A ki örökké bujdosott és egyéb elbeszélések - 11

piperével sem; ültében, imádkozó helyzetében szunnyadott valami keveset,
körülötte a termekben kellett lenni az odalikoknak is, kik éjszakára
szintén nem fekhettek le szokott módon s úrnőjükkel együtt enteriben és
kusakkal, felső női kabátban és felkötött övvel kellett virrasztaniok. A
bajadérokat egy sötét kamrába zárták be, kik hajukat tépve és jajgatva
mentek ki a háremből. A sötét kamra ama palotában volt, mely a szultán
legbelső palotáját a hárempalotától elválasztja s mely Eszki-Mabein
szeráljnak neveztetik.
Szerencsére vagy szerencsétlenségre ez az állapot csak két napig
tartott. A következő napon az esti órákban Mahmud szultán meghalt s
nyomban rá a háremben kikiáltatott, hogy a padisah behunyta szemeit, az
Imám ül Müzlemin próféta szine elé hivatott, az Alem penah elszenderült,
a Zilullah Alláhnak fényességében gyönyörködik immár s a Hunkiár az ő
világverő karjait összetette. Ennek megtörténtével a hárempalotának
ajtai és kapui bezárattak és beszegeztettek s az eunukhok a
szultánákkal, hanumokkal, odalikokkal s mindenféle nő és férfi cseléddel
együtt siralomházi foglyokká tétettek, várván, hogy az uj szultán
valamennyit kivégeztesse, vagy valamely távoli palotában elzárassa, vagy
ha az ő végtelen kegyelmének úgy tetszenék, őket kegyeibe fogadja.
Szomoru napok következtek most a francziákra. Nemcsak rájuk, hanem az
egész háremre vagy legalább Kamerije szultána udvarára. A francziáknak
most volt alkalmuk egy pillanatra betekinteni a háremi cselszövények
rémes titkaiba. Kamerije úrnő a halál bekövetkezte után rendkivüli
tevékenységét fejtett ki. A vad éthióp Khadimbasit s valószinüleg
másokat is megvesztegetve, folyton érintkezett a külvilággal s a diván
tagjaival. Uj szultánná Abdul Medsid, a fiatal 15–16 éves herczeg
kiáltatott ki még a hajnali órákban a halál napján. Kamerije, mint erről
a francziák részint akkor, részint később értesültek, arra törekedett,
hogy gyülöletének tárgya, Husszein pasa, ki a janicsárokat kiirtá,
kivégeztessék, vagy legalább hatalomra ne juthasson s Sztambulba vissza
ne hivassák s az agg Koszrev pasa mellőzésével Akhmed Feazi pasa
tétessék nagyvezérré. Így remélte ő, hogy a háremben meg fog maradni s a
Valide ellenében is, ki neki halálos ellensége volt, némi hatalmat és
befolyást fog gyakorolni jövőre ép úgy, mint eddig s mint ifjú korában.
Czélját azonban nem érte el, sőt minden épen ellenére történt. A Valide
szultána Khoszrevvel, Halil pasával és Husszeinnal egyetértve egy éjjeli
dívánülésben uralmat vettek az új szultánon s a szultán Abdul Medsid
Khoszrevet nagyvezérré, Halil pasát a hadsereg főparancsnokává nevezte
ki, Husszein pasát pedig Sztambulba hívta vissza s nagy jutalmakkal és
kitüntetésekkel halmozta el. Kamerije, midőn ezekről értesült, földre
veté magát, s haját és ruháját tépve sírt és zokogott.
Szegény francziáknak majd a szívök szakadt meg, midőn az úrnőt, kit úgy
tiszteltek és imádtak s kit oly nagynak és hatalmasnak ismertek, ily
nagy szerencsétlenségben s ily leírhatatlan gyötrelmet szenvedve kellett
látniok. Önsorsuk, saját szabadságuk reményének eltünte eszükbe sem
jutott. Szívük csak a kegyes úrnőért vérzett, kit még csak nem is
vigasztalhatának. Mind e gyásznak azért kellett bekövetkezni, mert
Kamerije szövetségese Akhmed Feazi, az akkori Kapudán pasa hajóhadával
az egyiptomi vizeken volt s kellő időben Sztambul alá nem
vitorlázhatott.
