A ki örökké bujdosott és egyéb elbeszélések - 05

Az eszme tehát oly mérhetlen halbőség mellett, melylyel a Volga bírt,
gyakorlatinak bizonyult s a francziák a kalmuk lovász fiút egy
pillanatig az emberi bölcsesség és leleményes ész mintaképének
tekintetették. Soha sem ízlett a francziáknak oly jól semmi se, mint az
első sült és pirított hal, melyhez ekként jutottak.
Nem is késlekedtek a halfogás e művészetét tökéletesíteni. Készitettek
egy uj, sokkal nagyobb keritést, melyhez két nyilást alkalmaztak, az
egyiket a halak számára kelepczének, a másikat pedig a czélból, hogy
azon át egy ember bejuthasson a keritésbe. Ez azonban zárva volt s csak
a behatolás alkalmával kinyitandó. Készítettek aztán kis kézi meritő
hálót is, hogy a halat a keritésben ne puszta kézzel kelljen
összefogdosni, a mi lassú, nehézkes és izzasztó munka volt. Élelmükről
tehát volt már gondoskodva.
Főgondjuk most már csak a menekülésre irányult. Valószinü volt, hogy még
több folyam állja útjokat, míg a szárazföldre kiérnek, várták tehát
beteg társaik felgyógyulását és megerősödését, hogy útnak indulhassanak.
Időközben minden szilvát összegyüjtöttek, a mennyihez hozzáférhettek s
szilvájukat a napon szárogatták.
Egy reggel azonban erős vihar kiséretében kegyetlen hideg őszi eső
köszöntött be. A szép sugaras, meleg, őszi napoknak egyszerre vége lett
s a francziáknak nyomorult öltönyükben alig lehetett a házikót és tüzet
csak egy pillanatra is elhagyniok. Az őszi és téli hideg fenyegető arcza
egész rémségében most tekintett rájuk először. Ijedten gondoltak arra,
hogy október hava ma-holnap vége felé jár. Menekülni kellett minden
áron.
Szerencsére a viharos eső csak pár napig tartott s aztán még egyszer és
utoljára megint kiderült az idő. Megállapodtak abban, hogy az idő uj
változását már e szigeten nem szabad bevárniok.
Jó ötletük támadt. Féltek attól, hogy sem maguk a hideg viz gázolását ki
nem birják, sem lábbadozó, de azért erőtlen társaikat ujabb s tán
halálos veszély nélkül a folyamokon át nem szállíthatják. Eszükbe
jutott, hogy jó lenne tutajt készíteni. Fa van elég, fejszéjük is van, a
mivel azt levágják, kormányt és evezőt könnyü lesz készíteni, csak azt
nem tudták elgondolni, mivel furják ki a szálfákat, hogy azokat
hevederrel összeszegezhessék.
– Barátim, – mondá Henri – gondoltam egyet. Itt vannak ezek a rossz
házikók, leginkább puhafából faragva. Ha a tetőt ledobjuk s a földbe
ásott bálványfákat kiássuk, készen van a tutaj, mert azon bálványfákra
már föl vannak szegezve a gerendák és deszkák. Egy háznak a hátulsó fala
elég lesz valamennyiünk számára.
A francziák ugráltak örömükben ez ötletre.
Rögtön neki álltak a legközelebbi s legnagyobb házikónak. Néhányan
fölmentek a tetőre s kezdték azt leszakgatni és ledobálni, mások pedig a
hátsó deszka falról a sárzást verték le, hogy az ne nehezítse a tutajt.
Alig telt bele pár óra, a házikó hátsó fala helyéből kimozdítva a földön
feküdt. S még az napon nagy keservesen a vízre is hurczolták két
gurgulya segítségével.
A tutaj azonban mégsem volt egészen kielégítő. Felszine alig volt
tizennyolcz vagy húsz négyszögméternél nagyobb s midőn tizen ráálltak,
nemcsak ingadozott, hanem mélyen le is ült, úgy hogy majd térdig érő
vízben lehetett csak rajta megmaradni.
De azért nem estek kétségbe. A tetőfákat és deszkákat mind lehordták a
tutajra s gúzsnak csavart vadszőlő-venyigével felkötözték azokat a tutaj
gerendái közé. Igy már nem merült el annyira alattuk, de még így sem
maradhattak szárazon rajta.
