A ki örökké bujdosott és egyéb elbeszélések - 06

A francziák hosszú orral távoztak. S aztán maguk között bizalmasan
tanácskoztak jövendő sorsuk felől. Mérlegelték a szökés esélyeit. Az
esélyek nem voltak kedvezők. Asztrakán felé nem lehetett menekülni, mert
a Kaspi-tengeren vagy a Kaukázusban Európa és Ázsia legvadabb népei közé
jutottak volna. A menekülés csak nyugot felé volt lehetséges. Igen, de
Balán kocsin lovon, hajón mindenütt nyomukban lehetett s azt már
tapasztalták, hogy az orosz hatóságok előtt Balán föltétlen biztossággal
keresztül tud vinni mindent. Elhatározták tehát, hogy pár évig még
maradnak s valamely kedvező alkalomra várakoznak. Addig is azonban
biztositaniok kell az uraság kegyeit.
Ujra bekéredzkedtek az urasághoz. Henri volt – mint mindig – a szónok.
– Kegyelmes úr jótéteményét, hogy bennünket a nyomortól és haláltól
megmentett, lelkünkből megköszönjük és meg is akarjuk hálálni. De mi
magunk mégis kevés hasznot tudunk hajtani a kegyelmes úrnak, ha pedig
meghalunk, vagy megbetegszünk, csak terhére leszünk. De ha kegyelmes úr
fiatal gyerekeket hozatna a falukból és városokból, azokat megtanítanánk
a magunk tudományára s akkor kétszeres, háromszoros erővel dolgozva
kétszeres-háromszoros hasznot hajtanánk.
A kalmuk uraság képe felvidult. Ez még nem jutott eszébe. Pedig olyan
világos volt.
– Hozatok nektek gyerekeket.
– Köszönjük kegyelmes úr. Lehet-e majd két esztendő mulva szabadságért
könyörögnünk?
– A mi egy nap mulva lészen eljövendő, arról beszéljünk egy nap mulva; a
mi pedig két esztendő mulva lészen eljövendő, arról beszéljünk két
esztendő mulva. Többé nekem a szabadonbocsátást elő ne hozzátok, mert
megkorbácsoltatlak benneteket. Zabdir – kiáltott a tiszthez – ezek az
ebek két napig nem kapnak ivóvizet. Legyen rá gondod.
Valódi harag, vagy csak rémítés volt-e az uraság szigora, azt a
francziák nem vették észre. Annyi bizonyos volt, hogy Balanov a
kapzsiság mellett is, mely a francziák helyzetének kizsákmányolására
ösztönzé, nem egyszer jó indulatot is tanusított ezek iránt. Ezúttal
azonban a büntetés végrehajtása megkezdődött. A vízhiány pedig éppen itt
a sóspuszták szélén borzasztó büntetés. Ott, hol a levegő is, melyet
beszívnak, sóval van tele, hol az ivóvízre éppen ezért kétszeres a
szükség, ott a szomjuság kínja előbb beáll s égetőbb mint másutt.
Szerencséjükre azonban a francziáknak, a második huszonnégy órai
büntetést akár Zabdir, akár az uraság elengedte.
S mégis belátták a francziák, hogy az uraság kapzsisága miatt rendes
úton-módon nincs menekvésük. Nincs mindaddig, míg el nem gyengülnek, ki
nem öregesznek a munkából. Akkor pedig minek az élet, ha annak erejét
szolgaságban, öregségét a kegyelemkenyér gyalázatában, vagy tán
nyomorban kell eltölteni. Szomoru napok után szomoru esték és éjszakák
borultak a francziákra, mikor mindezt meggondolták s mikor a honvágy, a
szép Francziaország utáni sóvárgás eltölté szivöket s midőn más részről
a fölgerjedt képzelet túlzó vonásokban, rémletes arányokban festé
előttük azt a sorsot, mely ugyan európai szabad emberhez nem méltó, a
nagy császár katonájához szégyenletes, de a mely Balanov szeszélyei
daczára is mégis csak sokkal jobban tűrhető, mint a petropavlovszkóji
bánya, vagy az orenburgi dologház, vagy a Beteg-szigetbeli
vadember-élet.
Ez is eszükbe jutott lassankint a francziáknak. S aztán volt egy
körülmény, mely nyugalmukat visszaadta, sőt vidámságot is szerzett
nekik. Balanov csakugyan hozott vagy tizenöt orosz kozák kölyket
valahonnan; kiket aztán beállított a francziák szolgálatába tanoncznak.
