befásított térre jutott, a melynek közepében egy nagy, csunya
épület állott.
Egy fa árnyékába húzta magát s a fa törzséhez támaszkodva megpihent a
kétségbeesett gyaloglásból. De nem sokáig állt itt, emberek közeledtek s
ő átmenekült a nagy ház árnyékába, ott egy szögletben egy rozzant pad
volt, arra leült. S teste pihenvén, agya annál lázasabban dolgozott. Az
a levél elkezdett rejtekében mozogni s Pipiske a szivéhez kapott, mintha
megakarná a levélkét állítani, nehogy valamely arra menő figyelmét oda
vonja. Mert ő tisztán hallotta a levélke zörgését és lépteket is hall.
Valaki közeledik, egyforma kimért léptekkel, szorosan a nagy ház
mellett, Istenem, ez katona, őrt áll itt e háznál, micsoda ház is lehet
ez? És ha a katona megtalálja, kérdőre vonja, – gyorsan tovább e
helyről!
És Pipiske felugrik s a falhoz lapulva megyen tovább. S a mint az épület
végére ér, a katona meg utána lépked, még nagyobb rémület fogja el. Az
épület végén két lámpa ég s a lámpa világánál izgatott csoportok
állanak, vegyes nép, köztük katonatisztek is és élénken beszélgetnek.
Merre menjen most a szerencsétlen leány, előre-e vagy hátra? ama népek
közé vagy az őr katona felé?
Körülnéz, egy kis ajtó mellett áll, mely a nagy házba visz. Maga sem
tudja mért: ezt az utat választja. Egy keskeny félhomályos folyosón megy
végig. A rövid folyosó végén egy szerény gázláng ég, alatta keretben egy
szinlap a Stuart Mária német előadását hirdeti. Ez a szinház. Legjobb
volna jegyet váltani s beülni nézőnek. Csak annyi nyugodt ideje lenne, a
meddig egy előadás tart. Az alatt rendbe szedné zaklatott gondolatait.
Már indul vissza a kis folyosón, a mint azon egy ember nagy sebten
berobog. Utána rohannak néhányan a künn állt csoportokból élénken
kérdezősködve. A jövevény alig felel s rohan tovább épen Pipiske felé. A
szerencsétlen leánynak alig van ideje egy félig nyitott ajtót magára
rántani, hogy elrejtse magát. A sietős ember ép azon az ajtón nyit be a
szobába, míg az utána tódult csoportok a kis ajtóban megállanak s
elzárják Pipiske elől a menekülőt.
– Nos, nos, mi ujság? – kérdi a szobában valaki az érkezettet, ki
siettében még az ajtót is nyitva hagyta.
– Nincs, nincs, otthon sincs.
– Nincs! Mivé leszek! Mindjárt hét óra, az előadást, a díszelőadást a
főherceg tiszteletére kezdeni kell és nincs Stuart Mária! De hát hova
lett, mit csinált az a boldogtalan?
– A háznépe azt mondja, hogy egy félórával ezelőtt egy úri hintóba ült s
elment. Ők azt hitték a szinházba megy.
– Tönkre vagyok téve, alig egy-két percz! Az a gyalázatos
megfelejtkezett, az a nyomorult máshova ment és el sem is jön az
előadásra! Blamírozva vagyok, tönkre ment ember vagyok. Nem lehet
megtartani az előadást.
– Hátha mégis még eljön. A kisasszonynak néha vannak olyan bolondos
szeszélyei. Hiszen a ruhái mind itt vannak a mai előadásra.
– Csak legalább üzente volna meg idejekorán, hogy gondoskodhattunk
volna!
– És a szinház egészen tele van.
– Rettenetes, rettenetes, – jajgatá a szerencsétlen szinigazgató s
ide-oda kapkodott a szobában kínjában. – Mit csináljak, mibe kezdjek?
E pillanatban a félig nyitva maradt ajtó kitárult s egy szerényen
öltözött leány állt a küszöbön.
A két ember egyszerre oda nézett s csalatkozva várakozásában, egész
mérgét a jövevényre szerette volna önteni az igazgató.
– Ki az, mit akar itt? Mit keres itt? Mit háborgat? Takarodjék innen.
