A ki örökké bujdosott és egyéb elbeszélések - 02

megnyugtatni törekedtek ezeket is. A legtöbb fogolyban nem lázongott már
a lélek annyira, mint Mohilev bástyaüregeiben és Szentpétervár kaszárnya
börtöneiben. A szenvedés megtanította őket lemondani az önérzetről s
istenre bízni sorsukat.
A bányák körül a külső, a földfeletti munkát bizták rájuk. S ők a munkát
eleinte kötelességszerüleg, később némi kedvvel és figyelemmel végezték.
Ha alázatosak voltak: nem bántotta őket a muszka. Ha egy korty vutkival
megkinálhatták az őröket, az őrök még jókedvü emberekké is váltak. A
lakó népség csakhamar megszerette őket.
Három évig tartott a bányamunka. 1819-ben megengedték nekik, hogy
Petropavlovszkojba s környékére vonulhassanak s némi szabadságot
élvezhessenek. Foglyok voltak, felügyelet alatt álltak ezentul is, de
szabad volt nekik a városban és környékén őrök nélkül járni, lakást
bérelni, faházat építeni, cselédnek vagy munkásnak elszegődni s
önsorsukról gondoskodni.
A csapatnak több mint fele iparos volt otthon. Ezek rögtön kaptak
alkalmazást tisztességes orosz iparosoknál, a kik közül a legügyesebb
sem értett a mesterséghez annyira, mint közülök a leggyámoltalanabb. A
többi is megtanult valami mesterséget. A kik elszegődtek, azok teljes
ellátást s 7–8 kopeket kaptak hetenként. Volt olyan, a ki felvitte 12
kopekig. Valami tizenöten odajutottak, hogy házat is emeltek maguknak,
durva faragványu fából tákolva össze valahogy. Ezek a maguk kezére
dolgozhattak s nem rosszul ment dolguk. Kettő közülök meg is nősült. A
többi azonban reménykedett, hogy egykor még haza mehet Francziaországba.
Egymást bátorították, egymást el nem hagyták, a vutkiivást a
legszerényebb mértékben gyakorolták s kezdték a fejüket terveken törni,
melyek segélyével megszabadulhatnának.


A SZÖKÉS AZ URALBÓL.
(A katonai kormányzó gazdaasszonya. – Utlevelet kapnak. – Verchoturjében
és Irbitben. – A dalmatovi jólelkü barát. – A karavánok. – A sós
pusztákon. – Végre elérik, a kik elérik Orenburgot.)
Harmadfél év alatt a foglyok összes vagyona mintegy 2000 rubel
készpénzre ment. Miután ezt összeszámították: azt gondolták, hogy ezzel
már lehet kezdeni valamit. Életben és egészségesek voltak ötvennyolczan.
Háromról nem tudták, hogy a bányák körül hol és mikor veszett el. A
többi meghalt. A kettő, a ki megnősült, nem akart tudni a menekülésről.
Ezenkívül tizenegy elhatározta, hogy a menekülés bizonyos veszélyeivel
nem néz szembe, bizonytalan sikerére nem számit. De azért valamennyi
áldozatkészséggel ajánlotta fel mindenét a menekülés megkönnyítésére.
Lovuk volt mindössze tizennyolcz. Nagy része gyönge ugyan, de néhány
heti utazást télen is megbír, ha egynek hátára csak egy ember ül. De a
kik elszánták magukat a menekülésre, azok voltak negyvenöten. Tehát vagy
venni, vagy bérelni kellett huszonhét lovat. A bérlés a lótulajdonos
kárával járt volna, mert hiszen a lovat soha vissza nem adhatták s
visszaadni nem is akarták, de miután a lóvétel vagy 800 rubeljüket
elnyelte volna, a bérlésben kellett megnyugodniok.
A petropavlovszkoji katonai kormányzó, kinek különösen a bányafoglyokra
kellett felügyelni, azokat a kisérettől átvenni s azoknak minden szökési
kisérleteit meggátolni, hajlott koru iszákos ember volt, durva,
embertelen, valódi példánya a kegyelemből kiesett s büntetésből az
Urálba küldött orosz főtiszteknek. Volt azonban két gyönge oldala.
Nagyon szerette a jó rumot s nagyon félt a gazdaasszonyától, ki, ugy
látszik, uralkodott fölötte.