Sok mulatság forrása volt ez orosz fiuk ostobasága. De a francziák
szivesen vesződtek velük, örömmel oktatták, némi elégtétel érzetével
tanítgatták őket. E fiuk voltak azok, kik szolgái lévén a szolgáknak,
pillanatonként azon édes csalódásba ringatták a francziákat, hogy ők is
fölebbvalói, ők is urai valakinek.
Telt az idő, múltak a hónapok; az orosz és kozák fiuk, egy párnak
kivételével, tanulékonyaknak bizonyultak, szaporodott az árúkészlet s
Balanovnak kilátása volt, hogy kettős hasznot is tud húzni lassanként a
francziákból. Ujra eltelt két esztendő a nélkül, hogy a francziák csak
néhány napra is kitették volna lábukat Tülmenkőjiból. Most már vásárra
sem eresztették őket.
De azért folyton járt eszük a szabaduláson. Száz tervet kovácsoltak,
száz tervben megállapodtak, száz esélylyel számítottak, de a százegyedik
esély, mely eszükbe jutott, mégis visszatartá őket a szökéstől. Fülükbe
jutott az is, hogy Oroszország és Törökország között kiütött a háboru, a
mi egyáltalán nem tette ajánlatossá rájuk nézve a szökés kisérletét.


UJABB BUJDOSÁS.
(Mussza Nukhár bej. – Egy franczia megnősül és Ázsiában marad. –
Megalkuvás a cserkeszekkel. – A sós pusztákon. – Valahára a tengerhez
érnek. – Karaszor bég. – Megint csak rabszolgákká válnak.)
Az 1830-ik év tavaszán egy kaukázusi cserkesz főur, Mussza Nukhár bej,
látogatta meg valami czélból Balánt a tülmenkőji palotában. Ott időzött
heteken és hónapokon át. Gyakran benézett a műhelyekbe is s gyakran
elbeszélgetett egyről-másról a francziákkal. Megtudta ekként, hogy a
francziák európai emberek és menekülők. Egy alkalommal ezt a kérdést
intézte hozzájuk:
– Nem szeretnétek ti haza menni a magatok országába?
– Szeretnénk bizony, hanem nem rajtunk áll, nekünk itt dolgoznunk kell
az uraság részére.
– Hm, ilyen szolgákat, a kik pénzt keresnek az uruknak, magam is
szerettem volna az én váramban.
Néhány nap múlva Nukhár bej ujra előhozta a menekülést.
– Ha az uraságtól elkéredzkedtek Csernijárba vagy Czáriczinba, én meg
tudlak benneteket szabadítani vagy jobb szolgálatot tudok szerezni.
– Óh kegyelmes úr, nem érdemeljük mi tőled ezt a nagy szivességet.
E szavakat Henri mondta, de azért a francziák, mikor a cserkesz magukra
hagyta őket, mégis komoly tanácskozás alá vették szavait. Elhatározták,
hogy kellő óvatossággal tárgyalásba bocsátkoznak vele, ha biztos
lehetőséget mutat és ajánl a menekülésre.
Pár nap mulva megint náluk volt a cserkesz s megint előhozta a
menekülést:
– Kegyes úr – mondá Henri – mivel akarod te, hogy mi megérdemeljük az
általad való szabadulást?
– Ha van pénzetek: fizettek nekem ezer rubelt; ha pedig nincs pénzetek:
akkor dolgoztok nekem ugyanannyit.
– Talán van annyi pénzünk, de hogy és merre tudnál bennünket
megszabadítani? Mi Törökország felé akarunk haza menni.
– Az az én gondom, a fizetés pedig a ti gondotok. Ha városba jöttök, én
onnan elviszlek benneteket a Fekete-tengerre s onnan török hajón
elmehettek Sztambulba.
– Ha téged, kegyes úr, meg nem sértünk, azt kérdezzük, mi dolgod van
néked a mi megszabadításunkon kívül a Fekete-tengernél?
– Oktalan állatok! Az oroszok bejöttek falumba és beültek váramba, én
pedig megalkudtam vélük, hogy három évig nem megyek haza, de három év
múlva haza megyek s akkor falumat és váramat visszaadják. Három évig
pedig csak nem lehetek Tülmenkőjiben.
