A legnagyobb bolond: Regény - 11

mi a férfiú dísze, a mi szépnek, nemesnek, hazafiasnak tartatik: ez a
nehezebb rész. Ezt kezdte Viknyédy elméjében forgatni…
De ily tépelődésekre nem sok ideje maradt. Celesztin elég beszédes
fogolytárs volt. Viknyédynek még igen sok anyaga volt a beszélgetésre.
Külföldi kalandjait érdekesen adta elő, s nem kevésbbé feszítő volt
elbeszélése arról, hogy itthon mint medvehajtó, mint bujdosott s
menekült a zsandárok elől, s minthogy ez a rész a mi történetünk
keretébe tartozik s nem is közömbös rá nézve, ezennel ismételjük
Viknyédy elbeszélése alapján.
Viknyédy mint medvehajtó tudvalevőleg azzal a fortélylyal élt, hogy az
útszéli csárdához közel levő erdőben egy fiatal nyírfához kötötte a
mackóját, abban a reményben, hogy ezzel üldözőit, ha rá találnak
bukkanni, föltartóztassa. A csel annyiban, a mint láttuk, sikerült is,
hogy a zsandárok nagy vigyázattal kétszer-háromszor keresztül-kasul
kutatták az erdőt, a mi egy félnapnál is több idejökbe került, s végül a
sikertelen keresés után megoszlottak: ketten maradtak a medvét őrízni, a
többiek mentek tovább a hajtsár után.
Viknyédy közel tíz órát nyert fortélyával. Ezt arra használta, hogy egy
közel eső tanyán parasztruhát s egy gereblyét vett, átöltözködött s a
gereblyét vállára csapva, barátságosan iparkodott tovaballagni,
kitűzött, bizonyos cél nélkül. Az embereket elkerülte, falvakba nem ment
s mi természetesebb, mint hogy ismét erdőben esteledett meg. A nappal
szép derült őszi nap volt. Estefelé azonban beborult az ég és az eső
ritkás öreg cseppekben kezdett hullani. Az idő meghűvösödött s a
parasztgatya szellős lett rajta a fekete bársony talián mez után. Az
erdő fái még elég lombosak voltak, nappal még nagyon lehetett a
természet bájaiban gyönyörködni, de este, nedves, sötétedő, hideg időben
a természet csak kényelmetlenségeivel kinálta a vándort. Nagy is volt
Viknyédy öröme, a mikor a sűrűségen keresztül tüzet pillantott meg.
Dupla lépésekben sietett a világosság felé, habozás nélkül lépett a
sűrűből a tisztásra és semmire se gondolva, csak a tűz kínálkozó
jótékony melegére, bátran ráköszöntötte a tűz körül üldögélő nehány
szűrös emberre a jó estét.
[Illustration: Parasztruhát vett…]
Egyszerre ugrott fel a négy szűrös atyafi. Nyilván nem vártak ily időben
s e helyen látogatót. A fogadj istent is csak akkor mondták el, a mikor
a jövevény kezében a béke ártatlan fegyverét, a gereblyét meglátták.
– Honnan komám? – kérdi az egyik, egy pörge bajuszú barna legény, a ki
állva maradt, míg a másik három visszakuporodott a tűz mellé.
– Szél elül, tűz után! – feleli Viknyédy.
– Mi a fene! Hát fujdogál?
– Nem jártak erre a hárítósak?
– Ma nem. Csak holnapután kerülnek erre.
– Akkor hát még egyszer jó estét. Adtok-e egy ital bort, egy falat
kenyeret, meg helyet a tüzetek körül?
– Hát ki lánya fia vagy öcsém?
– Hazafi.
– Afféle bujdosó?
– Bujdosó vagyok, de már keresnek.
– Ha az vagy, meglehetsz velünk. Itt két napig nem keresnek. Innen
holnapután odább megyünk. Ha megjön a gazda, a többit is elmondhatja.
Ülj le.
– Hát ki a gazda?
– Patkóék vagyunk, – mond a legény önérzetesen.
Viknyédi az első pillanattól fogva tudta, kifélék közé került s belátta,
hogy e pillanatban sehol se lehet bátorságosabban, mint itt.
