A legnagyobb bolond: Regény - 14

ismét rendes folyásába kényszerül vissza, szívdobbanva érezzük, hogy az
a fájás mégis ott lüktet. Harcba nem lehet vele keveredni, mert
hozzáférhetetlen. A tölgy hajlong és csikorog, mikor a vihar megtámadja:
száz kézzel birkózik vele, félelmesen rázza meg üstökét egy-egy roham
után, mintegy kihíva a másikat s csendes lebegéssel, méltóságosan ül
diadalt, ha a vihar elmult, enyhet, árnyat, táplálékot ad embernek,
madárnak s erdei állatoknak. Hanem a szú, a melyet egy zümmögve repdeső
rovar oltott bele, az ott munkál lassú percegéssel belső részeiben, ha
vihar van, ha csöndes a szél: az ellen nincsen védelme, azt csak
eltűrni, annak csak végét várni lehet, mely egyszersmind a büszke fának
is vége leszen…
Lázas izgatottsággal járt fel és alá Elemér gróf, szivében a percegő
szúval, barátságosan s úriasan bútorozott szobájában. Napok óta küzködik
így magával. Napok óta százszor igazolta magát maga előtt s százszor
kiáltott fel: «Jól tettem, úgy kellett tennem… de hátha nem úgy tettem
volna!»
Kandallójában vidám lobogással égett a tűz. Egymásután hamvadoztak
semmivé a rávetett bükkhasábok. A képeket s a gróf halavány arcát egy
függő lámpa derengő fénye csak gyengén világította meg, úgy hogy a
kandallóbeli tűz visszaverődő fénye sárga pirossággal rezgett rajtok. A
padló szőnyege elnyelte a léptek zaját. Ha a tűz nem lett volna, a
magányosság, az elhagyottság képe lett volna ez a szép szoba, benne az
elátkozott férfi vívódó szivével, feleselő gondolataival.
– Eltapostam egy kígyót, megsemmisítettem egy káros és erkölcstelen
exisztenciát; megérdemlett sorsára juttattam egy kémet, ennyi az egész.
Ha egy nő szerelméért elbukik, részvétünket érdemli meg; ha a nyomor, az
éhség, ha szenvedélyek viszik a bűnbe: szánalmunkkal kisérjük
eltévedését; ha a kéjvágy s az élvezet szilaj kívánsága, a test
fékezhetlen bujasága sodorja el: ott hagyjuk ocsmány sorsa áldozatául,
megvetéssel fordulván el az undok látványtól. De a kit se szerelem, se
szükség, se bujaság nem ragad, hanem a ki az ellenség politikai
szolgálatába bocsájtja bájait; áldozatokat szed össze hóhérok számára;
bérencek és tányérnyalók becsábítására harcol a szerelem isteni
fegyvereivel: az nem asszony, azt szánalom nem menti, részvét nem
szépíti, megvetés nem sujtja: azt el kell tiporni mint a skorpiót, mint
a kígyót, mint a virággal ölő nadragulyát…
– Megölni – nem tőrrel, nem méreggel, nem gyilkos fegyverrel, hanem
gyilkos botránynyal!… Ez az igazi, ez az egyetlen mód…
És a kandalló előtti karosszékbe vetette magát s belebámult a tűzbe. A
tűz meg pattog, ropog és lobogva integet neki. Egy-egy szikra elpattanva
az égő fáról kiröpül s félkör-nyomot rajzolva a levegőbe, földre hull.
– Jól volt téve, helyesen volt téve – mondogatja tovább két kezét
homlokára szorítva.