A francziák ujra meg ujra tanácskoztak. Sorsuk nem volt rossz, noha nem
voltak szabad emberek. Étel, ital, hajlék, ruházat, munka és egy kis
pénzecske is mindig biztosan megvolt számukra; legalább addig, míg
öregség vagy betegség miatt el nem gyengülnek. Mi sors vár aztán reájuk:
nem lehetett elgondolni. Szünik-e egykor a kalmuk uraság kapzsisága,
hajlandó lesz-e egykor nekik a szabadságot visszaadni: erre senki se
adhatott feleletet.
Annyi bizonyosnak látszott, hogy minél több hasznot hajtanak neki: annál
nehezebb és koczkázatosabb előtte a szabadulást csak föl is említeni. A
szökés pedig sehogy se látszott czélszerünek.
– Én pedig, – szólt Henri egy éjszakán, midőn a menekülésről
tanácskoztak, – én pedig barátaim itt nem maradok. Akár jutok el
Francziaországba, akár nem, én innen eltávozom. Mikor és miként távozom,
azt magam sem mondhatom meg. De bár ujra át kelljen élnem az eddigi
szenvedéseket, én ujra neki megyek a világnak. Ha bizonyos volnék is a
halálról, még akkor is neki megyek. Most már negyven éves vagyok, én
hazámban akarok meghalni. Meglehet, Harvey és a többiek már otthon
vannak. Szegény Monteau, ha nem hallgattunk volna rá, talán már mi is
otthon volnánk.
E sóhaj volt az, a mi már talán százszor kiröppent a kis társaság
szívéből. S mégis a többi franczia épen nem látszott oly
elhatározottnak, mint Henri, a kit pedig mintegy hallgatag
megegyezéssel, vezetőjüknek tekintettek. Azonban mint oly gyakran, most
is egy külső körülmény sietteté elhatározásukat.
Meg kell jegyezni, hogy két társuk időközben elhalt. Valami veszedelmes,
ismeretlen láz támadta meg őket Tülmenkőjiben s gyógyitásuk nem vezetett
eredményre. Sírva, zokogva kisérték ki őket a pusztára, hol a kalmukok
temetője mellett helyezték őket föld alá, díszesen faragott két
kereszttel diszitvén föl a két sírhalmot, melyet a francziák soha sem
láttak többé s melyről ott Francziaországban az elhagyott rokonok és
ismerősök még csak sejtelemmel sem bírtak soha is.
A második temetés után egyik társuk kijelenté, hogy ő sohase megy el e
vidékről, nem koczkáztatja többé életét s életének nyugalmát és
jóllétét. Ő itt marad és meg fog nősülni.
E kijelentés alig pár nappal történt az előtt, mikor Nukhár bej
Tülmenkőjibe érkezett. E kijelentésre különben a legfőbb okot az
szolgáltatá, hogy a franczia nagyon mélyen talált egy kalmuk leány szeme
közé nézni, ki a palotában az uraság egyik elsőrangu nejének volt
szolgálója s kinek szülői Asztrakántól délre, a Kaspi-tenger partján,
Szinszkilinszkiben laktak s kit neje kérelmére Balán néhány paripán vett
meg vagy cserélt be szüleitől.
A franczia bekéredzkedett az urasághoz s előadta alázatos kérelmét, mely
abból állott, hogy az uraság engedje meg a kalmuk leánynak feleségül
vételét.
Az uraság láthatólag jó kedvvel, mosolyogva hallotta a francziának
komoly szavait.
– Hát aztán, ha feleséged lesz, hogyan hurczolod azt magaddal, ha
egyszer megszabadítanálak.
– Sehogyse kegyelmes úr, itt maradok Tülmenkőjiben.
– Azt ugyan okosan határoztad el, mert ha el nem határoztad volna, akkor
is csak itt kellene maradnod. Hanem hát, mid van neked, mit adsz a
leányért?
A franczia nem egészen fogta föl jól a kérdést s azért csak annyit
felelt:
– Mit adnék mást? Magamat adom.
Az uraság elkaczagta magát s aztán azt felelte:
– Ilyen ökrök vagytok ti európai szolgák. Hiszen az a lány nekem
szolgálóm, az apjának pedig lánya. Mivel váltod ki tőlem s mivel veszed
meg az apjától?