Letelepedett tehát a szegénylegények közé s utóbb a banda fejével is,
Patkó Pistával – a nép szerint Pista, igazabban János, – egy beteges
külsejű, alacsony, félkézre béna, de éles szemű, gyors elméjű s merész
elhatározású fickóval megegyezett abban, hogy egyelőre velük marad. Ha
módja akad magát másképen bátorságba tenni, elbúcsuzik tőlük. Addig
kenyeröket eszi, törvényüket tartja, fegyverhez nem nyul, csak
védelemre.
Tán három-négy hete járt Viknyédy már a zsiványokkal, de nem sok
szerencsét vitt nekik. Életök nyugtalan volt, sűrűn cseréltek tanyát, a
betyárok boszusak voltak, mert a kopók sokat kerülgették őket, kiadóbb
munkára a körülmények nem voltak kedvezők.
Már két napja tüzet se raktak, hideg konyhán éltek, kedvetlenek,
boszusak voltak, mint az idő, veszekedő kedvük megnőtt, tréfájok
elmaradt, midőn végre a banda feje megvigasztalta a legényeket.
– Az éjjel átmegyünk a gádonyi erdőn, a vityai pusztára. Erre járt egy
odavaló juhászbojtár, beüzentem a számadónak, hogy várjon bennünket
vacsorára.
Ismert jó hely volt a kujtorgóknak ez a Vitya. J. uraság számadó
juhászának konvenció járt a szegénylegények ilyetén elfogadására. Nem is
jött le az este, hogy Patkóék már beállítottak a pusztára. Jó bor, jó
gulyáshús, jó szoba melege, friss menyecske az asztal körül; ez várta az
elcsigázott betyárokat. Duskáltak is benne bele a késő éjszakába, hangos
volt tőlök a ház, de Viknyédyt jó kedv és lárma nem akadályozta meg
abban, hogy jó verset aludjék egy alkalmas kuckóban.
Éjfél felé járt az idő, a hold fönn járt a kitisztult égen csillagnyája
között s mosolygott akár a mulató betyárok, a midőn egy vészlövés
dördült el. A mulatók egymásra néznek, fegyver után kapkodnak s egy-két
másodperc alatt künn teremnek a szabadban. Viknyédy fegyverrel a
kezében, álommal a szemében velök.
A birkás ház a puszta többi részétől elkülönítve áll közel az erdőhöz.
De ép az erdő szélén csillog a holdfényben a zsandársisak. A betyárok a
ház előtt felrakott konvenciós ölfa árnyékába húzták meg magokat, kettő
közülök a ház árnyékába állt, Viknyédy az ólak mellett húzta fel
fegyvere sárkányát.
A lövés, mely felriasztotta őket, zsandár fegyveréből jött, a ki az
őrszemnek kiállított betyárra sütötte el puskáját, mikor az a házba
akart ugrani, hogy hírt adjon társainak.
Kemény munka lesz itt. A zsandárok nincsenek maguk. Tolltarajas alakok
mozognak körülöttük: ezek a jágerek. És nemcsak az erdőszélen
mutatkoznak, a juhászlakás jóformán körül van véve.
A szegénylegények hamar átlátják helyzetük kétségbeesett voltát s egy
kis haditanácsot tartanak az ölfarakás mellett.
– Nem kell lőni, – mondja Patkó. – Egy csomóba állunk, rejtve várjuk
őket be. S a mint közelednek, rájuk tüzelünk, töltünk s ketté szakadva
ellenkező irányban keresztül törünk rajtuk. Tízen vagyunk, öt erre, öt
arra. A ki elesik, ott marad s ha tud, hát lő. Hogy merre vágunk nekik,
azután mondom. Itt van-e a talián?
– Itt vagyok, – suttogá Viknyédy.
– Velünk tartasz-e, vagy itt bújsz el?
– Nem hagylak el a bajban.
– Hát akkor most csöndesség, vigyázzatok. Velem jönnek Ferkó, Pisze
Gyura, Csontos, Figura és Csécs Anti. A többiek a taliánnal.
Megvagyunk-e?
– Megvagyunk – mondák halkan a betyárok.
Ezalatt az erdőszéli zsandárok s a jágerok nem szűntek meg tüzelni, de
mikor látták, hogy a betyárok nem felelnek, ők is abbahagyták a
lövöldözést és tanakodni látszottak.