Minderről azonban Kamerije úrnő nem beszélgetett, legalább a
francziáknak semmit nem mondott. Folyton imádkozott, ájtatoskodott s
kedvencz rabnőit törekedett magához édesgetni. A Valide boszús volt rá s
a háremi suttogó hírek szerint Kamerije szultánát szomorú végzet
fenyegette: vagy a halál, vagy az eladatás. Legjobb esetben valami távol
palotában vagy köskben való elzáratás, mely egyenlő volt az örökös
száműzetéssel. Ez esetben néhány odalikot, kik nem kellettek a
Kizláragaszinak vagy a szultánnak és a kik önkényt vállalkoztak az úrnő
sorsára, kiválaszthatott magának. Kamerije három főkedvenczét, Beiét,
Ezmát, Dsemilét s még hármat törekedett megszerezni – de nem nagy
sikerrel. Míg sorsa eldöntve nem volt: addig a hálátlan leánykák nem
igen hajtottak szavára.
A francziák értesültek arról, hogy a száműzött és elzárt szultánákat
szintén eunukhok őrzik s ők óhajtottak volna Kamerijével együtt távozni
a szeráljból, de ez óhajtásuk kijelentése egyenes botorság lett volna.
Hasonló esetekben az eunukh büntetésnek tartja a száműzött nőkkel való
eltávozást s az ellenkező szándék nyilvánítása titkos összejátszás
gyanúját s a gyanú a halált vonhatta volna maga után. Némán és sóvár
lélekkel várták tehát azt, a mi történni fog. Csak azért könyörögtek a
gondviseléshez, hogy őket ne szakaszszák el egymástól, hanem vagy együtt
hagyják a háremben, vagy együtt küldjék el Kamerije úrnővel.
Julius tizedikén az úrnőnek tudtára adták, hogy a régi Beziktásba fog
elvitetni és elzáratni. Tehát az ifjú szultán az ő gyermeki kedélyével
mégis ellenállt a Valide akaratának s elhárítá az úrnő fejéről mind a
halált, mind az eladás gyalázatát. Az odalikok mindjárt jobban
hízelegtek megint az úrnőnek, de a három kedvencz közűl mégis csak
egyedűl Ezma vállalkozott az úrnő követésére. Dsemilét a Khadimbasi
tiltotta le, Beie pedig határozottan megtagadta.
A következő nap reggelén a francziák Kamerije úrnőt már nem találták a
háremben. Éjjel az úrnőt elvitték s többé nem is látták őt soha és hírét
sem hallották. Hogy az elszállítás tudtuk nélkül történt meg: ez
világosan bizonyítá, hogy Kamerije úrnővel más eunukhok küldettek el. Ők
a szeráljban maradtak, de legalább egyik vágyuk, hogy egymástól el ne
szakíttassanak, mégis teljesült. Valószínüleg azért, mert ajándékaikból
mind a régi, mind az új Khadimbasi jobbnak látta őket valamennyiüket a
háremben tartani.
Új és bizonytalan sors állt megint a francziák előtt. Különös úrnőjük,
kinek háremosztályába beosztattak volna, sokáig nem volt. Az elhunyt
szultán háremhölgyei közűl nagyon sokat elszállítottak a szeráljból s az
odalikok nagy részét is a szultán elajándékozta kedvencz pasáinak. De
ajándékozott el eunukhokat is, kiknek helyét azonban újak foglalták el.
Furcsa dolgot beszéltek titkon suttogva eunukhok és odalikok. Beszélték,
hogy a szeráljt a katonaság megfogja támadni; hogy a janicsárok, kiket
az elhunyt szultán kiirtani rendelt, összesereglenek Európából,
Ázsiából, Afrikából s a földnek minden részéből, folyamok és tengerek
mellől, a hova elszéledtek s mikor majd százezeren lesznek, akkor majd
megtámadják a szeráljt s halálra keresik ellenségeiket, kik az elhalt
szultánt ellenük felbujtották. Suttogták, hogy ugy fognak cselekedni,
mint hajdan, mikor Mahmud szultán trónra lépett s mikor a janicsárok
megtámadták a szeráljt s leöltek kétszáz kapidzsit, ezer icsoglánt,
hatszáz bosztandsit, minden azankoglánt, minden eunukhot, minden
szakácsot, szolgát, pipatisztogatót s magát a szultánt is csak a próféta
zászlója, a Szandzsák Serif mentette meg, melynek árnyékába a vérittas
ádáz janicsárok nem mertek belépni. Szerencsére mind e borzasztó
jövendölésből semmi sem teljesedett be.
