A legnagyobb bolond: Regény - 07

egymás és mindnyájan azok nyelvén nem értettek, a kik jóvoltán őrködniök
kellett, a képtelenség bélyegét ütötte az intézményre. Arról, hogy a
népet, szokásait, karakterét, hajlamait, kedvteléseit és averzióit nem
ismerték, már csak szólani is felesleges. Ha már ily körülmények közt a
nép körében rokonszenvvel eredetileg nem találkozhattak s tényleg csak
csufság és indokolt rettegés tárgya lettek, úgy a műveltebb osztályok
bizalmát teljesen elvesztette amaz idők rendőrsége az által, hogy e
szerencsétlen «fegyvernem» csak másod sorban volt hivatva a tolvajok,
rablók s a társadalom hasonszőrű veszedelmeinek megfékezésére, első
sorbeli föladata a politikailag gyanus vagy kompromittált emberek
kiszimatolása és összefogdosása volt. Csináltak is a szegény zsandárok e
réven sok bajt, szerencsétlenséget, végrehajtói lettek sok gyalázatos
önkénynek és cudarságnak, másfelől temérdek galibát, mert valamint a
bécsi német, ha fekete disznót látott, azt hitte, hogy az a Bakonyból a
csorda közé szabadult vaddisznó, úgy a zsandár, ha mulató gyolcsgatyás
emberre akadt, szentül hitte, hogy az is a Bakonyból szabadult el. A
juhász és kanász népekben valóságos pusztítást tettek a jámborok, a
földesurak töméntelen bosszúságára. Ha egy malaclopást jelentettek be,
egy egész vidék összes kanászait a megye székhelyére kisérték, s néha
hetekig hordták oda az asszonyok az eledelt gazdáik után. Már szinte úgy
voltak velök az urak, mint most a tüzoltókkal vagyunk. Majd jobban
féltek a zsandároktól, mint a betyároktól. Ma is nagy veszedelem a tűz,
de a tűz után mindjárt a tűzoltó jön pokoli szerszámaival, melyekkel
neki esik az épületnek, hogy az se maradjon épen, a mit a tűz el nem
pusztít.
És ha már az emberanyag oktalanul volt összehordva, ha felhasználása
megfosztotta a lakosság szimpathiáitól és szükséges támogatásától: a
kezelésbeli bürokratikus pedanteria és az «adjusztirung» másfelől
teljessé tette a bolondságot. A villámhárítós fényes sisak és a fejér
szijjak a zsandár mellén sík vidéken mértföldekre ellátszottak s eleve
figyelmeztették az üldözötteket: fussatok, mert jövök. Annak pedig élő
tanuja vagyok, mikor a zsandártól ötszáz lépésnyire főzte a betyár a
gulyáshust, s a figyelmeztetőnek azt felelte a szerencsétlen zsandár,
hogy az a tanya már a másik kerületbe tartozik, oda ő nem megy el.
Ellenben megtették pontosan körútjokat, a falu birájánál láttamoztatták
könyvüket s a ki nem akart velök találkozni, csak abban a sorrendben
járta be a falvakat, a melyben a zsandár urak jártak és biztos volt
benne, hogy nem találkozik velök véletlenül.
De ott voltak minden búcsun s ha a boros fejű legények a szomszéd
falvakból összekaptak, akkor aztán összeszedték őket s vitték a
zsivány-gyárba, a megye székhelyére s irták rólok hetekig hónapokig a
protokollumokat, a specifácit (species facti.) Nem egy hires
szegénylegény így kezdte pályafutását, melynek utóbb statárium vetett
«magasztos» véget.
Nem akarok ezzel pandurjaink panegiristájává lenni. De egy tény. Ha
valakit okvetlen el kellett fogni, azt a pandurok be is hozták. A
zsandárok, mint egy kedélyes stájer gyerek nekem mondá: «el iszen csak
el fognák, de nem tudják őket megcsípni.» És még utóbb is, mikor a
zsiványság úgy felnőtt e gondviseléses intézmény szárnyai alatt, hogy
katonaságot kellett ellene rekvirálni, akkor is a jágersereg egy lépést
se tudott tenni pandurok nélkül. És hogy mily szerepet játszott a
hadjáratban a katonaság és a pandur, megmondja a somogyi nóta, mely
Patkó Pistáról keletkezett 1862-ben:
«Hallod-e te mi történt már Vityában,
Patkó Pista mulatott a csárdában.