A franczia előtt furcsa szinben kezdett mutatkozni a világ. Most értette
már meg, hogy kell szerezni feleséget, ha a kalmuk lányok közt akar nőt
szerezni. De miután az uraságnak jó kedve volt, egész bátorsággal
felelt:
– Kegyelmes urat megkérem, hogy engedje el a váltságdíjat s adjon nekem
és feleségemnek egy kis faházat és egy kis szabadságot, a pénzemet pedig
kétfelé osztom s aztán 60 rubelt adok a lány apjának, a másik 60 rubelen
pedig veszek a lánynak ajándékot.
– Hát magadnak mi marad aztán?
– Nekem pedig megmarad a lány.
Az uraság pedig ujra elkaczagta magát. Nagyon megtetszett neki a
franczia furcsa beszéde.
– Jól van. A rubeledet tartsd meg, a leányt neked ajándékozom. Apjának
adtam már érte négy lovat, most még adok ötven juhot és egy hálót,
elviheted neki magad, majd Mekle elvezet Szinszkilinszkibe.
A franczia nagy hálálkodással csókolt kezet az uraságnak s köszönte meg
a nagy kegyességet, a sok ajándékot, meg a kalmuk leányt. És csakugyan
rövid idő, néhány nap múlva a lányt lepellel, fátyollal végig takarva
csakugyan átadták a francziának feleségül s az uraság csakugyan adott az
uj párnak egy rossz faházat, néhány juhot, egy sánta tevét, nagy nyaláb
zöldséget s többnemü apró háztartási czikkeket. Az úrnő pedig gazdagon
ellátta az uj menyecskét pár aranypénzzel, papucscsal, hajfésüvel s
egypár szép sállal. A franczia nem győzött eléggé dicsekedni, hogy ő
mily boldog és megelégedett ember s hogy neki bizony esze ágában sincs
Francziaországba elindulni.
Társai örültek a jó szerencsén, de mégis csak legjobban arra terjedt ki
a figyelmük, hogy az uraság minden vonakodás és aggály nélkül teljes
szabadságot engedett társuknak mind nősülés előtt, mind nősülés után
szabadon menni a szomszéd városokba, sőt még Asztrakánba is,
Szinszkilinszkit nem is említve, a mely pedig Tülmenkőjitöl tíz napi
járóföldre fekszik, úgy hogy a franczia épen egy hónapig volt távol,
mikor jegyesének szülőit meglátogatta. Gondolták, hogy a nősülés ürügye
alatt ők is hasonló szabadságot kaphatnának.
Mikor e fölött tanakodtak: épen akkor jött Mussza Nukhár bej ajánlata.
Ez ajánlat elfogadása mellett több ok harczolt, mint ellene. Azt jól
belátták lassanként, hogy Nukhár a vendégszeretet örve alatt meg akarja
ugyan csalni Balán uraságot, de nem egyéb czélból, mint hogy a francziák
pénzén magának jó üzletet csináljon. Pénzük volt vagy 1500 rubel; ha
ezer rubellel Törökországba juthatnak, onnan már teljes bizalommal
folytathatják útjokat, miután ott már franczia hatóságokat is
találhatnak. A legrosszabb esetben pénzük ugyan elfogy, de közelebb
jutnak Európához s a török – így hitték – elvégre még sem oly vad és
embertelen, mint az orosz hatóságok.
Bementek az urasághoz. Henri nagy komolyság szinlelésével adta elő a kis
társaság kérelmét.
– Kegyelmes úr, a mi társunk boldogságát napról-napra szemlélve,
elhatároztuk, hogy mi is megnősülünk s végképp itt maradunk a kegyelmes
úr szolgálatában. Mi már annyit szenvedtünk, hogy bizony megkivántuk a
nyugodalmat s nem is merjük, de nem is akarjuk többé a szabadulás
kérelmével a kegyelmes úr haragját fölgerjeszteni, sőt inkább hálás
szívvel ismerjük el, hogy olyan jó dolgunk, mint itt van, még soha sem
volt, azért esedezünk tehát, engedje meg a kegyelmes úr, hogy mi a
városba mehessünk, egy kis ajándéknak valót vásároljunk, s aztán
mindegyikünk, kiki a maga ízlése szerint, itt a környékben lányok után
nézhessen. Mindegy nekünk, akár kalmuk, akár kozák, akár tatár lesz,
csak legyen.
