A fáklya - 04

csak pap s nem tudna más lenni, ha itt örök koldusul kell is tengődnie.
A szegény ősatya, megható volt, mondják, miként kisérte fiait gyalog az
oskolaév kezdetén a szomszéd határig, még az uton is magyarázván nekik
egyet-mást s ellátván atyai tanácsokkal, hogy az istent féljék, az
embereket szeressék, előljáróiknak, tanitóiknak engedelmeskedjenek,
mindeneket megbecsüljenek, senkit meg ne bántsanak, a rossz társaságot
kerüljék és igy tovább és igy tovább s otthon a tanulás melletti
szünórákon mindennemü kézimunkára alkalmazta a kis sereget. Egy ilyen
puritán, nemes és fenkölt tradiciókkal telitett család végső sarjadéka
menne hitvány anyagi érdekek miatt idegen pályára? Mióta mesterség a
papság s mióta a világi gazdagság buja forrása a kálvinista-pap
komenció-levele.
Valami gazdag és emelkedett érzésár töltötte be szivét s fiatal gyomra
untalan figyelmeztette, hogy valami azért még nincs rendben a kréta
körül.
És amint szemeit ujonnan a mennybolt dicsőséges kárpitjára függeszté,
lankadtan ujrázta magában, hogy levegő mind és azontul éter…
– És az isten nem tehet csodát.
Már szégyellte is magát, hogy az istentől valamely kurta nyers csodát
akar… Az isten, most látta hirtelen, nem is objectiv valóság őneki,
hanem valami érzelmi java… Életének érzelmi értéke, amely mint a tenger
a gályát, fenn tartja a szinen…
Alkonyodott, a mezők felett pára, vagy porréteg lebegett, a buzatáblák
sárgák voltak és keskeny csikok itt a falu körül, s erős zöld csikok
kavarodtak bele. Gazdag és szép vidék, áldott és terméssel rakott,
hullámos és kedves és ő azt mondta harag és indulat nélkül:
– Megálljatok, meg fogjátok látni, hogy igaz ember vagyok.
Térdére könyökölt s maga elé nézett. Mindig ilyen volt a világ. Gazdag
termés, müvelt földek és olajfák, szőlő és fügeligetek és a Jézus gyalog
ment keresztül a mezőkön, virágokban járt a lába s az ösvényeken saruban
sétált… Lehajtott fővel és gondolkozva és amerre ment kivirultak a
virágok és illatosak lettek a ligetek, és a szellők halkan dudorásztak…
Áldott lett a fügefa, amelyről a Jézus szakitott s a halak feléje
usztak, mikor a parton megállt.
S most ismét szépséget és gazdagságot és meleg jóérzést lelt a világban,
fájdalommal volt tele a szive, valami mély keserüséggel az emberek
kicsinyes és ragadozó gazsága miatt, a szépség, amely ellenállhatatlanul
hatolt be lelke sokszirmu bensejébe, megmozgatta s mégis csak az élet
boldogságára irányitotta valóságát. Baj, baj, kár, rontás árad előtte,
de fiatal lelke átszökik felettük, mint az árkon a versenyparipa, már a
levegőben érzi magát, ugy megy előre, lerázza a keserü bántások
ostorcsapásait… Ostorcsapások, gondolja, vajjon nem arra rendeltetvék,
hogy ezek sarkalják előre-át árkon-bokron az élet boldog végcélja felé…
Éhes volt, és szomjas volt s a mezei gaz savanyu izétől elvásott a foga
s a Krisztust látta, ahogy jön előre a buzában, barna haja hosszu és az
esti nap szinesen csillog rajta és szelid arcán, kettéválasztott
szakállán ragyog az esti fény.
Tágabbra nyitotta a szemét s felébredt csaknem önkivületi lázából, a
közeledő alak nem a Krisztus volt, középkoru uriember, aki porosan,
csöndesen közeledett.
Röstellt az árokparton ülni, felállott s leverte magáról a port. Fekete
ruhájának ártott a földön való heverés, de annyira kimerült volt, hogy
rá gondolni sem akart. Megint ebben a világban érezte magát, ahol ma még
mit sem evett, csak mezei sóskát s nincs is kilátása vacsorára.
Feltette kemény fekete kalapját s megindult vissza a falu felé.