Mulatságnak a lett utóbb a vége,
Szegény pandurt agyon lőtték egyszerre.
A katonák erre nagyon röttögtek,
Fegyverökből egyszerre kilődöztek:
A kűfalat kilődözték sorjába
S elszaladtak egészen Somogyvárra.»
E dal egy esetről keletkezett, mikor a vadászok előre küldték a pandurt,
s mikor a betyár lelőtte a szegényt, a katonák futóra vették a dolgot, a
hogy a dalban van…
Az utszéli csárda melletti erdőben, a hol Pipiske a medvehajtóval
találkozott, két ilyen zsandár atyafi nagy bajban volt. A medvehajtót
üldözve egy zsandárpatrol közbevette a kis erdőt, hogy felhajtsa. Fel is
hajtotta, de taliánt nem fogott, ellenben egy kis tisztáson egy fiatal
nyírfához láncolva ott találta a mackót.
A patrolvezető káplár úgy okoskodott eleinte, hogy a hol a medve van,
ott kell a hajtójának is valahol lennie s ujra megindította a keresést,
de most már a levegőben is, tudniillik a fákon. Azonban taliánt ott se
találtak. Vagy nagyon jól el volt bujva a kópé, vagy cserben hagyta
kenyérkereső barmát.
De már egy zsandár patrolon ki ne fogjon egy medvetáncoltató. Abban
semmi valószinűség sincs, hogy egy talián csak ilyen könnyedén oda
hagyja állatát. Ha nincs itt, majd visszajön érte. Nagy furfangosan
kifőzte tehát a káplár, hogy két ember maradjon itt, őrizni a medvét, a
többi pedig menjen a hajcsár után. Minthogy azonban az sem valószinű,
hogy a hajcsár visszajöjjön, ha itt látja a zsandárokat, hát legjobb
lesz, ha a két zsandár fölmászik egy-egy fára s onnan tartja szemmel a
medvét. Úgy is lett. Két szép cserfa állt a közelben, mindenikre
fölmászott egy-egy zsandár lesbe, lövésre készentartván fegyverét.
Órák multak el, a mackó nyilván jól tartatott volt, mert olympusi
nyugalommal aludt a kis nyírfa tövében. A zsandárok helyzete mind
kényelmetlenebb lett a fán. Kezök elzsibbadt a puskatartásban,
ülőhelyzetök fárasztóbb lett mint akármely nagy marsolás az országuton.
Segítettek magokon, a hogy lehet. Félre tették fegyverzetüket, izegtek
mozogtak s magokban szidták még azt is, a ki a medvét, azt is a ki a
zsandárságot feltalálta. Lassan megehültek, lassan elálmosodtak s azt
gondolták, jobb volna ha a mackó volna a fán, ők pedig a nyírfa
árnyékában. Az az átkozott talián is nem akart mutatkozni. De ha jönne
is, miképen kellene őt elfogni? A zsandárok a fán lassan be kezdték
látni sztrategikus állásuk kedvezőtlen oldalait. Hiszen míg ők
lekecmeregnek, addig az a bolond talián rájok szabadíthatja a medvéjét
is, és úgy sarokba szorítja őket, hogy nem marad egyéb hátra, mint
lelőni őt is meg a medvét is. Akkor aztán mi cél van elérve? Az idő
kezdett estére fordulni, felhő lepte el az eget s az első cseppjei
jelentkeztek. Terringettét, nem is kell már egyéb, mint hogy meg is
ázzanak!
De a katona azért katona!
A medve is felébredt és kezdte láncát csörgetni.
Aha, a mackó is éhes! Az is unja a mulatságot! Elkezdi cirógatni a kis
nyírfát fogaival, majd talpaival s a két zsandár ijedten néz messziről
egymásra, a mint látja, hogy az a kis nyírfa nem sokáig állja ki egy
éhes talpas barátságos cirógatásait. Jó lesz a mackóra ráijeszteni! Jó
lesz, integeti a másik, s az egyik zsandár puskája eldördül. A mackó
mérgesen elbődül a lövésre s olyat ránt a kis nyírfán, hogy az recseg és
ropog, a medve orra pedig vérzeni kezd.
– Jesszász, – kiáltja az egyik zsandár, – nem ijed meg ez a bestia!
