A legnagyobb bolond: Regény - 03

kaszája. És rám öntötte az egyik felhőt, melyet csontos lábával
felrugott. Mit tehetek én róla, hogy a nyári nap meleg, a víz meg hideg.
Mégis ezért meg kell halnom. Mért voltam bölcs? Vakmerő mért voltam? Mit
használt minden? Egyszer csak el jön az idő, a mikor az ember nem elég
magamagának. Jaj akkor annak, a ki mássá tette magát, mint milyennek a
többi emberek. Bölcsesége őrült bolondsággá lesz. De én rajtam ki nem
fogtok. Inkább elpusztulok a magam módja szerint, mintsem hogy
vénasszonyok által istenben megboldogultnak csufoltassam magamat.
Gyülöllek, utállak benneteket. Nem hiszek mennyországot, nem hiszek
poklot. Jóságtok önzés. Vallástok elmétek lustasága. A természet
kötelékei gyarló megszokás. Állatok vagytok. Rosszabbak az oktalanoknál,
melyeket ösztönük biztosan vezérel. Titeket bolondít elmétek, bolondít
szivetek, bolondít véretek hóbortja. Mindig elég voltam magam magamnak.
Most is az vagyok. Hordd el innen sziszegő lélekzetedet. Fuss innen a
Gellértre. Ott a helyed, boszorkány. Hozzám ne nyulj! –
És magára rántotta paplanát, eltakarta verejtéktől fényes képét. A
vénasszony pedig legyezte tovább a szerencsétlent, ki a paplan alatt sem
hallgatott el. Kidülledt szemei keresztül láttak a szöveten, keresztül a
falakon, keresztül a földön a sír fenekére, a hol kiéhezett férgek
vártak elaszott földi maradványaira. Keresztül a multon, a hol az az
egyetlen, a kit látott, összeverte a levegőben a bokáit. Rémes tánca az
akasztott embernek. Varjuk muzsikálnak hozzá, meg a szél. «Mit használ,
mit használ minden!» mondogatja százszor is. «Az ember szab magának
törvényeket. Azok szerint él, cselekszik és mulaszt. Ha van hozzá esze,
boldogul is. De mit használ, ha törvényei csak magának tetszenek. Mások
elfordulnak tőlök. Mások más törvényeket tartanak. Ezt is elbírja addig,
a mig a teste bírja. De ha nem tőle függő erő az ágyba dönti, a hol egy
pohár vizet sem tud segítség nélkül meginni: akkor ellene fordulnak
törvényei, kinozzák, üldözik, nem tudják megvigasztalni. Egy korlátolt
vén asszony türelme ki fog rajta. A buta, babonás boszorkány lesz a
megrendíthetetlen bölcs a legnyomorultabbal szemben.»
Az ajtó csikorgás nélkül fölnyilik s halk lépéssel közeledik az ágyhoz
az orvos.
A beteg ember elcsöndesedett. Csöndesen veszik le arcáról a paplant.
Szeme be van hunyva. Nehéz verejtékcsöppek ülnek megfeszült bőrén. A
lélekzet gyorsan röpül ki s be félig nyitott keskeny ajkain.
Az orvos megfogja sovány jobb kezét, s a beteg ember mellére teszi
fülét.
A beteg nem mozdul.
– Úgy tetszik, alszik.
– Az isten enyhítette meg édes álommal. A lelkének jobban kell, mint a
testének.
– Nem kell háborgatni. A holnapi napot úgy sem éri meg.
– Uram s én istenem!
– Nem kell izgatni. Igen csöndes halála lehet.
– Egy rokonát várom haza, egy fiatal leányt, kinek írtam: minden
pillanatban itt lehet. Nagyon nagy jó volna, ha életben érhetné.
– Akkor még az éjjel kell megérkeznie. Nincs annak szere, hogy
megtoldjuk az elfogyott fonalat. Isten áldja meg. Vigyázzon rá.
A doktor elment s az öreg asszony elfelejtette kikisérni. Könnyei
kezdtek hullani, de rémület fogta el abban a pillanatban, midőn az orvos
maga után betette az ajtót, a beteg pedig nagy karikára nyitotta fel két
szemét.
Mindent hallott.
– Fösvény kutya! Kár hogy többet nem ugattál itt arról a kevés időről.
