A legnagyobb bolond: Regény - 12

Egy nagy ház előtt álltak meg, portás nyitotta ki a kocsi ajtaját, a
bennülők Celesztinnel kiszálltak, egy pár titkos szót szóltak a
portásnak, a ki a fényesen kivilágított lépcsővel rézsut szemben eső
hátsó lépcsőre mutatott.
Arra indult Celesztinnel két kisérője, felmentek az emeletre s a mint
egy külső szobába belépnek, egy formaruhás inas fogadja őket, a kivel a
két kisérő ismét pár szót vált, aztán távozik. Az inas pedig
Celesztinhez fordul, mondván: tessék ide belépni.
És az inas megnyit egy ajtót s maga előtt bocsátja Celesztint. Egy
kedves kis barátságos szoba tárul fel Celesztin előtt, egy karos
gyertyatartó két égő gyertyája által megvilágítva. A szoba közepén egy
kis asztal, szépen fehéren megterítve, mellette szék.
– Tessék helyet foglalni, – mond az inas, – rögtön felhordom a vacsorát,
egyúttal megjelentem ő méltóságának.
És ezzel az inas azon az ajtón, a melyen bejöttek, el is tünt.
Celesztin azon kezdett töprenkedni, hogy álmodik-e vagy ébren van.
Roppantul röstelte, hogy az inast le nem tartotta, ki nem kérdezte.
Körültekint a szobában, egy szekrény, egy ágy, egy diván, néhány szék s
a megterített asztal, semmi egyéb bútor; a kis asztal alatt csinos
szőnyeg, az ablakon függöny és spaléta. Csak legalább azt tudná, hol
van, ki várja őt vacsorára, egyedül fogja-e megenni, vagy osztozik benne
vele valaki. Szeme az asztalkára téved. Ott csak egy teríték van, szép
porcellán tányér, ezüst kés és villa, szép köszörült üveg pohár, egy kis
palaczk bor, egy üveg víz.
Mindez csak egy emberre van számítva, ez az egy ember pedig ő. S valami
kimondhatlan vágy húzza Celesztint az asztalhoz. Szédülést érez, lábai
mintha reszketnének, gondolkozása mintha bizonytalan volna.
És tölt s felhajt egy fél pohár bort. Mily isteni ital! Máskor napokig
nem jut eszébe bort inni. Most, a börtön után, mintha ujjászületnék
tőle.
Lássuk csak. Az inas úgy látszik késik. Most veszi észre, hogy két ajtó
van a szobán. Melyiken is jött be? Nem tudja konstatálni. Beléptekor
először is az asztal tűnt a szemébe. De az asztal a szoba közepén van.
Ha fal mellett állana, most tudná, hogy az azzal szemben levő ajtón jött
be. Körülnéz. Ha szép szerével hirtelen meg lehetne szökni! És néz egyik
ajtóról a másikra határozatlanul. A csönd, mely szobája közvetlen
környezetében észlelhető, mind jobban izgatja e gondolattal. Valóban,
alig hallani egyebet, mint kocsik tompa robogását…
Egy-kettő… s Celesztin önkénytelen mutat ujjával az egyik ajtóra. Ez az,
a mely a lakásból kiviszen… És szilárd léptekkel indul az ajtóhoz,
melynek kilincsére óvatosan ráteszi a kezét.
Lassan, szívdobogva nyomja meg a kilincset s a mint érzi, hogy
elégségesen megnyomta, hirtelen rántja fel az ajtót, hogy a lassannyílás
nyikorgását megelőzze s szeme berepül a szobába.
És Celesztin kővé meredve áll meg a küszöbön.
Egy bűbájos szőke fejecskét lát mélyen, legalább is két szoba
mélységére, merengve, szinte bánatosan maga elé nézve, egy kedves
ismerőst, egy édes emlék vonásait, melyek lágyak, barátságosak már
magukban s melyek gyenge világítás mellett, elmerengő buslakodásban
igézők és meghatók. Celesztin nem képes egy lépést tovább tenni s
valamely hatalom nem engedi hátrálni se, keze odaszegezve marad a
kilincsen, ajka reszketegen nyúlik ki, de nem szóra; két szeme odatapad
a vonzó arcra, mely mozdulatlanul marad.