– Nem ám, – mondja a másik, – s a medve az emberi hangokra szimatolva
tolja orrát a levegőbe.
No most mi lesz! – gondolja a két német. – A medve észre vesz bennünket
s egyikünknek vége, mert a mi a famászást illeti, ahoz ez az állat
jobban ért mint a zsandár.
– Szignál sisszen! – kiáltja az egyik s abban a pillanatban elkezdődnek
a vészlövések. A két zsandár bátran lövöldöz az egekbe és rémülettel
tekintget a földre, a mackóra.
A medve pedig a lövöldözéstől egészen neki vadul. Dühödten rángatja a
kis fát, két lábra áll s bőgve marcangolja lánczát. Hosszú nyelvével
pedig felfogja az orrából csurgó vért.
Segedelem azonban sehol se mutatkozik!
Jaj, ha most jönne a hajtsár, de jókor jönne a két zsandárnak! Talán el
se fogná, ha bajából kisegítené. Alig egy két lövése van már
mindeniknek, azt nem pazarolják a levegőbe. Le kell lőni az állatot! –
kiáltja az egyik. Ja ja, – feleli a másik s mind a ketten a mackóra
fogják a puskát.
De jaj a megijedt vadásznak!
Az egyik három utolsó golyóját kínos poziciójából remegő kézzel süti a
földre a medve körül. Csak az egyik golyó horzsolja a medvét, mire a
bősz állat egyet szökik a levegőben s láncostúl s nyírfástúl rohan a
fának, melyről a három lövés jött. A szerencsétlen zsandár ijedtiben
eldobja fegyverét és kapaszkodik föllebb, a fa sudara felé
jajveszékelve.
– Sisz, sisz! kiabálja oda társának.
Ez se rest, rá fogja puskáját a rohanó medvére. Egy durranás, egy
ordítás, és a medve láncától s nyírfától megszabadulva, csonka orral
rohan a fának, belevágja körmeit s kúszik a zsandár után.
A medvének el volt lőve az orra, az a rész, a melyben a lánc karikája
volt.
A zsandár, a kinek még volt lövése, egyelőre nem segíthetett, mert a
cserfa széles törzse eltakarta előle a medvét, bizonytalanra pedig nem
akarta utolsó golyóját ellőni. Társa meg a veszedelem elől mászott föl,
mind föllebb a fára, abban a reményben, hogy a medve nem fog merni a
vékony sudárra mászni, és egyre ordított: Hilfe, Hilfe! Pajtása most
lejött a fáról s a fa dereka táján mászó medvére fogta fegyverét. Az a
szerencsétlen pedig, a ki a fa tetején volt, ugy látta, hogy épen ő reá
szolgál a gyilkos cső.
– Nit sisszen! Nit sisszen! – rimánkodott le pajtásához. – Hilfe
szuchen!
A célzó zsandár maga is megijedt, hogy pajtását találja az ellenség
helyett s visszahuzta a puskát, körülnézett valami szövetséges után s
szeme egy határ rőzsére s fölhalmozott ágra esett, mely még a tavalyi
favágás óta van ott összehányva. Az ág alja teli volt csalittal.
Emberünk széthintett rajta még egy marék puskaport s hirtelen
meggyujtotta a rőzsét, maga pedig futásnak eredt az erdő széle felé.
A rőzse, a puskaporos csalit hirtelen lobot vetett s pattogva harapózott
el a tűz egy pár másodperc alatt s rémesen világította be a tisztást.
A medvét a láng egy pillanatra zavarba hozta. Megállott a fa derekán,
bőgve, morogva habozott, szájáról csepegett a tajtékos vér, bundája
tüskésen meredezett széjjel ideges testéről. E habozás azonban csak
rövid ideig tartott, de elég volt a boldogtalan zsandárnak arra, hogy a
fa sudaráról egy vékony ágra kapaszkodjék át, s kimeneküljön rajta
annyira, a hol már az ág alig látszott erősnek arra, hogy egy ember
sulyát megtartsa. Vérben forgó szemekkel kúszott utána a fenevad, mind
közelebb, első lábaival már azt az ágat mozgatva, melyen a zsandár ült.
