A fáklya - 13

reggel megtisztelt látogatásával… Vendégem volt… egy igen kellemes, igen
distinguée dáma, akivel éppen reggelinél ültünk… Az ön leányának nem
felelt meg, az ön leánya polgári izlésének nem felelt meg, hogy az
illető hölgy a táncmüvészet csillaga s kijelentette, hogy… kifejezte
abbeli kivánságát, hogy… őnagysága a kora reggeli órákban távozzék…
Most először nézett vissza, az asszonyra!
– Ami természetesen meg is történt.
Hallgatott. Miklós megfigyelte a jóllakott embert, akinek a haragja sem
ingerült, a bosszuja sem vad. Annyira felül van, annyira nem
fenyegetheti semmi veszedelem, annyira bizonyos benne, hogy csak az
történhetik, amit ő akar, hogy fölösleges neki támadnia, bántani,
korbácsolni… Más és nagyobb sértést elkövetni emberekkel szemben nem
tud, csak azt, hogy nem mond le bizonyos fokon tul a vágyairól… az
örömökről, melyek a földön kinálkoznak számára… bármennyi örömöt rabol
el ezzel másoktól…
– Az ön leánya jelenetet provokált: mivel ön még nem beszélt vele, bár ő
üzent önnek… tartozom azzal, hogy hiven referálok: az ön lánya
kijelentette abbeli akaratát, hogy meg fogja szüntetni azt a botrányos
magaviseletet, amelyet az apja évek óta – s kis kényes mosollyal –
sokkal több év óta, mint ő emlékszik, folytat… A megakadályozásnak
módját is, kényszeritő eszközét is megszabta: kényszerithet rá azzal,
hogy elválik a férjétől: ez magában hordja természetesen az én gyors
anyagi bukásomnak mérvét, ugyanis a vőm bankjánál levén elterhelve, ha
az ön lánya elválik az urától… akkor nemcsak én magam váltam abban a
pillanatban teljesen ruinirttá, de vége van a fiam egész pályájának:
mert azonkivül, hogy megszünik az apanázs, megszünik a név is, mert
abban a pillanatban, mikor az én nevem ebben a formában nyilvánosságra
dobatik, ez a név mindjárt egy tovább nem használható névvé is vált… A
lányom igen jól tudja, hogy a kezében tart… a lányom eszes, fölényes és
frigid nő: az anyja…
Ujra elhallgatott. Lélegzetvisszafojtva hallgatta a szavait Miklós. A
hatalmas úr, aki ime még él, tulélte magát s nem tudja, hogy már halott.
Szerette volna kiáltani neki, hogy a lányod már nem tart a kezében, a
lányod meghalt… s az asszony egyforma fásult és merev mosollyal
hallgatja mindezt a beszédet s nem szól, nem mondja: elég, a lányod
halott.
– Az ön lánya, – kezdte ujra, kissé erőt gyüjtve a szenvtelen s hideg
modorhoz az öreg úr, mert érezni lehetett benső izzó elkeseredését,
dühét, gyülöletét, – konstatálta, hogy nem akart férjhez menni ahhoz,
akihez kellett, hogy férjhez menjen… Konstatálta, hogy mást szeretett;
természetesen ahhoz nem mehetett, az házas ember… Konstatálta, hogy ő
nehéz életet él: magános és rideg életet… olyanok közt, akik hozzá
mindig idegenek voltak… hogy soha bizalmas, közel, jóság, szeretet, anya
nem volt mellette… Szóval az ön lánya valami romantikus fellobbanásban…
azt kivánta, hogy anyát hozzak neki… az ön lánya: önt kivánta…
A papné elhanyatlott, pillanatokig úgy látszott, zokogásban tör ki, de
még arra sem volt ereje.
– Erről természetesen szó sem lehet s ezt én igyekeztem vele megértetni…
Ehhez akkora foku léha erkölcsi felfogás kellene…
Mégis elhallgatott. Megmozdult, egyenesen ült. Miklós merően nézte.
Erkölcsi felfogás?… Most úgy tünt föl előtte ez az ember, mint a
szakadékba rohanó vonat… Igy járnak az emberek a halál mesgyéjén… Már
jön a lávafolyam, de a borostyán nem tudja s az utolsó pillanatig zöldel
s elszijja a fák nedvességét…
– Ön, asszonyom, sokkal okosabb, minthogy külön motiválásra volna
szükség: ön maga fogja neki megmondani, hogy ez: nem lehet…
A papné ránézett erre az emberre, ráfagyott a pillantása s nem szólt.