Holnapig. Úgy hát holnapig. Milyen jó, mikor az ember tudja. Holnap
éjjel már csak egy szál lepedőben járhatok haza a magam házába. Végig
kisértek valamennyi ágyon. Rémes dolgokat beszélek a poklok kinjairól,
melyeket holnap szemtől-szembe fogok látni. Minden éjjel mást ejtek
közületek kétségbe. Számíthattok rá.
– Szent arkangyalok! Minek kisérti az istent! Gondoljon lelke üdvére!
Gondoljon azokra, kiket világgá üzött! Gondoljon véreire, a kik
szegénységben járják a havat! Gondoljon vétkeire, szálljon magába és
béküljön ki a mennyországgal, ne tetézze esendő fejét még több
káromlásokkal.
A beteg szemei szikráztak, melle zihálva hullámzott fel s le. Jobb
könyökére támaszkodott s száraz balját kinyujtá a levegőbe.
– Nem hiszek se az imádságban se az átokban. De ha csalatkoznám, inkább
szálljak testestül lelkestül a pokolra, mintsem hogy ez órában azokra
gondoljak, kiket emlegetsz. Érje utól szerencséjük megrontására,
sanyarúságuk tetézésére veszendő lelkem átka, amen!
A vén asszony kővéválva állt az ágy előtt s iparkodott keresztet vetni.
– Most pedig hozd ide azt a papirost. Ott van a fiókban. Öt pecsét van
rajta, öt név alatt. Hozz ide téntát és tollat. Úgy. Tedd ide azt a
könyvet alája. Gyujts gyertyát, hozz pecsétviaszkot is. Úgy. Egymásután.
Egymásután. Holnap már későn lenne. Holnap már hallgathatnám odalent
ocsmány vihogástokat. Én pedig azt akarom hallani, hogy estek kétségbe.
Úgy. Most már jól van.
Nehéz kézzel írt a fehér lapra néhány szót. Azután összehajtogatta a
papirost, borítékba tette s öt pecsétet ütött rá.
– Most szaladj el a papért. Gyorsan járjatok, tudjátok, hogy nem érek
rá. Az este közeledik. Nekem már nem lesz holnap is nap. Mindent el kell
végeznem.
A lenyugvó téli nap talán csak azért birkozott már a fellegekkel, hogy
lehanyatlása előtt benézhessen még egyszer a beteg emberhez. Sárgás
fénynyel ült rá két orczájára. Sárgás színt vetett a falra, az ágyra. A
levegőben röpködő porszemek megremegtek varázsos érintésére s az ember
láthatta, mint röpködtek be a beteg ember nyitott ajkán lélegzetével.
Segítettek a halálnak. Ezek sokszorozzák a beteg köhécselését.
A két szemgolyó mereven fordult az ablaknak. Kínosan vonaglott a beteg
arcza. A megsemmisülés érzete járta be idegeit a gondolattal, mely
agyában keletkezett.
Holnapig! Csak holnapig!
Mire az a nap az ellenkező oldalon ismét fölkel, akkorra ő már örökre
lenyugodott.
Örökre!
De boldog, a ki azt hiszi, hogy nem örökre. Aki hiszi, hogy «ott túl»
kedveseivel találkozik!
Igen, a kinek kedvesei vannak!
Neki se hite, se embere, a kit szeretne.
Nincs, kiért éljen, nincs, kivel ott túl találkozni óhajtson.
Az az egyetlen akasztott ember, a kit életében látott, szinte jó, hogy
nem várakozik rá a túlsó parton. Nem kérhet számon tőle semmit.
Minek élt az ember? Mi oknál fogva és mi végből?
– Az az isten, a kit a vallások tanítanak, képtelenség. Körül van véve
dolgokkal, a melyeket tilt hinnem az elme, a legfőbb adomány, melylyel
az az isten más teremtmények közül kitüntetett. De hát hol keressem
másutt? Nem nyilatkozott-e, nem kellett-e nyilatkoznia oly formában,
hogy kétkedés ne férhessen hozzá? Világos, hogy nincs. De minek voltam
hát én itt a világon, és hová megyek holnap? Érzem, hogy egészen nyugodt
vagyok. Akárhová megyek, attól, a kit ott látok, nem félek. Mert nem
magam szerint jöttem ide. Lettem bizonyos anyagból, bizonyos körülmények
közt. Egyikről sem tehetek én. Egyikért sem én vagyok felelős. Az az
isten, a ki sötétségben, létünk okának és céljának tudatlanságában, a
bennünk támadt és táplált indulatok által hányva léteznünk enged, joggal
nem bíráskodhatik felettünk. Az voltam, a mi voltam. Azzá kellett
lennem. Ha más lettem volna, nem én lettem volna. Nem tudom miért
voltam. Nem tudom, kit átkozzak azért, hogy voltam, kit áldjak azért,
hogy holnap nem leszek. Jó éjszakát. Jó éjszakát! Soha többé! Soha
többé!
