A ki örökké bujdosott és egyéb elbeszélések - 08

Rideg, fanyar, keserü érzettel nyugodtak meg a gondolatban, hogy ők most
már Karaszor bég rabszolgái. Vajjon mit fog velük csinálni Karaszor bég?
Mire használja őket? Mikor, kinek és hova fogja őket eladni vagy
elszállítani? Bizonyosan nem azért vette őket, hogy gyönyörködjék
bennük. Bizonyos, hogy nyerészkedni akar rajtuk. De hogy és miként?
Sehogysem tudták elgondolni. Ha befogja őket műhelybe, ha dolgoztat
velük, ha így akarja a vételárt leszolgáltatni: akkor valószínüleg nagy
városba viszi őket. Talán Trebizond is nagy város. Ezt nem tudták, e
városnak hírét soha nem hallották. De ha nagy városba telepíti őket: ott
lesz is módja a szabadulásnak. Aztán pénzük is van.
Azt már tudták, hogy keleten mindenható a pénz. Tizenkétezer piaszterrel
s ügyes színléssel sokat meg lehet kisérleni szegény embernek.
Megnyugodni a sorsban és várakozni: ez a régi életbölcsességük
mutatkozott egyedül jónak ez alkalommal is.
Pedig nézetüket nem sokáig tarthatták meg.
A hajó lassan haladt előre; a szél majdnem délnyugatról, tehát majdnem
ellenkező irányban fújt, mint merre az ő útjok vezetett. A hatszáz
kilométernyi tengeri út vagy tíz napot vett igénybe. A bég elunta magát,
a francziákkal többször beszélgetett s egyszer beszélgetés közben azt
kérdezé tőlük:
– Hol tartjátok pénzeteket?
– Magunknál kegyelmes úr.
– Rossz helye van ti nálatok a pénznek. Gyermek kezébe kétélü kés és
szolga kezébe pénz nem való.
– Igen, kegyelmes bég, de ha megengeded, az a pénz a miénk és ha nincs
ellene kifogásod, mi ott tarthatjuk, a hol akarjuk.
A bég elnevette magát.
– Látszik, úgymond, hogy gyaurok vagytok és tökéletlen az elmétek. A
pénz a tietek, mert azt nem vettem meg a tiszteletreméltó Mussza Nukhár
bejtől, de az ellen kifogásom van, hogy nálatok legyen. A pénz olyan,
mint az orvosság, – ha nem jól használják: méreg lesz belőle. Majd
Szanatoglu gondját viseli. Ha valamikor más uratok lesz: meglehet, az
majd nálatok hagyja.
A bég olyan hangon beszélt, mely minden okoskodásnak és feleselésnek
elejét vette. Pénzüket át kellett adni a kiállhatatlan Szanatoglunak.
Száz piaszternél többet egyiknél sem hagytak.
Szeptember végén értek Trebizondba és pedig alkonyat táján. Még két
éjszakát és egy napot töltöttek a hajón. A harmadik napon elvezették
őket a bég palotájába. Nagy kiváncsisággal szemlélték menet közben a
kikötőben ingadozó hajókat, melyek közt sok európai hajót is fedeztek
föl. De kérdezősködéseikre a kísérő szolgák vagy semmit nem feleltek,
vagy egy-egy kérdésre csak azt felelték: »ki tudná azt megmondani?« Nem
lehetett tőlük semmit is megtudni.
Többé-kevésbbé szűk utczákon haladtak át, míg végre két nagy hídon és
egy bástyaszerű nagy kőfalnak kapuján át a palotához jutottak, mely
kívűlről, a felette szűk utczáról nézve egy nagy, világosra színezett
kőfalnál egyébnek alig látszott. Belűl azonban a palota – mint erről
később eléggé meggyőződtek, – egész kis városka volt.


AZ ÖRMÉNY CSELSZÖVÉNYE.
(Karaszor bég palotái. – Szanatoglu megcsalja a francziákat. – A
francziák nem tudják, mit csinálnak. – A mollah és a műderrisz. – Az
irtóztató éjszaka. – Az örményt megölik. – Négy franczia is meghal.)
Az utczára néző épület voltakép nem volt egyéb, mint egy terjedelmes
raktár, tele mindenféle európai, orosz, persa és déli árukkal. Ruhák,
fegyverek, szőnyegek, bőrök, aczéláruk, déligyümölcsök, thea, kávé és
egyéb százféle czikk volt itt felhalmozva. A bégnek hajója járt
Konstantinápolyon át Kairóig s karavánja járt Erzerumon át Teheránig.