Csak a fejét ingatta meg, mintha mondaná: Nem: én nem; én nem fogom
megmondani neki…
Arday igy értette s hirtelen váratlan lerázta magáról, nyersen.
– Akkor majd én győzöm meg arról, hogy ez lehetetlen.
– Hát erre kellett az irás! – kiáltott fel az asszony, először mióta itt
vannak. – Arra kellett az irás, hogy Sztánay Nusikának szeretője van még
ma is…
Felállott s görcsös merevséggel, megvető gyülölettel nézett le az öreg
urra.
Fordult, az ajtóhoz ment, hogy ott hagyja, hogy elmenjen, mintha nem
birná a levegőt e szobában.
De az ajtóban megállott s visszafordult a nagyur felé, aki gőgösen és
ingerülten állott…
– Maga nyomorult; maga gonosz, gonosz: gonosz lélek… A lánya halott…
Agyon van lőve… Menjen ki a Csehpusztára… menjen, ott a maga lánya…
mindaketten… kiteritve… Hernády és a maga lánya…
Miklós ott állott a két ember között, akik párbajt vivtak s megölték
egymást.


NEGYEDIK KÖNYV.

I.
Kinn az első tavaszi nap sütött ki, az ereszekről csorgott a jégcsap s
az utca közepén felolvadt a hó, jég, a marhajárásban. Gyerekek állottak
ki a keritések tövére s még mindig dideregve, lila ajkakkal süttették
magukat a napon. Ezek a szegény gyerekek ősz óta nem voltak szabad
levegőn, falusi szokás szerint még az ablakok is be voltak homokkal
tömve, hogy valamiképpen a hideggel be ne jöjjön a tiszta levegő.
Miklós szórakozottan nézett ki az ablakon, nagyon le volt soványodva,
még ha lehet jobban, mint a betegsége előtt, ritkás szakáll verte ki az
állát, a szeme egészen elbujt a szemgödrökben s nedvesen égett.
Ahogy az anya belépett, visszafordult. Az anyja komoly szeme előtt már
úgy akarta mutatni, hogy rendben van, dolgozik, él. Az asztalon papir
volt, ceruza s járkálva olvasta a szép, régi könyvet, amit az anyja
hozott neki, az apa hagyatékából. Gyönyörködve simogatta, fogdosta a
kedves alaku könyvet, amely egész bőrbe volt kötve, háta arany s zöld
mezőkre metszve, igen szép könyvkötő munka, fényes vörösbe edzve a
lapszélek, ma semmi pénzért nem tudnák megcsinálni ezt a kötést. Milyen
finom müvészetek mentek kárba a régiek tudásából; bármeddig nézi, uj meg
uj gyönyörüséget ád e könyv, valóban olyan uri darab, amit a tartalma
szerint megérdemel. Holtakkal való barátság Verestói György uram
Orátziói.
Az anyja lábujjhegyen ment keresztül a szobán, úgy kimélte, ugy nem
akarta megzavarni gondolataiban. Miklós leült az asztalhoz s jegyzeteket
irt a többiekhez.
*
_A grófok papja_, aki csupa olyan dolgot tud, ami az urakat
szórakoztatja, tudományt és erkölcsöt…
_Philippe homo es!_… Mindig ez a textus egy főuri társaság előtt… A
gazdag és a felfuvalkodott urakat minduntalan arra kell figyelmeztetni a
papnak, hogy _ember vagy!_ Temetésen pláne lehet…
– Jó szerencséjének és _délceg örömének rántsa meg zabláját_…
– Ennek boldogsága csak _csalárd jég hátára irott boldogság_…
– nevető szerencse fölveszi a dicsőség szekerére
– kevélységnek dajkája a boldog állapot
– vékony és lengeteg orátio
– mordkedvü… dérdur… gonosz szolga.
– A te hegedüsöd sem a sétálót, sem a menuettet, sem a batutát nem
vonsza előtted, hanem ezt a paradicsomi nótát: memento mori, quia pulver
es et in pulverem reverteris: megemlékezzél a halálról, mert por vagy,
és porba térsz vissza.
