A fáklya - 18

Fiatal ember mulasson. Házas ember meg dógozzon. Gyüjtsön pénzt. A
gyerekeinek, a családjának. Mert sokba kerül ám a család eltartása.
Miklós egyenesen állott, nem mosolygott, nem hajlongott. Komoly volt és
egyenes, mint mikor végre kemény partra jut az ember. Az a szó, hogy az
öreg pap üzletet akart vele kötni, nagyon megkeményitette. Maga sem
vette észre, de egészen más ember volt, mint aki bejött az imént a
kapun.
A papnéhoz is nyugodtan ment be a lugasba, kezet csókolt s nem érezte
magát zavarban. Felülről nézett le rájuk. Ugy érezte, a pap most rossz
üzletbe akarta belecsalni. Bizonyára husz korona is kevés egy hold
földért.
– Tisztelem az édes anyját, – mondta a papné s Miklós meghajlott.
Most nem volt szüksége, hogy efféle semmiségekre gondoljon. Azt szerette
volna tudni, mennyi egy hold földnek az ára. Amint kiment a kapun s az
erdő felé indult, olyan nyugodt s komoly volt, mintha végre megtalálta
volna a dolgát.
– Mondja csak barátom, – szólitott meg egy parasztot a falun kivül, aki
tarisznyával a vállán előtte baktatott s akit hosszu lábaival
egy-kettőre utólért, – mér ilyen apró ez a rozs?
Az ember megállott, komolyan s nyugodtan nézett a vetésre.
– Özvegyasszony földje, – mondta.
– Az özvegy papnéé? – kérdezte Miklós.
– Nem, van itt egy asszony, bizonyos Bakicsné, asztalos vót az ura. Azé.
Hát e csak ugy dógozódik.
– Bérbe van?
– Nincsen a bérbe. Ugy szántatja, pénzért, elvetteti a magot. Le is
aratják neki.
– Szivességből? rokonok?
– Nincs annak itten rokonja, inkább pénzér. De hát nincsen marhája,
nincs trágya, hát a főd sovány.
– Mért nem adja bérbe?
– Bérbe? Nem érdemes bérbe adni. Azért az öt-hat forintér; Igy van
legalább rajta két három mázsa gabonája, elég neki kenyérre valónak.
Miklós visszanézett az elhagyott földre, még megismerte arról, hogy azon
volt a legalacsonyabb vetés. Öt-hat forint egy hold föld, gondolta
lehűlve, hát az öreg olyan tisztességes lett volna vele szemben?
– Hát mennyi földje van annak az asszonynak, – kérdezte.
– Nincsen nekie több, csak ez.
– Ez egy hold?
– Dehogy is, nincsen a félhold se. Olyan jó vékás lehet. Mer azt tartom
én is, hogy több egy vékásnál.
– Hát hány vékás egy hold.
– Kishold vagy nagyhold? Aszerint. Mer a kishold, a három vékás, a nagy
meg négy.
– A katasztrális hold, – mondta Miklós.
– Az igen.
– Hát mondja, lehet maguknál földet bérelni? Nagyobb birtokot?
Husz-harminc holdat.
– A papunk béreli a Sándorfi-fődeket, az nyolcvan hold.
– És mennyit fizet érte.
– Tizenkét koronát.
– Tizenkét koronát?! Ez a rendes ára, igy bérben, a földnek?
– Egen, olyanformán. Az ugyvan, hogy egy káposztásér is tiz koronát
adnak, pedig az csak félvékás, egy ilyen kis szántóért is tiz koronát,
az meg egy vékás és egy holdért is tiz koronát, ki hogy tudja megkapni.
– Hát a nagytiszteletü ur, jó gazda, – mondta Miklós egy kis
ravaszsággal, hogy valami rosszmáju beszédet ugrasson ki a parasztból.
– Ezt meg kell hagyni neki. Érti.
– Beletanult.
– Igen.
– Rengeteg, amennyi marhája van.
– A van neki. Elég sok van.
Miklós csodálkozott, hogy nem mond semmit.
– Maga hova megy?
– Én most bemegyek a városba.
– Mér, vásárra?
– Nem, hanem az ügyvédhe megyek.
– Mér?
