A ki örökké bujdosott és egyéb elbeszélések - 09

Szolgák hoztak ételt és italt. Gyenge ételt, hűsitő italt s különös
gonddal, csaknem gyöngédséggel gondoskodtak a francziák szükségleteiről.
Később orvos is jött hozzájuk, vagy legalább olyan ember, a kit a
törökök orvosnak tartanak. Megtekinté a francziákat, néhány szót szólt,
valamit kérdezett, a mire feleletet se várt s aztán eltávozott. Étel és
ital némi erőt kölcsönzött a francziáknak. Enyhült a sebláz s ők elvégre
teljes urai lőnek eszmének és ébrenlétnek.
Suttogva beszélgettek egymással, mert a hangos beszéd még ezentúl is
kínos fájdalmakat okozott. Beszélgetésük folyamán szomoru
következtetésre jutottak. Ők az alávaló Szanatoglu cselszövényének
áldozatai. Elfogadták ajánlatát; határozottan kijelentették, hogy ők a
szultán szolgálatába akarnak jutni; nyilatkozatukat a Mollah ravaszul
félremagyarázta s mindennemü szolgálatra való ajánlkozássá bővitette; ők
nem tiltakoztak a bővités ellen s most már ők háremi szolgálatra lesznek
kötelezve. Álnokul, kegyetlenül iszonyu sorsot készítettek számukra,
melynek következéseit most már csak a halál képes elenyésztetni. Örökre
csonkák maradnak, házas életre ezentul gondolniok se lehet.
A jövőnek ezen képe nem adott vigasztalást semmi irányban. Úgy látszott,
mintha elvesztették volna minden becsét a hazájukba való visszatérésnek.
Miért menjenek haza? Mit keressenek otthon? Mi varázsa van előttük most
már Francziaország viszontlátásának? Hiszen otthon még gúny és szánalom
tárgyai lehetnek. Pedig inkább a halált itt a messze földön, mint a
gúnyt és szánalmat annyi veszély, annyi szenvedés után!
A napok haladtával s a fájdalom enyhülése után sebjeik is begyógyultak,
lelki gyötrelmük is enyhült. Már fenn is tudtak járni, noha a szobából
még mindig nem mehettek ki. Most már csak tizen voltak. A szolgák
felvilágosították őket, hogy társuk, a tizenegyedik franczia a mákonyos
mély álom közben, a tudatlan, durva orvos kezei közt halt meg. Még csak
el sem búcsuzhattak tőle. Sötét gondolatok forrongtak agyukban midőn
elgondolták, hogy most már mily kevesen vannak, hány társukat kellett
tizennyolcz év alatt elhagyniok s mily messze vannak még
Francziaországtól.
De ha fájdalmuk enyhült is, ha sebjeik hegedtek is, dühük és boszúságuk
Szanatoglu ellen nem csillapult. Az érzület, melylyel a keresztyénre, e
nyomorult árulóra gondoltak, ádáz és kegyetlen volt. Betegek, gyengék,
lábbadozók valának s mégsem lett volna tanácsos az örménynek most
közelükbe jutni.
És az örmény, a szerencsétlen, mégis meglátogatta őket.
A tigris nem rohan úgy zsákmányára, mint a francziák rohantak
Szanatoglura. Tőrrel védelmezte magát a nyomorult. De csak egy
pillanatig. A másik pillanatban le volt fegyverezve, földre volt
lesujtva s hitvány lelke kitiporva. Egy szempillantás volt az egész.
Alig tudták a francziák: mi történt és miként történt. Szanatoglu ott
feküdt előttük, mint valóságos hulla. Sohase tudták megmagyarázni,
miként vehetett rajtuk uralmat oly ellenállhatatlanul a vad és gyilkos
szenvedély.
Megtörtént. Gyászos vége lett a borzasztó erőfeszítésnek. Három
francziánál fölszakadtak a sebek és sebkötelékek. Három hű és régi
bajtárs ujra elvérzett és alig egy óra mulva meghalt. Most már csak
heten maradtak. S mind a hét oly betegen, hogy egy hónap kellett míg
ismét felüdültek annyira, mint a hogy Szanatoglu meggyilkolása napján
már voltak.


A RABSZOLGAKERESKEDŐ HÁREMÉBEN.
