A ki örökké bujdosott és egyéb elbeszélések - 13

Szeszély és hiúság volt, mely azt súgá Margitnak, hogy egy hideg
gyöngyszemet többre becsüljön egy forró könycseppnél s a divatvilág
kápráztató ragyogványát a sziv minden gazdagságánál.
Szeszély és hiúság volt az, mely azt sugá Margitnak, hogy a mai napra
legvarázslóbb öltönyét vegye magára, melyben ha imádója meglátja,
leroskadjon lábaihoz és megcsókolja annak porát.
Szeszély és hiúság volt az, mely azt sugá Margitnak, hogy a midőn Ákos
tántorogva belépett, azt maga mellé ültesse a süppedő pamlag vánkosaira.
Ákos csak egy fényt látott – Margit szemeit. Csak egy hangot hallott –
Margitnak zeneszerü hangját.
– Sommegyery úr – vártam önt, hittem, hogy eljön.
Ákos nem tudott felelni. Olyanformát akart rebegni, hogy az első
pillanat óta csak róla gondolkozott, de hang nem jött ajkaira.
– Tegnapi találkozásunk óta – folytatá a hölgy – sokszor gondoltam önre,
és valóban oly biztos volt hitem eljövetelében, hogy csalódásom
fájdalommal töltött volna el.
Ákos ismét nem felelt.
– És hogy tetszett önnek a Zugliget? Láttam, hogy pillanatonként
zavarban volt tegnap. Hova tüntek el oly gyorsan barátjai? Szerencse,
hogy önt nem vitték magukkal.
Ákos ismét zavarban volt.
– De szóljon ön, barátom, és legyen hozzám bizalommal és higyje el, hogy
tegnapi találkozásunk kellemes emléket hagyott hátra nálam.
Ákos reszketett.
– Ön nekem valóban úgy tetszik, mintha most látott volna először nőt és
most akarna nővel először beszélni. Kiváncsi vagyok – vajon
eltaláltam-e?
S megfogta Ákos kezét és szeme közé nézett élesen és mélyen.
– Eltalálta. Soha sem láttam nőt önön kivül és nem is fogok látni soha.
Az élet és annak minden érdeke öntudatlan homály volt előttem és e
homályt önnek megpillantása szétoszlatá. Margit – önnek felajánlom
érzelmeim – fogadja el és bocsásson meg e vakmerőségért és engedje meg,
hogy szivem boldog legyen annak tudatában, hogy csak önért érez, s hogy
mindaz a magasra törekvés, mely szellemem eltölti, csak önért és önnek
nevében vezérli életemet.
S leírhatatlan fény reszketett Ákos szemeiben a mint azok függve
maradtak Margit arczán.
Margit elpirult. Mégis érezte, hogy nem méltó az ifjuhoz, ki lelkét oly
tisztán ajánlja föl neki, a mint azt a teremtő hatalma és a jó anya
gyöngédsége megalkotá. Mégis megvillant szivében a fájdalom, hogy ő ez
ifjut játékszerül akarja fölhasználni. Mégis nő és ifju volt.
De nem jött zavarba. A pir elmult, a fájdalom elnyugodott és arczán az
önérzet nyugalmas vonásai sorakoztak.
– Sommegyery úr – szólt – önnek nyilatkozatát nem fogadom és nem
utasitom el. Őszinte akarok lenni s kijelentem, hogy önnek érzelmei
megörvendeztettek, de rövidebb idő óta ismerjük egymást, mintsem szivem
önének megfelelőleg érdeklődnék. Ezt ön nem veszi tőlem rossz néven.
– Oh nem, – felelt Ákos. – Nem veszem rossz néven, csak engedje
kifejeznem azt a forró óhajtást, azt az édes reményt, hogy ön egyszer
képes lesz érzelmeimet viszonozni. Oh Margit, ne vonja meg tőlem ezt a
vigaszt.
– Nem barátom. De tudtára kell adnom önnek, hogy szivem még érintetlen s
hogy én nagyravágyó vagyok. Vannak és lesznek önnek vetélytársai, a
nélkül, hogy én törekedném azok számát szaporitani s a vetélytársak a
gazdagság és magas állás káprázatában lépnek fel nálam. Megvallom, ön
határozottan előnyben van és én várakozni fogok, mig ön vetélytársait
minden téren legyőzendi. Őszinte voltam. Megelégszik ön igy?
