A legnagyobb bolond: Regény - 04

fordul: «Édes barátom, szólítsa csak be a kancelláriából Csongor Béla
urat.»
Csongor Béla volt az a tizedik, a ki nem henyélt, mindazonáltal egy perc
mulva főnöke előtt állott.
Varhonyay úr szó nélkül adta át Csongornak a vett levelet, a mely
ekképen szólt:
«T. ügyvéd úr! Sziveskedjék nekem egy okos, megbízható, becsületes és
hallgatag urat küldeni irodájából. Valami dolgot szeretnék vele
végeztetni. Tisztelettel
Gróf Szanday Elemér.»
– Kivánja ügyvéd úr, hogy én menjek el?
– Menjen el, barátom. A gróf családjának ügyvéde vagyunk. Végezze a
dolgot jól. Ez a legény elkiséri a gróf úr lakására.
Csongor Béla köszönt és elindult a gróf inasával, a ki megmondta gazdája
lakását s nyomban követte Béla urat az utcákon mindenütt. Az idő
délelőtt volt, nem sokkal több tíz óránál.
Elemér gróf reggeli pongyolában volt még, midőn az inas Bélát
bejelentette. – Ezüst szamovár párolgott az asztalon, – mellette jó ízű
hideg reggeli, szivarféle, édes szesz s több eféle volt felhordva s
legalább idegen elemmel tarkította az asztal rendes rendetlenségét. A
szoba legénymódra volt berendezve. Fő ékessége fegyverek, vívó szerszám,
egy pompás Vénusz-kép és egy felséges tükör valának. A padlót puha
szőnyeg takarta. A levegő rózsavíz illatával volt deszinficiálva,
melylyel enyhe csibukfüst vivódott az elsőbbségért. Elemér könnyedén
terült el egy heverőszéken. Aludt-e az éjjel, nem-e, nem tudom, de arca
feltünő halványsága álmatlanságra mutatott. Valószinű, hogy ez a rendes
színe. Ajka színe friss és piros. Állán gyenge szakáll csak árnyként
emeli arca fehérségét. Szemei bágyadt fénynyel unottan, nehézkesen
néznek a világba.
Béla úr ilyen színben s ily helyzetben találta a grófot, midőn belépett
s meghajolván, üdvözölte őt.
– Jó reggelt, – mond a gróf, s jobb kezét a heverő szék válláról
leejtette. – Tessék ott az íróasztalnál helyet foglalni. Engedje meg,
hogy ülve maradhassak – tevé hozzá, midőn látta, hogy az ügyvédsegéd
furcsának találta a fogadtatást.
– Kérem, nem a magam nevében vagyok itt. Principálisom küldött, őt
képviselem.
– Jó, tehát majd bocsánatot kérek a principálisától.
Béla elpirult, nyilván a bosszúságtól, de válasz nélkül hagyta a dolgot.
Leült az íróasztalhoz, kezébe vette a tollat, megfogta a papirost s a
grófnak hátat fordítva szólt:
«Készen vagyok.»
Gróf Elemér erre egyet hallgatott, Béla pedig segített neki.
Végre is megszólalt a gróf.
– Kedves barátom, nem innék velem egy csésze theát?
– Köszönöm.
– Vagy egy szivart.
– Köszönöm.
– De megengedi, hogy én reggelizzem?
– Kívánja a gróf úr, hogy később jöjjek el?
– Tessék kérem itt maradni.
Béla megült a helyén, csak a már bemártott tollat tette le. Elemér gróf
pedig theát szűrt magának s elkezdett sonkát csemcsegni. Szörnyen
terhére volt a dolog, az bizonyos. Jó idő telt bele, hogy újra
megszólította vendégét.
– Ön – ön nem tudja nemde, mi végből kérettem ide.
– Nem tudom.
– Végrendeletet akarok csináltatni.
Béla fogta a tollat s elkezdte írni a végrendeletek szokásos bekezdését.
Elemér gróf nem szólt, amíg Béla abba nem hagyta az írást. Ekkor ismét
ekkép fordult hozzá:
– Nem talál a dolgon csodálkozni valót?
– Nem.
– Sok végrendeletet írt már életében?
– Már írtam néhányat.
– Régen van már principálisánál?
– Régen.
– Mit nevez ön annak, hogy régen?
– Az ügyvédi segédkedésben két esztendőt.