Segítettek azonban a bajon gyökeresen. A következő napon még egy házikót
bontottak széjjel s még egy tutajt állítottak a vízre az elsőhöz hasonló
készülékkel. E másodikat gúzszsal jó erősen odakötötték az elsőhöz s így
most már a két akkora területen, száraz lábbal biztosan menekülhettek.
Egy éjszakát töltöttek még a szigeten. Haraszttal és szőlőlevéllel a
tutajt még este jól megrakták, az elbontott házikók tetőfáiból evezőket
és kormánylapátokat készítettek, néhány napra való sült halat s minden
szilvájukat a tutajra hordták s korán hajnalban útra keltek.


ÁZSIAI MŰHELYBEN.
(Utasokkal találkoznak. – A kirdai baleset. – A jenotajevszki fogság. –
A kalmuk csikós megint segit. – Balán uraság. – Valahára jól érzik
magukat. – Ujra föltámad a vágy: meglátni Francziaországot. – Hiába!)
Utazásuk a folyam mentében lefelé történt. A nyugoti szárazföld, a hol a
kalmuk fiú őrizte ménesét, szintén csak sziget, noha nagy sziget volt.
Délre végét érték s uj folyamágra bukkantak. Egész nap és egész éjjel
haladva s még vagy négy folyamágon áthatolva, végre nyugat felé egy
óriási vízre bukkantak, melyet eleinte valamely tengernek véltek, miután
határait, partjait, alig látták. Ez volt az igazi Volga, a Volgának
nyugoti főága. Szélessége itt megközelíthette az egy mérföldet.
A francziák is folyton nyugot felé tartva, csakhamar észrevették, hogy
folyóvizen úsznak. S miután jól emlékeztek, hogy a kalmuk fiú ez
irányban mutatta Jenotajevszket: egész erejükkel eveztek folyton nyugot
felé. Néhol az óriás folyam oly zátonyos, oly sekély vízü volt, hogy a
tutajt az evezők segélyével tolni taszitani lehetett. Késő éjjel érték
el a partot, most már az igazi szárazföldet.
A következő napon, kellő pihenés után Henri vezetése alatt hatan
kimentek a szárazra útat keresni, falu vagy város után nézni, emberrel
találkozni. Nemsokára a parton találtak is egy nagy, széles, járt
országútat, mely nyugatról vonult kelet felé. Henri nyugot felé tartott
s nemsokára összejött néhány, gyalogszerrel utazó orosz paraszttal.
Henri a szokásos üdvözlés után azt kérdezé, hogy micsoda falu vagy város
esik ide legközelébb.
Az oroszok nyilván koldusoknak vélték a francziákat, mert a kérdésre nem
is felelve, iszákjukat elővették s szegényes árpakenyerükből egy-egy kis
darabkát adtak mindegyik francziának.
– Köszönjük az isten nevében, – mondá Henri, – de mi nem koldusok
vagyunk, hanem szerencsétlen utazók; nem tudjuk: merre járunk, mondjátok
meg: hol érünk mi legközelebb várost s merre menjünk Jenotajevszkbe.
– Jenotajevszk messze van, – mondá az egyik paraszt – hanem ha ezen az
úton egyenesen mentek, nemsokára Kirdába értek.
– Kedves testvérek – mondá Henri a szokásos orosz megszólitással –
adjatok tanácsot, mi tévők legyünk. Mi szegény mesteremberek vagyunk,
munkát keresünk, ti, látom, jó keresztyének vagytok, minket egy kalmuk
kirabolt, nincs semmink, mondjátok meg, hol találhatunk munkát? Az isten
megáld benneteket Szent György és Szent Miklós segítségével.
– Mi nem tudunk munkát adni, se tanácsot – mondá az orosz – mi is
szegény emberek vagyunk, most pedig Asztrakánba megyünk halásznak
elszegődni. Hanem menjetek Kirdába, menjetek ott a pópához, én vagyok
Petrov, a pópa pedig az én testvérbátyám, az majd ád jó tanácsot.
Az oroszok tovább mentek s már jól elhaladtak, mikor Henrinek valami
jutott eszébe. Azt gondolta, hátha a tutajt el lehetne adni az orosz
parasztoknak.
Rögtön megfordult társaival s utánuk sietett az oroszoknak. Utánuk
sietett és utánuk kiabált. Az oroszok végre megálltak s Henri beérte
őket.
