A ki örökké bujdosott és egyéb elbeszélések - 04

– Minek nekünk a fegyver? – kérdezé Monteau.
– Utazónak útlevél kell, útlevél mellé sok pénz kell, sok pénz mellé jó
fegyver kell, jó fegyver mellé erős szív kell; ez az igazság. Mind ezek
nélkül a pókháló is útját állja az embernek – mondá a kalmuk.
De a kalmuk ettől kezdve alig állott szóba a francziákkal. Kerülte őket,
s ha egyikkel másikkal a szűk hajóban összeütközött, kifelé fordult s
nézte a partot. A francziák el nem gondolhatták, min töri a fejét.
Egy este kikötött egy puszta szigetnél s a szigetre kivitte harmincz
emberét. Alig hagyott a hajón négyet, ötöt. A szigetről csak pár óra
mulva tértek vissza s ettől kezdve a személyzet is szótlan és tartózkodó
lett a francziákkal szemben.
Monteaut az is aggasztotta némileg, hogy már két hét óta utaznak s még
sem érik el sem Dubovkát, a hol a kalmuk kikötni igért, sem Czariczint,
pedig a kalmuk Szaratovban azt mondá, hogy tíz nap mulva még szélcsend
esetén is odaérnek. Aztán élelmiszerük is fogyatékán volt már.
A tizenhetedik vagy tizennyolczadik napon este nyugodtan feküdtek le a
francziák egymás mellé. Semmi gyanusat nem vettek észre a nap folyamán,
csak annyit, hogy a kalmukok még szótlanabbak, még bizalmatlanabbak
voltak irányukban. De ők megszokták már ezt is.
Az éjszaka azonban borzasztó sorsot készített számukra.
Álmukból durva megtámadás, vadállati marczangolás ébresztette föl őket.
A kalmukok a hajótulajdonos parancsára megtámadták az alvókat, kezüket
összekötözték, szájukat rongyokkal betömték, fejükre ültek s aztán
kirabolták őket. Monteauval s még három francziával, kik talán éberebben
aludtak s az orvtámadást előbb észre vették, kemény küzdelembe
bocsátkoztak s a küzdés hevében mind Monteaut, mind pedig három társát
megölték s nyakukra s lábukra egy-egy követ kötve, a folyam fenekére
sülyesztették.
A hajógazda e nyomorult merényletet tervezte ki társaival és legényeivel
ama pár óra alatt, melyet pár nappal ezelőtt legényeivel együtt egy
puszta szigeten töltött.
De a merényletnek a négy franczia meggyilkolásával nem lett vége. A
hajót egy szigethez kormányozták, ott kikötötték s még azon éjjel az
életben maradt francziákat megkötözve, a hajóból egyenként kihurczolták,
pénzüket, felső ruhájukat és irataikat elvették s mindegyiket
hátrakötött kezénél fogva egy ligetes sürüben egy-egy bokor tövéhez
kötötték. A gonosz munka végeztével gyorsan a hajóra visszamentek s
ismeretlen irányban eltávoztak.
Ily borzasztó éjszakát a francziák a szentpétervári vérfürdő óta nem
éltek át. Kezük, lábuk megkötözve, szájuk a fulladásig betömve, az
iszonyu küzdés, bántalmak és vérveszteség miatt halálosan kimerülve,
minden segítség és minden remény nélkül az éhhalálnak és tán a farkasok
támadásainak kitéve, egyetlen egy sem volt köztük, ki végleg
elveszettnek ne tartotta volna életét. Még azok legszerencsésebbek
valának, kik a nagy vérveszteség miatt eszméletlenül vagy a szenvedett
kínok alatt őrjöngve öntudatra nem juthattak.
Az éjszaka végtelennek tetszett. Maga Henri, ki aránylag legkevesebbet
szenvedett, alig tudott az éjszaka pokoli eseményeire visszaemlékezni.
Mikor a hajnal elvégre szürkülni kezdett, ő a hideg miatt dideregve
magához tért. Körülnézett s látta és érezte, hogy hátán összehúzott
könyökei egy fűzfa tövéhez kötvék. Megkisértette a kötelet elszakítani,
de a kisérlet alatt éles, metsző fájdalmat érzett karjain. De olyasmit
is érzett, mintha a kötél engedett vagy ereszkedett volna. A fájdalmat
legyőzve, egész testével nagyot taszított magán s szerencsére a kötél
elszakadt és ő a fától elszabadulhatott. A kötél vastag, húrféle
fonatból állott, mely az erős hajnali harmat hatása alatt meglehetősen
elázott s ezért tudta azt elszakítani.