És elkezdett az ablakon át a vörös fényben leáldozó napnak integetni s
az est és bozontos hajának árnyéka ereszkedett le arcára. Nehéz pillái
ráborultak szeme golyóira.
– Így fogok feküdni holnap. Ez a babonás vén asszony keresztbe kulcsolja
majd a két kezemet. Azután jönnek más vén asszonyok és beföcskendeznek
szentelt vizzel. Koporsóba szögeznek. Egy ökörszekér kidöcög velem a
temetőbe a hol a sírásó tíz garasért megássa gödrömet. Oda beletesznek.
Ott fogok feküdni nyárig, addig nem rothadok el. Nyáron aztán kibujnak
gubóikból a férgek. Kibujnak gubóikból a férgek…
A beteg ember homlokán hideg verejtékből gyöngykorona támadt. Ajkai
tovább mozogtak.
– Ha Krisztust a kőkoporsóban megették volna a férgek, nem támadhatott
volna fel harmadnap. Egyszer láttam a muzeumban egy mumiát, az kifogott
rajtok. Ha én most felakasztanám magamat, én is kifognék rajtok. Mért ne
tenném? Ugyis holnap vége van mindennek. Egy, kettő, három. Egy, kettő,
három. – Egy kettő három. Kakast hallok kukorékolni. Hajnalodik. Három
óra van reggel. Most van az ideje. Nagyon jó lesz. Mikor aztán holnap
értem jön a halál, fölakasztva talál. Vicsorogsz fickó? Kifogtam rajtad?
Pokolba veled! Mindig elég ember voltam magamnak. Soha sem féltem a
sátántól, sohasem dicsértem az istent. Sohasem dicsértem…
– Dicsértessék a Jézus Krisztus!
A pap lépett be. A beteg rémülten meresztette rá két szemét. Nem
valószinű, hogy ekképen emésztvén magát a holnapi napot is megérje. Maga
is a mint bódult elméje és csalfa érzékei játszottak vele, azt hitte,
hogy itt van a túlvilág küldöttje. Csak a vén asszony láttára tért
magához, a ki a pap után a szobába lépett.
Néma remegéssel kisérte a beteg a pap mozdulatait, ki két, az
öregasszony által beállított viaszgyertyát gyújtott fel. Rezegve futotta
be a sárga fény a homályosodni indult szobát. A pap egy fris arczú,
fehérhajú öreg ember volt. Kegyszereit s a feszületet, melyet magával
hozott, a gyertyák közé tette s a beteg ember ágyához lépett.
Két kezét föléje tartotta s lehunyt szemekkel egy kis imádságot s áldást
rebegett el.
«Az atyának, a fiúnak s a szentlélek istennek nevében! Az Úr fordítsa
felénk engesztelő arczát. Megmérhetetlen malasztja szálljon le ránk.
Senki sincs vétek nélkül ezen a földön. Irgalmadért kiáltozunk,
könyörülő atyánk! Könnyítsd meg testünket, enyhítsd meg lelkünket, adj
erőt, adj megnyugvást cserébe a mi hitünkért a bünök megbocsájtásában,
ámen!»
– Ámen, ismétlé az öreg asszony s keresztet vetve kiosont a szobából.
A beteg ember lázasan kapta el a pap kezét.
– Nem érek rá, nem érek rá! Úgy érzem, az orvos megcsalt. Nem élek
holnapig. Ne beszéljen nekem bűnökről, bűnök megbocsájtásáról. Ön
becsületes szavahihető ember. Önre kell biznom végső dolgaimat. Ezért
kérettem ide. Itt van ez az ötpecsétes levél. Ebben van végrendeletem.
Az ön kezébe teszem le. Nem akarom, hogy megsemmisítsék az éhesek. Vegye
most ezt a kulcsot. Nyissa ki vele amaz almáriomban a második fiókot.