Ide-oda tekintgetésökből, heves szóváltásukból Patkóék látták, hogy
elleneik tanácstalanok. Iparkodtak a betyárokat meglátni, keresték más
oldalról közeledő társaikat, majd ismét egy pár lövést kockáztattak,
végre egy embert kémpróbára küldtek ki. Ez egy zsandár volt, a ki
sisakját letette s hol négykézláb, hol hason próbált közeledni a
juhászlakhoz. A betyárok még jobban meglapultak. A közeledő zsandár
istennek ajánlva lelkét, mászott előre. Alig öt lépésnyire volt már az
óltól, még mindig nem látott senkit. Azt kezdte hinni, hogy egyáltalán
nincs itt senki. Felemelte fejét s ismét hirtelen lekapta. Erre se jött
lövés. Ezt még egypárszor megtette, de a betyárok nem lőttek reá, pedig
a szerencsétlent érdekesen világította meg a hold s bizony nagy
önmegtagadás egy szegénylegénytől, ha az ilyen kinálkozó alkalmat fel
nem használja.
De itt nem lehetett tréfálni.
A kémzsandár végre felült s integetni kezdett vissza társainak. Jönnek-e
utána, visszamenjen-e vagy menjen tovább? Társai távozást intettek, azaz
hogy menjen előre.
A zsandár talpra állt, de lekuporodva s kettőt lökve magán, eltűnt a
többiek elől az ól árnyékában. Ott azonban egy barátságos ölelés
fogadta, hogy a csontja is ropogott bele, ugyanabban a pillanatban két
hatalmas tenyér az ijedt katona szájára illeszkedett.
A betyárok voltak, a kik felkapták őt s az üres ólba dobták, utána
beléptek oda s levetkőztették. A terv a taliáné volt, a ki megérttette a
zsandárral is, hogy ha mukkan, meg is hal. A zsandár gúnyájába belebújt
az egyik betyár, fogta a zsandárpuskát és az ól árnyékából ép azon mód,
a hogy a zsandár odajött, kiment a holdvilágba. Ott mintegy öt lépést az
óltól leült s integetett az erdőszéli csapatnak. Intéseiből kettőt
lehetett némileg érteni, hogy vannak ugyan betyárok, de nem itt, hanem
amoda túl a szérűskertben.
A katonák megértették őt s intettek neki, hogy menjen rekognoszkálni a
szérűskertbe. Kerekes Csana – ez volt most a pszeudo-zsandár – nem vette
tréfára a dolgot, hanem kezdett négykézláb a szérűskert felé mászni,
sűrűn integetve a zsandároknak. Ezek kezdtek is a pajtás kert felé
koncentrálódni. Szerencse, hogy arra is vannak katonák, különben már
elmenekültek volna a duhajok, így okoskodott a vezérlő zsandárkáplár.
A szérűskert fonott sövénynyel volt bekerítve, bejárásán alacsony
fakapuval. Kerekes Csana e kapunak vette kémútját, szorgalmasan
integetve, maga után intve a katonaságot; a mikor a kapuhoz ért, még
egyszer hátranézett, tanácsot kért a káplártól jelekkel s azt az
utasítást kapta, hogy csak előre, ők mennek utána, nem hagyják cserbe.
Az álzsandárnak se kellett több. Felkapott a kapura s egy másodperc
mulva eltünt a túlsó oldalon. A katonák szorongva lesték a jövendőket és
óvatosan közeledtek a kapuhoz. Ezzel az erdőt már odahagyták s a
juhászlakáshoz, a hol a betyárok némán lapítottak, félháttal voltak
mintegy 100 lépésnyire.
E pillanatban a szérűskertben egy lövés dördül el, egy jajkiáltás
hangzik az éjen át, a zsandárok és vadászok lövésre készen szorongatják
fegyveröket, midőn kémjök puska nélkül, sápadt arczczal, a holdfénytől
megvilágítva megjelen ismét a kapu tetején s lélekszakadva ordítja.
«Hilfe, hilfe!» aztán lebukik a kapun át, ismét fölszedi magát s egyre
segélyért kiáltva, néhány lépést tova tántorog a katonaság felé, de
ismét összeroskad, arccal a földre s ott fetreng.
E rémes jelenetre a katonák elesett «társuk» testén keresztül
megrohanják a szérűskertet, fel a kapura, kerítésre és sortüzet adnak a
kazalas pajták árnyékába.
Kerekes Csana pedig felugrik, társai felé iramodik s a tíz betyár
felhúzott kakassal nekivág a zsandárok által elhagyott erdőnek.
