A legnagyobb bolond: Regény - 01

MAGYAR REGÉNYIRÓK
KÉPES KIADÁSA
Szerkeszti és bevezetésekkel ellátja
MIKSZÁTH KÁLMÁN
39. KÖTET
A LEGNAGYOBB BOLOND
Irta
RÁKOSI JENŐ
BUDAPEST
FRANKLIN-TÁRSULAT
magyar irod. intézet és könyvnyomda
1906
A LEGNAGYOBB BOLOND
REGÉNY
IRTA
RÁKOSI JENŐ
CZIGÁNY DEZSŐ RAJZAIVAL
BUDAPEST
FRANKLIN-TÁRSULAT
magyar irod. intézet és könyvnyomda
1906
_Minden jog fentartva._
Franklin-Társulat nyomdája.


RÁKOSI JENŐ.
1842–.
A hatvanas évek elején a czukor-utczai Ozinger-féle szegényes és
olcsóságáról hirhedt kis vendéglőben, melyet szegénysorsú egyetemi
tanulók özönlöttek el, magányosan, félrehuzódva egy szikár, magas,
csontos ifjú volt látható. Túl lehetett a húsz esztendőn, de mintegy
harmincznak látszott. Jogász volt-e vagy egyéb, senki se törődött vele.
Hiszen semmi különös nincsen rajta, csak az, hogy az egyik szeme örökké
be van hunyva. Mit tudhatta azt még akkor valaki, hogy ő azzal a másik
szemével többet lát ebből a világból, mint az Ozinger vendégei
valamennyien?
Sokáig volt ott törzsvendég anélkül, hogy csak némileg is feléje fordult
volna valakinek a figyelme, míg végre elérkezett egy nap, hogy minden
szem őt nézte ott és minden ember őt mutogatta a másiknak.
Ez a nap pedig csak úgy következhetett be 1866-ban, hogy előtte való
este az _Aesopus_ czímü uj darabot adták a Nemzeti Színházban és az üde
költészet, mely a csengő-bongó rímekben írt romantikus műből kiáradott,
elbájolta a közönséget. Elementáris erővel tört ki a zajos tetszés, s
másnap maga az öreg Ozinger büszkén sugta meg az érdemesebb vendégeinek
s azok aztán egymásnak, hogy azt a félszemü fiatal embert Rákosi Jenőnek
hívják, s ő írta a tegnapi darabot, az «Aesopus»-t.
Most aztán apródonként mindent kezdtek tudni az emberek, nemcsak az
Ozingerben, hanem az irodalmi és műkedvelő körökben, hogy Rákosi most 24
éves, 1842-ben született, Vasmegyéből való, Acsádról, hogy szegény fiú,
a kinek a kenyérkereset miatt többször félbe kellett szakítania
iskoláit, de szívós természet, harmadéve minden pénz és terv nélkül
mégis Pestre jött, hogy itt valahogy elvégezze, ha egy kicsit későn is,
a jogot. Mellékesen darabokat írt, s íme sikerült, most már nem ősjogász
többé, hanem felkelő csillag, most már nem kell félteni.
Hát úgyis volt. Archimedes egy pontot keresett a földön kívül, hogy a
világot helyéből kimozdítsa; Rákosinak elég volt csak egy kis pont az
irodalom földjéből, hogy azon a lábát megvetve, őt a világ a helyéből ki
ne mozdítsa. Ez a kis pont most megvolt adva. A friss hírnév révén
bejutott a _Pesti Napló_-hoz, s itt mindjárt kitünt, hogy hidegen itélő
feje, színekben gazdag, eleven, fordulatos és főleg fegyelmezett tolla
ép úgy képesíti publiczistának, mint poétának. Gyorsan megismerkedett az
akkori írói nemzedék jelesebbjeivel, kikkel megalapítá a «Kávéforrás»
kompániát, mely sok nyomot hagyott akkoriban az új életre ébredt ország
tevékenységének vonalain.
Nem a szokásos kávéházi kompánia volt az, kiket a nemzeti ragasztó, a
«Kalaber» tart össze. Ezek az ifjak, kiknek szinte észrevétlenül Rákosi
lett a vezérük, erős szellemi munka után jönnek ide pihenni és még
mulatságból is tevékenyek, mert terveket szőnek, új munkához buzdítják
egymást, az aktuális napi kérdésekről beszélgetnek, s a mi ötletet a
párolgó kapucziner mellett elejtenek, úgy se vesz kárba, Klic a
_Borsszem Jankó_-ba rajzolja meg.