– Két éve, hogy Varhonyay úrnál van?
– Annyi.
– Ön úgy látszik, nem igen szeret beszélgetni.
– Nem.
– Megsértettem önt?
– Csak principálisomat.
– Fogadjon el kérem egy csésze theát.
– Köszönöm.
Elemér gróf ismét megpihent egy kicsit s aztán ujra kezdte:
– Olvasta ön azt a levelet, a melyet principálisának írtam?
– Olvastam.
– E szerint Varhonyay úr igen szép ajánlatával jött ön ide.
– Varhonyay úr elküldhette volna akármelyik segédét.
– Valamennyi megfelel a kivánságoknak, melyek ama levélben foglaltatnak?
– Megfelel valamennyi.
– Nem tagadhatja, ön igen jó véleményben van maga-magáról.
– Mért? Mert azt mondom, hogy nem vagyok különb többi kollégáimnál?
– Mert azt mondja, hogy okos, megbízható, becsületes és hallgatag.
– Ennyit méltóságod nem merne magáról elmondani?
– Én nem vagyok ügyvédsegéd, kit valahova testamentomot fogalmazni
küldenek.
– Ezek nem egy ügyvédsegéd kvalifikációi, hanem legnélkülözhetlenebb
tulajdonságai a férfiúnak. Mért nem fogalmazza meg méltóságod a
testamentomát maga.
Elemér gróf el nem pirult, de egyet emelt a felső testén s vendége
provokált impertinenciáját kissé nehezebben nyelte le, mint a
sonkafalatot, a mely útmutatónak előre indult volt. Semmi esetre sem
valószínű, hogy Elemér gróf helyesen meg tudja fogalmazni az okmányt,
melyről szó van. Csakis egy pillanatnyi szünet után válaszolt:
– Hát mire valók volnának az ügyvédek és ügyvédsegédek? Azt gondolja ön
fiatal barátom (a gróf fiatal barátja tán egy évvel volt idősebb a
grófnál), hogy én nem volnék képes megtanulni a szabómesterséget? De
mért venném el szabóm kenyerét, kivel még hozzá meg is vagyok elégedve?
Csongor Béla úr mosolyogva válaszolt:
– Remélem, én velem is meg lesz méltóságod elégedve.
A válasz nem tette a grófra azt a hatást, melyet Béla tán szivesen
látott volna. Az ügyvédsegéd nem tudta mire vélni az egész
szószaporítást, mely egyébként mulattatta. Ide küldetett valamely munkát
teljesíteni s vele s idejével a gróf rendelkezhetett. Principálisán fog
állni ez időt – az expenz-lajstromban – osztrák értékre redukálni. A
gróf bizonyos egykedvűséget tanusított. Arcát egy pillanatra sem hagyta
el elegáns halványsága, szemei halvány fényben égtek változatlanul, mint
jól moderált lámpa, a reggelire felhordott holmi csak lassan fogyott
előtte.
Elemér gróf ismét csak szünet mulva vette fel a beszéd fonalát.
– Megvallom, kissé unom ezt az egész dolgot.
– Csak a gróf úron áll, húsz-huszonöt évre elhalasztani. – Azt hiszem,
akkor sem lesz későn.
Elemér gróf nagyot ásított. Terringettét! Még huszonöt évig élni! Mennyi
unalom! Eddig sem élt még huszonöt évet, s ebből tizenöt az ártatlan
gyermekségre esik, csak a többi eshetik beszámítás alá. És most élni még
huszonötig! A gondolat kiveszi egykedvűségéből s megedzi a munkára.
Lássunk hozzá. Az okmány feje meg van. Következik a vagyon kimutatása.
Itt egy uradalom ennyi ezer hold; amott az a másik, és egy harmadik.
Másfél millió vagyon. Utolsó sarja a családnak Elemér gróf. Senkije a
világon, csak egy kedves agara, egy kedves paripája és egy pár megúnt
kedvese. Se barátja, se rokona. Az élet nem szolgál néki a gyönyör oly
poharával, melyből még nem ivott volna. Ellenben tele van
követelésekkel, melyek untatják. Lettek volna ambiciói, politikai,
társadalmi téren; de «nem érdemes.»
A nemzet eljátszta szerepét.