– Kedves testvérek, szólt hozzájuk, miért mentek gyalog Asztrakánba,
nekünk van tutajunk, mi odaadjuk azt, ha valami csekélységet adtok érte.
Az oroszok összenéztek, tanakodtak s elhatározták, hogy megnézik a
tutajt. Most már valamennyien együtt haladtak a Volga partján egész
addig, a hol a tutaj feküdt, a rajta hagyott francziákkal.
Az oroszok jól megvizsgálták a tutaj fáját, s megvallották őszintén,
hogy ők azt Asztrakánban 4–5 rubelért eladhatják ugyan, de ők azért
annyit nem fizethetnek, mert annyi pénzük nincs, hanem adnak fejenként
húsz kopeket s mivel heten vannak, összesen 140 kopeket, három
tarisznyát és három kenyeret. A francziák megcsinálták az alkut,
csakhogy még egy tarisznyával s még egy kenyérrel többet csikartak ki
vételár fejében.
A tutajról a tarisznyákat megrakták sült hallal és szilvával, az
oroszokat a tutajra vezették, tőlük elbúcsuztak s útnak indultak Kirda
felé. Volt most már pénzük is, igaz hogy fejenként csak tíz kopek, s
volt kenyerük is. Szegényes árpakenyér, de mégis útközben oly jól ízlett
nekik, mint a legfinomabb sütemény. Hiszen oly rég óta nem ettek már
kenyérfélét.
A nap már lenyugodott, noha még meglehetős világos volt, mikor a
francziák a kirdai pópához betértek. A pópa a lakház tornáczán iddogált
egy másik oroszszal s a szeszes ital már meglehetősen meglátszott rajta.
A francziák alázatosan hozzájárultak s kezét egyenként megcsókolták.
– Szent atyám, – mondá Henri, – mi szegény vándorló mesterlegények
vagyunk. Szaratovban egy kis pénzt kerestünk, de egy kegyetlen kalmuk
kirabolt bennünket s egy puszta szigetre kitett. Majdnem éhen vesztünk,
míg megszabadultunk. Most munkát keresünk, adj nekünk bölcs tanácsot,
hol keressünk munkát? A te testvéred, a jó Petrov, a kivel útközben
találkoztunk, ide küldött bennünket jó tanácsért.
– Ni ni, igaz az! – kiáltott fel az az ember, kivel a pópa együtt
iddogált. – Ez a tarisznya a Petrov tarisznyája, jól ismerem a
madzagjáról. Ezek a csavargók bizonyosan megölték és kirabolták
Petrovot.
A francziák közül egyik elnevette magát, a másik megijedt, valamennyien
zavarba jöttek a képtelen gyanúra. Legelőbb tért észre Henri s azt mondá
a pópának:
– Isten mentsen szent atyám, mi jó emberek vagyunk, Petrovnak és
társainak egy tutajt adtunk el, ezért adtak heten 140 kopeket és négy
tarisznyát.
– Hazugság az, – kiáltott az idegen ember, – hol vettétek a tutajt?
Henri elmondotta a szigeti kalandokat, a tutajkészítést s a menekülést.
– Tehát ezek az emberek, – mondta az idegen, – kirabolták a
Betegek-szigetét is s elpusztították a betegek házait. Hé, hé, emberek,
jertek csak ide! – kiáltott be a konyha felé.
Egy háziszolga előugrott a kiabálásra.
– Eredj, fuss csak Ilia a községházhoz s hívd ide a községi szolgákat!
A háziszolga elfutott s néhány percz mulva két fegyveres
hivatalszolgával tért vissza. Ezt az időt Henri és társai arra
használták, hogy a pópának könyörögtek s isten oltárára minden pénzüket
oda adták.
– Jól van gyermekeim, – mondá a pópa, – zsebre csúsztatván az aprópénzt,
az majd enyhítésére lesz bűnös lelketeknek. Én nem segíthetek rajtatok,
a törvény rátok tette kezét.
Az idegen, a ki senki se volt más, mint a község második előljárója, a
megérkezett hivatalszolgáknak azt parancsolta, hogy kötözzék meg a
francziákat. Szegény menekülők nem állhattak ellent, este is volt már,
lehetetlen volt az önvédelem. Megkötözve egy ólba hurczoltattak s ott
kellett tölteniök az éjt fázva, dideregve, kopasz földön. Szomorú
éjszaka volt ez.