Volt összeköttetése európai, orosz, persa és török házakkal egyaránt s
volt bazárja Trebizondon kívűl legalább négy-öt helyütt.
A raktár-épületen belűl egy terjedelmes udvar volt, melynek egyik
oldalán a kőfal keritéshez támasztva hosszú, földszintes épület
nyujtózkodott. Ez épület istálló volt néhány tehén és kecske s legalább
nyolczvan darab ló számára, melyek közt igen szép arab példányok,
fölötte értékes mének és kanczák voltak. A francziák nem vették észre,
hogy a bég lóval is kereskedett, de azt igen is, hogy a legszebb lovak,
gyakran igen becses nyergekkel, csótárokkal és szerszámmal együtt a
kormányzó pasának, vagy más átutazó főembereknek s hadihajó
parancsnokoknak ajándékoztattak.
Az istállón belűl, ennek egyik végéhez ragasztva, új, nagy, földszintes
épület emelkedett, mely egészen fából volt készítve. Ez épület három
ágra is szakadt s nagy, nyilt, féltetejü színeket is foglalt magában. Ez
épület volt a mindenféle udvarbeli és kijáró cselédek, szolgák,
napszámosok, hamálok, – teherhordók, – lovászok, tatárok, – levélhordók,
– futárok, csónakosok tanyája és lakóháza. A nagy, féltetejű szinek
voltaképen karavánszerájként szolgáltak. Ezek voltak a karavánok szálló
és gyülekező helyei. Ama karavánoké természetesen, melyek Karaszor bég
számára indultak Erzerum és Tiflisz felé, vagy a melyek ugyan az ő
számára Teherán felől érkeztek. Ez épület mellett voltak még félfödelü
aklok tevék számára is.
Ismét jelentékeny nagyságu udvar, vagy szabad tér következett, melyen
fa, szalma és takarmányfélék voltak nagy rendetlenségben fölhalmozva. E
tért kőfal zárta el, melyen át egy nagyobb és egy kisebb kapu vezetett
egy csinos, inkább palotaszerü épülethez. Ez épület kőből épült és
emeletes volt. Mind földszintjén, mind emeletjén nagy és tágas termek
voltak nagy számban s keleti fényüzéssel és pompával fölszerelve. Ez
volt a bég lakóháza, itt volt egyik szárnyon a szelámlik, a másik
szárnyon pedig a hárem, mely egy kisebb pavillonnal állt
összeköttetésben. A pavillon egy minden oldalról magas falakkal
körülvett s buja növényzetü kertre nyilott. A pavillon és a palota
tetejéről tündér szépségben játszik a Fekete-tenger haragos zöld
tükrének végtelene s a környező hegyek, a fellegvár, a karcsu minaretek,
a kupolás mosék és keresztyén templomok, a nagy bástyafalak, a kikötői
hajóárboczok, az óriási szőlőlugasok, a cziprus és mandulaültetvények s
a hegyeken sötétedő erdők gyönyörü összhangja.
Ez épületben laktak a bég nejei és gyermekei, eunukhjai és szolgái. Az
eunukhok innen kijártak az óriási cselédházhoz, melyet maguk közt hánnak
neveztek, de a palotába Szanatoglun kívül másnak nem volt bejárata.
Legkényesebb ügyeiben, úgy látszik, Szanatoglu volt a bégnek megbizott
embere.
A palota egyik oldalán kőfalak közé zárt szűk folyosón túl még beljebb
több épület állott, melyek arra voltak szánva, hogy bennük az eladásra
szánt gyermekek, ifjak és leányok találjanak ideiglenes tanyát.
Az egész telep, Karaszor bégnek összes palotái, raktárai, ólai,
cselédházai és udvarai a kertekkel együtt kőfallal voltak körülvéve,
mintha csak az egész telep várat képezett volna. Kimenekülni ugyan nem
volt lehetetlen a kapukon át a cselédek között, de a francziák előtt a
menekülés útja, míg az becses lett volna rájuk nézve, mégis el volt
zárva; – azon túl ők sem fektettek rá nagy súlyt.
A francziákat ugyanis a konak mögötti épületek egyikébe zárták el.