Különösen Rákosi dolgozik sokat a szerkesztőségben és otthon.
Shakespeare-darabokat fordít s közben eredetieket alkot. A koronázásra
már ő írja az ünnepi darabot, a _Szent korona varázsá_-t. Híre
jelentősége, szemlátomást nő. 1869-ben a Kisfaludy-Társaság tagjai közé
választja. Ugyanekkor már elég erősnek érzi magát, hogy a köréje gyült
írói csoporttal saját lapot indítson, s így támadt a Deákpárti _Reform_.
Rákosiról kisül most, hogy gondos, körültekintő szerkesztő. A lap körül
karikacsapásra gyűl a közönség. Mindjárt tekintélyes organum, mely
irányítólag hat a napi politikára. De bár lankadatlan szorgalommal
dédelgeti lapját, olvassa, vörös czeruzázza részben írja a Moloch napi
eledelét, üres óráiban a saját isteneinek áldoz. Lelke szomjusága nem a
zöld posztóval beborított deszkákhoz húzza, hanem a sugólyukkal ketté
szeltekhez. Írja, egyre írja színműveit: a _Színre színt_, a _Krakói
barátok_-at, a _Szerelem iskolájá_-t, melyek többé-kevésbbé, inkább
többé jelentékeny alkotások és a Shakespeare-i romantikában mozognak.
Csak egyszer csábítja el a _Falu rossza_ sikere, hogy népszínművet
írjon, a «Ripacsos Pista dolmányá»-t.
Oly annyira szereti a színpadot (mert nála nem lohad, hanem fokozódik a
szenvedély), hogy a végén már nem elég neki a darabírás, még több
kellene. Hát iszen Rákosinak csak kivánni kell valamit s nyomban megvan.
1875-ben fölépült a Népszínház s Rákosi vállalkozott bérlőjének.
Lapját beolvasztotta a _Pesti Napló_-ba, s hozzá látott nagy eréllyel új
feladatához s csakhamar kisült, hogy kitünő igazgató és elsőrangú
üzletember. Ért ez mindenhez. Hat év alatt felvirágzott az új intézmény
s jövedelmező vállalattá fejlődött.
A hat éves ciklus után visszavonult pihenni. De tud is Rákosi pihenni?
Uj napilapot, a (_Budapesti Hirlap_-ot), alapított mindjárt 1881-ben s
azóta teljesen a lapjáé és az irodalomé. Ír mindenfélét, tárczát,
vezérczikket, æstétikai tanulmányt, színházi kritikát, színművet, még
regényt is írt a _Legnagyobb bolond_ czímmel (s ezen a réven kerül a mi
gyűjteményünkbe).
Nem csak írt sokfélét, de el is ért sokfélét. Az akadémia levelező
tagjának választotta 1892-ben. A millenniumkor nemességet kapott a
királytól. Az utóbbi években pedig főrendiházi taggá nevezte ki. Lapja
nagy súllyal biró, mert a legolvasottabb organumok közé emelkedett.
Rákosi nem csak a lapjával és tollával szól hozzá a közügyekhez, hanem
személyével is épúgy kiveszi részét a társadalmi mozgalmakban. Elnöke a
hirlapírói Otthonnak s irányítója a sajtó törekvéseinek. Sovin magyar s
ily értelemben agitál állhatatosan. Egyébiránt alig van közhasznú
kérdés, amibe ő bele ne ártaná magát hasznos módon. Ráér mindenre,
mintha száz keze volna. Szobor-bizottságokban tanácskozik. Ujságírók
dolgában reprezentál. Idegeneket kalauzol. Felolvasásokat tart az ország
különféle városaiban. Prológokat ír a színházi megnyitásokra. Jótékony
egyletekben szónokol. Nemzeti gyüjtések elé ír lelkesítő felhivásokat.
Szóval, Magyarországnak nem csak újabbi irodalmi, de kulturális és
politikai történetébe sem lehetne belemélyedni, hogy ott Rákosi Jenő
nyomaival ne találkoznék a kutató. Sőt mint Bosco, aki állítólag egy
ugyanazon órában és perczben mutatkozott Bécs minden kapuján, Rákosi
alakja sok ponton jelenik meg egyszerre is. Működésének nyomai és
eredményei befonják, beerezik a magyar közéletet szinte egészében.