Ákos nem látta az önzést s nem érté a szavak hidegségét. Feszülni érzé
lelkében az erőket s kijelenté hogy Margit nyilatkozatával megelégszik.
Margit fölkelt, kezét csókra nyujtá s a szomszéd szobába távozott.
A szomszéd szobában Freyberg Norbert várakozott. Várakozott s szörnyen
unta magát a jó gouvernanteval.
A mint Margit belépett, a gouvernantenak azonnal valami sürgős dolga
akadt, mely miatt rögtön el kelle hagynia a szobát.
– Ah, az én vitéz kapitányom, – szólt a hölgy, mialatt mindkét kezét
nyujtá Norbertnek. – Tehát ön küzd itt oly hősiesen az unalommal? Hozta
isten.
– Kedves kisasszony, ön oly kegyetlen hozzám. Ime most is mióta
várakozom! Én mindennap elhatározom, hogy udvarlásomat félbeszakitom,
minden nap búcsuzni akarok s ha önnel találkozom, önnek közelében
vagyok: minden nap le kell tennem határozatomról. – Legyen ön már
egyszer kevésbbé hóditó!
– Oh nem kapitány, ily könnyen nem számolunk, Ön udvarlóm – ön és mások.
– Mások? S kik azok? – kérdezé lelkendezve Norbert.
– Ne szakitson félbe. Az a csinos, szőke ifju, kinek majd oly szépek
fürtei, mint önéi, s kinek arczképét többször látta albumomban, Gálfy
Elek. Journalista a »Hirlap« mellett. Nagy jövő vár rá – lehet követ,
kormányférfi, gyorsan mehet magasra, de könnyen is bukhatik. Ettől ne
féljen. Gróf Szörényi Marczell – gazdag fiu, s nevezetes család
sarjadéka, de ostoba. Az ostoba udvarlót ki nem állhatom és ön nem az.
Wohlrad Richard patriotája önnek, mi nagy ajánlat. Füreden ismerkedtem
meg vele a nyáron; szerelmes, mint a majom, de kereskedő. Képzelje –
kereskedő! És megijedne ön kereskedőtől? Nem hiszem. Folytassam még?
– Ne, kérem. Ha igy van, könnyebben lélekzem.
– Köszönöm, de nem eddig van. Ön bizonyosan látta tegnap a Zugligetben
azt a barna fiatal embert, ki fölött oly jóizün nevettünk a kocsiban?
– Minden bizonyára – no ez veszélyes volna, ha tudna beszélni.
– És tud beszélni. Ő volt nálam imént, Sommegyery Ákosnak hivják,
Hevesmegyéből való és nekem szerelmet vallott.
– Ön valóságos jóltevő, Margit. Soha sem hittem, hogy némának visszaadja
hangját.
– Ne gunyolódjék kapitány. A vallomást meghallgattam és az
megörvendeztetett engem. Házassági ajánlatot tett s én azt nem fogadtam
el.
– Tudtam.
– De vissza sem utasitám.
– Az ördögbe, főbe lövöm magam.
– Kár volna. Nem fogadtam el ajánlatát, mert ön jutott eszembe. Önnek
gyöngéd hódolata és szives rokonszenve visszatartott attól, hogy
határozzak. De kedves barátom, az ifju nagy szellemi képességekkel bir,
szerelme végtelen s akaratereje ellenállhatatlan. Ismerje meg ön
ellenfelét és használja föl felfedezéseimet. Ez önnek méltó vetélytársa
s teljesen öntől függ, hogy lehetetlenné tegye. Legyen ön nagyobb mint
ő. Ismétlem, neve: Sommegyery Ákos.
Norbert gondolkodóba esett. Szemei Margit arczán s az arcz komolyságán
tévedeztek. Lelkét elboritá a tolongó érzelem.
– Oh Margit, nyujtson reményt nekem s a poklot töröm keresztül
szerelmeért. Szánjon meg és ne engedjen szivében másnak is mellettem
helyet.
Margit nem szólt, hanem midőn kezét nyujtá, ajkain édes mosoly játszott
és szemeiben érthetetlen tűz lángja villogott.
E mosoly és e tűz előtt nem volt akarata Norbertnek. E mosoly és e tűz
őrültté tevék Ákost.
Őrültté és makacscsá.
