A ki örökké bujdosott és egyéb elbeszélések - 03

szijgyártó is. Nyakukba vették tehát a várost, hogy műhelyt és munkát
keressenek, de mindenütt igazolványt kértek tőlük a katonai és polgári
kormányzótól.
Ettől féltek leginkább, mert ez utolsó pénzüket is fölemésztéssel
fenyegette. Még sem volt egyéb választásuk. A 23 iparosnak igazolványára
elköltötték minden pénzüket, úgy hogy az egész csapatnak nem maradt több
14 rubelnél, melylyel koldus módra is alig tengődhettek 3–4 napig.
És a szerencsétlenségnek még ezzel sem lett vége. Elrongyollott
ruhájukban az Urálvidéki telet ki nem állhatták, meleg ruhát szerezni
pedig nem volt módjuk. Aztán a keresztyén iparos műhelyekben idegen
voltuk és tatár öltözetük, a mohamedánoknál pedig keresztyén vallásuk
miatt nem kaptak foglalkozást. A legnagyobb akadály pedig abból állott,
hogy a mesterség folytatására szükséges műszereik teljességgel
hiányoztak, holott Orenburgban ez időtájt az volt a szokás, hogy a
munkát kereső iparosnak minden szükséges műszerrel magát el kell látnia.
Itt különösen a vasnemüek felette drágák voltak. Ezer rubel is könnyen
elkelt volna a legszerényebb fölszerelésre. De hol vegyék a pénzt?
Bármiként törték fejüket: nyomor, koldulás, éhhalál és megfagyás várt
reájok.
Egy körülmény némi reménynyel töltötte el őket. Megtudták, hogy a
városban lutheránusok is laknak s hogy ezek legtöbbnyire németek. Volt a
francziák közt két elzászi is, de csak egyik lutheránus. Mindketten
azonban elmentek a lelkészhez s ott elpanaszolták maguknak és társaiknak
szívszaggató sorsát. A lelkész maga szegény volt, öreg is volt immár,
maga nem segithetett, de szive megindult a szerencsétleneken s megigérte
támogatását. S teljesitette is igéretét.
Két nap mulva négyen már kaptak munkát és elhelyezést. Ebből azonban a
többi társakra még nem sok haszon háramolhatott. A négy iparosnak
mindenek előtt az előlegbe kapott ruhát és műszereket kellett
ledolgozni. Előre volt látható, hogy ők a tavasz előtt nem jöhetnek
társaik segitségére.
A többiek ez idő alatt koldulásból éldegéltek. Egy társuk nemsokára
meghalt. Négy vagy öt beállott teherhordónak, napszámosnak,
háziszolgának. Kettő mint pinczér kapott alkalmazást. A többit pedig
lassanként elfogdosták s bevitték a dologházba, mindenféle csavargó
fegyenczek, szökevények, őrültek és szabad személyek közé.
Maga Monteau, a csapat vezére is a dologházba került. És ez volt a
csapatnak alig megmérhető szerencséje.
Az orenburgi dologházat a czár parancsára építették. Nagy emeletes
épületek, tágas udvarok, fehérre meszelt szobák, különféle iparos
műhelyek, börtön és kórházhelyiségek, külön éjjeli tanyák férfiak és
nők, keresztyének és mohamedánok számára.
A dologházban el volt helyezve több mint 400 fegyencz. Mindenféle népfaj
s mindenféle gonosztevő. Voltak köztük politikai természetü fegyenczek
is, lengyelek, tatárok, kirgizek, kozákok és oroszok. Rend, tisztaság,
felügyelet, rendszeres foglalkozás: semmi; piszok, megvesztegetés, és
kínzás, kegyetlenkedés minden neme határtalan. Főbenjáró bünösök,
rablók, gyilkosok, – ha sok pénzük volt a biróság megvesztegetésére:
kancsuka, rabság és bányákba hurczoltatás elől a dologházba menekültek s
ha pénzük és összeköttetésük itt sem fogyott ki, innen csakhamar meg
tudtak szabadulni. Ha a felügyelettel megbizott durva kozák s a még
durvább titkár és dologházi igazgató elegendő pénzt kaphatott: szabad
volt minden. A szegényre lealázó szolgálat, nélkülözés s mindennapi
testi bántalom várakozott.
Ilyen helyre került a 24 franczia.