Idegen kézben van. Meghódítva, megkötözve. Általános érzülete a
nemzetnek tiltja, hogy fiai a napi politikában részt vevén, így
próbálják visszahódítani konfiskált jogait. A semmittevés hazafiui
kötelesség. A hallgatást az okosság parancsolja. Tehát élni a nappal,
élvezni és várni. Meddig? Senki sem tudja. Könnyű annak, a kit elfoglal
mindennapi kenyere, gondja. De a ki megunta a gyönyöröket, melyek
örökségeül valának már biztosítva? Szétnézett osztályosai közt. Nincs
ember, a ki kételyeire választ, vágyainak célt adni tudna. Csak élni s
élvezni. Ezen már túl van s most meg van töltve a pisztoly, a mely a
többin is hamar túlsegítse.
Ezt logikai rendben csatolja az ügyvédsegéd úr a testamentom
bevezetéséhez.
Fel-fel kapta Béla fejét, a mint a gróf előadását ceruzával jegyezgette
az előtte fekvő papirra. Arca erősen kipirult s valamely idegesség
reszketett rajta végig.
– Logikai rendben! Hol van ebben a logika? Azt hiszi a gróf, hogy az
ürügy ok és egy gyönyörökben kimerült szervezet vágya a megsemmisülés
után már jog is arra, hogy a kire nagy beneficiumok, nagy kötelességeket
szabtak, gyáván megugorjék a munka elől, midőn az élvezéstől kifáradt?
Teremtő isten! Ez a fejérképű gróf nem tud az élettel és vagyonával mit
csinálni. Huszonöt éves alig van s már kifogyott az erőből s a
bölcsességből, kifogyott a bűnből s az erényből. Nincs már kedve se jót
se rosszat tenni. Engem hivat el, hogy testamentomát megírjam. Még
megérem, hogy kedves agarát teszi meg örökösének, mert barátja nincs,
kedveseit pedig megunta. Ugyan hány ilyen fickó szaladgál még a
fajtájabeliek között. Többen is vannak még, a kik azt vélik, hogy a
nemzet eljátszta szerepét? Ki volt az a gazember, a ki a gróf urat
nevelte? Tudja meg a gróf úr, hogy a gróf egy korlátolt tudatlan ember,
egy értéktelen jellem, egy szánalomra méltó lény, a kivel
kancelláriabeli kollégáim közül a legutolsó – a ki magam vagyok – még az
sem cserélne.
Bélának úgy tetszett, hogy erre a sértő filippikára a grófnak a
legrövidebb úton kell őt a küszöbön kitétetnie s nagyon csodálkozott
rajta, hogy Elemér gróf lefegyverző közömbösséggel nézett a fiatal
emberre, a ki kiült szemekkel, kipirult arccal s kidagadt erekkel volt a
gróf felé fordulva. Föl volt háborodva, föl volt lázadva. Lélekzete igen
élesen járt ki s be, vére erősen forrt minden testében.
– Valami baja van, fiatal barátom? kérdé a gróf.
– Bajom? Nincs. De inkább a magam testamentomát írnám meg, mint a melyet
a gróf úr akar velem iratni.
– Miért?
– Hát nem mondtam?
– Tudtommal nem. Itt ül előttem valamely extatikus állapotban, száját
nyitva felejti, szemeit rám mereszti, de szólani elfelejt.
Úgy is volt. Ama fentebbi filippikát Béla csak gondolta s úgy
elgondolkozott, hogy egészen feltüzelte magát a puszta gondolkozással.
– Bocsánatot kérek. Azt gondoltam beszéltem, pedig igen sértőn. Kérem,
mentsen fel engem e munka alól, mely egészen fölháborít.
– Jól van.
– Megfogom mondani Varhonyay úrnak, hogy küldjön mást helyettem.
– Jól van.
– Még egyszer bocsánatot kérek.
– Jól van.
– Ajánlom magamat.
– Isten önnel.
Béla indult. A gróf utána szólt.
– Kérem, hogy hívják önt?
– A nevem Csongor Béla.
– Köszönöm.
Béla féllábbal már künn volt, mikor a gróf még egyszer megszólalt:
– Ne mondja kérem a principálisának, hogy másikat küldjön.
– Nem kiván a gróf testamentomot csináltatni?
– De épen mert akarok. Már pedig ha többi kollegái is mind olyan
bolondok mint ön, akkor sohasem készülnék el velök.