Pedig Rákosi Jenő nem kormányozta az országot, nem is volt ott közel,
ahol ez történik, nem állt intézkedő positióban, még csak a Ház tagja se
volt. Lentről, észre nem véve, próbálta a munkát csekély eszközökkel.
Mint az ákácz szélesebbre nőtt és terjeszkedett alul, ami nem látszott,
mint fölül törzsével ágaiban, ahol látszott. Szívós, hatalmas akaratú
férfi, tud akarni és keresztül vágja magát a sziklán is, ha a tulsó
oldalon zöld gyepet érez.
A mihez fogott, sikerült neki. Hogy ez szerencse volt? Talán. De
meglehet, hogy azért sikerült, mert erősen fogta, amit megfogott.
_Mikszáth Kálmán._
A LEGNAGYOBB BOLOND.
_Első kiadása (könyvalakban) megjelent 1882-ben._


ELŐSZÓ.
Mint kéziratom margóján olvasom, ez elbeszélés első lapjait még 1875.
februárjában írtam meg. Az az ambició támadt fel akkor bennem, hogy
néhányunk fiatalkori ábrándját egy regény keretébe foglalva, átadjam az
utánunk jövő fiatalságoknak, hogy esetleg azok is lelkesedjenek rajta.
És ez ábránd nem más, mint a magyarság eszméje, ez ország
megmagyarosítása volt.
Akkor voltam búcsúzófélben fiatalságomtól. Ma hat évvel utóbb teljesen
elbúcsúztam s elváltam attól, a mit egy férfi fiatalságának lehet joggal
nevezni. Azt veszem azonban észre, hogy az az ábránd eljött velem idáig,
s úgy látszik elkisér a sírig.
Vállalkozásaimnak és cselekedeteimnek első és utolsó oka volt mindig, az
maradt ma is. Rávitt az írói, az ujságírói, rá a szinigazgatói pályára,
és ma, midőn a szinházi vállalatot a legjobb helyen: a főváros lelkes
közönségének kegyében biztosítottnak látom, visszavisz az ujságíráshoz,
sőt az ujság-vállalat kényes és nem veszedelem nélküli terére.
És ha akkor, 1875-ben ábrándommal akartam szolgálni ambiciómat, ma az új
viszony, s az új kötelék, melybe a «Budapesti Hirlap»-pal és
közönségével léptem, arra indít, hogy ambiciómat ismét ábrándom
szolgálatába hajtsam. Ha akkor regényt akartam írni arról, a mi
lelkesített, ma a regénynyel lelkesedésem tárgyának érdekeit kivánom
előmozdítani. Tárgyam a régi maradt, de kidolgozásban a hirlapi
szolgálatnak koncessziókat tettem, mert nincs e munkával más célom, más
becsvágyam, mint hogy a «Budapesti Hirlap» számára s ez ujság olvasóinak
élvezetére egy lehetőleg vonzó és érdekes elbeszélést írjak.[1]
Ha munkám közlésével sikerül e lap harcképességét fokoznom a nemes és
hazafias küzdelemben, melyben zászlóját lobogtatja, gazdagon meg van
törekvésem jutalmazva.
E szerény vallomások után művemet a rokonérzelműeknek fölajánlva,
elbeszélésemhez látok.
Káposztás-Megyeren, 1881. szeptember 17-én.
_Rákosi Jenő_.


I. FEJEZET. (Pipiske kisasszony.)
Különféle bolondokról lesz ebben az elbeszélésben szó, de tartok tőle, a
szerző intenciói ellenére is eldöntetlen fog maradni, melyik a sok közül
a legnagyobb bolond. Mert ez is csak relativ fogalom s többé-kevésbbé
voltaképen mindnyájan bolondok vagyunk, a kik itt lent bolyongunk ezen a
maga is bolygó vakcsillagon. Nincs talán szó, melyet itéletképen
sűrűbben használnánk, mint ez a szó «bolond». Lear király mindenét
elajándékozta, címeit, rangját, királyságát. Ez az egy cím, mely
veleszületett, rajta is tapadt s a «bolond» mondta meg neki, hogy
mindenéből csak erre a szóra való jussa maradt meg. Nincs jobb
kifejezés, mint a magyar nyelvé, a mely a passziót úgy fejezi ki, hogy
«bolondja vagyok» (a lónak vagy az asszonynak, vagy a bornak stb.). A
legboldogabb emberek a világon pedig a «jó bolondok», mert valóban
ezeknek vannak legkevesebb «bolondságaik». Iparkodjatok tehát, hogy erre
a sírversre tegyetek szert: «Jó bolond vala. Őrködj’ fölötte béke
angyala.»