Egyik franczia asztalos a foglyok egyetértésével behízelegte magát a
gazdaasszony kegyeibe. Mindketten jól beszélték a német nyelvet s az
asztalos társai segitségével oly szép butordarabot készített és
ajándékozott a gazdaasszonynak, melylyel nem vallott volna szégyent
Szentpétervárott sem. A kormányzó szobái lassanként oly butornemüekkel
teltek meg, hogy azokra irígy szemmel néztek a bányák igazgatójának s az
összes kincstári tisztségnek családtagjai, férfiai, női egyaránt. Sőt
egyik főbb kincstári tiszt egyszer durván megparancsolta, hogy a
francziák neki is hasonló butorokat készítsenek. Természetesen ingyen,
legföljebb néhány korbácsütésért s néhány üveg vutkiért.
Az asztalos elpanaszolta a dolgot a gazdaasszonynak s egyuttal annak
féltékenységét a legnagyobb fokra gerjeszté föl.
– Inkább kész volnék önöket megszöktetni vagy a bányákba visszaküldeni,
mintsem azokat a butorokat mások számára is elkészitsék. Ezt semmiképen
meg nem engedem.
A franczia természetesen inkább választá a megszöktetést mint a bányát.
S hozzátette nagy alázatos kézcsókolással, hogy ha ő kegyessége
kieszközli a biztos menekülést, hála fejében neki a francziák 400 rubelt
ajándékoznak.
400 rubel! Nagy szeget ütött ez a gazdaasszony fejébe! Hiszen a
kormányzónak egész évi készpénzbeli illetménye nem igen megy többre
ennél. Ha ő ennek felét átadja a kormányzónak s 15–20 rubel ára rumot
vesz, a többit pedig selyem ruhára költi: akkor nem csak butorai, hanem
ruhái is külömbek lesznek, mint másokéi.
A következő napon meglett az alku. A gazdaasszony 45 darab, minden
aláírással és pöcséttel ellátott útlevelet fog szerezni, olyant, a
minőket szokás adni azoknak kiket a czár kegyelme megszabadít. Aztán a
kormányzót leitatja, megkötözteti s következő napon zajt üt, hogy
mindezt a francziák cselekedték, hogy az útleveleket elrabolhassák.
A kormányzó ugyan küld utánuk kozákokat, de a menekülőknek legyen
gondjuk arra, hogy 24 óra alatt messze távozzanak, neki pedig lesz arra
gondja, hogy a kozákok ne a helyes irányban üldözzék őket. A kormányzó
aztán jelentést tesz Szentpétervárra. A tavaszra odaér a jelentés s
onnan kiadják a parancsolatot. Ha a foglyok szerencsésen megmenekülnek:
az az ő dolguk. Ha pedig fölismerik, elfogják és agyonlövik őket: az is
az ő dolguk.
A foglyok komoly tanácskozást tartottak az ajánlat fölött s elfogadták
annak föltételeit. Egy hétre lovakat béreltek és pedig azzal a világos
kikötéssel, hogy Obimzlbe fognak menni s onnan egy napi késedelem után
visszajönni. Béreltek pedig 32 lovat, hogy néhány darab vezetéken is
legyen, miután különben is gyöngék voltak ép úgy, mint tulajdon lovaik.
Az alku és az útlevelek rendben levén, 1821-dik évi november hó 4-dikén
este hat óra tájban összegyülekeztek a menekülők lovaikkal és málháikkal
egyetemben egy társuknál, kinek háza a város végén feküdt. Ide jöttek
azok is, kik nem akartak eltávozni a menekülőkkel. Ide jöttek elbúcsuzni
s egymás keblén keserü könyeket sírni. Jól tudták mind az ott maradók,
mind az eltávozók, hogy egymást többé nem fogják látni soha. És mind az
eltávozók, mind az ott maradottak jól sejtették, hogy a magas Urálban,
tél közepén, bizonytalan messze útra menni csaknem egyenlő a bizonyos
halállal. És mégis a 45 franczia nekiindult a bizonyos halálnak, azért a
vékony hajszálnál vékonyabb reményért, hogy egykor még talán látni fogja
Francziaországot.
Volt köztük egy Monteau nevü főhadnagy. Ezt választották a csapat
főnökévé, föltétlen engedelmességet fogadván minden rendelkezései iránt.
