A legnagyobb bolond: Regény - 13

vendégek során. Arca a szokottnál is, ha lehet halványabb volt,
szemében, mely máskor álmatag és csöndes volt, parázstűz látszott égni.
Teremből terembe menve jutott el a szalonig, a hol a hölgyek ültek,
figyelmére senkit se méltatva.
Itt, körülnézve, lépteit a háziasszony felé irányozva, előtte könnyedén
meghajlik.
– Asszonyom!
E szóra fordult oda Pipiske, a ki a háziasszony balján ült s a hirtelen
ijedelem önkéntelen mozdulatával kapja meg Evelin kezét, arczára láng
borul s rémülten néz körül, nem hallották-e meg, mekkorát dobbant a
szive.
– Ez, – suttogja magában, – ez a Szanday Elemér gróf, ez a halvány arc,
ez a sápadt kép, – ez – ez, oh!
És a görcs, mely keblét szorította, egyszerre mintha kikapcsolódott
volna s Pipiske magáról megfeledkezve elkeseredett hahotába tör ki, ha a
gróf meg nem előzi.
– Szervusz Pipiske, lám a kicsike megismert, pedig még nem is beszéltünk
egymással, – szólt a gróf a háziasszonyhoz fordulva, s mintha észre sem
venné a megbotránkozás százféle jeleit, melyekkel a társaság tagjai
benyomásuknak e szók hallatára kifejezést adtak, folytatá:
– No, de így is régi jó ismerősek vagyunk s egy isteni éjszakát fogunk
ma együtt tölteni.
– Uram! – kiáltá Pipiske felugorva.
– Nono, semmi bolondság, kicsikém, – mond a gróf s Pipiske dereka után
kap.
– Hozzám ne nyuljon, nyomorult!
– Uram, – mond a háziasszony reszkető ajakkal és roskadozó lábakkal, –
uram, – mily fellépés –
– Bocsánat asszonyom, – mond a gróf, – tudom hogy ön szerzé nekünk e
kedves alkalmat, számítson hálámra érte!
– Segítség! – kiált a háziasszony, félkézzel szívéhez kap s ingadozva
siet el a helyről, a hol állt, hogy öt-hat lépés után egy karosszékbe
roskadjon ájultan. Evelin rémülten utána ment, az egész társaság
tanácstalanul kapkodott, a főherceg a háziasszonyhoz közeledett s csak
most lett figyelmessé a botrányra.
Pipiskét szédítő izgalom fogta el. Elemér grófhoz lépett s így szólt:
– Uram, ön egy nyomorult, egy gyáva, ön egy részeg botránycsináló, nem
gentleman, még csak nem is férfi.
Elemér gróf e szókra mintha álomból, kábultságból rázatott volna fel.
Mély halványságú két orcájára gyenge pirosság lehelődött, szemei
fénylettek rémesen.
A beszédben azonban megelőzte egy másik hang.
– Pipiske, Pipiske kisasszony! – kiálta egy fiatal ember, a vendégeken
keresztültörve.
– Celesztin, Celesztin! – kiáltja Pipiske azon a penetráns hangon,
melyen közönségét szíven szokta találni a színházban, és a fiatal
emberre borul s görcsös zokogásra fakad.
– Ez gyalázat uram, ön másodszor támadja meg e nőt, e védtelen leányt
becsületében –
– Becsületében! Tudják önök uraim, tudja ön fiatal ember, ki e védtelen
leány? Ez egy magyar vidéki komédiás, a ki beáll német komédiásnak,
aztán eladja magát a hatalomnak kémszerepre, a ki itt a politikai kerítő
szerepét játsza, a ki a kormányzó úr számára fogja a vendégeket,
légyottokat ád, hogy ide csalja, a kik bájainak hatalmába estek. Ime
uraim, így jutottam én ide, de legyenek megnyugodva, csak ezt elmondani
jöttem el.
– Pipiske! – kiált a fiatal ember a kétség és felháborodás elegyes
hangján, – Pipiske! – és rémülten néz a leány szemébe.
– Nos kisasszony! mondja, hogy nem igazat beszéltem s kész vagyok
bocsánatot kérni!