Celesztin lassan tér magához ámulatából s akkor látja, hogy egy tükörrel
áll szemben, a melynek sima lapja neki azt a bájos fejecskét mutatja.
Egy fiatal leány ül a szobácska egyik oldalán s búsan néz át a szemben
levő ágyra kiterített habos, könnyű, szép fehér báli ruhára. Mélyen el
van gondolkozva s nem veszi észre, hogy az ajtó kinyilt s egy fiatal
ember megállt a küszöbön, lebilincselve az ő képének a tükörben pihenő
másától.
Viszont Celesztin se tudja, menjen-e tovább, meneküljön-e vissza? Vágya
ösztönzi a szólásra. Hiszen az a fiatal leány neki ismerőse, s nyilván
itthon is van itt: az tudna neki felvilágosítást adni rejtelmes
helyzetéről.
E gondolat dönt, Celesztin megszólal.
– Kisasszony, – szól fojtott hangon, mire az ábrándozó lányka fölrezzen.
– Ki az? – kérdi az ajtó felé irányozva a fejét, s aztán egy halk
sikoltással felszökik a zsámolyról, a melyen ült, s vérvörösre pirul.
– Ön uram, ön! – mondja roppant zavarban.
– Igen, én vagyok, – feleli Celesztin.
– És hogyan jön ide, mit keres itt? – kérdi szaporán egymásután a lány.
– Úgy hoztak ide. Hogy mit keresek? Azt magam is szeretném tudni, –
rebegé Celesztin.
A leány nem érti a helyzetet.
– Ön nyilván a papa vendége s egy rossz tréfát enged meg magának, –
folytatja a szőke fejecske.
– A papa vendége? – kérdi Celesztin. – Az meglehet. De miből áll a rossz
tréfa?
– Hogy jutna önnek máskülönben eszébe, hogy így a szobámba lépjen!
– Ah, ez a kegyed szobája! Igazán nem tudtam. Bocsánatot kérek.
Celesztin még mindig a küszöbön áll s egyik zavarból a másikba
bonyolódott.
– Az nem szép uram, a mit ön művel. Ön azt hiszi, a miért egyszer nekem
egy becses szolgálatot tett, hát meg is engedhet magának akármit. Én
jobb véleménynyel voltam ön felől.
– Oh bocsánatot kérek, ezerszer kérek bocsánatot, drága kisasszony, –
mond Celesztin, a leányhoz lép, megcsókolja a kezét és folytatja:
– Kegyed még emlékezik reám! Ez igen szép kegyedtől s nekem visszaadja
lélekjelenlétemet. Higyje meg, egy szót sem értek abból, a mi
szemrehányást nekem tesz s legyen meggyőződve, hogy ha olyan helyen
vagyok, a hol nem volna szabad lennem, ha úgy viselem magam, hogy másnak
látszom, mint a mi vagyok: nem tehetek róla, nem én vagyok az oka.
Hiszen azon kívül, hogy ez a kegyed szobája, azt sem tudom, hol vagyok,
azt sem tudom, mért vagyok itt.
A leányka csodálkozva nézett a fiatal emberre, csodálkozva és némi
félelemmel. Azt kezdte hinni, hogy meg van háborodva. De a fiatal ember
folytatja:
– Egy perccel ez előtt nem is volt forróbb kivánságom, minthogy innen
kijuthassak a szabadba, ez ajtót is csak azért nyitottam ki, mert azt
hittem, kijutok rajta; de most már nem megyek addig, a míg a kegyed
bocsánatát is magammal nem vihetem.
– Ne vegye rossz néven a kifejezést, de ön oly zavartan beszél, hogy
semmiképen nem tudom megérteni.
– Én is úgy vagyok félig-meddig, semmit sem értek egy óra óta, a mi
velem történik, nem tudom, álmodom-e, vagy bűvös hatalmak játszanak
velem. Ha különben nem tudnám, hogy józan eszem birtokában vagyok, azt
hinném, hogy meg vagyok bolondulva.
– De hát miért jött ide?
– Nem tudom.
– Kit keres itt?
– Senkit és kegyedet találom.
– Valami szándékának mégis csak kell lenni?
– Nincs semmi a világon. Itt vagyok, mert ide hoztak, egy szobába
vezettek s ott azt mondták, hogy tessék várni, mindjárt felhozzák a
vacsorát s megjelentik ittlétemet ő méltóságának.
