A ki örökké bujdosott és egyéb elbeszélések - 15

Total number of words is 4145
Total number of unique words is 1961
33.6 of words are in the 2000 most common words
47.3 of words are in the 5000 most common words
55.3 of words are in the 8000 most common words
Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
ő tulajdona nem lehetett, különben nem vetette volna fel a padlásra
idegen emberek könyvei közé. Hogy került hát ide?
Kérdeztem az árvákat: van-e tudomásuk e képről? Nincs. Kérdeztem:
kivánják-e maguknak e képet? Nem kivánják. Kérdeztem: honnan erednek a
könyvek, melyek közt a képet találtam? Ők e könyvet apjuktól örökölték,
a ki azokat szintén ugy örökölte egyik testvérbátyjától, a ki virágzó
ifju korában tele erővel és életkedvvel egy napon örökre eltünt és soha
nyomára nem akadtak. Homályos és fájdalmas esemény volt ez – mint
mondták – a család történetében, melyről öreg emberek még most is
beszélnek. Az eltünt ifjunak Csóthy Miklós volt a neve.
Ennyit tudtak az árvák, nem többet. Ennyiből pedig én sem a képnek
eredetét, sem az eltünt ifju történetét meg nem tudhattam. A képet
magamnak tartottam.
Ujra és ujra megnéztem azt. E képnek érdekes és szomoru története van. E
fölött nem lehetett kételkednem. E képnek mását ágya fölött tartotta
Borcsa néni, mig élt, s elhamvadott szivére tétette, mikor meghalt. Az a
csodaszép ifju leányarcz tán Borcsa nénié lehetett egykoron. A két
ifjunak arcza közül egyik tán az ő mélységes szerelmét sugározta vissza.
De melyik? Ki lehetett az egyik, ki lehetett a másik? S aztán mit
jelentett az a két férfiarcz? Ha az egyik az örökre eltünt ifju, – ki
volt a másik? Mit keres a két ifju a leány mellett – egyik jobboldalán,
másik baloldalán? Miért volt a középső, a leányarcz, kivágva Borcsa néni
képén?
Ezer kérdés, ezer talány, egyetlen felelet sem.
Napokat és éjszakákat töltöttem el tünődésben. Gyermekkornak emlékei s
ifjukornak ábrándjai hajszolták a képzeletet csodásnál csodásabb
események kigondolására. Minden kigondolt esemény üres föltevéssé s
minden föltevés képtelenséggé vált. A rejtélyek szövevényének sötétjébe
nem hatolt be semmi fény.
Félretettem a képet s lassanként abbanhagytam homályos titkainak
fürkészését. Ismét eltelt egynéhány év s már-már feledni kezdtem a
képeket, midőn véletlenül a titoknak nyitjára akadtam. Sajátságos
véletlen volt az.
Utam messze, Erdély szélére vezetett. Kisded, szegény faluban rám jött
az est. Rossz út, rossz idő, fekete sötétség s a vidéknek nem ismerése
megállásra kényszeritett. Vendéglő nem volt s a falusi korcsmáros
piszkos lakásában kellett szállást fogadnom. Kérdeztem a korcsmárost:
lakik-e a faluban vagy közelében valamely urféle ember.
– Itt uraság nem lakik, – felelt a korcsmáros, – itt csak maga az öreg
Ghecsey van, papon, jegyzőn, mesteren kivül, a kit urnak lehetne
nevezni.
– Ghecsey, Ghecsey! Miféle Ghecsey lehet az? Öreg vagy fiatal?
A Ghecsey család közel rokonságban, úgynevezett osztályos atyafiságban
állott az én családommal. Felötlött az a gondolat: hátha e kényelmetlen
szálló helyett kényelmes tanyát, mulatságos estét s eddig ismeretlen jó
rokont fedezhetnék föl. Kérdőleg tekintettem a korcsmárosra.
– Öreg ember az, uram, – szólt a korcsmáros, – nem tudja azt senki, hány
esztendős lehet már.
– Szivesen látna-e engem, ha éjjeli tanyát kérnék tőle?
A korcsmáros elnevette magát.
– A hogy tetszik uram, én nem a magam hasznáért beszélek, biz ez az én
korcsmaszobám nem uri embernek való, de az öreg Ghecsey úrhoz nem szokás
vendégnek szállni; hanem azért csak tessék megpróbálni.
– Mért nem szokás hozzá szállni, csak nem él emberhússal?
– Azzal nem él, sőt messziről se szereti az embereket látni. Azonban
tessék megpróbálni.
Gondolkodtam. Végre is a kisérlet ha nem használ, nem is árt. A név
ismerős, esetleg atyafi is lehet, ki tudja, hátha szivesen lát?