Azonban mind keze, mind lába még összekötve maradt s szájából nem tudta
a rongyot kivenni. Vergődése közben eszébe jutott, hogy valószinüleg
kezei is hátul húrféle fonattal vannak összekötve s ez esetben, ha az is
meg van ereszkedve, annak elszakítása valamely érdes fához dörzsölés
által tán lehetséges volna. Szerencsére hozzá nem messze egy ledőlt faág
mutatkozott. A fűben nagy kínosan oda hempergett, könyökeit a dőlt fára
támasztá s fekvő helyzetében iszonyu erőfeszítéssel a könyökein levő
kötelet a fához dörzsölgeté. A gyöngeség és erőltetés folytán már ájulás
környezé, midőn elvégre a kötél elszakadt s kezei szabadok lőnek. Mégis
időbe került, míg összegyötört, elmarjult kezeivel szájából a rongyokat
kiszedheté s lábait is megszabadíthatá.
Elvégre lábra állhatott. A nap már rég felkelt, midőn egy közel levő
tócsához botorkált s ott arczát, kezeit és lábait kimosta és megáztatá.
Csak ekkor siethetett társainak mentésére.


A SZIGETEKEN.
(A halálból most megmenekülnek. – A teknős béka. – A Betegek-szigete. –
Holttestek a puszta szigeten. – A kalmuk csikós. – Tüzük is van,
hajlékjuk is van. – A tutajon vizre szállnak.)
Társai, kivált köztük néhányan, az utolsó végvonaglásban látszottak
lenni. Kínos vergődésük, hörgő lélekzetvételük, kidülledt véres szemeik
kétségbeejtő látványt nyujtottak. Henri oly készséggel, mely tőle
telhetett, bonczolá és szakgatá fel a kötelékeket, miután előbb
mindegyiket a szájába gyömöszölt csomagtól megszabadítá. Gyakran még
fogaival is iparkodott a kenderből, szívós kákából és húrból álló
kötelékeket széttépni.
Dél lett s tán dél is elmult, mikorra mind a tizennégy franczia lábra
állhatott s arczát, száját és sebjeit kimoshatá. Kettő nem tudott
fölkelni s a többi is a rémes éjszakának átélt szenvedései után alig
bírt járni való erővel.
S mégis nem a testi gyöngeség látszott szomoru sorsuk legszomorubb
esélyének. Ruhájuk egyetlen fehérnemü alsó ruhából állott s ez is
összetépve, szakgatva, rongyokban és szennyben. Sem fövegük, sem
lábbelijük, sem fegyverük, sem késük, sem tüzük, sem hajlékuk, sem
kenyerük. A nap egy kissé fölmelegedett ugyan, de mi lesz velük, ha eső,
hideg és éjszaka beáll, ha éhség erőt vesz rajtuk, ha nem jön segítség
sehonnan.
Azok, kik kevésbbé voltak kimerülve, fölkeresték az utnak nyomait,
melyen át a kalmukok által a sziget belsejébe hurczoltattak. Az út egy
óriási szélességü folyamhoz vezetett. E folyam, mint később megtudták, a
Volgának egy nagy ága, az Aktuba volt. Lehetett ott egy versztnyi
szélességü, úgy hogy a tulsó part sekélyes szegélyét alig láthatták.
Néhány kisebb hajót, bárkát, lélekvesztőt láttak ugyan, de a tulsó part
mentében oly nagy távolságban, hogy hangjuk oda el nem érhetett. S aztán
azt is jól tudták már, hogy az olyan vad népek, a minők e tájon
lakhatnak, a nyomorultaknak segítségére nem sietnek.
Körül kellett nézniök a szárazon. Csakhamar meggyőződtek arról, hogy ők
egy nem nagy terjedelmü, homok zátonyszigeten vannak, mely óriási fűvel
s helyenként fűz, rekettye s a dombos részeken nyirbokrokkal van tele.
Bizonyos futó indás vadszeder félét találtak ugyan, de ennek nyári
gyümölcsei már leszáradtak, őszi gyümölcsei pedig éretlenek valának.