Mars, mars, mars innen.
De a leány csak megállt s nézte a vergődő szinigazgatót.
– Nem hallja, mond most a másik, mit alkalmatlankodik ilyenkor? Mit
akar?
– Uram, – szólt a leány, – önnek egy Stuart Mária kell, itt vagyok én.
A két ember egymásra nézett. Ez vagy egy égből leszállt angyal, vagy egy
betévedt utcai bolond.
– Kicsoda ön?
– Én – – Stuart Mária vagyok.
– Szinész?
– Mi gondja rá.
– Hát mit csináljak önnel?
– Léptessen fel.
A szinigazgató közelebb ment Pipiskéhez, mert Pipiske volt, a ki így
zavarba hozta a két embert a nagy zavarban is.
– Honnan jő?
– Mi gondja arra?
– Hogy jut eszébe ez a bolondság?
– Ej uram, ön Stuart Máriát keres és önnek kinálkozik egy Stuart Mária s
ön mindenféle felesleges kérdésekkel tölti el a drága idejét.
Ezt az igazgató nagyon találó mondásnak találta.
– És ön kész is, képes is eljátszani a kérdéses szerepet?
– Megint kérdez?
– Igaz! De mégis! Hiszen ez az őrűltséggel határos! Hanem lássuk.
Mondjon el egy részt a szerepéből.
Pipiske, a ki még otthon tanult be minden szerepet, sőt minden darabot,
a mely kezébe került, ha németül, ha magyarul kapta, még egy gondolattal
megerősítette magát szándékában s szerény útiruhájában kiállt, egy
másodpercre letakarta két kezével két szemét, aztán balkezét a keblében
zizegő levélkére téve, jobbját ég felé nyujtva, ábrándos dallamossággal
elkezdé:
«Eilende Wolken, Seegler der Lüfte
Wer mit euch wanderte, wer mit euch schiffte:
Grüsset mir mein Vaterland!»
Talán soha sem érzett semmit se jobban mélyebben, mint most azt a
gondolatot, hogy ha ő a felhőkkel repülhetne tova! Benne is volt
hangjában a mérhetetlen vágy rezgése, hogy az igazgató szive csak úgy
ujjongott tőle. Be se várta, míg a strófa végére ér, hanem megragadta,
megcsókolta, megforgatta s a másik férfiúhoz így szólt:
– Eredj ki az ajtóba, onnan el ne mozdúlj, végy egy seprűt a kezedbe és
ha jönni talál az az – –, hát seprűvel kergesd ki.
Aztán karonfogta Pipiske kisasszonyt, ragadta magával, vitte az
öltözőszobába, a hol a szerencsétlen skót királyné jelmezei szép sorban
ki voltak már készítve s betuszkolta, hogy csak siessen öltözködni. Maga
meg ment a szinpadra s diadalmas arccal, repeső szivvel sétált végig a
deszkákon, de nem szólt, csak direktori szeretetreméltóságát produkálta
még a statisztákkal szemben is. S ha aggódó arcok közeledtek feléje s
kérdve néztek rá, ő mosolygott oly széleseket mint egy kaszárnya kapuja
s ha suttogva kérdék, hogy «nos, nos?» ő önérzetesen csak annyit
mondott: a «hivatott direktort semmi sem hozza zavarba.»
Pipiske pedig föllélegzett s elkezdett öltözködni. Maga elé tette a
szerepet, mely szintén az öltözőszobában volt, bele-bele nézett s egyet
mosolygott, ha arra gondolt, hogy ha az összes hadsereget mozgósítják
most utána s ha tűvé teszik is érette az egész várost: egy helyen,
Stuart Mária fekete bársony sleppjében, a német szinpadon bizonyára nem
fogják őt keresni.
A szinésznők pedig összedugták fejecskéiket. Jogosult kétségeik voltak
ugyan az est sikerei iránt, de egyben megegyeztek: ezen a fránya
direktoron ugyan már nem lehet kifogni, mert ennek minden szakmára van
titokban egy-egy jelöltje in petto.