– De hátha ez egyszer inkább nem azt tettem volna, a mi helyes?… Hátha
nem avatkoztam volna bele a világ folyásába!… Van-e joga az egyes
embernek a bíró, van-e joga a bíróéval kapcsolatosan a hóhér szerepét
magára vállalni?… És ha csalódnám, ha tévedésnek volna szemem,
gondolatom végzetes áldozata… Ha az a leány ártatlan volna!… Oh ez oly
rettentő föltevés, hogy csak szilaj őrültség vetemedhetik rá. Hiszen ha
ártatlan volna mind abban, a mivel terhelve látom, akkor az a mit én
tettem, milliom nyelvvel kiáltana az égre vég nélküli boszuért s az
égnek nem volna büntetése, méltó az én gyalázatos cselekedetemhez. Akkor
én százszor nyomorultabb, százszor gonoszabb volnék, mint minőnek magát
azt láttam, a kit büntetni magamat feltoltam!…
– Jaj nekem!… Ereszszetek szabadon százezer bűnöst, mintsem hogy egy
ártatlant megsemmisítsetek! Oh ha én azt nem tettem volna. Oh ha inkább
magam lettem volna hasonló cudarság áldozata!…
És a zsölle karjára eresztette a fejét és elkezdett zokogni. Görcsösen
kitörő sirását csak nehezen tudta visszafojtani, de lassan-lassan
elcsöndesedett, homlokát fejér zsebkendőjébe temetve s a hánykódástól,
tusakodástól, sírástól kimerülve álomba merült. De lelke itt se pihent
zavartalanul, majd egy-egy görcsös csuklásban rázkódott egész teste,
majd egy fájdalmas sóhajban hasadt ketté összecsukott ajkapárja. De
magát Elemért mély álom nyomta. Az utcák élénkülése, az emberek futása,
tolongó sokaságok zaja, zagyva kiáltozása nem volt képes őt álmából
kizavarni…
A jótékony álmot azonban nem sokáig élvezte az elcsigázott fiatal ember.
Inasa nyitotta rá óvatosan az ajtót, kezében levéllel.
Egy pillanatig habozott mitévő legyen, látván fiatal gazdája mély álmát.
Az utcáról ezer torok vegyes üvöltése hallatszott be. Az inas az
ablakhoz lépett, majd ismét sebesen az alvó grófhoz, kinek vállára tette
a kezét.
Elemér felnyitá szemét.
– Az utcán zendülés van, – mond az inas, – az emberek tolonganak,
ordítanak, azt mondják a katonaság ki van rendelve.
A gróf, mint nagy beteg, végig simított kendőjével arcán s baljával
közönyösen távozást intett az inasnak.
Az inas az ablakra, majd gazdájára nézett, figyelme nyomon kisérte az
utcák zaját s egészen zavarba jött, hogy a gróf mindezt oly egykedvűen
veszi. Végre oda nyujtotta a kezében levő levelet.
– Egy hordáros hozta ebben a pillanatban. Tőle hallom, a mi ott künn
történik…
De a gróf nem figyelt a beszélőre s nem nyult a levél után. A legény ezt
látván letette a levelet a zsölle mellett levő kis asztalra s
szorultságában inkább, mint egyéb okért mondá:
– Egyebet nem parancsol méltósága?
– Mit? – mond a gróf s szemei a levélre tévednek.
– Egy pohár friss vizet.
– Jól van, hozz egy pohár friss vizet.
És az inas habozó léptekkel, még a küszöbről is hátratekintve kiment
abban a hitben, hogy itt ezúttal aligha fognák számon kérni, ha nem
hozna is egy pohár friss vizet.
A gróf szeme pedig a levélen volt. Tévetegen, a nélkül, hogy látott is
volna egyebet egy négyszögletes, lapos fehér tárgynál, ott csüngött az a
két szem. Ki az a boldogtalan, a ki ily kelletlen órában levelet küld
ide?… Egy nyomorúlt, a ki segedelmet kér?… Egy jó barát, a ki kalandra
hívja?… Egy szerető, a ki szívet kínál, vagy egy másik, a ki pénzt kér?…
Egy kupec, a kinek eladó lovai vannak?… Egy előkelő hölgy, a ki
unatkozik?… Egy bolond, a kit a haza sorsa nyugtalanít?… Egy csaló, a ki
szerencsét próbál?… Egy érkezett, a ki jelentkezik?… Egy távozó, a ki
búcsúzik?…
És a gróf jobbja önkéntelenül elkezd játszani a kis levéllel.
És a kis levél suhog és zörög a gróf ujjai között és a gróf csöndes
susogását hallja a kis levélnek, mely folyton ezt mondja. «Én vagyok, én
vagyok!»
Mint mikor sötét éjszakán kopognak s kérdésünkre azt felelik «én
vagyok!» Ujra kérdezzük és fülünk fölfigyel, hogy a hangjáról ismerjünk
a rejtelmes látogatóra. A gróf izgatottan hallgatta a susogást, lázasan
figyelt a hangra s nem merte elhinni, hogy ismeri, a mint az folyton és
szünetlen susogta: – «én vagyok, én vagyok!»