Az idegen nemsokára utólérte s amint elment mellette, megszólitotta.
– Jónapot tisztelendő ur.
– Alásszolgája, – mondta, nem várta az idegen ismerős-köszönését.
– Szép este van.
– Igen.
Sokáig hallgattak, mentek egymás mellett. Az idegen erősen feszélyezte a
fiatal papot. Nem tudta ki lehet, talán tegnap jelen volt a beiktatáson
s nem emlékszik reá.
– Aztán van-e jó puskája tisztelendő ur?
A hangban volt egy kicsi guny, felülről jött érzés, a pap ellenségesen
pillantott oda rá: papi állására való rálegyintést érzett.
Most uj meglepetéssel vette észre, mintha kicserélték volna az embert.
Alacsony zömökfejü, nála kisebb s elhanyagolt külsejü ur volt, malicia
volt a szemében. A fiatal pap egész megzavarodott, hidegen mondta:
– Nem, vadászni nem akarok.
– Sajnálja az állatokat, – konstatálta az idegen, olyan hangon, amely
bántó volt. Kicsinylést, gunyt és semmibevevést érzett benne a fiatal
ember, mint a gyerek a felnőttek beszédében.
Nem felelt rá. Nem tudott mit felelni. Soká forgatta magában a szókat,
de annyira ki volt merülve, hogy nem birt replikázni. Csak sokára mondta
rá.
– Igen.
Az idegen szótlan ment mellette. A por fölszállott szemük elé, forró
nyáresti csönd volt. Ugy mentek egymás mellett, mint két ökör egy
járomban.
– Igaza van. Az állatok több kiméletet érdemelnek, mint az emberek.
Ez az ember annyira ellenszenves volt a fiatal papnak, hogy ujra
ránézett. Őszes volt, kurtára nyirt bajusza s szapora és egyszerü szóval
beszélt:
– Az állatok az istennek kedvesebb teremtményei, mint az emberek, – az
ember, az egy nem eléggé sikerült kreáció, néhány millió év alatt vagy
egészen eltünik a föld szinéről, vagy egészen ujjá kell fejlődnie… Kérem
most álljon meg, tessék visszafordulni, innen a legszebb a kilátásunk.
A pap szótalan megfordult s visszanézett.
A kilátás csakugyan elragadó volt. A nap balkézre szállott le a föld
szinéig s a távolban látszott a Tisza kanyarodása. Egy helyen
megcsillogott egy ezüst sarló belőle, különben dus füzesek jelezték az
irányát.
Távolabb az uton porfelleg szállott fel, a csorda jött. Az egész képben
valami természeti kivirágzás volt, állati és emberélet-alatti boldogság
virágzása. A kövér föld termőerejének dus pompája. Meg kellett érezni,
hogy itt nem az emberi szellem, nem az emberi élet uralkodik, hanem egy
sokkal mélyebb, sokkal titokzatosabb és elementárisabb erő: a Természet
ősi kibomlása.
– Nagy művész, – mondta az idegen. – Szó sincs róla a legnagyobb erő és
művészet.
A pap ujra megzavarodott, ennek az embernek minden szava megtámadta, még
mielőtt átértette volna, mit akar, már sértően hatott rá a gondolatának
kisugárzása.
– Ő is nagyon szeretett a mezőn sétálni, – mondta az idegen. – Ez az egy
teszi kedvessé az istenség – emberesitését, de mennyivel magasabb az ősi
magyar hitvallás, hogy mindnyájan testvérek vagyunk: a bárányok, a
kakukfüvek, a szitakötők, meg az emberek… A Krisztus tanárkodásának az
az egy hibája meg van, hogy ki lehetett csavarni az értelmét. Én nem
vádolom meg vele, ő bizonyithatóan az egész Természet istenitője volt,
de az ember lefoglalta, lefoglalhatta magának: a Krisztus nevével ölték
meg a nagy természetet, hogy az embert tegyék a teremtés koronájává.
Pedig az istenség lényege az, hogy az atomoktól a csillagképletekig az
egész egy szerves egység.
A pap összehuzta a szemöldökét s ellenségesen nézett maga elé. Ugy
érezte, nem volna szabad szóba állani az idegennel.
– Uraságod az istenség lényegét elemzi… – mondta s elhallgatott. Eh, fáj
a feje, talán az is elég, hogy elforditja az arcát és nem felel.