– Az a papa.
– Meglehet.
– És aztán? Felhozták a vacsorát?
– Még nem, de már meg van terítve.
– Hol?
– Itt a mellékszobában.
A kis leány kinézett s csodálkozva mondá: az ám!
– És a papa már itt volt? – folytatá kérdezve.
– Még nem.
– S mi okból jött be az én szobámba?
– Nem tudtam, hogy a kegyedé.
– Tehát e szobába?
– Meg akartam szökni.
– Szökni? Miért? Vétett valamit?
– Igazság szerint nem vétettem semmit.
– Nos, tehát?
– Mégis, idejövetelem körülményei –
– Mily körülmények? Végre is, öltözetén látom, hogy ön bálba jött.
– Bálba?
– Nos, igen, a papa báljába.
– A papa báljába?
– Igen. Látja, ott az ágyon hever az én ruhám is; de egy kissé fájt a
fejem, nem akartam részt venni a bálban.
– Az istenért, azt csak nem teszi! – kiált fel önkéntelen a fiatal
ember.
A leány elpirult s lesütötte két szemét.
– Fejfájásom már megszünt.
– Azt igazán okosan tette, – mond Czelesztin egészen megfelejtkezve
helyzetéről.
És a lányka még jobban elpirult.
– De ön, mit fog most már ön tenni? – mondá.
– Azt megint nem tudom. Ha csakugyan a papa báljára hoztak ide, akkor
kétségkívül részt veszek én is a mulatságon.
– És már nem szökik?
– Nem tudom, nem volna-e jobb mégis szökni. Ha kegyed ismerné egész
helyzetemet –
– Talán leróhatnám tartozásomat.
– Nem, jobb szeretem, ha adósom marad.
– De mégis mondja el. Ez a találkozás rendkívül különös.
– Lépteket hallok.
– Az inas!
– Nyilván a vacsorát hozza és az üzenetet ő méltóságától.
– Igaz. Lépjen ki. Lássuk, mit üzen «ő méltósága». És a kedves leány
szeliden kihárította Celesztint szobájából s betette utána az ajtót.
E pillanatban lépett a másik ajtón az inas egy nagy tálcával, melyen
különféle hideg ételek voltak. Baljában szamovárt hozott, melyből a
frissen leforrázott thea párája gomolygott ki.
– Ő méltósága engedelmet kér, még nagyon el van foglalva, méltóztassék
megvacsorálni; utóbb eljő maga is.
Így szólt az inas és kezdett Celesztinnek felszolgálni.
– Barátom, ha más parancsa nincs, én könnyen nélkülözöm szolgálatát.
– A mint parancsolja, – mond az inas, oda készít minden szükségest s
távozni készül.
E pillanatban megnyílik a másik ajtó, s a kis szőke leány kiszól:
– Pál, mondja meg a komornának, addig nem kell jönnie, a míg nem
csengetek.
Pál kiment s a kis leány kitárta szobája ajtaját s a küszöbön most ő
állt meg.
Celesztin újra zavarba jött s gyáván nézett a kis leányra. Ez intett
neki s így szólt: Nos, tessék! És az asztalra mutatott, mely mellett a
fiatal ember ügyetlen kényszerűséggel, gépiesen helyet foglalt.
– Istenem, – így kiálta fel végre, – én bizony isten nem tudom, mi
történik velem. Legalább tizedszer teszem a kérdést magamhoz, hogy nem
álom-e mindaz, a min egy óra óta keresztül mentem.
– Az, hogy ön itt ül, vacsorálni készül, az nem álom, az tiszta valóság,
– mond a leány.
– Nagyobb bizonyosság okáért nem osztaná meg velem a vacsorát?
– Köszönöm. Ez az ön vacsorája.
Celesztin felállt és oda lépett a leányhoz.
– Nem, egy csepp kedvem sincsen most enni. Tele vagyok izgalommal. Úgy
rémlik, hogy már egy félórája élvezem nagysád szeretetreméltó
társaságát, beszélek, beszélek, s mind abból, a min egy óra óta töröm a
fejemet, még semmit sem tudok.
– Úgy vagyok én is, – mond a leány. – Kegyed rám nyitja az ajtót s ha
kérdezem, olyan csodásan felel, mint az egyszeri «nem-tudom-ember».