Pipiske kisasszony épen Kordelia szerepét játszta a próbán (egy
kisvárosi szinpadon) s rendkívül megindító módon szavalta a következő
sorokat:
«Jó uram,
Nemzőm vagy, fölneveltél és szerettél.
A tartozást én úgy rovom le, mint
Illik s méltó: szeretlek, engedelmes
Vagyok, tisztellek mindenek fölött.
Mért mennek férjhez nénéim, ha mondják,
Hogy csak téged szeretnek? Én ha egykor
Tán férjhez mennék, akkor az, kivel
Jegyet váltottam, bírni fogja fél
Szerelmem’, gondom’ s tartozásomat.
Úgy mint nénéim, hogy csupán atyámat
Szeressem, férjhez nem megyek!»
Szép kék szemei ihletesen égtek, egyet cikáztak s midőn új felelete
következett, melyben bizonyítja, hogy úgy beszél, a mint érez, a
villámot eső követte s két nagy csepp gurult végig lágy vonalakkal
rajzolt arczán. Lear hiú, leánya pedig büszke. Pipiske kisasszony úgy el
volt telve Kordelia lényével, hogy ostoba Learje sem tudta megzavarni
ihletében. Az igazgató egy szinfal mellől nézte a próbát s elégedetlenül
hallgatta Pipiskét. Nagyon szépen játszik, nem nekünk való. A szeméből
könyek folynak alá s mégsem pityereg. Jeles szinész lesz belőle
valamikor, de kétlem, hogy ma este megindítsa a mi publikumunkat.
Rettentő érzéke van az igazság iránt s nem tud komédiázni.
A míg a direktor így monologizált és gyakorlati eszével egy igen
talpraesett tapasztalati igazság körül járt, addig Pipiske kisasszony
befejezte jelenetét és elhagyta a szinpadot. De a szinpadi játék
hangulata nem hagyta el őt. Szeme mélységes vizeinek kék tükre meg volt
zavarva. Nehezen árnyékolták be pillái e vizeket. Szép száját félig
nyitva felejté. Nyilván érezte, hogy egy-két sóhaj pici szivéből
vándorútra kél, s nem akarta a légi utasokat tartóztatni. Hova szálltak
a sóhajok? A poezis hatalma uralkodott-e rajta, a melynek mint szinész
szolgálatában állott? Avagy szerepének van-e valamely vonatkozása magára
Pipiskére?
Pipiske még nagyon fiatal s nem régen állhat Thália papi szolgálatában.
Keserű Jónás igazgató úr társaságában alig nehány hónapja játsza az
«első szendéket». Neve nincsen más, csak Pipiske. Rokonairól soha
senkisem hallott. Magaviselete kifogástalanabb, mint a milyennek az
igazgató urak a magok igazgatói érdekében kivánni szokták. A
magafajtájabeli iránt rendszerint nyájas, a maga körében vidám, szives,
beszédes, mindenkor szorgalmatos és pontos volt. Az igazgató nagy
figyelemben részesítette, a mi egyrészt ellentétben állt a véleménynyel,
melyet magának a publikumra teendő hatásáról alkotott s ezért méltán
feltünt, s másrészt Pipiske kisasszonynak nem sokat használt
pályatársainál, kik nemcsak a közönség, hanem az igazgató kegyében sem
szerettek mással osztozkodni. Keserű Jónás úr társaságával vándorol egy
siket vénasszony, a ki mindenféle, egy kollektiv név alá össze nem
foglalható szolgálatokat teljesít a szinészek s a társaság körül, a mért
valamely szerény fizetésben részesül. Az igazat megvallva, ez ócska
asszonyságot nem is a szolgálatokért tartják, melyeket jelenben tesz,
hanem multjáért. Szegény feje kiszolgálta a szinészéletet.
Gyermekszerepeken kezdte, azután lett «naiv», azután «társalgó», majd
«drámai szende», az évek gyarapodtával «fiatal anya», végül «kómika».
Mikor a «matrónák» szakmájára került a sor, elhagyta az az érzék, mely
szinészre nézve legfontosabb: a hallás. Így jutott mostani sorsára.