Itt azonban csakugyan megállt. Dühösen csattogtatta fogait, s karmaival
mint könnyű papirt, úgy szedte le a kérget a fáról. Mintha gondolkozott
volna, mit tegyen, hogyan jusson prédája közelébe. Ugy látszik, ki is
találta. Hirtelen fölebb kapaszkodik s egy a zsandár feje felett kinyuló
gyengébb ágon ereszkedik kifelé, épen a zsandár fölé. A vékony ág nyög
és hajlik a roppant test alatt, de szívós, erős, nem törik. A medve két
első lábával megöleli az ágat s hátsó lába talpaival a zsandárra
ereszkedik.
Jaj de jó most a kemény zsandársisak!
Alig érinti a medve talpa a zsandár fejét, majd hátát, vérszomjas
ordításba tör ki s egyet lódítva magán, egész sulyával zuhan a
zsandárra, a ki meglepetésében, ijedtében nem volt képes a találékony
vadállat példáját követni, s szintén egy ággal lejebb ereszkedni.
Alatta égett a borzasztó tűz s tűrhetlen hőségével ingatta az ágakat,
fölötte ordított a felbőszült állat: kinek a lelke nem remegne meg e
helyzetben!
Első érintésére végig hasította a medve a zsandár hátán a szép feszes
zöld uniformist, a sisak csörömpölve hullott ágról ágra, a patrontás és
a panganétszíj állott csak ellen az első támadásnak. De vérszemet kapva
még egyet lódít magán a medve, hogy az ágak recsegnek s medve és ember
iszonyú csörtetéssel hullanak alá keresztül kasul a fa ágain.
Egy zuhanás, egy véghetetlen ordítás és egy tűzcsomónak elmenekülése az
erdőbe: ez a borzasztó tusa vége.
A medve épen a máglya kellő közepébe zuhant. Mire kivackolódott belőle,
agyon volt égve, bozontos bundája egy tűzfészek volt: igy futott vagy
tíz lépést az erdő felé, ott összerogyott s kiadta páráját.
A szerencsétlen zsandár pedig összemarcangolva, szíjainál fogva
fennakadt a fán: igy kerülte el a tűzhalált.
Ebben az állapotban találta társa, mikor visszajött a boldogtalannak
segítségére a patrol többi tagjaival, a kik szintén nem fogtak hajcsárt,
de legalább medvét se hál’ istennek.


XII. FEJEZET. (Frajlain Pipiske.)
Celesztinéknél roppant nagy volt az aggodalom és a nyugtalanság. Az a
szerény, pontos és szolid fiatal ember már huszonnégy órája nem jött
haza. Édes anyja kétségbe volt esve, Pipiskét pedig lelkiismerete
gyötörte. Bizonyos volt benne, hogy Celesztin bajba keveredett ama
végzetes levél miatt. Ő lesz az oka, ha ezt a fiatal embert, a ki annyi
jót tett vele, szerencsétlenség éri. Iparkodott is az öreg asszonyt
megnyugtatni, noha maga is alig tudta fékezni izgatottságát. Midőn a
második huszonnégy óra is letelt a nélkül, hogy a fiatal ember haza
került volna, a két asszony nagy tanácsot tartott, hogy mit kell most
már tenni.
– Én bizony az ilyen esetben nem tudom itt a nagy városban a járást,
mond az öreg asszony. Örveden kidobolták vagy kurrentálták azt, a ki
elveszett. De az is régen volt. Most más világ van. Az ember beszélni is
alig tud, azt mondják, a hivatalbeliekkel.
– Ne nyugtalankodjék édes jó asszonynéni, az én gondom lesz most már
Celesztin urat megkeresni. Legalább lerovom nagy tartozásom egy részét.
Feküdjünk ma le békességben és holnaptól fogva nem lesz egyéb gondom,
mint a kegyed fiát keresni.
És lefeküdtek s Pipiske kisasszony egész éjjel azokat a módokat
hányta-vetette agyában, a melyek alkalmasoknak látszottak előtte arra,
hogy a kitűzött célra segítsék őt.
Az első persze az lenne, elmenni a rendőrségre s kérdést tenni.
Igen ám, de ha Celesztin vigyázatlanságot követett el, vagy ha
épenséggel már a rendőrség kezén volna a levél, akkor még ő is
belekeveredhetik a dologba, nem hogy a másikon segítene. Óvatosabban
kell ehhez hozzá fogni! – De hogyan?!
Legjobb volna egy hathatós pártfogó!
Bizony az, de csak ha volna!
Azonban nem lehetne-e szert tenni ily pártfogóra?