A mint Margittól eljött, a mig fogadójába érkezett és azután is örökösen
két eszme birkózott agyában. Margit »nagyravágyó« és »várakozni fog«. E
gondolatoktól nem tudott menekedni. E gondolatok ábrándképekké nőtték ki
magukat. Az a »nagyravágyás« roppant palotává emelkedett, melyben
megszámlálhatlan volt a pompás termek és oszlopok sora. A folyósokon
egyenruhás szolgák, az előteremben magas rangu tisztelgők serege
hemzsegett és a palotának és a szolgák és a tisztelgők seregének ő volt
ura és parancsolója. A palota körül tündérkert pazarlá a hüvös árnyékot
és a virágok szinét és illatát. És a hol legragyogóbb volt a szin,
legédesebb az illat és leghüvösebb az árny: ott ült kisded márványpadon,
jázmin bokor tövében Margit, a ki ő rá »várakozni fog.«
»Várakozni fog« – oh ez a két szó uj világot tárt Ákos elé, a gyötrelmek
és a nagyratörekvés világát. Még nem tudta, mibe kezdjen, mily irányban
haladjon, de érezte, hogy nagy erők állanak rendelkezésére – a
mindenható szerelem által felkorbácsolt szenvedélyek.
»Vetélytársak«: e szó ejté legelőször gondolkodóba. Hátha ezek közül egy
kiszoritja az ő emlékét Margit szivéből? Hátha Margit nem lesz képes őt
megvárni s olyat boldogit, kit kegyekkel halmozott el a vakszerencse
öntudatlan istenasszonya? Hátha ő csak az áldozatok számát szaporitani
vallá meg szerelmét?
»Ezt a szivet hozd haza én nekem érintetlen« – ezt mondá a jó édes anya.
Oh anyám – sóhajtott fel Ákos – eddig üres volt e sziv, most tele van
örökforrásu érzelmekkel – most adjon tanácsot körültem lengő szellemed!
Vetélytársaktól nem félek, hisz oly mélyen, mint én, nem szerethet
senki! Oly magasra mint enyém, nem loboghat senki szellemének lángja! Oh
anyám, hol az a pont, melyet el kell érnem, a mely méltó legyen
Margithoz?
Ajtaján kopogás hallatszott s a ki belépett, Freyberg Norbert vala.
Ákos elbámult és Norbert zavarban volt.
– Miben lehetek önnek szolgálatára, uram? – kérdé Ákos.
– Egy ügyben – szólt a kapitány – mely engem fölötte érdekel, óhajtanék
öntől némi fölvilágositást nyerni. Kérelmem a legbizalmasabb természetü
s remélem, hogy ön, mint férfi, szintén olyannak fogja tekinteni.
Ákos jóváhagyólag intett fejével.
– Ön tegnap találkozott Mágocsy Margittal s mint vettem észre,
legelőször. Önben valószinüleg nem a közöny érzete támadt fel e nő
iránt, mert ez alig volna lehetséges. Önt valószinüleg épen úgy
meghatották e nő fölséges kellemei, mint engem s hihetőleg ön ép úgy
törekedik e nő érdekeltségét fölkelteni, mint én. Vallja meg uram, így
van-e?
– És mi czélt akar ön e kérdéssel elérni, kapitány?
– Tudni óhajtom s közölni önnel, hogy életem függ e nő szerelmén s
megkérni önt a legszentebb érzelem nevében, hogy ha teheti, lépjen
vissza. Bizalommal jöttem önhöz, kérelmem egyszerü – hiszen ön
méltányolni fogja.
– Teljesen. Bizalomra bizalommal felelek. Sorsom hasonló önéhez s azért
nem léphetek vissza. El vagyok határozva mindent, de mindent
megkisérteni, hogy e nő szerelmét megnyerjem.
Norbert fátyolozott hangon felelt.
– Fájdalmas e nyilatkozat, de egy csekély örömre mégis szolgáltat okot,
– arra, hogy a szokástól tán eltérőleg, önnek barátságom felajánlhatom.
– Szivesen viszonzom.
E perczben kopogás hallatszott az ajtón s Ákosnak egyik fiatal barátja
lépett be.
– Ah barátom, – szólt ez s kezét nyujtá Ákosnak, – köszöneted vártam, a
miért tegnap a fölséges Margit kisasszonynak bemutattalak.
Norbert ajánlotta magát s távozott.
Ákos kissé elhalaványult.
– Az ördögbe, miért változott arczod – csak nem lettél szerelmes?