Az idegen mintha mohón várta volna ezt az ellenmondást, rácsapott:
– Igaza van tisztelendő ur: az istenség lényegének a feszegetése minden
baj forrása. Ha rajtam állana, az egész világon megtiltanám ennek a
kérdésnek a feszegetését, mert ebből származik minden baj. E tekintetben
csak egyetlen tételt fogadhatunk el: azt, hogy az istenség
felfoghatatlan, ergo nem szabad analizálni, nem szabad firtatni, mert
felfoghatatlan levén, ugysem magyarázhatjuk meg sohasem.
– Akkor mért tetszik vele foglalkozni!
– Rákényszeritik az embert, mert sokan foglalkoznak vele, ezek a sokak
összeállanak egyházakká s átokkal sujtanak mindenkit, aki az ő
magyarázatukat nem fogadja el. Sok arcátlanság történik a világon, de
nem annyira az isten lényegének kutatása az arcátlanság, hanem az a
megállapitás, bizonyos embereknek az az apodiktikus kijelentése, hogy az
isten ilyen, vagy olyan: s ez ellen nincsen apelláta!
A pap bámulva s rémülten nézett rá.
– Nem hiszi? – mosolygott az idegen s egy szemvillanásig a szemébe
nézett, akkor ujra lekapta a pillantását s kicsit heccelődve szólt:
– Próbálja csak meg valamelyik theológusnak ezt a kérdést felvetni: Ha
az isten mindenható, megsemmisitheti-e önmagát?
Nem várt választ, mindakét kezével az arca előtt dolgozott s okoskodva
mondta:
– Kérem, ha az ember megunja az életét, öngyilkos lehet, ha akar, vagyis
megszünhetik mint ember létezni. Tehet-e hasonlót magával az isten?… Nem
arról van szó, hogy végtelen tökéletességében ez nem is jut eszébe,
hanem arról, hogy lenne-e hozzá képessége, ha eszébe jutna, például, a
legujabb pápai enciklika miatt való elkeseredésében? S ha nem képes
önmagát megsemmisiteni, mi következik ebből? Az, hogy rabja önmagának?…
Most megint rápillantott a papra. Nem nevetett, csak a szeme sarkában
volt valami gunyos mosoly.
– Lássa kérem, mily abszurdumokra vezetheti az embert az, ha az istenség
felfoghatatlan lényegét feszegeti!?
Megemelte a kalapját s a vadkörtefa alatt elfordult a gyalogösvényen
jobbra s tovább ment. Nem be a faluba, hanem el a Tisza felé.

VII.
– Ostobaság, – morogta a pap s haragosan nézett utána az idegennek.
Szeretett volna utána kiáltani, hogy ostoba! Csukassa be magát a
bolondok házába.
Aztán elkedvetlenedett s mikor az idegen a bokrok közt eltünt a falu
alatt, már nem volt olyan bizonyos abban, hogy ostobaság.
Az utról félre állott, a csorda jött.
A görbe vadkörtefához támaszkodott s tétova, káprázó, könnyes szemmel
nézte a teheneket, ahogy minden lépésre rábólintó fejjel, nyálasan,
csorgó tőggyel baktattak be a falu felé.
Tehén… Mi az, hogy tehén?… Az ember, az egy nagyszerü isten, mindent
fölismer, ami neki kell: egy tehén sem él szabadon a szabad mezőkön…
mind hazajön este s az ólba megy éjszakára… s mindtől elszedik az utolsó
cseppig a tejét… A hü gazda gondot visel az ő tehenére s minden lépését
vigyázza s ne busuljatok a téli takarmányon, a kétlábu isten, aki gondot
fordit a malacokra és tyukokra, a tehenekről sem feledkezik meg a
legcsikorgóbb hidegekben sem…
Egyszerre összerántotta a szemöldökét, megrázta a fejét, fájni kezdett a
szive a ragadós travesztálás keserüsége miatt: hát egy nap már ennyire
ki tudja forgatni az embert hüséges lelki életéből: csak egy napi
étlenség, volt tegnap elég enni-inni való… Félesztendőre elég… A csordás
köszönt; felemelte a kezét s a kalapját megérintette neki. A keze olyan
nehéz volt, mint az ólom.