Ezenkívül semmi ehető gyümölcsöt nem találtak.
Alkonyat felé hűvösödni kezdett az idő. Éhesen, fáradtan, kimerülve, láz
által borzongatva egy karókon álló kibitkának romjaira akadtak, mely
azonban rég nem látott embert, mert alja is fűvel volt benőve. Oldalain
szabadon járt ki és be a szellő, teteje száraz avarból állott s mellette
is egy nagy nyaláb száraz avar, köröskörül embermagasságnyi gazzal
benőve. Se itt, se az egész szigeten embernek semmi nyoma.
A francziák két menni nem tudó beteg társukat ide vonszolták, a száraz
avarból fekhelyet készítettek s a kunyhó tetejéről leszedvén a szalmát,
szorosan egymás mellé lefeküdtek s a szalmával Henri az egész kis
társaságot takaró gyanánt beterítette s végül maga is melléjük feküdt.
Így töltötték az éjszakát.
Pihenésük és álmuk üdítő volt. A következő nap reggelén erősebbnek
érezték magukat. De az éhség fenyegető gyorsasággal kezdett rajtuk
uralkodni. Bármi módon is valami táplálék után kellett nézniök.
Négyen ismét kimentek az Aktuba partjára. Rekedtségig kiabáltak a nagy
messzeségben elhaladó hajókra, gallyat is lobogtattak feléjük, de a
hajók vagy nem vették őket észre, vagy nem volt szándékuk segíteni.
Lovasokat, méneseket, nyájakat vettek észre a tulsó parton, de mindez
rajtuk nem segíthetett.
Mások a szigetnek ellenkező oldalára mentek nyugat felé. Itt egy
keskenyebb s rendkivül iszapos partok közt ballagó folyamra bukkantak,
mely azonban mégis mintegy 120–150 méter szélességünek látszott puszta
szemmel. A sűrű fűz és rekettye-bozót miatt alig voltak képesek a tiszta
vízre kilátni, mely a cserjés bozóton kívül még sűrű nád- és
kákateleppel is végig volt szegélyezve mindkét part mentén. Az érett
káka buzogány pilléi szerte röpködtek az északkeletről lengedező
szellőben.
A francziák gondosan törekedtek kipuhatolni a szomszéd szárazföldnek
nagyságát és természetét. Vizsgálódásuknak azonban alig lett sikere. A
parti bozót miatt sem nagyságát nem láthatták, sem azt észre nem
vehették, sziget-e a szomszéd szárazföld, vagy az már tulsó oldala a
nagy folyamnak s ha tán sziget: vannak-e lakói?
A csend és némaság, az előttük ismeretlen világos tollu vad madarak
kényelmes röpködése s a parthoz vezető gázlók hiánya azzal a föltevéssel
rémítette őket, hogy a nyugoti szomszéd szárazföld is lakatlan.
Az élelemre nézve azonban némi csekély vigaszszal tértek vissza
társaikhoz. Az egész sziget és különösen a nyugoti folyam partja erős,
átható kellemetlen halszaggal volt eltöltve. Bizonyos volt, hogy a
folyam telidesteli van a halak minden nemével, csak az a kérdés, miként
lehetne halat fogni s tüzet gerjeszteni. Teknősbéka fészkekre is
bukkantak s a kibitkához vittek is magukkal vagy tizenkét darabot.
A kémszemlék után a kibitkánál valamennyien összejöve, uj tanácskozást
tartottak a szerencsétlenek. Tanácskozásuk, eszmecseréjük nem volt
vigasztaló. Két beteg társuk már fel tudott ülni fekhelyén, egyik sem
szólt bele az értekezésbe, de bágyadt arczán és epedő szemein
mindkettőnek kirítt az éhség gyötrelme.
Most jutottak először eszükbe szegény Monteau és meggyilkolt társai.
Monteau találékonyságának, erélyének és vigasztaló kitartásának hiányát
most érezték először igazán.
– Szegény Monteau, – sóhajtott fel egyik, – mégis jobb lett volna
Szaratovból Európa felé menekülnünk. De az ő kedvéért jöttünk erre. De
én azért nem kárhoztatom. Ki tudja: Harvey és czimborái hogyan jártak,
talán még rosszabbul, mint mi. Monteau mégis szerencsésebb mint mi. Az
isten adjon neki nyugalmat.