Ahogy eszébe jutottak; félig röviditett szókkal, sebtiben irta. Ezt a
röviditést a nagyapja kézirásából tanulta; az tele volt egész
rendszerével a gyors irásnak, ahogy a mult század elején szokás volt
kurtitani. A leirt mondatok, a kikapott frázisok, apró lámpácskák
módjára gyultak ki, egy elmult és szép nyelvi világba világitottak be
neki. A mai prédikálás stilusa oly öreg és annyira fakó, annyira
hiányzik belőle az élet közvetlen illata: ellenben ez a régi nyelv, a
maga valóságos töviről metszett naiv virágaival ugy hatott rá, mintha a
friss rétre ment volna ki a dohos házból s tele szivná magát a
napsugaras mező egyszerü szépségeivel. Nem csoda, hogy Verestói uram oly
kedves és szeretett prédikátor vala: ma is gyönyörüség vele haladni s
amint a komoly természettudományi ismeretek a naiv, szinte alchimista
balitéletekkel vegyesen csorognak elő, látni a diszes uri
gyülekezeteket, akik prémes bundákban s meleg bekecsekben, kifent
bajusszal s kiváncsi szivvel, gyermekül ülnek a templom fagyos padjain s
órák hosszáig rendületlen figyelemmel hallgatják a bölcs prédikátor
mézédes csevegését. Ő maga is megfiatalodva olvassa s olvassa a furcsa
orációkat, amelyek egyesitik magukban a mai napilapoknak ujságadó
hireit, a tárcarovat szellemességét, a vezércikk politikai irányitását s
mindent, amit ma iráson át nyer a közönség…
Miklós ujra meg ujra fölkapta a ceruzát s tovább irogatott egy-egy
megjegyzést, kritikát:
– mikor a pap a legszigorubb megrovást intézi a hallgatósághoz, akkor is
azt kell mondania, hogy a hallgatói kivánságára teszi: „és remélem, ha a
ti jókedveteknek és engedelmességeteknek vidámitó szele rám fuvall…“
ezzel elveszi azt a kedvetlen érzést, hogy itt most egy idegen ember
megró: nem! helyettünk beszél.
Mert a papnak azzal a kedves érzéssel kell szolgálnia, hogy az én
lelkiismeretem szól általa: de az én lelkiismeretem akárhogy fel is van
zudulva ellenem, mégsem öl meg engem. Egy közönyös idegen hamarább
kitekeri a nyakamat, mint én magam magamnak, akárhogy is fel vagyok
háborodva magam ellen.
_A papnak mindig harmoniát kell hagynia a lelkekben._
Csiklandozza pl. a lelkeket, pl. az Istent támadók szavainak idézésével,
hogy cáfolhassa. (Ver. 367.) Ő nem támad. És nem véd. Ő csak beszél:
támad és véd. Dialektika: azt érezteti meg, hogy _legjobb ugy, ahogy
van_.
_A pap rendőr!!!_
A pap igen fontos szerv a közrendben: _A pap sohasem dob be semmi
bomlasztó csirát. A pap a kialakult állapotok konzervátora._
*

görcsös és darabos cserfa
ütköző kemény kőszikla
csendes rév-part
életének bujdosó hajója
tökéletes csendesség
szemöldökösen cirkál, visgál
hásártás kedvü, frakturás elméjü, szőrszálhasogató emberek
minden dolgunk ágáról-bogára megy
törzsökös eredet
a nyalánk Éva anyánk
incselkedő kigyó
a keserü halál
a gondolkozás fékemlője (fékellője, fékezője)
e földi sátorozás
mélységes sebek
hová lett ez a drága tiszta nyelv, a frissen kaszált szénának ez az
illatos petrencéje: valami kimondhatatlan bübáj van ebben a régi
nyelvben, amely sohasem vénülhet el, mint a népnyelv: a mai beszéd már
halva született, kikövült frázisokból áll… Ezeknek az agya még muzsikált
a nyelven, friss futamokat hozott, a szavak életét bentről élte: mi kész
sablonokkal dobjuk ki gondolatainkat.