A hü pásztor gondot visel az ő barmaira, mondta, s a derék pásztort
megbecsüli az ő gazdája.
Nézte a csordást, aki toprongyos volt, zsiros fekete inge szabadon
lógott s nagy bocskor a lábán. Csámpásan, fáradtan baktatott együtt a
tehenekkel s lehajtott fején mintha mély filozófiai gondot cipelne. Az
élet terhe, mi lehet más e gond. Az élet terhe egyformán kijár minden
pásztoroknak. Üres tarisznyáját cipeli bizonnyal s készül az evésre,
mert neki ez egy rendes étkezése van naponta: este, munka után… S azzal
kész a nap, a munka, az élet…
– Jó stét kvánk, – dünnyögött a csordás.
Érezte, hogy meg kell szólitania.
– No, öreg, mi lesz a vacsora?
A csordás még kettőt lépett, akkor jutott tudatáig, hogy neki szólanak,
megállott, halszemeit rámeresztette a papra, aztán savanyuan szólt:
– Nem trom micsnált a vénasszon… Nincsen má neki se lisztye, se
krompéja… Ne, Szőke, neee, – s utána szaladt a tehénnek, amelyik az
utmenti vetésbe szeleskedett bele.
A pap ijedten nézett utána. Se lisztje, se zsirja, se krumpli, semmi s
elnyütt testében mennyi kötelességtudás van. Szalad, hogy a tehén bele
ne faljon a zabba az utfélen. Mi baja neki abból, hogy a tehén egy
fillér kárt tesz egy gazdának, akinek sok mázsa terem…
S akaratlan felnézett az egyre keményebbre kékült boltozatra, ott van az
ő gazdájának háza?
Aztán az iménti töredékképbe vakult: a pásztor a barmokat őrzi, s a
fizetést a barmok gazdájától kapja. Hát a lelkek pásztora? Az maguktól a
barmoktól várja a fizetését? De hiszen akkor ő barmainak alkalmazottja…
Akkor ő mit őriz?… A mai lecke után nincs kétség benne: ugyanazok a
parasztok, akik csordást tartanak teheneik és disznaik gondozására, őt
nem a a saját számukra, hanem valamely hasonló javuk rendben tartására
választották… Mit tart ő, a falu számára:… kerekre tágult szemmel nézett
föl az égre: „én őrizem nekik az istenben való hitnek gondolatait, én
pásztorolom nekik az istent s beterelem nekik minden vasárnapra teljes
diszben a szemük elé…“ S ezt ugy mondta, mintha nem ő mondaná, nem az ő
gondolata volna, mintha valami cinikus idegennek, az előbbinek
fantáziájával állapitaná meg.
És milyen buzgó, lám hogy félti, hogy kárba ne menjen az istennek csak
egy gondolat-értéke is: az imént, hogy fel volt zudulva az idegennek
szavaira, ki cinikusan vonta le a képtelen konkluziót: az isten a maga
rabja…
Tünődve nézett maga elé, hirtelen fölvillant előtte az ismert papi
törvény!
„Aki az igét akarja hirdetni: annak meg kell térnie!“
Eddig ez a megtérés valami egészen üres szó volt neki. Hogy lehet
megtérnie egy keresztyén embernek… Megtérni lehet egy hitehagyottnak,
egy pogánynak: de hogyan lehet megtérni egy papnak! Egy fölszenteltnek…
S most valahogyan pogánynak és fölszenteletlennek és támadó idegennek
érzi magát… Ugy kivül áll e pillanatban az egyházon, az egész régi
kereten, az összes tanulás és tudás minden biztosságán… Már azelőtt is
ott volt valahogy a lelke mélyén valami lappangó pogányság. Hiába volt a
kollégiumi elzárkózottság, hiába olyan szilárdra épitve a bárka, a
fenekén rések támadoztak s viz szivárgott alulról, csak még nem annyi,
hogy sülyesszen, csak még annyi nem, hogy félelmes legyen: de ma
bezudult a mély szennyes ár… Hogy ragaszkodott a tudomány igazságaihoz,
hogy védekezett a külső segitségekbe s hogy igyekezett lelkének puha
lomhaságába temetkezni, amely annyira rettegett a nyers, a szabad
élettől: annál rosszabb, teljesen előkészületlenül akadt belé a nagy
viharzó életbe.