– Hát azér, kérem, mert teccik tudni perbe vagyok a sógorommal. Mer a
feleségemnek meghalt az apja, osztán a fiu testvérei kiturták a
vagyonbul. Azt mondták, hogy ő ki lett fizetve pénzzel, pedig csak
háromszáz pengőt kapott, a vagyon pedig megér legalább tizennyolcezer
koronát. Hát már mostan a fiuk közül István nevü örökölte azt a házat,
ahol a szüleivel lakott, Péter nevü az alvégen a kisebb házukat, János
nevü egy nagy birtokot a vizparton, Gábor meg az erdőt. A darab fődeket
is elosztották maguk közt. Az én feleségemnek meg semmit sem akarnak
adni: hogy nyugodjak én abba bele, hogy háromszáz forinttal ki legyen
fizetve a feleségem. Csak annyi jussa van ott neki, mint a fiuknak. De
azok olyan hamisak, hogy az apjukkal a halálos ágyán szerződést
csináltak, hogy megveszik tőle a födeket. A meg magával jótehetetlen
volt, a jegyző ott vót, aláirta. De a telekkönyvbe még nincsen ám
széjjel irva, egy darabba van az egész s rajta van az öt gyerek neve. Ük
meg nem tudják átiratni, csak ha a feleségem is beleegyezését adja az
átiráshoz. Hát én kértem négyezerhatszáz koronát, fizessen mindenik
testvérer ezer-ezer koronát, akkor én megelégszek. De azok hallani se
akarnak róla. Hát most megyek ügyvédhez. Egyék meg az ügyvédek. Én mán
azt se bánom.
Miklós kiváncsian hallgatta a csöndes, lassu beszédet, amelyben
fojtottan ott volt valami mély és engesztelhetetlen indulat. Most kezdte
megérteni az ilyen emberi dolgokat. Ő sem adná Dékánynak a földjét, még
akkor se, ha csak hat koronát kap mindenkor érte. Egyék meg a parasztok
inkább, de Dékánynak nem adja.
Már itt voltak a kiserdőnél. A paraszt egyre csak beszélt, halkan és
bizalmasan s Miklós valahogy még azon sem csodálkozott, hogy ennyire
őszinte a legtitkosabb dolgában.
– Adott nekem valaki egy jó tanácsot, – mondta a paraszt. – Okos ember,
itt lakik a faluba, paraszt ember de sok esze van. Azt mondta, hogy
nézze: Vegyen fel rá kölcsönt, terhelje meg a birtokot egy ötödrész
erejéig, megteheti, a felesége, mer az ő nevén van. Vegyen fel rá ötezer
koronát.
A paraszt mosolyogva nézett a Miklós szemébe, kicsit hunyoritott,
tetszett neki az idea.
– Most csak egy jó ügyvédre volna szükség, aki ezt hamar megcsinálja
nekem.
Miklós nagyon okosnak, ravasznak és végrehajthatónak találta magában az
ideát s jóakarattal a paraszt iránt, a városra gondolt s az ügyvédek
közt eszébe jutott a kis fekete zsidó ember, aki nagy orrával, amely
szinte a száját is takarja, vastag hangjával, fekete bakompártjával
kissé groteszk alak, de tudja Isten mért, őhozzá mindig nagyon huzódott
kedves és figyelmes volt s becsületes jó szemekkel diskurált el perjogi
témákról: valahogy a tudós hajlamu emberek rokonszenve nyilt meg köztük.
– Én tudnék magának ajánlani egyet, ha az elfogadja az ilyen ügyet, –
mondta.
A paraszt egyszerre maga elé nézett. Hüvös lett és tartózkodó.
– Nagyon derék ember, igen becsületes ember.
A paraszt nem szólott semmit, csak haladt előre. Miklós megérezte, hogy
ez gyanakszik.
– No, isten áldja – mondta, – mert le kellett térnie az erdő felé.
– Isten áldja, – szólt a paraszt s alig billentett egy ujjat a kalapja
felé, oda se nézett rá, tovább haladt.
Miklós kissé meglepetve érezte az elszakadást. Pár lépés után megállott
a fübe taposott ösvényen s utánanézett a zömök, tarisznyás embernek.