Pénzük közös volt, de egyenlően osztották fel valamennyi között. De csak
a nagyobb biztonság kedvéért, mert különben mindegyiknek tiltva volt
csak egyetlen kopekhez is nyulni. Téli ruhával és pokróczokkal annyira
ellátták magukat, a mennyire maguk és lovaik ereje engedte. Élelmiszert
tíz napra valót vittek magukkal. Lőfegyverük nem volt több hét darabnál,
de lőporuk elegendő. Fejszét és iparosműszereket szintén kellő
mennyiségben vittek magukkal.
A tél nem mutatkozott sem rendkívül hidegnek, sem rendkívül havasnak és
viharosnak. Az út járható volt még Obimzl felé is az Urál főgerinczének
hegyszakadékain keresztül. A lótulajdonosok szentül azt hitték, hogy a
francziák az obimzli arany- és vasbányákhoz akarnak átrándulni.
Ők azonban nem nyugotra, hanem egyenesen dél felé indultak. Midőn már az
egész város népe elnyugodott, esti tiz óra tájban fényes holdvilágnál,
piros éjszaki fénynél elindultak azon az úton, mely Verchoturjéba
vezetett. Azt hitték, hogy tíz nap alatt ide érnek.
Csalódtak. Részint a lovak erőtlensége, részint a közbejött viharok
miatt lassú volt haladásuk. Egyszer négy napot kellett tölteniök egy
völgy fenekén, egy szikla védelme alatt a hóvihar miatt. Körül halmozta
őket a fuvatag, egész napon és éjszakánként körül üvöltötték a farkasok.
A lovaknak nem volt takarmányuk s alig tudták őket fagallyakkal az
eldüléstől megmenteni.
Egy pár közbeeső kis szamojed telepen is napokat kellett tölteniök, úgy,
hogy épen egy hónapig voltak útban, mire Verchoturjéba beérhettek. Két
lovukat el kellett hagyniok farkasok zsákmányául és ámbár a megszabadult
bányafoglyokat szíves részvéttel szokták az útba esők fogadni,
mindamellett 200 rubelük elfogyott Verchoturjeig. Hogy pedig még mikor
érnek déli tengert vagy czivilizált országot, azt megmondani senki sem
tudta és ők maguk sem sejtették. Alig értek a városba, óriási hózivatar
tört ki, mely eltartott karácsonyig. A menekülők örültek neki, mert
föltették, hogy ha őket elvégre helyes irányban nyomoznák is: a vihar
miatt lehetetlenné válik üldöztetésük.
Verchoturjéban legelső gondjuk volt a katonai kormányzót 100 rubellel
megvesztegetni s útleveleiket láttamoztatni. Bizonyos félreértés miatt
majdnem fölfedeztetett szökevény voltuk. Útlevelükben ugyanis
rendeltetési helyül a közép Don vidéke volt megnevezve. A menekülők nem
tudták, hogy ez mire való, mit jelent. Nem tudták, hogy bányafoglyoknak,
ha kegyelmet és szabadságot kapnak is, ritkán szabad hazájukba
visszatérni, hanem nekik a véghetetlen birodalomnak valamelyik puszta
részén kell megtelepedniök. Mikor tehát a kormányzó azt kérdezte: hol
akarnak megtelepedni, sem Monteau, sem vele együtt jelen levő társai a
kérdésre nem tudtak megfelelni.
A kormányzó rettentő dühbe jött a bámész hallgatagságon.
– Barmok, – kiáltá, – azt sem tudjátok, hova mentek? Kalmukok közé vagy
Nizsnei-Tsirszkájába, vagy tovább, vagy közelebb?
Monteaunak halálos ijedtében egy jó ötlete támadt. Hamarjában két kezét
összetette mellén s térdre esve ezt mondá:
– Oda megyünk a hová nagyságod parancsolja.
– Mennyi pénzetek van? – kiáltá ujra a kormányzó.
Monteau folytatá térdepelve, miközben társai is letérdeltek:
– Mi jó mesteremberek vagyunk, sokat kerestünk, még van 130 rubelünk s
48 apró lovunk, ezzel elmegyünk a Don közepéig.
A kormányzó elkaczagta magát.
– A pénzetek eltart 50 verstnyire, a lovatok 150 verstnyire, aztán pénz
nélkül és ló nélkül mehettek még 2000 verstnyire.
Folyvást kaczagott a brutális emberek kárörömével, hanem azért az
elfogadott 100 rubelből nem adott vissza egyet sem.