– Nem is látjuk mi többé Francziaországot, – szólt a másik. – Itt
veszünk el éhen, fagyban, nyomorultul. Jobb is, ha egyszer már vége lesz
mindennek.
Henri azonban és többen tiltakoztak a lemondás és kétségbeesés ellen.
Tüzük és ennivalójuk ugyan nincs, de néhány napig nyers
teknősbéka-hússal is táplálhatják magukat s aztán mégis csak lehetetlen,
hogy valahonnan, valamikép menekülés ne érkeznék számukra.
Hirtelen neki álltak a teknősbékáknak, nyakukat kitekerték, tört faágnak
éles szilánkjával pajzsukat s bőrüket lehántották, beleiket kimosták s
aztán a fehér húst fára téve puhára és porhanyóra verték. A félig
kiszáradt és egészen kiszáradt tócsagödrök fenekén és oldalán ott
fehérlett a sziksó, abból hoztak egy marokkal s a pecsenyét vele kissé
meghintették. Az éhség ízletessé tette a kezdetleges ennivalót s
lakomájuk aránylag kielégitő volt. Sőt a tizenkét teknőcz egyátalán nem
is volt elegendő, öten rögtön ki mentek a bozót szélére s nem sok idő
mulva, noha a teknőczök előlük a vízbe és lyukakba menekültek, fogtak s
hoztak a tanyára vagy harminczat. Az éhség csillapultával még mulatságot
is csináltak abból, a mint a lábaiknál fogva sodrott kákára kötözött
nyughatatlan állatkákat hurczolták magukkal s a mint az el nem
fogyasztott darabokat a fához kötötték, hogy el ne szökhessenek.
– A húrral kötözzétek meg őket – kiáltott föl egyik – az átkozott kalmuk
ajándékának legalább vegyük hasznát.
Még kaczagtak is a szegény francziák a furcsa ötleten.
Helyzetük azonban még sem javult. Két beteg társuk ugyan némi erőhöz
jött pár nap alatt úgy, hogy járni is tudtak, azonban eltelt négy nap és
segítség sehonnan sem mutatkozott. Az idő ugyan nappal még mindig meleg
volt, de az éjszakák hűvösek voltak. Ruha, tűz és födél hiányában az
esős idők bekövetkeztével helyzetük valóban borzasztó leendett.
Elhatározták, hogy a szigetről menekülni fognak. Kelet felé a menekülés
lehetetlennek látszott, mert bár kilenczen jó úszók voltak, mégis a
roppant széles folyam átúszását csak meg is kisérleni őrültség lett
volna. A kisérlet tehát csak nyugat felé történhetett.
Az volt a kérdés: ki tegye meg az első utat. Öten vállalkoztak.
Sorshúzás utján a sors Henrire esett.
Mind valamennyien kimentek a nyugoti partra s a hol a bozótot
legvékonyabbnak találták: ott Henrit érzékeny búcsu után víznek
eresztették. Aggodalom vett rajtuk erőt ösztönszerüleg, hogy Henri ott
vesz a folyamban.
De ez nem történt meg. Henri a folyam közepén járt már és még mindig
csak lábolta a vizet. Onnan kiáltott vissza, hogy a folyam könnyen
lábolható, sőt feneke a bozóton belül a tiszta vizen nem is süppedékes.
A túlsó part közelében alig kellett úsznia 4–5 méter szélességben s
szerencsésen elérte a túlsó partot.
Henri mihelyt a szárazra jutott: azonnal keresett egy sűrűbb cserje
bokrot, hova a nap oda tűzött. Ott pihent egy órán át, hogy átázott
ruhája némileg kiszáradhasson, a mi meg is történt, miután ruháját
levetette és erősen kifacsarta. Azután szemle alá vette a száraz földet.
Ez is csak sziget volt, még pedig az előbbinél jelentékenyen kisebb s
még elhagyottabb. Itt még emberi nyomnak s rég elhagyott kibitkának sem
volt semmi jelensége. Dombosabb részek is teljességgel hiányoztak; óriás
fűvel, süppedező avarral s fűz és rekettye bokrokkal volt csaknem
egészen borítva. Teknősbéka ugyan itt is volt nagy bőségben, de nem egy
jelenség világosan mutatta, hogy e szigetet az árvíz is el szokta
önteni. Ezer meg ezer vad madár röpködött vagy tollászkodott körülötte,
bámulva és vijjogva, de tőle messze nem távozva. E körülményből nyilván
lehetett következtetnie, hogy e szigeten régen nem lehetett emberi lény.