Két és fél órára biztos helyen volt Pipiske. Mentől több szem nézi s
gyönyörködik benne, annál biztosabban. A kis levélkét magával vitte a
szinpadra. Helyzete pedig segítette szerepében. Schiller rezignált
hősnője nyugtalanabb lett az ő kezei közt s asszonyibb. A közönség, mely
fényes, nagyobbrészt hivatalos volt, roppant elragadtatással fogadta a
játékát s a mint hatása mind fokozottabb, a közönség tetszése
tüntetésesebb lett s persze az előadás is vége felé közeledett, úgy
kezdett nyugtalankodni Pipiske. Ő remélte, hogy tisztességesen, a
megszorult direktor megelégedésére viszi ki föladatát s magának ezzel
azt a szolgálatot teszi, hogy egy pár órai biztosságot élvez, tán egy
pár napit is, ha a direktor hajlandó nagy szolgálatát egy kis
viszontszolgálattal elismerni; s ime ő feltűnést kelt, gratulációk,
ovációk tárgya lesz. A szinfalak mögé sereglenek a szinház habitüéi, a
főherczeg leküldte szárnysegédét, az igazgató szerződési ajánlatokkal
ostromolja, az egész szinház róla beszél, holnap már az egész város
figyelmének ő lesz a központja. Erre nem számított, sőt épen ennek az
ellenkezője volt minden óhajtása.
Egy másik aggodalom is meglepte. Épen mikor Erzsébettel kelle
szembeszállania, akkor veszi észre a gyűrűs asszonyt és a mesterlegényt
a kikkel utazott, egymás mellett egy-egy zártszéken. Az asszonyság több
figyelmet látszott ugyan fordítani a mesterlegényre mint a szinpadra, a
mesterlegény pedig kissé mintha álmos lett volna, de mégse lehetetlen,
hogy ez a két ember őt felismerje s akkor vége mindennek. Eddig se sokat
vizsgálta Pipiske kisasszony a közönséget, ezentúl még kevesebbet mert
oda nézni. Alig várta, hogy már végre vérpadra hurczolják s még mielőtt
elmondta volna utolsó szavát, egy félénk tekintettel fölkereste a kövér
asszonyt s a mesterlegényt, aztán rohant az öltözőbe. A direktort, a ki
útját állta, elhárította maga elül, az öltöztetőnét valami képtelen
kommisszióval (hogy a harmadik emeleten van egy veres szakállú doktor,
azt kéreti ide le) elküldte, lehányta magáról Stuart Mária gyászi
ékességeit s felszedte a Pipiske-ruhát – ami gondolhatlan gyorsasággal
történt meg – úgy hogy a szinpadon még az utolsó változásra készültek s
a direktor azt hitte, hogy egy félóra mulva is jókor lesz, ha kopogtat
az öltöző ajtaján – és huss huss! észrevétlen künn volt a szinpadról,
künn a szinházból, megint az utcán…
Ott egy egylovast lát közel a szinházhoz. Jó lenne beleülni s a Griffbe
hajtatni. De száz eset jut eszébe, mikor a menekülőknek ép azáltal
akadtak nyomára, hogy nyilvántartott szállító eszközt vettek igénybe.
Aztán a Griffbe is most már bajos menni, a rendőrség számon tartja az
érkező s távozó vendégeket. Ott akadnának rája legkönnyebben. Mégis csak
az igazgatóhoz kellett volna fordulnia. Azzal nagy jót tett,
kétségbeesett helyzetéből szabadította ki, ha német is és ha bármi
loyalis is, legalább tanácsot adott volna neki nagy bajában. Menne is
már Pipiske vissza, de már az ötödik utcában jár s tanácstalanul tekint
jobbra-balra, hogy merre került ide, melyik utcán jutna ismét vissza a
szinházhoz. A hosszú utcán senkit sem lát, pedig most jó volna, ha
valaki jönne, attól megkérdezné az irányt. Hiszen itt oly rémes tömege
lakik együtt az embereknek, valamennyi csak nem kém, sem nem rendőr, sem
nem ellenséges indulatú! Mért ne kerülhetne egy olyan ember az utcába, a
ki gyanútlanul nézné őt s jóindulattal igazítaná útba! Ilyen megnyugtató
gondolata még nem volt, mióta bejött e háztömegbe, ezt jó angyala súgta
a fülébe: de meg is szólítja, a ki most jön, mert azt is ugyan az az
angyal vezérli… S ni lám, nem is késik, ott fordul be egy mellékutcából
egy férfi, kalapja be van húzva a homlokába… épen erre tart, egyenesen
erre…
Pipiske összeszedi magát.