Kértem papirt s irónnal a következő levelet irtam rá:
»Kedves urambátyám! Vagy idegen vagyok, vagy ismeretlen atyafi vagyok,
de mindenesetre itt rekedt utas vagyok: idő is rossz, út is rossz, a
korcsmáros tanyája is rossz: ha van még egy embernek való szobája,
szivesen felajánlom magam vendégnek egy éjszakára.«
Nevemet belül, a czimet kivül ráirtam a papirra s a levelet elküldöttem.
Félóra mulva megjött a válasz. Igen picziny öreg emberke jött nagy
bottal és nagy kézi lámpával és térdig sáros csizmával. Elém állott s
azt mondá:
– Ha az ur az idegen utas, jőjjön velem, Ghecsey ur várja vacsorára.
Néztem azt a picziny emberkét, nem volt magasabb tizenkét esztendős
gyerkőczénél; apró szemei, kicsinyke ősz bajusza, borotvált álla s
arczának és homlokának szapora redői furcsa alakká tették.
– Hát maga öreg barátom, maga is Ghecsey urhoz tartozik?
– Én vagyok a Ghecsey ur szakácsa, lehetett volna az urnak annyi
meggondolása, hogy korábban jelenti magát vacsorára. Mikor leszek én
most már készen a konyhával?
– No majd e fontos kérdésről otthon tartunk tanácskozást, én mehetek.
Elindultunk. Az öreg elül, én hátul. Nagy botját nekem adta a kutyák
ellen. Végigmentünk a sáros utczán s a faluvégén elértük az öreg Ghecsey
bagolyvárát.
Sajátságos tanya volt ez. Kőfalkerités az utcza felől, bezárt kapu a
keritésen. A vén szakács egy igen nagy és hosszu kulcscsal kinyitá a
kaput. A mint beléptünk: öt vagy hat óriási szelindek rohant ránk, mint
oroszlán. A vén szakács lámpája és füttyentése állitá meg őket. A vén
szakács elmondá, hogy két eb a kaput őrzi, két eb a folyosó-bejárást
őrzi, két eb pedig folyton az öreg Ghecseyt őrzi. De nem azért ám,
mintha az öreg Ghecsey félne valakitől, hanem azért, mert senkit látni
nem akar s különösen asszonynak hozzá közeliteni nem szabad.
Különcz volt az öreg Ghecsey, ezt bizonyitá minden jelenség.
Az épület hajtott épület volt. Belső oldalán zárt folyosó vonult az
épület hosszában. Széles helyiség, kőoszlopokra fektetett ívekkel s
minden oszlopköz gondosan beüvegezve. Az egész folyosó furó és faragó
eszközökkel, kisebb-nagyobb fürészszel, gyalupaddal, esztergálylyal,
rokkákkal, kerekekkel s kisebb-nagyobb fahasábokkal és deszkákkal volt
tele, mintha ács, bodnár, asztalos dolgozna itt egy csomóban.
Embert vagy asszonyféle népet sehol látni nem lehetett.
Az öreg Ghecsey az ebédlőben várt bennünket. Előtte teritett asztal
állott.
Ott ült az asztalfőnél és csak egyedül maga ült ott.
Hatalmas fő, nagy szemek, bozontos szemöldök, hosszu bajusz és térdig
érő gazdag szakál. Szemöld, bajusz, szakál és haj hófehér. Jó és
rokonszenves arcz, melyet a homlok két redője rideggé törekedett tenni.
Mély, vastag és érdes hang, mely megfelelt a széles vállnak és hatalmas
termetnek. Lábai térden alul vastag, bolyhos pokróczczal voltak gondosan
betakarva.
A köszöntést csak fejbólintással fogadta el. A mint felső ruhám
letettem, intett, hogy baloldalán foglaljak helyet, hova időközben a kis
szakács széket és teritéket tett. Fürkésző szemeivel tetőtül talpig
méregetett.
– Honnan való vagy, fiu? – kérdezé.
Elmondtam apám, anyám, eredetem, származásom, birtokom, atyafiságom
lehető röviden.
– Öcsém vagy, – mondá, – apádat jól ismertem kis gyerek korában,
öregapáddal együtt vertük ki a dragonyos tiszteket ezelőtt hatvan
esztendővel a vármegyeház udvaráról. Öregapád jó barátom és jó rokonom
volt. Itt maradhatsz nálam, a meddig tetszik.
– Köszönöm bátyám, tovább kell mennem, hanem egy napig itt maradok. Mi
már magát, bátyám, réges-régen halottnak tartottuk. Apám úgy beszélt
Ghecsey Bálintról, mintha gyermekkora óta se ő, se más soha hírét se
hallotta volna.
– Az meglehet fiu. Én e házból és ennek udvarából és kertjéből ötven
esztendő óta ki nem mozdultam. És most már ki sem mozdulhatok. Négy év
óta nem birnak lábaim. E két láb két darab hulla, úgy lóg rajtam, mint
két kölöncz.
Borzadály futott végig gerinczemen. Rettentő titok lehetett ez aggastyán
életében. Miből állhat az?