– Ha nincs ellenére, kezdjük újra a kérdéseket.
– Jól van.
– Tehát.
– Mért jött ön ide?
– Nem tudom.
– Már megint!
– De hiszen azt sem tudom, hol vagyok!
– Nem tudja?
– Nem tudom. Felöltöztettek, kocsiba tettek, ide hoztak, bevezettek, azt
mondták, tessék vacsorálni, míg ő méltósága bejő, én kinyitok egy ajtót,
hogy megszökjem, s ez ajtón belül kegyedet találom. De azt sem tudom,
kik hoztak ide, hol vagyok, ki az az ő méltósága, mért kell vacsorálnom,
mi lesz ha megvacsoráltam, s miért találom nagysádot itt. Én nem tettem
semmit magamtól, mindent csak úgy tettek velem mások.
A kis leány bámulva hallgatta e beszédet. Nem értette ugyan, de kezdte
hinni, hogy a fiatal ember igazat beszél.
– És honnan hozták önt ide?
Celesztin körülnézett és lejebb szállított hangon mondá:
– A börtönből.
A kis leány arcára ijedtség szállt.
– A börtönből! – mondá, – a börtönből? És mért volt ön a börtönben?
– Egy oktalanság miatt, szándékosan fogattam el magamat.
– Hogy lehet az?
– Valakinek a nyomára akartam akadni, s mikor már minden más módot
kimerítettem, erre vetemedtem –
– Tehát nem követett el semmi – olyat?
– Nem kisasszony, semmit.
– Hála isten! – mond a leány fölfohászkodva. – Úgy megijedtem, istenem,
most olyan könnyen kerül az ember szerencsétlenségbe. No jöjjön,
vacsorázzék, a börtön asztala után jól fog esni.
S ezzel odalépett az asztalhoz és kitöltött egy csésze theát.
Celesztinnek pedig gyengén könnybe lábbadtak a szemei, szintén az
asztalhoz lépett s reszkető kézzel fogta meg a kis szőke leány kezét,
megcsókolta, mire a leány ismét elpirult s remegő hangon mondá: «ejnye,
mit csinál kegyed!»
– Istenem, kegyedben annyi kedves jóság van, én pedig olyan érzékeny
természet vagyok. Egészen el vagyok telve megindulással. Valami úgy
dagadoz a szívemben s úgy ösztökél, hogy mondjak valami nagyon illőt és
találót, de a helyzet olyan együgyűvé tesz, hogy jobb szeretném magamat
elsírni mint egy kis gyermek. Ne ítéljen meg kegyed ezért rosszul.
– Ej, most meg nekem is a szemembe ment ez a forró gőz, – mond a kis
leány s elfordul és kicsi zsebkendőjével kitörli két szép szeméből azt a
forró gőzt; – s úgy rám ijesztett azzal a börtönnel, hogy szinte most is
dobog a szívem.
Czelesztin sietett székkel kinálni a kis lányt, a ki le is ült, aztán
elkezdte vendégét süteménynyel és hideg pecsenyével kinálni; megcukrozta
theáját, adott neki rumot, szóval kiszolgálta, hogy a szegény
Celesztinnek csak úgy ugrosott a szíve a gyönyörűségtől. A kis lány arca
azonban bús maradt.
– Igazán, minden bizalmam, bátorságom kezd visszatérni, – mond
Celesztin. – Szinte lehetetlennek tartom, hogy bármi kellemetlenség
várjon rám. A min pedig keresztül mentem, azért ezerszeresen kárpótolva
vagyok.
És ismét a kis leány keze után nyúlt, hogy megcsókolja. De a kis lány
ezúttal nem adta oda a kezét.
– Mielőtt még – tovább beszélgetnénk, – mondá, – önnek meg kell tudnia,
hogy hol van.
– Nem, nem, – mond Celesztin, – nem akarom megtudni, a míg nem okvetlen
szükséges. Attól félek, úgy járok, mint a tündérmesében a hős: mikor nem
tudott már kiváncsiságának ellentállani s megkérdezte a titkot, vége
lett a varázsnak, a tündérségnek, a boldogságnak. Én most már nem
gondolok azzal, a mi volt, azzal sem a mi lesz, föltéve, hogy kegyed
megengedi, – tevé hozzá, látván, hogy az ő fölülkerekedő vidámsága nem
ragad el arra a kis tündérre, a ki őt így fölvillanyozta.