Mire a botrány e ponthoz ért, a szalonokban már roppant izgalom és
forrongás volt. Az ájult háziasszonyt elvitték, a kormányzó sápadt
arccal állt a főherceg előtt, a ki a felháborodás jeleivel hagyta oda a
bált. Nehány fiatal tiszt kezdett hangosan zúgolódni s közbe akart
lépni, mások, a kik úgy látszik, gyönyörködtek a kínos fordulatban s
titkon örvendettek a kudarcnak, tartóztatták a tiszteket. Nehány
éltesebb úr és hölgy menekülni iparkodott, a cselédség pedig vagy tán a
vendégek közül valaki rendőrségért szaladt.
Szanday Elemér gróf pedig folytatá:
– Bocsánatot kérek a társaságtól, a kit pedig fellépésem ezek után is
sért, szívesen állok rendelkezésére.
És ezzel indult kifelé, társai által követve.
– Pipiske, Pipiske kisasszony! – kiált Celesztin kétségbeesve.
– Végem van, végem van, – rebegi Pipiske, egy tétova pillantást vet
körül s szeme egy percre megáll Celesztinen, a ki remegve, esdeklő
arccal áll előtte.
– Celesztin, mért van ön itt, mért nem ment régen haza!
– Tehát igaz! Igaz!
– Igaz, mind igaz, de fusson innen, boldogtalan, jöjjön, jőjjön! –
görcsösen ragadja meg a fiatal ember kezét s kezdi vonszolni kifelé.
– Inkább a börtönbe vissza, mint önnel az utcára! – mond Celesztin,
kiragadja Pipiske kezéből a kezét s hátra lép nehány lépéssel.
Pipiske szótlanul bámul rá, szemei megüvegesednek, halálsápadtság terül
el arcára s a szerencsétlen leány szó nélkül a földre roskad.
E percben kiabálások hallatszanak.
– A rendőrség, a rendőrség, – mondják s szájról-szájra megy a hír.
– El kell fogni a betyárokat, el kell fogni a fickókat, – kiabálja
mindenki s a társaság összevissza keveredik, a zaj egyre nő, s a ki
közel éri az ajtót, menekül a további kifejlődés látványa elől.
A tolongásban, taszigálásban Celesztin a terem egyik sarkába kerül,
közvetlen mellette megnyílik egy kis tapéta-ajtó s a karját gyöngéd kéz
érinti.
Klemmi keze volt.
– Jőjjön gyorsan az istenért, különben ismét elfogják.
S a gyönge kéz ellenállhatlan erővel vitte Celesztint egy kis szobán át
a folyosóra, onnan egy másik kis szobába.
– Ez a papa dolgozó-szobája. Ebbe már holnapig senki sem jő, addig lesz
módom önt innen kimenteni. És betuszkolta őt s ráfordította a kulcsot,
melyet azonban benne hagyott a zárban. Ha kutatás talál lenni, látni
fogják, hogy kívülről van becsukva s nem fogják gondolni, hogy ott
lehessen valaki.
A vendégek ez alatt eltüntek a fényes termekből, csak a rendőrség állt
tanácstalanul a szalonban s Pipiske feküdt ott ájultan, körülvéve a
kormányzó cselédei által. Lassan magához tért a szerencsétlen leány,
kocsiba tetette magát és haza hajtatott.
Így ért véget a bál, melyhez a kormányzó úr oly nagy reményeket fűzött.


XXIII. FEJEZET. (Két lámpa a sötét éjszakában.)
Sűrű felhők tolongtak az égen, komor októberi éjszaka sötéten borult a
fővárosra. Mintha az éjfélutáni lámpasorok is gyengült, fáradt
világosságukkal föladni készülnének a harcot a sötétség ellen…
Két ablakon gyenge világosság keres utat a szabadba, a hanyagul berakott
táblák hézagain keresztül.
Két lámpa mellett két ember virrasztja az éjszakát. Itt egy halavány
képű, kimerült leány, ott egy sárga férfiarc…
Vonásaik a leajzott ellenállás húrjai. Lemondás ül mind a kettőnek
arcán, lámpása mindenikre gyenge fény vet, akárha kriptában égne mulandó
világa…
Fehér lap fekszik mindenik előtt, de egyiknek is, másiknak is merev
szeme a lámpa fényébe van veszve. Sóhaj nem kél ajkukon, lélekzetük
csöndesen jár nyitva felejtett útján…
[Illustration: Merev szeme a lámpa fényébe van veszve.]