Ákos kissé elpirult.
– No nézze el az ember, most ismét változott. Servus pajtás, te ugyan
veszedelemre mentél a Zugligetbe. Egy brigáddal tehát megint szaporodott
a legszebb nő tábora. Fölséges! Sajnállak barátom, de kénytelen vagyok
tőled örökre elbúcsuzni, mert te ezentul élvezhetlenné váltál minden jó
lélek számára. Isten veled.
S fütyörészve távozott.
Este az asztalnál, hol Ákos megkisérté a vacsorázást, néhány ifju ült és
beszélgetett. Ákost nem ismerték s Ákos nem ismeré őket.
Beszélgetésük tárgya Margit volt. Épen azon tanácskoztak, miként lehetne
valami látványossággal vagy valami gyöngéd figyelemmel egyik zugligeti
találkozásnál Margitot meglepni. Egyikét a beszélgetőknek a pinczér több
izben grófnak czimezte.
Ákos nem szólt a beszélgetésbe. De figyelmét egészen elvonta a gondolat,
hogy Margit oly sok ifju hódolatának tárgya. Később megnyugodott,
belátván, miként ez természetes dolog.
Megnyugodott abban is, hogy Margitot meg kell érdemelni. El nem hihette,
hogy találkozzék egyén, ki oly lelkesülten törekedjék erre, mint ő.
Eszébe jutott anyja is s kissé aggódott, ha vajon elhatározása
tetszésével találkozik-e az ő jó anyjának.
A felelet gyorsan jött. Alig ébredett föl nyugtalan álmaiból, már jött a
levélhordó, anyjától hozva levelet.
Ákos mohón olvasta a sorokat.
»Kedves fiam! Soraid rendkivül megleptek. Sem éj, sem nappal nem képes
elvonni gondolatom attól, ha vajon választásod helyes-e? Ez aggodalmat
megbocsátod a te anyádnak, és megbocsátod azért is, mert pillanatonként
teljesen megnyugszik szivem, ha eszembe jut, hogy az én gyermekem szivét
csak hozzá méltó nő tudá lángra gerjeszteni. Oh egyetlen fiam, ezentúl
is légy hű én hozzám és engedelmeskedjél az én szavamnak. Menj végezni
pályádat, s ha majd szellemed teljesen kifejlett erejével visszajösz: én
leszek a te terveid legbizalmasabb és legerélyesebb végrehajtója.
Mihelyt birtokaim bérbe adhatom, Budára megyek lakni, és Margitra ép úgy
vigyázni fognak szemeim, mint rád. Imám és áldásom kisérjen utadon.
Szerető anyád.«
Ákos összecsókolta és szivéhez szoritá a kedves sorokat. És a míg ezt
tevé, hűtelen volt anyjához, mert a csók Margit nevét, a szívhez
szoritás Margit szerelmét illeté.
De ő nem tudta ezt. Még egyszer meglátogatta Margitot, ennek érthetetlen
világu szemein még egyszer elandalgott gondolata, a legszebb kezet a
világon még egyszer sikerült megcsókolnia. Engedelmet kért és kapott a
levelezésre.
Meglátogatta Norbertet is. Nem félt tőle és ennek érzelmes modora
felette tetszett az ő megváltozott lelkének. Megigérték egymásnak, hogy
fontos mozzanatokról értesitik egymást kölcsönösen.
Ákos elment akadémiára. Nem is látta aztán Margitot sokáig-sokáig. S a
mikor ujra látta, akkor már késő volt.
Uj évkor kapott anyjától levelet. Ebben tudósitva lőn, hogy anyja Budára
költözött.
Február végén egyszerre hozott a postás három levelet.
Az egyiket Norbert, a másikat Margit, a harmadikat anyja küldé.