– Én, ellenkezőleg, tele vagyok aggodalommal, – mond a leány, – s önnek
el kell készülve lennie mindenre. Ki tudja, van-e önnek e házban rajtam
kívül, kivel egy véletlen az utcán hozta egykor össze, még egy barátja.
Önnek tehát meg kell ismernie helyzetét, készületlen ne találja semmi.
Hogy mért hozták önt ide, egy börtön sötét magányából egy előkelő bálba:
azt nem vagyok képes kitalálni. De tudja meg, ön az ország polgári
kormányzójának a házában van, a ki ma fényes bált rendez, melyen a
legelőbbkelő uraságok vesznek részt; én e kormányzó leánya vagyok.
Celesztin, mintha a villám csapott volna le előtte, meg volt semmisítve.
Zavarában a szalvétával megtörölte a száját, lassan felállt székében s
hebegé:
– Bocsánatot kérek.
A leány is felállt.
– Én kérek öntől bocsánatot, mert tudom, hogy beszélgetésünk, ha mindezt
korábban elmondom, egészen más fordulatot vesz vala. De ne aggódjék. Én
nem foglalkozom politikával és jobb szerettem volna e találkozásnak is
véget vetni e felvilágosítás nélkül; de az ön érdeke kivánta, hogy
helyzete felől kétségben ne maradjon. Tudom, hogy ön most már más
szemmel néz engem is, mint akkor nézett, mikor a medve körmei közül
kiszabadította kis testvéremet s mint nézett, a míg nem tudta, hol van s
ki vagyok én is. De ez mind nem baj, ha önnek javára válik.
Celesztin szólni akart, a leány folytatá:
– Csitt, ne szóljon. Beszélgetésünk véget ért. A hang, melyből
folytatnók, nekem – – nekem is fájna. Én tudom, mily szemmel néznek
«önök» «minket». Igaz, hogy engem tán szívem, tán együgyüségem, e két
fogalom, e két tábor közé állít; de mindazok, a kiket szeretek, a kikhez
természetes kötelékekkel csatolva vagyok, csak az egyik táborban vannak,
oda tartozom tehát én is. Isten önnel – vigyázzon! Remélem ugyan, hogy
nem lesz mitől tartania, de azért óvatos legyen. Isten önnel.
A kis leány kezét nyujtá a fiatal embernek.
– És nem fogom kegyedet többé látni? – hebegé Celesztin az oda nyujtott
kezet megcsókolva.
– Ott leszek én is a bálban, – mond a leány mosolyogva, de méla
tekintettel s eltünt szobája ajtaja mögött.
Celesztin pedig magára maradt kétségek és civakodó indulatok
martalékának. A leány, a bál, az a mi vele történt s a mi történni fog,
felváltva ostromolták őt s szinte fellélegzett, mikor, már jó későn az
inas ismét jött jelenteni, hogy ő méltósága kéreti őt, lenne szíves a
terembe jönni.
Egy bánatos fohászszal vett Celesztin búcsút a szőke leány ajtajától és
követte az inast.


XXII. FEJEZET. (A kormányzó úr bálján.)
A kormányzó fényesen kivilágított termeibe fényes társaság gyűlt össze,
fényes az egyenruháktól, fényes a rendjelektől, fényes mind állásánál
fogva. A kormányzó sugárzó arccal fogadta vendégeit s neje a
legszeretetreméltóbb háziasszony szerepét tapintattal vitte. A társaság
nagyobb része férfiakból állt, a kevesebb számú hölgy külön két szalont
töltött meg illatszerrel és abroncsos, nagy terjedelmű díszruháival.
A társaságot élénken foglalkoztatta két hír, melyet suttogva adtak
tovább a vendégek.
Az egyik az, hogy az előkelő mulatságra művészek is hivatalosak s a nagy
feltünést keltett Pipiske kisasszony is meg fog jelenni. E rejtélyes
színésznő iránt nagy volt a kiváncsiság, mivel más színésznők szokásával
ellenkezőleg se kalandjainak, se fényüzésének, se udvarlóinak, se semmi
dolgának hírével nem foglalkoztatta a világot. Beszéltek róla sokan, de
kevesen ismerték. Igen szerencsés gondolatnak tartották a kormányzótól,
hogy meghívta a bálba. Most majd kinézik belőle, mért játszsza a
visszavonultat. Megesik tán, hogy közelről nem oly szép mint este és ezt
iparkodik takarni, vagy tán együgyű, azért kerüli a társaságot. Okának
kell lenni e különös magaviseletnek s ezt ez alkalommal tán ki lehet
fürkészni.