(A francziák Mohamed hitére térnek. – Az eunukhok. – Bülbül Baba. – A
két cserkesz testvér. – Férfi lopódzik be a hárembe. – A francziákat
elviszik Konstantinápolyba.)
Karaszor bég a gyilkosság utáni napon meglátogatta őket. Ott feküdt a
szobában Szanatoglunak és a három francziának hullája az élők között. A
mint Karaszor bég belépett: Henri rögtön elkezdte a szót:
– Kegyelmes bég, rabszolgáid vagyunk. Tégy velünk mi neked tetszik. De
mi megöltük Szanatoglut. S megöltük volna még akkor is, ha száz halállal
fenyegettél volna bennünket. Öless meg most te bennünket, ha neked úgy
tetszik.
– A mi nekem tetszik, ebek, – szólt a bég – azt nem kérdem tőletek. Mire
felgyógyultok: akkorra vagy megismeritek az igaz hitet, vagy
megismeritek a gyehenna tüzét. Holnap jön már hozzátok a tudós
müderrisz.
Többet nem szólt. A hullákat elvitette s szó nélkül távozott.
Másnap csakugyan jött a müderrisz. Ugyanaz, a ki ama végzetes
irka-firkát a Mollah parancsára elkészítette. A müderrisz
felvilágositotta teljesen a francziákat. Megmondta, hogy azon irat
nélkül sem háremi szolgálatra nem lennének alkalmazva, sem pedig az igaz
hitre nem lennének kényszerítve, miután Alláh meg nem engedi, a Próféta
pedig nem parancsolja, hogy a tévelygők és hamis istenek imádói
erőszakkal kényszeritessenek az igaz hitre. A tiszteletreméltó bég más
sorsot és más szolgálatot szánt a francziáknak, de az örmény megigérte,
hogy őket rábeszéli a háremi szolgálat önkénytes elvállalására s az igaz
hit fölvételére.
A francziák e beszéd alatt ujra érezték azt a bosszut forrni szivükben s
azt az izmot feszülni karjaikban, mely az örményből kiszoritá a
lélekzetet. Szemük villogása, mellük lihegése, felkiáltásaik rekedtsége
eléggé elárulá lelkük állapotát a müderrisz előtt is. A ki nem is késett
soká s e szavakkal búcsuzott el tőlük a mai napra:
– Most a tüzes sárkány lakik szívetekben s nem a szelid tekintetü
galamb. Most nem vagytok arra méltók, hogy az igaz hit olajával
kenegessem a ti beteg lelketeket. Részegek vagytok a haragtól s fejetek
fölött összecsap a tisztátalan indulatok árja. Koplaljatok, aludjatok,
sírjatok és imádkozzatok, hogy Alláh a holnapi napon méltónak találjon
benneteket arra, hogy lábaimat ide vezérelje.
A müderrisz eltávozott. Modora nem volt visszataszitó a francziákra. Sőt
enyhitő és bátoritó. De hát elhagyják-e a keresztyén vallást? Vajjon a
vallással együtt nem törlődik-e ki sziveikből hazájuk képe is? Ha pedig
makacsul ragaszkodnak az eddigi hithez: mi lesz sorsuk, mi lesz végük?
Elvégre is elvesztették már az ifjuságot, szivükből kitörültettek az
élet ábrándjai, családi élet boldogsága elérhetetlen ezentúl: mint
muzulmánok legalább élvezik a szabadság verőfényét s legalább biztosabb
reménynyel indulhatnak nyugot felé, hogy egykor haza juthassanak –
meghalni.
Elhatározták – átlépni a muzulmán hitre. Figyelemmel hallgatták a
müderrisz oktatásait, melyek alig tartottak tíz napon túl s aztán a
szokott egyházi ünnepélyes szertartások mellett Mohamed követőinek
sorába felvétettek.
Ezzel egyidejüleg a konakban háremi szolgálatra osztották be őket.
Sajátságos, eddig még nem tapasztalt változás állt elő ezzel a francziák
életsorsában.
Mindenek előtt le kellett vetniök azt a ruhát, melyet Tülmenkőjiből, a
kalmuk uraságtól hoztak magukkal. Ez a ruha félig tatár, félig kozák
volt s e helyett most törököt kellett felölteniök és pedig az előkelőbb
háremőrök szokott ruhájának alakjában. Vörös fezt, melynek kék boklyója
nyakukig ért; rövid dolimánt, köpönyegszerű hosszú fehér palástot,
melyet azonban a termekben nem kellett felölteniök; bő és rövid
salavárt, melynek korcza a tizenkétrétü s derékra hajtogatott sálban
veszett el s felkunkorodó orru papucsot. Fegyverrel is ellátták őket:
pisztolylyal, jatagánnal, bambusznád bottal és pedig annyival, hogy
kétszerte több embernek is elég lett volna kezebeli gyanánt.