Megvan? – Ott van két levél. Az egyiken nincsen pecsét. Abban megtalálja
rokonaim névjegyzékét. Azokat kérem ide hivassák meg a testamentom
felbontására. Ott van egy másik levél is. Azon hét pecsét van.
A lelkész kivette a másik levelet is.
– Most adja ide azt a feszületet. Úgy. Tegye rá a kezét. Mondja utánnam
amit mondok: esküszöm!
– Nem esküszöm!
– Pokolba hát ezzel a rézbálványnyal. Csalók vagytok. Magatok sem
hisztek benne, a mibe másokat hinni ösztökéltek.
S ezzel elhajította a feszületet.
A pap felvette s megcsókolta az istenember képét.
– Istennek felszentelt szolgája vagyok. Szent fogadalmam szerint járok
el az anyaszentegyház szolgálatában. Eskű nem köt jobban mint megkötözve
vagyok. Isten megbocsájt neked, a ki nem tudod, mit cselekszel.
– Pap, ebben a levélben van az én gyónásom. Leteszem a kezedbe. Azt
akarom, hogy olyan biztos helyen legyen ott, mint az enyimbe volt. Ha
van isten: intézkedjék róla.
Ha felbontod, akár siromat bonthatnád fel.
Úgy legyen békében nálad, mint a hogy sirom békéjét nem akarhatod
megháborítani.
– Úgy lesz! Isten nevében.
– Meg vagyok nyugodva.
– Nincs több mondani valód?
– Nincsen.
– Imádkozzál ellenségeidért.
– Magamért sem imádkozom.
– Legnagyobb ellenséged magad vagy magadnak.
– Nem sokat ártok már vele.
– Békülj ki isteneddel.
– Nem ismertem meg soha.
– Ismerd meg jelen nyomorúságodban. Ismerd meg az én türelmemben és
békémben. Ismerd meg az örökkévalóságban, melynek lehelletén elszállandó
a te lelked. Ismerd meg a kényszerűségben, melyből nem menekülhetsz,
mely az ő hatalma, az ő akarata.
A beteg ember egy végső erőfeszítéssel emelkedett ágyában.
– Ide vagy szegezve, folytatá a pap. Kincseidet az én kezembe tetted le.
Az isten kezében vannak nálam. Békülj ki isteneddel.
A beteg ember visszaesett az ágyba s fogait csikorgatta tehetetlenül. A
lelkész kezébe vette a szent olajt s a rituális mondatok kiséretében
ráadta az utolsó kenetet.
E pillanatban a ház előtt kocsi állt meg. A külső szobában gyors léptek
nesze támadt. Az ajtó hirtelen feltárult s egy fiatal női alak jelent
meg rajta.
A hölgy futtában tépte magáról téli ruháját s úgy hányta el. A mint a
papot meglátta, egy sikoltással szökött az ágyhoz.
– Bátyám – atyám – atyám – atyám!
A beteg ideges rángással rázkódott meg. Kezével görcsösen kapott a
jövevényhez. Azután valami nevetésféle hörgött végig tüdeje vesztette
mellén, s halva esett össze vánkosaiban.
Pipiske kisasszony, a jövevény leány, rémült sikoltással aléltan törött
össze az ágy előtt.


IV. FEJEZET. (A testamentom.)
Hetek multak el. Ergerberger Flórián csöndesen pihent a falúvégi
temetőben a nélkül, hogy eszébe jutott volna éjfelenként hazalátogatni.
Egy szerény keresztre volt primitiv ákombákommal – kontár kezek
mestersége – az elhunytnak pogányhangzású neve kék mezőben fejér
föstékkel ráfestve. Dombját az enyhe tavaszi idő megrokkantotta. Magának
jobb dolga volt, mintsem hogy fölkivánkozzék még egyszer a földre.
Meghalni nehéz. De azután, ha túl estünk rajta, bizonyosan édes az álom
nélkül való pihenés.
Egeresi Illés, a fiatalos képű öreg pap, annak rendje szerint
beszentelte a sírt, értesítette a hatóságot a nála letett
testamentomról, kért a kihirdetésre napot s a terminusról értesítette a
lajstromba vett rokonságot.
Azt a másik levelet eltette. Az a «megboldogult» gyónása volt s a pap
titkává lett, melyet a pap maga sem tudott.