– Persze, értem s igaza van a vén gazembernek: a paraszt – gyerek! Ez
most azt hiszi: valahol meg akarom röviditeni… Mint a gyerek, a jó
testvérnek, az ég alatt, kipanaszkodta magát s abban a percben, mikor
ugy kerül szembe, hogy nem tudja, nem harapnak-e a vajas kenyeréből:
nincs tovább testvér, összehuzza magát s óvakodva elmegy. Fél, hogy én
véletlen beleláttam s még pénzt keressek rajta…
Kissé mosolyogva, kissé bólogatva, kissé fájva nézett utána. Fájt neki,
hogy nem viszonozta őszinte bizalmas rágondolását hasonló bizalommal és
szeretettel. De mért viszonozta volna? Hát azt kellett tapasztalni a
parasztoknak az urak részéről, hogy azok mindig s minden percben csak az
ő javukon törik a fejüket?…
Egyáltalán ki töri a fejét a más javán?… Ő nem volt ugyanilyen paraszt a
paptársával szemben abban a pillanatban, mikor az üzleti ajánlatot tett
neki?… Pedig nem is valószinütlen, hogy az ajánlat tisztességes volt.
Mikor az erdőn meglátta a lányokat, a szivébe nyilallott: a Margit ügyét
elárulta!
Szót sem szólott róla.
Hirtelen összehuzta a szemét. Margitnak nem is szabad ügyeinek lenni s
nem szabad, hogy ő itt is, ott is veszithessen valamit az életen, az
üzleten. Margitnak egy drága üvegházi növénynek kell lennie, akinek
minden szükségéről gondoskodni kell…
Azzal az önérzettel és nyugalommal ment be a társaság közé, hogy igenis,
most már ő képes is rá: mer vállalkozni arra, hogy ezt a finom, ezt a
drága üvegházat megépitse az életben az ő szive édes párjának.
A lányok az alkonyodó estén a fák közt szaladgáltak, fogdosót játszottak
a fiukkal. Vidám kacagással volt tele az erdő.
– Miklós, Miklós, Miklóskám! – hallotta a Benedikty Jolán hangját s nem
akart hinni a fülének. Jolán egyik fánál állott, Margit a másiknál,
Margit nem vette még észre, hogy itt van, de Jolán már régen
megpillantotta. Margit most Jolánhoz szaladt s a szájára tapasztotta a
kezét s a nagy lány kacagására, ami emlékeztetett a magános erdők
gerlekacagásaira, a nyakába ugrott és a két lányka ölelkezésben
himbálózva, tudja isten mit suttogott.
Ő egy fa mögül kilépett csaknem melléjük.
– Meghallotta! Margit, nahát ezt meghallotta! Ezt csak meghallotta –
kiabált végtelen nevetéssel Jolán s ugy kitört belőle az ideges kacagás,
alig birt utána szaladni barátnőjének.
Miklós bután bámult utánuk, nem, ő nem volt ilyen könnyed és futkosó,
csak nézett s nem értett semmit, nem hallott semmit, egyre csak nevetett
s mutatta a fogait s jószág volt, ahogy magát eltitulálta, tulok itt a
kislányok vigsága közt.
– Nem hallottam semmit – mondta kétszer-háromszor Jolán felé, – igazán
semmit se, komolyan semmit se hallottam.
– Tapirfülü – mutatott neki orrot a szép lány.
De Miklós, ha nem hallott, már látott, a Margit hamvas piros arcáról,
amely ki volt gyulva s amelyet egyre zavarodottabban takart s forditott
el tőle, amellyel szinte menekült előle, ki kellett találnia, miről
lehetett szó az idilli pillanatban. Remegett a szive, most végre boldog
volt, de kielégületlen és mohó: mit nem adott volna érte, ha hallotta
volna azt, amit csakugyan meg kellett volna hallania.
Ezen a délutánon egyszer végre teljesen vége volt annak a terhes
tartózkodásnak, amely mindig ott volt valamiképen közte és Margit
között. Annyira zavartalan, boldog volt a hangulat a kis erdőn: Miklós
tudta miért: ma először érezte magát fenn. Ugy tünt fel előtte, mintha
valami varázslat utján váratlanul megtanult volna szabadon uszni.
Fent lebegett az élet hullámain s könnyedén szelte a habokat. Ma nem
félt többé a becstelen és gaz és rabló emberektől, kissé cinikusan ugy
sejtette, hogy ő még gazabb, még becstelenebb s még rablóbb lesz.