Az uraság semmi rosszat nem sejtve, könnyedén beleegyezett az
elhatározásba, sőt tíz-tíz rubelt ajándékozott is fejenként a
francziáknak.
– Aztán hova akartok menni bevásárolni? Kérdezé.
– Czáriczinba, ha kegyelmes úr megengedi.
Az uraság nem gyanított semmi rosszat. Természetesnek találta a
francziák elhatározását. Csak annyit jegyzett meg:
– Augusztus elsején itthon legyetek a lovakkal együtt.
Mikor e beszélgetés történt: akkor julius tizedike volt. Tehát az uraság
teljes három hetet engedett a kirándulásra.
Még az napon összekészülődtek a francziák. Apróbb szerszámaikat
összerakták, zsebre tették, minden ruhájukat magukra öltötték vagy
málhának kötözték, tarisznyákba elegendő élelmiszert készítettek,
Nukhárnak megmondták, hogy ha lehet, négy nap alatt Csernyijárban, ha
pedig ide nem lehet menni, nyolcz nap alatt mindenesetre Czáriczinban
lesznek, s aztán másnap kora hajnalban tizenketten lóháton útra indultak
Szaszkalszkója felé.
Voltak pedig a francziák tizenegyen, miután nős társuk nem ment velük, a
kitől, hogy feltünést ne keltsenek, el sem búcsuztak. Hanem
tizenkettediknek egy kalmuk ment velük, Zabdirnak bizalmas embere,
állítólag útmutatás czéljából, de valószinüleg felügyelet végett. Annyit
azonban a kalmuk is tudott, hogy a francziák nősülni akarnak.
Az utazás lassabban ment, mint a francziák gondolták. A nappal iszonyu
hőséget árasztott, a lovakról lépésben is foszlott a tajték s a kalmuk
minden lépten-nyomon meg-megállott hol legeltetni, hol a lovakat az
Aktubába hűselés végett s legyek ellen beállítani. Csak harmadnap múlva
estére értek el Bolkhuniba, a hol az Aktuba partján egy különálló
kabakban éjjeli szállást vettek.
A kabakban nagy társaság volt együtt. Csikósok, juhászok, halászó
kozákok, sómosó munkások, keresztyének és mohamedánok, oroszok és
kalmukok vegyesen. Az egyik vutkit ivott, a másik hideg vizet, a
harmadik erjesztett tejet, beszélgetett valamennyi össze-vissza, nagy
zsivajjal.
A francziák belekeveredtek a társaságba, hogy helyismereteiket
szaporíthassák. A kalmukot, ki felügyelőjük volt, hárman vagy négyen
körül vették; beszéddel, kávéval és dohánynyal tartották, a többi pedig
ezalatt a vendégekkel társalgott. Henri megtudta azt, hogy innen az
Aktubán s néhány mellék folyóágon át a Volgán átúsztatva, pár óra alatt
Csernyijárba lehet jutni. Megtudta azt is, hogy északkeletre, csak egy
napi járó földre fekszik a Bazkuncsalszkőji tó, a legnagyobb sós tó,
mely csak a sós pusztákon található, melynek vize olyan, mint a
tengervíz, mely nyáron sem apad ki soha s melynek környékén, a
sztaniczákon épen most űzik legjobban a sószerzés és rakodás munkáját.
Reggel korán azt mondá Henri a kalmuknak:
– Tudod-e, hogy mi lányt akarunk venni s most lányokat keresünk?
– Tudom, megmondta Zabdir, a főgazda.
– No hát mi most elmegyünk a bazkuncsalszkőji sóstelepekhez és ott
leszünk harmadnapig, mert azt halljuk, most ott sok lány van a tanyákon.
– De Zabdir nekem azt parancsolta, hogy titeket Czáriczinbe kisérjelek
és az úton el ne hagyjalak.
– Hiszen megjövünk mi holnapután s aztán megyünk Czáriczinba.
– Jól van, hanem én is veletek megyek, mert Zabdir azt parancsolta.
– Ahogy akarod. Ha velünk jösz: annál jobb lesz. Ha velünk nem jösz,
adunk tíz rubelt, hogy addig, míg mi visszajövünk, legyen költőpénzed a
kabakban.
A kalmuk meggondolta a dolgot. Ő három nap alatt két rubellel is urasan
megél, nyolcz rubel pedig megmarad ingyen.