Az elhunyt házát Adorgyán János özvegye és Pipiske kisasszony, a kinek
itthon Ida a neve, tartották rendben, és pedig jó rendben. Gyászt is
öltöttek ketten az elhunytért, még misét is mondattak érte meghalálozása
minden heti forduló napján.
Mielőtt a végrendelet kihirdetésének napja elérkezett volna, egy-két
nappal előbb az öreg lelkész meglátogatta néhai Ergerberger házát,
illetőleg lakóit, az öreg özvegy asszonyt és Idát.
Nyájasan bocsánatot kért, de nem teheti, hogy egy kérdéssel ne
alkalmatlankodjék. Azt szeretné tudni, hogy Ida van-e és micsoda
rokonságban az elhunyttal?
Igen különös kérdés. Miképen kerül rá a főtisztelendő úr?
Hát bizony a megboldogult a főtisztelendő úrnak még halálos ágyán átadta
rokonai lajstromát s ebben Ida nevét hijába keresi.
Ida reszkető kézzel nyult a lajstrom után. Neve csakugyan nem volt ott.
Sem egy másik név nem volt ott, a melyet Ida keresett. A kisasszony
szemei megteltek könyekkel. Adorgyán János özvegye is föltette
pápaszemét, hogy megnézze a lajstromot, de ő se tudott jobb eredményt
kisütni s nagy zavarban volt a három ember, a kit ez a dolog az elhunyt
házában összehozott.
– Én mindazokat, a kik a jegyzékben foglaltatnak, – szólt a pap, –
levélben értesítettem Ergerberger úr haláláról, valamint a végrendelet
felbontása napjáról. Mindannyi felelt is nekem levélben s bejelentette,
hogy erre a napra eljön. Feltünt, hogy a kisasszony nincs a megnevezett
rokonok között s erre kötelességemnek tartottam figyelmeztetni.
– Köszönöm uram, nagyon köszönöm. Nem tudom azonban hirtelen, mire
véljem a dolgot. Úgy tartottam eddig, hogy az elhunyt nagybátyám volt.
Szüleimre nem emlékezem. Tőle sem tudtam meg rólok soha semmit. E jó
asszony nevelt fel. Meglehet – mi nem lehet?! Minden lehet. Itt vagyok s
nem tudom ki vagyok. Köszönöm uram. Köszönöm.
Zokogva borult a szegény leány Adorgyán János özvegye nyakába.
Másnap pedig elhagyta néhai Ergerberger házát. Ily körülmények közt nem
akarta magát a végrendelet megnyitására érkezendő vendégek szemének
kitenni. Ha lesz a végrendeletben valami, a mi őt érdekli, majd megirja
neki Adorgyán János özvegye, azért tanulta meg hál’ istennek azt a kis
tyukvakarást.
A lelkész pedig hazament. Bús léptekkel közeledett háza felé, melynek
fedele alatt van a hét pecsétes levél, mely az elhunyt gyónását
tartalmazza. Bizonyos, hogy abban e szerencsétlen fiatal lányt érdeklő
dolgok is vannak.
De hét pecsét és a fiatal arczú aggastyán lelkiismerete őrzi e gyónás
titkát. Erről nem lehet tenni. «Intézkedjék benne az isten.»
Igen szép verőfényes napja volt a kikeletnek. Még semmi zöldséget nem
viselt a föld. A tavasz még csak a nap megujhodó melegében és a levegő
enyhe, fris járásában volt meg, mely délről jövén, terhelve jött a déli
virány illataival. Édes vajúdásban dagadozott a föld, az ébredés ösztöne
mozgatta az ágakat s a falak nap felé eső részén a földből kibujt az
isten tehenkéinek vörhenyes csordája, hogy sütkérezzék.
Néhai Ergerberger Flórián háza nem volt benn a faluban. Elül nagy
udvarkerítés, hátul ugyanakkora kert sövénye környezte. Az ajtó előtt
két akácfa állt, két oldalt tőle egy-egy deszkapad volt. Az egyiken
Adorgyán János özvegye ül s beszélget két anyalúddal, melyek közül
mindenik nehány sárga libácskával még hijában keresi a gyepet.
[Illustration: Néhai Ergerberger Flórián háza.]
Nagy rend és nagy tisztaság van a házon kívül úgy mint belül. Ma
hirdetik ki a testamentomot s az öreg asszony nem akarhatja, hogy a
megboldogult rokonai megszólják.