Néhány nap mulva már semmi csalódásban sem éltek az iránt, hogy őket úgy
tekintik és úgy tartják, mint rabszolgákat. Hiszen a szomszéd épületek
külön-külön mind fiatal és szép lányokkal, serdülő gyermekekkel s
erőteljes kaukázi ifjakkal voltak tele, gondos őrizet alatt tartva,
szaporítva és fogyasztva, a mint a bég uj szerzeményre tett szert vagy a
mint egy-egy szállítmányt Konstantinápolyba vagy Szmirnába s néha
Kairóba tovább küldött. A francziák csakhamar megtudták, hogy az eladás
sora rájuk is kerül, csak azt nem tudták: mikor, hova és miféle
minőségben. Még egy nagy és keserü tapasztalaton kellett átesniök, még
egyszer áldozatává kellett válniok az előre föl nem ismerhető keleti
álnokságnak.
Szanatoglu, az utálatos örmény, igen gyakran, majdnem naponként
meglátogatta őket. Mézes-mázos beszédjét, néha durva megjegyzéseit
vontatott, orrhangu, nyöszörgő szavait ki nem állhatták, de miután
látogatásait meg nem gátolhatták s miután beszélgetése minden
czélzatosság nélkülinek látszott: rendes társalgásba bocsátkoztak vele
naponként.
Egy ily társalgás alkalmával Szanatoglu nagy önérzet szinlelésével
beszélt arról, hogy ő mily igaz hitü keresztyén, hogy Jézus Krisztusnak
ő is épen úgy hűséges imádója, mint a francziák, sőt még hűségesebb,
mert ő az ő vallásában nem tévelyeg annyira, mint az európaiak, a kik
sokkal messzebb laknak az Ararát hegyétől és Betlehemtől, mint az
örmények, tehát oly közelről nem is láthatják az igazságot, mint ők.
– Bizony Szanatoglu, – mondá egyik franczia, – nem igen látszik az meg
te rajtad, hogy te valami nagy tisztelője volnál Jézus Krisztusnak, a
ki, ha most ide akarna jönni közibénk, bizonyosan te rajtad kezdené el a
hamis tudományok kiirtását.
– Bolond vagy franczia, – mondá Szanatoglu, – méltó volnál arra, hogy a
diónak héját egyed, ne pedig a bélit. Én vagyok az igazi keresztyén, az
apám is az volt, az öregapám is az volt, a kiknek az isten adjon
nyugodalmat a temetőben. Mikor én még otthon voltam Vanban, százszor is
megcsókoltam a vani szent feszület lábát, a mit pedig ti még egyszer sem
tettetek. Aztán én már kétszer is elmentem a folyó partjára, a szent Áni
városba, hogy imádkozzam a mi dicső hajdani királyaink elpusztult
palotájának küszöbénél és valahányszor az én uram palotájában föl megyek
a dámra, a konak tetejére és szemem a Hája-Szófián a félholdat meglátja,
a helyett, hogy a keresztet látná, mindig könyeket hullatok, mint a kis
gyermek. A ti szivetek pedig olyan kemény, mint a tevének talpa, mikor
Tebrisztől idáig hat héten át utazik a kősziklákon.
A francziák meg nem tagadhattak maguktól egy jóizü mosolyt az örménynek
e furcsa érzékenységén.
– De ha te oly igaz keresztyén vagy, – mondá Henri, – miért vagy te
szolgálatában Karaszor bégnek és ha szolgálatában vagy is, miért
törekedtél te azon, hogy mi, a kik szintén keresztyének vagyunk,
szolgaságba essünk, a helyett, hogy innen segítenél bennünket
megszabadulni?
– Nem tudjátok ti azt igazán belátni, – felelt Szanatoglu, – akárhogy
megmagyarázzam is a ti éretlen fejeteknek. Kicsinyből lesz a nagy,
szolgából lesz az uraság, utolsóból lesz az első. Ázsia már volt a miénk
és a jövőben is a miénk lesz, addig pedig szolgálnunk kell a muzulmán
uraságoknak, hogy ismerhessük az uraság palotájának bejáratát és
kijáratát s hogy a mikor a mi napunk fölkel: minket találjon ott a
palotában, nem mást. Nem értitek ti ezt. Ha értenétek: ti is az én
példámat követnétek.
A következő alkalomkor ismét ilyenféle társalgást folytatott Szanatoglu.