A francziák most már valóságos eunukhok voltak. De nem csak maguk, mert
rajtuk kívül ott volt még a bégnek egész háremőri személyzete. E
személyzet állott néhány kövér fiuból, tíz-tizenkét évesekből, kik
többnyire cserkeszek voltak, de volt köztük két afrikai arab is, sötét
arczszinnel. Mind, valamennyi eunukh mesterségre volt szánva. Volt még
hat felnőtt eunukh is, négy fiatal és két öreg. A két öreg örökségképpen
szállt a bégre, vagyis helyesebben mondva hozományképen, mert mindkettőt
egyik neje hozta magával s bár a bég gyanakodva fogadta el őket, sok év
alatt mégis meggyőződött hűségükről s azért megtartá őket a háremben. Ez
a két öreg nem is volt eladásra szánva, míg a többiek, ifjak és
gyermekek, ha a bégnek szeszélye így hozta magával, nagyon könnyen
vásárra hurczoltattak. Legalább a francziák úgy értesültek, hogy ily
eset kétszer is előfordult már több év óta. Az összes személyzet felett,
sőt a francziák felett is egy Bülbül Baba nevű vén egyiptomi eunukh
parancsnokoskodott, kire ezt a nevet a háremhölgyek ruházták s kit már a
maga nevén soha nem is neveztek. Kegyetlen és kaján vén ember volt, ki
mint valami elaggott mérges eb, híven őrzé az asszonyokat, minden
haszontalanságért keményen bünteté alattvalóit, folyton árulkodott az
úrnők előtt az odalikokra s az úrnőkkel sohase játszott össze semmiben.
Csúf arcza és rekedt hangja miatt neve valóságos gúnynév volt, de e
nevet mégis azért kapta, mert ha jó kedve volt, a legszebb keleti
regékkel tudta a háremi élet unalmát elűzni.
Volt a bégnek három neje. A három közül kettő megfért, sőt jó
barátságban állott egymással. Az egyik, a legelső, cserkesz nő volt, a
második török nő, egy pasának leánya. Ezek mind maguk, mind gyermekeik,
számszerínt öten, a legjobb családi egyetértésben állottak. A harmadik
nő megint cserkesz nő volt, de ez a legelsővel semmiképen össze nem
fért. Ha találkoztak: vagy nem szóltak egymáshoz, vagy vége-hossza nem
volt köztük a nyelveskedésnek. Egyik a másiknak szobalányát – odalikját
– ha megkaphatta: korbácscsal, papucscsal, szofrával agyba-főbe verte,
ruháját megtépte, gyerekét földhöz ütötte, úgy, hogy néha az egész hárem
tele volt sírással, jajgatással. A két nő még törvényes gyermekeit is
féltette egymástól s az elkeseredés már annyira ment, hogy mindkettő ott
akarta hagyni a béget s szülőikhez akartak visszamenni, mit azonban a
bég akként akadályozott meg, hogy a harmadik nőnek a háremben külön
lakosztályt adott a kerti pavillonban s számára külön odalikot, külön
eunukhot, sőt a francziák közül is kettőt külön oda rendelt. Csak a vén
Bülbül Babának volt bejárása mindkét lakosztályba, csak ő hallgatta meg
folytonosan a két asszonynak egymás ellen való áskálódását, melyet aztán
ügyesen fölhasznált részint a hárem őrizetének biztosságára, részint a
bégnél saját előnyére. A bég maga rendesen úgy tett igazságot a két nő
között, hogy mindkettőnek meghallgatta egymás elleni panaszát hideg
vérrel és nyugodt arczczal, de egyiknek sem felelt soha semmit s egyiket
sem illette szemrehányással soha. »Bolond az – úgymond – a ki útját
akarná állni a szélnek és elejét akarná venni az asszonyi perpatvarnak.«
A francziákat gondosan oktatták a háremőri szolgálatra.