A nagy szobában együtt ül már a rokonság s várja a hatóság kiküldöttjét,
a ki felbontsa a végrendeletet s ki a városból kijövén, a paphoz szállt.
Öten voltak a szobában. Az öt között három asszony. Egyik sem becsülte
az elhunyt vagyonát egy milliónál kevesebbre s mindenik ezt gondolta
magában: «Még arra az esetre is, ha nem én leszek a főörökös, hanem
egyenlően osztozunk, 250 ezer frt esik rám. Ezért érdemes volt ide
utazni.»
Az egyik egy határszéli városból jött, melynek alsó népe tót, polgársága
német. Ez özvegy asszony. Az elhunytnak huga, a kit egy hivatalnok
hozott volt az országba férjhez. Neve özvegy Rapuncelné asszonyság.
Harminczkét foga közül legalább is kétszer tizenkettőnek megrendült az
állása. Egész sora be volt dülve, mint a rosz palánk. Szemén pápaszemet
viselt, kezén kötött fekete félkeztyüt.
Kirner Boldizsár ült az érdemes asszonyság mellett a divánon. Boldizsár
úr e helyet koránál fogva vette igénybe. A többi három fiatalabb lévén
mint akár ő, akár Rapuncelné asszonyság.
Egy szikár uri ember az ablaknál állt. Ha nem csalódunk, házasság utján
jutott a rokonságba s az örökséget mint özvegy ember, gyermekei számára
kivánja igénybe venni. A neve Picurka Tóbiás.
Egy kisasszony, első virágzásán túl, de még hervadásán innen, úgy
tetszik szintén testvére a megboldogultnak, reméli, hogy az örökséggel a
házasságnak előtte már-már bezáruló kapuját még egy darabig nyitva
tarthatja. Ernesztina a neve.
És még egy asszonyszemély. Kövér, jó izű, jó kedvű hölgy, a ki férjét
otthon hagyta, mert maga jobban elvégzi az ilyen dolgokat. Talán
hentesné, vagy mészárosné, a ki első legénye által elvétette az üzletét.
Mindenesetre rokon és hivatalos a mai napra.
E társaság hivatalos szomorkodással és megfelelő pletyka közt várja a
döntő pillanatot. Az elhunyt erényei egyetértő elismeréssel
elintéztettek. A rokonság rangfokozatai megállapíttattak s bárha egyiket
sem önző remény, hanem mindnyáját csupa rokoni kegyelet hozta a mai
napon a nemes és áldott néhai Flórián hajlékába, azért egyik sem
felejtette el mindazt felhordani, a mi elsőbbsége tán a többiek felett
volna.
– De nini! – szól a kövér asszonyság, – úgy tetszik, nem vagyunk még
mind együtt.
– Ah, szegény Kristóf, minek emlékeztet ön engemet szegény Kristófunkra!
– szólt a társaságban a szűz s battizt kendőjét szemeihez emelte.
Kristóf az elhunytnak s itt összegyült testvéreinek testvére.
– Végre is látszik, – mond a határszéli városbeli özvegy Rapuncelné
asszonyság, – látszik, hogy vérbeli kötelék nem füz tégedet az
elhunythoz s azokhoz, kik vérei voltanak. Ah, szegény Kristóf, mi lett
belőle?
– Ugyan hát mi lett belőle?
– Jaj, ha csak tudnók!
Persze, tán Kristóf után is lehetne örökölni.
– Ha nem tudjátok, minek sopánkodtok? Tán jobb dolga van
mindannyiunknál? Meddig nem tudtunk Flóriánról is semmit is. Egyszerre
csak ime, megjön a levél, hogy meghalt.
– Az igaz! – szalasztá ki a két testvér egyszerre megvigasztalva.
– Igen ám, – szólt a szikár ember az ablaknál a nélkül, hogy a társaság
felé fordult volna, – de ha él, akkor neki is van joga az örökséghez.
– Ah, – siránkozék a határszéli s keblére emelte kötött keztyüjét, – ah
szegény Kristóf, bizonyosan nem él már.
– Husz éve már – istenem, még kis gyermek voltam – egészité ki a szűz –
annyi ideje, hogy híre veszett.
– Annyi ideig nem hallottuk kedves, felejthetetlen Flóriánunk hírét is.
– Bizony kedves, felejthetetlen testvér volt. Oh soha, de soha sem lesz
nekem többé olyan testvérem, siránkozék a szűz.