Hát mit, mit, mért nevelik az embert hamis ideálok hitében: ha annyira
világos és kivétel nélkül minden pap számára rendes a megtérés
kötelessége: hiszen itt valami gonosz eltitkolás folyik a gyermeki lélek
előtt. Nem azért oly biztosak-e a papi megtérés lehetőségében, mert
kivétel nélkül minden papnak, akinek lelke van, át kell mennie ezeken a
megdöbbentő fölfedezéseken: mindnek magának kell megtalálnia az Istent?…
S erre fölkiáltott:
– Mi hát az Isten?
S most hirtelen brutálisan zakatolt benne a gondolat, mely annyiszor
kerülgette már, s amelyet oly óvatosan takargatott, mint az önáltatással
a még ki nem fakadt sebet: talán elmulik.
– Ismerem a személyes istent, – morogta, hogy szavakban erősitse
támadását s a földre lemeredt keresve a jóságos istent, aki mindenütt
jelen van… hogyan?… Gyermeknépek által kifundált jóisten, gyermeklelkek
javára?… Legyintett: ez nincs.
És mégis, valahol a lelke legmélyén valami sóvárgó, valami áhitó érzés
lüktet: az élet és halál, a fejlődés bizalma…
Amaz csupa parancs, biztosság és megérthetőség: s mit sem ad. És ez
amennyi félelem, annyi sóvárgás és annyi csalódás?
Nem tud ő, – állapitotta meg magában, – a középkori pap lenni már, aki
vakon és együgyün állott annak az istennek lába előtt, akit a frázisok
kikövülten merevitenek, akinek létezését a Voltairek észokokkal
magyarázzák abszurdummá… Erről az istenről már a tanárai sem beszéltek,
vagy ha beszéltek, valami tolvajnyelv volt az: a kész kifejezés nem azt
az egyszerü értelmet takarta, amelyet látszólag kellett avatatlanok
előtt jelentenie: a pap nem tudhat kevesebbet az istenéről, mint a
laikus és ma minden intelligens ember tul van azon, hogy… Bizonyára még
a parasztok is…
De hát akkor ki ő? Mi ő? Mire van akkor épitve az ő élete, pályája,
jövője, ekszisztenciája… Egy régi ötletre, amit maig akceptál az
emberiség? Az ősöknek valami tévedésére, amit az ember gondolkodási
lomhaságból nem revideált maig sem? vagy talán csak a a rendváltozásról
való félelmében ragaszkodik hozzá… Vagy már el is van söpörve, csak
látszat, hogy még mindig áll a rendszer: hogyan merne egy község egy
szolgabirót igy kijátszani, mint őt ezek ma? vagy csak egy jegyzőt? vagy
csak egy tanitót?… De a pap!… Lehetetlen nem éreznie, hogy a parasztok
lelkéből az az érzés sugárzik, hogy a pap köszönje meg, legyen hálás
azért, ha minden cél és szükség nélkül eltartják egy életen át… Félévi
fizetés: hát ennyit csak odaadhat azért, mert mig él, el fogják tartani
ingyen és munka nélkül…
Egészen bealkonyodott s a feje zugott. Könnyes elbágyadással
támaszkodott a görbe fának, a mezőről munkások jöttek el az uton,
szótalan köszöntek, szótalan fogadta. Kimerülten hevert teste a fa
görcsös oldalán s zokogás kisértett a lelkében.