Norbert levele így szólt: »Tisztelt barátom! Tudatnom kell önnel, hogy
ezredem, s vele én a Bácskába parancsoltattam. Tudatnom kell, mert
kétes, ha vajon visszatérhetek-e valaha a csaták veszélyeiből? Ha sirom
ott találnám, utolsó kérelmem lenne önhöz az: emlékeztesse néha rám
Margitot és tartsa meg emlékem oly tisztán, a mily tiszta önhöz
barátságom. Isten önnel. Norbert.«
Margit levele igy hangzott: »Kedves barátom! Norbert távozik, és pedig
olyan harczba, mely eddig ön miatt szivében dúlt. Ön anyját igen
szeretem, bár hozzám igen hideg. Ellentéte fiának. Megkértem őt, hogy
tudassa fiával, miként a tavaszszal, ha majd a rózsa virágzik, igen
szeretném őt látni. – Alig igérte meg. Önnek szerencsétlen vetélytársai
alig képesek engem mulattatni s önre rendkivül bosszankodnak, a miért
önre annyiszor gondol barátja: Margit.«
Édes anyja levele mindkettőnél hosszabb vala, s igy szólt:
»Kedves gyermekem! Margittal többször találkozám s nehezen tudtam
magamat elhatározni, hogy közöljem veled a benyomást, melyet reám tett,
miután azt hiszem, hogy az néked fájdalmasan esik. De az anyának bocsásd
meg azt. Édes fiam, Margit nem szeret téged és nem is fog szeretni soha.
Se téged, se mást. Ő szívtelen és nem méltó te hozzád. Gyakran emlitette
jelenlétemben nevedet, de nem a gyöngédség, nem a szerelem hangján. Te
csak úgy szerepelsz szivében, mint más. Hiúsága csak imádókat keres s a
gyöngéd érzelmek nyilatkozataira élczczel válaszol. Fiam – uralkodjál
magadon, Margittal te boldog soha nem leszesz. Alig tudom, mit szóljak
nagyravágyásáról. Te az ő túlfeszitett igényeit soha sem tudnád
kielégiteni. Egyetlen jó fiam, bocsáss meg nékem, de én nem szeretem
Margitot. A napokban emlité, hogy barátjai közül többen távoznak s ő
bizonyosan unni fogja magát, adnám tehát tudtodra, hogy szeretné, ha te
a tavaszon Budára jönnél. Fájt e nyilatkozata. Fájt, hogy az én
gyermekemet csak unalomüzésre szánta és akkor, a mikor többi barátja
távozik. Gyermekem, vess számot érzelmeiddel és ne jöjj te többé Budára.
Fogadd meg ezt s én rövid időn visszamegyek szerény falusi lakásomra, –
oda, a hol minden bokor, minden jel a te kisded gyermekkorod juttatja
eszembe. Áldásom legyen veled. Szerető anyád.«
Az édes anya nem ismerte fiát. Ákosnak fájt a levél, de Margit iránti
szándéka nem ingott meg általa. Margittól távolléte csöndesebbé, de
mélyebbé tette a hatalmas szenvedélyt és ő lassanként arra a szilárd
meggyőződésre jutott, hogy neki Margitért élni vagy meghalni kell.
Bízott Margit szerelmében és bízott a sorsintéző csillagokban.
Meg is irta anyjának leplezetlenül. Gyöngéden, de határozottan.
Kifejezést adott hitének, hogy anyja egykor más véleményen fog lenni.
Fejét csóválta és könyeit hullatá s imádkozott az anya, midőn e sorokat
olvasá. Mert ő tudta, hogy jól lát, mert fiát siratta és az eget hivta
segédül fájdalmaiban.
Még egyszer irt fiának s a sorok az anyai fájdalom harczát tükrözék.
Hiába. Csak annyit ért el, hogy Ákos szerelmébe a bánat is belopódzott.
S a bánatos szerelem velőkig hat és kiirthatatlan.
S Ákosnak bánatos szerelme s mélységes szenvedélyeinek harcza teljesen
illettek a külső világhoz.
Az 1848-ik év tavasza fölmelengeté a nap sugarait és az emberek szivét.
Virágillat tölté be a ligeteket és a szabadság érzete a világot.
Az államférfi dörgő szózata és a költő harczi dala szétharsogott
bérczektől a tengerig s százados álmukból fölrázta a sziklák lakóit és a
pusztáknak tűzlelkü népét.
»Csatára, csatára!« hangzott mindenfelől s magasabb szózat varázsa
dobogtatá meg a kebleket. Egy emberré vált a nemzet, egy szívvé a
honfiérzelem s egy sujtoló karrá a megtámadott tűzhely védelmére
fölriasztott harag.
Az elhunyt apák szelleme ujra meglátogatta az unokákat és a midőn
végignézett a népen s visszatért a csillagok fölé, borongva mondá oda
fönn: méltó e nép hozzám, mert most is hős és most is szerencsétlen.