– No csak menjetek, én itt maradok, mert nagy meleg van, holnapután
estére itt legyetek, de leányt ne hozzatok, mert Zabdir azt nem
parancsolta; addig én alszom a padláson.
A francziák ezt akarták. Rögtön felkészültek, a kalmuktól elbúcsuztak, a
tíz rubelt neki adták, néhány darab ruhát szándékosan ott hagytak s
aztán lóháton Bolkhuniba mentek.
Ez a városka az Aktubának egy nagy hajlásában fekszik. A várostól egy
órányira, észak felé van a gázló, hol a folyamokon Csernyijárba szoktak
menni. A francziák megtalálták a gázlót, szerencsésen átmentek a
folyamokon s délután négy órára, tehát csakugyan a negyedik napon
Csernyijárba értek. Nukhár bej csakhamar megtalálta őket egy városvégi
vendéglőben.
Az alku a cserkeszszel ujra megerősíttetett s a francziák másnap Nukhár
vezetése mellett útnak indultak nyugoti irányban Szadovája felé. A
kalmuk várakozhatott rájuk a balkhunii kabakban.
Nukhár két cserkesz lovászszal s négy lóval volt. A vezetéken levő ló
sátorhoz szükséges eszközöket, karókat, szöveteket, vasszegeket,
szőnyegeket szállitott. Az egyik cserkesz belső szolgája volt Nukhár
bejnek, a másik pedig az élelmi szerekre ügyelt fel, melyet zsákban
keresztbetéve magával hurczolt a lóháton. Nukhár bej egész készülettel
utazott, mint a hogy a cserkesz, kalmuk, tatár, kozák uraságok szoktak,
ha hosszú útra indulnak.
A francziák felette könnyü készlettel utaztak, ruhájuk ugyan volt
elegendő, de élelmiszerük alig pár napra terjedő, Nukhár azonban
megvigasztalta őket, hogy az úton kapnak pénzért ennivalót.
Utjuk, alig hagyták el Csernyijárt, mindjárt kétfelé ágazott. Mindkettő
a pusztán vitt keresztül, de az egyik pár mérfölddel rövidebb volt mint
a másik. A rövidebbet száraz időben, a hosszabbikat esős évszakban
szokták használni. Ámbár most szárazság uralkodott, Nukhár mégis a
hosszabb utat választotta. Mint mondá, Balán kalmukjai erre bizonyosan
nem követik.
Egész napon nem értek sem falut, sem várost, hanem néhány sátoralja
nógai tatárral, kik barmokat őriztek, délután 4–5 óra tájban
találkoztak. Itt lovaikat megitatták s a francziák néhány darab kézi
fegyvert is vásároltak a tatárok nagy bámulatára, kik el nem tudták
gondolni, miként indulhat útnak ennyi ember fegyver nélkül.
Az éjszakákat a pusztán töltötték. Nukhár bej sátor alatt, cserkeszei és
a francziák pedig szabad ég alatt. Lovaikat egész éjjel vezetéken
kellett legeltetni, mert kötelük nem volt, hogy kipányvázhatták volna
őket. A francziák mégis nyugodtan töltötték mind a nappalt, mind az
éjszakát, csak az esett nehezükre, hogy ivóvizük meglehetős sós volt.
Másnap, mint az előző napon is, ujra megtettek mintegy 35–40 versztnyi
utat. Néhány sós tavat átgázolva és kikerülve, végre kiértek a pusztából
s estére elérték Szadováját, mely félig kozák, félig tatár városka s
mely már hegyes és erdős vidéken fekszik.
Innentől kezdve minden különös baleset vagy kaland nélkül tíz napig
utaztak egyfolytában mindig dél felé s hátrahagytak vagy kétszáz
versztnyi utat. Pryutnája mellett egy nagy tavon kellett átgázolniok,
melynek közepén egy buja fűvel benőtt szigeten vezetett útjok. Miután
lovaik a tíz napi útban a gyér és aszu fű miatt igen lesoványodtak és
elerőtlenedtek: itt e szigeten tartottak két napi pihenőt. Egy lovuk
mégis beleveszett az iszapba, úgy hogy egy franczia kénytelen volt egyik
erősebb lovon másik társa mellé ülni, hogy tovább mehessenek. Egy tanyán
kozákoktól vettek egy lovat 12 rubelért s augusztus elejére elérték
Derbetovszkóját, egy folyó partján fekvő kozák városkát.