– Bocsánatot kérek uram –
– Kisasszony?
– Jézus Mária, édes anyám! – kiált fel Pipiske és zokogva az előtte álló
fiatal ember nyakába borult.
– Pipiske kisasszony! Az istenért, hogy kerül kegyed ide.
– Ne kérdezzen, vigyen el valami biztos helyre –
– Az édes anyámhoz –
– Az isten minden jó órájában kegyedre gondoljon és édes anyjára: vigyen
el hozzá, de hamar, mert itt halok meg felindulásomban az utcán.
És Persze Celesztin úr, mert ő volt, karjára fűzte Pipiske kisasszonyt
és vitte édes anyjához.


X. FEJEZET. (Persze Celesztinéknél.)
Persze Celesztin Örvedről felköltözött a fővárosba, a hol meglehetős
állást kapott egy kereskedő házban s magával hozta fel édes anyját is, a
ki szerény lakásán a szerény fiatalember szerény háztartását igazgatta.
Jó emberek voltak, kevés helyen megfértek s kevéssel beérték. Pipiske is
jó leány volt, igényei alig voltak s ha nem is jó cselekedetet élvezett
volna, akkor is kitünőnek találta volna helyzetét Celesztinéknél, így
meg mérhetetlen hálával fogadta a mit kapott. Ez pedig egy kis szoba,
nyugalom, szivesség s szerény élelem volt. Az első napokat jóformán
félbetegen töltötte el Pipiske; fölötte izgatott volt részint attól, a
min már keresztül ment, részint a félelemtől, mely nem tágított tőle.
Szökésének a vámsorompónál roppant feltűnést kellett keltenie. Ha addig
csak az a gyanu terhelhette méltán, hogy a medvehajtót ismeri, most
üldözői előtt kétségtelennek kell lennie, hogy cinkosa a keresettnek s
így annál félelmesebb kitartással fogják üldözni. Hozzájárul a föltünés,
melyet föllépésével keltett, valamint ismét hirtelen eltünése a játék
után. Valószinü, hogy most már kétfelől keresik: egy oldalon a hivatalos
körök gyanuja a medvehajtó cinkosát, másfelől az érdeklődők és
kiváncsiak hada az eltünt szinésznőt. Mindezek felett egy aggodalom is
megszállta. Nem fogja-e jótevőjét bajba keverni? Nem lesz-e bántódása
Perszeéknek is, ha nyomára találnak?
Nem csoda, ha a láz, az izgatottság nem akarta elhagyni a jó fészekben
is a szegény leányt s csak midőn napok múltak és semmi sem változott,
kezdte érezni, hogy végre is nem minden ember rendőr ebben a nagy
városban s ha sokat beszéltek is különösen a rejtélyes szinésznőről, a
ki ép oly csodálatosan jött, mint ment, azért az ő dolgán kivül is
vannak még dolgok, melyek az emberek érdeklődését igénybe veszik.
Egy hét múlt el s Pipiske még mindig háborgatás nélkül élvezte jó
barátjai vendégszeretetét. Kezdett is volna már teljesen megnyugodni, ha
helyzete egy oldalról nagyon ferde nem lett volna. A jó lelkű öreg
háziasszony Pipiske dolgáról mitsem tudott; de sőt Persze Celesztin sem
tudta a valót. Pipiske azt mondta nekik, nagy útról jön, beteges és
pénztelen, így érkezett a nagy városba, a hol senkije sincsen. Az ég
vitte útjába Celesztint, a ki menedéket adott neki. Nem kér már csak
egy-két hetet, a míg felépül és az összeköttetést régi direktorával
megszerzi, aztán elmegy és hálás lesz a míg él. A két jó ember nem
fakgatta kérdésekkel, ellátta mindennel, iparkodott őt szórakoztatni s
nagyon csodálkozott azon, hogy a különös leány sehogy sem vehető rá,
hogy elhagyja a házat, megnézni a várost, melyet még nem ismert.