Monteau különösen lelkükre kötötte a béketürést.
– Barátim, – mondá, – megtanultuk a szenvedést a csatatéren, a
fogságban, az uráli bányák fenekén, a hidegben és sivatagban, most meg
kell tanulnunk itt a piszokban is. Semmiféle bántalomért feljajdulnunk
nem szabad. Utunknak nagy részét elvégeztük, de a nagyobb rész még hátra
van. Alázatossággal szerezhetünk pénzt és pénzzel szerezhetünk
szabadságot. Ha kínoznak bennünket: gondoljuk meg, hogy magunkért és
társainkért némákká kell lennünk. Én megyek elől jó példával. El fogunk
jutni Francziaországba.
Monteau nélkül a durva bántalmakra fellázadó franczia önérzet halála
lett volna a kis csapatnak. Monteau példája megmentette őket.
A dologházi igazgató időnként tömeges iparműveket, fa-, vas- és
szövetműveket állitott ki a csarnokba eladás végett. Ez iparművek ugy
szerepeltek, mint a dologház termékei. De nagy kelendőségük is volt,
miután kereskedők és karavánosok hasonló iparműveinél jelentékenyen
olcsóbban árulták. Az igazgató fényes jelentéseket küldött működésének
eredményeiről Szentpétervárra.
Csalás volt az egész. Került ugyan valami a dologházból, de az
tizedrésze sem volt a dologház czimén elárusitott czikkeknek. A
kormányzó megvette a kész czikkeket búsás áron a csarnokban, bevitette a
dologház raktáraiba s onnan eladta olcsó áron. A külömbséget
elszámították a dologház óriási költségei közt. Az igazgató és
személyzete sokszorosan csalta az államot vételnél, eladásnál,
élelmezésnél, ruházatnál, mindenütt.
A francziák csakhamar munka után láttak. Csekély filléreiket legelőször
is a felügyelő orosz katonák és kozákok barátságának megszerzésére
forditották. Ez nem volt nehéz s nem volt sikertelen. S aztán, ha a
munka után néhány kopekre tettek szert: azzal a műhelyfelügyelő
kapzsiságának hoztak áldozatot. De legalább ezen az áron a legjobb és
legjövedelmezőbb műhelyeket s a legkönnyebb műszereket biztositották
maguknak s lassanként megnyerték azt is, hogy a sok rongyos, durva,
részeges és piszkos fegyencztől elkülönítették őket.
Májusra már az igazgató is tudomást nyert müködésükről s azt is belátta
egyúttal, hogy a minő czikkeket a francziák készítenek, olyanokat nem
kell vennie a csarnokban drága pénzen, mert hiszen sokkal különbeket kap
a dologházban ingyen is. A francziákban valódi kincsesbányát fedezett
fel a maga számára.
Figyelme felébredt s magához hivatá Monteaut, mint a ki iránt az őrök és
felügyelők is némi figyelmet tanusitottak. Monteau közönséges dologházi
egyenruhájában volt. Vastag bagaria csizma, bő szürke nadrág, ujjas
köpeny bőrrel derékon át kötve s nemez süveg. Egyéb semmi. Férfiaknak
belső ruha, fehérnemü s egyéb ilyenféle nem adatott.
– Mi a neved? – kérdé.
– Monteau János, – szólt a kérdezett katonás üdvözléssel.
– Honnan jöttél Orenburgba?
– Petropavlovszkoji bányafogságból mint megkegyelmezett.
– Hányan vagytok?
– Huszonnégyen a dologházban.
– Van-e menedékleveled?
– Van igenis társaimmal együtt.
– Hozd ide a magadét és társaidét is.
Monteau kiment s néhány percz mulva mind a huszonnégy levelet
visszahozta s az igazgatónak adta.
Az igazgató, kinek, hogy el ne felejtsük, Atkarszkoff volt a neve, nagy
figyelemmel megvizsgálta a kegyelemleveleket s azok aláirásait. Úgy
látszott, semmi gyanusat nem vett észre. Mégis azt mondta Monteaunak:
– Leveleiteket elkobzom, itt maradtok a dologházban mindaddig, mig
Szentpétervárról ujabb utasitás nem érkezik fölterjesztésemre.