*
A papnak nem szabad egyik társadalmi osztályt sem favorizálni a másikkal
szemben. A pap az urakat nem tanitja arra, hogy nyomja el a szegényeket,
sem a szegényeket arra, hogy felszabaditsa magát az urak alól: a pap az
a szelep, amelyen a gőz fölöslege elpárolog. Az urakat arra oktassa, ne
éljenek vissza hatalmukkal, a szegényeket, hogy türjenek…
*
Ugyanez a szerepe az életproblémákkal szemben is: a _halál_ ijesztő és
vigasztaló kilátásai:
a _bünösnek_ keserü és senkinek nem kedvező, a bünösöknek rettenetes a
kevély boldogok réme a királyokat sem kiméli… stb.
a _büntelennek_: kedves és örvendetes a kegyes itt kiköti hajóját itt
énekli győzelmi énekét itt nyeri el Halcyon csendességét
Még a halál se okozzon kilengéseket. _A halálfélelem épen ugy, mint
minden indulat, megzavarná az emberek nyugodt, berendezett életét._
*
Aki sohasem próbálta, nem tudja elképzelni, milyen öröm ez a csendes
szemlélődés: éppen olyan, mint a pipázás, borozgatás s csöndes
diskurálás, azzal a különbséggel, hogy az embernek azonkivül, hogy a
legteljesebb mértékben szórakozik, még meg van az az önérzete, hogy a
helyes, hasznos, erkölcsös és magas élvezetben kiemelkedik az emberek
átlag tömegéből.
Miklós mióta betegségéből felépült, egész halom efféle jegyzettel
firkált tele lapokat s iróasztalának minden fiókja tele volt eltünő
gondolatainak ilyetén megrögzitéseivel. Ugy cél és központi gondolat
nélkül, egyszer theológiai, máskor politikai, szociológiai vagy irói,
sőt legtöbbször egyszerüen emberi dolgokat tüzött tollhegyre. Ki tudja,
mire lesz jó valaha…
Az édes anyja megint bejött, nehézkes, szinte beteges nesztelen módján,
sápadt volt, mint mindig, bágyadt.
– Nagyon nehéz ebből a lisztből főzni, – mondta, látva, hogy a fia
ránéz.
– Igen? – mondta Miklós –, érezte, hogy miatta szenved az anyja; jó
lisztet szerezni, az az ő kötelessége volna.
– A krumpli is már egészen össze van aszalódva: éretlen szedik ki,
tisztára éretlen s hamar megfonnyad.
Miklós nem tudott mit mondani rá, lehajtotta a fejét s röstellte magát.
A lisztet is, a krumplit is az édes anyja vette, tudja isten kitől, min,
ő igazán igyekezett hermetice elzárkózni a házi gondok legtávolabbi
szellője elől is.
– Egy kis keménymagos levest csinálok ebédre – mondta ujra az anya, –
savanyu krumplit ugy berántva, te azt azelőtt szeretted, meg egy kis
juhturós galuskát.
Miklós integetett, bólogatott: neki ugyan mindegy volt, mit főznek.
Mindent megevett, mindent szórakozottan, mint ökör a szénát.
– Jaj már odaég, – kiáltott fel hirtelen az anya s kisietett, vagy
inkább kivonszolta magát a szobából.
Miklós nagyot sóhajtott. Szomoruan nézett maga elé. Ezt nem akarta: hogy
az anyja, aki egész életében olyan, csak hálni jár belé a lélek,
mellette szenvedjen. S lám, mégsem birta ki. Rászorult. S most ugyanaz a
beteg háztartás folyik körülötte, amit gyerekkorában ismert. Ugyanazok
az ételek, izek, az a nincstelenség, az az örök érzés, hogy egy erőtelen
asszonynak testi, fizikai munkáján élősködik. Tehetetlenül nyujtotta el
a karjait az asztalon s maga elé meredt. Csak ép az öreg hiányzik, az
apja, a vénséges és fehér mormota, aki sohasem bujt ki az odvából… Vagy
az is itt van: ő már az?…
Rettenetes élet… Hogy ennyire nem képes valaki élni… Nem birna
fölállani, kimenni a faluba… Ha életrevaló ember volna, akkor jó lisztje
lenne, jó krumplija… De az anyja sem ért hozzá… Mégis utána megy!…
Mi lesz ebből.
S igy telt el a tél.
Valaki a kiskaput nyitotta odakinn, megrémült, ha valaki jön! Mióta itt
van a faluban, öt vagy hat gyereket keresztelt s egyet temetett.
