A fáklya - 03

Total number of words is 4352
Total number of unique words is 1861
31.4 of words are in the 2000 most common words
44.3 of words are in the 5000 most common words
50.1 of words are in the 8000 most common words
Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
a bitang gazemberek egy félesztendei fizetését elisszák… De mi az
ördögnek irta alá azt a nyugtát…
Most már késő… Most már mit tegyen.
A gazemberek! a disznó gazemberek!… A fene egye meg a gaz disznóit.
Bitang parasztok, átkozott bitangok… egy félévi fizetést kiloptak a
zsebéből. A papjuk zsebéből. Minek is ment erre a pályára. Miért nem
ment fel az egyetemre. Most segédtanár volna valahol. Pozsonyban, vagy
Temesváron, vagy akárhol, csak parasztot és vallásbelit ne kellene
látnia. Ezek… a gazok… a nyomorultak… Most már érti az anyját, aki egész
életén keresztül tele volt szemrehányással… Ő persze sose értette s
lenézte a lelke mélyén, hogy az édes anyja anyagi szempontokból az egész
népet megvetette… Hitvány pénz és apró károk miatt, amit a parasztoktól
kellett szenvednie… De hisz ezek nem emberek, ezek disznó kutyák,
tolvajok: még fenyegetni mer a gazember! hogy a fü se nő meg az ő
földjén! Hogy csirkéje, marhája mind megdöglik… Minek irta, minek irta
alá azt az irást…
Most már vége… Most ő maga szentesitette az egészet. Most már igazán
büntárs… Nem kellett volna aláirni… Törvényre vinni… Hát vádolják meg:
hát mit csinálhatnak? Mutassanak tanut, aki előtt ő biztatást adott,
hogy… Mutassanak irást, az ő kezeirását, hogy… Átkozott rablócsorda…
Fölfalták az ő félévi fizetését és ide mernek jönni olyan arccal, mintha
a legártatlanabb volnának… Tudták ezek, tudták ezek a gazemberek, hogy ő
egy pipogya fráter, ő vele akármit lehet csinálni…
Nem, nem, nem, ez nem lehet. Ez nem marad annyiba… Megy a püspökhöz.
Azonnal pakolni s visszautazni… Az állás elveszett, de ezeket a
gazembereket megtáncoltatja! Nyomorult kutyák… Mind be kell csukatni
sorra… Ez egy országos botrányper. Inkább itthagyja az egész papságot,
de ezt nem lehet csak ugy tulélni… Mért pap ő tulajdonképen? azért mert
valami ostoba idealizmus idesodorta. A kollegái mind a
legtehetségtelenebb fráterek. Valamirevaló diák nem megy erre az ostoba
pályára: Örök szegénység, és amellett ilyen népekkel együtt lenni.
Együtt élni. Egy egész életen át…
Ez nem mehet igy. Fütyül az egész papságra. Ez az első nap?… Mi jöhet
még?…
Ha most láthatatlanná tudna válni, hogy utánuk menjen… Á, hogy vágná,
hogy ütné őket kupán…
Összecsapta a kezét: most értette meg milyen okos ember volt az az
esküdtfelügyelő, aki hatvan kilós sulyzókkal tornázott mindennap… Azzal
nem mertek volna kikezdeni… Ekkora karjai voltak… Csak azzal próbáltak
volna… S megint érezte a karjában a kurátor goromba markának a
szoritásait. Olyanokat lóditott rajta, disznó komisz gazember; fujt és
lihegett s a szeme folyton könnyesebb dühben égett.
Az asztalt csapkodta öklével, mig annyira meg nem fájult a keze, hogy
abba nem kellett hagynia. Fogott egy levélnehezéket, amely egy
kinyujtott női kezet ábrázolt s benne egy darab kábel, csillogó
rézkarikákkal. Pár pillanatig szórakozottan meredt rá erre a sulyra,
akkor belevágta az ajtóba, ahogy csak birta, olyan erővel. A bronzdarab
nagyot durrant az ajtón s ő ködös szemmel, lihegve látta, hogy a barna
ajtón fehér folt marad, szilánkok merednek ki; lehorzsolt egy darabot a
deszkából.
Azt a kutya istenit, – morogta.
Még sohasem káromkodott életében s most valami testi kielégülést érzett.
– Keserves lesz még nektek ez az én félesztendei fizetésem!
Levágta magát a diványra. Undok ragadós viaszosvászon divány volt az,
olyan bőrimitáció, ha az ember ráült, odaragadt. Néhány percig
mozdulatlanul, mereven feküdt, csak az erei lüktettek, s kimeredt, mint
egy halott.
Nem birt lecsillapodni. Ahogy mozdult, a ruhája hersegett, ahogy eltépte
a ragadós diványtól.
– Mind disznó gazember, – mormogta. – Az iparos is, a kereskedő is.