A nagy hó és viharos időjárás s a farkasok nagy száma miatt innen
elindulni nem volt tanácsos. Megvárták tehát áprilist. A kormányzót
néhány szép butordarabbal, saját készítményükkel megajándékozván, az
megengedte nekik az ott maradást, sőt a hozzáértőknek a rézműhelyekben
és a turai aranyhutákban dolgot is adott. Szerencsésebbek voltak azonban
az által, hogy éppen a mult évben építettek ott két templomot s ezek
faművei körül az asztalosok hálás munkát találtak. Nemcsak elköltött
pénzüket szerezték vissza, hanem lovaikat is eladván, azokból is begyült
mintegy 900 rubel. Belátták ugyanis, hogy néhány málhalóval s
gyalogszerrel könnyebben utazhatnak.
Innen csak 43-an indultak el, miután egy társuk meghalt, egy másik
társuk pedig lábát törte úgy, hogy sem járni, sem lóra ülni nem tudott.
E társukat csak nagy fájdalommal hagyhatták el, ki azonban maga kérte
őket, hogy csak távozzanak. Száz rubelt hagytak nála osztályrészül.
Irbit felé mentek s ide nyolcz nap alatt érhettek el. Ez a város egy
folyó partján fekszik, melyet Niczának neveznek. Épen május negyedikén
este felé értek a városhoz közel, a folyó egyik hajlásához. Itt a
szakadékos part védelme alatt nagy sereg ember tanyázott, oroszok,
tatárok, kirgizek, törökök s mindenféle népfajták, apró sátorok alatt
málhás lovakkal, mintha csak vásározók lettek volna.
Csakugyan vásározók voltak. Jöttek Ázsiából s mentek vásározni ide-oda,
egy részük még Nizsnei-Novgoródba is. A francziák szintén megelepedtek
köztük, hogy egy és más gyakorlati dolgot az utazáshoz megtanulhassanak,
ha máskép nem: pénzért. Sokan közülök az orosz nyelvet értették már
annyira, hogy a sokféle néppel e nyelven érintkezhettek.
A tatárok és kirgizek azonban, ha csak venni vagy cserélni nem akartak
tőlük, nem igen ereszkedtek velük szóváltásba. Annál beszédesebbek
voltak az oroszok, kik a mikor megtudták, hogy a menekülők szabadságot
kapott bányafoglyok, figyelmeztették őket, hogy ha lehet, Irbitet
elkerüljék, mert az ottani kormányzó az ilyen utasok minden pénzét ki
szokta zsarolni s előle nincs menekülés. S jó szóért, vutkiért s egy pár
rubelért egyuttal meg is magyarázták, hogy a folyón hol keljenek át s
két napi kerülővel, bizonyos apró tavak között a várost dél felül miként
kerüljék ki, miként térjenek a kamislovi útra.
A menekülők szót fogadtak. Fejenként egy rubelért s hat lovat 12
rubelért átszállítottak a folyón, a karavánosoktól ellátták magukat egy
heti élelemmel, szerencsésen kikerülték a várost, a város fölött jó
messzire ismét átszállíttatták magukat a folyón s ekként a kerülőt is
beleszámítva, nyolcz nap alatt beértek Kamislovba. Itt két napig késtek,
mind a két pópát 5–5 rubellel megajándékozták s magukat kipihenve
Dalmatov felé indultak. Annyit most már jól tudtak, hogy orosz
városokban fő dolog a katonai főnöknek s pópáknak megajándékozása; ha
ezt képesek megtenni: akkor meglehetős biztosságban maradhatnak.
Dalmatov jókora orosz város. A menekülőknek feltünt benne egy rendkívül
nagy és tiszta orosz izlésben, rendkívüli gazdagsággal épített zárda,
sok apróbb és nagyobb s dúsan aranyozott toronynyal. Egyik társuk kora
reggel bemenvén a zárda udvarába, ott figyelmesen nézegette az ajtókat
és ablakfákat. Az első emeletnek udvarra néző folyosóján éppen egy
szöszhaju, fiatal, vörösképü barát mosdott s midőn a mosdóedényből a
nyitott ablakon át a vizet az udvarra öntötte: a víz éppen a franczia
nyaka közé hullott, ki aztán egész öntudatlanul franczia nyelven
elkáromkodta magát.