A másik hír még érdekesebb volt. Beszélik, hogy a nemzeti arisztokrácia
több tagja is meg fog jelenni a bálon. Ennek már politikai jelentősége
is van. Ha ez osztály, a mely ridegen tartózkodik a hivatalos körök
társaságától, fölkeres egy quasi diplomatikus estélyt: ez feltünést fog
kelteni, ez oly sikere lesz a kormányzónak, a mely további karrierje elé
beláthatlan perspektivát fog nyitni.
Ehhez képest vegyes érzésekkel beszéltek a thémáról. Csodálattal és
elragadtatással a jó barátok, rosszul palástolt boszusággal az irigyek.
A kormányzó boldogan, egy diplomatához már-már szinte nem illő nyilt
örömmel fogadta a célzásokat vendégeitől. Nem cáfolt meg semmit, de nem
is dicsekedett semmivel. Meglehet, hogy eljönnek, nagyon kedves lesz, ha
megjelennek; nem valószinű, de nem is lehetetlen; ha jönnek, nyilván
magasabb célokért teszik s több efféle kifejezésekkel hárította el a
dolog tüzetesebb feszegetését. De bármily óvatos volt beszédében, jó
kedve, csaknem lármás magaviselete mutatta, hogy úszik a gyönyörben,
hogy nagy diadalt élvez, hogy vendégeinek álmélkodása jogosult.
Ellenkezőleg viselte magát neje a hölgyekkel szemben. Magában örvendett
férje örömén, de nyilatkozataiban óvatosság nélkül szerény volt és
nyilt. A kérdéses vendégeket várják, megjelenésük be van jelentve, ő
felettébb örvend ezen, férje nagy súlyt is fektet a dologra; de férje
politikus, míg ő maga csak háziasszony s neki nem kedvesebb egyik
vendége a másiknál, ő mindannyinak egyformán örül. Ezt nyájas és
előzékeny magaviseletével sikerült is kimutatni úgy, hogy a hölgyek
körében elfogulatlanabb volt a beszélgetés, mint az urak közt, midőn
Pipiskét jelentik.
A kormányzó elejbe megy egész a kocsiig, mivel tudja, hogy Pipiske
egyedül jő. Ezt színésznő teheti, más nem. Karjára ölti a szép leányt és
fölvezeti a lépcsőn, be a termekbe, a hol a kiváncsiak sorfalba állottak
nézni az érdekes jövevényt.
Pipiske szíve dobogott, valami lidércnyomás feküdt a keblén, de külseje
nem árult el semmit; félsötét pompás selyem ruhában jelent meg.
Nem fog táncolni! suttogták a táncraváró fiatalok.
Hajában fejér rózsa volt a fejdíszen kívül, melyet akkori időben a két
oldalt széles frizura kiegészítésére viseltek. Ékszer fülbevalóin és egy
síma karperecen kívül semmi sem volt rajta. Egész megjelenése igen
díszes, kelmében pompás, de diszítésben szegényes volt.
Mosolyogva ment tova a kormányzó karján s előkelően, csak kevéssé
lányosan fogadta egyes ismeretlenek önkéntelen köszöntését.
A lépcsőn a következő kis párbeszéd folyt le Pipiske s a kormányzó közt:
– Nos, el fog jönni?
– Nem tudom. Megigérte, de hogy megtartja-e: arról nem felelhetek. – És
az én emberem?
– Itt van, vacsorál. A mint a gróf az egyik ajtón belép, az ön embere a
szemben levőn megjelen.
– Jaj be nagyon kalmárosan megy a dolog.
– De biztosan!
– Vezessen kérem nejéhez és mutasson be.
Ez meg is történt s a háziasszony a nagy divánról, melyen trónolt,
felkelt a bemutatás után s Pipiskével egy kisebb divánra ment, előbb őt
nehány előkelő hölgynek bemutatván.
– Örvendek kisasszony, hogy megismertem. A kegyed művészetében sokat
gyönyörködtünk, – mond a kormányzó neje.