Mindenki. Ez divány?… Ilyen piszkot diványnak adnak el. Drága pénzen…
Meglopni, megzsarolni a gyanutlan, ártatlan fiatal embert? Rásózni. A
fene egye meg a zsidaját… Hanem most majd várhat a pénzire.
Hirtelen elmosolyodott. Káröröm villant fel benne. A debreceni kereskedő
milyen simán és ravaszul sózta a nyakába a büdös portékáját. Az is annak
nézte, ártatlannak, akinek mindent a nyakába lehet nyomni. Hát most
legalább meg fogja tanulni, hogy nem megy olyan simán: a kis
tiszteletesecskék nem olyan jó fejős juhok… ha megtanitja őket az élet…
– Várjon, ha én várok! – zsidók… krisztusfeszitők… kellene szalonna?… –
s kinjában röhögni kezdett. A kezébe hajtotta a fejét, ugy röhögött…
Hallatlan… az ember igazán a legnemesebb érzéssel indul el az élet
utjára s hát nem lehet. Nem lehet!… Muszály orditó farkasnak lenni a
farkasok közt…
– Csak tudnám, hogy bánjak el velük… Hogy nekem se legyen bajom… Hogy
megtromfoljam őket… Mit tehetnek velem ezek a gazemberek? Nekem nincsen
se tyukom, se tehenem, se szamaram… – s ujra röhögni kezdett magában,
kuncogva, a saját lehetetlen állapotán mulatva; hát mit tudnak ezek
nekem ártani?… A fene egye meg a bitang parasztjait, most pórul fognak
járni!… Hát ne teremjen az a föld semmit!… Fene egye meg a földet, meg
azt is, ami rajta terem: fizessenek ki! Akkor majd én tudok mit enni…
Nem fogok éhen halni… Eszem kenyeret, szalonnát s megvan. És ur vagyok.
Dögöljenek meg odakinn. Dolgozzanak. Mégis én vagyok az ur. Lenyomom azt
a vasárnapi prédikációt s megvan. Egy porszem se száll a ruhámra…
Legalább lesz mit prédikálni!… Nahát majd fogok én nektek minden
vasárnap leckét adni az önzetlenségről, a jóságról, az emberi
szeretetről…
Véres szemeit rámeresztette a falra s már lassabban lihegett. Aztán
észrevette, hogy már jó délután lehet s még ma egy falatot sem evett.

V.
Nem tudott elindulni. Nem tudott kimenni hazulról. Fáradtság, bágyadtság
vett erőt rajta. Ujra csak leheveredett a ragadós diványra, amely égette
a testét, annyira undorodott tőle, de mégis csak kényelmesebb volt, mint
állni, járni, széken ülni s uribb, mint az ágyra heveredni diákszokás
szerint.
Nagy, nagy csalódás tette fanyarrá a szája izét. Valami brutális,
hihetetlen képtelen dolog volt az, ami vele történt.
Mi, mi is. Hát ő már nem az, aki eddig volt?… Diák? esküdtfelügyelő,
püspöki segédlelkész… hivatalnok… temetőgép… Mennyire unta, hogy
napról-napra folyton temetésre kellett járnia, Debrecen széles és
unalmas utcáin egyre s napról-napra halottakat kisérni, fásult kedvvel
zokogó asszonyokat és éneklő, vájákoló gyerekkórust hallgatni… S már az
is valami kellemetlen uj élet volt, a kollégium egyszerü, megszabott
boldog napjai után. Csak az volt az igazi, az volt a jó… Hisz ez a
papság, az neki valami olyan „tandijmentesség volt az egész életre.“
Konviktus és stipendium… Amelyért még vizsgázni, leckézni sem kell
többet… Csak be kell iratkozni s azontul minden megy magától… Csupán
egygyel nem volt tisztában, mi is lesz a „tanrend?“… de hát az adódik
magától. Mint egy örök vakáció, ugy tünt fel neki az egész papi jövője.
Ugy is látta a saját apjánál is hajdan s minden régi emléke igy mutatta
neki a papok életét. Beülnek a bibliotékába s olvasnak, ujságot,
könyvet, pipáznak, ha kijönnek, a gyerekekkel szórakozottan tréfálnak,
kisétálnak a mezőre nézni, hogy nő a buza; a faluban megsüvegelik;
köszönnek jobbra, balra, kegyesen, barackot nyomnak egy jóképü gyerek
fejére s füstöt fujnak a virágzó almafa lombja közé.
Csak a szive ne szorulna annyira. Nem bir semmire gondolni, semmit
tenni. Nem bir fölkelni, megmosdani, felöltözni. Pedig valamit kellene
kitalálni. Éhes és nincs mit enni. Most nem nyit rá senki ajtót ezek
közül a gazemberek közül. El van intézve, most már megdögölhet itt a
szobájában. Kifosztották, egyet röhögtek rajta s mennek a dolgukra.