De hisz Pipiske nem ismer a városban senkit!
Senkit? Épen senkit?
Hiszen egyszer már meghódította úgy szólván az egész várost! Ott
ujjongott, tapsolt neki egy pár ezer ember őrült lelkesedéssel. Persze,
persze egy szép és népszerű szinésznő kedveért sokan sokra vállalkoznak.
Lássuk csak!
Ha Pipiske rászánná magát, ajánlkoznék a német direktornak.
Akkor neki egyszerre «poziciója», állása lenne, még pedig a lehető
legnyilvánosabb. Minden rendű és rangú emberekkel érintkeznék, sokan, ki
tudja, kik nem, a kedvét keresnék! Semmi sem volna akkor könnyebb, mint
lehetőleg mindenkit fölhasználni arra, hogy őt nyomra segítse.
De egy nagy aggodalma, egy nehézsége van ebben Pipiskének.
Ő, igaz, hogy a legszerényebb állású, de még is nem «idegen» szinésznő
volt. Oda menjen-e most, épen most, a nemzeti szerencsétlenség napjaiban
az ellentáborba?
Ellentáborba?
Hát ő maga kicsoda? Miféle születés, miféle származás? Nagy oka van
hinni, hogy ő oda nem idegenbe, hanem épenséggel haza megy, ha megy.
De nem! Akárki volt az a boldogtalan, a ki őt fölnevelte, ha semmit nem
adott is neki, még csak nevet sem: egyet mégis adott, még pedig a
legdrágábbat egy ideális szivnek, a legszebbet, a mi fogalmat emberek
alkottak: hazát. Hozzá hazát, a mely szerencsétlen, a mely jogaiból
kifosztva, az élettől eltiltva van s nem is él, csak fiainak szivében,
gyermekeinek ragaszkodásában és reményében. Akárki volt Pipiske atyja,
akármije volt neki az a gyülölettel megtelt ember, akármely vidéken
sütött rá először a nap: neki ez volt hazája, ez a sanyargatott ország,
melynek levegőjén gondolkozni s érezni tanult. E föld forrásaiban, a
virágain játszó szellőben csodatévő erő van. A ki issza a vizét, a ki
szíja a levegőjét, ha szűz ajakkal érinti, azt idebűvöli, azt varázsos
titokkal magához köti.
Sokszor láttuk már, hogy tollal verő hadakat hoztak reánk kicivilizálni
belőlünk édes mivoltunkat, de a munka egy emberöltőn se tudott tulmenni.
A kik ránk jöttek, mint ellenek, azokat borunk, buzánk és becsületünk
átváltoztatta jó barátunkká és gyermekeik e vizen, e levegőn ügyünk
bajnokai lettek és apáik szándékáért nemes kárpótláskép maradtak a
nemzetre.
Ha fogadott is, de kedves és hű gyermeke Pipiske a nyomorult anyának.
De hiszen épen e gyászos anya dolgában akar eljárni. Hű és hozzá édes
gyermekeit kell tán veszedelemből megmenteni! Mit habozna tehát akár
legszentebb érzésein is erőszakot tenni?
Előre tehát! –
… De még egyszer megállt.
Van itt nemzeti szinház is. Hátha oda menne?
Nem, nem! Az most szerényen meghuzza magát, iparkodik a közfigyelem elül
kitérni, nehogy magára haragítsa a hatalmakat. Ott nem találná meg
Pipiske amit keres…
Pipiske kocsit hozat s először is elhajtat Celesztin úr
principálisaihoz: mit szólnak ott a dologhoz.
Hát bizony Celesztin úr, a ki eddig pontos és megbízható volt, az utolsó
időben kezdett hanyag, szórakozott, sőt rendetlen lenni. Elmaradt
órákig, majd félnapokig, most már egy pár napja feléje se jött az
irodának. Ha e dolog nem változik, nagyon sajnálja ugyan a cég, de
kénytelen lesz az úrfi helyét másnak adni.
– Én azt hiszem, – mondja Pipiske, hogy a fiatal embert valami baj érte.
– Ah! ah! – csodálkozott a cég főnöke s gyanusan nézett Pipiskére.