Azonkivül soha senki ajtót nem nyit rá, csak vasárnap a kurátor, ha jön
a perselyért… s behozza istentisztelet után a pár rézkrajcárt az egyház
ládájába… Most jön már a husvét nemsokára; előre fél az esetleges
izgalmaktól… Legjobb volna mumiává válni, legjobb volna ha vége lenne…
Ha három kivánságom teljesülne: első volna egy szép csöndes halál…
Elaludni s többet nem ébredni fel… Második ugyanez: az anyámnak…
Harmadik… Elvonta a száját, nincs is harmadik s az egész ostobaság… Jó
volna meghalni, ez az egy igaz…
– Posta, – szólott be az anyja.
– Persze, köszönöm, – suttogta halkan.
Két egyházi lap jött, meg a megyei lap s egy levél.
Ettől a levéltől megrémült. Csak nézte, nézte, kivülről, a boritékát s
nem merte felbontani. Valami idegen illat áradt a levélből, amely
egyszerre felkavarta a penészes szagot, amely a szobában megülepedett.
Szurósan, lobogva s kacagva terjedt a szobában s a csupa csont és
kedvetlenség-ember félt a fiatal illattól… Leányirás… Musa… postabélyeg…
Tudta már ki irta s nem arra gondolt: a másikra…
Egyszerre nem birta tovább a zárt boritékot, idegesen, remegő kézzel
tépte fel:
Kedves Matolcsyka!
De szerdán este ittlegyen, tudja. Muszály. Okvetlen. Ha meghalt is
feltámadjon, mert örök harag. Kerekeséknél lesz piknik csak olyan
egészen pici, Margit meg én várjuk, de okvetlen és és mindenesetre,
semmi kifogás, tudja és mégegyszer muszály vagy örök harag. A néninek
kezét csókolom és őt is várjuk, jaj ne tessék haragudni, hogy ilyen
szeles vagyok, a nénit okvetlen, kezét csókolom, mindenesetre várjuk
anyika csókolja a nénit s ő mondta, hogy a nénit mindenesetre várjuk,
kezét csókolom a néninek. Magát üdvözlöm, itt legyen vagy dupla örök
harag,
Márta.
Mintha bomba repült volna be, olyan borzalmasan szétszakgatta pókhálós
unalmát ez a fura kis levél. Elolvasta vagy tizszer, közben nevetett,
egyre jobban nevetett, a fejét csóválta, ujra nevetett, aztán elkezdett
pirulni, belőlről jött a hőség, lehunyta a szemét s elkezdett látni egy
finom arcocskát, vékony kis szájat látott, nagy barna szemeket, olyan
magas frizurát a homlok fölött s olyan ártatlan kis kedves mozdulatot,
mintha őzike néz fel okosan kinyujtott karcsu nyakkal, teljesen
tudatlanul a világ dolgai, bajai felől… Valami kimondhatatlan édes érzés
áradozott, zsibongott a szive körül. Nézte, nézte a levelet s nem látott
benne egyebet csak egy nevet. Margit, Margit, Margit… folyton csak ezt a
nevet látta… Meg azt, hogy dupla harag, dupla: ebben ő is benne van… S
ki akarta találni azokat a szókat, amiket váltottak, a kis haditervet,
ahogy elhatározták, hogy irnak… valami bübájos édesség terjedezett
benne: hogy valahol, valaki s ő, épen ő… gondol rá… Nem felejtette el…
Nem is találkoztak… s emlékszik… mért? Hogy lehet? Mért emlékszik rá?…
Mivel érdemelte, talán nem is váltottak szót akkor, a kocsinál, mikor
beszállott Arday kocsijába… Mi minden történt azután, azóta… Hát van még
föltámadás?… Margit, Margit, barna kis leány, olyan finom, okos, mint
egy kitünő tanuló, egy jó iskolás leány, a szemei nagyra nyilva,
feleletre készen: komoly kis lélek, aki őt komolyan veszi… egy kis láng
a sötét világban…
Hirtelen abbahagyta a gondolatait, mert az anyja megint bejött.
Az ujságokba nyult, felbontotta a szallagokat. Amint az anyja ujra
visszament, nem birta:
– Édes anyám…
Az anya megállt s odanézett, szurósan, fekete szemmel, a szeme
ugyanolyan mély volt, mint a fiáé…
– Meghijták édes anyámat Musára, egy kis mulatság lesz Kerekeséknél az
igazgatótanitónál Musán, már én voltam náluk a nyáron… irtak Dékányék,
hogy tessék eljönni… legalább levizitelnénk.
– Nem megyek én, – rántotta meg magát ridegen s szinte mérgesen az
anyja, – dehogy megyek!