– Gróf úr!
– Ej mit, én kimondom önről azt, a mit ön én rólam gondol.
– Igaza van gróf úr, bocsánatot kérek.
Ezzel meghajtotta magát és távozott.
Elemér gróf pedig becsöngette a legényét és elkezdett toilettet
csinálni.


VI. FEJEZET. (Politika.)
Sokan voltak akkor, a kik Elemér gróffal tartottak s azt hitték, hogy a
nemzet eljátszta szerepét s egy utolsó konvulzivus harc után, melyet
lételéért vívott, dicstelen enyészetnek indult. Többen voltak azok, a
kik rendületlenül hittek a nemzet győzhetlen voltában. Csak is «árulás»
dönthette meg a hazát! Sajátságos, hogy a tábor, a mely a bukás okát az
árulásban látta, viszont a fölemelkedést nem a nemzet belső erejétől,
hanem «kivülről» várta. Legkevesebben voltak azok, a kik sem
reménytelenül le nem mondtak, sem külső segítségre nem számítottak,
hanem a nemzet testében rejlő életbeli erőben hittek. Ez az erő él,
elevenen munkál, ha nyomják, reagál és szivósabb minden rendszernél,
kibőjtöl nemzedékeket. Ha nem táplálja is a jelen, szítja a mult és
mentől jobban elfojtják, annál jobban növekszik feszítő ereje.
De azok is a kik hittek, azok is, a kik vártak, azok is, a kik se nem
hittek, se nem vártak: mind – mind – mind – – hallgattak. Viselték a
békés alattvaló álarcát, szántottak, vetettek, adtak, vettek és –
hallgattak. Mentől jobban el voltak telve keserű gyűlölséggel, annál
jobban tudtak hallgatni. A hatalom idegen elem kezében volt s minthogy a
hazában sokféle idegen elem találtatott, annál fogva e bus időben a
nemzeti faj el volt merülve mintegy az áramló vizek fenekére. Ha valaki
a fővárosba jött idegen földről, minden nemzet fővárosának előbb nézte
volna, mint azénak, a melyé valóban volt. Kereskedés, mulatság, hivatal,
isteni tisztelet, polgár és katona – semmi sem nemzeti. A címer, a
színek, a hova festve voltak, idegenek voltak. Az iskolák – idegenek
voltak. Sehol semmi, semmi nemzeti, csak a szívek legrejtettebb fenekén
– talán! Csak egyes házakban este, ha a kapu be volt zárva, az ajtók el
voltak reteszelve, az ablaktáblák be voltak rakva: akkor is vigyázva,
óvatosan (ha már bizonyos, hogy a cseléd füle nincsen a kulcslyukon) ott
járt, de ott is bátortalanul a szó.
Nehéz idők voltak ezek. A kiket a nemzet vezéreiül követett, jóformán
mind külföldön bolyongtak. A kik otthon maradtak, békés visszavonulásban
iparkodtak ártalmatlanságukkal tüntetni. A lángszavú költőt elsodorta a
nemzeti vihar, a lángeszű államférfiút emésztette a maga kétségbeesése,
melylyel a tébolyodottak bús házába menekült. Ez egy borzasztó tragődia
katasztrófája volt, de sajátságosan oly tragődiáé, melyben halomra
hulltak a statiszták, kóristák, kisebb és nagyobb szerepek vivői. A
természetes tragikum csak annak a sorsából hiányzik, a ki a nagy
szinjáték első és főhőse vala.
De ne tovább erről.
Estére járt az idő. A főváros – akkor természetesen csak tartományi
főváros volt a birodalmi főváros mellett – e főváros utcáin nem sok
ember járt. Alig jutott egy-egy rendőrnek mindenik szemére egy-egy
járó-kelő. Nem igen volt mit keresni az utcán. Jó, ha akkor az embert
nem keresték. A kávéházak is néptelenek voltak s e tekintetben nem volt
kivétel az sem, mely egy kis rövid kereszt-utca egyik oldalán a
«kávéforrás»-hoz volt címezve. Utóbb több volt ebben a kávéházban a
pincér, mint akkoriban a vendég. Pedig a ritkamívü kasszatrónuson K.-né,
a kávés felesége ült, egy kellemes asszonyság, asszony voltának bájos
kezdetén, barátságos mosolygással arcán, ritka tűzzel fekete szemében. A
négyszegletes terem egyik szögletén volt az ajtó, innen a diagonális
vonal végén a kassza; szemben vele a sarokban egy hosszúkás asztal. Erre
fordul ezuttal a figyelmünk, nehány fiatal emberre, ki ott
ujság-olvasással, beszélgetéssel, kávézással van elfoglalva.