Annyira mindenesetre, hogy ezt a drága, ezt a reszketően édes drágaságot
magasan és tisztán és tündéri érintetlenségben emelhesse ki az ég felé a
szennyes áradat fölött.

IV.
Nagy léptekkel járkált a szobájában, a predikációján gondolkozott. Annyi
dolga, terve, tünődése volt tegnap óta, hogy most a predikációra volt a
legkevesebb gondolata. Eddig ez volt legfőbb munkája. Egész héten a
vasárnapi beszéden gondolkozott. Abba öntötte ki magát, abba fojtotta
minden keservét, abba adta ki egész erejét, amely az élet gátjától
leszoritva sehol másutt ki nem buggyanhatott belőle. Nagyon meg is
tanult beszélni az utóbbi időben s amennyire elszokott attól, hogy
társaságban s emberek között közvetetlen és csevegő és pláne
szórakoztató legyen, amint a szószékre lépett, megtalálta a maga
formáját: itt az egyházi beszéd megkötött formájában az ő lenyügözött
lelki élete szabadon törhetett ki. Már ő érezte az eljövendő szónokot
magában, csak még mindig nem volt készen. Még mindig nem találta meg a
maga tiszta stilusát, nagyon uralkodott rajta az abszolut szinek
debreceni stilusa s félt belőle kibontakozni, mert a profánság lebeg
minden nyers hang felett. De már régen tul volt azon, hogy az árvák
gyámolának, özvegyek vigasztalójának, a könnyek letörlőjének, a
szegények pártfogójának nevezze magát, hogy üres életprogrammokat dobjon
a levegőbe, átgondolás nélkül fráziszuhatagban. Egy év alatt minden
vasárnap beszélni: száz-százötven beszédet mondani egy esztendőben:
egész korszakok voltak már is. Mint ásatag multra gondolt vissza arra az
időre, mikor még tiszta régi taposásu témákon tépelődött, mikor még a
beszédnek a formája maga nagy gyötrelmet adott neki. Ma már nagyon
megtisztult a beszédfantáziája, könnyen uralkodott a témán s egyre
rejtettebben és egyre müvésziebb titokzatossággal oldódott fel elméleti
fejtegetésében, egyéni élményeinek nyers anyaga.
Ma nem tudott sokat gondolkozni, tulságosan is kiélte magát az utolsó
huszonnégy órában, valahogy nem érezte szükségét, mint máskor, hogy a
szószéken csapolja le lelke feszültségének fölös részét.
Szórakozottan állott a nyitott ablaknál s bent idegesen kapkodta
szavakba a gondolatait, hogy fogja a délutáni presbiteri gyülésen
kivinni az akaratát.
Egy amolyan tanyai öreg ember jött be a kapun. Amint meglátta a papot,
nagyot köszönt s alázatoskodva jött közelebb. Miklós alig fogadta,
inkább csak egy szemintéssel, nagyon magasan volt most az emberek feje
fölött, az egyházi beszéd kiforrásának bizonyos kis láza emelte föl s
üzleti terve tartotta fenn, azon a határozatlan magasságon, ahonnan
észre sem vette a pillanatokra szemébe tolakodó kis jelenségeket.
– Szerencsés jóreggelt kivánok tiszteletes urnak, – köszönt tulzóan
alázatosan a tarisznyás ember s ott mindjárt hozzá fogott a tornácról,
kunyorálni egy bizonyos egyházi bizonyitvány miatt. Nagy mesét mondott
el a feleségéről, gyerekeiről, a hosszu utról amit meg tett s ami még
előtte van, hajnali egy órakor indult s ma még vissza kell mennie egy
igen távoli tanyára s aziránt esedezik, ha azt a kis irást rögtön
megkaphatná, hogy ne kelljen a nagyidőt elfecsérelni.
Miklós szórakozottan nézett rá, hallotta is nem is, más gondolattal volt
tele.
– Mikor született? – kérdezte, – év nap…
Az ember megmondta.
Elővette a nagy anyakönyvet s pár perc alatt megirta az egész kis
bizonyitványt.
Az ember a kezébe vette a papirt, forgatta, nézte, nagy szemeket
meresztett.
– Mi a fizettség? – kérdezte aztán.
– Egy forint nyolcvan krajcár, – mondta Miklós.
Az ember éktelen soká kaparászott a tarisznyájába, ötször annyi időbe
került, mint a bizonyitvány megirása, mig előguberálta a pénzt s
leolvasta az ablakpárkányra.