Egy másik suttogó hírnek, úgy látszik, több alapja volt. A szultánról
azt beszélték, hogy az gyenge termetü fiatal gyermek, ki a nőknek még
csak illatát ismeri, miként a rózsa illatát; ki mindig a nők közt lakik
ugyan, de azokkal csak szép regéket meséltet magának az arab és perzsa
regékből; kinek még különösen kiválasztott neje nincs is, ki nem is
hallgat sem a nagyvezír, sem a Kizláraga szavára, hanem a Valide
szultána szavára, kinek hatalma határtalan. Beszélték, hogy a
bosztandsik társaságában rózsákat ültetget s a rózsáknak mindenféle
mesés nőneveket ád s hogy a rózsák és a hárem egyes hölgyei közt
hasonlatot törekszik fölfedezni s ha törekvése sikerült: akkor a nőt is
a rózsa nevéről nevezi. Az igaz, hogy egyik kedvencz hölgyének Malkhatun
nevet adott, mely azt teszi: Asszonyok kincse.
Az év vége felé s kivált az 1840-ik évben a szultán igen sok időt
töltött a háremben, a mikor a francziák Gülnár úrnő osztályába voltak
beosztva, ki fiatal és rendkívül szép cserkesz nő volt.
Gülnár szultána különös szerencsének volt kegyencze, noha azt egyáltalán
nem érdemelte meg. Szülői a Kaukázusnak Kutaisz nevü tartományából
költöztek ki az oroszok elől s hét-nyolcz éven keresztül mindig
bujdostak dél felé és nyugat felé, míg végre Nalikhánban Angora
tartományában, Izmidhez három napi járó földre megtelepedtek. Gülnár, a
kis lányka, voltaképen folytonos bujdosás közt nőtt fel s tizennégy éves
korában oly kifejlett szépségnek tartatott, hogy híre eljutott a
Márványtengerig.
Apja a vén cserkesz meglehetős szegénységben volt már. Pár lován, egy
kis falka juhán, drága fegyverein s szépséges leányán kivül alig volt
valamije s a mindennapi életért s leányának drága ruháiért kis vagyonát
is folyton adogatni kellett. Előre ki lehetett az időt számítani, a
mikor vagy fegyvereit, vagy leányát kell áruba bocsátania. E fölött
ugyan a vén cserkesz nem esett gondolkozóba, mert bár egy fia az oroszok
elleni csatában elesett, két fia meg már a szultán szolgálatában volt,
fegyvereit pedig ő, az ő erőtlen agg kezeivel többé nem igen
forgathatta: mind a mellett egy perczig sem habozott inkább lányától,
mint fegyvereitől válni meg. De azért abraktalan sovány lovaival s
ragyogó szép leányával folyton zsémbeskedett.
Egyszer, midőn az elkényeztetett lány az öreget valami ékszerért
hajszolta, ekként tört ki az öreg cserkesz:
– Ha valamely hatalmas pasa elvisz feleségül, vagy valamely örmény ád
érted ötvenezer piasztert, akkor veszek neked ékszert.
– Engem pedig sem hatalmas pasa el nem visz feleségül, sem piszkos
örmény meg nem vesz ötvenezer piaszterért, mert én szultána leszek.
– Bolond vagy Gülnár, mint a kinek megháborodott az elméje, szólt az
öreg cserkesz; ma pedig szedd össze minden ékességedet, mert holnap már
megyünk Sztambulba, viszlek a vásárra s annak adlak el, a ki több pénzt
fizet érted.
– Jól van, elmegyek veled Sztambulba, elmegyek a vásárra is, de előbb
engem elvezetsz a Kizláragához, ha pedig ezt meg nem igéred: hajamat
összetépem, arczomat véresre körmölöm s akkor aztán elvihetsz a vásárra.
Az öreg cserkesz megigérte a bolond kivánság teljesítését, noha előre
látta, hogy lányával együtt úgy korbácsoltatja ki őt a Kizláraga. Az
öreg cserkesz szentül azt hitte, hogy a szultán számára bizonyosan nem a
földön termett, közönséges anyaszülte lányokat szerzik meg feleségül.