… Pipiske hazaérkezve szobájába osont, diványára vetette magát,
hosszasan sírt, s végül egy elhatározással lámpája elé ült írni. Sokáig
ült ott, a tollat sem érintve. Végül megragadta a tollat, mely aztán
sercegve futott végig a fehér lapon. Pipiske meg-meg pihent, mintegy
gondolatait összeszedni s újra megindította a tollat.
Hajnalra járt az idő, midőn egyszer ismét megállt a toll s nem indult
meg többé. Pipiske ki volt merülve, a jótékony álom szándokát, munkáját
s magát elnyomta, ott aludt el, ülőhelyében, haldokló lámpája fényénél…
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
… A sárga férfiarc, mely lámpása rezgő világától látszik tanácsot kérni,
a kormányzóé volt, a ki a megsemmisítő fordulat után, melyet büszke
estélye vett, magánkivül rohant dolgozószobájába, melynek závárával
belülről magára csukta ajtaját.
Mintha kergették volna, úgy menekült ide. Felesége szobája előtt, honnan
leánya zokogása hallatszott ki, megállapodás nélkül ment el. – Gyermekei
szobájához érve megkettőztette lépteit, mintha félne, hogy a delej
megfogja, odahúzza őt és megejti férfiúi elhatározását, melylyel
tanácsot ülni sietett.
Még fényesebb jövőt álmodott volt, a mai estély sikerétől dicsőséget
várt magára nézve; diadalt remélt ülni a főherceg szemei előtt s
botrányos kudarcot vallott, a főherceg személyét kitette a bántó
jeleneteknek, feleségét gyalázatos bántalmaknak: kétséget nem szenved,
maga, családja lehetetlenné van téve, pályája dicstelen véget ért, az
ügyet, mely reá bizatott, helyrehozhatlanul kompromittálta. Barátai
szégyenkezve kénytelenek elfordulni, ellenségei hangos kacajjal kisérik
az ügyetlent, a kontárt, a tapintatlant, a ki gúny tárgyává tette a
legmagasabb bizalmat, mely őt helyezte a legkényesebb állomásra.
És mily hatása lesz a dolognak az országban! A hivatalos tekintély
tönkre lesz téve hosszú időre. A botrány packázni fog e siker után a
hatalommal.
Átkozott legyen az óra, mely azt a furfangot sugalmazta neki, a mely
szövetkezni késztette őt szinésznőkkel, mely vakmerővé tette az okosság
rovására, a mely csak a diadalt mutogatta, csak a sikert kápráztatta
szemei előtt s nem engedte, hogy a kétség is feltámadjon elméjében.
Bukás, mellőzés és szégyen ezentul az osztályrésze, és szegénység,
sulyosítva ama szánalompénzzel, a melyet az állam adni fog annak, a
kinek többé szolgálatát igénybe nem veheti.
Nem, nem! Inkább nem élni, mint így élni, inkább nem lenni, mint
szánalmas tehernek lenni a társadalmon és családon, inkább megsiratott
halottnak lenni, mint élve halottszámba menni. Be kell végezni a
katasztrófát, ez kiegyenlíti a számadást, helyreállítja az egyensulyt.
Az egyik serpenyőben a kudarc, a másikban egy véres áldozat: ez
kiengeszteli a társadalmat és a politikai erkölcs meg van mentve. A mit
rontott a kontár, azt az elszánt hős helyrehozza. Föladatom nem tréfa,
nem játék volt; mikor megbuktam, nem lehet félreállnom, hogy mint
vesztettet kinevessenek, hanem a csatatéren kell maradnom, hadd
döbbenjen meg a világ a játék komolyságán. Ezzel tartozom azoknak, a kik
fölemeltek. Meg kell látniok, hogy életem nem volt nekem drágább, mint
föladatom, mint bizalmok. Elvesztettem az ő játszmájokat, ime utána
dobom, a mi a tételben a magamé volt.
És lázas izgatottságban kirántja asztala fiókját, s kivesz belőle egy
szépen faragott pisztolyt. Elszántan húzza fel a dupla fegyver két
kakasát, míg ajkai érthetetlen biztatásokat suttognak.
Keze s egész teste lázban remeg, a míg ezeket teszi.
Most jobbjába veszi az elkészített fegyvert, balját homlokára teszi s
végig simít rajta, azután fején, úgy hogy kupájában áll meg balkeze, s
szeme az eget keresi a szoba plafondján.