Mikor letette s a papirt berakta a tarisznyába, igy szólt:
– No, hajja az ur, most má kifizettem, de mömmondom: hogy én ezér az
irásért nyóc óra hosszát gyalogoltam ide, nyócat megyek vissza, osztán
egy forint nyócvan krajcárért öt napot dógozok én, ugy hogy a verejték
csak ugy szakad rullam, mig a kapával vágom a fődet. Az ur meg itt áll
az ablakba, osztán civaroz, osztán lefirkant két sort, osztán
mögfizetteti magát istenesen. Tuggya!
Miklós még mindig szórakozottan nézte az ember borostás vad képét, a
vedlett császárszakállát, amit öreg königréces katonák szoktak viselni a
tanyákon, toldott vastag bajszát s aztán felrebbenve maznaságából, amit
a rá váró benső izgalmak okoztak, hirtelen igy szólt:
– Adja csak azt az ivet, még a pecsétje nincs rendben.
Az ember gyanutlan odaadta.
Ő pedig fogta és ketté hasitotta.
Az ember nagy szemet meresztett.
– Hallja, – szólt keményen neki, – most vasárnap délelőtt van, nekem
most a maga számára egy perc időm sincs. Nem adok bizonyitványt. Menjen
be, ott vannak a könyvek, csinálja meg magának. Nézze meg az ember. Igy
lenézi maga az én tudományomat. Ha megcsinálja, nem kell fizetnie
semmit. Én fizetek magának tiz pengőt.
Ezzel bezárta az ablakot s otthagyta az embert.
Az leforrázva állott ott sokáig, hümgetett, hogy ejnye ez kuruc egy pap,
aztán elbusulta magát, elment az udvar hátuljába s leült egy tuskóra.
Bunak eresztett fejjel s mind csak azon tünődött, milyen nagy szamár
volt ő, hogy kimondta az igazat, most már mehetne visszafelé, igy meg az
isten tudja meddig kell itt tüsténkednie, mig megjuhászitja ezt a bolond
papot.
Miklósban azonban nagyon jó érzések cikáztak. Nem félt ő már az
emberektől: megálljatok, mondta magában, ha ti tudtok ugatni, én majd
harapni is fogok.
Megkondult a harangszó s nemsokára jött a kurátor a perselyekért. Az
egyház ládája ott állott az irószobában az ablak alatt s az egyik kulcs
a kurátornál volt, a másik a pap fiókjában.
Miklós háttal állott az ajtónak, az utcai ablaknál, mikor bejött a
kurátor, vissza sem nézett, tudta, hogy ő jön, látta az ablakon át.
A kurátor várta a kulcsot. Jóreggelére semmi választ nem kapott, s ott
kellett maradnia, várni, mig a pap meg mozdul. Egy darabig csak türte,
aztán elkezdett fészkelődni! Derogált neki, hogy kérje a kulcsot, tudja
a pap, hogy szükség van rá. Kinosan sokáig tartott ez a csönd. A paraszt
mozdulatlanul állott, ugy gondolta, a pap a prédikációra készül,
látszott is a tartásán, hogy nagyon el van merülve.
De megszólalt.
– Tiszteletes uram, a kulcsot.
Miklós megfordult s keményen nézett rá.
– Magában legalább lehetne annyi emberség – szólott rá olyan keményen,
ahogy még soha, – mért zavar ki a gondolataimból… Itt a kulcs.
Mikor a kurátor kinyitotta az üres ládát s kivette az ólomtányért, meg a
két faperselyt, amit a templom ajtaiban neki kellett elhelyeznie s
visszaadta a kulcsot, igy szólt, de igen hosszu belső tünődés után.
– Hát engedelmet, tiszteletes ur, nem gondótam, hogy…
Miklós ránézett.
– Megájjon csak. Magának meg akarom mondani előre, hogy aztán ne legyen
meglepve, miért hivtam össze ma délutánra a presbiteri gyülést.
Megmondom kereken, vegye tudomásul: A fődbérletet ősztől fogva ezennel
felmondom s a presbiteriumnak lesz a kötelessége, hogy jegyzőkönyvbe
vegye, hogy énnekem ezért az egész esztendőért még kártérités is jár.
A kurátor felemelte a fejét s szinte fává lett.