A szérűskertben a szénakazal, melybe a betyár belelőtte fegyverét
ezalatt lángra kap, gyorsan körülég és vörös fényével leveri a hold
sápadt világát.
A zsandárok azonban nem hagyták teljesen fedetlen az erdőszélt. Az
otthagyott őrszemek puskatűzzel fogadják a betyárokat, a kik viszonozzák
a tüzet. De egy-egy lövés váltásánál annyival kevésbé mentek tovább,
mert a zsandárság itt kisebbségben lévén, jobbra-balra menekült s nekik
utat adott, másfelül pedig, mert a pajtának rohant katonaság is
észrevette csalatását s a menekülők üldözésére megfordult.
– Szélnek, ki merre lát, – kiált Patkó – vasárnap a baglyosi rezulában
leszünk.
És a szegénylegények, a hányan voltak, annyifelé futottak, a katonaság
pedig vaktában utánok.


XX. FEJEZET. (Viknyédy futása.)
Viknyédy Géza a betyárok kommandóját s egyszersmind példáját is követve,
neki vágott a sűrűnek. Hány golyó kerülte el, feje körül csapódva
egy-egy fába, se kedve, se ideje nem volt megszámlálni, figyelme csak
arra volt fordítva, hogy üldözőitől távolodjék. De bizony ez nem volt
csekély feladat. A zsandárság s katonaság együtt szép számot adott s
egy-egy futóra legalább öt kergető esett. Persze hogy éjjel erdőben a
menekülés könnyűnek, az üldözés nehéznek látszott. Hozzájárult, hogy a
lövöldözés nem szünt meg, bár a duhajok óvakodtak puskaporuk haszontalan
fogyasztásától. De ki tudta a sötét erdőben, hogy ki lőtt. A mi katona
ott hagyta a fogát, biz az társa golyóbisától esett el.
Viknyédynek a közös bajokhoz még egy nehézsége járult. Ő teljesen
ismeretlen volt e vidéken s egyáltalán nem volt képes magát tájékozni.
Akármerre ment, nem tudta hova fog jutni. Fogalma sem volt arról, vajjon
kifelé megy-e az erdőből vagy befelé? S ha az erdő véget ér, hova jut?
Még legjobbnak látszott az erdőben valami jó helyen meghúznia magát. De
ha ott virrad s a zsandárok nem találnak távozni, reggel bizonyosan
kivadászszák. És a puskasütögetés még egyre tart. Vagy kétszer
találkozott már egy-egy bokorból-bokorba ugró társával, a miből azt a
vigasztalást merítette, hogy a szegénylegények se járatosabbak, mint ő.
Valószínű, hogy üldözőik se valami nagyon bátorságosan hatolnak előre.
Legjobb tehát folyton a lövésekre fülelve, szépen óvatosan előre
tapogatózni.
És úgy tett. Szeme a sötétséghez hozzászokott s frissen járt körül az
erdőben. A mint tova surrant, soha sem a bokrokat kereste, hanem a
vastagabb fákat. Ezek mellett legalább egy oldalon védve van a golyó
ellen is. Ha egy-egy elsütött fegyver tüze fellobbant a távol sűrűben,
kettőzött lépéssel iparkodott tova jutni.
De a lövések csak nem maradtak el. Úgy látszik, az ő irányát vette a
katonák nagyobb száma. Azt gondolta, legjobb lesz már most megpróbálni
megfordulni s mint a szorongatott vad, megkisérleni keresztül törni a
vadászok kordonán. Nem látszott előtte valószínűnek, hogy oda jusson
vissza, a honnan kiindult, mert hiszen már oly régen megy s annyit
kavarog, hogy nemsokára virradni is kell a hajnalnak, s ő maga tán a
harmadik határban is jár.
Felfohászkodott tehát istenéhez és megfordult üldözői felé. Óvatosan,
bukdácsolva osont tova, hallgatózva s hiuz szemekkel tekintve
jobbra-balra s előre s kis híja, hogy térdre nem roskadt örömében, midőn
vagy egy negyed órai ílyetén menekülés után az első lövést hallja
eldördülni a háta mögött.
– Megmenekültem! – mondja magában félig hangosan s könnyebb lélekzettel
iramodik gyorsabb futásnak, a mint hirtelen egy pokoli detonáció éri
fülét és vakító fénybe vesz el a szeme világa.