A sokféle imádságok a nap minden órájában, a háremi butorok, szőnyegek,
ételnemek nevei, a nyelvsajátságok, a százféle háremi mesék, dalok,
regék, játékok, a Kaukázus és Persia, Arábia és Egyiptom népszellemének
termékei mind ujdonságul szolgáltak a francziáknak. Nagy gondossággal
kellett megtanulniok, hogy a háremi nők, ha kimennek az utczára, miként
öltsék fel a feredsét, a külső köpenyt; miként kössék fel a jasmakot, a
női fátyolt, melyből csak a szemnek és annak sem egészen volt szabad
kivillogni. A vén Bülbül Baba ezer és ezer módját beszélte el annak,
hogy a nők miként szöknek ki a háremből s miként eresztenek oda be
férfiakat a törvény tilalmának ellenére. Mind e módot ismerni kell az
eunukhnak, hogy megvédelmezhesse a háremet, a háremhölgyet és annak
titkait. Meg kellett tanulniok a nők lakmározásának és látogatásainak
rendjét, a fürdőnek és pipereszobának titkait, a különféle mosdásokat és
borotválkozásokat, melyek az eunukhnak és háremőrnek legfontosabb és
legtitkosabb teendői. Az igaz, hogy az ott levő eunukhok, még a
gyermekek is, mindezeket jól tudták már, mintha e foglalkozásban benne
születtek volna, de a francziák feje fölött másfél év is elfutott,
mikorra mindent oly tökéletesen megtanultak, a miként a vén Bülbül Baba
azt jónak látta.
Ez egész idő alatt a munkátlan és henye élet, ételnek és italnak bőséges
élvezete, sőt bizonyos figyelem és kitüntetés volt életük és élvezetük.
A legkényesebb és legtitkosabb szolgálatokat végezték a háremhölgyek és
odalikok körül, a minőket Európában csak nők végeznek, vagy még azok
sem. Az odalikok örökös találkán és szerelmi viszonyon törték fejüket a
palota egyéb férfi szolgáival. A francziáknak szakadatlanul hordták a
legfinomabb ételeket, a legválogatottabb nyalánkságokat, a legjobb
dohányt, kávét és gyümölcsöket, sőt arany pénzeket is, hogy őket apró
cseleikben, titkos szerelmi kalandjaikban elősegítsék vagy azokra szemet
hunyjanak.
Volt a bégnek nyáron át fából készült csinos fürdőháza a tengerparton. A
nőket igen gyakran, csaknem naponként ki kellett kisérniök a fürdőhöz. A
nők pajzánsága ilyenkor különös szórakozást okozott a különben kedvetlen
és örömtelen francziáknak. A francziák megvesztegetni nem hagyták
magukat sem az apróbb ajándékok, sem az egymásközt fölszítható irigység
által. Miveltségük, lovagias gondolkozásuk, a sors csapásai alatt
megtanult fegyelem egyaránt megmenték őket úgy a bűnös összejátszás
koczkázatos vállalataitól, mint a szívtelen durvaságtól, melylyel
egyik-másik eunukh a nőkkel szemközt hivatását végzé. Maguk közt soha
nem marakodtak, társaikra és a hölgyekre nem árulkodtak, az úrnők és
odalikok bujtogatásait fülük mellett eleresztették s inkább
megvédelmeztek mindenkit, mintsem ártalmára lettek volna bárkinek is.
Egy sajátságos eset föltétlen hivükké tette még az örökösen mogorva és
bizalmatlan Bülbül Babát is.
A rabszolgák közt, kikkel a bég kereskedett, kiket a Kaukázusból
szerzett s kellő kitanitás után Sztambulban és egyébütt elárusított,
volt egyszer két cserkesz testvér. Egy fiú és egy leányka. Mindegyik jól
kifejlődve s egymáshoz csodálatosan hasonlítva. Ha mindkettő férfi, vagy
mindkettő női ruhában volt: alig lehetett őket egymástól
megkülönböztetni. A fiú is, a leányka is külön-külön lakott társaival és
társnőivel, egyik a férfi rabszolgák tanyáján, a hova először a
francziákat is telepítették, a másik pedig a nők tanyáján, mely a hárem
kertje mellett feküdt, attól egy alacsony fallal elválasztva. A
rabszolganőket gyakran bevitték a hárembe szolgálatra s a háremhölgyek
is gyakran látogatást tettek a rabszolganők tanyáján.