Monteau legyökerezni érezte lábait. Egész testét zsibbadás fogta el,
szemei elhomályosultak, rémülve gondolt a fölfedeztetés és agyonlövetés
veszélyére. De némileg uralkodott magán, kitántorgott a hivatalszobából
s műhelyébe ment. Csak lassanként jött magához, a mint meggondolta, hogy
Szentpétervár messze van s mire oda és vissza futár érkezik: akkorra
talán nyilik alkalom így vagy amúgy a megszabadulásra.
A kínzó aggodalmat nem közölte társaival. De az nem is tartott sokáig.
Két hét mulva értesült már a műhelyfelügyelőtől, hogy Atkarszkoffnak
eszeágában sincs Szentpétervárra írni, a kegyelemleveleket is csak azért
kobozta el, hogy ő és társai a dologházat semmi szin alatt el ne
hagyhassák. Az ő munkájukból pénzelni és dicsőséget szerezni akar
Atkarszkoff.
És ők csakugyan hozzá is láttak a munkához. Bizonyos volt előttük, hogy
munka nélkül pénzhez és szabadsághoz jutni nem fognak. Naponként kaptak
húsz kopeket s így a csapatnak naponként mintegy ötödfél rubelre ment
keresete. Ebből három rubelt félre tettek, másfél rubelt pedig apróbb
szükségleteikre s különösen az őrök és műhelyfelügyelők
megvesztegetésére fordítottak. Hogy pedig az őrök, felügyelők és
fegyencztársak durva kapzsiságát fel ne éleszszék s magukat
merényletektől megóvhassák, a pénzt nem tartották maguknál, hanem azt
vasárnaponként kint levő iparos társaiknak átadták.
Így telt el a nyár és az ősz. A dologházi francziáknak összegyült
mintegy negyedfélszáz rubeljük. A künt levők hasonló kitartással és
szerencsével működtek. Lassanként szereztek tisztességes ruhát és iparos
eszközöket. A napszámosok, teherhordók és pinczérek is iparos műhelybe
állottak. A pinczéreknek ugyan a vendéglőkben nem volt rossz sorsuk, de
izlésük és egészségük a vutkimérést, a büdös hal árulását s a piszkos és
részeges kozákokkal való viaskodást nem birta ki s azért inkább
szerényebb jövedelmü foglalkozást kerestek.
Egy társuk különösen szerencsés volt. Az orenburgi katonai nevelő
intézetben volt egy Dulemba Tódor nevü aligazgató. Valamikor lengyel
volt, később eloroszosodott, de a nyugati mívelt népek iránti
rokonszenvét mindig fentartotta, sőt ápolta. Katona és mérnökkari tiszt
s orosz társai közt lovagias és felvilágosult egyén. Társuk, bizonyos
Harvey nevü breton, véletlenül ide került komornyiknak.
A breton nem volt iskolázott egyén, de tudott irni olvasni s mint volt
franczia altisztnek meg volt azon ügyessége és vidorsága, mely minden
orosz szolga és komornyik fölött mívelt családnál őt különösen ajánlóvá
tette. Dulembának családja volt és gyermekei voltak. A breton a kis
gyermekeket saját oktából a franczia nyelvre tanította s velük vidáman
játszotta a katonásdit. Rövid időn kedvenczévé vált a gyermekeknek és a
családnak. Nagy hasznára volt ő ezáltal dologházi társainak.
Ezek ugyan csakhamar belátták, hogy ők rendes úton a dologházból meg nem
szabadulnak. A titkár és igazgató megvesztegetésével talán egyenként
kijöhettek volna onnan, de erre megint minden pénzüktől meg kellett
volna válniok. Vártak tehát jó alkalomra s különösen a breton
közbenjárására.
Eltelt az 1823-ik év a nélkül, hogy a francziák sorsa változott és
jelentékenyen javult volna. Ujév napján Harvey némi ajándékot kapott
Dulembától és nejétől és pedig azzal a kitüntetéssel, hogy neki az
ajándékot nem a többi cseléddel együtt, hanem külön és a kis gyermekek
által némi ünnepélyességgel adták át.