Abban bizonyos volt, hogy e szigeten társaival együtt megmaradniok
lehetetlen.
A sziget nyugoti partján szintén egy folyam nyulott el, mely tán
valamivel keskenyebb volt, mint az, melyen átlábolt. E folyamon túl
azonban egy látszólag nagyobb szárazföld terjedett el, melyen emelkedett
részek, dombok s erdők is mutatkoztak. Ha minden jelenség nem csalt: itt
már emberekre kellett akadni, mert hiszen az alig képzelhető, hogy itt
Oroszországban a Volga mellett, Európa és Ázsia határán, mívelhető és
hasznavehető ily nagy területet pusztán hagyjanak.
Oda azonban nem kisérté meg az átmenetelt, nehogy sok ideig való távol
maradása miatt társai nagy aggodalomba essenek. Az oda való átjutást
szintén lehetőnek, sőt biztosnak vélvén, rögtön visszafordult, s egy óra
leteltével már társainál volt.
Társai bámulva s aggodalommal hallgatták meg jelentését a szomszéd
szárazföld elhagyatottságáról. Többen közülök mégis rögtön késznek
mutatkoztak oda átmenni, hogy onnan ismét nyugot felé tovább mehessenek.
Erről azonban Henri lebeszélte őket, javasolván, hogy ma még az éjet itt
töltsék, miután a szomszéd szigeten meghálni nem lehet, s azért a két
vizen egy nap alatt kell átmenniök s még éjjeli tanyát is keresniök, a
mi pedig ma már meg nem történhetik.
Utolsó teknősbéka vacsorájukat ez este költötték el e szigeten.
Másnap kora reggel az étkezés után átkeléshez készülődtek. A kibitka
földbe szúrt karóit kiszedték, s annak minden darabját összekötözve
magukkal vinni elhatározták. Eszükbe jutott, hátha az uj szárazföldön
ilyet se találnak.
Ez összekötözött karókat egyébiránt másként is felhasználták. Öt
társukat, kik úszni nem tudtak, ennek segélyével szállították át a mély
vizen. Két úszó megfogta egy-egy kezével a karó két végét, az úszni nem
tudó pedig a karó közepébe kapaszkodott s ekként ügygyel-bajjal a
veszélyes vizen áthurczoltatott.
Az átkelés szerencsésen megtörtént s a kis társaság, meg sem pihenve,
rögtön átköltözött az uj sziget nyugoti partjára. Itt azután napnak
kitett bokrokat keresve, ruháikat kifacsarták és megszárogatták,
némelyek pedig teknőczöt fogni a bozót mentében lesre mentek.
Az útjokban álló új folyam kikémlelése volt most az első teendő. Henri
erre is vállalkozni akart, azonban egy másik, jó úszó társuk akarta ezt
megtenni minden áron. Óhajtását teljesítették s a folyamnak neki
eresztették.
A francziák nagy bámulatára ez a folyamág is sekélyes volt. Társuknak
alig kellett úszni valahol, gázolással is átjutott a túlsó partra. Pár
óra múlva vissza is jött, tapasztalásairól számot adni.
Jelentése hurrah kiáltásokat csalt az örvendező francziák ajkaira. A
túlsó föld e jelentés szerint nem sziget, hanem valódi száraz.
Embereknek is kell ott lenni, mert szilva és birs-fákat talált, melyeken
még gyümölcs is volt s a dombosabb részeken vadszőlő lugasokat is
fedezett fel, melyeken feketéllett az érett fürtök sokasága. Mindezeken
kívül tört edénynek cserépdarabjaira is akadt, melyek közül hozott is
magával pár darabot.
A francziáknak e hírek hallatára nem volt maradásuk. Rögtön, habozás és
haladék nélkül neki álltak a folyamon való átköltözésnek s azt azonnal
meg is tették. Oly vidám hangulatban voltak az uj száraz földön, mintha
már minden veszély elmúlt volna fejük fölül. A legelső buja lombozatu,
sűrű vadszőlő lugas árnyékában megtelepedtek, néhány lugas alját sátor
formára kitisztogatták és rendbe hozták, a már pirosló és hulladozó
szőlőlevélből puha fekhelyet készítettek s átadták magukat az édes
pihenésnek s a szabadulási ábrándok még édesebb gyönyörének. Élelmük az
egész napon át érett szilvából állt, melyet különösen édesnek találtak.