A barát a franczia szavakat meghallván, hirtelen kitekintett az ablakon,
s meglátva az idegent, orosz nyelven kérdé tőle:
– Hol tanultál francziául?
A franczia elsápadt, megijedt s oroszul dadogva mondá, hogy ő nem tud
francziául. De hiába volt szabadkozása, a barát lejött az udvarra,
karonfogta és bevezette őt egy folyosóba, a hol adott neki sült húst,
kenyeret és vutkit s egyuttal vallatta eredete s ittjárta felől. A
franczia elvégre a nagy biztatásra, hogy nem lesz semmi bántódása,
megvallotta, hogy ő társaival együtt bányafogoly volt, de szabadságot
nyervén, most mennek rendeltetésük helyére Nizsnei-Tsirszkájába, a közép
Don vidékére.
– Szerencsétlen! Aztán hányan vagytok? – kérdé a barát.
– Negyvenhárman, – mondá a menekülő francziául, mert a többi barátnak
nagy bámulatára most már mindketten franczia nyelven beszéltek.
– S mennyi pénzetek van?
– Bizony nem sok, minden főre 20 rubel, de jó iparosok vagyunk s
útközben is tudunk keresni.
– Jaj nyomorultak, nem sokat ér a ti tudománytok. Ha Moszkau felé mentek
s megtudják, hogy francziák és bányafoglyok vagytok, száz leveletek
legyen, még sem eresztenek titeket tovább, hanem vissza visznek Ázsiába.
Ha pedig a kirgizek felé mentek: ott nem veszitek hasznát a mesterségnek
s pénzeteket is elrabolják, életetek sem biztos. Mégis jobb lesz, ha
erre veszitek az utat.
Erre a barát a falvak s városok neveit egy papirra irva, megmagyarázta
nekik, hogy merre menjenek Szaratovig, a hol elérik a Volgát. Ajánlotta
nekik, hogy az idén legfeljebb Orszkig vagy Orenburgig menjenek. Késő
ősz lesz, mire oda érnek s ott az Urál körül a fagy és vihar és a
farkasok bizonyosan elemésztik őket. Ajánlotta azt is, hogy jó ruhájukat
adják el s cseréljék ki a legrosszabb koldus öltözettel. Így még
legbiztosabban haladhatnak s a mi kis pénzük van, azt is megmenthetik.
Lőfegyvert ne vigyenek magukkal, mert a miatt bajba keveredhetnek a
kozákokkal és kirgizekkel. Késnél és botnál egyéb fegyverük ne legyen. Ő
majd ád Orenburgba is, Szaratovba is a Szent Nikolai zárdához ajánló
levelet s majd ekként egy kis munkát s alamizsnát is kaphatnak.
Ennyi hihetetlen jóindulatra a franczia bátorságra gerjedt megkérdezni,
hogy a barát hol tanulta meg a franczia nyelvet.
– Én fiam Varsóban voltam s ott alkalmam volt megtanulni, bár most is
ott lehetnék, bár én is veletek mehetnék, de nekem nem lehet.
Többet a barát nem beszélt. A felajánlott két levelet elkészítette, a
francziának odaadta s aztán kezét csókra nyujtotta. A franczia mind
neki, mind a többi barátnak kezet csókolt s azzal társaihoz ment.
A menekülők nagy csodálkozással hallgatták meg őt. Mély fájdalom fogta
el őket, mikor megtudták, hogy Francziaország elbukott s a nagy császárt
a tenger közepén fogolyként őrzik. Mindezt elbeszélte a barát, a ki
azonban azt még maga sem tudta, hogy a nagy császár meghalt már szent
Ilona szigetén. Most értették a francziák, hogy az orosz miért meri őket
foglyokul tartani s most már fölfogták azt is, miért nem szabad nekik a
birodalom központja felé menekülni. Hisz az orosz azt meg nem engedné,
hogy közülök valaki Európába visszatérjen s az ő szenvedéseiket ott
elbeszélje.
Junius végeig Dalmatovban maradtak a menekülők. Némi keresetük is volt,
de egyuttal várták a nagy karavánokat, hogy tömeges együtthaladásuk fel
ne tünjék. A jólelkü baráttal ez idő alatt többen és többször
találkoztak s a tatár és kirgiz nyelvet is tanulgatták.