Ezek a fiatal emberek igen komoly fickók. Suttogva beszélnek, elmélyedve
olvasnak, sőt mintha az evést-ivást is komoly foglalkozásnak tartanák.
Ne is várjuk, hogy ki- és mi- voltuk beszélgetésükből derüljön ki,
szemük közé kell néznünk, ha némileg megismerni akarjuk őket.
Egy uj nemzedék néhány tagjával találkozunk itt, a nemzeti ifjuság egy
osztályával. Olyan fiuk ezek, kik közül alig egy-kettőnek sikerült
valahogy magát a forradalom hadseregébe belopnia. Nagyobb része akkor
még nem birta el a puskát. Fiatalok tehát, de jóformán mindennapos
vendégei ez asztalnak. Napi foglalatosságukat elvégezvén, ide sietnek
egymással találkozni. Hallgatagon élvezik egymás társaságát, a míg
idegen van a kávéházban, vagy közömbös dolgok körül megélénkülnek,
vitatkoznak, nevetnek bölcs mértékkel, hogy a rendőrség atyai
gondoskodását föl ne idézzék magokra.
Minden héten egyszer valamelyikök szállásán van a találkozó s ott azután
más dolgokról folyik a szó. Az ország sorsáról, érdekeiről, jövőjéről,
mely az ő vállaikon van, az ő szívökben őriztetik.
Ezek azok közé tartoznak, a kik se le nem mondtak, se mástól nem várják
a mentést. Ők magok a mentők. Az ő kezök, az ő elméjök, az ő szívök az ő
fegyverök, a melylyel a diadalt mulhatatlanul ki fogják vivni. Van
közöttük szinész, van közöttük pap, van közöttük ügyvéd, van poéta, van
még hivatalnok is.
Az a hosszúkás képű, nagy szemű, csupaszállú ember fekete hosszú
hajával, az a szinész. Nincsen a nemzetnek jelenben szerény
csöndességben működő, a hatalom veres ónja által zabolázott első
szinpadán, bárha tehetségének ott volna méltó helye. Az ő feladata ott
lenni, a hol zsenge vidéki erők nem képesek a soknemű nehézségekkel
megküzdeni. Ő az igazi apostol. Vándorol helyről-helyre, sikert
hordozván vándorbotjában oda, a hol fogyatán van a küszködő erő. Keble
teli van keserűséggel és – tervvel a jövendő számára. Végletes
gyermeklélek, kinek arcán a sirás és nevetés egy vonalon himbálózva
játszik. A legelkeseredettebb ember, a legvérmesebb reménylő. Teli termő
fantáziával, erővel a tettre és kitartással. Mester a nélkülözésben és
mester az élvezésben. Elméleti műveltség nélkül, de vele született
kitünő izléssel, melyet a gyakorlat s a gazdag tapasztalás nagyon
értékesre művelt. Itélete ezen és helyes ösztönén fekszik s bárha soha
sincs tudós okokkal támogatva, ritkán vét. Nem ajánlható követendő
példának, mert nem lehet követni. Ilyennek lenni kell. Látszani ilyennek
nem kell.
[Illustration: A szinész.]
Mellette ül egy másik csupasz áll, nálánál fiatalabb. Haja kurtára van
nyírva, szürkés szemei mélyen feküsznek üregeikben s alig világítják meg
kiálló két arcacsontját. Füle előtt egy kis szakállmaradék van. Merész
homloka mint egy címertábla van képe fölé téve: tág műhelye belül a
gondolatoknak. Ez pap. Egyik vármegye jeles fia, kit az odavaló
papnevelőből mint legjelesebbet küldöttek fel a fővárosi központi
szemináriumba. Itt nevelődnek jóformán a püspökök. Ez a fiatalember
előljárója engedelméből minden héten egyszer kijön a szemináriumból,
hogy barátaival töltse az estét.