Épen a Ramazán első harmadán értek Sztambulba s két napi várakozás után
bejutottak a Kizláraga szine elé. Míg az öreg cserkesz a nagy
elfogultság miatt alig tudott pár szót szólani: addig a vakmerő lány
leölté a feredsét, a felső köpenyt s levette fátyolát, a jasmakot
arczáról s bátran odaállott a bámuló Kizláraga elé.
A Kizláraga szemét, száját eltátotta a leánynak csodálatos szépsége
felett, alku nélkül kifizettetett a cserkesznek ötvenezer piasztert s
rögtön elfogadta s felpiperéztette a szerencsés lányt.
– Apám, – mondá a leány a vén cserkesznek, – te csak menj vissza
Nalikhánba, majd én tudatom veled sorsomat.
A vén cserkesz elment haza. Gülnár a Valide szultánának bemutattatott,
egész testében tetőtől talpig jól szemügyre vétetett s aztán aranyos és
gyémántos ruhába öltöztetve a Mindenhatóság Éjszakáján az ifjú
szultánnak átadatott. Így lett Gülnár a Leilat el Kadr szűze s így lett
az ő szerencséje megállapítva. Igy hallották ezt a francziák az odalikok
fecsegései után, mikor Gülnár szultána szolgálatába osztattak be.
E szultána azonban meg nem becsülte, sőt fel sem vette a francziákat.
Öregek, soványak és rútak voltak ezek ő előtte. A váratlan és
megmérhetetlen szerencse még vakmerőbbé, sőt kicsapongóvá tette
csakhamar az ifjú szultánát. Alig volt tizenhat éves, már valóságos
tobzódást vitt véghez odalikjaival s egy csomó fiatal nubiai eunukhkal,
kiknek a mulatság közben mindenféle dísztelen mozdulatokat és
ugrándozásokat parancsolt, még pedig akként, hogy mind eunukhjait mind
pedig odalikjait pongyolára vetkőztette. Ajándékokkal ugyan nem
fukarkodott s az ajándékot nem vonta meg a francziáktól sem, de a
francziáknak az ajándékban sem hasznuk nem volt, sem gyönyörüségük.
Gülnár mellől szerettek volna szabadulni, mert elgondolták, hogy a
kicsapongásnak előbb-utóbb rossz vége lehet s hogy azért végre is az
eunukhok lakolnak; de a szabadulás lehetetlen volt. A Kizláraga csak
azért is ott tartotta őket, mert csak ők voltak egyedül, kik a nagy
kegyben álló szultána bolondos mulatságaiban részt nem vettek.
A mint erről a francziák sok jelenségből lassanként meggyőződtek:
gyakrabban merült fel előttük a menekülés gondolata. A mívelt, szelid és
kegyes Kamerije szultána mellől talán sohasem kivánkoztak volna komolyan
eltávozni, de Gülnár szultána az ő szemük előtt valóságos ellentéte volt
Kamerijének. Gülnár sohase szólt hozzájuk bizalmasan. Semmi kétségük sem
lehetett az iránt, hogy Gülnár sohasem fogja kieszközölni az ő
szabadságukat, sőt ilyesmi soha még csak eszébe se fog jutni. Másik
szultána háremosztályába átmenni nem volt lehetséges. Itt maradni
testük-lelkük megúnta már Ujra megfontolták a menekülés minden lehető
esélyét. Most már a koczkáztatás sem látszott előttük oly
visszariasztónak, mint három-négy év előtt. Megállapodtak abban, hogy a
legelső kedvező alkalmat felhasználják a menekülésre.
Az alkalom nem késett soká.
Az 1842-ik évi Bairám-ünnep alkalmával Gülnár szultána rendkívüli
mulatságot rendezett udvara és odalikjai számára. Töméntelen új és drága
ruhával halmozta el kegyenczeit s furcsa színű és szabású nevetséges
öltönyökkel ajándékozta meg azokat, kik nem voltak kegyenczei. A nappali
mulatságok, kirándulások, körmenetek és dsámi-látogatásokban a francziák
mindenütt együtt jártak Gülnár szultána udvarával. Este a szultán egy
pillanatra valószínüleg látogatást tett a szultánánál, mert rövid időre
a szultána visszavonult. Aztán előjövén, termei tündérileg
kivilágíttattak. Ezer meg ezer viaszgyertya égett a falakon meg a
csillárokban. Előjöttek a bajadérek mindenféle zeneszerrel; előjött egy
csomó apró gyermek, kik mindenféle bajazzó mutatványokat adtak elő. A
szultána szebb volt és gazdagabban öltözve, mint bármikor s az odalikok
is ragyogtak az új és fényes öltönyökben. Egész éjjel szólt a zene és a
táncz, melyben a sok étel és ital és bódítószerek után maguk az odalikok
is résztvettek. Az eunukhok egész éjjel nem hunyhatták le szemeiket.