A bretont meglepte a figyelem és gyöngédség, melyre orosz katonánál és
uraságnál természetesen nem számíthatott. Szíve tele lett érzelemmel,
társaira gondolt és Francziaországra s szemeit ellepte a köny. És mégis
túláradó szívvel s könyező szemekkel félig tréfálva kezet csókolt a kis
gyermekeknek s ezt mondá nekik:
– Kis uracskám, kis asszonykám, köszönöm a kegyes ajándékot, szívemből
meg vagyok vele elégedve, tulságosan meg vagyok jutalmazva, csak azt
kérem kis uracskám, kis asszonykám, ha önök majd felnőnek, szegény
franczia bajtársaimat szabaditsák ki a fogságból.
A kis gyermekek nem értették ezt a beszédet és csak tréfának vélték, ha
értették is. Hanem Dulemba és neje észrevették a bretonnak hangján és
szavain a kérelem komolyságát.
– Miféle franczia bajtársaid vannak neked? – kérdé Dulemba a bretontól.
Harvey ekkor elmondá a dologházi francziák szomoru sorsát s az egész
franczia csapat történetét. Elmondá elfogatásukat, uráli dolgaikat,
elmondá a kegyelem utján történt megszabadulást, a veszélyes utazást s
végre elmondá, hogy Atkarszkoff dologházi igazgató elkobozta társainak
kegyelmi leveleit s azokat nem ereszti ki a dologházból.
Dulemba és neje összenéztek. Szivük megindult a szerencsétlenek sorsán.
– Nehéz dolog lesz ez, – mondá az úr, – majd meggondolom, mit és miként
lehet segiteni.
Dulemba utána járt a dolognak s Harvey előadását igaznak találta. De
tudta azt, hogy Atkarszkoff állása igen erős s hogy sikertelen
beavatkozás esetén a francziák dolga nagyon könnyen alaposan elromlanék.
Atkarszkoff haragja tönkre tehetné őket. Várt tehát és várakozásra
intette Harveyt. Magántalálkozás alkalmával magától Atkarszkofftól
győződött meg arról, hogy a francziák mintaszerüen viselik magukat.
Mikor a tavasz kinyilt: Demidoff herczeg jött Szent-Pétervárról szemlét
tartani a katonai nevelőintézet fölött. A herczeg jó kedvében volt,
lakomát adott az intézeti igazgatók és tanárok számára s a lakomára
szokás szerint meg volt hiva a dologházi igazgató is, mint a ki szintén
a katonai főtiszti karhoz tartozott.
Lakoma után Demidoff és Atkarszkoff előtt a véletlenségnek és a
czélzatosság hiányának szinlelésével előhozta Dulemba a franczia foglyok
ügyét. A herczeg érdeklődött irántuk s kérdést intézett Atkarszkoffhoz,
miként viselik magukat.
– Igen jól, példásan, – mondá Dulemba készakarva megelőzve Atkarszkoffot
– a miként a fogházi igazgató úrtól értesültem.
A herczeg az igazgatóra tekintett s ez akarva, nem akarva helyeslé
Dulemba megjegyzését.
A herczeg vállára ütött Atkarszkoffnak s mosolyogva mondá neki:
– Eressze ki kedves igazgatóm az én kedvemért őket s aztán vezettesse
elém, hadd lássam őket én is.
A parancs világos volt, az igazgató nem késlekedett, rögtön kiadá a
parancsot, hogy a franczia foglyok öltözzenek fel tisztán s várják be a
további rendelkezést.
A francziákat még azon a napon a herczeg elé állították. A herczeg
nevüket, lakásukat s életkorukat kérdezé. Csodálkozott, midőn a 40–45
évesnek látszó francziák legidősebbje is csak 35 évesnek vallotta magát.
– Ti Napoleon katonái voltatok?
– Igen kegyelmes úr.
– Ismertem egykori uratokat s küzdöttem ellene. Derék katona volt. Ti
pedig igazolványt kaptok tőlem s szabadon mehettek Nizsnei-Tsirszkájába.
Ha ott is jól viselitek magatokat: remélnetek szabad a fölséges czár
további kegyelmét.
Ezzel elbocsátá őket, utasitást adván szárnysegédének, hogy mindegyik
francziának igazolványt és tíz rubelt adjon.
Elvégre tehát szabadok voltak Orenburgban. Ismét volt a kis csapatnak
mintegy ezer rubel pénze, a melyhez még a dologházon kívül maradottak
műszereinek s fölösleges ruháinak ára jött. Most már a biztonság
érzetével szabadon utazhattak tovább. Mégis Dulemba tanácsára a
dologházi ruhákat közönséges orosz paraszt ruhákkal cserélték ki.