A fiú és lányka igen szerették egymást. Az apa, midőn őket a bégnek
eladta, egyúttal kikötötte, hogy a két testvér, míg a nő hárembe s a fiú
szolgálatba nem kerül, meglátogathassák egymást, a mikor akarják. A két
testvér, hol egyik, hol másik, gyakran óhajtotta a látogatást s mivel a
bég megigérte s igéretét meg is szokta tartani, a két testvér gyakran
összejött a vén Bülbül beleegyezésével, kinek az iránt meg volt
utasitása a bégtől s ki a rabszolganők tanyáján is meg volt bízva a
felügyelettel. Az összejövetel a rabszolganők udvarán vagy a szabadban,
vagy egy kis faházikóban történt, mindig egy eunukh felügyelete alatt.
A két cserkesz gyermek gyakran csinált magának mulatságot azzal, hogy
öltönyüket, melynek szépsége és drágasága volt legfőbb gyönyörüségük,
egymással elcserélték. A fiú a leánynak, a leány a fiúnak ruhájába
öltözött. Az otromba eunukh nem talált a mulatságban semmi rendkivülit.
Egykor a leányka elmondá e mulatságot a háremben, az odalikok kaptak a
tréfán s a leánykát rábeszélték, hogy a legközelebbi alkalommal ismét
öltöztesse fel a fiút nőruhába s vigye be a hárembe. A leánykának is
tetszett az ötlet s különösen megállapították a tervnek minden
részletét.
A terv sikerült is. A lányka kettős ruhát vett magára. A faházikóban
egyiket leveté, a fiú abba felöltözött, saját ruháját az eresz alatt
elrejté s ekként belopózott a rabszolganők lakhelyére, innen pedig az
odalikokkal együtt a hárembe, melynek elég terme és fülkéje volt arra,
hogy mind az úrnők, mind az eunukhok figyelmét elkerülje. Ez a csíny
igen gyakran sikerült s az odalikoknak nem kis mulatságukra szolgált.
Egyszer azonban a fiú több napon át a háremben maradt, teljesen bízva
mind ő, mind az odalikok abban, hogy a fiú távolléte a rabszolgatanyán
feltünni nem fog. Talán nem is tünt volna fel, mert a cserkesz
szolgákkal nem igen törődtek, miután megszökésüktől tartani nem lehetett
– ha véletlenül két odalik egymás közt keservesen össze nem vesz s
boszujok a titkot föl nem fedezi. Az egyik odalik ugyanis, kit a másik
földre gyűrt és összevérezett, rögtön futott az első úrnőhöz s annak
szívszakgató panaszok és siránkozások közben elmondá az egész
gonoszságot. A mi pedig a dolgot sulyossá tette, az abból állt, hogy a
fiú épen akkor is a háremben rejtőzött.
Az úrnő egészen felháborodott a példátlan merényleten. Az odalikot
kivallatá s megtudta azt, hogy a cserkesz fiu és leányka ki- és
beeresztése alkalmával mindig jelen szokott lenni Bülbül Baba is, ki
azonban semmit sem tudott a dologról. Az úrnő különben is haragudván a
vén eunukhra, a miért ez a harmadik nő üldözése körül nem járt kezére,
elhatározá most annak láb alól eltételét. De miután a bég e pillanatban
nem volt otthon, az odalikot egy kerevet lábához saját kezeivel
megkötözé, nehogy időközben eljárjon a szája, maga pedig százszor is
lemorzsolta a teszpijén, olvasóján, szokott imádságát, hogy ekként
könnyült lélekkel várja be a bégnek hazaérkezését.
Szerencsére az odalik kimaradása szemet szúrt társnői közt s gyanujok
támadt: vajjon boszujában, dühében nem árulkodott-e az úrnő előtt. A
cserkesz fiút rögtön kicsempészték a háremből s aggodalmukban az esetet
fölfedezték Henri előtt, bízván ennek jólelküségében s egyuttal
megkérvén őt, hogy segítsen nekik kilábolni a fenyegető bajból, ők
készek mindent életre halálra eltagadni és a föltétlen tagadásra a
cserkesz leánykát is rábírni.
Henri rögtön ment a vén eunukhoz.
– Baj van, – mondá, – nagy baj van Bülbül Baba. Az odalikok azt
álmodták, hogy egy szemtelen férfi sok napon át ott rejtőzködött a
háremben.