A vacsorát elköltöttük. Csak a vacsora végén vettem észre, hogy az
öregnek jobboldalán is van egy teriték és egy szék, de a széken senki
sem ül s a teritéket senki sem használja. Kiváncsi voltam, kié volt ama
teriték. Oda mutatva mondám:
– Nini, édes bátyám, most veszem észre, hogy másik vendégje elmaradt.
Az öreg összeránczolá szemöldökét. Egyetlen villám czikkázott át
szemein, midőn e szavak után rám tekintett s aztán szemeit behunyva,
mély, dörgő, nyugodt, de parancsoló hangon mondá:
– Arra fiu semmi gondod.
Oly hidegen ejté ki e szavakat, oly mély benyomást tett rám e szavak
hidegsége, hogy agyam zsibbadni kezdett. Lehetetlen volt e tárgyat
tovább folytatni.
Vacsora után még sokáig beszélgettünk. Az öreg nem beszélt multjáról, de
nagyon sokat beszélt gyümölcsös kertjéről. Igérte, hogy másnap mutat egy
almát, melynek párja sehol sincs a világon s melyet ő keresztezés által
ötven évi türelmes kisérlet után teremtett. Azt azonban nyugodtan
hallgatta, ha én vidékem családairól, fiatalokról és öregekről
csevegtem.
Végre visszavonult hálószobájába. Ide én nem mehettem be. Nekem az
ebédlőben készitettek fekvőhelyet, Még pedig maga a kis szakács
készitett. Csak most volt időm és figyelmem körültekinteni. Az ebédlő
nagy terem volt. Falai fehérek, de üresek. Sem kép, sem tükör nem lógott
rajtuk. A fal mellett köröskörül lóczák és székek s néhány kis asztal.
Minden butordarab durva faragvány minden festék és fényezés nélkül,
mintha egyiket se igazi mestere keszitette volna.
Hanem ágyam csakugyan olyan volt, a minőben még sohasem feküdtem. Az
ökölnyi szakács behozott egy koporsó-alaku ládafiókot, azt telerakta
fenyő-forgácscsal, vánkosnak belé tett valamely kiszáradt zsombékot vagy
farost-csomagot, az egészet végigteritette durva pokróczczal, s készen
volt a fekhely. Az igaz, hogy nem rossz fekhely; vadászember még
rosszabbal is beéri néha, de az is igaz, hogy nálunk a halottak alá
szoktak ilyen derekaljat késziteni.
– De csak födele nem lesz ennek a koporsónak? – szóltam mosolyogva a kis
szakácshoz.
– Ha parancsolja az ur, – felelt – hogy hozzak, azt is hozok.
– Nem, ne hozzon öreg barátom, azzal még majd csak várok néhány
esztendeig.
Lefeküdtem, jól aludtam. A nap már régen fölkelt, mire én fölkeltem.
Házigazdám még nem jött ki hálószobájából. Kimentem, megnéztem az
udvart. Az tele volt nekivadult ifju és öreg fákkal, akár egy erdő.
Benéztem a gyümölcsösbe. Gyönyörü húsz-holdas ültetvény volt könnyen
lejtő sima hegyoldalon. Völgyén patak folydogált, a patakon kisded őrlő-
és fürészmalom. – Mindkettő állt, szabad zugóján mindkettőnek szabadon
csattogott le a patakviz.
A kis szakács azt beszélte, hogy a malmokon idegeneknek őrölni és
metszeni nem szoktak. Mindkettőt maga bátyám saját kezeivel csinálta s
az egyiken is, másikon is csak önmagának dolgozik s ha dolga nincs,
malmai állanak.
Elmentem a korcsmához. Kocsisommal és lovaimmal rendelkeztem s aztán
visszamentem a házhoz. Két óriási eb a kapunál, kettő a
folyosó-bejáratnál lánczra volt már kötve. A harmadik két eb bent volt
az öreg hálószobájában.
Semmiféle cselédet nem tudtam fölfedezni. A szakács azt beszélte
kérdésemre, hogy cselédjeik nincsenek. Az öreg ur apró gyermekeket
szokott alkalmazni fahordásra, vízhordásra, apró szükségleteinek
beszerzésére, de azok most iskolában vannak. Ezeket ruházza és oktatja
az öreg fizetés fejében; ezekkel hordatja el óriási gyümölcstermését a
falu szegényeinek ingyenadományként s az egész faluban alig van férfi,
ki szemei előtt ne nőtt volna fel, noha a házból soha se tette ki lábát.
Végre dél felé járt az idő s az öreg még sem jött ki hálószobájából.
– Héjh szakács barátom – szóltam – bemegyek én az urhoz.
– Nem tanácslom, ott bent van Hektor és Akhilles, leteperik az urat.
– Igaz az, hanem sugja meg annak a két hősnek, hogy vár rájuk a reggeli,
majd arra kijönnek az öreg mellől.
Úgy lett. A két eb a kis szakács szavára kijött, ételhez állott s mig jó
étvágygyal reggelizett: a kis szakács által a folyosó végén kegyetlenül
meglánczoltatott.