– Vége, vége mindennek – kiáltja hirtelen – fölemeli jobbját s a
pisztolyt a torkának szegezi.
– Jézus! – kiáltja egy hang háta mögött – s e pillanatban meg is van
markolva a szerencsétlen jobb keze.
Két lövés dördül el szinte egyszerre s a falon függő tűkör csörömpölve
hull a földre.
Celesztin pedig, a ki egy spanyol fal mögül, a hova rejtőzött, midőn e
szoba ajtaja kilincsére tette a kezét a kormányzó s kit tudvalevőleg
Klemmi rejtett a szobába, végignézte a boldogtalan ember kinos
tépelődéseit s az elhatározó percben kiugrott, hogy megakadályozza
öngyilkos művét.
A két ember elkeseredett dulakodásba keveredett, de a kormányzó
kimerülve, elcsigázva a hogy volt, nem bírt a fiatal emberrel, s
csakhamar legyőzve a divánon hevert. Celesztin pedig roppant izgalommal
tanácstalanul áll előtte, kezében a pisztolylyal, sem szót nem találva,
sem nem tudva, mit tegyen tovább.
Halk kopogás hallatszik az ajtón.
– Papa, papa! – szól egy reszkető hang kívül – itt vagy, papa?
A kormányzó nem felel, ájulva fekszik a pamlagon.
Celesztin majd rá, majd az ajtóra néz s az ismételt szólingatásokra
megnyitja az ajtót. Klemmi áll előtte.
– Istenem, ön, – mond a leány. – Nem tudom mi történik a házban. A mama
alszik, én virrasztok mellette, nagyon rosszul volt; most úgy tetszik,
mintha lövést hallottam volna, keresem a papát, nincsen a szobájában,
rémülve futok ide, istenem, istenem! Ön nem hallotta a lövést?
– Hallottam, hallottam – mond Celesztin szórakozottan, reszketegen, úgy
hogy az ajtóba kell fogózkodnia s baljából kiesik a pisztoly.
– Pisztoly, a papa pisztolya! Hát ön lőtt? Istenem, mi történt? – mondja
a leány mind nagyobb rémülettel – s belép a szobába, s ott egy rémes
sikoltással ájult atyjára borul.
– Megölte, megölte! – kiáltja – iszonynyal nézvén a fiatalembert, s
tapogatva atyját.
– Oh kisasszony, az istenért! Atyja él, térjen magához.
– Atyám, atyám! De hát mi történt! Istenem mi történt?
– Meg akarta magát ölni.
– Megölni! Oh jóságos isten! S a lány zokogva borult atyjára, a ki
felnyitotta szemeit.
Celesztin elfordult, hogy kitörő sírását eltakarja.
A kormányzó magához térve keblére ölelte leányát, megcsókolta a fejét s
Celesztint kereste szemével.
– Hogy jött ön ide ebben a borzasztó órában?
– Az ön őrangyala vezetett, – mond Celesztin habozva – legyen érette
megáldva.
– Én mentettem ide, én, hogy el ne fogják ujra – zokogja Klemmi –
feláll, Celesztinhez lép, könyein át rámosolyog, megérinti kezeivel,
aztán nevetésbe tör ki s ismétli, – én hoztam ide, én hoztam, látod maga
az isten keze vezetett, látod papa, látod édes papa, – és ismét térdeire
vetette magát apja előtt és ujra zokogva átkarolta őt.
A kormányzó baljával magához ölelte lányát, jobbját kinyujtotta
Celesztin felé.
Celesztin odalépett s a kinyujtott kezet mind a két kezével megfogta.
– Legyen meg isten akarata! – suttogá a kormányzó és lánya szép szőke
fejére ontotta forró könnyeit. S a lámpa rezgő fényét bocsájtotta az
ölelkezőkre.


XXIV. FEJEZET. (Ifjabb és idősb Czachradnicsek Vendel.)
Czachradnicsek Vendel úr jó kedvvel ballagott hazafelé a Ferencvárosból,
a hol egy kurta korcsmában hamisítatlan új bort mértek. Jó kedve arra
csábította, hogy minden politikai óvatosságot félretéve, országmentő
gondolatokról monologizáljon. De a jó anyatermészet, a mely megengedte,
hogy e vigyázatlanságot elkövesse, egyszersmind gondoskodott arról is,
hogy senki a különben is gyérszámú járókelők közül Czachradnicsek Vendel
beszélgetéseit magamagával meg ne értse.