A következő napok azonban mégis kiábrándulást szereztek sok irányban.
Először is észrevették, hogy az uj szárazföldön teknősbékát nem igen
találnak, a vadszőlő és birsalma élvezhetetlen, a szilva pedig nem elég
az élelemre, de sokáig nem is tart el, miután a fákról már hulladoz az
aszúgyümölcs s a legelső erősebb szél mind leveri.
A második szomoru tapasztalásuk az volt, hogy az uj szárazföld is csak
sziget. Szélessége ugyan lehet tán egy mérföld s hossza még sokkal több,
de azért ők itt is csak be vannak zárva s nyugot felé megint egy folyam
zárja el útjokat, mely gyorsabb folyásunak látszik az eddigieknél, tehát
bizonyára mélyebb is lesz. Élő embert se találtak, noha száz meg száz
jelenség világosan mutatta, hogy e szigeten gyakran járnak emberek. A
folyamokon sohase láttak se kis, se nagy hajót, még halászokat sem, noha
a folyamokban, sőt még az apróbb kiöntéses tavacskákban is nyüzsgött az
apróbb-nagyobb hal.
A francziákat aggodalom, majd lassanként valóságos rémület szállta meg.
Elgondolták: minő istenátkozta föld lehet ez, melyen sem szelid, sem vad
állatok, sem emberek tanyát nem ütnek. Tüzet éjjel nem láttak,
kutyaugatást nem hallottak, emberi művelődés jelenségét föl nem
fedezhették. Utóbb azt gondolták, hogy ha csakugyan laknak emberek e
vidék közelében: azok bizonyára még a kegyetlen kalmukoknál is vadabbak
lehetnek.
A harmadik napon már megkívánták a teknősbéka húsát s mert e szigeten
nem igen kaptak, vissza kellett menni az elhagyott kis szigetre, hogy
annak partján és bozótjában fogjanak néhány százat. E rengeteg teknőczöt
aztán lassanként átszállították s nekik sűrűn földbe szúrt karókból
keritést csináltak s egyúttal gondosan őrizték őket, hogy el ne
szökhessenek. Nyers pecsenyéjük legalább megint lett elegendő. A mire
annyival nagyobb szükségük volt, mert három társuk erős áthűlés
következtében képtelen volt vízre menni s e miatt a további menekülést
nyugot felé meg nem kisérthették.
Az ötödik napon, midőn néhányan a nyugoti parton őgyelegtek, az átelleni
szárazról nagy robogás hangját hallották s közben-közben emberkiáltást
és ostorpattogást, mintha valaki egész ménest űzött hajszolt volna a
mezőn. Látni azonban semmit nem láttak a parti fák és cserjék miatt.
A francziák meredt szemmel néztek és meredt füllel hallgatóztak.
A robaj, kiabálás és ostorpattogás lassanként megszünt s alig egy óra
mulva egy lovasfiut láttak, a mint a parti bozótból lovával kitörtetett
s a folyóba lovával szügyig bement. Nyilván azért jött, hogy lovát
megitassa s maga is igyék a fejéről levett süvegbe merített
folyamvízből. A fiú tatárnak vagy kalmuknak látszott s a francziák felé
oda sem pillantott.
A francziák azonban részint orosz, részint töredezett kalmuk nyelven
átkiabáltak hozzá. Kiáltozásukra a ló abban hagyta az ivást s előre
szegzett fülekkel bámult a francziákra. Ugyanezt cselekedte a fiú is,
többszörösen elnevetvén magát a francziák intésére és szavaira.
Végre a fiu éles, harsány hangon átkiáltott hozzájuk orosz nyelven:
– Betegek vagytok?
A francziák szintén orosz nyelven vissza kiáltották:
– Nem vagyunk betegek!
– Hát kik vagytok? Mit kerestek ott a Betegek szigetén?
A francziák összenéztek. Meg nem foghatták, mért nevezi a fiú a szigetet
betegek szigetének. Ösztönszerüleg feleltek:
– Mi nem vagyunk betegek, mi szegény utazók vagyunk. Szaratovból
jöttünk, de egy kalmuk kirabolt bennünket s megkötözve ide tett a
szigetre.