Itt megváltoztatták útjuk irányát. Letértek a dél felé vezető járt útról
s nyugotra fordultak félig dombos, félig puszta vidéken, itt-ott ligetes
dombokon, homokbuczkákon, úttalan irányban. Nukhár bejnek és legényeinek
csodálatos helyismerettel és tájösztönnel kellett birniok, hogy e
lakatlan vidéken el nem tévedtek.
Három napi bolyongás után végre a Manics folyamhoz értek, melyen egy
mellékfolyó beömlésénél gázlót találván, szerencsésen átgázoltak. A
következő napon egy kozák városba, Medvieszjébe értek, hol egy
sajátságos balesetet alig tudtak kikerülni.
Midőn ugyanis a városon át lovagoltak, hogy a város nyugoti oldalán
fekvő szállóhelyen megtelepedjenek, egy kozák legény rugtatott utánuk
azzal a parancscsal, hogy menten siessenek a kormányzó úr elé. Nukhár
némileg meg volt lepve, a francziák pedig megijedve, noha Nukhár tudni
látszott, hogy Medvieszjében nem székel kormányzó.
Mindemellett ő megforditá lovát, egyik cserkesz legénynek
megparancsolta, hogy a francziákat kisérje a szállóhelyre, ő pedig másik
legényével ment a kozák után.
Egy óra mulva visszajött. Elmondá, hogy a sztavropóli kormányzó segédje
van ott valamely hivatalos körút alkalmával s hogy tőle útlevelet és
igazolványt kért mind maga, mind a francziák felől, melyre ő saját
igazolványát felmutatta, de a francziákról nem tudott felmutatni,
azonban őket szolgáinak vallotta s vett is róluk levelet, mint
szolgáiról 100 rubelért. Mussza Nukhár bej valóban meg is mutatta az
ujdonat uj menlevelet s a francziák még meg is köszönték szívességét és
bölcsességét, mikor neki a 100 rubelt megtérítették.
Innen hegyes, erdős, szakadékos vidéken utaztak pár napig, míg elértek a
Kubán folyam partjára, mely mellől aztán egy héten át nem is távoztak
el. Szeptember huszadikra elérték Ivanovszkáját s itt letérve a fő útról
s elhagyva a Kubán partját is, öt nap mulva a Fekete-tengerhez jutottak
Anapába.
A francziák örömét nem lehet leírni, midőn ők a szabad tengert dombos
útjuk magaslatáról először megpillantották. A szabad tengert, melynek
nem volt határa, mely elért Francziaországig, melyen nem voltak bányák,
orosz hatóságok, dologházak és rabló kalmukok s melyről azt hitték, hogy
az többé nem hoz rájuk szenvedést és nélkülözést, hanem a helyett őket
hullámain szabadon el fogja ringatni Francziaországig. Nem voltak még
szabadok, még orosz földön álltak, még kezében voltak a balsorsnak és
mégis a sötétlő tengernek puszta látása már dobogásba tudta hozni a
bujdosók szívét. Hogyan, hiszen tíz éve már, mióta csak a
petropavlovszkóji bányából megszabadultak s a tíz év alatt több mint
háromezer versztnyi úton át mennyit kellett szenvedniök, hányszor
akartak megválni a megúnt, megvetett, nyomorult élettől s hány szerető
bajtársat kellett elhagyniok, eltemetniök bányákban, sivatagon, ember
nem lakta rideg pusztaságokon.
Lovaikat megállították s könyező szemekkel bámulták a tenger végtelenét.
Nukhár bej meg nem foghatá ez érzékenységet s kemény hangon rivallt
rájuk:
– Mit bámultok barmok, soh’ se hallottátok hírét a tengernek?
Keserü érzés szűrődött össze a francziák szívében a durva hangra. E hang
eszükbe juttatá, hogy még mindig keleten vannak és ellenséges országnak
rabjai, a hol erőszak, cselszövény és durvaság uralkodik a lelkeken s a
hol az emberbaráti nemes érzület oly ritkán található. Mit éreztek
volna, ha sejthették volna, hogy a durva idegen mi sorsot készített
számukra.
Anapában egy napot töltöttek. E napon Nukhár bejt csak egyszer látták s
akkor is csak egy pillanatra. A két cserkesz azonban mindig mellettük
volt, míg urok oly igen elfoglalva látszott lenni.