És az ég édes gyermekeivé fogadta azokat, kik elhullottak csaták tüzében
és mostoha anyjává vált azoknak, kik megmaradtak a nyomoruságos életre.
Ákos honvéddé lőn.
Mert a napoknak szelleme ragadta magával. Mert a kebelében dúló
indulatoknak foglalkozás kellett: vér és halál. Mert az út, mely
dicsőséghez és Margit szerelméhez vezetett, nyitva állott előtte.
Csak el kellett jutnia annak végéhez.
Volt akadály rajta elég. Hideg, nyomor, csaták gyilkos tüze – de Ákos
visszatarthatlanul ment előre.
Életéről és anyjáról rég elfeledkezett, csak Margit és a dicsőség állott
előtte.
Egy év elmult és összejárta az ország minden részét, nem maradt ki
egyetlen csatából és Margitról nem tudott neki hirt mondani senki.
Oh, ha tudta volna, hogy Margitra többé nem számithat! De tán jobb volt
azt nem tudnia.
Margit vagyonát tönkretették a háboru viszontagságai. A nagyravágyás
szenvedélyeit, a hiúság éhét alig elégitheté már ki. Határoznia kellett.
Norbert visszajött a Bácskából és a budai várőrséghez rendeltetett.
Védelmezni a várat és megmenteni azt, vagy meghalni kövein – ez állott
Norbert előtt.
Szerelme ép oly gyöngéd és szilárd volt Margit iránt, mint annak előtte.
Margit hírt sem hallott Ákosról. Bizonyosan honvéddé lett – gondolta
magában – s bizonyosan meghalt, mert különben jelét adta volna életének.
És ha él is: ő messze van, Norbert pedig közel.
És ezt meggondolva, határozott és – jegyese lett Norbertnek.
Ekkor jött a honvédsereg megostromolni Buda várát.
Margit az ostrom elől bevonult a várba. Közel akart lenni vőlegényéhez.
Ákos nem tudta ezt s ismerősei nem lévén Budán, minden puhatolódzása
sikertelen volt. Az éj homályában megkereste a házat, a melyben Margit
lakott és nem talált benne senkit. Megkérdezte a szomszédokat s ezek nem
tudtak neki hírt mondani.
Norberttel szintén nem találkozhatott. Azt sem tudá, a várban van-e? A
két jó barát ellenségkép állott szemközt, akár az oczeán lett volna
közöttök.
Egykor gondolatokba merülve üldögélt Ákos sátora előtt, midőn egy
feketébe öltözött nő közelgetett hozzá.
Margitról gondolkodott s alig vette észre, hogy anyja áll előtte.
– Fiam! – kiáltott az anya és reszketve omolt Ákos karjai közé.
– Kedves anyám, te meglátogattál engem és én oly gyöngédtelen voltam te
hozzád. Bocsáss meg én nekem.
Az anya alig tudott szólni örömében.
– Kedves gyermekem, annyira megférfiasodtál, mióta nem láttalak. Mily
barna arczszined; szenvedtél sokat, tudom; – miért nem lehettem
folytonosan melletted? Oh én azt hittem, soha se látlak többé.
Nem tudott szólni, szemeibe könyek jöttek, átkarolá fia nyakát s
összecsókolta arczát, mint akkor, a mikor még kis gyermek volt.
Végre csillapodtak az anyai érzelmek, a viszontlátás öröme visszatért a
sziv belső rejtekébe s midőn Ákos azt kérdé tőle, tud-e valamit
Margitról? egész nyugodtsággal felelt:
– Mindent tudok gyermekem és ha óhajtod, elmondok róla mindent.
– Csak gyöngéden édes anyám, tudnod kell, hogy én szeretem Margitot.
Édes anyja gyöngéden beszélt. – Hisz ő sejté, mit tesz az, Ákosnak
tudtára adni, hogy Margit menyasszony, Norbertnek jegyese s fönn lakik a
várban vőlegényével. Aggódva nézett fiára s félt a fájdalom kitörésétől,
melyet Ákosnak szenvednie kelle a hir hallatára.
De a fájdalom nem tört ki. Egy mély, a sziv fenekéről felszakadott sóhaj
volt az, a mit Ákos hallatott.
Hanem szép égő szemei elborultak, s napsütötte két piros arcza halavány
lett, mint a hold. A sziv, melyet megnyerni óhajtott, elfeledé őt. A
szikla, melyre életét és boldogságát akará alapitani, szétporlott,
hamuvá vált. A fény, mely megvilágitá jövőjét, kialudt. Egyszere és
örökre kialudt.