– Én náluk lakom s csak azért jöttem ide, hogy a szegény fiú öreg anyja
nevében felkérjem önöket, legyenek szivesek inkább szorgalmas multját
tekinteni, mint jelenét, mely – mindnyájunkra nézve szinte
megmagyarázhatlan s helyét fentartani legalább addig, a míg
meggyőződnek, hogy nem hanyagság, nem is valamely gáncsra méltó más ok
tette rajta a változást. Azt hiszem, a dolognak sikerül hova hamarabb
végére járnunk.
– A míg lehet, szivesen várakozunk.
– Köszönöm uram. De még egy indiszkrét kérdést. Mi fizetése van
Celesztin úrnak?
– Százhúsz forintja van – azaz volt havonkint.
– Még egyszer köszönöm és bocsánatot kérek, hogy alkalmatlankodtam. És
ezzel kocsiba ült s a német szinházhoz vitette magát.
A német szinház direktora nagyot nézett, nagyot kiáltott s nagyot
ugrott, mikor Pipiskét meglátta s majd hogy összevissza nem csókolta.
Hát még mikor a szándékát megértette.
Azt se tudta hova ültesse.
Hát még mikor a föltételeit megtudta!
Kétszer háromszor kisérletet tett magán, hogy nem-e álmodik.
Pipiske föltételei voltak: a szükséges szinpadi ruhák, egy egylovas
kocsi, mely őt próbákra és előadásra s innen haza hordozza s százhúsz
forint havi dij.
Mily szerénység egy szinésznőtől, a ki egy föllépésével egy fővárosi
kőzönség előtt feltünést keltett, kinek e szereplése egy hétig volt az
érdeklődő körök beszélgetése tárgya, ki oly különös körülmények közt lép
e szinház deszkáira, s ki regényes körülményei mellett olyan fényes
talentumokkal is rendelkezik, melyek magokban is képesek egy
művészpályát biztosítani.
Még csak most jut eszébe a direktornak is a kisasszony nevét kérdezni.
A kisasszony neve «Pipiske».
– Pipiske! – mondja a direktor. – E szerint kegyed cseh eredetű?
– Nem mindegy az, ha úgy is németül játszom?
– És miben kiván először fellépni?
– Talán Grizeldiszben, de jobb szeretném Learban Kordéliát játszani.
– Ah, és miért?
– Ez a legkedvesebb szerepem.
– Elsőnek mégis csak jobb lesz más, olyan szerep, a melylyel többet van
kegyed a közönség előtt. Maradjunk csak a Grizeldisz mellett.
– Jó, nem bánom.
És Pipiske hazament s elmondta az öreg asszonynak, hogy volt Celesztin
úr principálisainál elnézést kérni a fiatal ember számára, maga meg
beállt szinésznőnek, hogy a kis háztartás jövedelmeiben fennakadás ne
legyen. A mit Celesztin szokott eddig a konyhára haza hozni, azt most
már, a míg Celesztin meg nem kerül, ő fogja beszállítani.
Az öreg asszony könnyes szemekkel megcsókolta Pipiskét a nélkül, hogy
bánkódásának csak részétől is megvált volna.
A német ujság pedig másnap kihirdette, hogy a német direktornak sikerült
a minapi rejtélyes Stuart Máriát föltalálni, és nemcsak föltalálni,
hanem – nem jelentékeny áldozatok nélkül ugyan, de mégis csak – további
fellépésekre is megnyerni. A rejtélyes és nagytehetségű kisasszony nem
német eredetü ugyan, de mindazonáltal hivatva van arra, hogy a német
művészetnek elsőrendű apostola legyen. Fővárosunkhoz lesz e fényes
pályafutás dicsőséges kezdetének emléke kötve. A műértő közönség,
melynek köreiben a művésznő személye s további szereplése iránti
érdeklődés már is tetőpontra hágott, legközelebb fog «Fräulein
Pipischke» kisasszony játékában gyönyörködhetni. Első fölléptére a
kisasszony «Grizeldisz»-t választotta.
És hogy ne is hazudjunk, mondjuk meg, hogy másnap, a mint a szinlap
csakugyan kihirdette Pipiske kisasszony első föllépését, az «érdeklődő
közönség» rögtön el is kapkodta az összes jegyeket.


XIII. FEJEZET. (A tűkör előtt.)
Pipiske kisasszony az előadás napján nagyon izgatott volt s korán ment
öltözködni. Készen is volt már jóval az előadás előtt s úgy találta,
hogy mióta jelmezében várja a hét órát, azóta még lassabban megy az idő.