– Senkire sem kötelező, – folytatta Miklós paposan s nagy hanggal –
hivatali elődjének szerződése, hacsak azt az összes felettes hatóságok
nem szentesitik. Én pedig átnéztem az egyházi jegyzőkönyveket, itt
semminemü nyoma nincsen annak, hogy a papi földek tényleg, öt
esztendőre, bérbe lettek adva, s hogy ehhez a bérbeadáshoz hozzájárult
első fokon az egyházközség, másodfokon az egyházmegye, harmadfokon az
egyházkerület.
– Majd még a császárhoz megyünk, hogy ő is irja oda a nevit, – mondta a
kurátor.
Miklós gorombán villogó szemmel nézett rá.
– Ezt megmondhatja majd a gyülésen, most pedig hagyjon magamra, mert
készülnöm kell a prédikációra.
Az ember, csak ne lett volna olyan hirtelen zavarban, hogy hogy is áll a
dolog, majd mondott volna valamit. De igy mégis azt hitte szüksége van a
pap jóakaratára, szóval nem mert kihivó lenni. Komor képpel, sötét
nézéssel elkotródott a meg-megcsördülő perselyekkel.
Miklós hosszu léptekkel mérte végig, végig a szobát. Erős láza volt, ugy
érezte, mintha most kihivta volna harcra maga ellen a világot, csak azon
csodálkozott, hogy ma már kétszer győzött. Eddig sejtelme sem volt róla,
mekkora hatalom van a kezében. A szive hizott, valami kevélység
dagasztotta, hiszen minden jól megy, csak bátorság.
– Olyan sokáig járt-kelt a szobájában, folyton a fellépése hatásán
mulatva, hogy egyszer csak ijedten nyitott be az édes anyja.
– Fiam, elhuzták a harmadikat is.
Miklós először megijedt, hogy elkésik a templomból s a gyülekezet vár,
aztán igy szólt.
– Hadd várjanak. Tanulják meg, hogy nekik várniok kell.
Az anyja bámulva nézett rá, a fia arcán egy uj kifejezés jelent meg,
amit még eddig nem ismert rajta: az a magával, hatalmával eltelt gőg,
ami mindenkinek ott van az arcán, aki tudja magáról, hogy másoknak a
sorsát a kezében tartja. S az anyja maga ugy nézett a fiára, ahogy csak
anyák, türő, elnyomott öreg anyák tudják tisztelni fiokat, a hatalmasat.
A prédikáció ugy elment, mintha kukoricát darálnak, egy darabig szól,
szól a forgó kő, aztán megáll s kész a liszt. Miklós még soha ennyi
kevés gonddal nem beszélt. Valahogy ugy utólag vette észre, hogy ma
mondta az első beszédet, amelyen kellett, hogy a hallgatóság
szunnyadjon, mert hiszen az ő lelke is szunnyadt beszéd közben.
Mikor bent volt ujra a dolgozószobájában, s letette a palástot, nagyon
furcsán érezte magát. Éhes volt. Rossz volt a gyomra már a tél óta s ma
éhes volt, ma olyan könnyü ember volt, mintha kicserélték volna. Könnyü
fajsulyu ember. Első s legfontosabb vágya az volt, hogy jó ebédet
kapjon.
Mikor a kurátor jött, leült a diványra, keresztbe vetette a lábát s
kalandozó szemekkel nézte, hogy rakosgatja el a pár krajcárral gazdagabb
perselyeket a fanyar, kedvetlen ember.
– Mi lesz avval a gyüjtőivvel tiszteletes ur? – kérdezte aztán a
kurátor.
– Két gyerekkel küldje el, házról-házra. De mondja meg, hogy ez fontos
dolog, hogy mindenkinek kötelessége adakozni rá. Valami értelmes
gyereket válasszon ki.
Lelkészárvák számára alapitandó intézet céljára szólt a gyüjtőiv s a
templomban hirdette ki.
A kurátor szórakozottan nézte az ivet. A kezében tartotta, Miklós
mulatott rajta, tudta, hogy ennek most valami fő a fejében.
– Nézze tiszteletes ur, – mondta a kurátor, – hát a tiszteletes ur,
eccóval kevesli az árendát.
A pap nem szólt, csak nézte az embert.
– Pedig az nagyon becsületesen meg van fizetve, – mondta ez, mintha
erőszakkal tépné ki magából a szót. – Három forint. Ez a fődbér nálunk.