– E szerint sokat járnak színházba.
– Majd minden este ott vagyunk, ha a gyermekek vagy épen más ok vissza
nem tart. Én is meg Klemmi leányom is semmit sem tudunk élvezetesebbet,
mint a jó színi előadást.
– Igazán szerencsés vagyok, hogy örömeikhez járulhatok. Megengedi, hogy
ebből bátorságot veszek magamnak egy kérésre.
– Oh istenem, e nélkül is!
– Arra szeretnék engedelmet kérni, hogy ez estét – természetesen a
mennyiben háziasszony tisztét nem csorbítja, – lehetőleg a körében
töltsem. Senki nélkül voltam kénytelen jönni, s bár állásom különféle
szabadságokat megenged, mégis bátorságosabban érzem magam.
– Oh kisasszony, szíves örömmel veszem.
És kezet szorítottak.
Egy általános mozgalom keletkezett a termekben, a mely a beszélgetést
félbeszakította. A háziasszony elfoglalta ismét szalonjában a főhelyet,
Pipiskének közelben jelölvén ki egy széket, de a színésznőt
feltartóztatta egy tiszt, a ki bemutattatta magát.
Az ország katonai kormányzója, a főherceg érkezett a bálba, ez keltette
a mozgalmat.
A háziúr jobbján lépett a termekbe a feszes hideg alak, a ki teljes
életében nagy szerepet játszott, és mindig bizalom és rokonszenv nélkül.
A főherceg megérkezésével megszólalt a zene is, de a tánc megkezdésére
mindenki várakozott. A háziasszony fölemelkedett helyéből, a hölgyek
mind tiszteletteljes állást foglaltak, midőn a magas vendég szalonukba
lépett. A főherceg kezet nyujtott a polgári kormányzó nejének, pár
elismerő szót ejtett.
– Tessék kérem, tessék megindítani a táncot.
A háziasszony e felszólításra elfogadta egy fiatal tiszt karját s a
táncterembe távozott, a hol körülkeringőzött, mire többen is táncra
kerekedtek a nélkül azonban, hogy a tánc általánosabb lett volna.
Mindenki, úgy látszik, kötve érezte magát a főherceg jelenléte által,
vagy vártak valamire, a mit nem szívesen mulasztottak volna el.
Ez alatt a házigazda bemutatta a főhercegnek Pipiske kisasszonyt.
Pipiske némán s tiszteletteljesen hajtotta meg magát.
– Örvendek, – mond a főherceg, de nem oly hangon, a mely csakugyan
elárulta volna, hogy örvend. – Kegyed igen csinosan játszik komédiát, –
folytatá németül.
– Igen fenség, de csak a deszkákon, – mond önkéntelenül Pipiske,
kellemetlenül érintve az előkelő úr hangja s magatartása által.
– Ah, és mit akar ezzel mondani?
– Semmikép se többet, mint illendő, – feleli Pipiske.
A főherceg boszusan nedvesítette meg ajakát s még egy megjegyzést
kockáztatott, míg a házigazdát majd kiverte a forróság.
– Maga talán benszülött?
– Ép oly kevéssé mint császári fenséged; én is csak jött-ment vagyok ez
országban, mint – mint – többi színésztársaim.
– Se baj, kisasszony, se baj, – mond a főherceg s a szerencsétlen
házigazdával tovább indulva a tánczterem felé, e német szavakat mondá.
«Die Kleine ist keine Deutsche, es scheint, sie frisst sie.» (A kicsike
nem német, hanem úgy látszik németfaló.)
Pipiske pedig magára maradva nem tudott magának merészségéről számot
adni. Valamely szédület fogta el s önkéntelenül bocsátkozott e kis
szóbeli párbajba, melynek szerencsére más tanuja nem volt, mint a
házigazda, a ki kétségbeesett tekintetével ostromolta a merész leányt,
de, fájdalom, nem vétetett észre.
A főherceg körülment a táncteremben s onnan karján hozta vissza a
háziasszonyt a nők közé, helyére ültette s egy éltesebb hölgyekből álló
csoporthoz fordult.
Pipiske pedig felhasználta az alkalmat: a háziasszonyhoz közeledett, a
kinél épen egy szép, ifjúságában is sugárzó szőke leány tisztelgett.