– Mi a község hite? s mi az ő hite?… Minderről, ami az ő lelkében folyik
s végbe megy, hogy fog valaha szót szólani az emberi fülek előtt?…
„Hiszek egy istenben, mindenható atyában…“ „és a Jézus Krisztusban, ő
egy szülött fiában“… „ki fogantaték szentlélektől… születék Szüz
Máriától… megfeszítteték és meghala… fölméne mennyekbe… onnan lészen
eljövendő itélni elevenek és holtak fölött…“
Minden szó, minden kép egy évezredes, kikövült históriai tétel… Minden
szó, minden kép neki már valami egészen szimbolikus forma, a régi
kisművészek alkotó kezéből kikerült finom, finom edény, amelyet valami
egészen uj tartalommal, a hitnek egészen uj olajával kell megtöltenie…
Ha meg akarja tartani a régiséget… S mért ne akarná… Mért vegyen uj
hitéhez uj vásári porcellánt… Hiszek egy istenben mindenható atyában… A
bibliai Isten-eszme alkalmas arra, hogy minden tartalmat felöleljen… A
bibliai Isten-eszme már korszakokon ment át…
S hirtelen mint nagyszerü megvilágitásban, feltünt előtte a bibliai
Isten-fogalom három nagy korszaka… Már régen járt efféle az eszében, de
most minden tisztán tünt föl előtte: Az ótestamentom istene: Ábrahám
istene! A tiszta fetisizmus istene: akit az ember varázslással fog a
pusztában s kényszeriti, hogy neki engedelmeskedjék. S ha nem teljesiti
kötelességét, megfenyegeti és megbünteti… S hogy nőtt fel ez az isten a
Próféták istenévé. Régi nyers egyszerüségét elveszitve a próféták egeken
trónoló, szárnyas angyalokkal körülvett félelmes mindentehetőjévé, s
végre a Jézus egészen elvont és egészen személytelen atyai hatalmává…
Most jön az uj isten, amint az emberiség ujabb életkorszakot ért, most
bontogatja már lehetőségét lelkünkben az uj isten-fogalom, amely még
tovább kell hogy menjen s levesse a fetis utolsó ismérvét is, a próféták
naiv és félelmes egész személyesitett kosztümkiséretét, s tulnőjjön a
jézusi… nem: hogy megkapja a jézusi távlat igazi értékelését.
Rögtön felgyult s elhatározta, hogy azonnal megkezdi ennek a témának
feldolgozását.
S amint igy szilárd célt érzett maga előtt, egyszerre enyhült éhsége és
keserüsége: mindjárt otthonabb érezte magát a Boáz mezőin, ahol a Ruthok
kalászcsomóikkal jönnek hazafelé a sötétben a mezőről… S ő maga is
kedvet érzett végre, hogy megtérjen a csillagvirágos ég alól, a maga
rideg és rossz emlékillatu barlangjába, hol sem kenyér, se só nem várja:
de bár csak életének savát meg tudná találni.


MÁSODIK KÖNYV.

I.
Még nem vagyok ötven éves, mondta magában a papné s az arca tüzelt. Még
nem vagyok ötven éves és még nem késő…
A fiatal ember halkan beszélt s egy-egy őszi levél szállott le közöttük
a lugas asztalára. A fiatal ember vékony volt s szinte megszürt és
megszitált, mint a holdsugár, a lába mellett egy fehér kuvasz feküdt,
aki az utóbbi hetekben a nyomához kötötte az életét s most nyugodtan
hevert a gazdája mellett, aki csak azért türte itt, mert az asszony
udvariasságból nem engedte kikergetni a lugasból. A fiatal ember
beszélt, beszélt, a hangja is bágyadt volt, érctelen és kimondhatatlanul
kedves. Kedves és közeli s az asszony sötét szemeit ráfüggesztve, némán
szemlélte és magában monotul mondogatta: még nem késő, még nem, még nem
késő.
– Az atyám engem mindig kisembernek hivott – mondta a fiatal pap,
mosolygott, – és én még csakugyan egészen kis ember voltam, mikor ő
meghalt.
Az asszony édesdeden elmosolyodott, a vékony szája ugy nyilt el, mint
egy édes illatu hervadt virág, amely mindjárt lehull s utána mondta:
– Kisember… kis… ember…
A fiatal férfi lesütötte a szemét, szemérmesen és rátapintottan, aztán
tovább beszélt.
– Dadogó ember volt… az atyám… néha én magam is érzem, mintha a fejem
fölött sziklák lógnának, most mindjárt rámzuhan… s nem birom kimondani a
szót… da… da… dadogok, – s a homlokát egészen lehajtotta a kerti asztal
széléig s a fejével megérintette a deszkát, mosolygott s kis fiu volt,
fáradt és éhes… mindig éhes… persze…
– Az én atyám nagyon régi ember volt, – folytatta enyhén, – a
forradalomkor már katona: Görgei ott felejtette a Tisza hidjánál, őrszem
volt s mikor Paskievics utána nyomult, hajnalban tovább szökött, az
őrszemet nem is értesitették, csak nem váltották fel… Az atyám tizenhat
óráig állott egy helyben, akkor jöttek a muszkák, elvették tőle a hosszu
puskát s bevitték a kórházba, mert dadogott… Ott volt két napig, akkor
egy orvos, jólelkü német ember azt mondta neki, itt van egy rubel, eredj
a patikába, hozz kámfort… S a szemével magyarázta neki, hogy ez azt
jelenti, hogy illanjon el… Az atyám azonban elment a patikába s hozott
egy rubelért kámfort.