[Illustration: Czahradnicsek jó kedvvel ballagott hazafelé.]
Ki is sejtette volna példának okáért, hogy az, mikor Czachradnicsek úr
így elmélkedik: «Ha veres mocska megeszi fegede mocska, akkor veres
mocskát erisebb; ha veres mocska nem megeszi fegede mocska, akkor nem
veres mocskát erisebb;» – úgy az egy általános igazságot fejez ki és
tesz világossá az ő új bortól ködösült elméjében két szomszédos ország
politikai viszonyáról.
És elmélkedésekbe belemerülve, nemcsak a politikában szükséges
óvatosságról felejtkezett meg Czachradnicsek börtöntartó úr, hanem az
őszi sártól csatakos utczákon való járás-kelés körül óvatosságra sem
volt gondja s a mint ennélfogva egyik pocsolyából kilépett, a másikba
meg beletacskolt, egyre mondogatta a mély politikai meggyőződés és
elkeseredés erejével:
– Ez a veres mocskát, ez a fegede mocskát! Ha megeszi megeszi, ha nem
megeszi, nem megeszi. De dutyid mindig meg van, ha fegede mocskát, ha
veres mocskát, herrgott million kreuz donnervetter nochámel!
A nyugodt bölcs ilyetén elmélkedésekkel fordult be az utcába, a hol
hivatala és lakása volt. Itt azonban éktelen zsivaj terelte
gondolkodását más tárgyra. Egy gyermekcsoport vágtatott a lucskos utcán
végig, a gyermekek után pedig valamely monstruozus konyhabeli fegyverrel
egy kormos kezű ember. Nagy sivalkodással futottak az utcai suhancok az
ődöngő börtöntartó felé, a kormos ember meg idegen nyelvű káromkodással
utánok.
Gesztenyesütő ember volt. A gyermekek közül egyik, a többinek
mandatáriusa egy csomó gesztenyét lopott tőle. A szegény gesztenyés a
sötétedő időben nem tudta, melyik gyerek viszi a gesztenyét s űzte
lármázva nagy forgató kanalával valamennyit.
Képzelhetni a megriadt gyermekeknek rettegéssel elegyes örömét a
hajszán. Nehányának közülök sikerült a hajtásból kitörni hátrafelé s
ezek most siettek a gesztenyés holmiját még jobban megdézsmálni;
egyik-másik pedig a futók közül megbotolva vagy megcsuszva elvágta magát
a sáros utcán s az ilyenre jót húzott a gesztenyés kormos kanalával s ha
látta, hogy nincs nála gesztenye, iramodott ismét másik után.
Már harmadszor vagy negyedszer ismételte ezt a műtétet a gesztenyés.
Eleintén beérte azzal, hogy egy jót sózott szerencsétlen áldozatára, a
kit elért; de látva, hogy a kárt aligha teheti jóvá, a boszú szomja
fogta el s nem elégedett meg egy-egy csapással, hanem kettőt-hármat is
húzott a szerencsétlenekre, a kik kezeibe estek. S a kit most elért –
elérte pedig úgy, hogy az ész nélkül száguldó gyermek nekirohant
Czachradnicsek úrnak s azt is magával rántotta a pocsolyába – ezt már az
ütések számlálása nélkül látta el a gesztenyés. És mi több, a
számlálatlanból egy jó rész a gyermekkel összegabajodott börtöntartó
úrnak jutott. A gesztenyés ezzel azonban mit sem látszott törődni s már
ismét új áldozat fölött suhogtatta kegyetlen kanalát, mire a gyermek és
Czachradnicsek a sárból feltápászkodtak s mindenik megfelelő érzetekkel
vette tudomásul, hogy a különös, egyáltalán nem mindennapi helyzet két
áldozata – apa és fia volt, vagyis ifjabb és idősb Czachradnicsek
Vendel.
Hogy a fiú most még jobban szeretett volna futni, az apa meg szeretett
volna egyenesen állni, azt mindenki könnyen kitalálja. De a dolog
egyiknek sem sikerült.
A fiú azt gondolta: ha elfutok, akkor még egyszer megvernek; ellenben,
ha maradok s egy jó hazugsággal kivágom magam, akkor a további bajt
elkerülhetem.