– Ki tudja? – mond ferde mosolylyal a szikár ember. – Hiszen csak
huszonkét éve, hogy szüleid meghaltak.
A szüzet a gúny nagy zavarba hozta, melyből a kövér asszonyság segítette
ki, mondván:
– Hagyjuk abba, ne civakodjatok. Ki tudja, mit fogunk hallani. Engem
elhívtak, eljöttem. Ha semmit sem kapok, abba sem halok bele. Hál’
isten, van miből megélek. De más is van még a dologban.
– Ugyan, ugyan!
– Én beszéltem ezzel az öreg sárkánynyal, a ki a házat őrzi – mert már
tegnap érkeztem. Tizenhat esztendeje már, hogy itt a megboldogult házát
tartja s azt mondja, hogy Flórián két gyermeket nevelt fel. Úgy tartotta
mint saját gyermekeit. Ez a sárkány azt hitte mindig, hogy egyik
testvérének gyermekei.
– Az enyimek nem!
Ketten siettek egyszerre e három szóval közbevágni, mire egy kis szünet
támadt s a beszélő Ernesztina kisasszonyra nézett.
– Mit gondol! – mond pirulva Ernesztina.
– Mit? Hát azt, hogy ha a tied nem, akkor végre is csak Kristófé
lehetett a két gyermek.
– Lehetetlen! – Ezt a testvérek mind egyszerre mondták.
– Miért? – kérdi a szikár úr.
– És hol van a két gyermek?
– Ez épen a történet bunkója. El vannak bujdosva.
(Hála isten!)
– Valami különös rajongók voltak. A fiú, kinek már vagy 25–26 évesnek
kell lennie, tizenhatéves korától fogva szüntelen civakodott
bátyátokkal.
– Szegény Flórián!
– Egyszer Flórián végre is megsokalta a dolgot s a fiut elkergette. El
is ment a gyerek s azóta hirét se hallották.
– Úgy kellett a bolondnak. De hát a leány?
– Jaj annak eleintén irogatott a fiú; de a szentem még csak kis tacskó
volt. Mégis jó eszének kellett lenni, mert bátyja (már csak azt kell
hinnem, hogy bátyja) levelei egészen átformálták. Flórián későn vette
észre a dolgot.
– Szegény Flórián!
– De akkor aztán tett is róla. Eltiltotta a leányt a levelezéstől s a
fiú minden levelét elfogta. De már a méreg benne volt a lányban, hatott
minden korda ellenére. A veszekedés ujra kezdődött.
– Szegény Flórián!
– És egy alkalmatos órában bátyátok a lányt is elkergette.
– Hála isten!
– És ennek sincs híre?
– A sárkány azt mondja, ennek sincs.
– Flórián mindig szolid, reális gondolkozású ember volt. Nem csoda, ha
nem türte meg a hóbortosakat.
– Nem is lehettek azok az ő véréből – a mi vérünkből való vér.
– Bolondok voltak.
– Az, az, bolondok! hahaha! Úgy kell nekik, ha elestek az örökségtől.
Úgy kell a bolondoknak!
És megindult a nevetés a bolondokon, a kik elestek az örökségtől. Úgy
kacagtak rajtok, hogy a könyjük végig csorgott ábrázatjukon. A szikár
ember pedig ördöngős mosolylyal arcán mintegy véletlenül ekkép sóhajtott
fel: «Szegény jó Flórián!»
És erre az asszonyok olyan sírást indítottak csak úgy ex abrupto, mintha
a «bolondok» el sem is estek volna az örökségtől.
Ebben a sírásban találták őket a hivatalos kiküldöttek, kiket Adorgyán
János özvegye vezetett be a szobába.
A formaságokon csakhamar túlestek. A kerületi törvényszék tagja a
rokonság kiváncsi szemétől kisérve, fogta neki ollóját a végrendeletnek,
minekutána pecsétje hitelességét konstatálta volna.