És szemei elkezdtek lángolni delejes fényben, szíve dobogott szilajon,
ajkai ketté nyíltak.
– Akárki vagy, – kiáltá, vagy inkább vélte, hogy kiáltja, mert hisz néma
lázban ült a széken – akárki vagy, te gyötrelmes titkos látogató, nem
menekülsz meg, a kezemben vagy!
És görcsösen összeszorítá a levélkét, hogy csak úgy ropogott acélos
markában.
Aztán óvatosan, mintha legyet fogott volna, kivette markából a gyűrött
levelet, széjjel bontotta és a kandalló előtt térdre bocsájtkozva nézte
a tűz fényénél az írást.
– Tudtam, hogy te vagy, tudtam, hogy el kell jönnöd, tudtam, hogy mi még
nem számoltunk le végkép, tudtam, tudtam, tudtam! – mondogatá egyre s
föltépte s lázasan olvasá le a következő sorokat:
«Gróf úr!
«Isten is bocsássa meg önnek, a mit rajtam tett, én megbocsájtottam. A
hova indulok, csak úgy remélem bűneim bocsánatát, ha én is előbb
feloldok mindenkit az alól, a mit ellenem vétett. A sors nem akarta,
hogy mi békén mehessünk el egymás mellett ez életben. Gonosz káprázatok,
gonosz hatalmak gonoszabb játékot űztek velünk, de nem lenne békém a
sírban, mely után vágyódom, ha abban a hitben hagynám meg önt, mintha én
tudnám, mintha csak sejteném is, mivel vontam magamra azt a borzasztó
itéletet, melylyel ön megsemmisített.
«De isten végzése volt, meg kellett lenni, és én megnyugodtam benne és
kibékültem mindennel. Ebben nyugodjék meg ön is. Sem én nem tehettem
róla, sem ön nem tehetett róla. Száz levelet írtam, százat téptem el.
Valami arra izgatott, hogy mondjak el magamról önnek mindent, a mit
tudok, hogy igazolva legyek ön előtt. De végre is mi czélja lenne?
Sorsom kegyetlenebb, mint semhogy fordulóit emberi műnek tekinthetném.
Oly rettentő, oly igaztalan az is, a mi ön által történt rajtam, hogy a
felelősséget érte ember el nem viselheti. Valamely magasabb cél
országútjára tévedtem, azt hiszem s ott gázoltattam el az elrobogó
működő hatalmak által. Isten önnel! Béküljön ki emlékemmel, én egy
boldogabb életből mosolyogva fogok önre nézni.
Pipiske.»
Elemér gróf szakadozottan olvasta e sorokat, kétszer-háromszor egy-egy
szót, egy-egy mondatot, mint az iskolás gyermek, a kinek még nem nagyon
folyékonyan megy az olvasás mestersége. Olvasás közben kilelte a hideg,
lélegzete rövid lett s úgy didergett, rázkódott egész teste, hogy
félkézzel a kandalló párkányába kellett kapaszkodnia. Mikor elvégezte a
levelet, ülőhelyzetbe rogyott s a kemence féloszlopának vetette hátát,
jobbját a levéllel homlokához vitte, baljával a padlóra támaszkodott.
– Meghalt, meghalt, vége van, megöltem! – nyögé dideregve s a két
fogsora összeverődött.
– Elmegyek hozzá, elmegyek hozzá – folytatá – megmondom neki, hogy a
szív, hogy a szív! Attól őrizkedjék csak!… Jaj de fáj, de fáj, de fáj!…
Pipiske, Pipiske! – kiálta föltérdelve, aztán arcát a papirba rejté és
zokogva borult a zsöllébe…
Az ajtó e pillanatban feltárult s rémült képpel jelent meg a küszöbön a
gróf inasa.
– Méltóságos uram, gróf úr, gróf úr! Az utcán zendülés van, ezernyi nép
énekli a szózatot, a kaszárnya felől pedig katonaság jön; fáklyások
futkosnak föl s alá – beszédeket tartanak, a jogászoknak zászlójuk is
van! Mindjárt kiüt a szabadság; – azt mondják Kossuth Lajos a városban
van elbujtatva, – tessék csak kinézni…
És az oktalan inas izgatott zavarában föltépi az ablakokat.
Az ablakon ezer toroknak egybevegyülő hangja tódul be:
«Hazádnak rendületlenűl
Légy híve oh magyar!…»
Közbe felkiáltások, sikoltozás, taps és egy tolongó sokaságnak
mindennemű riadalma.