Az apa pedig ezt gondolta: ha a kölyök észreveszi, hogy a «két kék
bakok»-nál voltam, kifog rajtam s vége az auktoritásnak. Álljunk hát
egyenest!
És oly egyenest iparkodott állani, hogy majd elvesztette ismét az
egyensulyt.
Hogy állapotát leplezze, a kapura mutatott, s csak annyit szólt:
forverc!
Otthon a mama fogadja őket.
– Jézus Mária szent József! No nézd ezt a két kőbányai – majd rosszat
mondok! Hol hemperegtetek az isten szent nevében azzal a drága ruhával.
Vendel, Vendel, ha már a te vén fejed sem oltalmaz meg tégedet az ilyen
disz – jaj nekem – dísztelenségtől, mit kivánjon az ember az oktalan
gyerektől! Uram s én istenem! Uram s én szerelmes istenem!
A két kőbányai erre a fogadtatásra egymásra nézett. Mit kell mondani,
mit kell most tenni?
Bezzeg a fiú hamarább kitalálta a magáét! Elkezd oly keserves ordítással
sirni, s hüpögve szólal meg, látva apja tanácstalanságát:
– Hát gyüttünk haza, a papa meg-meg-meg én, aztán megvadult egy
fiakkeres ló, aztán elragadta a kocsit, aztán elgázolt bennünket a
sárba, ugy-e papa? És új versbe kezd ordításával.
– Krisztusom! – kiáltja rémülten az asszony – de csak nem lett bajotok?
– Nehehehem hát, – ríjja a fiú.
Idősb Czachradnicsek Vendel pedig elkezdi a füle tövét vakarni s ezt
mormogja magában: ferflixte ponget, ize kseite pu! váz i nit, vu nimte
her!
Aztán a fia találékonysága által teremtett új s az előbbinél
mindenesetre kedvezőbb helyzetet elfogadva szólt:
– No hád úgy; baj nincs, de ruhát sem nincs! Látik, látik anyjuk, én
hozta Vendli fiának ruhát, te pedig meg nem csinálik, osztán most nincs
Vendlinek neki ruhádat. Hát ezt ordning? Hát ezt illik egy jó mamád? Há?
Az asszony jósággal és hosszan néz urára.
– Hej Vendel, Vendel, aligha fiakkeres ló volt, a ki téged a lábadról
levett; aligha a két kék bak nem kevert tégedet a sárba; aztán még eszed
sem marad elég, hogy magad hazudnál, hanem a fiadnak köll helyetted
hazudni. Hej Vendel, Vendel, de megvér tégedet ezért még a fiadban az
Isten!
– Zereg zasszony stád! – mond Czachradnicsek úr egy aggódó tekintettel a
fiára, a ki a sarokban vigyorog sikerén való örömében. – Nem kell
pereltem – folytatja, – hanem megcsinálik Vendlinek aztat a nadrág, a
mit hoztám, különben semmi sem meglesz neki holnap.
– Jól van, hiszen most látok hozzá, – mond az asszony s fölteszi
pápaszemét, melyet levett volt, mikor a férfiak berontottak, míg a gazda
dörmögve szedi magáról sáros ruháját s ujra a fekete s vörös macska
feletti elmélkedéseknek készül magát átadni, addig az asszony
fejcsóválva a férfinép ilyetén istentelen voltán, neki esik egy nagy
ollóval egy kész nadrágnak, forgatja ide, forgatja oda, hogy se sokat,
se keveset ne találjon vágni s az ócskából szabott új nadrág szűk se
legyen meg bő se legyen a rossz Vendel gyereknek.
Egy kis ide-oda vizsgálás után az öreg asszony rájön arra, hogy biz azt
a nadrágot rendszeresen fel kell fejteni, hogy biztos legyen az újnak a
munkája s hozzá is fog habozás nélkül egy bicskával a «fejtegetéshez». S
amint végigtapogatja kezével a varrást, egy helyen gyanúsan megáll.
Ide valami bele van varrva!
De ugyan mi lehet?
Óvatosan teszi a varrásra a kés élét, a cérna ropogva szakadoz s a
varrásból egy kis hosszukásra összehajtogatott papiros válik ki.
Uram bocsá’, talán csak nem bankó!