S akkor már beszélgetni kezdett arról is, miként tudnának a francziák
Trebizondból könnyü szerrel megszabadulni.
– Lássátok, – mondá, – ti innen egyszerüen meg akartok szabadulni. No
ehhez én nem adhatok nektek segítséget, sem pedig jó tanácsot. Mert ha
az én hitetlenségem kitudódnék: engem Karaszor bég a legelső kaukázi út
alkalmával lesülyesztene a tenger fenekére. Hanem ti azzal is teljesülve
látjátok óhajtástokat, ha közelebb juthattok Európához. Már pedig
Konstantinápoly sokkal közelebb van mint Trebizond és arra már adhatok
jó tanácsot, hogy oda miképpen juthassatok el. Abban pedig különösen
bízom, hogy ti jó tanácsomért egy vagy más módon mindenesetre
megfizettek.
– Miből fizetnénk, hiszen nálad van, Szanatoglu, a mi pénzünk.
– Ha nálam van is, de még nem az enyém, aztán van még nektek
mindegyikötöknek száz piaszternyi pénzetek, abból is megkaphatom a
jutalmat.
– Nem Szanatoglu – mondá Henri – nem igérünk és nem adunk neked előre
semmit. Mi nem bizunk te benned. Mert vagy az uraságot akarod megcsalni,
vagy bennünket. Már pedig ha kettő közt választhatsz, te bizonyosan
minket csalsz meg.
Szanatoglu elnevette magát. Balkezével fekete göndör szakállát
csipegette, jobbkezének mutatóujjával pedig a francziákra mutatott.
– Ha én ingyen akarnám pénzeteket: elkérném a kegyelmes bégtől s az
enyém lenne az. Én csak meg akartam mondani, hogy juthattok el
legkönnyebben Konstantinápolyba. Ha nem akarjátok: lelketek rajta. Nem
én akarok menni Európába, hanem ti.
Ezzel kaftánját összerántá mellén s eltávozott.
A francziák gondolkozóba estek. Mit akar ez a Szanatoglu? Ez bizonyosan
nem jóban töri a fejét. Valami cselszövény lehet az, melynek
keresztülvitelére vállalkozott s valószínűleg, sőt bizonyosan, a bég
megbizásából. Vajjon bele menjenek-e ők a kelepczébe? Vajjon
megkérdezzék-e terve iránt a cselszövő örményt?
Sokáig tanakodtak egymás között. Volt idejük elegendő. Az örmény nem
jött feléjük se. Nem látogatta meg őket három napon át. Kényelmesen
meggondolhatták elhatározásuk minden esélyét. Tudták azt már, hogy a
török ép úgy kész minden erőszakra, mint az orosz. Csakhogy az orosz
durván, hatalomszóval, kegyetlenül, rögtönözve hajtja végre az
erőszakot, a mint szeszélye vagy pénzvágya hozza magával. A török pedig
látszólag megtartja vallásának parancsait, melyek tiltják a
jogtalanságot és erőszakot, hanem aztán cselt vet, hálót sző, kelepczét
állít, melyben ha fennakad a gyanútlan vagy tapasztalatlan áldozat,
annak helyzetét ép úgy kizsákmányolja a török is, mint az orosz. Kivált
ha az a török tengeri rabló, pedig Karaszor bég valószínüleg az, vagy ha
csak rabszolgakereskedő is, a minek maga is nyiltan vallja magát.
Tehát óvatosság. Erre inti őket Mussza Nukhár bejnek, sőt Balánnak is
eljárása. Karaszor bég bizonyosan rosszabb mindeniknél s a piszkos
Szanatoglu bizonyosan ármányosabb minden mohamedánnál. Mindamellett
megállapodtak abban, hogy bármi legyen Szanatoglu jó tanácsa: meg lehet
azt hallgatni, de nem szükséges megfogadni és követni. Ha meghallgatják,
még mindig lesz elég idő határozni a fölött.
Negyednapon megint megjött Szanatoglu. Beszélt mindenféle ostobaságról
és közömbös dolgokról. Végre újolag előhozta a menekülésre vonatkozó jó
tanácsot.
– Meggondoltuk a dolgot, – szólt Henri. – De minél jobban meggondoltuk:
annál inkább nem hiszünk neked Szanatoglu. Hanem azért tanácsodat
meghallgatjuk. Ha jónak látjuk: megfogadjuk. Ha pedig jó vége lesz:
megfizetünk érte, ha meg tudunk fizetni. Már most ha akarod: elmondod; –
ha nem akarod: nem mondod el.