És a mint az inas az ablakot kitárta, kívül kisivít a többi lármából egy
hang: «Éljen gróf Szanday Elemér.»
S mint a vihar adja tovább a nép zúgva, kavarogva, egymásba fonódva:
«éljen gróf Szanday Elemér!»
Az a fickó ismerte a lakást s az inast nyilván a grófnak vélte. A
szerencsétlen cseléd pedig, a mint ezt látja és hallja, fejvesztetten
tántorodik meg, az ablaksarokba szédül s ott belekapaszkodik a
függönyökbe.
A függöny mozgására (s tán az inas alakja is némileg látható lett) az
éljenzés vihara ujra felzúg: «Halljuk gróf Szanday Elemért!»
A tömeg átveszi a szót s messze utcákon, téreken ismétlik: «Halljuk
Szanday Elemér grófot!»
– Gróf úr, gróf úr! – kiáltja az inas és valamely szilaj erő által húzva
az ablakhoz lép, kendőjét meglebegteti s kihajolva ordítja: «Éljen a
haza!»
A sokaság, mint bősz és rengeteg visszhang felel az inasnak. Kendők,
kalapok lobogtatása teszi elevenebbé a feketéllő tömeget, mely ujra
mintha egy szájjal üvöltené: «Halljuk gróf Szanday Elemért!»
A város ki volt vetve sarkaiból. Egy csepp hullott valahonnan a kínos
elkeseredés szinig telt poharába s a végzetes pohár tartalma kicsordult.
Az inas Elemérhez lépett, a ki a borzasztó zugásra fölemelte volt fejét
s a zsölle mellett lassan maga is fölemelkedett, kezében Pipiske
levelével.
– Mi az? – kérdé Elemér inasára bámulva.
– A nép, a magyarok, a hazafiak! – hadará izgatottan az inas. – A német
szinházban voltak, ott összeverekedtek a rendőrséggel, aztán kitódultak
az utcára s ott egyszerre tengernép lett abból a kevésből, a ki a
szinházban volt. Mert azt is beszélik, hogy valami összeesküvést
fedeztek fel, sokakat elfogtak, sokakat keresnek, sokan a nép közé
menekültek, a ki azért volt a szinházban, mert ma azt a német-magyar
kisasszonyt ki akarták fütyölni, de hogy az a kisasszony eltünt, nem
játszott és senki sem tudja hova lett.
– Meghalt, nyomorult, meghalt! Mondd meg nekik, hogy én öltem meg! –
rikácsolá a gróf torkon ragadva az inasát.
Ez alatt a sokaság egyre zúgott s folyton hallani kívánta a grófot, mint
egy központját, mintegy zászlaját keresve benne a véletlen támadt s
félelmes alakot öltött zendülésnek.
Elemér gróf ellökte magától az inast, ki ismét az ablakhoz tántorodott,
táplálván ekkép önkéntelenül a nép várakozását. S a grófot szólító zúgás
ismét élénkebb lett. Az ablak előtt egy pár fáklya jelent meg s egy
merész fiatal ember társai vállára kapva, szólani kezdett. Elmondá, hogy
e házban egy ifjú hazafi lakik, kinek ősei dicsőséggel vannak beírva az
ország szenvedéseinek krónikáiba. Nubia párduca, mond a lelkes ifjú, nem
szül gyáva nyúlfiat s a haza bizalommal és reménynyel tekint a nagynevű
ősök unokájára.
A tömeg e kis apologia után csak annál zajosabban kívánta látni a nagy
ősök lelkes unokáját s az őrült lelkesedés riadalma futott rajta végig,
midőn Elemér sápadt arccal megjelent az ablakon.
A fáklyák füstös világa rémesen esett a fiatal grófra, a ki holthalavány
arccal, kisértetiesen égő szemekkel, kezében a levéllel lépett föl az
ablakra, a borzasztó tüntető tömeg elé. Delejes erő húzta oda a fiatal
embert, maga sem tudta mért megy, nem tudta mit akar, nem tudta mit fog
tenni. Úgy látszik, ment volna, ha tűz, ha víz van előtte. Úgy látszik a
fejében zúgó, a szivében tomboló elemek zajánál nagyobb zajt keres és
démoni ihlettel, őrületes szilajsággal veti magát a kínálkozó alkalom
karjaiba.