Most már bemehettem öreg bátyámhoz.
Az öreg hálószobája divatosan volt butorozva. Ez lepett meg először. A
hálószobából egész sor szoba nyitott ajtaján lehetett végignézni, s
minden szoba szintén divatosan volt fölszerelve. Ez lepett meg
másodszor. Az öreg ur ágya végénél volt egy felbontott ágy hófehér
ágynemüvel s az ágy mellett asszonyi csecsebecsével s az ágy fejénél
szép kis ezüst tükörrel. Ez az ágy érintetlen volt, senki sem feküdt
benne. Ez lepett meg harmadszor. Eszembe jutott az estebédnél az a
harmadik teriték. Gondoltam, a kié volt a teriték: azé lesz az ágy.
Az öreg ágya mellett alacsony kis asztalka, az asztalkán kard és
pisztolyok. Kard köszörülve, pisztolyok élesre töltve, kakasok felhuzva
és gyutacsolva.
Az öreg ágynemüje sajátságos veres szinü volt. Sötét skarlát, olyan mint
a vér. A hófehér haj és szakál úgy ömlött el a veres ágyon, mintha
zuhatagos víznek néma, nyugvó habja lett volna. Félig behunyt szemmel,
némán, mozdulatlanul, lélekzetvétel nélkül feküdt az agg. Egyik keze
lelógott az ágyról. Az izmos, csontos, óriási kar majd a földet érte.
– Jó reggelt bátyám, rég hasal már felettünk a nap.
Az öreg felnyitá szemeit. Szemeivel fogadta el köszöntésemet. Rokoni
bizalmaskodásom s ifjui könnyü vérem nem szitá föl benne a kedély
melegét. Alig tudtam, miről beszéljek; mintha márvány feküdt volna
előttem: úgy hallgatá a szót.
– Talán betegnek képzeli magát bátyám? Pedig ezek a szobák, úgy látszik,
a menyasszonyt várják.
– Szamár vagy fiu!
– Bocsásson meg bátyám, de én csakugyan nem feküdném ebben a pipacsszinü
ágyban, ha fel tudnék kelni. Oly szép az a gyümölcsös, ma már egészen
bejártam.
Érdeklődését fel akartam gerjeszteni. Sikertelenül. Szemeimet
végigjártattam a falakon. Az öregnek feje fölött kép volt a falra
függesztve. Csak a szoba e sarkában uralgó homály miatt nem vettem azt
előbb észre. Felugrottam. A hármas arczkép volt az, a gyönyörü női
alakkal s az egyik bátor férfiarczczal. A másik férfiarcz ki volt vágva,
helye fekete papirral beragasztva. Ép úgy, miként Borcsa néninél. Ott a
nő, itt az egyik férfi-arcz hiányzik.
– Hah bátyám, mit jelent az a kép? Ezt nekem valahára meg kell tudnom!
Az agg villámgyorsasággal ugrott fel és ült fel az ágyban. Pisztolyt
ragadt kezébe s azt agyamnak irányzá.
– Hallgass kölyök, mert keresztüllőlek, mint az ebet.
– Nem hallgatok. Kis gyermek korom óta üldöz e kép. Egyik példányát ott
találtam Csóthy Miklós örökségében mint hányt-vetett lomot. A másik
példányát Borcsa nénivel temettük el. Oda tették szivére, a koporsóba, a
sirba. Tudni akarom e kép történetét.
Bolond voltam. A vér az emlékek és gondolatok rettentő nyomása alatt
agyamra tolult. Alig vettem észre, hogy az öreg visszahanyatlott
fekhelyére, kezéből kiejté a fegyvert s behunyt szemeiből patakzott a
köny.
Oda rohantam hozzá.
– Édes jó bátyám, bocsásson meg. Nem tudtam magamon uralkodni. Lássa,
azt a képet játszó gyermekségem óta ismerem s húsz év óta keresem az
embert, a ki nekem megmondja e kép eredetét.
Az öreg megfogta kezem reszkető kezével s oda ültetett az ágy szélére.
– Ülj ide mellém. Csaknem agyonlőttelek. Az éjjel, éjféltájban,
megbénult a derekam is. Eddig csak lábaim nem birtak, most már gerinczem
is meghalt. Többé én már nem kelek föl ebből az ágyból, csak egyszer,
csak ma estére vagy holnap reggel. S aztán nem is fekszem többé ide.
Valamit akarok mondani. Szerencséd, hogy agyon nem lőttelek.
Az öreg szakadozva, lassan beszélt. Alig ügyeltem rá, képzeletemet a kép
története foglalta el.
Nagyot sóhajtott. A sóhaj onnan tört fel, annak az öreg szívnek
mélységes fenekéről. Szemeit, azokat a nagy, megtört fényü szemeket
mereven az ég felé irányzá. Mint a lenyugvó nap, ha vissza tud emlékezni
hajnal derüjére, olyan volt ama szemek fénye.