A barát különösen lelkükre kötötte, hogy az orosz, kirgiz, kalmuk és
török nyelvet tanulgassák, mert ha biztosan akarnak menekülni, akkor
Európát és Oroszország belsejét kerülniök kell s utjokat a Kaukázus
felé, Törökországba kell irányozniok. A menekülők a jó tanács üdvös
voltát belátták s azért megnyugvással engedelmeskedtek Monteaunak, midőn
az őket tizenként egy-egy nyelv tanulására beosztotta. A tanulás
természetesen nem állott másból, mint a városban lakó, vagy ott
keresztül utazó kirgizek, kalmukok és törökökkel vagy tatárokkal való
beszélgetésből. Öt-hat hét alatt, mig Dalmatovban voltak, mégis csak
meglátszott rajtuk a jó igyekezet.
Junius végén megjöttek már a karavánok, melyek Ázsiából az orszki és
orenburgi őszi vásárokra igyekeztek. Jöttek ezek Szibériából, a felső és
közép Urál ázsiai részeiből, a felső Ob vidékéről, sőt még China
szomszédságából is. Cseremiszek, mordvinok, baskirok, csuvaszok,
mescserjakok, kozákok, nogai tatárok, oroszok s mindenféle még névről is
alig ismert nemzetségek. Hoztak magukkal lovakat, szamarakat,
szarvasmarhákat, prémbőröket, hogy mindezt eladják, vagy lisztért,
dohányért, vasért és tarka kendőért, csecsebecsékért becseréljék.
A francziák két csapatra oszlottak s megosztozván pénzen és lovakon, a
karavánokkal együtt két egymás után következő napon két csapatban
indultak el. Megállapodtak abban, hogy az első csapat a legközelebbi
városban bevárja a másodikat. Vezérük Monteau az első csapattal, Henri a
második csapattal indult el.
Utjok folyton a Tedzsa folyó partján vezetett. A hőség könnyen
elviselhető volt, miután a folyóban inni és fürödni lehetett tetszés
szerint. Tseljabinszkba, Dalmatovtól mintegy 200 versztnyire, julius
közepén érkeztek, a hol a két csapat ismét össze jött.
Mindkét csapat furcsa tapasztalatokra jutott a karavánosok elbeszélései
után. Maguk az oroszok is és még inkább ama félvad tatár népség mindig
bámulással, megütközéssel, sőt bizalmatlanul tekintettek a francziákra.
Arczuk világosan elárulta, hogy ők e vidéken idegenek. Ruhájuk is
felette különbözött mind az orosz sipkától és derékon átkötött hosszú
dolmánytól, mind a tatár bőrsüvegtől és újjas khalattól, mely olyan
európai hálókabátszerü, kaftánféle felöltő. Holmi részeg kozák meg is
mondta egyiknek másiknak: »Testvér, Orenburgban nem szeretnék a bőrödben
lenni«.
Most már eszükbe jutott a menekülőknek a barát tanácsa is, hogy ruháikat
cseréljék el s öltözködjenek rongyba. Bíztak ugyan már kipróbált s
kétszer láttamozott útlevelükben s a barátnak ajánló levelében, de azért
mégis tanácsosabbnak tartották Tseljabinszkban elegendő mennyiségü és
rongyosságu khalatot és tatársüveget csereberélni. Erre pedig saját
bányafogoly-szabásu felső ruháikat s lovaik árát forditották, miután
készpénz-készletüket megapasztani nem akarták.
Tseljabinszkban arról értesültek, hogy oda még Orszk több mint 700
versztnyire van s oda jutni gyalogszerrel még szerencsés út mellett is
kell vagy egy hónap. Mindamellett most már tatároknak öltözve késedelem
nélkül neki indultak a rónaságnak.
Az előttük fekvő határtalan síkság majdnem temetőjükké vált.
Tseljabinszktól délre óriási róna, majdnem sivatag terül el erdő nélkül.
Szikes földön avar legelők és apróbb-nagyobb sóstavak váltogatják
egymást. A jó ivóvíz kevés, falunak, városnak hire sincs. Fekete
kirgizek sátoroznak itt-amott az útban s legeltetik barmaikat.
De ők sem állandó lakói e tartománynak. Ők is csak ideiglenesen jönnek
ide a Tuguzak partjairól.
A francziák azt remélték, hogy legföljebb egy hét alatt Karkulszkojiba
érnek s ekként látták el magukat élelemmel. De utazásuk harmadik napján
iszonyu tikkasztó vihar rontott reájuk, mely szemüket, szájukat tele
hordta sós fövénynyel s mely olthatatlan szomjuságot támasztott bennük.