Forgatja az öreg asszony a papirost, majd a pápaszemét igazgatja, de nem
boldogul. A papiros össze van ragadva, nem lehet könnyen szétbontani.
– Apjuk, he, apjuk! – mond az asszony. De bizony a börtöntartó úr ekkor
már a kályhasarokban boldog álomban szuszogott.
– Apjuk – ismétli az asszony, oda is lép hozzá s fölrázza álmából.
– Nyo, mi az? – kérdi álmosan a gazda.
– Nézd csak, nézd, mit találtam ebben a nadrágban?
– Mit találtam, mit találtam, – hebegi Czachradnicsek úr, a nélkül, hogy
tudná mit mond.
– Nem hallod, ebbe a nadrágba volt ez a papiros bevarrva!
– Jezsuzs Maria! – kiáltja a börtöntartó úr, álma s részegsége egyszerre
eltünik szemeiből, s remegő kézzel nyúl a papiros után, gondosan
körülvizsgálja s megáll gondolkodni.
A nadrág Celesztin nadrágja, a levél a medvehajtó levele volt.
Czachradnicsek úr szerette a bort, szerette a pletykát, szerette a
perpatvart, de csak ha ráért, mert viszont hivatalában pontos,
lelkiismeretes és komoly, bár goromba ember volt. Hazahozta fia számára
a nadrágot, de biztosan tudta rögtön, hogy az a levél, a mely a
nadrágból napvilágra került, nem őt illeti.
Hamar tisztába is jött kötelességével. Kivette felesége kezéből a
nadrágot, tárcájába tette a levélkét s indult fölebbvalóihoz.
Az öreg asszony s fia ifjabb Vendel búsan néztek az új nadrág után.
Nem szükség mondanom, hogy a sokat hányatott levél becses fogás volt a
rendőrség kezében s idősb Vendel s ifjabb Vendel ama balesete, hogy a
sárba keveredtek, mint jelentéktelen ok járult a katasztrófa
siettetéséhez, melyet e levélnek rendőrség kezére jutása azokra nézve
fölidézhetett, kik e levél körül érdekelve voltak.


XXV. FEJEZET. (Pipiske és Elemér gróf.)
Ködös, sáros őszi idő volt, az emberek sebesen jártak az esti órákban. A
felgyujtott lámpáknak nagy sárgás udvara volt, melyen túl fényök alig
hatolt. A köd cseppekké verődve csepegett le a házak pléhereszéről, s
erekben folyt végig a lámpák oszlopain. Csunya csatakos idő, a ki
kénytelen nem volt vele, az ember azt hinné, ugyan nem is lépett ez
estén a szabadba…
… Fojtó ködös hangulat borult Szanday Elemér gróf kedélyvilágára is.
Kényelmes szobájában, ruganyos pamlagon hevert, de lelkét ezer
kényelmetlenség zaklatta; nyugtalanság, idegesség, megbánás,
elégedetlenség s a léleknek megannyi gyötrő, kedv és erőemésztő rovarai
rajta csüggtek háborgó szellemén és türhetlenné tették állapotát.
Sok habozás nélkül, gyorsan határozta volt el, hogy megteszi a szégyent
a kormányzón és női ágensén: Pipiskén. Nagyon durvának és nagyon
alávalónak tartotta a hálót, melyben meg akarták fogni s nagyon durván
is kivánta eltépni. A dolognak magára való eshetőséges következményeivel
még csak nem is foglalkozott. Pipiske iránt, midőn először meglátta,
naiv és őszinte vonzalmat érzett, oly vonzalmat, mely előtte újnak és
kissé félénk természetűnek tetszett. Szerette látni a leányt, óhajtott
vele érintkezni, de mintha félt volna hozzá közeledni. Tán illuzióit
féltette, azt az ártatlanul vonzó benyomást, melyet az első látáson
kapott. Az ujság ingerével izgatta őt az, a mi Pipiskében rá nézve
lebilincselő volt. Nem merem szerelemnek mondani; érdeklődés volt, de
indokainál fogva becsesebb, mint a mit rendesen e szó alatt értünk.