– Bolondság, a mit beszéltek, – mondá Szanatoglu. – Ti rabszolgái
vagytok Karaszor bégnek, a ki pénzen vett meg benneteket. Nem azért vett
pedig meg és hozott ide, hogy itt hizlaljon benneteket, mint az ürüt,
hanem azért, hogy újra eladjon valakinek, a ki az ő sok pénzét és
nyereségét meg tudja fizetni. Ti értetek pedig sok pénzt is lehet kapni,
mert ti franczia, orosz, kirgiz, török, kalmuk nyelven, sőt még német
nyelven is tudtok beszélni, tehát titeket a hatalmas pasák konakjaiban,
sőt még a legdicsőségesebb szultán szeráljában is sok mindenre fel
tudnának használni. De a szerálj számára meg nem vesznek benneteket,
hacsak visszavonhatatlanul bele nem egyeztek abba, hogy oda eladassatok.
Így rendelte ezt a legdicsőségesebb szultán. Már most csak rajtatok áll
a választás. Ha beleegyeztek: akkor eljuthattok Konstantinápolyba, a hol
már ezer meg ezer franczia, angol, olasz és más európai ember lakik, a
kik jó szerencse mellett ingyen is megszabadíthatnak benneteket; ha
pedig bele nem egyeztek: akkor a kegyelmes bég hajón elszállít Kairóba,
vagy az erzingiáni karavánnal elküld Bagdádba, ám ti lássátok majd
aztán, mikor juthattok el Francziaországba.
Az örmény bizonyos közöny szinlelésével beszélt, mintha neki csakugyan
mindegy volna, akármit csinálnak a francziák. De beszédében az
önérzetnek egy neme is nyilvánult, mely a francziákat a mondottaknak
különös megfontolására ellenállhatatlanul kényszeríté. Szavai mély
nyomokat hagytak hátra a francziák elméjében, úgy, hogy ők, Szanatoglu
által magukra hagyatva, lassanként kezdtek megbarátkozni a tervvel.
Voltaképen nem is találtak abban most már semmi különös veszélyt.
Helyzetük nem volt ugyan különösen kellemetlen, mert az anyagi
nélkülözés kínjaival nem kellett bajlódniok, de nem is volt kellemes,
mert valóságos foglyok valának. Bezárva egy épületbe, őrizve gondosan,
ki nem mehetve sehova, legföljebb néha reggelenkint a dámra,
lakóházuknak lassu lejtőjü deszkatetejére. Ilyen vagy amolyan alakban,
de minden nap várhatták sorsuknak a bég által meghatározott változását.
S aztán, ha már egyáltalán nem állott hatalmukban a rabszolgaként való
elárusitás esélyét kikerülni, Bagdád helyett és Ázsia belseje helyett
mégis csak sokkal előnyösebbnek látszott Konstantinápolyba s valamely
durva pasának konakja helyett a nagyúr szeráljába jutni, a hova már
franczia követek is járnak s a honnan mindenesetre lehet remélni a
szabadulást. Mégis tettek előbb egy kisérletet, mely oly gyakran
mutatkozott sikeresnek. Szanatoglu által különös belsőséggel kérték meg
a béget, hogy adjon nekik műhelyt és szerszámokat s ők ily nagy városban
mint Trebizond, rövid idő alatt kétszeres összegét is megkeresik s
szivesen megkeresik a váltságdíjnak. Kérelmük azonban elutasíttatott és
pedig – mint Szanatoglu mondá – kereken és ingerülten.
– Ha már nincs más választásunk, – mondá Henri az örménynek – mit kell
tennünk, hogy a kegyelmes bég csakugyan Konstantinápolyba szállítson
bennünket?
– Kérjétek meg a kegyelmes béget úgy, a hogy én tanácsoltam s adjatok
nekem fejenként ötven piasztert s a többit bizzátok rám.
Ujabb tanácskozás után másnap a francziák kijelentették, hogy Szanatoglu
föltételeit készek teljesíteni, csak vezesse őket a bég elé.
Kérelmük teljesült. Karaszor bég a konakban fogadta őket gazdagon
butorozott és diszített nagy teremben. Háta mögött állott Szanatoglu,
zsákmányleső macskának éles figyelmével tekintve a francziákra.