Máskor ilyen helyzetben minden gondolatát csak szerepe foglalta el. Hol
az egyik, hol a másik részt mondogatta magában s mint mikor valaki
gyertyával kezében vizsgálja egy helyiség minden zegét-zugát, hogy nem
fedez-e fel benne valamit, a miről még nincs tudomása, úgy keresgélt ő
ilyenkor még mindig szerepében jellemző anyagot felfogásához, a míg csak
a szinpadra nem lépett. Szinész volt a szó teljes értelmében, lélekkel,
szeretettel. Föladata teljesítésében gyönyörködött, szerepe helyzeteit,
érzelmeit, sorsát átélte s átélvezte. Ha öröm érte a szinpadon, neki az
reális öröm volt, ha bánatot játszott, ki volt kelve nyugalmából, mintha
csakugyan az övé lett volna a bánat s nem az alaké, melyet ábrázolt,
vagy a poétáé, a ki a helyzeteket kigondolta s a szókat megirta.
Most azonban más érzések ostromolták Pipiske szivét. Megosztott érdek
foglalta el kebelét. Grizeldiszszel osztozkodott az a cél gondolatain, a
melyért Grizeldisz keserveit ma eljátszani fogja. Aggódott a sikeren,
melyre máskor ily alakban keveset gondolt. Megkapja-e a mire pályázik?
Meg-megjelent Celesztin édes anyjának bánkódó alakja gondolatainak
csataterén. Az, hogy ideálját, fönkelt mesterségét egy ettől idegen cél
szolgálatába bocsátja, már nem bántotta. Ezzel leszámolt. Csak fog-e a
dolog sikerülni? Kontárkodnia nem szabad, mert ha csak középszerűen
végzi föladatát, akkor kárba vesznek amaz illuziók és nemesebb érzelmek,
melyeket vállalkozásával lerontott. Akkor kimondják rá az itéletet, hogy
egy középszerü német komédiásné, a ki először furfangos fogásokkal
feltünést keltett, de a művészet komoly szolgálatában nem állja ki a
sarat.
Félelem szállt szivébe és tépelődés. Százszor ismétlé, jobb volna csak
Grizeldiszre gondolnia, biztosabb lenne a siker. De ha valahova oda
kaptak a legyek, azokat elrezzenteni egy csapással nem lehet. Ellegyezi
az ember, de mindig csak visszaszáll a fekete sereg. Pipiske se tudott
nyugtalanító gondolataitól szabadulni.
Roppantul meg kellett változnom, gondolá magában, hogy így nem bírt
magával.
És ösztönszerűleg leült tűkre elé, a hol csak az imént festette ki
magát, megvizsgálni, vajjon nem változott-e meg külsőleg is.
A tűkörből egy idegen arc, a Grizeldiszé nézett ki rája, de Grizeldisz
rezignált szerelme és szerető szenvedésre predesztinált nyájassága és
nyugalma nélkül.
Pipiske kezére hajtotta nyugtalan fejét s belemélyedt a tűkörbeli kép
nézésébe.
– Óh te bohó Grizeldisz, minek nyugtalankodol? Könnyed félelmek, apró
aggodalmak osonnak be kinyitott sziveden s ingataggá tesznek a
megszokott pályateren. Nemrég halálos kín és rettegés közt biztosan
léptem a deszkákon, ma kicsinyes aggodalom bizonytalanná teszi
járásomat. Mitől kell félnem? Hiszen ez csak az első lépés, melyet
teszek e dologban, az első s a legveszélytelenebb! Ha nem sül el, s
veszedelmesebbe kell kezdenem, olyan téren, a hol járatlan vagyok, oly
eszközökkel, melyek tőlem idegenek: mi lesz velem akkor?
És ha odáig jutna a dolog, hogy csak magamért cserébe lehetne
kiszabadítanom a szegény fiatalembert?
Oh te együgyü Grizeldisz!
Ki vagy te? Mi vagy te?
Hiszen még csak anyád sincs, a ki megsirasson!
Hiszen alig tehetsz te a világon szebb és jobb dolgot, mintha egy
megszomorodott öreg asszonynak visszaadod a fiát!
Ez egy nagy cselekedet, mely boldogságot szerez azoknak, a kikért véghez
viszi az ember, ezért megáldanak, megemlegetnek, emlékedet őrzik s ha
életeddel fizetnéd meg, amit teszel, virágot is vinnének sírodra.