– Jaj! – kiáltja Viknyédy önkénytelenül – és
– Jesszusz! – egy más hang ugyanabban a pillanatban.
Egymás mellett állanak, ő és egy vadász, a ki egy fa által tőle
elválasztva majdnem orra alá sütötte el fegyverét.
Viknyédy mint egy macska, úgy ugrott hirtelen az embernek, kicsavarja
kezéből a puskát, gáncsot vetve felfordítja a holtra ijedt katonát, a ki
bölcsen hátra maradva követte volt társait s telhető gyorsasággal
iramodik a felvett irányban tovább.
Saját fegyverét már rég eldobta, a katonáét se cipelte soká, annál
kevésbbé, mert e puska letepert tulajdonosának ordítására néhány társa
megfordult, felkereste őt s utasítása folytán ismét űzőbe vette
Viknyédyt. De ez a kordonon túl volt s könnyebb ruhájában sebten
törtetett előre.
Fütyült utána a golyó, de ő nem igen figyelte hova hull.
Egy tíz percnyi futással kiért az erdőből. Vörösös fényt lát az égen,
távol harangszó hallik. Hajnal volna már, hogy az ég pirosodik s a
harang megszólal?
Nem, ez nem a hajnal pirja, ez nem a reggeli harangszó. Tűz van, a
harangot félre verik. Jaj, ha ő egy ugrással ott teremhetne a tűznél s
elvegyülhetne az oltó nép között. De se tájat, se utat nem ismer, azt
sem tudja hol van, s a lövések közelednek.
Körülnéz, árokparton áll, az árkon túl cserjés látszik. Beugrik oda, –
vagy húsz lépésnyire tőle egy nagy keresztfa vonásai rajzolódnak le a
szürkés éjszakába. Körülnéz, sok apró kereszt vet árnyékot a holdtul
földre: temetőben van.
Boldog nyugvók a föld alatt, nektek nem dobog már úgy a szívetek, mint
ezé a szegény üldözött emberé, kinek már a lábai roskadoznak, tüdeje
zihál, kit űznek mint a vadat, ki pedig nem rosszabb ember, mint
akármelyik volt közületek, a ki békében halt meg.
Viknyédy sírról-sírra ugorva iparkodik kijutni a temetőből, s nagy
siettében, csak mikor beleütődik, akkor látja, mily akadályra talál
menekülő útjában.
Egy koporsó, Szentmihály lovára téve áll ott egy frissen fölhányt sír
szélén.
Az üldözők lövései mind közelebb jönnek.
Viknyédy megáll, körülnéz, felkapja a koporsóhoz támasztott keresztet s
alsó faragott végét beilleszti a kezdetlegesen összerovott koporsó
födele alá s fölfeszíti a halott házát.
Egy tisztes arcú ősz hajú pap fekszik a koporsóban. Arcának szinte
mosolygó vonalaira szeliden hullanak a hold sugarai. De emberünkre a
látvány semmi hatással sincsen. Benne csak az önfentartás ereje működik.
Késével végig hasítja a halott ember papi ruháját, kifordítja a ruhából
s a koporsóból a testet, s beleveti a nyitott sírba. Magára ölti a
talárt, belefekszik a koporsóba s lefödi magát a koporsó födelével.
És lélekzetét visszafojtva hallgatózik borzasztó menedékében. Tompán
hallja a harangok zúgását, tompán a puskalövéseket. Majd emberi
hangokat, melyek egymást szólítják, lépteket, melyek jobban látszanak
sietni e borzalmas helyről, mint másünnen.
Aztán csend lesz, csak a félrevert harang sírja még tele az éjszakát.
– Meg vagyok mentve, – sóhajt Viknyédy, de olyan törődött, hogy nem siet
fölkelni.
– Nem is rossz fekvés esik ebben a kis kunyhóban, – mondja s igazgatja
magát egy kissé. Csak a fejét nyomja a vánkosa. Nem is soká tűri,
odanyúl s egy kis csomag akad a kezébe.
– Lám, lám, mi lehet ebben? – S önkénytelenül tapogatja a csomagot. Majd
fölkel, leveti a halott ruháját s óvatosan elhagyja a temetőt.