És fél kezével az ablak karfáját fogva, félkezével melyben a levél is
volt, a tömegnek intve, ajakát szólásra nyitá.
– Népek, boldogtalanok, ide hallgassatok!
– Halljuk, halljuk, – riad és mozdul a rettentő tömeg.
– Harangok zúgását hallom, hallom a népek zokogását és a könny záporban
hull a földre és nem képes elfojtani a mérhetetlen kínt, a mely a világ
trónján ül és kegyetlen jogarát suhintja el boldogtalan fejünk felett!
[Illustration: – Harangok zúgását hallom…]
Halál a zsarnoknak, halál kibérelt hóhérainak, halál!
És minthogy ti mindnyájan elszánt lélekkel eljöttetek e borzasztó
temetésre, engedjétek, hogy szelid halottam erényeit fölmagasztaljam
előttetek.
Szép volt mint a hajnal hasadása, egy kínban és félelemben töltött
éjszaka után; édes volt mint a menyasszony álma, tiszta volt, mint a
májusi harmatcsepp, isteni forrása ezer boldogságoknak!
– Éljen a szabadság! A szabadságról beszél – kiáltá a fiatal ember, a ki
az előbb szónokolt.
Elemér gróf pedig folytatá:
– Jaj nekem, hogy többé föl nem támaszthatom! Jaj nekem,
legnyomorultabbnak, hogy csak boszura hívtalak benneteket, gyilkos
boszura, e borzasztó temetés után.
– Mert ez a világ – folytatá Elemér lázas sebességgel – ez a világ termő
földje mindennek a mi gonosz, a mi cudar, a mi gyalázatos; és a jó, az
igaz, a hű csak arra van itt, hogy áruló módon eltiportassék. Itt a
kezemben lebegtetem az igazságok könyvének egy kiszakított lapját. Az
elgázolt, vérbefojtott ártatlanság gyilkos története van reá írva.
Meghalt a ki írta, halálé, a ki olvasta. És a halál az a rév, a hol a
gyilkos meg az áldozat egy csónakba ülnek és leeveznek az örökkévalóság
tengerén. Rajta, rajta, ragadjatok fáklyát, ragadjatok kést, ragadjatok
gyilkot és töltsétek el a világot rémes üvöltéssel. A halál a szabadság:
töltsétek el a világot szabadsággal, hadd pihenjen a ki fáradt.
Iszonyú zaj töltötte el a levegőt, a nép ittasodva fogadta az
érthetetlen szókat, melyeknek képei alatt mindenki azt értette, a mit
maga gondolt. Elemér pedig beszélt tovább a zsarnokokról, a hatalmakról,
a szabadságról, az ő halottjáról és rémesen lobogtatta hozzá Pipiske
levelét. Nem vette észre, hogy egyszerre csak megmozdul előtte a tömeg,
hogy az utcai zaj elfojtja az ő szavát, hogy a nép jajgat és futni kezd,
hogy az egyik utcasarkon fehér kabátos katonák sorfala tünik fel, mely a
népre indul, majd visszavetődik, most parancsra vár, tűzre kapja
fegyverét és iszonyú ropogás, majd jajveszékelés tölti el a levegőt.
A fáklyák eltünnek, a nép észnélküli futásnak indul, a katonaság
szuronyszegezve söpri végig a csatakos utcát.
Egy félóra mulva csöndes, néptelen, tisztára söpörve volt az utca.
Elemér gróf pedig ott feküdt ájultan a pamlagon, mellén a veres
levéllel, mellében egy puskagolyóval, mely az ablakból leterítette volt…
Kandallójában pattogott a tűz mint az előtt, inasa s egy orvos pedig
ápolták a fiatal embert, kinek görcsösen összeszorított kezéből nem
voltak képesek kivenni Pipiske levelét.


XXVI. FEJEZET. (A bolondok.)
Nyolcan ülének ezúttal együtt egy középszerűen bútorozott elég
terjedelmes pince-szobában. A nyolc közül egyiknek volt lakása e szoba.
Egy ágy, egy szekrény, egy jó nagy asztal, egy másik kisebb asztal, egy
állvány, megrakva könyvekkel, diván, töltött székek és nádszékek: ez
volt a szobában nagyobb gond és rend nélkül elhelyezve.