Midőn reggel lett, a szultánának furcsa ötlet fogamzott meg agyában.
Volt egy ismerőse, barátnéja, Musztafa pasának neje, ki azonban
Kis-Ázsiában Üszküdár mellett a Haider pasa nevű öbölnél férje köskjében
lakott s valamely ok miatt a tegnapi Bairám-ünnepre nem jött át
Sztambulba. Gülnár szultána minden jó szokás ellenére most a reggeli
órákban e barátnéját akarta meglátogatni és felverni, még pedig úgy,
hogy egész udvarát viszi magával. Ez utóbbi tervről ugyan a Kizláraga
lebeszélte őt, azonban látogatási szándékánál állhatatosan megmaradt.
Volt az elhalt szultán hadihajói közt egy igen szép, nagy hadihajó,
melynek neve Nuszretieh volt. E név azt teszi: Győzelmes. E hajót
meglátta egykor Gülnár s ideges makacssággal sürgette, hogy neki
kirándulásokra ilyen alakú hajót építsenek. Sürgetéseinek ellent nem
állhatva, végre építettek egy kis hajót teljesen ugyanazon színre és
alakra s ugyanazon névvel, s a szultánának, miután az eredetit szeme
elől elvezényelték s többé nem láthatta azt, fejébe verték, hogy a
melyet látott és kivánt: ez a kis Nuszretieh hajó az, az ő kisded
lőréseivel és játéknak való ágyuival. E hajónak adatott ki a parancs a
háremből, hogy rögtön legyen készen a szultánát Haider pasa Iszkeleszibe
átszállítani.
A hajó egy óra alatt készen állott, két szerálji kaik utána köttetett s
Gülnár szultána hét vagy nyolcz odalikkal s ugyanannyi eunukhkal, kik
közt a három franczia is jelen volt, a hajóra szállott.
A hajó felette lassan vitorlázott ki a tenger felé, úgy, hogy lehetett
már délelőtti tíz óra, mikor az öböl előtt horgonyt vetett. Itt Gülnár
úrnő az egyik kaikba szállt s magával vitte odalikjait, úgy, hogy a
másik kaikra, melyre véletlenül csak egyetlen idegen eunukhkal mind a
francziák küldettek, csak két odalik maradt, egy Refije és egy Fatima
nevű. A kaik egész személyzete három erőteljes kaikdsiből állott. A
francziák ama szürke színű felső öltönyben voltak, melyet Gülnár a
hajóra szálláskor parancsolt felölteni s melyet a tegnapi ünnepen kaptak
tőle tréfás, vagy gúnyos ajándokul.
A szultána kaikja előre ment s a meglehetős sűrű őszi ködben elveszett
szem elől, úgy, hogy a második kaik emberei azt sem láthatták, hol
kötött ki a szultána. Végre ők is partot értek, de a szultána kaikjának
semmi nyomát sem találták. A kaikdsik a part mellett fel és aláfelé
hajtották a csónakot majd egy óráig a nélkül, hogy a másikat megtalálták
volna. Végre az Ajriktsesmesszi nevű folyónak torkolatára rábukkantak s
itt kikötöttek.
Az eunukok most nagy tanácskozásba merültek: mit tegyenek. A hajóhoz
Nuszretiehhez addig visszamenni, míg a köd fel nem szakad, nem lehetett,
de ezt nem is akarták, mert nem ez volt a parancsolat. A szultánát s
Musztafa pasa köskjét meg nem találják, tehát mit csináljanak? Egyelőre
legjobb lesz várakozni, miután egyebet úgy sem tehetnek. Ez volt
megállapodásuk.
– Mit gondolsz Fatima odalik – kérdé Henri, – a fenséges Gülnára
szultána meddig marad Musztafa pasa háremében?
– Ki tudná azt, – felelt az odalik, – talán estélig is, én addig
aluszom.
S csakugyan mindkét odalik éjjel egy cseppet sem aludva, csakhamar mély
álomba látszott merülni.