Így indultak el 1824-ik évi juniusban Uralszk felé s julius elején
szerencsésen oda értek. Itt már végképp elhagyták az Urál hegyeket, oly
sok átélt szenvedésnek emlékeit s elhagyták az Ural folyó partjait is.
Egy heti pihenés után gyalog szerrel útnak indultak Szaratov felé s
minden baleset nélkül augusztus közepére oda értek. Pénzük ide érkezésük
alkalmával volt még vagy hatszáz rubel.


A GAZ KALMUK.
(A francziák két csapatra oszlanak. – Az egyik csapat Lengyelország felé
menekül. – Ennek nyoma vesz. – A kalmuk hajós-gazda. – Éjjel megrohanják
a francziákat. – Kiteszik őket a puszta szigetre. – A halál révén.)
Szaratov, bár a Volga partján, már európai városnak tünt föl előttük.
Házai, utczái, ipara, kereskedelme s különösen német lakosai azon
csalódásba ejtették a francziákat, hogy ők most már Európa közepén
vannak. Valóban itt az eddigi egyetértés, mely oly sok veszélyből
kimenté s oly sok szenvedésben megnyugtatá őket, felbomlott közöttük.
A kis társaság egy része ugyanis eddigi megállapodásuk és szerepük
szerint a Volgán lefelé akart utazni a Donhoz és Törökországba, a másik
része azonban rettegett attól, hogy a Volgán ismét visszatérjen Ázsiába
a vad nomád népek közé s azért egyenes úton akart Francziaország felé
menekülni Voronesen át. Számítást tettek, hogy egyenes úton is
negyedfélszáz mérföldnyire vannak Francziaországtól s ha mindig
akadálytalanul mennek is, három hónap előtt nem érik el hazájuk határát,
vajjon mily utat kell még tenniök, ha a Don és Törökország felé
kerülnek?
– Barátim, – mondá Monteau, – ha valamennyien az egyenes és szárazi utat
választjátok: én veletek tartok. De ha csak négyen, öten jöttök is
velem: én a volgai utat választom. Nem a vad emberektől félek én, hanem
a szelidektől. Nem az orosz paraszt, nem a vad kirgiz és kozák ijeszt
engem, hanem az orosz hatóság. Kirgiz és kozák legföljebb pénzemet,
ruhámat vagy életemet veszi el, bár mind ezekre vigyázhatok. De a
hatóság elveheti szabadságomat és visszavihet oda, a honnan
elmenekültünk. E gondolat rosszabb előttem, mint a halál, mint az
elkárhozás. Emlékezzetek a dalmatovi jólelkü barátra. Megmondotta az,
hogy Európa felé ne meneküljünk, mert ha száz igazolványunk volna is,
fölfedeztetés esetén minket, francziákat, Napoleon katonáit, soha nem
eresztenek haza, hogy mi Európának uráli szenvedéseinket s fogságainkat
el ne mondhassuk. Ez az ember volt szomoru útunkban a legelső igaz
barátunk és én ennek jó tanácsát akarom követni.
E szavakra elszántan kiáltottak föl néhányan:
– Monteau, veled tartunk!
De másokban mégis megmaradt a kétely. Különösen Harvey szentül hitte,
hogy Dulemba jóságu emberek másutt is minden városban találhatók, s
minél közelebb jutnak Európához: annál inkább.
Ő mégis csak jobb szeretne Lengyelország felé menekülni.
Ez alkalommal nem lett eldöntve a kérdés.
A következő napon a két lutheránus franczia elment az evangélikus
püspökhöz, hogy tanácsát, kegyességét és segítségét kikérjék. A püspök
jó szívvel hallgatta meg hitrokonainak panaszát, de hivatalos érzülete
mégis azt tanácsolta a francziáknak, hogy csak oda menjenek, a hova a
fölséges czár kegyelme parancsolta őket.
– Ha azonban, tette utána némi gondolkozás után, Lengyelország felé
akartok menni, én ne legyek az, a ki lebeszél benneteket a
szabadulásról, sőt vikáriusom által ajánló levelet is adok
hitsorsosainkhoz.
Ezzel jöttek vissza a lutheránusok Monteauhoz és társaihoz.