Egy-két meghiusult kisérlet után Celesztinék le is mondtak arról, hogy a
leányt akár csak egy sétára is rávegyék. A helyett a fiatal ember, mikor
dolgáról hazajött, szolgált friss újságokkal. A legérdekesebb persze a
német szinház esete volt. Ott a főherceg tiszteletére diszelőadásra
készültek. Ki is volt a darab tűzve, de az illetők gróf Szanday Elemér
nélkül számítottak. Ez a gróf egy érdekes fiatal ember, a kiről azt
beszélik, hogy semmiben sem telik a kedve. Hanem azért sok hóbort
kitelik tőle. Most is lám, fogadott egy barátjával, hogy a díszelőadást
meghiusítja. Látja kisasszony, megint egy fogadás! Épen egy hasonló
bolondos fogadásnak köszönöm a szerencsét is, hogy kegyeddel
megismerkedhettem Pipiske kisasszony!
– De még milyen szerencse, édes Celesztin ur, hanem csak nekem! – S
Pipiske kisasszony melegen megcsókolta Celesztin anyjának a kezét.
– Hát kérem, – folytatja Celesztin – az a gróf fogadott egy barátjával s
mit gondolnak, mit csinált? Az előadás előtt vagy egy félórával
megszöktette a német szinház heroináját.
– De hisz az előadás mégis megvolt, – mond Celesztin anyja.
– Meg ám, de ez még csak a különös! A heroina megszökik – senki sem
tudja hova (közbevetőleg ma sem került még meg s azt hiszem nem is
egyhamar fog megkerülni) és kérem mi történik. A válságos pillanatban, a
mikor a megszorult direktor már a szeget kereste, a melyikre felkösse
magát, honnan, honnan nem, mintha a felhőkből cseppent volna, a direktor
elé áll egy idegen, ismeretlen leány, hogy ő eljátssza a szerepet.
– Ah, ah! – mondja Celesztin mamája s szinte hitetlenül rázza a fejét.
– Az ám s úgy eljátszta Stuárt Máriát, hogy még ma is csak róla
beszélnek.
– No de talán nem is annyira a jó játékáért, mint egyéb valamely
okokért, – mondja Pipiske mosolyogva.
– Szó sincs róla, van még valami különös hozzá, – mondja Celesztin, – de
a német ujság úgy fölmagasztalja az ismeretlen leány játékát, hogy
bizony annak jól kellett játszania.
– És mi van még hozzá, – kérdi a mama.
– Az a különös dolog, hogy az ismeretlen szinésznő, a mint elvégezte
szerepét, mint egy tündér úgy eltünt hirtelen. Senki sem látta jönni,
senki sem látta menni. A föld nyelte-e el, a légbe olvadt-e semmivé: az
ember azt hiszi boszorkányság, tündérség van a dologban, olyan
csodálatos.
– És még semmit se tudnak róla ma sem? – kérdi Pipiske.
– Semmit a világon. Az emberek nagy része nem is hiszi a dolgot, azt
mondják, a direktor találta ki, hogy szelet csapjon vele. Hanem a
szinészek s a kik a német szinházba járni szoktak, azok mind szentül
állítják, hogy úgy történt a dolog.
Nos, – gondolta magában Pipiske, – ha eddig nem tudtak meg semmit, akkor
ezentúl még úgy sem fognak megtudni. Ez nagyon megnyugtató. Még
megnyugtatóbb azonban az, hogy a medvehajtóról és a szökevény lányról
Celesztin soha sem hozott haza ujságot. Erről úgy látszik, hallgatnak az
emberek. Meglehet a szegény medvehajtót el is fogták s a leányt talán
már nem is keresik. Ezt Pipiske egyszer gondolta, aztán lassan szentül
hitte is, hogy úgy van. Hanem ha úgy van, akkor itt is az ideje, hogy
további teendőivel tisztába jöjjön.
És elmenni a kerepesi uti szinházhoz, ott megtudni Keserü Jónás úr
stációját, ezzel egy levelet váltani s ujra elszerződni hozzá: ez mind
igen egyszerű s könnyü dolog is lenne, ha – az a levél nem volna! De azt
vagy rendeltetése helyére kellene juttatni, vagy visszaadni a medvés
embernek. Hogy most már mit tegyen: ehhez Pipiske nem volt elég okos
magának, elhatározta tehát, hogy Celesztintől kér tanácsot.