Érdeklődése egy gavallérnak, a ki kéjt, szerelmet fenékig ürített, a
hölgyvilág szolgálatában rég elvett minden babért; érdeklődése egy kis
leány irányában, minden gondolat nélkül csak érdeklődés, őszinte és
vonzó, egy kis ártatlan kultusz, de benne a szívben. – Egy kis poezis a
sok reális viszony után. Valamely ideális fölmelegedés, egy csepp
ábránd, egy kis szívbeli magábaszállás. A szebb, a jobb, a nemesebb, a
tisztábbra való megszomjúzás első halavány jelentkezése. Első csirája
tán a megfordulásnak eddigi életmódjában, első mozdulása egy új életnek.
Ha akadálytalanul fejlődik, tán első cseppje egy nagy boldogság
forrásának, tán a szerelem maga.
De láttuk, mint akadályoztatott, mint fojtatott meg e boldogság első
csirájában.
Elemér barátja s osztályosa addigi életében nevetségesnek találta a
dolgot s fogadást ajánlott Pipiske erényére. Hogy Elemér a fogadást nem
utasította vissza, mutatja, hogy az érzés még távol volt attól, hogy az
első helyet foglalja el a szív köztársaságában, de egyszersmind azt is,
hogy legitim jogcímen valóban oda volt beigtatva.
A fogadás Celesztin által Pipiske fülébe jutott, Pipiske eltünt, a mint
kiderült: éjjel, egymaga egy fiatal emberrel.
Ez megszégyenítette Elemért naiv hitében s ideális kultuszában és
elkeserítette.
Majd mint német szinésznőt látja őt ujra. Nincs is más gondolata, mint
hogy mérhetlen hiúsága csalta át a leányt az elnyomottak, a
szerencsétlenek, a művészek vigasztaló s kiengesztelő hatására jobban
rászorultak táborából, a nagyobb zaj, a nagyobb fény és a több pénz
táborába.
Most már ő volt hajlandó Pipiske erényére fogadni. Eleintén meghökkent a
szilárdságon, melylyel Pipiske őt s udvarlását magától távol tartotta,
de e különös jelenség is csakhamar borzasztó megfejtésre jutott. E
leánynak nem elég a fény, a luxus, nem elég a gróf erszénye, neki a gróf
lelke, reputációja kell, hogy eladhassa az ellenségnek. Ez a leány
politikában is dolgozik, ez a leány gyűlölt elnyomóinak politikai kerítő
szolgálatokat teljesít.
Mély gyűlöletbe fordult a gróf eddigi érdeklődése e tapasztaláson s
innen túl nem volt hőbb szándoka, mint e gyalázatos exisztenciát
eltiporni. Az, hogy el nem fordult tőle megvetéssel, hanem mintegy a
boszura serkentve érezte magát, mutatja, mi mély benyomást tett volt reá
Pipiske. Láttuk, hogy boszujára hideg és durva kegyetlenséggel épen
magát ellenfelei tervét használta fel, lesujtó sikerrel.
De minden hasonló forrásból eredt, hasonló lélektani processzuson
fejlődött boszú, műve végrehajtása után – mint az embervért kóstolt
vadállat – szomjacsillapítlan maga a végrehajtó ellen fordul.
A Pipiskére nézve kedvezőbb feltevések jelentkezni kezdtek s ostromolták
a grófot a tett után. Valahány gondolat megfordult nyughatatlan agyában,
mind Pipiske pártját fogta, mind Pipiskét mentegetni jött. A mi azelőtt
oly bizonyosnak látszott előtte, kétséges lett s szemben azzal, hogy egy
irreparabilis szerencsétlenséget csinált, kétségei mérhetlen súlylyal
nehezedtek kedélyére. Folyton perelt, feleselt magával, erőszakolta
tette igazolását, iparkodott bizonyítgatni cselekedete indokolt voltát;
de egy sajgó érzés szivét nem eresztette el, s mikor azt hitte
megtalálta a legfényesebb felmentő okokat, megnyugvás helyett csak az a
kínos szorongás fogta szorító kapcsokkal érzelmei székhelyét. Fáj, fáj,
hiába, fáj. Kiokoskodni mindent lehet, de a test idegeiből nem lehet
kivenni azt a vonaglást, a mely el nem ismeri az ész fegyvereit, a
melyet a legfényesebb okoskodás meg nem állít csöndes munkájában. Ez a
fájás az, a mi a pihenést fárasztóvá, tűrhetetlenné teszi; a mit csak
nagy izgalmak, kicsapongások által lehet túllármázni; de ha a természet