– Együgyü Hanari, hát mi nagy baj van ebben? – szólt az öreg Henrihez,
kit mindig Hanarinak nevezett. Ki tudná a madárnak megtiltani, hogy a
fejünk felett át ne repüljön és a bolond álomnak megtiltani, hogy az
alvót meg ne lepje?
– Igaz az Bülbül Baba, hanem egy odalik ébren is látta a férfit s meg is
jelentette az úrnőnek, a ki csak a kegyelmes béget várja haza, hogy
Bülbül Babát elárulja.
– Részeg vagy te Hanari, bizonyosan annyit ittál, hogy ötven korbácsot
szeretnél rá enni.
Henri elmondá most az egész históriát a mogorva eunukhnak rettenetes
lelki gyötrelmére, kivel ilyen eset még sohase történt. Henri egyúttal
magára vállalta, hogy mindent kiegyenlít, beszélni fog a cserkesz
fiúval, megnevezi az árulkodó odalikot s tanácsolta Bülbülnek, hogy a
béggel ő beszéljen először s közölje vele, hogy az odalik haragtól és
nargilétől megbódulva miket beszélt az úrnőnek, mily nagy lelki
háboruságot okozott ezáltal annak s mily nagy büntetést érdemel ezért.
Bülbül Babának tetszett a terv. Henri rögtön ment a cserkesz fiúhoz s
megmondá neki, hogy ha száján kiejt valamit, őt megfojtják, testvérjét
pedig megkorbácsolják meztelenen. A fiú hősiesen fogadott mindent és
semmi kétség sem lehetett az iránt, hogy fogadását megtartja, ha tüzes
harapófogóval csipkedik is. A vén eunukh elkészíté előre a béget, úgy,
hogy mikor az úrnő magához hivatá s közlé vele a rettenetes titkot, a
bég azt felelé:
– Tudom, tudom, Bülbül Baba megmondta már; – az odalikot korbácsoltasd
meg, a miért a te nemes szívedet ily hazugsággal úgy megháborítá.
Az úrnő pattogni kezdett s végül azt mondá, hogy a cserkesz most is a
háremben van. A bég erre teljes hideg vérrel oda rendelé az összes
háremőri személyzetet, oda hozatott egy széles pengéjü kardot s azt
mondá az úrnő előtt:
– Minden ajtóhoz kettős őr állíttassék. Az úrnő megvizsgálja a háremet
és ha ott idegen férfi találtatik: ezzel a karddal először az a férfi s
másodszor Bülbül Baba összeapríttassék.
Az úrnő elhallgatott, de azért a viszgálatot teljesité. Természetesen
nem lett belőle semmi. Hanem a cserkesz fiút is a legelső hajóval
Sztambulba a vásárra szállították. De ettől az időtől kezdve a francziák
szerencséje meg lett alapítva a vén eunukh előtt.
Igaz, hogy ez a szerencse csak annyit jelentett, hogy ezentúl sem maga
nem kételkedett, sem kémeket nem állított a vén eunukh a francziák
ellen. Bízott bennük egészen s a bizalom árnyékában a francziák is
sokkal bizalmasabbakká váltak az odalikok irányában. Ezek virgoncz,
pajzán, gyakran kaczér enyelgései elől nem tértek ki többé oly hidegen s
a háremi szórakozás mindazon titkos örömeit élvezhették, melyet csak
személyes helyzetük megengedett.
A francziák török neveket kaptak az áttérés alkalmával. Henrinek Jusszuf
Hanari név adatott s többi társa is Iszkender, Kabuk, Mussza, Ibrahim s
egyéb ilyféle névhez jutott, leginkább olyanhoz, mely a keresztyéneknél
is, de a törököknél is divatban van. Egymás nevét mégis sok időbe telt,
míg egészen megtanulták s nem utolsó mulatságuk volt a sok apró zavar,
melyet a neveknek maguk közt előfordult gyakori eltévesztése a háremben
okozott.
Több mint harmadfél évi háremi élet után elvégre Karaszor bég
elhatározta a francziák eladását. Bár – úgy látszik – szerette őket s
bár fiait és leányait franczia nyelvre is általuk taníttatta: mégis a
pénzvágy erősebb volt nála, mint a személyes vonzalom és megszokottság s
1833-ik év augusztus hónapban az összes francziákat hajóra rakatta, hogy
őket Sztambulba elszállítsa.