Miklós nem is kapacitálta tovább, jól ismerte, benne is, ez az érzés, az
anyja iszonyata a társaságba járástól. Mért is menjen, mondta magában s
érezte, hogy az anyja nem való társaságba… Szinte meg is könnyebült:
rettegett volna az anyja szeme előtt… Már is féltette az anyja
kritikájától őt… Már is érezte, hogy két nő nem illik össze egy sziv
fölött… akárki az a két nő… Még ábrándozni sem tudott őróla, mig az
anyja a szobában volt…

II.
Aztán még kényelmetlenebbül gondolt arra, hogy Dékánynéval fog
találkozni… Rettenetes, hogy az ember nem vághatja el a multat… Egy
elmult viszonnyal végleg szakitani… A hideg kilelte, hogy fog szembe
nézni… Ez megint elég volt rá, hogy elvegye föléberedett életkedvét s
visszasüppedjen abba a dermesztő maznaságba, amelyben már hónapok óta
kinlódott.
Ujra nekiült az olvasásnak. Nehány mondatot alvó pillantással betüzött
el, de aztán nem tudta abbahagyni, olyan furcsa volt:
„Nem régiben is találkoztak olyan Természet vizsgáló Böltsek, akik azzal
kérkedtenek, hogy ők tudnának olyan szárnyakat csinálni magoknak,
mellyekkel épen a Hóldba bé repülhetnének, sőt még a Hóldon is tul
mehetnének, – olvasta a Verestói predikáció véletlen felütött helyén. –
De én az ilyen csudálatos repülésről való gondolatokat mind csak repülő
Hazugságoknak tartom, mert amint ezt egy Borellus nevü tudós Ember
megmutatta, in musculis Humani Corporis pectoralibus: az Ember melyjén
levő inashusban nintsen annyi erő, hogy az által az Ember magát a
Földről fel emelvén, ebben a hig, vékony és nem igen sürü Levegő-Égben
repdeső madár módjára ide s’ tova hordozhatná. Sőt ha valaki nem
vállaira és melyjére, hanem lábaira füzné is a szárnyakat Mercurius’
módjára, ugy-is, amint itélem, igen kevésre mehetne, mert az Ember
lábain levő inashusban is nem gondolok én any’i erőt lenni, melly az
Embert a’ hig Levegő-Égben repdeső madárrá tehetné. Hát vallyon
Böltseségnek mondjam-é azt, avagy inkább szerfelett való Elme
futtatásnak, a miben Fejeket törték ama’ Bölts Emberek Franciscus de
Lanis Sturmius, és ezek előtt Mormius és Pegelius, akik olyan repülő
Hajókat akarnak tsinálni, mellyel a Levegő-Égen ugy evezhetne az Ember,
mint a Vizi Hajóval a’ Vizen. De, ha szintén valaha illyen Hajót
készithetnének is az Emberek, a’zal a Levegő-Égnek tsak alsóbb és
középső Tartományaiban hajókázhatnának, minthogy ezeknek nagyobb
sürüségök vagyon, a felsőbb Tartományban pedig, minthogy az igen hig és
vékony uj hajókázásokkal semmire nem mehetnének: annál inkább a
Tsillagos-Égig ezek az uj Typhisek és Palinurusok fel nem evezhetnének.
Azt már vastag ostobaságnak, avagy pedig másokat megtsalni akaró
tsintalanságnak mondanám lenni, ha valaki Lajtorjákon akarna felhágni az
Egekbe, de mégis ugy olvasom némelly régi Könyvekben, hogy e’re a
nevetséges dologra-is reá ment az Emberi okoskodó Természet. Mert, ha
igaz, volt régenten a Rátzoknak egy Királyok, a’ki mikor észre venné,
hogy ő nékie nem akarnának engedelmeskedni a Rátzok, felette igen
megharaguvék és hosszu Lajtorjákat kezde tsináltatni: melyet látván a
Rátzok, hozzája mennének a Királyhoz, és kérdezni kezdék, mit akarna ő
azokkal a hosszu Lajtorjákkal. A’ Király pedig illyen fenyegetőző
beszédekkel felele ő nekiek. Mihelyt el-készülnek ezek a’ Lajtorják,
hosszan összekötöztetem ezeket, és az Égnek Tsillagos Menyezeteire
fel-támasztatom, azután ez öszve-kötöztetett Lajtorjákon fel-megyek
szemetek láttára a’ magas Égbe, bé-megyek Juno Istenasszony elébe, és
bevádollak titeket, hogy nem akartok nékem engedelmeskedni. Ezt hallván
az ostoba Rátzok, felette igen meg-ijedének és engedelmeskedni kezdének
az ő Királyoknak. De ma bezzeg okosabbak a Rátzok…“
Stb. Abbahagyta az olvasást, halkan nevetett az ostoba Rátzokon, a bölcs
Predikátoron, aki Méltóságos Liber Báró, Gyalakuti Lázár János uramat
ilyetén beszélgetésekkel vigasztalta idvezült testvér Nénje Méltóságos
Libera Baronissa Lázár Anna Asszony ő Nagysága Temetési Tisztessége
napján… Egy olyatén predikációval, melynek még textusa sem a bibliából
van véve, hanem Virgiliusból.