Valami mosolyféle játszott ajkain, midőn szemeit anyjára emelte.
– Igazad volt édes anyám. Mindig igazad volt. És én mégsem hittem neked.
De csak most az egyszer nem hittem. Ugy-e megbocsátasz nekem? Először és
– utoljára.
– Gyermekem, egyetlen fiam – szólt a nő, sürü könyhullatással borulva
fiára – felejtsd el Margitot és légy ura fájdalmadnak. Körülötted leszek
ezentul is; és ha katonai pályád véget ér, elmegyünk együtt, távol e
helytől, az én kis nyugodt hajlékomba. Fiam, kedves fiam – te még boldog
leszesz, értem, anyádért boldog fogsz lenni.
Ákos nem szólt. Valamit látott az égen, oda nézett fel hosszasan.
– Kedves anyám, hagyj magamra; – szólt Ákos a szomoruság fátyolos
hangján. – Holnap reggel támadást intézünk a várra s támadás után fogunk
találkozni.
Az anya eltávozott. Ákos nyugalma csalódásba ejté. Az erős férfi – azt
hivé – leküzdi a fájdalom rohamait.
Nyugodt volt Margit is. Pedig nem bizott egészen Norberték
fegyverszerencséjében. De jegyese volt Norbertnek. Igaz, hogy Ákos néha
még most is eszébe jutott.
Épen értesült valami megfoghatatlan módon arról, hogy Ákos már kapitány
s az ostromló sereg között van, midőn Norbert bejelentetett hozzá s
belépett.
– Ah barátom! – szólt a hölgy – épen jókor, egy kellemes ujsággal
szolgálhatok.
– És az?
– Sommegyery Ákos az ostromlók között van és már kapitány.
– És oly kellemes ujság ez önnek, kedvesem? – kérdé Norbert, ki épen nem
talált e hirben valami különösen örvendetes dolgot.
– Természetesen, épen arról gondolkodám, hogy ha lehetséges volna,
szeretnék vele találkozni.
– Margit, ön még most is féltékenynyé tesz engem. Holnap reggel támadást
intéz az ostromló sereg és Ákos valószinüleg a támadók között leend. Ha
ön velem jönne, talán találkozhatnék Ákossal és engem mindenesetre
kikerülne ön mellett a veszély.
– Ez érdekes lenne, Ákossal a csata hevében találkozni. Bravo Norbert,
ez jó gondolat, megyek önnel.
– Az istenért, mit akar ön? – szólt Norbert megijedve.
– Megyek önnel.
Hiába kérte Norbert, hogy álljon el iszonyu szándékától, hiába
könyörgött, hiába ijesztgeté s festé le előtte a csaták borzalmait,
Margit hajthatlan maradt.
– Oh Margit, – szólt – ön szerencsétlenné tesz engem. A legiszonyubb
válság előestéjén kérem önt és kérem az égre és szerelmére, ne jőjjön
oda, a hol a halál az úr.
Hiába.
Néhány percz mulva Norbert a legszebb ifjuval karon fogva ment a
várparancsnokság irodájába, a hol a várőrség közé e szavakkal vétette
föl társát: »Mágocsy Károly kadét.«
Minő szép volt Margit a feszes katonai ruhában! Minő mozdulatokkal ment
végig az utczán! Ha imádói így láthatták volna!
De imádói nem gyönyörködhetének benne sokáig. Még Norbert sem.
Sem Norbert, sem Ákos nem tudának aludni ez éjszakán. S álmatlanságuknak
nem az ágyúk szakadatlan dörgése volt az oka.
Midőn a keleti égen a hajnal lassu pirja kezdett elömleni, megszünt az
ágyuszó, de megharsantak az ostromló sereg trombitái.
Május 21-ik napja volt.
Szép tavaszi reggele az évnek, dicsőséges napja a honvédfegyvereknek.
Ellenállhatatlan áradatként nyomult előre a honvéd mindig följebb,
mindig följebb, föl a vár fokára, föl a hősi hirnek szinhelyére.
Ákos némán vezette csapatját föl a bécsi kapu táján.
Arcza hideg volt, mint a márvány, és mosolytalan, mint a tél. Lelkéből
kihalt már az életnek, a dicsőségnek, a szerelemnek vágya. Kötelesség és
halál: összevont szemöldökeiről e két szó volt olvasható.