Néma, csöndes, elhagyott a táj. A hajnal fakad a keleti égen s Viknyédy
ismét irányt cserélve tova ballag ez éj után, melyhez hasonlót kalandos
életében nem élt át se itthon, se külső országban.
Messze járt már üldöztetése helyétől, erdőszélen, dülő utakon ballagván
tova, midőn rávirradt a szép őszi reggel. Nem kimélte a lábait s
hozzávetése szerint két órát is gyalogolt egyben. Elhagyott
krumpliföldeken gyümölcsöt böngészett, bevitte az erdőbe, megsütötte s
isteni lakomája lett a fölszedett burgonya. Az erdőben töltötte a napot.
Tüze mellett jól is aludt s mikor közel volt az este, tovább vándorolt.
Tervet nem tudott magának főzni, emberrel nem kivánt hamarosan szóba
állani, a véletlen fog ismét dönteni legközelebbi jövőjéről.
Ez a véletlen harmadnap egy juhásztanyára vitte őt. A gazda befogadta,
szemet hunyt kilétére s itt töltött el pár hetet mint birkásbojtár. Első
merészebb útja az emberek közé búcsúra történt s ott fogta el őt a
zsandár komolyabb ok nélkül, de nem lévén semmi igazolója, komoly
következményekkel.
A juhásztanyán vette le szakállát s a frissen borotvált arc, melyen a
szakáll mezejének a színe erősen elütött a többi rész barnájától, gyanút
keltett a legény iránt, a kit szakállnöveszteni küldtek le a börtönbe az
első kihallgatásról.
– És mi volt abban a csomagban? – kérdé Celesztin Viknyédyt az
elbeszélés e részénél.
– Maig se tudom, – felel a kérdezett. – Szórakozásból-e,
ösztönszerint-e: a csomag a kezemben maradt, elhoztam magammal, de
felnyitni mindeddig vonakodtam. Eszem ágában sem volt szegény jó
halottamat, a ki menedéket adott, megrabolni. Nem is bántom, hadd legyen
addig nálam, a míg valahogy az isten nem intézkedik róla, bár a viaszkos
bőr, a melybe takarva van, megrongyollott. Talán visszavetődöm még
egyszer arra a vidékre, s akkor sírkövet állítok öreg papomnak és
sírjába teszem a csomagot vissza…
Ilyen és hasonló beszélgetések folytak a fogoly társak közt; a patkány
töltötte ki barátságos közeledésével, ugrándozásával a többi időt.
Szépen meglettek volna hárman együtt, de a két férfi nehány nap mulva
mégis már ismét szívesen vágyódott ki börtönéből. Örültek egymásnak, a
sors furfangjainak, a melyekkel összehozta őket, de mi haszna van
mindebből, ha most meg nem mehetnek tovább, egymással zár alá vannak
téve. Viknyédynek a szakálla is kezdett kinőni s a szakállával nőtt
aggodalma is. Hátha itt is talál valakit, a ki fölismeri, mint Bőkéndy,
de nem lesz olyan loyális, mint Bőkéndy vala?
Elégületlenség és rossz kedv költözött be a börtönbe hozzájuk s
több-több időt töltöttek szótlanul és hallgatagon a fogolytársak.
Patkányuk is érezni látszott a hangulat változását, kevesebbet
ugrándozott előttük, inkább gubbaszkodott a sarokban, gazdáival versenyt
búsulva.
Ilyen néma elgondolkozásból verte fel őket egy este a kulcsok csörgése.
A rabok összenéztek. Mi lesz ilyen késő este még velök?
Egy felügyelő lép a börtön-helyiségbe, körülnéz és mindent rendben
látván így szól:
– Persze Celesztin rab, kövessen.
Celesztin feláll s indulni akar. Egy gondolat állítja meg szándékában.
– Hová? – kérdi a felügyelőt.
– Nem tudom, – felel ez. – A mi holmija van, szedje össze s hozza
magával.
Erre Viknyédy is felállt ágya széléről.
– Nem jövök ide vissza többé?
– Nem.
– Szabadon bocsájtanak?
– Nem tudom.
– De ilyen hirtelen, váratlan –
– Rendeletem van. A többit megtudja ott, a hova én viszem.