Pipiske jónak látta az öreg asszonynyal szövetkezni. Egymásnak ekképen
kissé gyarló, de szerény igényeikhez képest elégséges támasza voltak.
Kettejök fizetéséből jobb konyha, jobb szoba telt, a mi az öregre nézve
fődolog volt, s Pipiske nem lakott egyedül, a mi megint Pipiskére nézve
volt a fődolog.
Pipiske kisasszony, kinek szivét Kordelia sorsa kissé összefacsarta, a
szinpadról az öltöző szobába ment. E szoba ablakai – levén a szinpad a
nagyvendéglő nagytermében fölállítva – a kis városka nagypiaczára
szolgáltak. Pipiske az ablakdeszkára könyökölt s megnedvesült szemei
tekintetét az ablakon át az utcára eresztette, melyen piros orral
szaladgáltak az emberek dolguk után. A hó szaporán esett. A téren a
csókamadarak bátrabbjai le-leszálltak, ha találnának valami csipkedni
valót. Kordelia elmerengett ezen a mindennapi látványon… Úgy nézte a
csókát, ha minden alaposabb ok nélkül rátévedt a szeme, mintha soha se
látott volna ilyen madarat. Azután meglátta egy átellenes ház kéményét,
melyből sűrű füst gomolygott égfelé. Azt is megbámulta. Ez épenséggel
nagyon is tetszett neki. Hogy tódul ki az a bolondos füst. Mi hajtja?
Abból támad, hogy vizes a forgács, melyet a tűzre vetettek. Eltölti a
házat, megmarja a gazdasszony szemét, azután iparkodik ki a kormos,
fekete uton; úgy kóvályog, mintha csak volna is valaki vagy valami,
pedig hát hol erre, hol arra hajlong a szerint, a mint a szél szárnya
meglebbenti, aztán egyszerre csak semmi sincs belőle. Csak a kémény
száján legénykedik, hol mindig meg van, mintha mindig az volna, pedig
sohasem ugyanaz, mert mindig más meg más karika tódul elő. És Kordelia
elkezd lassan hajlongni, s valahányszor új füstkarika gomolyodik ki a
kéményből, mindannyiszor biccent a fejével és szinte segít a kéménynek
füstölögni. Csak biztatja, csak biztatja, s a kémény sem veszi tréfára a
dolgot. Az is elkezd integetni (legalább Pipiskének úgy tetszik), két
fekete szemét (füstlyukak) barátságosan mereszti a vendéglő ablakára s
Pipiske integetése tempójában elkezd valamely rég hallott dalt dudolni,
s csak integet a kéménynek, mely szörnyű kedvét leli a dologban s járja
a táncot Pipiskével. A füst kavarog, le-lecsap a ház hóval takart
fedelére s ilyenkor Pipiske nagyobbat kiált s biztatja táncosát: ne
hagyja magát! Hajlong is erre a füst s szinte át-átugorni látszik a nagy
téren Pipiskéhez; táncra szilajodik, már-már a sarkantyúja is pereg.
«Cserr-cserr-cserr-cserr» hangzik előbb halkan, majd hallhatóbban.
Pipiske keresi a kémény tetején a csengetyűt is, mely e pengésbe
bele-beleszól, de nem látja. Pedig jól hallja, sőt mindig jobban. Arca
pirulni kezd, integető feje már-már az ablakot éri, szemei a füst
groteszk kavargásait kisérik, s a muzsika («cserr-cserr-cserr-cserr»)
egészen közel szól, a csengetyű egyre csilingel… Aztán egy erős kavargó
szél támadását látja Pipiske, mely egyenesen feléje tart s egyszerre
megállítja boszorkányos táncát a kéménynyel; de mire a füst
magaslataiból szeme leesik a földre, addig el is robogott ablaka előtt a
csilingelő négylovas szán csörgő kakasharangdíszével, be a vendéglő
udvarába. Itt aztán lett a jövevények miatt lótás-futás, és a
lótók-futók közt vala Keserű Jónás is, ő tudja miért.
Pipiske kisasszony minden valószinűség szerint kissé mélázó volt, talán
épen érzelgős is, a miért aztán megesett rajta, hogy érzékei ilyen
káprázatos játékba keverték, ha – nem is annyira gondolatainak, mint
inkább hangulatának adta oda magát martalékul.