Arra gondolt, milyen csodálatos, hogy az ember minden bajáról dolgáról,
még szivének gyötrelmeiről is meg tud feledkezni más ember elmejátékának
varázsa alatt… Valljon nem ez-é csakugyan a legjobb vigasztalási
motivum: a gyászolókat visszatériteni az életbe, az élet megnyugtató
mindennapiságába…
– Fiam, – szólott be hirtelen, halkan az édesanyja, – ki jön itt?
Miklós ijedten nézett ki az ablakon az udvar felé, még mielőtt látta
volna, már megint meg volt rémülve, hát még mikor meglátta Ardayt, aki
mereven jött a tornácon.
Az anyja már sietett is el, hogy valamiképen ne találkozhassék vele.
Miklósnak a szájába fagyott a név. Ez valami fatális véletlennek tünt
fel előtte, hogy e napon mindakét irányból sugarak, gondolatok, reá
gondolások sugarai keresték fel. Az asszony felől is, és ez is…
Kisietett Arday elé és szó nélkül hajlott meg előtte, amint ott állott a
pitvarajtó előtt a tornácon.
Szótalan invitálta.
Mikor bent voltak a szobában, a fiatalember habozva mutatott helyet a
képviselőnek.
Kevés ideig hallgattak.
– Hallgatni tudni s egyedül lenni tudni, ez a legelőkelőbb lelkek
sajátja, – mondta fakón, lassan, szavakat rakosgatva, Miklósnak eszébe
jutott az a sok beszéd, amit legutóbb hallott tőle s amelyből csak
annyira emlékezett, hogy részeg ember a józanságot prófétálta,
erkölcstelen az erkölcsöt, családi életében förtelmes, a mély
vallásosságot és a családi élet szentségét. Félve nézett az öreg
emberre: most hol sül ki az alacsony, a gonosz nemtelenség.
– Fiatal barátom, kegyed meg lehet lepve azon, hogy fölkerestem… Lássa,
a papot keresem. A bibliában olvastam egy passzust: Mikor Jézust
megfeszitették, lehuzták a ruháját s a katonák a kereszt alatt kockát
vetettek rá… Ez a kép nem hagy nyugodni, szeretném tudni… Azt szeretném
tudni, mit szól hozzá?
Miklós hallgatott. Mit jelent ez a kérdés: ő mit szól hozzá. Mért jött
ide ez az ember?
Aztán, amint nézte Ardayt habozva, szóljon-e, nem-e? szinte
vizió-szerüen látni kezdte a Jézust, aki a kereszten függ, az ég sötét,
a föld sötét, fellegek az égen, egészen sötét a világ, lent a hegy
oldalán mindenki megdöbbenve mered a keresztre s a sötét égre. Mária
vigasztalhatatlan, tördeli a kezét s már nem bir sirni s a katonák
kockáznak, röhögnek és kockáznak, nem látják a Jézus halálgyötrelmeit, a
rokonok sárga arcát, sem a Mária kisirt szemeit: feketék és kemények,
vidámak és kockáznak. Nem látnak mást, csak a nyereséget, a köntöst és a
játékot. Felőlük sirhat az anya, a barátok, zokoghatnak a hivők s
tünődhetnek a jövő dolgai felett a tanitványok, ők kockáznak… s ott volt
köztük Arday, amint itt ül előtte s ránéz.
– Mondja tiszteletes ur: mit szól az emberi természetnek ezen
vadságához, romlottságához. Én azt hiszem, ennél borzalmasabb kép az
egész ujtestamentomban sincsen.