A fiú egészen hallhatólag elkaczagta magát. S aztán kérdezé:
– Mit akartok?
– Se tüzünk, se ruhánk, se ennivalónk. Szeretnénk innen szabadulni.
A fiú erre nem felelt, fejével bólintgatott, lova kantárját megrántotta
s aztán a bozóton át a szigetre vissza törtetett.
A francziák voltak vagy heten s mind a heten rémülten kiabáltak a fiú
után, csak arra kérve őt, hogy adjon nekik tüzet, Jézus Krisztusnak és
Mohamednek és minden prófétának és szenteknek nevében.
Kevés idő mulva a fiú ujra visszajött a vízre s azt kiáltá át:
– Jertek följebb vagy tizenöt nyíllövésnyire, ott majd beszélek veletek,
a hol a folyó kanyarodik.
A francziák lélekszakadva siettek a folyam mentében fölfelé. Mire a
kanyarulathoz értek: akkor a lovas fiú ott volt már a túlsó parton. A
folyam itt felette széles, lassú folyásu és zátonyos volt.
– Itt vagyunk, itt vagyunk, jere közelebb, – kiáltozták izzadtan a fiú
felé.
A fiú beleereszkedett a vízbe s éles, vércse szemeit folyton a
francziákra szegezve, lassú gázolással közelgetett a francziák felé. A
parttól mintegy 50 méter távolságra megállott, lovának csak nyaka és
feje állott ki a vízből. A fiú sötét, barna arczu 17–18 éves ifjoncz
lehetett, kalmuk ruhában, magas bőr süveggel, nyakában ostor és
pányvakötél, övében kés és pisztoly.
– Miféle fegyvertek van? – kérdé a francziáktól.
– Nincs nekünk semmi, csak a körmünk és fogunk. Nézd!
A francziák kiterjesztették kezüket. A kalmuk fiú jól láthatta, hogy
fövegük sincs, ruhájuk csak alsó fehér ruha, az is rongy és foszlány.
Lábukon semmi s rongyaikon át testük látszik.
A fiú közelebb jött s ezt kérdé:
– Ott a fűben nincs fegyvertek eldugva?
– Nincs nekünk, hiszen ha fegyverünk volna, nem volnánk éhesek, nem
kellene teknősbékát ennünk.
A fiú elnevette magát s ismét közelebb jött.
– Hát miért nem fogtok halat? – kérdezé.
– Hogyan fogjunk? – A kezünkkel?
– Vágjatok faágat, szúrjátok le sűrűn a víz fenekére, készítsetek belőle
aklot, hagyjatok nyílást azon az oldalán, a merre a víz kifolyik belőle,
majd tele megy az hallal, aztán megfoghatjátok.
– De mivel vágjunk faágat és miképp süssük meg a halat?
A fiú tűzkövet és aczéldarabot vett ki övéből s oda dobta a francziáknak
a partra.
– Keressetek száraz futókát vagy puha pudvát, törjétek össze s aztán
beleesik a tűz. Kést pedig keressetek a Betegek tanyáján.
– Hol van az a Betegek tanyája?
– Arra ni! Fölfelé mutatott a szigetnek egy dombos és erdős része felé.
– Ruhánk sincs, hogy szabaduljunk innen?
– Csináljatok tutajt fából, vadszőlőből.
– Hová menjünk? Merre laknak itt emberek?
A fiú kelet felé mutatott s mondá:
– Arra van Tombovka; azontúl van Tülmenköji, ott lakik az én uram; erre
pedig – s ekkor nyugot felé mutatott – van Jenotajevszk, ott van az én
uramnak palotája, mert az én uram ott is lakik.
– Hát Czáriczin merre van?
– Arra ni! Czáriczin messze van. Én nem tudom, mennyire van, de az én
uram tudja.
A fiú északnyugot felé mutatta Czáriczint.
A francziák nagy hálálkodással megköszönték a lovászfiúnak jó tanácsát s
aczél és kovából álló becses ajándékát. A fiú folyton nevetett a víz
közepén a ló hátáról a francziák hálálkodó szavaira. Egyszer aztán egyet
gondolt, lovát megforditá, átgázolt a vízen s visszament méneséhez. A
francziáknak csak azután jutott eszükbe, hogy a fiúnak s urának nevét
meg kellett volna kérdezniök.