Felocsudván kábultságából, a játéknak utána eresztette utolsó sóhaját s
kezébe vette szerepét. Keserű Jónás úr pedig jó kedvű ábrázatát bedugta
az öltöző ajtaján s meggyőződvén, hogy senkit sem háborgat, beeresztette
többi tetemét is. Egy párszor végig ment a szobán, kipirult kezeit
dörzsölgette, egyet-egyet kanyarított a bajszán, köhentett s
mindenféleképen szeretett volna beszédbe eredni Pipiske kisasszonynyal.
Nem állásában, nem is szokásaiban, még kevésbbé érzelmeiben volt az ok,
mely mintegy tartózkodóvá s félszeggé tette, hanem nyilván abban, a
miről beszélni óhajtott.
– Ugyan ne tegyen úgy Pipiske kisasszony, szólt végre, mintha még nem
tudná a szerepét.
– Maga szokta mondani, direktor úr, hogy az ember a szerepét soha sem
tudhatja elég jól.
– De nem magának ám! Tudja lelkem, a szereptudás a mi művészetünk
alapja; ellenben mesterségünknek egyik főtámasztója a szerep nem-tudás.
Az a sok nyögdécselés, szemforgatás, az a kétségbeesett kaszálás
kézzel-lábbal: az mind hézagpótló komédia, a míg a sugót meg nem értjük.
Közönségünk pedig, már mint a mienk itt Dárdáson, csupa művészetnek
veszi. Ez neki az igazi. Azért, lássa, soha sem tudunk vígjátékkal oly
nagy hatást csinálni mint tragődiákkal. Mert a vígjátékba könnyű
fürgeség, vidám gyorsaság és független, szabad természetesség kell.
Honnan vegye ezt az olyan ember, a ki egy gyönge cérnaszállal van a
sugólyukhoz kötve, s nem csak hogy nem szabad ezt a cérnaszálat
elszakasztania, hanem állandó rettegésben van, hogy valamely gyorsabb
fordulatnál magától szakad el a szál. A tragődiában egy pár
Hamlet-lépés, egy sóhaj, egy ah s több eféle szerencsésen pótolja a
hézagot és hozzá tetszik is. Ezért jobb szeretjük játszani mink, a
közönség pedig jobban szereti nézni.
Pipiske kisasszony elkomolyodott. Nyilván nem először hallotta ez
igazságokat, melyek azonban eddig nem fogtak rajta. Világos, hogy e
szerint őt a művészet helyes utjára vitte ösztöne; de diszkrét,
egyszerű, tartózkodó játéka nem versenyezhetett társainak tragikus
tolakodásával s könnyen arra kárhozik, hogy föltünés és hirnév nélkül
fusson meg egy tövises pályát, mely ama kettő nélkül rosszabb az epesztő
szomjúságnál.
– Maga igazán jó ember, direktor úr, hogy javíthatlanságom mellett is
nemcsak el nem csap, hanem még hozzá igen lekötelező figyelemben is
részesít. Ne haragudjék rám. Nem tudok másképen játszani. Igazán
természetem ellen van. Sokszor föltettem már magamban, hogy rálicitálok
Apollonia kisasszonyra, de mindig ki fog rajtam s aztán meg is bántam,
valahányszor megpróbáltam.
– Apollonia jó szinész, nagyon jó szinész. Apollonia ritkítja párját.
Senki sem tud az országban úgy kézzel lábbal játszani, mint Apollonia.
Apollonia szánalomra indítja az erdei vadat is. Persze, egy műveltebb
izlésű – Keserű Jónás uram hirtelen kitekintett az ajtón, aztán
visszahuzta a fejét s biztosabban folytatta – műveltebb izlésű közönség
persze vonakodnék Apollonia kisasszonyt megkoszorúzni. De nekünk, már
mint dárdási igazgatóknak, Apollonia kisasszony kincs. Ez pedig végre is
a fődolog. S az igazat megvallva, – bár nem vagyok épen szivtelen ember,
de tudtommal nincs a világon szinház, ha legjava művészek játszanak is
benne, a mely ne pénzért mérné a művészet isteni italát – az igazat
megvallva, nem csupa jóságból és emberszeretetből van, ha Pipiske
kisasszony úgy tapasztalja, hogy külömb figyelemben részesül nálam.