– Hát Borcsa szivére tették a képet? – kérdezé. – Ugy-e ő maga kivánta
így? Ugy-e ez volt az utolsó akarata? Emlitett-e engem, a gyilkost, a ki
megölte egy világnak boldogságát?
– Nem emlitette bátyám, legalább igy nem. A kép közepén ki volt vágva.
Az a gyönyörü női arcz nem volt rajta, csak a két ifju. A szentegyház
papját rendelte magához s annak szine előtt és istennek szine előtt örök
üdvére, örök kárhozatára rendelte meg, hogy a két ifju arczát kihült
szivére tegyék s vele együtt eltemessék.
Az öreg sokáig, nagyon sokáig némán nézett az alkony sugarától
bearanyozott levegőbe. A lenyugvó nap sugárai törtek be az ablakon át s
egy nagy tükörlapon visszakergetve ott huzódtak össze az aggastyán
hófehér fürtein s a megcsonkitott arczképen. Végre beszélni kezdett,
lassan, töredezve, rettentő emlékekkel viaskodva.
– Sohase volt még szebb lány, mint Görcsönyi Bóra, és sohase volt még
oly két jó barát, mint Csóthy Miklós és én. Egy faluban születtünk,
együtt növelkedtünk, erdők árnyain, vízszakadékok mélységein, sziklák
magasán együtt játszadoztunk. Viszály nem volt köztünk soha. Szivünk,
lelkünk, vágyaink, ábrándjaink egyek valának. Megesküdtünk, hogy egymás
javára meghóditjuk a világnak minden boldogságát.
Nyolcz évesek valánk, mikor a kis Bóra született. Hogy szerettük mi azt
az apró kis teremtést! Hányszor elloptuk a bölcsőből, hányszor elkértük
édes anyja szivéről, hogy elvihessük magunkkal a ligetbe, a napfényes
gyepre, a vízesés mellé, hogy ő gyönyörködhessék a világban és mi
gyönyörködhessünk ő benne. Olyan szép volt, mint egy csillag, s olyan
kedves, olyan illatos, mint egy virág. Olyan komoly volt mindig, mint a
bölcseség, s szép két szeme úgy mosolygott ránk, mint a boldogság. Így
nőttünk fel örömben és üdvösségben mind a hárman.
Mi ketten együtt végeztük az iskolákat, együtt mentünk a nemesi fölkelő
sereghöz, együtt végeztük a hadjáratot; szivünk, erszényünk, örömünk és
végzetünk közös volt. Csóthy Miklós megmentette az én életem, én
megmentettem az ő életét, csaták halálos küzdelmeiben egy őrcsillagunk
volt s csata után együtt ábrándoztunk a szép Bóráról s arról a nagy
kötelességről, miként tegyük őt boldoggá egész életére.
A hadjárat végén hazamentünk. Első utunk Bórához volt. Oh az a
találkozás, az volt kezdete az örök kárhozatnak!
Kifejlett szűz volt már. Imádandó alak, mint egy oltárkép. Két örömköny
rezgett két szemében, midőn egyik kezét Miklósnak nyujtá s a másikat
nekem. Mindkét keze reszketett az örömtől s tán a szerelemtől. Ez a
találkozás kelté fel bennünk a szerelem olthatatlan szomját.
Elváltunk. Csodálatos érzésnek hatalma vett rajtam erőt. Agyam szédült,
szivem részeg lett s szemeim káprázatában iszonyu ábrándok alakjai
lebegtek. Százszor jutott eszembe, hogy Bórának enyémnek kell lenni s
Csóthytól el kell őt ragadnom. Százszor üldöztem el magamtól e
szentségtörő gondolatot és az mégis mindig visszajött. Egész napot és
éjszakát étel, ital és álom nélkül töltém a rengetegben.
Hajnalban fölkerestem Csóthy Miklóst. A napot és éjszakát ő is úgy
tölté, mint én. Rajta is az a hatalom vett erőt, a mi én rajtam; ő is
azon gondolkodott, a min én. Én őt kerestem, ő engem keresett.
– Miklós, – szóltam, – mondd meg nekem, te is úgy szereted Bórát, mint
én? Életed és halálod függ az ő szerelmétől, mint az enyém?
Miklós nem szólt, csak megszoritá kezem és nyakamba borult és azt
kérdezé: mit tegyünk?
– Barátom, én elszántam magamat. Visszamegyek a katonasághoz, soha lábam
e vidékre nem teszem, neked boldoggá kell lenned.
Miklós eltaszitott magától. Őrült – mondá – te akarod utját állani
annak, hogy én teljesitsem baráti kötelességem? Neked itt kell maradnod,
az én sorsom a katonaság sorsa.
Lehetetlen volt szavára hajtanom és ő nem engedett. Mindaketten el nem
bujdoshattunk s mindaketten Bórát el nem hagyhattuk. Keserü küzdelem
után abban állapodtunk meg, hogy együtt elmegyünk Bórához s rá bizzuk,
hogy végzetünk mérlegébe ő vesse szavát és elhatározását.