Sajátságos érzelemmel váltak meg a francziák Trebizondtól s kivált a
háremtől, habár rövid időre is. E férfiak elérték már életük delét a
nélkül, hogy állandóan nőtársaságot élvezhettek volna. Tizennyolcz-húsz
éves ifjú korban a nagy császár katonái, s aztán rögtön részesei a
rettentő moszkaui hadjáratnak, átszenvedve a visszavonulás leírhatatlan
kínjait; aztán hadi foglyok, bányafegyenczek s tizenkét év óta szökevény
bujdosók, soha egy nyugodt hónapjuk nem volt, melyben a családi élet
nemes örömeire gondolhattak volna is. S ha lett volna is alkalmuk: a
kiolthatatlan vágy, haza jutni Francziaországba, eltiltá őket a
megtelepedés s a valódi szerelmi viszony vállalatától. Kalandjaik és
szenvedéseik alatt gyakran majdnem végképp megtört lélekkel, kialudt
ifjukori ábrándokkal s elhervadt reménynyel már-már odajutottak, hogy
szívük elkeményedjék s kedélyük örökre elvaduljon. Igy jutottak a
hárembe, a gyermekkedélyű, ugrándozó odalikok közé. A vén harczosnak, ki
csak durva és rettenetes jelenségeit ismeri az életnek, legnagyobb
örömét gyakran egy madár, egy eb, egy kis gyermek képezi. A francziák
lelke mintha újjá született volna a fiatal nők társaságában. E nők
míveletlenek voltak, de tudtak csevegni. Csak ösztön vezette őket, de
tudtak játszani és kaczagni. Harag, viszály, cselszövény volt elemök, de
tudtak bizalmasok lenni. Kedélyük, mint az enyhe napfény, deríté föl a
francziák borús lelkületét. E lelkület mélységeiben még mindig maradt
sötétség és bánat, de a francziák, mikor búcsutlanul elhagyták a
háremet, mégis úgy érezték magukat, mintha családjuktól kellett volna
örökre elválni.
Búcsuzni nem lehetett sem az odalikoktól, sem az úrnőktől, sőt még
Bülbül Babától sem. Az odalikok nem is tudták, hogy a francziák végképp
eltávoznak. Valószinüleg nem is törődtek vele sokat. Az úrnőkhöz
természetesen közelíteni sem volt szabad. De mégis meglepte őket, hogy
mikor Bülbül Babához mentek, hogy tőle nagy hálálkodással elbúcsuzzanak,
ez egész durván mondá nekik:
– Esztelenek, mit mozgatjátok nyelveteket; az ökör, ha kiszakasztják a
falkából, hogy vásárra vigyék, megy amerre hajtják. Alláh adjon üdvöt az
igazhivőknek.
Keserü szavak, melyek fölébresztették a francziákat az álmodozásból. Ők
rabszolgák és ők most már maguk is keleti emberek. Ez alkalomra rájuk
adott uj és fényes ruhájukban szótlanul mentek a hajóra Szanatoglu
utódjának, a bég uj örmény titkárjának kiséretében. A hajó minden
különös viszontagság nélkül ért szeptember közepén Sztambulba s vetett
horgonyt a Kara-Kői Kapúszi irányában.


A TÖRÖK SZULTÁN HÁREMÉBEN.
(A sztambuli rabszolgavásár. – Három franczia együtt marad, a többinek
nyoma vesz. – Kamerije szultána. – A háremi élet.)
A hajó ugyanaz volt, melyen a francziákat három évvel azelőtt a
gelencsiki kikötőből Trebizondba szállították. Ott volt a hajón Karaszor
bég, ott volt a piszkos örmény titkár is, noha nem a régi Szanatoglu.
Még a hajóslegénység is csaknem a régi volt. Sőt a szállítmány is
hasonlított a régihez. Néhány erőteljes cserkesz fiu, néhány gyönyörü,
serdülő cserkesz leány és a francziák. Csakhogy a francziák most már
mégsem a régiek valának. Csak sorsuk volt a régi, vagy legalább méltó a
régihez.