Egész éjjel szemüket sem hunyták be. Ujra erőt vett rajtuk a
kétségbeesés, mint akkor, midőn a kalmuk kitette őket a puszta szigeten.
Már-már lábbadozó szerencsétlen betegjeiket ujra elővette a kór és
erőtlenség.
Reggel két lovas kozák őrizete mellett elkisérték őket. A kik menni
tudtak: azok gyalogszerrel, a betegek rozzant, fakó kocsin. Délben egy
kis darab rozs kenyeret kaptak ebédre s így hurczoltattak be estére
Jenotajevszkba, a járási főnöknek, iszpravniknak, börtönébe.
A jenotajevszki iszpravnik börtöne bűzös, nyirkos, nyomorult hely, mely
azonban meleget mégis adott. Csak a miatt is, mert a börtön zsúfolásig
tömve volt oroszszal, kozákkal, kalmukkal és tatárokkal.
Heteket töltöttek itt a nélkül, hogy csak meg is kérdezték volna: mi a
bűnük, vagy mi a mentségük. Börtöntársaik azzal mulattatták őket, hogy
eltölthetik itt a telet is, tavaszt is, még sem vezetik őket a biró elé,
hacsak pártfogójuk nem akad. No, a szegény francziák abban az egyben
megnyugtatták magukat, hogy nekik pártfogójuk csakugyan nem akad.
Egyszer, mikor már a hó is leesett, uj foglyokat hoztak közéjük s az uj
foglyok közt egy fiatal kalmukot, ki a francziák előtt ismerősnek
látszott. Összenéztek és összesúgtak, mintha ők ezzel már találkoztak
volna valahol. Végre valamelyiknek eszébe jutott, hogy a fiatal ember
hasonlít ahhoz a kalmuk fiuhoz, ki őket a Beteg-szigeten tűzszerszámmal
és jó tanácscsal ellátta.
Henri megszólitá:
– Héj fiú, nem vagy te csikós gyerek, a ki az uraság lovait őrizted
ezelőtt két hónappal a Beteg-sziget melletti szigeten?
A fiú szemeit mereszté s komolyan hallgatott.
– No csak beszélj, az isten azért adta szádat és nyelvedet, hogy felelj,
ha kérdeznek.
– Én őriztem az én uram lovait, de mit akarsz te én velem?
– Látod fiú, te jó ember voltál, minket a Beteg-szigeten megmentettél,
aczélt és tűzkövet is adtál, most meg akarom köszönni szivességedet.
– Mivel köszönnéd, te is csak olyan ártatlan ember vagy most, mint én.
– Miért hoztak ide?
A fiú elnevette magát s mosolyogva felelt:
– Mert egy kozák belém veszett a kabak mellett, én meg védelmeztem
magamat s a kozák meghalt.
– Mi lesz most már veled?
– Ha az én uram akarja, rám vernek száz kancsukát s aztán elvisznek a
kozák helyett katonának, ha pedig az én uram azt akarja, akkor nemsokára
kiszabadulok, csakhogy az Aktubán túl kell lennem egy pár esztendeig.
Mert az én uram jó ember és nagy úr.
– Hogy hivják az uradat?
– Az uram, mikor itt lakik, akkor orosz és Balanov a neve, mikor pedig
Tülmenkőjiban lakik, akkor kalmuk és Balán a neve. Az én uram nagyobb
úr, mint az iszpravnik uraság.
Henri elgondolkozott. Gondolatait közölte társaival. A fiú jó gyerek. Ha
megszabadul: ő lehet szószólójuk az uraság előtt. Hátha az uraság őket
is megszabadítja.
Ujra szóba ereszkedett a fiúval.
– Látod fiú, mi is szegény emberek vagyunk, mi is szeretnénk szolgái
lenni a te uraságodnak.
– De ti nem tudtok se lovat őrizni, se halászni, se sót mosni, hát miért
akartok ti az én uramnak szolgái lenni?
– Mi többet tudunk annál. Mi tudunk olyan szép ruhát varrni, a milyen
nincs a te uradnak; mi tudunk olyan szép butorokat faragni, a milyenek
még a te uradnak palotájában sincsenek. Mi tudunk csinálni kulcsot,
lakatot, zablát, kengyelvasat és mindenféle fegyvert. Mi tudunk sok
mindenfélét csinálni, mindazt a városba elvinni, sok pénzt szerezni s
neked is szép khalatot, szép nyerget, szép ostort, szép kést és
fegyvereket adni, ha innen megszabadulunk.