Egy másik fiatal ember, tán a legfiatalabb a társaságban, egy deli
Apollo, egy hódító Alexandros, egy szemgyönyörködtető alak, az
egészségtől duzzadó, fiatal életerővel gazdag, massziv tetemével is
kecses a mozdulatokban, izmos, ruganyos, ha beszél nyugodt, szavaiban
fukar és találó, beszédében kiméletes, itéletében egyenes, mint a repülő
nyil, gondolkozásában rendszeres és kérlelhetetlen mint logikus: e
pillanatban sakk-feladáson töri a fejét.
Egy negyedik, a ki részeire szedve csupa kifogás, összeségében merő
kedvesség s kinek minden tulajdonsága megköveteli e jelzőt «kissé,»
kinek tehát: alakja kissé zömök, feje kissé nagy, orra kissé tömpe,
szemei kissé bandzsik, nyaka kissé kurta, ajkán a szó kissé selypes,
ujjain a körmök kissé vakok, de a ki mind ez apró tökéletességeket egy
nervózus nyugtalanságával s egy ártatlan kedvesség és sugárzó jó kedv
derüjével viselvén, kellemes harmoniában mutatja be, mely mindenkit
megveszteget és rászed. Minden ember csinos fiúnak tartja s
csodálkozásra gerjed, ha részeire szedi szét s a részekkel nem lehet
megelégedve.
Az érzékiség minden ingerével van egy ötödik felruházva. Kacérul a
homlokba függő hajcsiga, hosszú pillák alatt epedőn nyugvó szemek,
vékony sötét bajusz árnyékában szép metszésű ajkak; mindezek egy
tökéletesen ovális fej keretében; hozzá szép arányos középtermet, erős
vállakkal, erős mellel és telt kerek tagokkal: veszélyes látvány az
érzéki kivánság szemeinek. Hozzá a könnyed hanyagság, a kaczér
rendetlenség és az álmatag bágyadtság, mely egész lényén elömlik,
megannyi szándék nélkűl hódító fegyver, persze, inkább a «gyöngébb» nem
ellenében. Álmélkodva hallja mindenki e fiatal ember rendkivüli
munkássága, szorgalma s termékenysége hirét. «Azt gondolom, mond
önkénytelen az ember, hogy a henyélésre van teremtve.»
A hatodik – nem mintha helye nem lett volna, hanem mert nyugtalan
idegessége nem engedi öt percig egy helyen ülni – három hirlapot tart a
balkezében, a negyediket olvassa, azaz tartja jobbjával maga elé, mintha
olvasná, voltaképen pedig az ötödiket olvassa, mely szomszédja kezében
van. Féllábon áll, féllába egyik székre van téve. Nagy savó szemein
szemüveget visel. Kemény szőke haja ki van fésülve csontos homlokából.
Elméje ritka tárháza az ismereteknek, melyeket részint könyvekből,
részint utazásokon szerzett, gondolkozása végletes, tolla merész és
fényes, maga – természeténél, hajlamainál fogva hivatott izgató.
Szerencse, hogy személyisége, külső megjelenése nem az, a mit rendesen
vonzónak mondanak és hogy hangja ércevesztett, szónoklásra nem alkalmas
és igy az izgató külső kellékeivel épen nem rendelkezik. Népgyűléseken
nem fogja elragadni a tömegeket képességeinek kétélű fegyvere. Tehetsége
e szerint kamatozhat a nélkül, hogy hangosabb időkben veszedelmessé
válhatnék. Ő mindenha csak tollal, vagy négyszemközt, vagy intelligens
fórum előtt fog izgatni. Ez az izgatás pedig a legtöbb haszonnal és a
legkevesebb kárral járó izgatás.
[Illustration: Alakja kissé zömök.]
Hogy mire van hivatva az, a ki felé figyelmünk most fordul: ama gyenge
alkatú, nagy, szikrázó szemű fiatal ember, a ki, a miben eddig erejét
megkisértette, a legkülönfélébb dolgokban egyaránt szerencsés volt; a ki
tetszik az asszonyoknak, noha gyenge, férfiatlan és legkevésbbé épen
szép; tetszik a férfiaknak, noha ideges mint egy asszony, gyáva (nem
mint jellem, hanem mint természet gyáva) és kényes: remélem, meg fogjuk
érni. Nagy mandula szemei rémesen tüzelnek, ha ajakán megindul a szó és
dagad és árad könnyed folyásban, színben gazdagon, formában tökéletesen.