Ismét lehajtotta a fejét, nevetett, a tenyerébe támasztotta az arcát,
oly kedves volt és olyan naiv… A papné szeme ködfátyolt kapott, ahogy
nézte, nézte…
– Akkor az orvos bizonyitványt állitott ki, hogy ez az ember beteg:
beszámithatatlan, el kell bocsátani… Ezt az irást lebélyegezte orosz
pecsétekkel s az atyám nem tudván oroszul, mindenkinek megmutogatta s
igy orosz segitséggel jutott haza Ungba.
– S az édes anyja? – mondta a papné, oly gyengéden és kedvesen, mindent
tudni akart, mindent tudni kellett a fiuról, erről a jó, édes
kisemberről…
– Az édes anyám, – mondta kissé elszomorodva a fiatal ember, mert mint
minden fiu, megérezte, hogy ebben a percben, mint minden pillanatban,
mikor idegen asszonyhoz bizalmas és jó és hü: hütelen és távoli az
anyjához… – az édes anyám nagyon fiatal volt az atyámhoz. Ő még ma sem
igen idős, negyvenhat éves… Szegény paplány volt, özvegy paplány, ugy…
gyámleánya az atyámnak… Azt hiszem, jó embernek tartotta, hát hozzá ment
az ungvajdai emberkerülő öreg paphoz… aki akkor valami hatvan éves, vagy
kevesebb? agglegény volt s maga főzte magának az ételt. Az atyám, igen
furcsa lélek volt, – már megint az atyai emlékeket mondta – külsejére
nagyon goromba, nem adott magára semmit s mindenkinek megmondta az
igazat, egész nap a könyvtárában ült: ugy féltünk attól, hogy kijöjjön,
mindig suttogtunk az anyámmal, hogy az atyám meg ne hallja… Nem féltünk
tőle: csak féltünk attól, hogy közénk lép…
Magába merülten nevetgélt, szemérmesen és hangtalanul s most is egy
olyan halk és suttogó kisember volt, mint akkor lehetett, a papné meg
volt illetődve: szivébe nyilalt az anya fiatalsága: fiatalabb nála?…
Annál dacosabban, annál mohóbban kivánta a halk és suttogó fiut, ezt a
jó és finom kisembert a maga büvkörében… A fiatalember ráemelte szemét s
fojtott édes mosollyal, őszintén szólt:
– És csak most tudtam meg, theologus koromban, az atyám halála után sok
idővel, hogy szegény, kis öreg, kis komor öreg ember, aki sohasem szólt
senkihez, aggul, mint egy magános mackó dörmögött s jobbra-balra
brummogott: szegény atyám, egy nagy egyéniségnek, a saját atyjának a kis
famulusa volt egy egész életen át… A nagyapám szintén ungvajdai pap
volt: ugyanott. Nagy pap, odaszorult. A testvérei kolozsvári, pataki,
pápai tanárok, ügyvédek, Nagyenyeden is volt egy, az pap és tanár volt,
hires szónok mind s a nagyatyám volt a legkülömb köztük, csak ő
leszorult Ungvajdára. Egy egész láda irás maradt, csupa remekbe metszett
betük, egyenletes szép kalligráfikus irás, predikációk, homiliák,
Kossuth Lajos pozsonyi lapjának másolatai, meg Csokonai versei, effélék,
minden. És az apám egész életében csak azon dolgozott, hogy az apját
rehabilitálja. Kiadta, nyomtatásban, micsoda áldozattal! az apja
homiliáit: Jézus példázatai homiliákban… Be is rántotta alaposan: senki
se vette, de csak azért is ki akarta adni a többit is, minden irását az
apjának: nem vette senki… Nem értem: az atyám hetvenkét évet élt
Ungvajdán, a nagyatyám hatvanat: százharminckét esztendeig ott fenn, a
magyarság északi határán: hogy is volt az, hogy egy napra sem vesztették
el kedvüket, hogy prédikációt irjanak prédikációra…
Az asszony halkan nevetett, mintha valami büvös álomba volna: most már
egészen az övé ennek a kisembernek a szive, hogy előtte ily kedves
őszintén fakadozik ki belőle az ősei kritikája s minden… A fiatal ember,
akin valami mély bánat, fásultság, ittasság érződött, lassan oldódni
kezdett: s ezt a saját érzéseinek tulajdonitotta, mert egyre forróbban
sugározta feléje magát.