Meg is ragadta az első kinálkozó alkalmat, a mama a vacsorakészítéssel
volt elfoglalva, s így szólt hozzá:
– Kedves Celesztin úr, soha én életemben sehol ilyen jól nem éreztem
magamat, mint a kegyed házában. Soha sehonnan nehezebb szívvel nem
távoztam, mint innen fogok; de végre is most vagy máskor, ma vagy egy
hét mulva el kell magamat rá szánnom.
– Nos akkor inkább egy hét mulva mint ma.
– Jól van, hát egy hét mulva; de ha ma, ha akkor megyek, önnek
eltávozásom előtt egy vallomást kell tennem, mert egy jó barát jó
tanácsára igen nagy szükségem van.
– Ha a tanácsom is olyan jó lesz, mint a barátságom a milyen: akkor a
legjobb helyre fordul. Beszéljen kisasszony.
– Az igazat megvallva kedves Celesztin úr, én – hogyan is mondjam –
helyzetem felől önt és áldott jó mamáját nem úgy értesítettem, a hogyan
a dolog van. Nem mondtam el mindent, a mi velem történt s csak ha ön
megtudja akkor fogja látni, mily nagy jót tettek velem, s nem tudom, nem
itél-e meg, hogy barátságával vissza is éltem.
És elmondott mindent, kivéve szereplését a német szinpadon.
– És ki volt az a medvehajtó?
– Azt nem tudom.
– És mi van a levélben?
– Azt sem tudom.
– És kinek szól a levél?
– Azt sem tudom.
– De hát hol van az a levél?
– Itt van, – s Pipiske átadta a hosszúkásra összehajtogatott s finoman
leragasztott papirt, melyben semmi fölirás, semmi cím nem volt.
– Kétséget nem szenved előttem, – mond Pipiske, – hogy az a medvehajtó
emigráns, ki Olaszországból hozza valakinek titkos küldetésben e
levelet. Mikor tőlem megtudta, hogy üldözik, ideadta a veszedelmes
papirt, nyilván azt hivén, hogy nálam sem veszedelmes, sem veszedelemben
nem lesz. Mielőtt utasítást is adhatott volna, közbejött valaki s el
kellett válnunk. Elég bizalom ugyan, hogy ide adta, de azt hiszem, nagy
veszélynek nem tette ki magát vele. Azt nem mondta meg, kinek szól a
levél; ha tartalmát meg is néznők, nem hiszem, hogy okosabbak lennénk,
mert az ily levelek úgy szoktak irva lenni, hogy más mint az
érdeklettek, nem érti. Azt hiszem, arra nézve akart utasítást adni, hogy
mint juttassam a levelet ismét vissza az ő kezeihez, de a korcsmárosné
abban a pillanatban lépett be, a mint emberem szólni kezdett, a kocsis
ott künn türelmetlenkedett s nekem mennem kellett. Elváltunk, a nélkül,
hogy egy további szót válthattunk volna. S most itt vagyok, e levéllel,
mely nagyobb gond, mint a magam gondja. Mit tegyek? Mint kezdjek hozzá,
hogy vagy medvehajtóm kezébe vagy illetékes helyére juttassam.
– Már hiába, még is csak fel kell azt bontani.
– Nem fogjuk megérteni.
– Ha meg nem érthető, akkor mi veszedelem volna benne? Akkor a
medvehajtó meg is tarthatta volna.
– Az úgy látszik, – mondja Pipiske, – de én azt hiszem, hogy ha nekünk
érthetetlen is, a rendőrség majd megértené!
– Az is igaz. Ejnye Pipiske kisasszony, maga nagyon körültekintő lett,
mindenre gondol.
– Mit csináljon az ember, ha ilyen bajba keveredik.
– Már most én csak egy tanácsot tudok. Nyakamba veszem a várost és
megpróbálom kipuhatolni a talián ember nyomát.
– Mit gondol, még bajba keveri magát.
– No, nem lesz olyan nagy baj. Tudom, ha én nem teszem, maga megy a
dolognak utána.