Tiszta édes vizet nem találtak, enni sem igen tudtak. Éjjeli pihenésük
nem üditette fel őket, másnap mocsárlázt kapott vagy tizennyolcz s a
harmadik napon, tehát utazásuk hatodik napján, alig tudtak két
versztnyire vánszorogni.
Szerencsére kirgiz sátrakra bukkantak, majd meg karavánosok is érték
őket utól. Csakhogy kétségbeesésükben el találták árulni, hogy pénz van
náluk. Az ázsiai nomád azt, a kinél pénzt érez, vagy kirabolja, vagy
kizsarolja, de szerencsésen el nem ereszti. A nyomorult francziákat
ugyan nem merték kirabolni és meggyilkolni, miután vásárra járás idején
gyakran kozák őrjáratok czirkálnak az útban, de a tejet, zöldséget,
kumiszt és húst oly drágán adták nekik, hogy mire Karkulszkojiba értek,
augusztus közepén, tehát egy hét helyett egy hónap alatt: akkorra fele
pénzük, közel 1000 rubel elfogyott. S a síkon mégis hét társukat
temették el, kiknek szervezete az iszonyu nélkülözést és betegséget nem
birta kiállani. Szivszaggató fájdalom s a komor jövő feletti kétségbe
esés vett rajtuk erőt, valahányszor egy-egy bajtársuk puszta sirját
behantolták. Karkulszkojiba, a félig orosz, félig pogány koldus faluba
most már csak harminczhatan jutottak be.
A faluban fölkeresték a pópát, a ki épen olyan tudatlan s ép úgy mezei
munkával foglalkozó, zöldségtermesztő és marhalegeltető paraszt volt,
mint a falunak akármelyik lakosa. Mindamellett az 5 rubelre, melyet neki
adtak, némi nagylelküség szállta meg s készségesen biztatta a kiéhezett
és elcsigázott koldusokat, – mert koldusnak tartá őket – hogy a faluban
nyugodják ki magukat, nem lesz bántódásuk, csakhogy visszatérőben is őt
mulhatatlanul fölkeressék s az isten áldásából neki is juttassanak. A
jámbor férfiut nem zavarták ki azon hitéből, hogy ők koldulni mennek az
orenburgi vásárba.
Itt némi kuruzsló szereket vettek magukhoz a mocsárláz ellen, egy kissé
felüdültek s mindenütt a Tuguzak partján haladván augusztus végére
Nikolajevszkojiba értek a fekete kirgizek tartományának
tőszomszédságába. Innen nem mertek elindulni gyalogszerrel, miután ide
még Orszk több mint 300 versztnyire lévén, lehetetlennek tartották, hogy
oda erőfogyottan, láz által gyötörve eljuthassanak. Hosszas tanácskozás
után abban állapodtak meg, hogy Orszkig lovakat bérelnek, ha maradék
pénzük nagyobb része utána rí is.
Valóban úgy is történt. A nikolajevszkoji paraszt tíz napra szabta az
oda- és ugyanannyira a vissza menetelt. Minden lóval elment a gazdája
is, úgy hogy minden lovon ketten ültek; ha pedig a ló elfáradt, mind a
lótulajdonos, mind a bérlő gyalog ballagott a ló mellett. Minden napra,
minden ló után egy rubel volt a díj s ekként a szegény menekülők
szeptember közepére Orszkba értek ugyan, de pénzük alig maradt fejenként
5–6 rubel.
A menekülők azt hitték, hogy itt a télre megtelepedhetnek s munkába is
állhatnak. Reményükben keserüen csalódtak. A dalmatovi jólelkü barátnak
ajánló levele a zárdában csak annyit hatott, hogy egyetlenegyszer valami
sovány főzelékkel és itallal megvendégelték őket, de munkáról és
keresetről szó sem lehetett. Maga a város is kicsiny, voltaképen csak
egy kis várból állott az Ural folyam partján, minden forgalma csak a
helyőrségi szállításokra és bevásárlásokra szoritkozott. Ezenkivül
utleveleik láttamozásáért a várparancsnok ötven rubelt csikart ki tőlük.