Végre is, valahányszor játszik, a nézőtér mindig teli van s itt léte
nincs a pénztárnak semmi kárára. Mért-mért nem: minek hánytorgatnám. A
dolog úgy van, s nekem nincs ellene kifogásom. Meddig lesz úgy s mikor
változik: ismét nem keresem. De mert semmi sincsen állandó, annál fogva
szeretek példálózni arról, hogy nem ártana, ha lelkem Pipiske is
leszállana a dárdási izlés szinvonalára. Mindenféle megkivántató
tulajdonsága a nagy hatásra – az eltökélt akaraton kívül – meg van.
Hódítson ott, a hol személy szerint senki sem formál magának jogot a
hódításból; a tömegben, mert ez a biztosabb.
Pipiske kisasszony figyelme némi megrettenéssel szaladt Keserű Jónás
megeredt nyelve után. Arczán egy hirtelen láng csapott fel. A mit Keserű
beszélt, azt csak félig értette, de félig is csak tökéletlenül, csak
sejtésképen. Hogy a szinház megtelik valahányszor játszik, de hogy nem
az ő játéka tölti meg, hanem mégis valami, a mi ő rá vonatkozik s hogy
ennél biztosabb és maradandóbb az Apollonia komédiás hatásával
bilincselni magához egy értelmetlen közönség kegyét. A kérdések egész
sora támadt föl agyában e dolgok hallatán, de hirtelen az utolsón
találta kezdeni:
– Ma is megtelik a szinház?
– Legyen nyugodt, megtelik ma is.
– Hajlandó nekem a dolgot bővebben megmagyarázni?
– Egészen bőven magam sem tudom. Csak annyit tudok, a mi közvetlen
érinti az érdekemet is és ezt körülbelül el is mondtam.
– Pipiske, Pipiske lelkem, – hangzott e pillanatban az ajtón kívül s a
süket Borcsa néni rájok is nyitotta az ajtót. – Kezdődik a jelenésed
Pipiske, gyere-gyere szaporán.
Pipiske ösztönszerűleg – a kötelesség ösztönénél fogva – indult a
szinpadra. Midőn a keskeny folyosón át egyik ajtón ki, a másikon
belépett, szeme egy pillanatra az udvarra tévedt, a hol két legény
jártatott két pár párolgó lovat, melyek szerszámán tompán csörgött a
kakasharang. Az udvar közepén pedig ott állt a szép mívű úri szán.
A csöndesen, de szaporán havazó idő estére kelve viharossá vált. A
kavargó szél föl-föl kapta a már földre hullott havat s ujra
megtáncoltatta a levegőben. Itt tisztára söpörte az utcát, ott halomra
hordta benne a havat. A jó dárdásiak azonban, úgy látszik, hozzá voltak
szokva az ilyen mulatsághoz s hét órára jól megrakodtak a szinház
nézőterének különben kissé szűken mért helyei. Ha nem is volt épen ember
ember hátán, Keserű Jónás uram meglehetett elégedve, mert «a ház tele
volt» tisztességesen tele volt a terembeli levegőnek nem valami nagy
hasznára.
Az ütött-vetett zenekar elvégezte úgy, a hogy a maga mondókáját s a
függöny felgördülvén, a kiváncsi közönség elé tárta Lear király
országosztó első jelenetének képét.
A dolog elég jó benyomást tett. Learnak (aránylag) hosszabb volt ugyan a
szakálla, mint királyi palástja, de annál rövidebb volt a lélekzete, a
mi azonban öreg szinének hasznára vált. Apollonia kisasszony mint
Goneril uszályos vörös bársonyruhát viselt s midőn két kezét két mellére
tette s teste e részét megmarkolván, megrázta egész többi tetemét, hogy
megmutassa a királyi apának szeretete rendkívüli voltát: igen
szerencsésen sikerült a dárdási közönség érdeklődését a jövendők iránt
fölkeltenie. Pipiske kisasszony Kordeliára szeretett volna valamely
szines ruhát felvenni, ha csak gyenge barackfavirág szinüt is. Úgy
érezte a próbákon, hogy valahányszor Goneril és Regán elkezdenek
csalárdul hizelkedni s nagy szeretetekről áradozni, de kivált mikor ez a
gonosz tettetés Learnak jól esni látszott, hirtelen harag támad fel
benne s röstelte, hogy le nem szólhatja álnok nyelvű testvéreit rögtön
(mert nincs benne a szerepében.) Így némán várván aztán, hogy ő reá
kerüljön a beszéd sora, lassan valamely dac keletkezett benne, mely
hangját is merevebbé teszi: olyanná, a hogy indulatának s nem olyanná, a
hogy apja iránt való szeretetének megfelel. Röstelte tehát a martíriumi
ártatlanság szinébe öltözni, mert nem érezte magát olyan egészen
ártatlannak. De már ebből Keserű Jónás, kivel a dolgot közölte, nem
engedett. Kordéliának fehér ruhában kell megjelennie. Így jelenik meg
mindenütt az egész országban, sőt egész Európában, mint ártatlan
szenvedő.