Henri egyet gondolt. Az idegen eunukhot a kaikon hagyta s neki a
vigyázatot lelkére köté, két franczia társát maga mellé vette s kilépett
a szárazra, hogy a kösköt megkeresse. Sem a kaikon maradt eunukh, sem a
kaikidsik nem láttak ebben semmi rendkívülit, sőt mind igen
természetesnek találták ez elhatározást.
A francziák most szárazon voltak. Csakhamar meglehetős járt és széles
útra akadtak, mely dél felé vezetett. Kérdésükre megtudták, hogy dél
felé nem messze van Kadikői, alig egy kilométernyire. Megtudták azt is,
hogy Musztafa köskje az Ajrlik folyó jobbpartján fekszik, tehát ők azt
épen ellenkező irányban keresték.
Ekkor Henri körül nézett, senkit nem látott, megállt és társaihoz
fordult:
– Bajtársak, – mondá – ha akarjuk, e pillanatban szabadok vagyunk.
Társai megrezzentek. A mámor és álmatlanság miatt a menekülési ötlet
eddig eszükbe sem jutott. Mint a villám, úgy érte őket Henri szava.
– Mit tegyünk? – szólt egyik. – Mondd meg Henri, mit tegyünk.
– Ha akarjátok, menekülhetünk. Egyenruhánkat eltakarja a furcsa új
öltözet, bambusz botunkat eldobjuk, kardunkat és pisztolyunkat eladjuk,
pénzünk, ékszerünk van egy kevés, mielőtt szökésünket észre veszik, mi
egy napot és egy éjszakát nyerünk, Gülnár szultána nem szeretett
bennünket, tán nem is rendeli meg, hogy üldözzenek. Ez a helyzet:
határozzatok.
– Meneküljünk! Egyszerre mondá ki e szót Henrinek mindkét társa.
E pillanattól kezdve szökevények voltak. A háremet és annak
fényességeit, a kicsapongó tündérszép szultánát s a gyönyörü odalikoknak
bájos seregét sohase látták többé.


A BUJDOSÁS VÉGE.
(A Dardanellák partjain Ázsiában és Európában. – A bujdosók a
keresztyének közt is szerencsétlenek. – A magyar biróság megmenti az
utolsó francziát.)
A borongós, ködös őszi napot felhasználták a minél gyorsabb menekülésre.
A hárem illatos levegője után jól esett nekik a nedves, őszi lég nyers
tisztasága. És jól esett a szabadság, mint a vadnak, mely elhagyhatá
ketreczét. A tobzódás egész éjjelén nem aludtak semmit s izmaikat még
sem érezték fáradtnak. Gyorsan lépkedtek az izmidi úton, melynek
magaslatairól elő-elő bukkant a tengernek kéklő tüköre. Kadikőiben csak
addig állapodtak meg, míg néhány darab süteményt vettek. Ez volt az
egész napi élelmük. Estére Bujukliba, egy kisded városkába értek. Inuk
itt már ernyedni kezdett. Itt meg kellett hálniok. A hánt elkerülték,
oda be nem mentek, hanem a helyett egy jólelkü öreg muzulmánnál kértek
éjjeli tanyát és vendégszeretetet. A muzulmán azt sem kérdezte: kik, –
azt sem kérdezte: mi járatban vannak. Vöröshagymával, olajbogyóval s
vajban sült hideg hallal megvendégelte őket s nagy szivességgel adott
éjjeli tanyát. A háremi nyalánkságok után jól esett a francziáknak a
kezdetleges, jó ízű parasztétek. Mély álom és teljes nyugalom után korán
hajnalban fölkeltek, a reggeli imát és mosdásokat gazdájuk kedvéért
elvégezték s gyorsan útnak indultak.
E napon minden különös esemény nélkül Jarinjáig értek. Itt ép úgy
szállásolták el magukat, mint Bujukliban. Különös ötletük volt a
nyilvános vendéglők helyett szegény muzulmánoknál venni igénybe a
szívesen felajánlott vendégszeretetet. Jarinjai házigazdájuk sajátságos
észrevételt tett, midőn tőle reggel elbúcsuztak. Ez sem kérdezősködött
sem nevük, sem utazásuk czélja felől, hanem mikor Henri kora reggel
búcsuzás után azt mondá:
– Mi rokonok vagyunk, messzeföldről jövünk, nagy kárunk esett, de nyomán
vagyunk a kártevőnek s azt keressük, – e szavakra a jó muzulmán egész
komolyan azt felelte:
– Jól van, jól, nem kérdezlek benneteket, tehát nem szükséges, hogy
nekem olyan dolgot mondjatok, ami nem igaz. Jól látom én, hogy ti
jövevények vagytok s jól tudom én, hogy ti a nagyúr háreméből jöttök és
halálra kerestek valakit, a ki onnan elszökött. De ez nem az én gondom,
hanem a tiétek és a szökevényé. Allah vezéreljen benneteket.