Bizonyos volt, hogy itt ki nem telelhettek s azért akarva nem akarva
tovább kellett menniök. Rongyos ruhában, betegen, mezitláb, nélkülözve,
örökös esőben és hóban érkeztek Orenburgba. Az úton nem egyszer
sóhajtottak föl: jobb lett volna a magas Urálban maradniok, vagy a
pusztában elveszniök, mint a szüntelen nélkülözést s a kétségbeesésnek
mindennap megujuló kínjait szenvedniök.


ORENBURGBAN.
(A hadzsi. – A szent Nikolai zárda. – A dologház és szivtelen
igazgatója. – Dulemba részvéttel van. – Demidoff herczeg. – A
szabadulás.)
A hó már leesett, mire október elején Orenburgba értek. Szerencséjük
volt, hogy az őszi nagy vásárnak ekkor már rég vége szakadt. Igy
legalább a sok vámpénzt, hídpénzt, helypénzt, útlevéldijat, rendőrségi
illetéket, vásári biztosok diját, mértékdijakat nem kellett fizetniök, a
mire különben pénzük fogyatékos volta miatt úgy sem lettek volna
képesek. Bemehettek a nagy városba mint csavargó koldusok vagy
búcsujárók.
Csakugyan búcsujáróknak tartotta őket egy hadzsi, a ki mindjárt a város
végén találkozott velük. Tatársüvegjük és khalatjuk után azt hitte, hogy
Ázsia belsejéből jönnek az orenburgi móséhoz, azért mindjárt hozzájuk
csatlakozott, közzéjük keveredett s mindenféle nyelven való szapora
beszéddel őket egyenesen az ulemához akarta vinni, a kinél éppen akkor
egy bokharai sejk is tartózkodott.
A francziák nem akarták a mohamedánt szinlelni, nem is lettek volna
képesek, azért a jámbor hadzsit rögtön felvilágositották, hogy ők
keresztyének. A hadzsi egy pillanat alatt kiugrott közülük; azokat, kik
hozzá közelebb állottak, összeköpködte s nagy jajgatással elszaladt
tőlük.
Ők aztán meghuzták magukat egy piszkos vendéglőben, hol azonban, miután
pénzt nem igen láttak ki belőlük, az istállóba utasitották őket. Itt
tartottak tanácskozást a fölött, hogy mi tévők legyenek, mibe kezdjenek
s miként és hol helyezkedjenek el. Első teendőjük természetesen az volt,
hogy a dalmatovi barát ajánló levelével a szent Nikolai zárdánál
jelentkezzenek.
Úgy történt. Következő napon Monteau hatod magával azon szurtosan és
rongyosan a zárdához ment, hova azonban, miután a kapus tatároknak
tartotta őket, be nem bocsáttattak. Nagy könyörgésükre ajánló levelüket
bevitte végre a kapus s ekként hosszas várakozás után csakugyan egy
hosszú szakállu öreg pap elé juthattak.
Az öreg pap gondosan kikérdezte őket, nagy figyelemmel és gyakori
szemöldök ránczolással meghallgatta a mondottakat s aztán mindegyiknek
fejenként adott öt kopeket, egyuttal kijelentvén, hogy a zárdához többé
ne jöjjenek, ő se segitségről, se keresetről számukra nem gondoskodik,
miután a francziák, mint elbocsátott bányafoglyok, most is veszedelmes
emberek s a zárdát is bajba keverhetik.
– Menjetek fiaim – mondá – isten hirével, boldoguljatok a hogy tudtok,
isten és az ő szentjei majd megsegítenek benneteket, a fölséges czár
haragját magatokra ne vonjátok.
Ezzel kezét csókra nyujtá s a menekülőket elbocsátá. Monteau és társai
belátták, hogy a zárdánál többé nincs mit keresniök.
Szomoruan ballagtak vissza társaikhoz s közölték velük a leverő ujságot.
Egyhangulag abban történt megállapodásuk, hogy mindazok, kiket a
betegség, nélkülözés és fáradalmak el nem csigáztak, munkát keressenek;
a város elég nagy, iparos műhelyek és telepek nagy számmal, a télen át,
ha szerényen is, valahogy csak megélhetnek.
Szemlét tartottak maguk fölött. Tanult iparos volt köztük 23 s ezek közt
17 mindjárt dolgozhatott. Ezek asztalosok, szabók, lakatosok és
csizmadiák valának, de volt köztük egy ács, egy gombkötő s egy