– Én nem éreznék erőt magamban erre, – mondta a fiatal pap s közben már
arra gondolt, hogy hisz ugyanazt teszi: most is azért oly fáradt s
kimerült, mert befejezte tanulmányát.
– Az atyám nem türte, hogy valaki észre vegye a dadogását, – mondta a
fiatal ember, s szüntelen és szakadatlan csak az atyjáról beszélt,
mintha fel akart volna szabadulni, ki akarta volna magából beszélni,
mintha önmagát akarta volna azzal kicsinyiteni, bántani, gunyolni, –
egyszer az iskolában el kellett szavalnia a Hazádnak rendületlenül… Az
persze még a forradalom előtt kellett, legyen, az atyám született
1827-ben, tehát ez legkésőbb ugy 40-ben történt Sárospatakon… (ez egy
diáknyuzó kollégium volt még az én időmben is, ott nem értették meg a
gyereket, csak a magoló sablonokat) szóval szegény azt mondja: Hazádnak
rendületlenül, irttta tata tatta… (elfelejtette ki irta, valami szin,
valami szin, gondolta s kibökte) Piros… Mmmaris… Még mikor én ismertem,
még akkor is mindenki tudta, hogy Pirosmarist mondott Vörösmarty
helyett.
Matolcsy megtörölte a szemét, mert a nevetéstől könnyes lett, s hogy
szépitse az apját, magát: az öregapjáról kezdett maróan szólani.
– A nagyapám, az igen, az nem tett ilyet. Az is alacsony ember volt, de
legalább nagy szakállu, képzelem, – s befelé nevetett, – mekkora komoly
pap lehetett. Kis ember volt, hát nagy szakállt viselt, s hozzá magas
sarkot, meg kürtőkalapot, mert a tekintélyt meg kell csinálni… Én az
anyám fajából való vagyok – mondta s hirtelen elpirult, magyarázva tette
még hozzá: (azok ilyen hosszu létrák…) Nahát a nagyapám, az igazán
sohasem bujt ki bibliothekájából… (Nekem ugy tetszik, hogy a kettő közül
az atyám volt az eredeti, kedves, közvetlen lélek, szegényke erővel
utánozni akarta a nagyképü apját, bocsánat, a kis dadri, bocsánat, ő
csak azért ült mindig a szobájában, mert félt kijönni, hogy valami
megbántást kap s apja irásait őrizte… mert ő nem irt: két három cikket
életében: de az aztán olyan volt! az mind visszhangot keltett. Az
egyiknek az volt a cime: „Az összes superintendensek figyelmébe!“ A
másiknak meg ez: „Hát én mi vagyok!“… Én nem tudom mi volt bennük, sose
láttam a cikkeket, de már a cimük olyan… Igazán nagytiszteletü asszony
nem tudom mit gondol rólam, hogy az atyámról… Szegényke… Már az is olyan
eredeti, hogy sose volt szabad apámnak mondani, hanem: atyám!…) Ja igaz,
a nagyapámról jut eszembe, hogy az milyen ember volt: ha a kösségben
pártoskodás volt, a legközelebbi választásnál azokat a kolomposokat
tétette előljáróvá, akik az ő törekvéseit legjobban igyekeztek
meghiusitani s a hir szerint a rend helyreállt…
Elhallgatott.
– Jó politikának látszik, – mondta az asszony.
A fiatal ember csendesen szólott.
– Már én is gondoltam, hogy…
Az asszony várakozóan, sürgetően nézett rá, mert régen sejtette, hogy
valami baj van a fiatal ember dolgai körül, bár soha sem szólott róla.
Ez hirtelen elszánta magát s kimondta:
– Hogy Kis Pétert kellene megválasztani kurátornak.
Az asszony hátrább ült, gondolkodott, maga elé idézte a fábjánfalvi