– Adjátok elő könyörgésteket, – mondá Karaszor bég.
– Kegyelmes úr, – szólt Henri, – meggondoltuk a dolgot, és hogy a te
kegyességedet el ne veszítsük, miként Szanatoglunak kijelentettük,
hajlandók vagyunk Konstantinápolyba menni s könyörögni előtted, hogy
minket a nagyúrnak szolgálatába bocsáss el kegyesen.
– Készek vagytok a legdicsőségesebb szultánnak palotájában mindennemü
szolgálatra vállalkozni?
– Készek vagyunk.
– Készen vagytok arra, hogy ezt a bölcs mollah előtt is kijelentsétek és
hogy szavatokat a müderrisz irásba tegye, hogy azok el ne repüljenek?
– Erre is készen vagyunk – mondá Henri – ha ezt is szükséges megtennünk.
– Ti is hajlandók vagytok, mind, valamennyien? – kérdé a bég, a többi
francziához fordulva. – Feleljetek mind egyenkint.
A francziák mind egyenkint bejelentették, hogy ők el vannak határozva, a
kikötött föltételt teljesíteni.
– Ám legyen úgy, a miként ti akarjátok. Szanatoglu – mondá az örményhez
fordulva – legyen gondod rá hogy a bölcs mollah az ő szine elé bocsássa
holnap e szolgákat.
Ezzel elbocsátotta a francziákat. A következő napon azonban tíz és
tizenegy óra tájban elkisérték őket a mollához, kinek konakja a Hájah
Szófia nevü gyönyörü dsámi mellett feküdt. A bégnek pár szolgája kisérte
őket oda minden fegyver nélkül, mintha csak a francziák teljesen szabad
emberek lettek volna. A molláh hidegen és ünnepélyesen, divánon ülve
fogadta őket, mellette a müderrisz ült egy szőnyegen, térdére fektetett
papirossal, melyre nyilván írni szándékozott. A bégnek szolgái nagy
tiszteletnek külső jeleivel s mély bókolással közelegtek a mollah felé s
mondák el neki a francziák idejövetelének okát.
A mollah körülbelül ugyanazon kérdéseket intézte a francziákhoz,
melyeket a bég s a felelet is a francziák részéről körülbelül hasonló
volt. Azzal a különbséggel, hogy mindenik francziának meg kellett
mondania kereszt és vezetéknevét. Mikor mindez megtörtént s a müderrisz
a francziák nevét feljegyezte, oda fordult a mollah az utóbbihoz:
– Ird most már tudós müderrisz, a mit irnod kell.
Sokáig irkafirkált a müderrisz, úgy hogy a francziáknak testük, lelkük
megúnta a várakozást, míg végre tizenegy külön darab irattal készen volt
a francziák számára.
Az iratokat egymásután fölolvasá a müderrisz. A felolvasás valóságos
éneklés és nyafogás szinében tünt fel a francziák előtt. Szavait alig
tudták megérteni. Az iratok tartalma körülbelől következő volt.
»Én Hadsi Mollah Nurizáde, a Próféta tudományának méltatlan és erőtlen
követője, a ki békességet és rendet tart az igazhívők között és eloltja
azok szomjúságát, a kik a törvény és igazság után szomjuhoznak itt
Tarabozánban és ennek határtalan környékében, én mondom azt, hogy N. N.
frenk és gyaur, a derék Karaszor bégnek szolgája, szinem elé kérezkedvén
s előttem egészségben megjelenvén, könyörögve és rimánkodva kérte, hogy
őt a derék Karaszor bég, ha annak is úgy tetszenék, a minden urak
urának, a minden igazhívők fejedelmének, a hajnali csillagként
fényeskedő Padisáhnak adná át és adná szolgálatába, és hogy ő frenk és
gyaur létére nem ismer nagyobb boldogságot és üdvösséget, mint hogy ő a
legdicsőségesebb szultánnak szolgálatában a földön és föld alatt,
szárazon és vizen, szeráljban és utczán, virágos kertben és sivatagon,
fegyverrel vagy a nélkül, a Mabein küszöbén belül vagy kivül, életben és
halálban szolgálhasson mindaddig, míg szemeivel lát, füleivel hall,
kezével és lábával mozogni tud. Én mondom azt, én Hadsi Mollah Nurizáde,
a ki leggyöngébb a gyöngék közt, én mondom azt, hogy ez a frenk és gyaur
azért jött az én szinem elé és azért könyörgött én előttem. Leirta pedig
mindezeket Hadsi Kedük Husszein, a szegény és tudatlan müderrisz
Tarabozánban, a ki mihelyt az irást elvégezte, nyomban a kalemet
összetörte és annak darabjait széjjel szórta Hedsrának 1245-ik évében,
stb.«
A francziák csodálkozva, de nem minden vidámság nélkül látták és
hallották ezt a hókuszpókuszt. A müderrisz az irótollat, vagyis inkább
irónádat, a kalemet csakugyan összetörte s annak darabjait ott a
teremben széjjel szórta, előbb mindegyik okmányt maga a Mollah is
névjegyével gondosan ellátván.