A francziák csak néztek egymásra és a muzulmánra. Mi jutott ennek
eszébe? A muzulmán bizonyosan észrevette belső ruhájukat és fegyverüket,
bizonyosan ismeri a háremi eunukhok egyenruháját s bizonyosan erre
alapítja sajátságos föltevését. Lehet, hogy tegnapi házigazdájuk is így
gondolkozott. Lehet, hogy ez az oka a különösen szíves és előzékeny
vendégszeretetnek. Bármiként legyen, a vén török észrevétele biztos
útlevél nek látszott számukra. Szükség esetén csakugyan segithetnek
magukon azzal a mesével, hogy ők titkon egy háremi szökevényt keresnek.
Szinte megörültek a francziák e fölfedezésnek. Nyugodtabb lélekkel
folytatták útjokat. Önbizalom támadt bennük, noha kellő óvatossággal
elhatározták, hogy e meséhez csak szükség esetén folyamodnak.
Izmidben egy pillanatig sem állapodtak meg, hanem tovább folytatták
útjokat a tengeröböl mentében. Esős, hűvös napok és éjszakák jöttek, de
ők csak siettek előre.
Nyolcz vagy tíz nap mulva a szökés után Lampszakiba értek a Dardanellák
partján, ott a hol a tengerszoros csaknem legkeskenyebb.
Itt hosszas tanácskozás után elhatározták, hogy a szoroson át Európába
eveznek. Sokáig tanakodtak, ne menjenek-e Szmirnába, vagy a szent
földre, a hol tán európai s tán franczia hajót is találhattak volna, de
mégsem volt bátorságuk, hónapokon át nagy hidegben és vékony ruhában
utazgatni Kisázsiában és a törökök közt. Azt hitték, Európában könnyebb
lesz sorsuk a keresztyének között. Pedig ebben alighanem megcsalódtak.
Lampszakiból egy török halász csónakján jöttek át az európai partra egy
Galatasz nevü kis falucskába, melyben törökök és görögök vegyesen
laktak. Itt már nem egy jelenségből azt vették észre, hogy ama szíves
vendégszeretetre, melyben oly bőven volt részük az ázsiai törökök közt,
többé nem számíthatnak. Elhatározták szerény pénzkészletüknek, mely alig
rugott nyolczszáz piaszterre, szaporítását s e czélból jatagánjaikat
akarták eladni Gallipoliban. Kisérletük azonban csaknem veszedelmükre
vált. Mind a görög, mind a török kereskedő, kinél eladásra jelentkeztek,
visszautasította az üzletbe bocsátkozást. A török azt mondá, hogy inkább
ő fizet, csak azt a kardot meg ne kelljen vennie; a görög pedig
egyenesen kimondá:
– Ti istentelenek, bizonyosan úgy loptátok ezt a fegyvert!
A francziák egészen megrémülve siettek a fegyvert köpenyük alá rejteni,
de egyúttal Gallipolit is minél előbb elhagyni. Itt jól ismerték a
háremi fegyvereket.
Daczára a kegyetlenül hideg télnek, folytatták a menekülést, mindenütt a
tengerparton. Vendégszeretet hiányában gyakran a rossz, szellős, piszkos
hánokban, fogadókban kellett szállást venniök. Az 1843-ik január közepe
táján mégis eljutottak Prohusztába, egy görög városba, a hol arra a nem
épen vigasztaló meggyőződésre jutottak, hogy ezentúl mindent pénzen kell
megfizetniök s a görögök közt munkát sem igen kaphatnak.