És fölbontá s olvasá:
«Én alulirott Ergerberger Flórián – (a rokonok összenéztek: hiszen az ő
igaz neve Gerber Flórián volt!) Én alulirott Ergerberger Flórián abban a
hitben éltem, hogy én voltam a legbölcsebb ember. De nem abban a hitben
halok meg. Hitemből egy nyomorult meghülés vetett ki végkép, mely az
élettől fosztott meg. Se isten, se ember, se intézményeik soha ki nem
fogtak rajtam. Egy hűvös őszi szellő csavarta ki a nyakamat, holott egy
hitvány felső kabáttal megvédelmezhettem volna magamat. Cudar bolondság
ez a silány véletlenekre fektetett emberi élet s én ezennel következő,
ötszáz ezer forintokat kitevő vagyonomat, úgy mint (itt el van sorolva a
vagyon állaga) arra hagyom, a ki legméltóbban viseli ezt a földi
nyomorúságot, vagyis
_A legnagyobb bolondra!»_
«Mégis, a fent elsorolt összegen kívül levő vagyonom, úgymint lakóházam
és a vele együtt telekkönyvezett fekvőségem Adorgyán János özvegyére
marad, a ki nem a legkisebb bolond volt teljes idején át, a míg nálam
volt.»…
A kövér asszonyság ocsudott fel legelőbb is bénító ámulásából.
– Olyat sem ettem még, hogy valaki maga magát nevezze ki örökösének.
– Szegény Flórián! – mondta a szikár úr gunyos szomorúsággal.
De a másik két asszony kőbálványnyá volt válva.
Egy hóbortos végzet játszik-e velük tréfás játékot ezzel a szóval, hogy
«bolond». Sokért nem adták volna, ha nehány perccel előbb nem
osztogatták volna oly könnyedén ezt a drága szót.
Kinek van már most közöttük legtöbb jogcíme arra, hogy követelje az
örökséget? Megosztozzanak-e a bolond címen, vagy pereljenek-e érte?
Ernesztina kisasszony megtalálta a kibuvót. Hirtelenében elájult.
A kötött keztyüs asszonyságot pedig ezzel szörnyű méregbe hozta.
Csipejére tette két kötött fekete keztyüjét: «Mit, ezért elájuljak? Nem
vagyok bol–.» Mégis inkább elájult, semhogy törvényes tanuk előtt e
végzetes mondatot befejezze.
Erre meg a kövér asszonyság jött dühbe.
– Menjetek, bolondok vagytok mind! – De kérem – toldotta meg hirtelen,
észrevevén a vigyázatlanságot, – kérem, még magam vagyok köztük a
legnagyobb bolond.»
Ez hirtelen feltámasztotta az elájultakat s a dolog egy kellemetlen
családi versengésre kerül, ha a hatóság közbe nem veti magát.
A törvényszék küldöttje tanácstalanul állt a bolond végrendelettel
szemben s nem határozott mást, mint hogy hiteles másolatban kiadja az
érdekletteknek, a további végzés hozatalát függőben tartja.
Adorgyán János özvegye pedig sietett fölkeresni téntatartóját, pennáját
és ókuláját s értesítette Ida kisasszonyt az eredményről. Kezeim közé
csak levele végső sorai kerültek, melyek ekképen szólnak: «Ne aggódjék
drága Kisaszon mivelhogy a ház megmeg a ki főd van hozzálya Való a mienk
a kibül elélünk hóttig isten Nevében és malasztjábul semicse féljen.»


V. FEJEZET. (Két bolond.)
Varhonyay Dezső fővárosi ügyvéd úr kancelláriájában igen sok ténta és
igen sok papiros fogyott el évről-évre. Abban az időben, a mikor a mi
figyelmünket vonja magára a kitünő ügyvéd, nem kevesebb, mint tíz – az
ügyvédség pályájának különféle stádiumát ért – ifjabb és öregebb segéd
fogyasztja az ő szolgálatában a téntát s a papirost. Kitünő buzgalommal
sercegnek a tollak a fehér papiron, nyerendő és veszendő perek aktáinak
gyarapodására. Ez csak váltó, az csak úrbéri, amaz csak egy harmadik
kategóriabeli perekben dolgozik. Ez végrehajtásokra, amaz tárgyalásokra
készül. Egy hatodik sürgetni, egy hetedik informálni indult s arra
jegyezgeti magának az adatokat. Egy nyolcadik szerződéseket fogalmaz,
egy kilencedik fogalmazványokat tisztáz s ennyi munka közt a tizediknek
sincs henyélő ideje.
Varhonyay Dezső maga pedig a feleket fogadja külön szobában s ebben a
pillanatban formaruhás inas áll előtte, kinek a kezéből egy kis levelet
vett által, s kihez, minekutána a levelet elolvasta, ily szavakkal