– Leányom Klemmi, Pipiske kisasszony – szólt a háziasszony, a két fiatal
teremtést egymásnak bemutatva.
– Pipiske! – szólt Klemmi. – Oh mennyire örülök. Én igen sűrűen látom
kegyedet játszani, de megvallom, nem annyira igen szép játéka, mint más
valami, a miről számot sem tudok magamnak adni, úgy vonz kegyedhez.
Kegyed a színpadon nem úgy játszik, mint más színésznők. Én azt, a mit
ábrázol, soha nem tudom elválasztani a kegyed személyétől. Mindig úgy
tetszik, mintha igazán a saját sorsa volna, a min sír és búsul. S hozzá
mindig szomorú darabokban játszik. De bocsánat kritizálásomért, az
igazság az, hogy titkon régen vágytam kegyedet megismerni, s nagyon jól
esik, hogy most alkalmam van reá. Én nem is tudom mért, a papa, mama nem
is mondták, hogy kegyed itt lesz. S képzelje, kis híja, hogy el nem
maradtam a mulatságról. Jaj, be megbántam volna –
Pipiske csak ámult és hallgatta, mint csergedezik e kis lányból a szó.
Valónak kell lenni, a mit mond s a mi így kifakad a szivéből, nem lehet
más, mint régen felhalmozódott vágyakozások tömege. Megszorította tehát
a kezét.
– Köszönöm jóságát nagysád. Igazán örülök, hogy egy jó szívben ilyen
érzéseket sikerült gerjesztenem. Szívesen felajánlom magamat;
parancsoljon velem, a mikor tetszik s a miben kedve tartja.
– Oh be jó kegyed! Én mindig mondtam a mamának. Meglássa, hogy össze
fogunk még az este barátkozni.
Itt félbeszakíttattak.
Egy inas sietett végig a termeken a háziurat keresve. Mint a futó tűz
járta be a szobákat, hogy Szanday Elemér gróf érkezett meg két
barátjával. A vendégek siettek az első szobákba s a termek e része
csakhamar megtelt a kiváncsiakkal.
A kormányzó pedig sietett új vendégei elé. Amit Pipiske elrontott, majd
helyre hozzák most a jövevények.
– Pál, – mond a kormányzó, – kéretem azt a fiatal embert is – és Pál
távozott az ellenkező ajtón.
Pipiske szintén észrevette a mozgalmat s Klemmivel a háziasszony mellé
ült. A főherceg kevés figyelemben részesítette a dolgot s egy másik
hölgytársaság központja volt s maradt is a háziasszony szalonjában.
Pipiske szivébe érdekes volna e percben egy pillantást vetni. Külseje
nem árul el semmit. Az utolsó időkben szándékai, állása, foglalkozása
egy bizonyos önuralomra taníták őt, melyre szüksége volt. Hiszen azért
ment az idegen színpadra, azért kötött ismeretségeket, azért jött e
bálba, hogy barátját, a jó Celesztint visszaadja anyjának. Se hírt, se
dicsőséget, se mulatságot, se anyagi hasznot nem keresett. A medvehajtó
végzetes levele bajba sodorta őt, ő bajba sodorta jóltevőjét: ebből
kiszabadulni, ez volt a célja. Ezért adott – a mi az ő dolgának jelen
végső stádiuma volt – légyottot ide, a kormányzó báljára gróf Szanday
Elemérnek, a kit különben csak nevéről és «tolakodásairól» ismert. Ez a
gróf nem is érdekelte őt e pillanatban. Ha szíve hangosabban kezdett
dobogni, Celesztin viszontlátása s az érdeklődés, melyet ehhez kötött,
okozta e dobogást, s tényleg, a míg az egész társaság szeme a főajtó
felé fordult, a melyen a grófnak kelle jönnie, addig ő az ellenkező
irányban kereste az ajtót: ott annak kell jönnie, a kit ő vár.
Így történt, hogy észre sem vette, mint lépett be az ajtón Elemér gróf
két barátja társaságában s mint ment fürkészve tova, még csak
köszöntésre sem méltatva a házigazdát, a ki az ajtóban kívánta fogadni a
grófékat.
Elemér gróf könnyen, ruganyosan, de fölöttébb hanyag testtartással,
kissé homlokba lógó, az ember azt hinné: rendetlen hajjal ment végig a