Beszéde elmés, fordulatokban és szóbeli elmésségekben egyaránt. Esze
fürge és gyors, itélete nem kevésbbé. Egyenlően szeretik társai mind, ha
nem is egyenlő szeretettel. E szeretet titka pedig nem egyéb, mint az a
gondtalan és homálytalan jóhiszeműség, melylyel magát mindazoknak
teljesen odaadja, furfang, számítás, vigyázat és tartózkodás nélkül, a
kikkel barátságra lépett.
Folytathatnók még a bemutatást, de személy szerint e kávéházi asztal e
vendégei, kik közt Csongor Béla is van, nem mind szerepelnek e
történetben. Ellenben összeségökben igenis történetünk mozgató kerekei
közül a legjelentősebbnek küllői.
Ők azok, a kik se segítségre nem várnak, se le nem mondtak az országról
s magokról. Sőt ellenkezőleg, egy tettre s munkára készülő fiatalság
minden hitével futnak a pályán, melyre lelkesülésök vitte. Ők azok, a
kik egy percet sem akarnak elveszíteni. Ő bennök lüktet a nemzet eleven
ereje a parázs alatt. A vének, a bölcsek, kiknek ajka által a nemzet
illetékesen fog szólani, várják a jövőt, hogy szólítsa őket és alig
várják immár. Ezek megmarkolták már a jelent, hogy a holnapnak egy
óráját se szalaszszák el.
Egy sincs köztük közönséges ember. Jellem és tehetség a díszök s az
ércabroncs, mely a társaságot összetartja; mert a cél maga soha nem
elég, ha a legszentebb is.
Senki sem tudott rólok. Mindenikük más-más körben mozog. Csak este jön
el a kávéházba, hogy lássa a többit.
Mindenikben elevenen él a haza képe, nem a milyen most, hanem a milyen
lesz és pedig lesz általok.
Szegények, vagyontalanok mind a hányan vannak. De nem volt akkor ember,
a kivel cseréltek volna, mert akkor itt minden Krőzus hazátlan sehonnai
volt tényleg és hite szerint is, csak ezeknek a koldusoknak volt meg a
hazájok.
Meg volt, mert hittek benne és dolgoztak érte.
A nevöket ne kérdezzétek.
A papét tudják a szemináriumban, a szinészét a szinházaknál, a
hivatalnoké benne van a hivatali sematizmusban, az ügyvédé az ügyvédi
lajstromban.
Itt egy közös nevök van, az, melylyel mindenki felruházta volna őket
gondolkozás nélkül is, ha heti ülésöket kileshette volna, mondván
szánalmas hangon: «oh a bolondok!»


VII. FEJEZET. (A gyermekekért.)
Egy kis városhoz közel az országúton érdekes kis karaván ballag tova a
meleg őszi napon, porfelhő által kisérve útján. Két csúcsos sövegű
zsandár felvont panganéttal, fejér mellszijjaival messze vidékre
láthatón; a kettő között egy barna képű talián és medvéje, az egyik
fürgén, de nem boszuság nélkül napsütötte arczán, a másik egykedvüen
ballagva orrán a lánczczal, tisztességesen megemberelve magát az úri
társaságban. E társaság szótlanul megyen tova. Egyik tagja sem érzi, úgy
látszik, szükségét annak, hogy a másikhoz szóljon s ha mégis beszédre
nyitja ajakát, maga-magának, szakállának vagy fogainak beszél mindenik.
Négy utas, köztük egy medve, a ki csak monologizál.
– Szatracene, szatracene! – Így sóhajtozik a sorban az első. Soha se
láttam ilyen forróságot. Bezzeg otthon a kedves Bunzlauban nem sütött
így még a nap se! Szatracene, szatracene!
Persze, a jámbor ott nem viselt nyolcz fontos sapkát, kilencz fontos
összecsavart köpönyeget, 25 fontos zsandárpuskát, patrontást és szorosra
gombolt erariális posztóruhát. Otthon ingujjban tisztelte a melegebb
napokat. Nem veszi észre, hogy a különbség nem a napban, hanem az ő
személyes viszonyai változásában van.
– Oh Jemine, Jemine! – zokogja sorban az utolsó. Té hitc, té hitc! – és
törli tarka zsebkendőjével a homlokán fakadó bővizü forrásokat.