A mollah beszélt azután néhány szót az Al-Koránból, melyet a francziák
csak kis részben értettek s aztán kezének intésére Szanatoglu és az őrök
kiséretében a francziák Karaszor bég konakjához visszamentek.
A következő napon Szanatoglu ismét meglátogatta őket. A róka, ha cselen
töri a fejét, lehetett csak hasonló az álnok örmény arczához, a ki
sajnálkozás szinlelésével így kezdé beszédét:
– Hjah bizony, ezért kell az igaz keresztyéneknek oly sokáig várniok és
szenvedniök. Mert mindig sokan vannak köztük, a kiknél állhatatlan az
állhatatosság és hamar elszakad a hitnek és vallásnak köteléke. Lám, ti
most már bele nyugodtatok abba, hogy muzulmánná legyetek, én pedig mióta
vagyok itt már szolgálatban s mégis megmaradtam az igaz hit árnyékában.
– Miféle bolondságot beszélsz te piszkos örmény? – kérdé Henri, ki
társaival együtt nem kissé volt felindulva e kijelentésre, melynek a
tegnapi szertartás felette komoly értelmet látszott kölcsönözni.
– Hajh, hajh, ezen pedig már – mondá Szanatoglu – nem lehet segiteni.
Beleegyeztetek, beleegyeztetek, világosan beleegyeztetek. Megmondtátok
határozottan, föl is lett az irás olvasva előttetek és ti megnyugodtatok
benne. Nem szóltatok ellene egy szót se, de egyetlen egy szót se, még
csak kezetekkel se tiltakoztatok ellene.
– Nem volt szó a muzulmán vallásról Szanatoglu, hát miként egyeztünk
volna mi abba?
– Ökrök, azt csak tudjátok, hogy a szeráljba Konstantinápolyban, a
szultán szolgálatába keresztyén embert meg nem fogadnak, ti pedig
beleegyeztetek, hogy az én uram, Karaszor bég, titeket mindenesetre oda
adjon el.
– De nem mint muzulmánt, gazember, nem volt erről szó, – szólt egyik
franczia dühre gerjedve s fenyegető modorban Szanatoglu elé állva.
Az örmény vállai közé húzta fejét, kaftánjának szorosan egymásra vonta
mindkét szárnyát s csak ennyit felelt:
– Pedig a kalemet is összetörte a müderrisz, pedig az nem mást jelent.
– Majd összetörünk mi téged nyomorult csaló, gazember! – kiáltották a
francziák s az örményt hatalmasan megütlegelve, kilökték az ajtón s
lerugták a lépcsőn úgy, hogy az úgy hentergett le és csak a földön
tudott megállapodni az épület előtt.
Szanatoglu itt felállott, kezét, lábát megtapogatta, kaftánjáról a port
leverte, egyik papucsát kezébe vette, mert a másik fent maradott s a
papucsával fenyegetőzve, ezt felelte vissza:
– Az ötven piaszterért fejenként majd mégis eljövök én hozzátok s akkor
majd másként beszéltek ti én velem. Ne higyjétek, hogy ezzel az ötven
piasztert leróttátok.
A francziák minden dühösségük mellett is elnevették magukat Szanatoglu
szemtelenségén, kinek most is csak a borravaló járt elméjében. De
azután, hogy az örmény eltávozott, mégis magukba szálltak s komolyan
megbánták, hogy őt tettlegesen bántalmazták. Az örmény rossz lelkü,
gonosz ember, a bég előtt bizonyosan árulkodni fog rájuk s ők bizonyosan
keményen fognak büntettetni. Fájlalták, hogy hevük annyira elragadta
őket. Óránként, sőt perczenként nyugtalanul várták a megtorlást,
mindaddig, míg egy szolgával közölve a dolgot, ez azt nem felelte:
– Ne féljetek, Szanatoglu hitetlen, nem panaszkodik ez az igazhívő
ellen, máskor is kapott az már ilyen tanítást.