A hajó az Aranyszarv torkolatánál Galata előtt vetett horgonyt. A
francziák két napig a hajón maradtak, két napig nem volt szabad onnan
távozniok, sőt az első napon a födélzetre sem jöhettek ki. Ezen a napon
háromszor-négyszer is megfordult a hajó kaikja a Laleli Mahalle és a
hajó között. Jól látták ezt a francziák, de nem tudták azt, hogy a
kaiknak miféle nagy, sürgős dolga lehet a Laleli városrészben. De nem is
sokat törődtek vele. Félni nem féltek, hiszen a legrosszabb sors, mely
rájuk várt, nem volt egyéb, mint hogy Karaszor bég háremszolgálatából
más török főurnak, talán a szultánnak háremszolgálatába lépnek át. Csak
a kiváncsiság volt nagyobb náluk mint török és cserkesz rabtársaiknál.
A harmadik napra virradóra a hajó fölszedte a horgonyt s néhány száz
öllel tovább vitorlázott nyugot felé s egyúttal közelebb a parthoz, hol
ismét egy csomó apróbb és nagyobb hajó között horgonyt vetett. Ugyane
reggelen a francziák, valamint a többi rabok is külön-külön csapatban
kiszállittattak a szárazföldre s elvezettettek a bazárba.
Ez a bazár valóságos rabszolga-árucsarnok volt ősidők óta. Az európaiak,
az olaszok, francziák, németek bagnónak nevezték folyton s nevezik most
is, a törökök pedig Balik-bazárnak. Ott fekszik a Laleli és
Kara-Musztafa városrészek között s roppant terjedelmü nagy födött
helyiségekből áll, melyeken elég titkos és jól zárható fülke van a rabok
és rabnők biztos őrizetére. II. Mahmud szultán ugyan szigoruan
eltiltotta néhány év előtt a személyes rabszolgakereskedést Sztambulban,
de tilalmának nem lett egyéb eredménye, mint az, hogy ezentúl a vám- és
rendőrhivatalnokokkal óvatossabban kell alkudni s őket jobban meg
kellett fizetni mint előbb. Még a szerálj számára is igen gyakran itt
vásárolták össze a szükséges szolgaszemélyzetet vagy legalább a
hiányokat időnként innen pótolták. Mindezt csakhamar megtudták a
francziák is, a mint a bazárban elhelyezkedtek.
A bazárban eddigi urukat, Karaszor béget sohasem látták. A négy napon
át, a meddig itt voltak, csak az örmény titkár volt velük. Nyilvános
eladásra egyébiránt nem állitották ki őket. Minden jel oda mutatott,
hogy eladatásuk kéz alatt bizalmasan intéztetett el, a miről egyébiránt
csakhamar meggyőződtek.
A negyedik napon ugyanis a bazárban megjelent egy Khadimbasi a
szeráljból, egy másik, szintén fényes ruhába öltözött háremi tiszt
társaságában. Ez utóbbi Mehmet Koszref pasának, egyik leghatalmasabb
török főurnak, a ki akkor szeraszkier volt, állott szolgálatában.
Az örmény titkár biztosan volt értesülve az óráról, a mikor az urak
jönni fognak. Oda ment a francziákhoz, azokat figyelmeztette ruhájuk
rendbe hozására; lelkükre kötötte, hogy a hozzájuk intézendő kérdésekre
az urukhoz tanusított eddigi hűséggel és nyiltsággal feleljenek,
ellenkező esetben visszaszállítják őket Trebizondba, vagy elhurczolják
más, messzeeső városba, s akkor maguknak tulajdonítsák, ha sorsuk
rosszra fordul. A francziák igenlőleg intettek fejükkel. Úgy
gondolkoztak, semmi okuk sincs arra, hogy nehézséget gördítsenek
Sztambulban leendő elhelyeztetésük útjába. Csak kiváncsiságuk nőtt e
figyelmeztetésre.
De az örmény nem maradt meg a puszta szónál. A francziák rég
elfelejtették már, hogy nekik pénzük is volt, mely a gaz Szanatoglunál
volt elhelyezve. Karaszor bég azonban nem felejtette el sem ezt, sem a
trebizondi mollah által kiadott bizonyságleveleket. Az örmény elővett
hét darab kis pirosszövetü erszényt, mindegyikbe aranyban beletett
mintegy ezer piasztert s ezenkívül mindegyikbe beletette a mollah
bizonyságlevelét s aztán egy-egy erszényt selyemfonállal mindegyik
francziának nyakába akasztott.
– Ez a pénz, – úgymond, – a tiétek. A hatalmas Karaszor bég e pénzzel
együtt vett meg benneteket s ezzel együtt fog el is adni. Ha egykor majd