Furcsa álomból ébreszté fel a francziákat ez a tapasztalat. Bár ők már
rég mohamedánok valának; mindamellett az az ábrándos képzelet élt
bennük, hogy a keresztyén népek majd méltányolni fogják az ő egykori
keresztyén vallásukat s azon szomoru körülményt, mely miatt nekik Jézus
Krisztustól ideiglenesen el kellett pártolniok. Néhány göröggel való
értekezés s az utálatnak és megvetésnek ama jelenségei, melyekkel a
görögök épen nem fukarkodtak kivált a renegátnak felismert mohamedánok
irányában, annak belátására kényszerité a francziákat, hogy az idő még
egyáltalán nem érkezett el rájuk nézve: multjokat felfedezni. Mint
mohamedánok itt a szultán uralma alatt a keresztyén vallásra vissza nem
térhettek. Ez nagy feltünést keltett volna s fogságot, fölfedeztetést,
szökésük büntetését s a halált alig kerülhették volna el. De másrészről
keresztyénségükkel sem igen dicsekedhettek, mert ebben a muzulmán nem
érdemet, a görög pedig annak elhagyásában halálos bűnt látott. Mindezt
meggondolva s a muzulmánok vendégszeretetére is számítva: a francziák
lemondtak arról a tervükről, hogy menekülésüket Görögország felé
folytassák, hanem e helyett sokkal czélszerübbnek látták, ha útjokat
északnak, muzulmánlakta vidék felé fordítják.
Februárban minden különös eset nélkül elérték Üszküböt. Csak a nagy
hideg miatt kellett sokat szenvedniök.
Az albán urak megvették tőlük mind a jatagánokat, mind a pisztolyokat.
Ideje is volt már, mert pénzecskéjük teljesen elfogyott. Itt már a
háremi fegyverekre senki sem ismert rá, de ezentul nem is mondhatták
magukról, hogy ők háremi szökevények titkos, de hivatalos üldözői.
A nagy hideg és a nagy hófuvatagok miatt Üszkübből nem mozdulhattak ki
ápril elejéig. Ruhájuk itt már szennyes és rongyos szint öltött s a
fegyver sem lévén kezük között, mely árulójuk lehetett volna, valóban
nem kellett félniök a fölfedeztetéstől. Különböző tudakozódás és
értekezés után legczélszerűbbnek látták nyugot felé Szkutarinál kimenni
az Adriai-tenger partjára s ott bevárni valamely olasz vagy franczia
hajót, mely őket hazájukba szállítsa.
Reményük azonban nem teljesült. Szkutariba és Dulcsinóba ugyan baj
nélkül érkeztek, de franczia hajó több héten át nem érkezett s a
kikötőben nem is biztatták őket, hogy hamarjában érkezni fog, – az oda
jövő olasz, angol és osztrák hajók pedig útlevél és drága pénz nélkül
nem vették fel őket. Nem egyszer csodálkozó, sőt gyanusitó
megjegyzéseket kellett a matrózoktól hallaniok, hogy ily piszkos,
koldus, vén törökök mit akarnak Ankonában, Dieppeben vagy Triesztben
keresni.
Szomoruság tölté el a francziák szívét. Ime Európában vannak és
keresztyének között, a hová lelkük vágya harmincz éven át vonzá,
kergeté. Ime szomszédságában vannak Olaszországnak és Olaszország
szomszédja Francziaországnak, az ő hazájuknak és mégis ép oly nehézségek
állják útjokat, mint a kirgiz sivatagon vagy a Volga partján vagy
Trebizond háremében. Pénzük is fogyatékán volt már s a munkát sem bírták
úgy, mint hajdanán, mint huszonöt év előtt az orosz városokban.
Lehajtott fővel, csüggedt lélekkel, kialudt ábrándokkal s hanyatló
reménynyel fordultak vissza a tengerpartról, hogy bujdosásukat a száraz
földön, Mohamed követői közt folytassák.
Kéregetve, fáradtan, kimerülten töltötték napjaikat s bolyongtak a
Csardágh sziklái közt. Nem az üldözéstől féltek immár, hanem attól, hogy
reményük fogytával erejük is fogy a további küzdelemre. Oly közel
Francziaországhoz, két hét alatt otthon lehettek volna már – s most
ismét eltávozni a tengerpartról s évekkel löketni vissza a czéltól s
ötven éves züllött korral tévedezni félvad népek között! És mégis mentek
előre hogy elérjék a Szávát, mely két bujdosó francziának megadta a
nyugalmat – a halált.
* * *
A lakompaki úriszéken eddig tartott az öreg francziának elbeszélése. Az
elbeszélés folyamában gyakran könyek jöttek szemébe, gyakran elszorult