Ez döntött. Harvey és társai végleg elhatározták, hogy ők az európai és
szárazi utat választják. Voltak pedig, a kik ebben egyetértettek,
tizenheten.
Harvey és társai nem is sokáig késlekedtek. Egy napot töltöttek még ott,
hogy útjok irányát biztosan megállapíthassák. Fölkerestek külön-külön
mintegy tíz lutheránus német kereskedőt, hogy tőlük a biztos utat, az
útba eső városokat és folyóvizeket név szerint és egymás után
megkérdezhessék s maguknak följegyezhessék. Útjok Vorones és Kiev felé
lett megállapítva s azt állították, hogy Kiev oda Szaratovhoz 700
versztnyire van s hogy egy hónap alatt oda érnek. Édes remény táplálta
őket, hogy ujévre láthatják Francziaországot. Oly bizton, oly jól, oly
nyugodtan érezték magukat, mintha már semmi baj és viszontagság nem
állana előttük. Az égő vágy és lázas képzelet semmi nehézséget föl nem
fedezhetett. Monteau is elhallgatott intéseivel és aggodalmaival, semmi
sem zavarta álmodozásaikat, öröm sugározta be szemeiket és arczuk
vonásait.
Együtt ültek mind a harminczöten egy este egy vendéglőben, mely a
Szlobod nevü külső városon kívül, Szaratov nyugoti részén, egy
vásártérnek használt puszta területen feküdt. El akartak egymástól még
ez estén búcsuzni, hogy Harvey és társai korán hajnalban szó nélkül
tovább indulhassanak.
Azonban lefekvésről szó sem lehetett, aludni úgy sem tudtak volna. A
bajtársak, kik tizenkét év előtt hagyták el hazájukat, kik tizenkét év
alatt száz meg száz bajtársukat temették el Mohilevtől Szentpétervárig,
Szentpétervártól az uráli bányákig és onnan Szaratovig s kiket tizenkét
évnek közös nyomora elválhatatlan testvérekké tett, nem tudtak egymástól
könnyű szerrel elbúcsuzni.
Csendes beszélgetéssel töltötték el az éjszakát. Megemlékeztek a nagy
császárról és a diadalmas csatákról, melyeket végig harczoltak.
Egyiknek, másiknak eszébe jutott apja, anyja, testvérje és jegyese, a
kit otthon hagyott.
– Vajjon élnek-e még? – sóhajtott föl egyik vagy másik, – vajjon
várnak-e még engem?
– Meglássátok bajtársak, mi soha nem fogunk Francziaországba jutni.
Az ilyen felszóllalást Monteau nem hagyta szó nélkül.
– Emlékezzetek vissza ama szerencsétlen pillanatra, mikor elfogtak
bennünket. Éhesek és félig fagyva valánk. A fegyvert nem bírtuk el s
lábainkra alig tudtunk állani. A halálnak közönyével engedtük magunkat
fogságba hurczoltatni. Emlékezzetek vissza a sivatagra. Eltemettük
bajtársainkat s oly nagy kedvünk lett volna magunknak is lefeküdni
melléjük a sírba. S mégis a remény kitartásra intett, s inkább el
voltunk szánva a nyomorra, csakhogy Francziaország felé mindennap
közelebb juthassunk, mintsem itt maradtunk volna, habár nyugodtan és
inség nélkül. A gondviselés nem vezetett volna idáig, ha tovább vezetni
nem akarna.
Ruhán és pénzen teljes egyenlőséggel és minden viszály nélkül osztoztak
meg. Huszonnégynek volt olyan útlevele, a minőt Demidoff herczeg adott,
tizenegynek pedig csak Urálból hozott, hamis kegyelmi igazolványa volt
meg. Ezek közül csak öt csatlakozott Monteauhoz a többi Harveyvel
tartott.
– Én – úgymond Henri – el voltam határozva Monteauval tartani. Mikor
azonban hajnalodni kezdett s tizenkét társunk fölkelt, kis batyuját
mindegyik kezébe vette s könyező szemekkel ránk tekintett s szó nélkül
egymás karjaiba borultunk: e szomoru pillanatban én is úgy éreztem
magam, mintha nekünk örökre itt kellene maradnunk. Nem tudtam a vágynak
ellenállani s fölkiáltottam: Monteau, én is velük megyek. Monteau nem
tudott vagy nem akart szólni s így a hajnali szürkületben én is
elindultam Harvey csapatjával. – Bajtársak, kiáltá Monteau utánunk –
legyetek józanok és alázatosak, az isten áldjon meg benneteket.