A fiú mosolygott és gondolkodott.
– Ha megszabadulok, megmondom a főgazdának, az majd megmondja az én
uramnak, mert az én uram én velem nem beszél.
– De nem felejted el?
– Én nem felejtem el, hanem ti se felejtsétek el, a mit igértetek. Aztán
két annyit adjatok, mint a mennyit igértetek, hogy fele annak a főgazdáé
legyen.
A francziák készségesen megigértek mindent s napról-napra mind jobban
összebarátkoztak a kalmuk fiúval. Tőle tudták meg, hogy a Beteg-sziget
arra való, hogy a falubeliek az öreg, tehetetlen és gyógyíthatlan
betegeket isten nevében oda vigyék s ott magukra hagyják, noha azt
tiltja az iszpravnik a keresztyéneknek.
A fiú, kinek Mekle volt a neve, csakugyan nem sokáig volt a börtönben.
Alig tíz vagy tizenkét nap múlva kihívták s többé a börtönbe vissza nem
vezették. Vagy megkapta a korbácsot és elvitték katonának, vagy pedig
megszabadult.
Ujév táján a francziák is megszabadultak. A börtönfelügyelő az
iszpravnik elé kisérte őket.
– No csavargó kutyák, – mondá az iszpravnik, – szerencsétek, hogy Petrov
és a többi kirdai emberek, a kiket kiraboltatok, meg nem haltak, és
szerencsétek, hogy Balanov úr szolgálatába vesz benneteket. Most
takarodjatok szemem elől. Egy szolga majd oda kisér benneteket Balanov
úrhoz.
Ez azt jelenté, hogy Mekle is megszabadult s hogy szószólójuk lett a
főgazdánál és az uraságnál.
A kalmuk uraság palotája csakugyan kitünt a többi jenotajevszki házak
között s Mekle azt csakugyan a legszebbnek tekintheté. Nem az utczára
dűlt, nem házsorban állott, hanem kert közepén feküdt. Téglából a fala,
égetett zsindelyből a teteje, még villámháritó is a tető felett, melyet
szareptai herrnhuti német lakatos készitett remekben.
A palota egy emeletes volt, elől oszlopos verandával s egész homlokzata
tarka kőmives czifrázatokkal felékítve. Hat vagy hét lépcső vezetett fel
a földszinti előcsarnokba, a honnan a szobák és mellékhelyiségek
nyiltak.
A palota körül egy egész kis falu állott épületekből, melyekben a kalmuk
uraság cselédei, szolgálói, kozákjai, kalmukjai, halászai, lovai,
tehenei és kutyái laktak. Ez épületek azonban már orosz mintára mind
fából voltak faragva és összállitva. Pinczék és jégvermek is voltak
itt-ott, mindenféle módon készített halak és kaviárok raktározására s
üdén tartására. Nagy szinek, hol zsákokban fel volt halmozva salétrom,
konyhasó és csudasó. Volt egy ácstelep is, hol hajókat, dereglyéket,
csónakokat s halászó czövekeket furtak, faragtak, kalapáltak. Egy szóval
Balanov telepéből kilátszott az orosz uraság és kalmuk kereskedő.
Az iszpravnik szolgája ide vezeté a francziákat.
A francziák valóban siralmas állapotban voltak. Tél volt, hideg volt,
hóban kellett idáig törtetniök. Mezítláb, födetlen fővel, kiéhezve,
elsoványkodva, gubanczos hajjal és szakállal, alsó fehérruha piszkos
foszlányaiban didergő testtel s vaczogó fogakkal vezettettek Balanov
elé. Inkább ázsiai vándorló czigányoknak látszottak, kik most jöttek a
sós pusztákról, mint európai képzett iparosoknak.
Balanov egy nagy földszinti teremben üldögélt és dohányzott a kandalló
mellett, melyben vígan pattogott az égő hasáb. Háta mögött állott egyik
tisztje s a mögött Mekle, a kalmuk fiu. Az uraság egy korbácsot
suhogtatott kezében. Ezzel játszott. Kora a 40–50 év közti életidőre
mutatott. Fekete arczszine, sűrű tömött bajusza és szakála világosan
mutatta a kalmuk eredetet. Vonásaiban ravaszság és kedélyesség
tükröződött.