Másnap reggel korán Nukhár bej felszólította a francziákat, hogy gyorsan
üljenek lóra, mert tovább kell menni. A francziák meglepetve néztek
egymásra s szemeikkel mintegy kérdezék egymástól, vajjon
engedelmeskedjenek-e? Ők azt hitték: Anapában hajóra fognak ülni. Henri
végre azt kérdé a cserkesztől:
– Kegyes úr, miért kell innen elmennünk? Mi azt hittük, hogy itt hajóra
fogunk ülni, mely bennünket tovább szállít.
– Igen, hajóra ültök, hanem nem itt. A hajó, mely benneteket
Oroszországból megszabadít, a gelencsiki kikötőben vár rátok, oda kell
mennünk. Készüljetek gyorsan.
A francziák lóra ültek. Az igazat megvallva, valóságos, kézzelfogható
okuk még nem volt Mussza Nukhár bej becsületességében kételkedni. Valami
kellemetlen előérzet mégis erőt vett rajtuk, mintha a bej nem egészen jó
szándékkal volna irántuk s valami meglepetésen törné a fejét. Meg nem
foghatták, miért jöttek ők Anapába, miért késtek ott egy napig, miért
volt Nukhár ott úgy elfoglalva, miért titkolta előttük elfoglaltságát,
ha ott nem akartak vagy ott nem lehetett hajóra ülni.
Azonban útra indultak. A városon kívül egy lovag csatlakozott hozzájuk.
Ruhája cserkesz s beszédje is cserkesz volt. Semmi kétség sem lehetett
az iránt, hogy az uj lovas egyetértésben van Nukhár bejjel. Egy franczia
meg is kérdé az egyik cserkeszt:
– Mit keres ez az ember itt mi köztünk?
– A bej Anapából nem tudja az utat, ez a kalauz.
E feleletben meg kellett nyugodni. Annyival inkább, mert az út hol a
tengerparton vezetett le, hol a hegyek, szirtek, hasadékok között
tévedezett. Mintha csak kerülni kellett volna az egyenes és rendes járt
utat, vagy tán ilyen út nem is létezett. Másnap este felé csakugyan
Gelencsikbe értek, egy a tengerhez egy órajárásnyira fekvő városkába,
hol azonban nem állapodtak meg, hanem egyenesen lementek a kikötőbe.
A kikötő partján egy csomó sátor és kunyhó állott, látszólag halászok
sátorai és kunyhói. Apróbb, nagyobb hajó, csónak és bárka állott a
kikötőben bevont vitorlákkal, horgonyokon. Beljebb, a kikötő
torkolatánál, csaknem a nyílt tengeren egy nagyobb hajó horgonyozott egy
nagyobb és kisebb árboczfával. Világos szine, sajátságos farazata,
evező-padjai mutatták, hogy a hajó nem európai s a Földközi-tenger
hajóihoz legalább külsőleg nem igen hasonlít.
Nukhár bej odaszólt a francziákhoz, kinyujtott kezével a hajóra mutatva:
– Látjátok azt a hajót? Az fog benneteket elvinni Európába.
A cserkesz, a ki kalauzul szolgált, övéről leoldott egy hosszú fehér
sált, felköté azt puskája végére s puskáját magasra tartva, zászlóként
lobogtatá azt a tengerben elmerülő napnak hanyatló fényénél. Kevés időre
aztán a hajóról öt férfi szállt egy nagyobb csónakba, négyen evezőt
ragadtak s negyed óra mulva a csónak a parthoz ütődött. Erőteljes, öreg,
török férfi szállt ki a csónakból.
A férfi papucsban, világos szinü bő török nadrágban, aranynyal himzett
és csaknem földig érő kék, drága, prémes kaftánban, nagy fehér turbánnal
fején volt öltözve. Sárga selyem övéből egy késnek s pár pisztolynak
gyöngygyel és türkiszszel kirakott agya látszott ki. A mint a csónakból
kilépett, Nukhár bej is leszállott lováról s a kantárt egyik legényének
dobta oda.
A két férfi törökösen üdvözlé egymást s a társaságtól egy kissé
eltávozva, halkan beszélgetett egymással. A beszélgetés alatt Nukhár bej
elővett egy irást s a török azt figyelemmel megtekinté.
Az irat végig olvasása közben a török néhányszor a francziákra s
ugyanannyiszor Nukhárra tekintett. Az irat olvasása után visszanyujtá