Valamennyien sírtunk, de nem feleltünk. Szó nélkül, szomoruan ballagtunk
az úton több mint két óra folyásáig. Mikor már a nap jó magasan járt,
egy kozák csapattal találkoztunk, 10–12 lovasból állott s egy czifra,
fényes egyenruhás tiszt lovagolt a csapat élén. Valahonnan Szaratovba
mentek. Mikor egymáshoz értünk, jó távolra kikerültük őket s megálltunk
és meghajtottuk magunkat a csapat előtt. A tiszt mégis odaugratott
közénk s minden szó és minden ok nélkül korbácsával végig vert
bennünket, mintha csak bolond vagy részeg lett volna. A vér az arczunkba
szökellett, nehéz volt a bántalmat szó nélkül eltűrni, de az elválás
sokkal inkább megtört bennünket, mintsem fellázadni mertünk volna. És ez
esemény engem mégis visszatérített utamról.
– Harvey, – mondám, – én nem megyek veletek, igaza volt Monteaunak,
jobban kell félnünk a szelidektől mint a vadaktól, én vissza megyek
Szaratovba.
Harvey le akart beszélni szándékomról, én nem hallgattam rá,
kiszakítottam magamat karjaiból s elindultam visszafelé. Még dél sem
volt s én Szaratovban voltam. Társaim közül néhányat ott találtam az
éjjeli tanyán, a kik engem nagy örömmel fogadtak s mindnyájan
megöleltek. Így maradtam én Monteau társaságában, isten tudja: így
volt-e jobb!
Monteau még néhány napot töltött el Szaratovban. Meg akarta várni
augusztus végét. Szeptember elején már jöttek vissza a karavánok a
nizsni-novgoródi vásárról és ő egy ilyen karavánnal akart a Volgán
lefelé utazni. Valóban szeptember 4-ikén találkozott egy gazdagnak
látszó krasznojárszki tatárral vagy kalmukkal, ki egy terebélyes, de
könnyű építkezésü vitorlás hajóval Kazánból jött s Szaratovban kikötött.
Monteau szóba állott a hajótulajdonossal s midőn azon kérdésre, hajlandó
volna-e őt és társait Czariczinba szállítani, igennel felelt: elment és
megvizsgálta a hajót. A hajó inkább dereglye volt, födött előrészében
alig fért el 5–6 ember s az is csak fekve; személyzete 30–35 rendkívül
piszkos kalmuk férfiből állott s általában a hajó is kiállhatatlan bűzös
és piszkos volt minden ízében. Kaviárt, száritott halat, vizahólyagot és
csudasót szállított fölfelé s rakománya most dohányból és bagariából
állott. Monteau mindamellett megalkudott, miután a csapatot fejenként
két rubelért hajlandó volt Czariczinba szállítani.
A következő napon már nagy lassúsággal lefelé haladtak az óriási
folyóvizen.
A kalmuk azt mondá Monteaunak, hogy tíz nap alatt még akkor is
Czariczinban lesznek, ha a szél nem segítene, elég lesz tehát, ha
Monteau tíz napi élelemről gondoskodik, vagy még annyiról sem szükséges,
mert hiszen útközben is kikötnek két-három helyen. Monteau mindamellett
két hétre való élelmiszerről gondoskodott, ez időre kellő mennyiségü
kenyeret, szárított halat, sajtot, kalbászt és füstölt húst
bevásárolván. Bajnak és veszedelemnek minden előérzete nélkül foglaltak
helyet a hajóban s utaztak éjjel, nappal egyaránt.
A francziák orosz paraszt ruhában voltak, mindamellett csakhamar
elárulták, hogy nem oroszok. A hajónak éktelen bűzét és piszkosságát
nehezen tűrvén, mindjárt a második napon engedelmet kértek a kalmuktól,
hogy a hajó egy részét kitisztíthassák. A kalmuk elbámult a kérelemre s
aztán elnevette magát.
– De én nem adok ám nektek azért egy kopeket sem, – mondá a
francziáknak.