Pipiske tehát a szinészi hagyomány szerint öltözött. De már azt nem
tudta megakadályozni, hogy lángba ne boruljon az arca, a mikor gonosz
testvérei elkezdték az öreg Leart «szeretni.» Az a kis méreg csak
felforrt benne megint, szeme szikrázott, ajka szólásra nyilt, de persze
– szerepében nem volt ezen a helyen szöveg. Tehát nem szólt ugyan, de
igen szerencsésen járult az akcióhoz. És ezenkívül is sikerült neki
valami: önkénytelen nagy sikerrel licitált reá Apollonia kisasszonyra.
Goneril nagy szavú páthoszát az ő sértődött lényének vigyázó, szóban
fukar, hangban kissé kemény egyszerűsége követte. Szavait nem Learhez,
hanem inkább testvéreihez intézte, a mi élöket fokozta s az által, (ő
találta ki ezt is) hogy nem mellettök, hanem velök szemben, atyjától
jobb kézre foglalt helyet, szembetünőbb és sujtóbb volt. A dolog a
dárdásiakat is sziven találta. Megértették s igazat adtak neki. Igaz,
hogy szegény Pipiske e kis diadalt (teljesen el levén a játékkal
foglalva) nem vette észre, de Keserű Jónás ott állt a szinfalak mögött s
csöndesen susogta magában: «Semmit nem értek a dologhoz, ha nagy szinész
nem lesz belőle». S a mint a játék tova haladt, rá-rá ütött a fejével.
Meg kell azonban vallanunk, hogy a direktor úr néma biztatgatása is
kárba veszett Kordeliára nézve, a kinek sem a szinfalak, sem a nézőtér
közönsége számára nem maradt figyelme, mindent elfoglalt belőle a játék
s a darab.
Következett a mondat, mely már a próbán is «megpróbálta» egy kissé:
«Jó uram!
Nemzőm vagy, fölneveltél és szerettél.
A tartozást én úgy rovom le, mint
Illik s méltó: szeretlek, engedelmes
Vagyok, tisztellek mindenek fölött.
Mért mennek férjhez nénéim, ha mondják,
Hogy csak téged szeretnek? Én,…»
Pipiske kisasszony megakadt. Mint valamely varázsos érintésre fölkapta
fél kezét szívéhez. Arcát erős pír borította el s szeme nyílsebességgel
szökött a szinpadról a közönség közé, a hol meg is állt mereven egy
fejér férfiarcon. A szerepben ez következett: «én, ha egykor tán férjhez
mennék.» Ama fejér férfiarc tulajdonosa ebben a pillanatban – mert az
egész csak egy pillanat műve, – elkezdett tapsolni s a közönség
érdeklődése már az előző szavaknál annyira az okos Kordelia pártjára
állt volt, hogy a tapsba mindenki szivesen beleugrott.
Arról a mondatról, hogy «ha ő egyszer tán férjhez menne», önkénytelen –
esze járásának minden eddigi szokása ellenére – Pipiskének eszébe jutott
egy vonzó arc, melyet már jó régen minden előadáson előkelő helyen ott
lát. Ehhez a megemlékezéshez csatlakozott – ki tudná a gondolatok
villámjárásánál fogva az eszmebeli láncolatot ily esetekben
megállapítani! – eszébe való visszatérése annak, a mit a direktor
délelőtt az öltözőben beszélt. Van-e a kettő közt valami összefüggés? És
szeme kiröpült a nézőtérre s ott találta a fejér arcot. E fejér arc
tapsai pedig siettek a szinész zavarát leplezni.
Pipiske, ki a sértett érzelem lányos ihletével, szemérmes háborgásával
mondta volt el az előző sorokat, zavarát csakhamar szerencsésen
illesztette bele szerepébe s a taps megszüntével lágyabban s kissé
szégyenkezve folytatta:
«Én, ha egykor
Tán férjhez mennék, akkor az, kivel
Jegyet váltottam, bírni fogja fél