– Istenem, bánni is kezdem, hogy szóltam.
– Soha se bánja, kisasszony. Lássa az nem ingyen van, ha ilyen szerény
emberek valami országos dologba a sors által így belekevertetnek. Én
békés és csöndes foglalkozású ember vagyok. Magamtól soha eszembe nem
jutna ilyen dolgokba ártani magamat. De most, hogy a véletlen bele
sodor, eszembe jut, hogy mind, a kik itt vagyunk, első sorban a hazának
tartozunk életünkkel. Mennyi érték, mennyi család érdeke, mennyi élet
esett oda áldozatul érettünk, a kik túléltük a nagy eseményeket vagy
utána jöttünk a nagy időknek. Mennyien dolgoznak most is, titkon,
életet, vagyont koczkáztatva a haza érdekében! Ki tudja, mi függ,
hányaknak a sorsa, mily érdekeknek, mily terveknek eldülése jóra vagy
rosszra attól, a mit mi ketten most itten elhatározunk. Nem, nem Pipiske
kisasszony! Minket egy láthatatlan gondviselés beleszőtt e tervek titkos
fejlődésébe tényezőknek, nekünk mától mint ez ügy katonáinak, mennünk
kell a tüzbe, a veszedelembe. Én itt kegyednek megfogadom, hogy a
levelét kézre fogom adni, akármibe kerüljön is.
Pipiske könyes szemekkel nézett Celesztinre s kezét nyujtá feléje.
– Nem tudom örömmel fogadni nemes ajánlkozását. Isten tudja, nem jól
esik, hogy el nem háríthatom. Igen szép az, a mit mondott s én, noha azt
sem tudom, hazám-e ez a haza, érzem, mint ver a szivem melegebben e
szavakra.
– Hogyan, nem hazája?
– No erről talán máskor. Maradjunk tárgyunknál. Nincs más mód a
kigázolásra?
– Csak azt kérdezzük nincs-e jobb?
– Nos?
– Se jobbat, se mást nem tudok.
– Hát a mama?
– A mamának nem szabad szólni. Ő már öreg, igen hamar aggódik ok nélkül
is. Minek zavarjuk szükség nélkül a nyugalmát.
– Nem, nem, nekem a dolog így nem tetszik, – mond Pipiske, de –
– Csak próbáljuk hát meg legalább.
– Jól van, hát próbáljuk meg.
És Persze Celesztin megpróbálta. Járt-kelt, vacsorákat fizetett
rendőröknek és csavargóknak, de fáradsága és költekezése kárba veszett,
hazajövén mindig csak azzal jött, hogy «még semmi».
Pipiskén az izgatottság egy neme vett erőt, de Celesztinnek egy igen jó
érve volt ellene.
– Mit gondol kisasszony, kegyed leány létére sikeresebben folytathatná a
kutatást? Nem valószinű. Ügyesebb, találékonyabb ugyan mint én, de mint
leány sokkal nem próbálkozhatnék meg, a mit én játszva elvégezek. Igaz
ugyan, hogy siker nélkül; de az is eredmény, ha valamit már kipróbált az
ember és legalább tudja, hogy itt vagy ott nincs többé mit keresnie. De
még én sem kértem ám ki utolsó kártyámat! Tehát csak türelem!
Magától értődik, hogy a hol medvehajtót hallott vagy látott Celesztin,
ott meg is jelent, hogy szóba álljon a medve gazdájával, de arra a kit
keresett, rá nem talált, de talált nem ritkán, a mit nem keresett.
Legutólszor egy igen szép és nagy medvét látott táncolni. Nagy publikum,
kivált gyermeknép nézte a mackót s Celesztinnek feltünt egy szépen
kiöltözött gyermekcsoport, mely székekre volt telepedve. Hat széket
hozattak ki egy házból, négyen négy gyermek ült, az ötödiken egy felől
valami dajkaféle, a hatodikon más felől egy 16–17 éves kedves szép szőke
leány, a gyermekek közbül. A mackó táncolt s nagy volt az öröm.