A fiatal pap maga elé nézett, hallgatott.
Az öreg urat ellenben mintha valami szenvedély izgatta volna, tovább
beszélt:
– S látja ez azóta is folyton igy van. A krisztusokat mindennap
megfeszitik, de a játékdüh ma éppen ugy uralkodik a lábainál, mint
akkor.
Lassan szólt, mint aki tudja mit akar mondani.
– A nyerészkedés szenvedélye, nagy szenvedély. Akiben az fellobbant,
abban ki is öl minden nemesebb érzést. Galléron ragadja, ugy vonszolja
az árok felé… az örvény, az egészség, a becsület, a vagyon, az élet,
mind semmi ez előtt a szenvedély előtt… A Jézus poroszlói a legjobb
példa: vigan végezték a dolgukat: levetkőztették a szegény zsidót s
veres palástot adtak rá, bojtorjánból koronát csináltak neki, a fejére
nyomták, nádszálat a kezébe s térdet hajtottak előtte: Jóegésséget
zsidókirály!… igy valahogy. Aztán röhögve a szemébe köptek, kivették a
kezéből a nádszálat s fejbe csapkodták vele, aztán leszedték róla a
palástot, vidd a keresztedet! Szegény sovány zsidó cipelte, nem birta,
összeesett, akkor fogtak egy másik zsidót, Simont, azzal vitették a
keresztet. Felszegezték… ecetes spongyát dugtak a szájába, szegény
elforditotta a fejét: keserü volt, savanyu volt és ő is ember volt… De a
legszebb az a kockázás, mikor a ruháján sorsot vetettek… Ez a játszó
ember barátom: egy pár durva tréfa, aztán jön a kocka… Pénzt… Nyerni… S
a haszonvágy mellett a káröröm: az az ördögi indulat, hogy örvend ha más
veszit és pedig annál inkább, minél jobban kell titkolnia ezt az
érzését, hogy a másik meg ne nehezteljen, ez egy magas és komplikált
gyönyör: látni, hogy lesz a barátomnál kétségbeesés, keserüség, düh
abból, amit a gyönyör forrásának várt… s hogy fojtja magába a dühöt,
hogy mások csufja ne legyen. Képmutatásra, tettetésre, nincs jobb
iskola, mint a játék, ahol az ember mosolyog, mikor a fogát csikorgatja
s vidámnak mutatja, mikor a szivében a pokol ég.
Miklós fölemelte szemét a képviselőre s meglepte őt, hogy az merően,
szinte gunyosan nézi őt, kereste magában, mivel s mért érdemelte ki ezt.
Tudta már magáról, hogy erős, szinte vad szenvedélyek élnek benne, de
kártyázni nem szokott… Mért akkor ez a heves támadás? Ki ellen irányul
ez?… Mert ez durva, brutális támadás. Mért szólna különben a pap előtt
oly cinikusan a Krisztus kinszenvedéséről ha nem kint akar okozni? Nem…
ez az ember valami céllal jött: majd kibuvik a lóláb mindjárt!…
De Arday elmélkedve folytatta, fesztelenül és hidegen fejtegetve:
– A korhelység játékra, a játék korhelységre visz. Uralkodni kezd a bün,
és bün az a hajlam, amely a nemes képzeteket, a jobb érzéseket elnyomja,
az okosságot fogva tartja s az embert akaratja ellen ragadja, ugyhogy
már nem ura magának, hanem a kivánság uralkodik ő rajta. A nyerés
kivánsága ugy táplálja saját magát, mint az olaj a tüzet. Aminek el
kellene őt riasztani, ő abból él: az ő nyerése a más pusztulása, az ő
öröme a más kétségbeesése, minden törekvése arra megy, hogy felebarátját
koldussá tegye, magát pedig meggazdagitsa… Nem igy van, tiszteletes ur?
Miklósban valami határozatlan aggodalom eredt, hogy ez az ember saját
magáról beszél s hogy gonosz szándékai vannak.
– A játékos belső insége kimondhatatlan, de az neki nem elég, még
másokat is ugyanerre a vétekre akar csábitani, ugyanebbe a
szerencsétlenségbe… Nem elég neki, hogy a saját életét már tönkre tette,
mindenkit meg akar fosztani vagyonától, boldogságától, önbizalmától… A