A francziák nem is kértek fizetést, hanem neki álltak a dohányos és
bagaria kötegeknek, azokat félre rakták s aztán vízzel és csutakkal
elkezdték a hajónak oldalát és fenekét felsurolni s róla az esztendős
piszkot, halpikkelyt, juhbelet, enyvszerü állati hulladékokat s egyéb
bűzös és ragadós anyagokat letisztítani. Mind a gazda, mind a kalmuk
személyzet folytonos gúnynyal és kaczagással kisérte a francziák
fáradozását. Felette mulatságos dolognak tetszett előttük, hogy egy
egész csapat orosz paraszt ne gyönyörködjék a bűzben és piszokban s azt
másnak a hajóján ingyen, fizetés nélkül törekedjék eltávolítani s még
csak vutkit és erjedt lótejet se igyék hozzá. A hajón lévő egyéb
személyzet még csak a kezét sem mozdította meg, hogy a francziáknak
segítsen.
Végre a hajó s különösen a francziák fekhelye annyira-mennyire tiszta
volt s akkor a kalmuk azt mondá Monteaunak orosz nyelven:
– Ti nem vagytok oroszok, miféle nemzetséghez tartoztok?
– Mi bizony gazda, – felelt Monteau, – nem egészen vagyunk oroszok, de
azért félig sem vagyunk chinaiak, megfizettük fejenként a két rubelt s
most már egészen is oroszok lehetünk Czariczinig.
A kalmuk semmit sem szólt, csak a pipájából eresztett nagy füstöket.
Hanem azért másnap megint csak rátért a kérdésre.
– Ti nem is voltatok, nem is lesztek oroszok sohasem, németek se
vagytok, mert ha németek volnátok, akkor nekem nem fizetnétek két
rubelt, hanem mennétek gyalog, vagy a magatok hajóján. Ti bizonyosan
valami kémek vagytok.
Monteaunak szeget ütött a fejében a furcsa gyanu.
– Aztán mi közöd van ehhez neked gazda? – kérdé Monteau.
– Nekem bizony semmi közöm, hanem ha Dubovkában vagy Czariczinban a
vámos kérdezni találja tőlem hogy ti kik vagytok és mit hoztok
Nizsni-Novgorodból, mégis csak szeretném tudni, mit feleljek én a vámos
kérdésére.
– Hát feleld azt, a mit jónak látsz, majd ha minket kérdez a vámos, mi
is azt feleljük, a mit jónak látunk.
– Hm, sok pénzetek lehet nektek, – mondá a kalmuk.
A kalmuk kiváncsisága nem szünt meg. Folyton visszatért a tárgyra és
Monteauval gyakran beszélgetett. Monteaunak elbeszélte, hogy az
asztrakháni kormányzó egyszer erővel el akarta tőle vinni egy
szolgálóját s miután ő nem adta oda, kozákokat küldött rá s azok a
szolgálót is elvitték s ménesét is elhajtották s a krasznojárszki főnök
azonkívül, mikor panaszra ment, még ötven korbácsot is veretett a nyaka
közé.
Ez az elbeszélés tévútra vezette Monteaut. Azt hitte, a kalmuk teljesen
megbízható arra nézve, hogy neki a francziák titka feltárható legyen.
Hátha meg tudná könnyíteni a menekülést. Attól semmi esetre sem kell
tartani, hogy az orosz hatóságnak valami rosszakaratu jelentést tegyen.
Ha pedig ő nem lesz bizalmas hozzá: oly nagy a kalmukban a kiváncsiság,
hogy még e miatt határozza el magát valami bolondságra. A legrosszabb
esetben is útlevelük és igazolványuk mindig mentségükre leend.
Társaival közölvén a dolgot, azok beleegyezésével Monteau végre
elbeszélte a kalmuknak, hogy ők francziák, hogy a felséges czár
kegyelmével az Urálból jönnek, hogy Czariczin, vagy Czarjev vidékén
megtelepednek vagy pedig Tsitsekójába fognak menni, hogy ott a czár
kegyelmét tovább is bevárják, a kalmuk megmondhatná nekik, miként jutnak
legkényelmesebben Törökországba.
A kalmuk az elbeszélést komoly arczczal hallgatta végig, csak a fejét
hajtogatta.
– Gondoltam, gondoltam, százhúszszor gondoltam, – mondá a kalmuk, –
van-e fegyvertek?