Balanov hosszasan végignézte a nyomorult francziákat. Végre lassú,
némileg megvető hangon szólt hozzzájuk:
– Ti vagytok azok a hires iparosok? Hiszen ti csavargó koldusok vagytok.
A francziák lehajták fejüket s mellükön összetett kezekkel alázatosan
hallgattak. Csak Henri szólt:
– Kegyelmes úr, most koldusok vagyunk és éhesek és rongyosak és betegek.
De ha ruhát és munkát kapunk, kegyelmes úr elhiszi, hogy mi európai
mesteremberek vagyunk.
– Igen, de csak németek, miért nem mentek Szareptába?
– Mi nem vagyunk németek, mi francziák vagyunk, azt sem tudjuk merre van
Szarepta.
Balanov egy pillanatig gondolkozott.
– Francziák, francziák! Miféle mesterséget tudtok?
– Van köztünk egy pár szabó, egy pár asztalos, ács, lakatos, van egy
órás is, egy fegyverkovács, szíjgyártó és varga. Tudunk kötelet verni,
réz és bádogos munkát is csinálni, csak műhelyünk és szerszámunk legyen.
Balanov félig kétkedő ravasz szemekkel méregette őket s korbácsát
suhogtatá.
– Mit tudtok, mit nem tudtok, majd meglátom. Az iszpravniktól
megvettelek benneteket s azt a munkát végezitek a mit én parancsolok. Ha
meg akartok szökni: befojtatlak benneteket a sós tóba. Értitek?
A francziák megijedtek. Úgy lettek eladva és megvásárolva, mint a barom.
Eszökbe jutott, nem jobb lett volna-e benn maradni az iszpravnik
börtönében. Henri azonban feltalálta magát:
– Kegyelmes úr, majd munkánk után itéljen fölöttünk, ha majd erőnk,
egészségünk helyre áll. Mi nem akarunk megszökni, ha szabadon leszünk
is. Minket köt az adott szó, mert mi francziák vagyunk és katonák
voltunk.
– Kinek a katonái voltatok?
– Mi a nagy császárnak a katonái voltunk.
– Miféle nagy császár katonái? A fölséges czáré vagy a török szultáné?
– Mi Napoleon katonái voltunk.
– Napoleon? Miért nem mondtátok előbb? Ismertétek ti Napoleont?
– Én láttam kétszer – szólt Henri – egyszer olyan közelről, hogy csak
tíz lépésnyire voltam tőle.
– Te akkor derék ficzkó lehetsz, – szólt Balanov s fölkelvén a
zsölyeszékből, gyöngén egyet huzott a korbácscsal Henri nyaka közé. – Ki
látta még közületek? – kérdezé.
– Én is láttam, én is láttam, – szólt vagy öt franczia. Én
Auszterlitznél láttam, én Moszkaunál kétszer láttam! – kiáltott föl
egyik s másik.
– Hát ti nyavalyások, nem láttátok? – szólt az uraság a többi
francziákhoz, a kik némán maradtak.
– Nekünk az isten nem adta meg ezt a szerencsét, – szólt közülök egyik.
– Hát aztán milyen ember volt Napoleon? Mennyi arany meg gyémánt volt a
ruháján? Mekkora kardot szokott a csatába vinni? Hány lovat vitt
magával? Volt-e olyan magas termetü, mint én?
Balanov egész tűzzel, rohamosan intézte e kérdéseket a francziákhoz.
Henri egészen fölvidult, magához tért s ügyes ötlettel kizsákmányolta a
kalmuknak e kiváncsiságát.
– Olyan magas termetü nem volt, mint a kegyelmes úr, hanem ő is erős
volt, mint az aczél. Ő is olyan erős volt, mint a kegyelmes úr és ő is
úgy tudott parancsolni.
Balanov nagy önteltséggel hallgatta a hízelgő szavakat. Még néhány
perczig beszélgetett a francziákkal s aztán ekként szólt hozzájuk:
– Most takarodjatok ki a pitvarba, várakozzatok ottan, majd Zabdir
tudtotokra adja parancsolatomat.