Megtörtént. Bóra sohase volt szebb, mint e hajnalon. Ott volt kertjében,
virágai között, hollóhajával, hófehér ruhában, fényes angyalarczczal.
Reszkettünk, lábaink tántorogtak, midőn feléje közeledtünk. Tán ő sem
aludt ez éjszakán. Szemeit a szerelem rettegésével mereszté ránk.
Oda mentünk hozzá. Megfogtuk kezét. Miklós nem tudott szólni és én sem
tudtam szólni. Végre erőszakosan tört ki belőlem a felkiáltás:
– Bóra, válaszsz közülünk, mert különben mind a ketten el vagyunk
veszve.
Bóra nagyot sikoltott. Két kezével homlokához kapott s aztán záporkint
ömlöttek könnyei. Végre hozzánk fordult, ránk nézett és reszkető
ajakkal, suttogó hangon mondá:
– Nem választok, nem tudok választani. Legyünk egyek mindahárman
mindörökké.
– Lehetetlen! – Miklós és én egyszerre kiáltottunk fel.
– Boldogtalanok, – szólt Bóra, – hogy válaszszak én közületek? Szivem a
tiétek s én szivemet ketté nem törhetem. Várakozzatok. Egyik vagy másik
lemond idővel közületek s ha isten úgy rendeli, én meg tudom várni azt
az időt.
Eltávoztunk. Én haza mentem, apám házához s vadászfegyverem magammal
vettem. Kimentem az erdőbe azzal a szándékkal, hogy magamat agyon lövöm.
A Bakonynak egyik magas orma volt határunkban s szülőink közös
birtokában. E hegynek derekán óriási szakadék két partján sürű rengeteg
volt, mely még fejszét soha nem látott s embert is keveset. Nagy vadak
kedvencz tanyája volt ez s én oda mentem. Szép nyári nap volt s rekkenő
hőség, fojtó levegő, a mint a hegy dereka felé fölsiettem.
Komoly és elszánt voltam. Apámtól és anyámtól nem bucsuztam el, nem
tudtam elbucsuzni, de mindkettőnek megcsókoltam kezét. Szó nélkül, mint
szoktam, de keserü könyeimet alig tudtam visszatartani. Óh az élettől
oly nehéz volt megválnom! Oly fiatal, oly erős voltam s oly sok bút és
bánatot kellett Bórának halálommal okoznom. Ha Miklóst szerette is, ha
boldog lehetett is idővel, én tudtam azt, hogy halálom örök árnyékot
támaszt szivének egy szögletében. De azért elszánt valék. Kettőnké nem
lehetett és én Miklósnak és magamnak és baráti viszonyunk lealkudhatlan
kötelességének tartoztam azzal, hogy a két nemes szív boldogságát ne
zavarjam életemmel s tegyem lehetővé halálommal.
Ezt az arczképet itt fejem fölött keblembe rejtém, szivemre helyeztem.
Midőn bementünk a hadsereghez: akkor rajzolá ezt egy átutazó művész.
Három példányban. Bóra és Miklós számára s az én számomra.
Nem tudtam mi történt velem; azt sem tudtam, a napnak mely időszaka
volt. Öntudatlanul haladtam fölfelé a rengeteg árnyaiban. Csak azt
vettem észre, a mint a meredek hegyszakadéknak partjához jutottam.
Kis tisztás volt itt. A nap ide tűzött s rettenetes melegét ide árasztá.
Belenéztem a napba; azt hittem, utoljára nézek belé. Oda támaszkodtam
egy óriási fa oldalához s lőfegyverem elővettem s gondosan fontolgatám,
miként vessek véget életemnek, hogy a szivemen fekvő arczkép sérülést ne
szenvedjen.
Borzasztó csend és némaság volt körülöttem. Vadnak nyomát se láttam,
zaját se hallottam, a falevél sem mozdult. Már-már készen voltam
rettenetes elhatározásommal, midőn a szakadék tulsó partján zörejt
vettem észre.
Csóthy Miklós jött. Lőfegyver volt hanyagul lógatott jobb kezében.
Lassan, ámolyogva lépkedett, föld felé forditott arczczal. Az egyetlen
nemes barát bizonyosan azzal a szándékkal jött az elhagyatott, rideg
vadonba, a melylyel én.
Velem szemközt óriási bükkfa állott a szakadék tulsó partján. A bükkfa
már agg volt, alsó és közép koronája még zöld, de fent a csúcson
kopaszon állottak ágai, mint csontváznak karjai. Miklós e fa mellé állt
s felém sem tekintve, gyorsan látszott mozdulatokat tenni, melyek az
elszánt elhatározás gyors végrehajtására mutattak.