A nyolc fiatal ember, ki itt, ki ott ült, nagyobb része a nagy asztal
körül, Csongor Béla az asztalfőn mint elnök, tőle balkézről egy jegyző,
vele szemben a pap, az asztal körül többen, kiket a kávéforrásból
ismerünk. A kis asztalon thea-készülék volt elhelyezve, mindennel
fölszerelve, csak a spirituszt kellett alája gyújtani.
Pipa és szivar nem hiányzott az asztalokról.
Az egyik szögletben egy pléhkályhában égett a tűz dübörögve. A falak nem
voltak kifogástalanok, a padló szintén mutatott hiányokat. Az ajtó egy
folyosóra nyilt, melyből lépcső szolgált az udvarra. Az ajtó előtt a
padlóba belül a szobában egy négyszögletes erős vaslemez volt illesztve,
maradványa tán olyan időnek, midőn ezt a helyiséget más célra
használták. A szoba két ablaka az utcára nyilt, de vasrácscsal és
vastáblákkal volt ellátva, melyek ezúttal gondosan be voltak rakva.
A fiatal emberek társasága, mely magát a «Bolondok társaságá»-nak
veszélytelen címével tisztelte meg, heti ülését ezúttal e szobában
tartotta. Midőn mi átlépjük küszöbjüket, a tanácskozás előkészítésén túl
vannak, s épen tárgyuk fölvételéhez látnak.
– Napirendünk mai tárgya, – szól az elnök, – általános nézetek a
társaság föladatai körül s különösen működése megkezdésének és
folytatásának voltaképeni mezeje. Két nézet harcol itt egymás ellen, s
minthogy eljárásunk sikere az egységes munkát legjobban megkívánja, a
két nézet közül az egyiket győztessé kell tennünk, s magunkat alája
rendelnünk annak, a melyiket többséggel helyesebbnek nyilvánítunk. A
társaság két jeles tagja tehát utolsó határozatunkhoz képest ma elejbénk
fogja terjeszteni a munkálatokat, a melyek tanácskozásunkhoz az anyagot
adják. Az egyik munkálat azt a nézetet vitatja, hogy az ország különféle
nemzetiségeinek megmagyarosítása az első teendő, s hogy működésünk első
és közvetlen mezeje ez. A másik munkálat azt bizonyítja, hogy az ország
tökéletes megmagyarosításának nagy művét nem az idegen ajkú
nemzetiségeken, hanem magán a magyaron kell kezdeni. Világos, hogy
bármelyik itéltessék is helyesnek a két nézet közül, mindenik más-más
eszközöket, más-más intézkedéseket teszen szükségessé. Kivánatos tehát,
hogy e dolog körül tisztába jöjjünk, hogy munkánk sikere biztosabb
legyen. Felszólítom ennélfogva először is Szombathelyi István társunkat
nézeteinek előadására.
A felszólított fiatal ember feláll. – Tisztelt társaság, – így kezd
szólni, – midőn abban a megtisztelő megbizásban részesültem, hogy e
nagyfontosságú tárgyban egyik előadói tisztre meghivattam,
kötelességemmé lett az elejbém tett kérdés minden oldalának bő és alapos
megfontolása. Ebbeli lelkiismeretes munkám folytán arra a meggyőződésre
jutottam, hogy a két felfogást, a mely itt harcban van, nem szabad, sőt
nem is lehet ily merev szembeállítás által egymástól teljesen
elválasztani. Hiszen feladatunk kiválóképen a gyakorlati életet teszi
működésünk terévé s a gyakorlati élet, ha nem mindig zárja is ki, de
csak ritkán mutatja tanácsosnak egyes elveknek tiszta, keverék nélküli
alkalmazását. Alku és megszorítás tárgya lesz ott hamar minden, a hol az
ember az élet nehézségeivel kénytelen számolni s gyakorlati eredményeket
kiván munkája után. A társadalom különféleségei ugyanazon elvnek más-más
alkalmazását parancsolják, s az ország ethnografikus helyzete nem
egyedül szabja elejbénk az alkalmazás módjait. Semmi sem volna könnyebb,
mint egy hasonlattal a vegyészet teréről minden kétségen kívülivé tennem
az eljárásnak azt a módját, melyet ajánlani és képviselni van
szerencsém. Mert hiszen, ha valamely folyadékot valamely színre festeni
akarunk, nem-e a festőanyagnak intenziv erejétől függ munkánk jobb
sikere? Egy csepp kitünő festőanyag tízszer annyi vizet megfest, mint
tíz csepp gyengébb erejű anyag. Magától kinálkozik tehát a belátásra az,
hogy, ha Magyarországot nemzetiségünk szinére akarjuk festeni, saját
nemzetiségünk festő erejét és hogy tárgyamnak megfelelő s nem képleges
szót használjak, azonosító képességét a lehetőségig fokozzuk. E
nemzetiség erkölcsi, intellektuális és anyagi érdekeinek kell tehát
predominálni ama nemzeti hatalom intézkedéseiben, mely e haza sorsát
kezébe veszi. A történet, a meddig csak visszavihető irott és
hagyománybeli források nyomán, azt tanítja, hogy e téreken államalkotó
szervezetet csak a magyar nemzet volt képes tartósan alkotni. Semmi más
fajnak rendezett állami életet fentartania itt nem sikerült. Minden
barátja tehát a rendezett és biztos államéletnek józanul pártolni
kénytelen az itt egyedül életképesnek bizonyult _magyar_ állameszmét.