Celesztin meg kivánta várni míg a nép eloszlik, hogy a hajtsárral
beszélhessen, addig tehát ő is egy széket hozatott magának s
letelepedett a szőke kis lány mellé, engedelmet kérve, hogy oda
ülhessen. Legalább a kisasszonynak nem kell félni a medvétől. A
kisasszony azt hiszi, nincs oka félni, de azért csak üljön oda bátran,
hiszen itt senki sem parancsol a helyről. Oh, mondja Celesztin, csunya
állatok ezek a medvék nagyon, alattomosak, bosszuállók. – «De,
viszonozza a leány, ez meg is van szelidítve, s hozzá az ily erős
állatoknak az a szokása, hogy nem támadnak, ha nem bántják őket.» – Ezt
bizony jó lenne, úgy véli Celesztin, ha minden erős állat megtanulná, ez
az erősebb emberségének volna mondható. De az életben nem mindig így van
a dolog.
És alig, hogy mondá, egy vaskos, utcán nevelődött suhanc sietett is
illusztrálni a dolgot. A mackó elvégezte táncát, a kör közepére leült, s
míg gazdája kéregetni indult a Celesztinnel szemben állókhoz, a körben
álló gyermekek kezéből záporként hullt az ennivaló a medve elé s az
említett suhanc, a ki a széken ülő gyermekek háta mögött állt, nyilván
ezek szép, tiszta ruháján irigységre kelve, lekapta az egyik kis fiú
szép kalapját, a medve elé dobta s nagy kacagással futásnak eredt. A kis
kalap kis tulajdonosa pedig ijedten szaladt kalapja után, nem is
gondolva arra, hogy baj is érhetné. Talán nem is érte volna, ha más
oldalról meg épen e pillanatban jól orron nem dobja valaki a medvét, úgy
hogy a mackó egy nagyot röffenve szökött fel s maga előtt látván a kis
fiut, fenyegetőleg két lábra állt.
Egy sikoltással ugráltak fel a kik ültek. A medve már-már ölelésre tárta
lompos első lábait, a mint Celesztin egy felől oda ugrik, megkapja a
medve orrába füzött láncot s félre rántja a vérszemet kapott fenevad
fejét; más felül ugyan e pillanatban ott termett a medvehajtó s
dorongjával úgy oldalba ütötte kenyérkeresőjét, hogy szinte nyögött bele
a szegény pára. Erre Celesztin a kis fiut felkapta s visszavitte a
kisasszonyhoz, a ki a helyett, hogy a mint illik, elájult volna, mint
egy kis mama, átkarolta a másik három gyermeket védőleg, míg a dajka
kegyetlen jajveszéklést támasztott.
– Tessék kisasszony, itt a fiu, semmi baj az ijedségen kívül.
– Oh uram, köszönöm, nagyon köszönöm.
– Istenem, nincs miért.
– Mondja meg legalább a nevét.
– Gyermekség az egész.
– Hogy a papának megmondhassam.
– Jézus Mária nagysága, csak nem akarja a nagyságos urnak elmondani, én
akkor akár haza se menjek velök! Jaj aranyom drágám kis Béluskám! –
jajveszékelt a dada, s alkalmat adott Celesztinnek, hogy egy könnyű
köszöntéssel odább állhasson.
A mint pedig elment, a kis lány utána nézett.
Celesztin pedig mormogta menet magában:
– Ez a medvetáncoltató sült talián ugyan, de azért ezuttal még sem
jártam hiába utána. Az a kis lány – igen kedves kis lány!
A mint pedig otthon belépett, Pipiskének, a ki kérdő szemekkel fogadta,
ennyit mondott: megint semmi!
És ez megtörtént még egyszer, még kétszer, tán még tizszer is, úgy hogy
Persze Celesztin már nagyon restelte, sőt szégyelte a dolgot s
elhatározta, hogy ki fogja kérni «utolsó kártyáját.»


XI. FEJEZET. (Két zsandár és egy medve.)
Furcsa világ volt az a zsandár-világ egy pár évtizeddel ezelőtt. Nagyon
szomorú világ volt, félelmes világ is volt és felettébb komikus is volt.
Már magában az a tény, hogy a csendőrséget minden nemzetség legényeiből
válogatták össze s egy felül az egy föladatra hivottak nagyon gyakran az