A fák levelei mozogni kezdtek, a távolból zúgásnak hangjai tolongtak
felénk. Koronként egy-egy távoli mennydörgés moraja hangzott el. Vihar
készülődött, melyet azonban Miklós nem látszott észrevenni. Pedig úgy
tünt fel előttem, mintha a vihar iszonyu gyorsasággal törne felénk. A
végzetes pillanatban átkiáltottam barátomhoz:
– Miklós, Miklós, mit akarsz elkövetni?
Alig száz lépés távolság volt köztünk, de köztünk volt az áthatolhatlan
szakadék. Harsány hangom a viharzúgásban s az erdő morajában is hozzá
hatott s megrettenve, lőfegyverét kiejté kezéből. Körülnézett, alig
tudott fölismerni. A szakadék széléhez mentünk mindketten. Miklós arcza
halotthalvány volt, midőn hozzám átszólt.
– Szegény barátom, miért kiáltottál rám?! Lásd neked is, nekem is,
Bórának is jobb lett volna, ha e pillanatban megtörténik, a minek
előbb-utóbb meg kell történnie.
– Nem, Miklós, neked élned kell. Tedd boldoggá Bórát, egyetlen
kötelességed ebből áll a világon.
Vita támadt köztünk. Ő nem akart engedni. Ő olyan nemes, olyan szent
volt ebben az utolsó pillanatban. Ez volt köztünk az első és egyetlen
komoly vita. A vihar közelebb jött s már fejünk felett csattogott. A
szakadék mélyén már hömpölygött az ár, noha felettünk még nem esett,
csak a villámok czikáztak.
A vita hevében és a vihar morajában és a villámok rettentő harczai közt
őrült, kárhozatos gondolat villant meg elmémben.
– Miklós, – kiálték, – állj oda a fa elé és én is ide állok a fa elé s a
legelső villámfénynél lőjjük egymásra fegyverünket. A ki életben marad:
legyen üdvözült.
– Jól van, áldjon meg az isten e gondolatért. – Ezt felelte s ment a
fához, fegyveréhez. Én is mentem s azt gondoltam: én nem fogom őt czélba
venni.
Fölemeltük fegyverünket s egymás felé irányoztuk. Egyetlen pillanatig
így álltunk szemközt egymással.
A másik pillanatban iszonyu fény és dördülés teritett le a földre.
Szemem világa elveszett s agyamat szédülés lepte meg. De felugrottam
rögtön s kerestem Csóthy Miklóst.
Ő nem állt helyén.
Mint őrült, agyamhoz kaptam s hajamba markoltam két kezemmel. »Miklós,
Miklós, hova lettél?« Oda rohantam a szakadék szélére. Az iszonyu
mélység szinig volt már rohanó árral s a jeges zápor fejem fölött
csattogott, de a fájdalmat nem érezém.
A szakadék szélén megállottam. Észrevettem Miklóst. Arczczal a föld felé
feküdt a tisztás gyepen az óriási fától egynéhány lépésnyire. A fa
lobogó lánggal égett mint torony. Istennek haragja lángolt a rettenetes
tűzben.
Mi volt ez? Visszarohantam fegyveremhez. A fegyver ki volt lőve,
öntudatlanul kellett kilőnöm. Újra a szakadék szélére rohantam a hű
barát nevét kiáltozva. Ő ott feküdt s borzadva láttam, hogy mellőle a
gyepen véresen folydogál lefelé a zápor árja.
Őrjöngve, vadállati dühvel és erővel ugrottam a szakadék árjaiba, hogy
átmehessek. Sziklák, ledöntött szálfák törték össze tagjaimat. Az ár
lesodort, de azért keresztültörtem rajta. Száz ölnyire az iszonyu tett
szinhelyétől az ár kilökött a tulsó parton. Össze voltam zúzva, erőm
elhagyott, négy kéz-láb másztam fel iszonyú kínnal barátomhoz. Még
mindig ott feküdt, de már az alóla kifolyó viz nem volt véres. Arczát
fölemelém s nyakán nyilt ajku sebet láttam, akkorát, minőt egy golyó
szokott vágni.
Elorditottam magam. Felugrottam, kerestem fegyverét, hogy magam
agyonlőjjem. E pillanatban földrenditő harsogással ledült az égő, óriási
bükkfa s iszonyu lángjaival és zsarátnokával eltemette egyetlen barátom
holttestét. Ezt még láttam s aztán eszméletem elvesztettem.
Midőn eszméletre tértem, éjszaka volt körülöttem. Gyönyörü, enyhe, hűvös
éjszaka. A csillagok mosolyogva ragyogtak az égen s az erdei rigó
gyönyörű dalt énekelt a lombok között. Villám nem csattogott, ár nem
zúgott, vihar nem tombolt többé. De én lázban voltam s nem volt erőm
lábra állni. A fának lángja elhamvadott már s Miklós holttestét nem
találtam. Az égi tűz fölemészté azt.
Lázban, kínnal, tört-zúzott tagokkal vánszorogtam lefelé a völgynek.