Ebből logikailag folyik, hogy csatlakoznia kell a magyar nemzeti
törekvésekhez, csatlakoznia az irányhoz, mely számításait a magyar fajra
fekteti. A ki ezt ignorálja, vagy épen elnyomni oktalan, azt mesterséges
hatalom ideig-óráig fentarthatja, de viszonyok természetes folyományai
hovahamarább porba döntik. Ha tehát, a mi bizonyos és csak rövid idő
kérdése, újra eljön e nemzet szabadságának napja, a nemzeti kormány a
béke, a biztosság, az erkölcs és a józan politikai számítás érdekében
egyaránt csak arra irányozhatja figyelmét, tevékenysége céljául csak és
kizárólag csak azt tűzheti ki, hogy a magyar elem, a magyar faj
mindennemű érdekei fölemeltessenek. Felfokoztatván e faj szellemi és
anyagi ereje, minden további következmény önmagától fog beállani. A
magyar városok gazdagságban és kulturában emelkedvén, fölöslegük mint a
gőzkazánban a feszülő elem, rést fog keresni és szét fog áradni e
hazában egyfelől; másfelől mint példa és tekintély hódítani fog a
szellemekben. Vágyak, ambiciók forrása lesz a vezérlő elemnek ilyetén
tündöklése s ellenállhatlanul fog vonzani. A lélek, az erő, az anyagi s
a szellemi hatalom: ezek lesznek hódító katonái ez iránynak; a hír jár
előttük s utánuk és az erkölcsi hatás rövid idő alatt nagyobb munkát fog
végezni az elkapott kedélyekben, mint akármely rendelet és erőszakos
intézkedés, a minek a jelen időben is intő példáit látjuk.
És itt van helyén áttérnem arra a pontra, a hol a két rendszer
találkozik. Mert ha nagy eredményt csakis attól a módszertől várok, ha a
magyar faj emelését tesszük politikánk vezérlő elvévé, mégis vannak a
harctérnek pontjai, a hol a másik módszert nem szabad elhanyagolni, de
sőt a hol abban minden mulasztás pótolhatlan veszteséggel járna.
Ilyen pont mindenekfelett a polyglott főváros, első gondja egy modern
államnak. A fővárossal szemben haladéktalanul mindent eszközt meg kell
ragadnia a nemzeti kormánynak lakosainak megmagyarosítására s minden
eszközt _egyszerre_. Ha már nem oly szerencsés ez ország, hogy
nemzetiségére nézve egy teljesen magyar fővárosa legyen s nagy nemzeti
céljainak elérésére nemcsak, hogy nélkülözi ezt a megmérhetlen hatású
tényezőt, de sőt meglévő erőinek egy részét, épen ennek a fővárosnak
megmagyarosítása veszi igénybe: akkor ez csak arra ok, hogy szemben a
fővárossal e téren a legerélyesebb munkára sarkaljon bennünket. Az
államnak kötelessége kezét tenni az iskolákra, templomokra, szinházakra
s a törvénykezésre. Imádkozni, tanulni, mulatni s igazságot keresni
nyilvánosan csak magyarul lehessen. És ha minden próba kimerülte után az
ország fővárosának minden rétegét ötven év alatt a magyarság át nem
hatotta, akkor a magyar nemzetre az a roppant és keserű feladat vár,
hogy egy második és pedig tősgyökeres magyar fővárost teremtsen az
országnak, mely bizonyos tekintetben csak gyenge versenytársa lesz a
kereskedelmi Pestnek, de mint a magyar kormány, az országgyűlés, az
egyetemek, a főbíróságok, tudós társaságok és irodalom székhelye, a
magyar nemzeti kulturának fészke és tűzhelye leszen s teljesíti a
feladatot, a melyre a főváros a nemzeti életben hivatva van.