Celesztinnek elszorult a szíve. Ha szabadságra viszik, akkor se esik
könnyen elválni Viknyédytől; sőt patkányát itt hagyni, még ez is egy
kissé képes őt ellágyítani. Hátha még nem is szabadul. Kilesték a fogoly
társak barátságát és kegyetlenül elválasztják őket, tán közönséges
tolvajok, rablók társaságába viszik. A mint Viknyédyre nézett, a ki
szótlanul, szemében izgalommal állt ágya előtt, egy faggyúgyertya
fogyatékos világításában, kitörtek a könyei, oda rohant és ráborult, s
mint egy legény a szeretőjét, úgy szorongatta a férfiút.
– Menjünk, menjünk! – mond a felügyelő.
Celesztin szájon csókolta Viknyédyt és kilépett a börtönből egy félig
szoba, félig tornácfélébe.
Viknyédy magára maradt.
Nagyon, nagyon nehéz lett a szíve, a mint a kulcsok csörögtek, a zár
becsattant börtöne ajtaján.
Ágyára borult, arcát két tenyerébe szorította, hogy facsarodó szívére
nyomást gyakoroljon, de az ő két tenyere is megtellett vízzel: az
érzések és gondolatok tengere csapott ki medréből.
De nem adhatta magát át hangulatának. Beszédet hallott az ajtón túl.
– Vetkőzzék le, – szólt a felügyelő – s öltse fel e ruhákat itt.
– E ruhákat? – rebegé Celesztin.
– Szó nélkül és gyorsan.
– Itt marad.
– Mi végből?
– Mit kérdezget olyan sokat? Nem veszt a cserén, szép ruhát kap helyébe.
Siessen, nem érünk rá beszélgetni.
Ennél többet Viknyédy nem hallott, de ez elég volt, hogy gondolatának új
irányt adjon.
Celesztint megfosztják ruháitól. Nincs kétség benne, hogy valamiképen
kihallgatták őket s Celesztin ruháiban azt a végzetes levelet keresik.
És lehetetlen, hogy meg ne találják!
Villámként cikázott végig elméjén az új helyzet következményeinek hosszú
sora. Az összeesküvés, melyről a levél szól, felfedeztetik, nemcsak
Celesztin, nemcsak ő, egész sora a becsületes hazafiaknak veszélybe jut.
És ő itt ül, a börtön falai közt és senkiért semmit nem tehet, holott ő
idézte föl a veszedelmet, hogy a levelet könnyelműen kiadta a kezéből…
Menekülni s menteni a mit lehet: ez a gondolat fészkelte magát agyába,
hatása alatt felugrik, megragadja a faggyúgyertyát és reszkető kézzel
kezdi megvilágítani a nyirkos falakat.
Szeme a patkányra esik, melyet a felügyelő megjelenése elűzött volt
odujába s mely most bújt ismét ki a tégla mögötti lyukból, s
barátságosan tekintett a magából kikelt férfiúra.
– A patkány! – susogja Viknyédy s arcán a remény tüzei gyuladnak ki.
Szalmaágya székének egyik lábát óvatosan kiveszi eresztékeiből s
beleereszti a patkánylyukba.
Csekély erővel feszíti ki a falból a téglát s egy meglehetős üreg száját
kapja a tégla helyéből. A fal mindenfelé meg volt furva patkányok által
s a mint az ágylábbal érinti, könnyen hull szerte a törmelék.
Viknyédyt mondhatlan izgalom fogta el. Maga mellé tette a gyertyát, még
egy ágylábbal látja el magát s mielőtt egy óra letelt, egész testtel
benne volt börtöne falában.
Gyertyája homályosan égett, de ürege oldalait tisztán megvilágította.
Óvatosan kopogtatta végig Viknyédy a falakat, hogy keresse magának a
helyet, a merre utat törjön. Hangtalan ütések voltak ezek, vagy a fal
volt massziv, vagy föld volt a falon túl: menekülőre alig biztató
helyzet.
Remegni kezdett izgatottságától egész testében, mintha láz rohanta volna
meg, térdei roskadtak, ajka susogott.
– Isten, isten! – nyögte a kétségbeesett férfiú s szilajon forogtak
szemei ide-oda a dohos üregben.
Megint a patkány lett kalauza.
Ez a jó állat folyton ott sürgött-forgott körülötte, s most, mintha
értené az ember szándékát, kaparással, vinyogással iparkodik Viknyédy
figyelmét magára vonni. S a mint a menekülő rab ránéz, szapora
gyorsasággal kezdi az egyik sarokba omlott törmeléket apró lábaival
kaparni.
