A ki örökké bujdosott és egyéb elbeszélések - 16

Addig csak szivem legyen tiéd, mely élni fog eltávozott barátunk
emlékének fájdalmával. Adjon neked az élet enyhülést.
– Oh Bóra, én nem akartam megölni Miklóst!
Ennyit tudtam mondani s aztán eltántorogtam onnan. Elhagytam azt a
vidéket, elhagytam apám és anyám, és sohasem tudtam többé visszamenni.
Több mint ötven éve hordom és táplálom e nyomorult élet kínjait.
* * *
– – Az aggastyán kimerült e beszéd alatt. Minő élet s mekkora fájdalom
volt az övé! Beszéde végén már csak suttogni tudott.
– Itt vagyok, fiu – szólt – e vérszinü ágyban. Mindenütt és mindig – ha
lefeküdtem – azt a vért láttam, mely egyetlen barátom mellől szivárgott
a szakadék partján, a zöld gyepen. E vérszinü ágyban legkevésbbé látom
azt!
– Te vagy fiu, az első ember, ki abból a világból, melyet én örökre
elhagytam, ide jöttél. De te sem jösz többé és más sem jön.
– Te hoztad fiu, az első örömhírt, te mondád, hogy Bóra szivére tétette
a halálban azt az arczképet, melyen az enyém is ott volt. Ez a hír volt
ötven év óta egyetlen boldogságom. Ezzel megyek a sírba. Azt az
arczképet, fejem fölött, te is szivemre tedd.
– De oda tedd. Egy óra mulva ott legyen.
Szólni akartam, de az öreg behunyta szemét. Én alig tudtam könyeimet
visszatartani. Most már tudtam a csonka arczkép történetét.
Még egyszer felnyitá szemeit, melyekben már nem az a fény lángolt, mely
a földieké. Elhaló hangon mondá:
– Fiu, szivemre tedd a képet.
Többé nem szólt és nem mozdult.
A nap már lealkonyodott. A kis szakács lámpákat hozott be. A kis
szakácscsal bejöttek az ebek is. Azt hittem, alszik az öreg.
Az ebek oda mentek hozzá, megnyalták kezét s szomoruan el kezdtek
üvölteni.
* * *
– – Most már ott nyugszik a gyümölcsös fák alatt, melyek minden
tavaszszal virágot hoznak, s a csonka arczkép ott nyugszik szive fölött,
mely többé nem hoz virágot soha.