Három forint az ára. Annak ugy meg van az ára, mint a zsemlyének.
Nagyon meresztette a szemét, Miklós még mindig nem szólt. Nyugodtan
nézett rá, nem akart szólani, már rájött, hogy az a legokosabb, ha ő nem
beszél.
– Hát lehet, hogy vóna aki többet ad. De az kiuzsorázza a fődet. Mert én
azt komendálom, inkább adja tiszteletes ur a fődet becsületes,
tisztességes embernek, jógazdának, aki szeret jól szántani, nem sajnálja
a trágyát, mer az a fő… Én felőlem ráigérhetnek, énnekem szerződésem
van, irásom, én nekem a nem sokat ityeg-fityeg, akárki akármit igér rá.
Elhallgatott mámoros szemmel, mintha részeg volna.
– Hét koronát igérnek? nyóc koronát? mán ezér a tiszteletes ur el akarja
venni? Nem ugy megy az tiszteletes uram. Nem azér csinál az ember
egyességet, öt esztendőre. Mennyi befektetés kell oda… Fizessék akkor
vissza nekem… Amit én befektettem… Még ha kilenc koronát adnak is a
tiszteletes urnak… De hun van az én sok fáradságom, töredelmem, hogy
megszakitottam magamat abba a kegyetlen fődekbe… Ekém szakadt, boronám
törött, hogy megdógoztam én aztat a fődeket: most jön nekem valaki, hogy
az én kezemből kiüsse? Tudhatja azt akárki, ha semmit nem ért is a
gazdaságho, hogy nem lehet egy fődön az árendát bevenni se egy, se két
esztendő alatt, mer eccer aszály van, másszor árviz van, most az egerek
nagyon gyünnek, aután meg a jégverés, nem ugy megy a tiszteletes uram,
mint a predikálás, mert a tiszteletes ur minden esztendőben beprédikálja
a rendes fizetését, azt nem veri el a jég… De a szegény szántóvető
ember, annak a legaljasabb, mer annak kell verekedni, kinlódni az egész
teremtett világgal!…
S hogy a pap még mindig egy szót se szólt, ujra elkezdte.
– Én a jussomat nem hagyom. Én azt hittem, ha pappal szerződök, mintha
az istennel szerződnék: annak foga van. Azt hittem annak nagy foga van,
annak a szerződésnek. És én nem hagyom magamat kiforgatni tiszteletes
ur. Nem. Én nem. Nem az az ember vagyok.
Miklós felállott, szárazon mondta, hidegen, indulat nélkül. Mért jöjjön
indulatba, ha ilyen jól megy.
– No jól van kurátor ur, hát majd ezt mind adja elő a gyülésen.
A paraszt megindult, ujra megállt.
– Nézze tiszteletes ur. Én magának mindig jóakarója voltam. Azt
meggondolhatja mindenki ebbe a faluba. Hogy én mit tettem magáér. Maga
aztat nem is tuggya, de nem is fogja megtudni. Hát amit más ad, én is
megadom. Nyóc korona?…
Miklós elmosolyodott. A győzelmes gyerek leplezett széles nevetése tört
ki az arcán.
A kurátor annál jobban elködlött szemmel mondta.
– Kilenc korona?
– Nézze barátom, – mondta Miklós fontoskodva, mert annyira örült, hogy
csak azzal tudta leplezni a jóérzését, hogy végre ő is nagyképet vágott
életében először s fontoskodva hangsulyozta a szókat, – nézze kurátor
uram: én addig semmit sem szólok s nem teszek, mig a szerződés meg
nincsen semmisitve. Akkor nem bánom, ha öt korona is egy hold földnek az
ára, vagy három korona: én rendelkezem a magam birtokával. Ugy adom,
ahogy nekem tetszik.
A kurátor véreres szemmel, mint az üzött vad, nézett a szemébe.
– Tiszteletes uram: mondok magának valamit. Én az az ember vagyok, hogy
én magamat megcsufolni nem hagyom. Én, ha beledöglök is, de én rajtam
nem nevetnek az emberek. Tessék letenni erről az egész komédiáról:
megadom a tiz koronát, kvitt a tapló…
Miklós mosolygott s igyekezett ezt a mosolyt eltüntetni, ami nagyon
furcsán állt neki.