Viknyédy a tenyerével látott hozzá s letakar ismét egy lyukat. Bele
ereszti feszítő fáját s alig mozgatja, lehull egy négyszöglábnyi terület
s egy csatornarészt fed ki a kutató előtt. Viknyédy majd felordított
örömében s leereszkedik a csatornába. Itt azonban hamar észrevette, hogy
világa, a faggyúgyertya lángja veszélyeztetve van. De a bajban igen
találékonyak az emberek. Parasztkalapja béléséből kivette a viaszkos
vásznas csomagot, fogaival felhasítja s csakhamar talál is benne, a mit
keres: egy darab papirost.
A vásznon belül fehér papiros, azontúl egy összegöngyölt levél volt. A
levelet jól-rosszul visszahelyezi a vászonba és mellénye zsebébe teszi.
A fehér papirosból védő ernyőt improvizál faggyúgyertyája számára és
isten nevével ajakán leereszkedik a csatornába, hogy csak a feje búbja
látszik ki.
A bűzt, a pestist, mely lehével fogadta, nem érezte a merész vállalkozó;
a piszkot, a rothadt, undok folyadékot, a melybe lábai merültek, nem
vette észre. Mintha szeretőjére mosolyogna, úgy nézte, mint indul előtte
hív patkánya félig úszva, félig kúszva a sűrű lében s félkezében a
gyertyával, félkezében a két asztallábbal ment Viknyédy, óvatosan
gázolva tovább, kalauza után s eltűnt a földalatti ocsmány útvesztő
homályában.


XXI. FEJEZET. (A kis szőke leány.)
Persze Celesztin hiába szabadkozott: börtönén túl egy külső szobában
levetkőztették pőrére. Elsőben csak tiltakozott, de midőn nadrágjára
került a sor, már könyörgésre fogta a dolgot.
Semmit se használt, még csak feleletre se méltatták. Mindössze annyit
mondott egy mogorva öreges ember, hogy ne izéljen az úr, úgy is jobbat
kap érte. Celesztin kopott ruhája jó lesz az ő kis fiának télire, se
szélességéből, se hosszúságából nem is kell sokat elvenni, a mi pedig
elesik belőle, jó lesz foltnak.
Celesztin pedig kapott szép friss, kikeményített inget, fekete nadrágot,
lakkcipőt, fehér mellényt, fehér nyakravalót és acélgombos frakkot,
végül még cilindert és keztyűt is. A keztyű kissé nagy volt, de hát nem
tudták a numerusát, csak gondolom-formára hozták s úgy gondolták, inkább
nagyobb legyen, mint kisebb, legalább felhúzhatja.
A szerencsétlen fiatal ember ugyan szivesen oda adta volna az egész
ünneplő öltözetet ócska nadrágjáért, melyben Viknyédy levele bevarrva
maradt, de hivatalos öltöztetői nem ismertek tréfát. Kistafirozták,
borbélyt is hoztak, a ki egy kissé meggubancosodott fejét rendbe szedte.
Aztán kivitték, kocsira ültették s elhajtottak vele.
Ha az öltöztetés alatt utolsó kérése az volt, hogy legalább mondják meg,
hova viszik, most már nem fárasztotta kisérőit hiú kérdésekkel, hanem
iparkodott magát tájékozni utcáról-utcára, a mint tova vitték.
Világos, a várba viszik.
Világos, nagy úr elé viszik, különben nem öltöztették volna ilyen
díszbe.
De mit akarnak tőle?
És nem azért fosztották-e meg ruháitól, hogy kikutassák ama ruhákat?
Talán kihallgatták beszélgetéseiket! S mi lesz akkor szerencsétlen
társából?
De ha ez volna, ehhez nem kellene ennyi körülményesség, ezt egyszerűbben
is el lehetett volna végezni. Nem kellett volna őt díszbe öltöztetni,
akármi más ruha is megtette volna.
Világos, őt szép szerivel akarják lefőzni, barátságosan kivallatni, hogy
teljesen kezükben legyen a másik. De ez nem fog sikerülni. Ő nem lesz
áruló, inkább keveredjék bajba, inkább tegyék ismét börtönbe. S már
kereste szegény Celesztin a feleleteket, melyeket esetleges kérdésekre
adni fog.
A kocsi megállapodása vetett határt gondolatai ebbeli irányának.