Most az sincs, a ki betegségedben ápolna, a ki elhagyottságodban
gondolna rád, a ki megsiratna, ha elvesznél.
Istenem, milyen senki, milyen semmi vagy és rettegés és félelem tölt el,
holott nincs mit féltened, mert nincsen mit vesztened!
És könnyek csorogtak végig Grizeldisz arcán. Szemei elhomályosodtak, a
tűkörbeli kép bizonytalan körvonalakat vett fel, majd megkétszereződött,
majd megsokszorozósodott, végre elmosódott s másoknak adott helyet…
A kis Grizeldisz könybe lábadt szemei előtt feltünedeztek és végig
vonultak a tűkör mélyében azok a képek, melyek emlékében éltek. Valami
régen elmult homályos időből egy fekete ruhás, halavány képű alak, a ki
reggel ágyából felvette, este meg megint beletette. Hogy milyenek a
vonásai, azt a tűkör ingatag képe vissza nem adja. De szelid jóság
tűkrözött szemén; az alak mély sóhajaitól mind homályosabb a tűkör, a
fekete ruhás halavány arc végre a semmiségbe hanyatlik, egy szigorú
férfiember merül föl a helyébe, a ki magához ragadja a kis leányt, meg a
kis fiút, és nagy utat tesz velök. Csak mennek, csak mennek, aztán mikor
megálltak, akkor se tudták, hogy nem mennek többé… Most egy ház, nagy
udvarral, nagy kerttel rajzolódik a tűkör keretébe… egy jó képű öreg
asszony tipeg benne ide-oda… jó szót ad a kis fiúnak, bábut a kis
leánynak. A két gyermek sokáig nem érti az öreg asszonyt. Azelőtt nem
így beszéltek hozzájok. De az öreg asszony olyan jó, az a bácsi meg
olyan szigorú, olyan haragos,… hogy jobban húzódnak az öreg asszonyhoz,
kit lassan kezdenek megérteni, mint a bácsihoz, ki mindig a régi nyelven
szól hozzájok, de kit sohasem fognak megérteni…
… A bűvös tűkör folyton változtatja képeit. A kis fiú nőtt és nőtt és
elvitték iskolára, s mikor hazajött, csodákat beszélt a kis leánynak… az
élet szép, az emberek rosszak… a haza szerencsétlen… az árva
boldogtalan…
A kis leány nagy szemeket csinált és a könyvekkel, a melyeket a fiú
hozott neki, fölment a padlásra, addig olvasta, a míg betéve nem tudta.
Jaj be szép élet volt ott a padláson. Már nagy leány volt, mikor oda föl
járt, s ott találkozott először Grizeldiszszel, ott látogatta meg Stuart
Mária, ott csókolta meg először Romeo, ott jelent meg neki Melinda, mind
ott, az a sok szépség, az a sok gyönyörű nép, a mely azóta meghittje,
barátja, tanítója, vigasztalója lett a buslakodó Grizeldisznek.
Dezdemonát ott siratta meg, fejfát is tett neki az egyik gerenda mellé,
egy szép szomorúfűzágot a kut melletti fűzfáról. Milyen csodás, édes
tündér világ volt az! Egész nap szivesen tűrt, szivesen nézte a haragos,
barátságtalan bácsit, abban a reményben, hogy egy félórát tölt a padlás
előkelő társaságában…
És aztán megint hazajött a fiú és hozott új ismerőseket. De egy napon
nagy vihar támadt a bácsi szobájában. A fiú hangja sírt át a viharon, a
bácsi borzasztó szaván. Aztán megnyilt az ajtó, a bácsi kezében korbács,
a fiú képén a korbács nyoma, aztán a bácsi lekapta a fegyvert a fogasról
s iszonyú szavakkal ajakán kiűzte a fiút a világba. Azután elszedte a
kis lány könyveit és a tűzbe dobálta s megtiltotta neki, hogy a
könyvekre s a fiúra gondoljon. A fiú pedig érzékeny levelet írt a
leánynak, de a bácsi ennek is tudomására jött és mikor a harmadik
levelet kapta a leány s mikor ezt el akarta tőle venni a bácsi s ő
szembe szállt a borzasztó emberrel, akkor ez megint fölragadta a
korbácsot és a puskát s a leány rémülten futott el világgá. Alkonyatkor