Mindamellett most már aránylag gazdagoknak érezték magukat. Volt
tűzszerszámuk, tudták a halfogás mesterségét s megtudták azt is, hogy a
sziget északi erdős részein emberek laknak.
Fából durván összeeszkábált négy házikót találtak egymástól nem nagy
távolságban. A házikókhoz vezető ösvényen alig volt a fű egy kevéssé
letaposva. E házikók közvetlen közelében is buján díszlett a fű és
dudva. Apró sírdomb féle halmokat találtak a házikók körül, melyek
némelyike durva fakereszttel is fel volt ékesítve.
Siettek oda. Az erdőre s az erdőben az emberi lakásokra könnyen
ráakadtak. Fölfedezésük azonban ujabb ijedelmet okozott nekik. A
betegtanya valóban borzasztó tanya volt. Egyik házikó küszöbénél egy
hulla feküdt s midőn közelebb mentek, a közel álló fákról hollók és
varjuk repültek fel. A betegek tanyája holtak tanyája volt. A keresztek
azt mutatták, hogy a holtak keresztyének valának.
Benéztek a házikóba is. Butorfélét nem találtak A házak belseje
egyetlenegy üregből állott, sárral betapasztott deszkafallal, melyen át
azonban becsillogott a repedéseken keresztül a napvilág. Az üreg egyik
sarkában földből készült katlan-féle tüzelőhely. A katlan körül némi
ételmaradékok nyomai. Néhány cserépedény, egy fejsze, tömérdek
hasznavehetetlen és szennyes ruharongy volt mindaz, a mit mint emberi
kéz művét, a házikókban találtak. Száraz haraszt és szalma-féle minden
házban volt. Ez képezte a lakók fekhelyét.
A francziák minden ruhafoszlányt gondosan összeszedtek s a folyam szélén
azokat víz alá áztatták. A hullát eltemették s egyik, a többitől külön
álló házikóban a fekhelyül szolgáló almot lassanként elégették, gondosan
őrködve, hogy maga a házikó is el ne égjen. Mikor így a házat jól
kifüstölték, akkor a falakat gondosan besározták; a repedéseket,
nyílásokat betömködték; tetejét is a mennyire lehetett, rendbe hozták s
aztán vadszőlőlevéllel és száraz avarral tele hordták, hogy beteg
társaiknak, s a hideg és eső beköszöntével maguknak is tűrhető tanyát
biztosítsanak.
Találtak még pár hullát az erdőben is s emberi csontokat nem egy
helyütt. El nem tudták gondolni, minő átkos hely lehet ez, hol élő ember
nem lakik s holtak mégis tanyáznak. Többször lesték a kalmuk fiút, hogy
tőle felvilágosítást kapjanak, de a fiú többé nem akadt szemük elé.
Tüzet most már tudtak gerjeszteni s edényük is volt, melyben
teknősbékáikat megfőzhették. Legbecsesebb találmánynak a fejszét
tartották, melyhez még néhány kezdetleges házi eszközt, egy ásót s aztán
rozsdás vasdarabokat találtak. A vízbe sülyesztett ruhafoszlányokat
néhány nap mulva kiszedték, gondosan kimosták és megszárogatták s pőre
öltönyük pótlására, a mennyire lehetett, felhasználták.
A halászatnak a kalmuk fiu által javasolt módját nagy kételkedve
kisérlették meg. De mégis megkisérlették.
Faágakat vagdaltak, karóknak kihegyezték, azokat övig érő vízben sűrűn
egymás mellé kör alakban leverték s a folyam alsó oldala irányában a
körön másfél arasznyi nyilást hagytak. S aztán oda álltak lesre, mi lesz
a furcsa kelepczéből.
Örömmel és bámulva szemlélték, miként úsznak, eviczkélnek, ficzkándoznak
az apróbb és nagyobb halak szemközt a folyamvízzel. Csakhamar
észrevették, hogy minden tizedik, huszadik hal, mely a karósövény
árnyékába kerül, a sövény nyilásán bebotlik s néhány perczig a
keritésben meg is marad. Látták, hogy öt-hat darab mindig van a
kelepczében, – csak be kell zárni a nyilást s az a hal, mely a karók
között ki nem fér, biztos fogoly.