De ez eshetőség be nem fog állani.
Egy szebb jövő szózata hallik máris a tovazúgó idő szárnyainak
verődésében. A most fennálló, a történelem tanulságait megtagadó s azért
természettelen helyzet, mint a csúcsára állított pyramis saját terhétől
talpra fordul s eltemeti azokat, kik a súly törvényeivel ellenkező
állásában gyenge vállukkal támogatják. A mi időnk közelg, reményeink,
terveink, kötelességeink teljesítésének hajnala már a hegyek mögött
várja hasadását! Ajánlom a tisztelt társaságnak a fővárosra nézve
ellenfelem tervét, az ország többi részeire nézve az általam
indítványozott módszer elfogadását.
A mint a szónokló fiatal ember társai éljenzése közben leült s a
szobában csend lett, a társaság megdöbbenve kezdett figyelni. Tompa
kiabálás, futó emberek nehéz lépteinek zaja hallatszott le az utcáról a
szobába.
– Talán tűz van! – mond Csongor Béla s fölemelkedik székéről.
A társaság indulna kifelé, midőn az ajtó feltárul s a házmester ijedt
arca jelen meg a nyiláson.
– Kérem urak, a belvárosban forradalom van, lövöldöznek, tessék haza
menni, becsukom a kaput.
A fiatal emberek összenéztek, kalapjuk után nyúltak s indultak a
házmester nyomában.
Hárman maradtak vissza: Csongor Béla, Virág Bence és Gyalóky Béni, a
szoba lakója. Bezárkóztak barátságos beszélgetésre és vacsorára.
A belvárosi forradalom csak kevéssé érdekelte őket. Alapszabályaik egyik
pontja volt, hogy erőszakos mozgalomban részt nem vesznek; a ki pedig
ilyenkor a tömegben találtatik, attól se a golyó, se a katona nem kérdi,
mi szándékkal van ott. Jobbnak látták egymás társaságában tölteni az
estét s ha kell az éjszakát.
Üldögéltek, beszélgettek, theáztak és falatoztak tehát, a midőn
egyszerre halk kopogás vonta magára figyelmöket.
Összenéztek, mintegy egymástól kérdezve, mi ez?
Se az ajtó, se az ablak nem volt, a min kopogtattak. Nem is rendes
kopogás volt, inkább szabálytalan kotomozás.
– Úgy látszik, – mond tréfásan az egyik, – a forradalom nem is annyira a
belvárosban, mint inkább a föld alatt van!
– És csakugyan, mintha onnan, az ajtó előtti vaslemez alul jönne! – mond
Béla.
– Mi van az alatt a fedő alatt? – kérdi Bence.
– Biz én alig tudom, pince, csatorna, vagy legalkalmasabban vízfogó, –
mond a szoba gazdája. – Én bizony még soha csak meg se néztem!
– Alkalmasint megszorult patkányok lesznek.
– Bajosan, mert különben máskor is kellett volna már jelentkezniök.
– Az is igaz. Hallgassuk csak! mintha ütések volnának! Valamely szomszéd
pincében dolgoznak talán.
– Végre megnézhetjük, – mond Béni, a gazda; – csak a pléhszedőt kell
fölemelnünk!
– Próbáljuk meg, – mond egyszerre a másik kettő s a három fiatal ember
csakugyan neki áll feszegetni a vaslemezt.
Nem kis munka volt megmozdítani s kiemelni a berozsdásodott vasat, de a
mint el volt távolítva, az ütések csakugyan világosabban hangzottak.
Béla kezébe vette a lámpást s belevilágított az üregbe, mely egy nem
épen tágas vízfogó volt, mintegy bokáig érő vízmennyiséggel a fenekén.
De a zaj hirtelen megszünt. Csend és nyugalom volt az üregben, a víz
tükre is teljesen zavartalan volt s mutatta, hogy benne se patkány, se
más lény ezúttal nem gázolt.