Meddig jutottam: nem tudtam. Eszméletem ujra elhagyott. Jó emberek
találtak meg s haza vittek. Csak otthon, az ágyban, kiállott iszonyu
betegség után, hetek mulva jöttem magamhoz. Anyám és Bóra volt
mellettem. Az életet visszaadták, de a boldogságot nem tudták
visszaadni. Én lőttem agyon barátomat.
Ettől a gondolattól nem tudtam szabadulni. Ez a gondolat megölte
szívemet. Midőn már lábra tudtam állani, hónapok mulva meglátogattam
Bórát. Kezét megkérni nem volt bátorságom. Szentségtörésnek tartottam
volna ezt meggyilkolt barátom emléke ellen.
Bóra eltalálta gondolatom. Oh, ő keresztül látott lelkemnek sötétségén s
édes, szelid, fájdalmas szavakkal, melyek lelkem összetépték, mondá:
– Édes barátom, én nem tudom, én nem kérdem, hova lett Miklós, hanem a
mikor ő majd előjön s esküvőnknél jelen lehet: akkor neked adom kezem.
You have read 1 text from Hungarian literature.
Next - A ki örökké bujdosott és egyéb elbeszélések - 16
  • Parts
  • A ki örökké bujdosott és egyéb elbeszélések - 01
    Total number of words is 4001
    Total number of unique words is 1965
    31.6 of words are in the 2000 most common words
    45.9 of words are in the 5000 most common words
    51.8 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A ki örökké bujdosott és egyéb elbeszélések - 02
    Total number of words is 3968
    Total number of unique words is 1905
    29.0 of words are in the 2000 most common words
    41.1 of words are in the 5000 most common words
    47.4 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A ki örökké bujdosott és egyéb elbeszélések - 03
    Total number of words is 3922
    Total number of unique words is 1902
    30.6 of words are in the 2000 most common words
    42.1 of words are in the 5000 most common words
    48.0 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A ki örökké bujdosott és egyéb elbeszélések - 04
    Total number of words is 4106
    Total number of unique words is 1903
    28.8 of words are in the 2000 most common words
    39.9 of words are in the 5000 most common words
    45.6 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A ki örökké bujdosott és egyéb elbeszélések - 05
    Total number of words is 4055
    Total number of unique words is 1888
    31.0 of words are in the 2000 most common words
    42.8 of words are in the 5000 most common words
    49.3 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A ki örökké bujdosott és egyéb elbeszélések - 06
    Total number of words is 4049
    Total number of unique words is 1865
    30.8 of words are in the 2000 most common words
    43.6 of words are in the 5000 most common words
    49.3 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A ki örökké bujdosott és egyéb elbeszélések - 07
    Total number of words is 4005
    Total number of unique words is 1777
    32.4 of words are in the 2000 most common words
    43.6 of words are in the 5000 most common words
    50.3 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A ki örökké bujdosott és egyéb elbeszélések - 08
    Total number of words is 4038
    Total number of unique words is 1858
    31.1 of words are in the 2000 most common words
    43.2 of words are in the 5000 most common words
    50.0 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A ki örökké bujdosott és egyéb elbeszélések - 09
    Total number of words is 4119
    Total number of unique words is 1884
    31.6 of words are in the 2000 most common words
    43.4 of words are in the 5000 most common words
    49.5 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A ki örökké bujdosott és egyéb elbeszélések - 10
    Total number of words is 4002
    Total number of unique words is 1858
    31.6 of words are in the 2000 most common words
    44.1 of words are in the 5000 most common words
    49.5 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A ki örökké bujdosott és egyéb elbeszélések - 11
    Total number of words is 4056
    Total number of unique words is 1937
    29.8 of words are in the 2000 most common words
    41.6 of words are in the 5000 most common words
    47.8 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A ki örökké bujdosott és egyéb elbeszélések - 12
    Total number of words is 4156
    Total number of unique words is 1982
    34.5 of words are in the 2000 most common words
    47.9 of words are in the 5000 most common words
    55.3 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A ki örökké bujdosott és egyéb elbeszélések - 13
    Total number of words is 4053
    Total number of unique words is 1861
    35.9 of words are in the 2000 most common words
    49.3 of words are in the 5000 most common words
    56.8 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A ki örökké bujdosott és egyéb elbeszélések - 14
    Total number of words is 4205
    Total number of unique words is 1856
    35.6 of words are in the 2000 most common words
    49.5 of words are in the 5000 most common words
    56.6 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A ki örökké bujdosott és egyéb elbeszélések - 15
    Total number of words is 4145
    Total number of unique words is 1961
    33.6 of words are in the 2000 most common words
    47.3 of words are in the 5000 most common words
    55.3 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A ki örökké bujdosott és egyéb elbeszélések - 16
    Total number of words is 294
    Total number of unique words is 185
    60.4 of words are in the 2000 most common words
    72.1 of words are in the 5000 most common words
    76.2 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.