A francziák kezet csókoltak s kimentek a pitvarba, melynek szellős,
rideg levegője nagy ellentétben állt mind a szoba melegével, mind az ő
ruhájuk épségével. Sokáig azonban nem kellett várakozniok; Zabdir, az a
kalmuk férfiu, ki az uraság mögött állott s ki annak egyik főtisztje
volt, nemsokára kijött a teremből s vele együtt kijött Mekle is.
– Kaptok egy házat – szólt Zabdir a francziákhoz – kaptok ennivalót s
estére ruhát is. Az uraság kegyelmébe fogadott benneteket, legyen
gondotok rá, hogy nekem is kedvemben járjatok. Most menjetek Mekle után.
Ezzel Mekle előre ment, a francziák utána. Jó tova mentek a palotától
fák és faházak közt a hóban, midőn Mekle egy faház előtt megállott,
annak ajtaját belökte, a házba bement s egy öreg embert és egy öreg
asszonyt kilökött, a gunyájukat s rongyaikat is utánuk hajitotta s a
francziákat oda bevezette.
– Ez lesz a lakástok, míg az uraság mást parancsol. Szalmát hozhattok
magatoknak a kazalból, onnan la, fűtni való fát találtok a ház mögött, a
ruhátokat majd megkapjátok, most pedig ketten jertek velem takaró
pokróczért.
Két franczia elment Meklével a pokróczért, a többi rögtön neki állt a
háznak, annak egyetlen nagy szobáját kitisztogatták teljesen; a szalmát,
szemetet belőle kisöpörték, kidobálták; a kemenczében és katlan alatt
rögtön nagy tüzeket gerjesztettek, a kazalból uj tiszta szalmát hoztak
be elegendő nyalábbal s midőn pokróczaik is megérkeztek, teljes gyönyör
érzetével nyujtózkodtak végig a meleg szobában. Ebédre forró theát
kaptak, meleg pilavkását ürühussal, zöldséget édesen s jó kenyeret.
Megállapodtak abban, hogy tizenhárom év óta, mióta Francziaországot
elhagyták, még oly jól nem érezték magukat, mint most.
Estére csakugyan kaptak uj ruhát is. Bokáig érő inget, durva házi
vászonból, de ujat, tisztát s minden főre négy darabot. Szürke posztóból
gyapottal bélelt nadrágot, uj bagaria csizmát, báránybőr mellest s
birkabőrrel bélelt ujjas orosz felsőkabátot derékszíjjal s fekete
báránybőr süveget. Mekle gondoskodott nekik ollóról és borotválkozó
eszközökről, továbbá minden szükséges edényről is, hogy ételüket,
italukat maguk készíthessék. Pár nap mulva, miután már jól
felmelegedtek, tiszta, tápláló ételt és italt élveztek, jól aludtak s
magukat egy kissé kicsinosították, maguk is alig ismertek egymásra.
Mikor pedig az urasághoz bekéredzkedtek, hogy kegyeit megköszönjék, az
uraság csak elbámult az ő uj cselédjein, a kikről most már egyáltalán
elhitte, hogy ezek bizony Napoleon katonái is lehettek. Mondott is
annyit Zabdirnek, mikor tőle eltávoztak:
– Szerencséjükre csakugyan nem németek.
A francziák munkát kértek, hogy tartozásukat leróhassák s hálájukat
kimutathassák. Az uraság azzal ereszté el őket, várjanak, majd
gondoskodik műhelyről. Ez a gondoskodás azonban nem történt meg
hamarosan. Az uraság nemsokára eltávozott Jenotajevszkből valamelyik
ismerőséhez, vagy távoli birtokaira vadászni s nem is jött meg márczius
vége előtt. Hiába esenkedtek a francziák munka után, Zabdir csak azzal
fizette ki őket, hogy mind bolond ember az, ki munkán töri a fejét,
mikor a nélkül is megélhet. Nem tehettek egyebet, mint átengedték
magukat az édes semmittevésnek s a gondnélküli életnek, a mitől pedig
ugyan régóta elszoktak már.
Április első hetében elment a jég a Volgáról s ugyanekkor az uraság is
haza jött. Április közepén a francziákat fölrakták egy dereglyére s egy
csomó sziget mellett elhajózva, átszállították őket az Aktuba partjára
Szelitrennójába. Innen pedig lóháton fél nap alatt elértek Tülmenkőjibe,
Balanovnak egy kis falujába, mely a sós puszták szélén fekszik, s melyen
át vezet egy karaván út Orenburg és Orszk felé. Ez leendett a
francziáknak műhelytanyájuk.