Katonái jól ismerték, de soha sem látták így. Megdöbbenve tekinték
halavány arczát. De nem kérdezősködtek, mentek utána.
Gyilkos tüze volt az a kartácsnak, mely fogadta őket a várhegy lejtőjén
és mindenütt. Ákos nem is vette észre s katonái mosolyogva üdvözlék a
tüzet.
Hanem a rohamnál hősökre találtak.
Egy kapitány s egy ifju kadét parancsnokolt a védő seregcsapat fölött.
Norbert és Margit volt az.
És Margit lángoló szeme jobban meghóditá a hadak istenét, mint Ákos
halavány arcza.
Háromszor látta elbukni zászlóját Ákos a várfal ormain. Háromszor lőtték
le zászlóját egymás után. Háromszor szoriták vissza csapatját.
És midőn már csapatja kétségbe volt esve, maga ugrott föl a vár falára s
magasra emelvén a lobogót, előre nyomult a védő sereg sürü sorai közt.
»Utána!« orditá a honvéd s mint a szilaj förgeteg szórta szélyel Ákos
mellől Norbert embereit.
S biztosnak tartá a tért, midőn uj erő jött ellene, és ezt személyesen
vezette a kapitány és a kadét.
Szempillanatnyi szünet állt be, mialatt szemközt állott a két sereg.
Egy iszonyu sorlövés mindkét oldalról, s midőn a füstgomoly eloszlott,
rémülve látta a honvédsereg Ákost térdre esve.
Közel járt a golyó szivéhez, el is bukott bele, de a zászló nyelét nem
ereszté el, s annak segélyével térdre emelkedett.
Ekkor ismeré meg Margitot – ki alig néhány lépésre állott mellette.
– Margit! – kiáltá tompa hangon.
Margit oda tekintett s a harczi zajon keresztül hangzó sikoltás
tanusitá, hogy ő is felismerte Ákost.
Fölismerte, de késő volt már. Egy ágyugolyó Margit mellett szakitá szét
Norbertet s a fölszakgatott kőtördelék eltemette Margitot. Vagy elájult,
vagy meghalt, de mozdulatlan maradt.
Mire a nap fölkelt: Buda be volt véve.
Mire a nap fölkelt: Ákos meg volt halva.
* * *
Margit nem halt meg. Arczát eléktelenité a seb s egyik szemevilágát
elveszté miatta, de nem tudott meghalni. Ez volt a büntetése.
Csendes őrület lepte meg elméjét s Norbert kapitánynak s Ákosnak mint
zászlótartónak emléke örökké ott játszik képzelete előtt.
Azt hiszi, hogy önmaga is meghalt s midőn Henczi szobrán látja:
»Freyberg Norbert kapitány« és »Mágocsy Károly kadet« bizvást elmondja
mindenkinek:
– Lássátok, én már halott vagyok.
Igaza van.
– – – És a jó édes anya élettelen rogyott egyetlen fiának holttestére.


MIKOR A MEGVÁLTÓ SZÜLETETT…
Az öreg kapitány ott lakott a Cserháti utczában. A Cserháti utcza pedig
ott nyujtózkodott végig valamelyik túladunai kis város keleti felében.
Az öreg kapitányt ismerte minden ember a városban és a városnak
környékén. Volt ugyan már valami hatvan éves, hanem azért termete olyan
egyenes, melle olyan domboru, bajusza olyan fekete, szeme oly tüzes és
hangja olyan dörgő vala, mint az előtt harmincz évvel.
Tagyosy András volt a neve.
Csak szegény paraszt legény volt fiatal korában. Ágról szakadt árva, ki
ugy nő fel, miként a vadfa. Futó barom megtapossa, vihar megczibálja,
járó-kelő ágát metszi, soha senki meg nem őrzi s mégis felnő egyenesen,
daczol a korral és a förgeteggel s koronáját emeli az égnek.
Valami nemes legényt, miért, miért nem, fültövön legyintett. Utána esett
ezért a komiszárius s utána küldte a vármegye pandurjait. Bizony tömlöcz
lett volna a gonosz tréfa vége.
Szerencsére bekövetkezett a franczia futás. Kellett a legénység.
Szüksége volt a királynak katonára, s az üldözött legény oda állt a
verbunk elé.