A szolgának e nyilatkozata a mily megnyugtató volt a francziákra egy
részről, oly sajátságosnak tünt fel előttük másképen. Úgy látszik, hogy
őket már az udvarbeli cselédek, a bég szolgái valósággal Mohamed próféta
követőinek tekintették.
Sorsuk azonban néhány napig nem változott. Vagy ha változott is: látszat
szerint előnyösen. Jobb ételekkel, finomabb dohánynyal és kávéval látták
el őket. Szanatoglu nem jött többé feléjük sem. Meg nem foghatták, mi
sors vár reájuk. Csak annyit gondoltak bizonyosnak, hogy ez a sors így
változatlan jólétben sokáig nem tarthat.
S valóban nem is tartott.
A Ramazán ünnep nagy bőjtjeit nekik is meg kellett – akarva, nem akarva
– tartani, mert enni és inni valót az ünnepnapokon ép úgy nem kaptak ők
se, mint a többi cseléd és szolga. De semmiféle külön parancs részükre
ki nem adatott, sem ellenük valami kényszerítő rendszabály nem
alkalmaztatott. S viszont a következő vidám ünnepnapokon őket is
szolgatársaikkal egyetemben minden szemnek-szájnak tetsző étellel és
itallal ellátták. A vidám ünnep utolsó napján, melyet Bairámnak
neveznek, még Szanatoglu is meglátogatta őket s nem győzte a bég
kegyességét eléggé dicsérni s egyáltalán nem jutott eszébe, miként
utasították őt ki a francziák egy hónap előtt maguk közül. Elmenetekor
azonban tett bizonyos czélzást a holnapi napra, melyet a francziák akkor
semmiképen nem értettek s melynek értelmét csak később sejtették.
Olyanformát mondott: »No holnap ti is örökre búcsut vesztek eddigi
bizonytalan sorsotoktól.« A francziák nem adtak rá semmit.
A következő napon ujra gazdagon ellátták őket étellel és itallal. Nagy
szobájuk kopott szőnyegére több és finomabb ételt-italt tálaltak be,
mint a Bairám-ünnep bármelyik napján. Kávéjuk éppenséggel háromszor
annyi volt, mint máskor szokott lenni s még íze is különbözött attól, a
mit megszoktak. Valamely különös fanyar keserüséget vettek benne észre,
mely különbözött a kávénak szokott keserüségétől. De azért a francziák
minden aggodalom nélkül költötték el lakomájukat.
Lakoma után fejük elnehezedett, szemeiket homály és álom lepte el,
ellenállhatatlan szükségét érezték a nyugalomnak, mindnyájan – bár
fényes nappal – szokott éji fekhelyükre telepedtek.
Meddig tartott álmuk s mi történt velük az álom alatt: soha sem tudták
meg egész bizonyossággal. Sötét éjszaka volt, mikor néhányan
fölébredtek. Fáradtnak, kimerültnek, betegnek érezte magát mindegyik. Ha
megmozdult fekhelyén, éles és iszonyu fájdalmat érzett. Rettentő félelem
lepte meg őket, melyet növelt még az éjszakának rejtelmes sötétsége. Még
a beszéd is felette fájdalmas volt. Némán és mozdulatlanul várták meg a
reggelt. Oly kínosan, oly türelmetlenül várták, hogy azt hitték, soha se
fog már többé a nap fölkelni.
Végre világos lett. Az ismert nagy teremben voltak, hol kezdettől fogva
tanyáztak. Mindegyik a fekhelyén, saját szőnyegén, saját pokróczával
betakarva. Egyetlen egy hiányzott közülük. Ezt is csak később vették
észre. Körülöttük nagy vérnyomok, nagy vérfoltok mutatkoztak. Alig
birták fejüket fölemelni, oly gyöngék és erőtlenek valának. Mi
történhetett velük? Sem beszélni, sem gondolkodni, sem emlékezni nem
voltak képesek. Erős sebláz rázta meg tagjaikat. Szomoru ébredés volt
ez, melynél szomorubbat aligha értek meg keserü életük nyomoruságos
változatai közben.