Meklének igaza volt. Itt az uruk csakugyan nem orosz volt, hanem
valóságos kalmuk, még pedig falujában és a pusztán oly hatalommal,
mintha valóságos fejedelem lett volna. Talán valósággal is ama kalmuk
törzsfőnökök egyike volt, kik az asztrakáni kormányzók, a kozák
hetmanok, a kerületi főnökök megvesztegetése folytán rendszeres alku
mellett bizonyos korlátolt fejedelmi jogokat élveznek.
Balán azonban nagymérvü kereskedést is űzött. Őszszel és tavaszszal több
mint ötszáz munkás foglalkozott zsoldjában és részére halászattal
Szelitrennójától Krasznojárig, sőt még a Volga torkolatánál is.
Mindenütt páczolták, szárították, sózták, füstölték a halat, készítették
a kaviárt és vizahólyagot, volgai héringet és szareptai balzsamot.
Ezenkívül óriási ménesei és juhnyájai voltak. A lovakat egyaránt
szállította Nizsni-Novgoródba és a Kaukázusba Mosdokig.
Kereskedett prémbőrökkel és mindenféle sóval és dohánynyal. A sós
tavakon egész nyáron át dolgoztak munkásai, oroszok és kozákok.
Jenotajevszken kívül Vladimirovkában és Czárjevben is voltak sóraktárai.
Tülmenkőjiban palotája volt, palotájában háremet tartott, noha nem
egészen a törökök szigorával s voltak itt gyermekei is nagy számmal,
kiket valóságos oroszokká nevelt, noha ő itthon még mindig ragaszkodott
az ősi kalmuk szokások egy részéhez – életmódban, mulatságban,
kegyetlenségben.
A francziák számára egy nagy, hosszú épületet emeltetett itt, melynek
különböző rekeszei szolgáltak a francziáknak műhelyül és lakóhelyül.
Minden iparágra külön műhelyt rekesztetett el s minden műhelybe maga
szerezte be Zabdir segítségével az illető szerszámokat. E szerszámok
ugyan nem voltak a legjobbak, de Balán mégis csakhamar meggyőződött
arról, hogy a francziák teljesen urai adott szavuknak s azért, midőn
ezek panaszkodtak szerszámaik silánysága fölött, menten felülteté őket
trojkákra s elvitte Czárjevbe, Czáriczinbe és Szareptába, hogy ott
szerezzenek be olyan szerszámokat, a minőket legjobbaknak vélnek, árát
ne kérdezzék.
Ekként jól felszerelve a francziák egész erővel és jókedvvel láttak a
munkához s két év alatt 1825-ben és 1826-ban roppant tömeg iparművet
összedolgoztak az uraságnak, ki azokat az Aktubán leszállította
Asztrakánig s fölszállította Czáriczinig és Dubovkáig s nagy vásárokat
ütött és szép pénzt vett be belőlük. Az első nyártól kezdve minden
francziának adott hetenként a teljes ellátáson és ruhán kívül 50
kopeket, a melyből a francziák a második év végére már mintegy 400
rubelt gyűjtöttek és tettek félre.
A jóllét, a gondtalan és biztos élet s a pénz ujra feltámasztotta a
francziákban a szabadság ingerét, a menekülés szándékát s a honvágyat,
visszatérni Francziaországba. Miután Meklének és Zabdirnak mind
elkészítették azt, a mit igértek, sőt még annál is többet s miután
Tülmenkőjiban minden férfit és asszonyt jó barátjukká tettek, a kivel
csak érintkezésbe jöttek s a francziákat mindenki jó és szelid
embereknek tartotta, a francziák megkisértették ama kérelmük előadását,
hogy az uraság ereszsze őket szabadon.
Az uraság komor képpel hallgatta meg kérelmüket s nyers parancsoló
hangon felelt:
– Akkor eresztelek el benneteket, ha majd nekem tetszik. Még hasznot
nekem nem hoztatok. Én haszonért váltottalak ki benneteket
Jenotajevszkből. Eddig csak a váltságdíjat, a műhely, szerszám, ruha
árát kerestétek meg és mégis adtam nektek hetibért. Hasznot, nyereséget
csak ezután várok belőletek. A birkát és lovat sem azért szerzem, hogy
annyit adjanak érte, a mennyibe nekem került. Takarodjatok munkára.