– Semmit, a gyülés előtt semmit sem mondhatok.
A kurátor ujra kezdte:
– Én tudom, hogy maga én rám haragszik. Haragszik én rám a tiszteletes
ur, bárha pedig csalódik. Mer én tisztaszivü ember vótam mindig,
tiszteletes uram, ami a szivemen, az a számon… Azt is tudom, ki biztatta
fel ellenem a tiszteletes urat, de ismerni kell az embereket,
tiszteletes ur. Amit én mondok, a nem szélfuvás: ugy-e, Debrecenbe is
megmondtam… Na lássa!… Mer azér mondom, tiszteletes ur… Mit tartozik ez
a presbiteriumra… Magáé az a föd… azt csinál vele, amit akar… mit kell
ezt a presbitereknek az orrára kötni… Tiszteletes ur: én magának most
nagy szót mondok. Irjunk egy uj szerződést: én magának megfizetem a
dufláját… annak, amit most fizetek… maga meg arra kötelezi magát, hogy
mig itt pap lesz, addig a főd az én kezembe van.
Miklós elnevette magát.
– Hátha nyolcvankét éves koromig leszek itt.
– Maga?… Nem lesz itt maga sokáig, tiszteletes ur!… Nem született maga
falusi papnak. Városi papnak született maga, tiszteletes uram!… Na, egy
esztendőre előre kifizetem azt a kétszáznegyven pengő forintot, ha maga
hónap elmegy is. Gilt?…
Miklósnak megvillant a szeme.
– Nézze, kurátor ur: még egy igen fontos pontja van a délutáni
gyülésnek: az elődőm csekély pénzváltságért a természetbeli fizetést
átengedte a községnek…
A kurátor intett. Jóakarattal figyelmeztetett.
– Arrul jedzőkönyv van! Az a traktuson vót, tiszteletes uram.
Miklós higgadt volt.
– Igen. Most aztán elmegy az egyházkerületre. A püspök elé.
– Hm. Tiszteletes ur, maga nagyon beletanult a mesterségbe.
Miklós elnevette magát.
– No most csak menjen haza, kurátor uram, ebédeljen meg. Én is éhes
vagyok.
– Azt tudom, hogy a papok mindig éhesek… – mondta a kurátor avval a
vagdalkozó tréfával, ami olyan könnyen áll jókedvében nála. De most
máris megbánta s szeliditve nézett a papra. – Tiszteletes ur, nem akarom
az ebédjét elrontani, de mondanék még valamit… Sok lesz ez a két istória
egy gyülésre… Haggyuk el az egyiket…
Sokatjelentően nézett a Miklós szemébe.
– Melyiket, kurátor uram?
– Hát nézze: ha azt a szerződést nem pengeti többet… akkor én nem bánom,
ha ezt a másikat elő is veszi…
Miklósban fellobbant a gonosz gondolat: a szavak köpönyegét
felhasználni… Jó, csak legyen meg ez a másik… Majd amazt ősszel
elővesszük… Ravasz ember lett s hogy bele ne lássanak, elforditotta a
szemét… Ez fontosabb, az egyházi adót felemelni nehezebb is, és talán
jövedelmesebb is, mint a földbérletet…
A kurátor várt.
– Kezet ad rá?
Miklós lassan, szó nélkül odaadta a kezét. A parasztmarok jól
megragadta, megszoritotta. Miklós is tudta, az is tudta, hogy most a
falu bőrére megy a vásár. A kurátor a maga hasznáért eladja a falut. A
falu egy papnak kapzsisága miatt elérte azt, hogy az egyházi adó felére
szállott le, most a kurátor kapzsisága miatt elveszti ezt az eredményt.
És ez mért ne tegye?… Az ember mindig szivesebben enged a máséból, mint
a magáéból…
Mikor a kurátor elment, Miklós elővette a szerződés-levelét, s
hozzáfogott kiszámitani, melyik ér hát neki többet: a község adójának a
régire való visszaállitása, vagy pedig a földbérlet felemelése… Ugy
látta, hogy ez csak kétszáznegyven korona plus, de a másik legalább
hat-hétszázat jelent.
Kaján és alattomos mosoly jelent meg a szájaszélén, amint eszébe jutott,
hogy mekkorát fog nézni a kurátor, ha egy őszi presbiteri gyülésen