– Maledetta compagnia, – dörmögi a középső s hozzá teszi: ha a medvémnek
volnék, majd másképen bánnék veletek atyámfiai! Avanti Pannonia, avanti!
– Brum brum brum, mondja a láncos, a kit «Pannonia»-nak szólít a társa,
a negyedik a társaságban és széles nyomokat lapít az út porába, a mint
tova cepeli bundáját.
Az olvasó kitalálta, hogy miért nem méltatja a négy útitárs egymást se
barátságos, se másmilyen szóra. Egyik se érti a másik nyelvét. Az egyik
cseh, a másik német, a harmadik talián, a negyedik medve. Ha közös
céljok van, isten a megmondhatója a Bachrendszeren kivül, mely
összehozta őket, miként járnak a dolguknak végire.
Beérnek a városkába s ott hamar akad egy csomó kisérőjük. Ki a
zsandártól fél jobban, ki a medvétől, de mindeniket húzza valami a
veszedelmes állatok után s mire a karaván a nagy piacon a
legtekintélyesebb ház előtt megáll, akkorra vagy ötven ember, asszony és
gyermek vegyest bámulja a jövevényeket.
– Ale holt! – kiáltja itt a vezető s megállítja a menetet.
– Ize hir pane fenek, – teszi hozzá, a mi azt jelenti, hogy itt lakik a
megyefőnök úr. És egy némely jelekkel megmagyarázza a többi háromnak,
hogy várjon rá, ő majd fölmegy az emeletre jelentést tenni a megye
«fenek»-éhez. A német zsandár pedig puskájára támaszkodva törülgeti
tovább homloka verejtékét, a talián legény meg toppant bocskorával s
megrántja medvéje láncát.
– Hopsza hopsza Pannonia! Allegro avanti, allegro la bestia, che il
megmutásse szve tudomagne! Avanti mio caro, avanti!
A talpas engedelmesen két lábára áll, átveszi a segítő fütyköst
gazdájától, nyakába fogja s elkezdi dörmögve esetlen kerengését a
bámészkodók nem kis örömére.
A mulatságot a cseh zsandár zavarja meg, a ki visszajőve félig jelekkel,
félig valamely bábeli nyelvzagyvalékkal megmagyarázza társának, hogy a
főnök úr nincs otthon, csak a «pane adjunkt» van a hivatalban. Az fogja
a csavargó medvetáncoltatót megtáncoltatni. Beviszik a taliánt barmostul
a nagy ház udvarába. Ez udvarban szép zöld rácskerítés mögött egy kis
árnyas virágos kert van. Egy pár szép katalpa, mely világoszöld
levéldíszét szépen áthozta az őszbe s néhány virágágyacska, lobeliával
szegve s tiszta kavicsos utak által körül szaladgálva.
A mint a zsandárok, a talián s a medve az udvarra lépnek, a zöld rács is
egyszerre megnépesül egy csomó piros pozsgás arczczal. Úgy kandikálnak
ki mögüle, mintha egy csomó virág szökött volna ki a padokból s most
kiváncsian iparkodnék szinpompás fejét kidugni keresztül a rácson. A kis
kikandikáló virágokat a guvernant éles hangja próbálja a rácstól
visszaparancsolni, de nem sok sikerrel, mert ha a gyermekeket vonzza a
medve, úgy a guvernant a maga részéről a talián hajcsárt találja
figyelmére méltó jelenségnek s kommandó-szavának erejét megosztott
figyelme tetemesen csökkenti.
A medvehajtsár barátságosan integet a gyermekeknek s állásához képest
meglepő kecscsel köszönt a guvernantnak, a ki szivesen fogadja a
köszöntést s leereszkedőleg szólítja meg az idegent.
– Est-ce que vous êtes italien monsieur? – kérdi.
– Si madonna, italiano; de la frontière francese, colla mia bestia, qui
est boia enfant, madamicella – és beszélt volna tovább is az olaszok
közlékenységével, ha a zsandár engedte volna. Ez azonban a grádicsra
mutatva ekép rivalt rá: «forverc.»
Az olasz körülnéz s mindnyájok gondolatát kitalálva, a kert kerítéséhez
láncolja a mackót s a cseh zsandár által kisérve fölmegy az emeletre.
Az emeleten egy ajtó elé vezeti a cseh ember az olaszt. Az ajtón e