Mulattak egyet a bolond uj pap rovására, leitták magukat. A, milyen jól
érezte ő tegnapelőtt éjjel, hogy itt fel kellene állani, s prófétálni és
szöges ostorral verni ezeket a kutyákat!… Egész ámulattal gondolt vissza
erre a csodálatos gondolatra. Neki már akkor büzlött valami… „Kinek a
költségére megy ez a nagy lakoma!“ jutott eszébe, meg is kérdezte. Jól
emlékszik, hogy kérdezte s a kurátor, a tolvaj, milyen sunyin mondta rá:
„Nem kell avval törődni, tiszteletes uram!?“… Ezt is be fogja szüntetni,
ezt a fesztelen tiszteletes uramozást! Hátra a paraszttal! Hét lépést a
kutyákkal!… Bitangok, hogy tolták be ide a pofájukat ma is. Ez volt az
utolsó. Ott az előszoba nekik. Azt a kutya mindenit ennek a büdös
fajzatnak.
Ujra felállott és egyet-kettőt lépett. Veszekedett éhség volt a
beleiben, ahogy felállott.
– Hát ez mégis csak hallatlan! Egy félévi fizetésemet felzabáltátok és
nekem ma nincsen már egy falatom, amit megegyek?
Dühösen dobta le magáról a kabátot s kicibálta az inget a nadrág övéből.
Mosdani készült.
Jó negyedóráig mosta, surolta, kábult, gőzölgő fejét, oly dühösen,
mintha ellenségén állana boszut s tele fröcskölte vizzel az egész falat
s az egész padlót. Közben vizet fujt ki, meg-megállott, mig egy
káromkodó szót kifujt magából. „Gazemberek!“ „Kutyák!“ „Kutya disznó
gazok!“
A fésüvel csaknem kicibálta a haját s nem birt kitalálni semmit.
Gondolta elmegy a kurátorékhoz. Nem vizitbe, hanem azt mondja nekik:
„Hallják! Maguk engem megraboltak, kifosztottak, most megkövetelem, hogy
ujesztendeig énnekem kosztot adjanak!“ Nem fogok itt megdögleni, tette,
füzte hozzá tovább; mikor a mellényét felvette, egy ezüst hatos esett ki
belőle. Elgurult, utána akart nyulni, akkor meggondolta: Nem! hadd
guruljon. Mire itt nekem a pénz. „Itt nem lehet pénzt költeni“… Nem is
kell; egy krajcár se. Semmi. Tartsanak el. Ha ők felfalták az én félévi
fizetésemet, most tartsanak el. Sorkoszton. Mindennap vasárnapi ebédet
fognak ide küldeni, vagy megeszi őket a fene.
Már nem ismert magára, már olyan könnyen és természetesen, sőt olyan
kéjjel mondta ki magában, gondolatban folyton a legdurvább szókat,
mintha ez az erejének volna a próbája, mintha ebből önbizalmat akarna s
kellene meritenie. Soha ő, soha, egész diákpályája alatt nem mondta ki a
szót, hogy fene… S most, az első nap…
De hisz ez borzasztó!… Borzasztó!… Hogy ő!… aki soha, soha nem akart
anyagias lenni… ő, épen ő, a szelid, jó fiu, aki olyan gyöngéd volt,
annyira figyelmes, jó és figyelmes és tisztességtudó és alázatos és ugy
megbecsült mindenkit, aki valami tiszteletet érdemelt, az öreg papokat,
a tanárait, a jó tanulótársait, a jó fiukat, aki ugy elhuzódott mindig
mindenkitől, aki goromba és rossz és komisz és pimasz és a fene egye
meg: ő neki kell igy járni az élettel, a fene egye meg, a fekete fene
egye meg.
Nohát ez nagyon kegyetlen lecke a sorstól. Az egész olyan, ahogy az
ujszülött érezhetné magát, ha tisztán tudna érezni és gondolkozni: ahogy
ő most egész váratlanul kibujt erre a komisz, erre a kinos és kegyetlen
életre az Alma Mater meleg és kövér és hizlaló öléből. Ahol semmire se
volt gondja, ahol a szájába csurgott; szája sem volt, az összes ereit és
az egész szervezetét egyszerüen eltöltötte a tápláló nedvek bősége, hogy
nem kellett gondolni soha a reggelre és az estére és a zabálásra:
csengettek délben és este a konviktusban, amikor menni kellett enni… hát
itt, mikor csengetnek már, ma még nem evett és nem is fog többet? vagy
mi? Hacsak maga nem kotyvaszt magának, vagy mi a csoda? Uff, de jó volna
most rákezdeni a süvöltést és orditást, mint az ujszülött csecsemő, a
rideg és komisz világban, amelynek szur a levegője és vakit a
világossága és ahol nincsen semmi, ami volt, csak fájdalom és kin és
ismeretlen kinok, amire eddig nem is gondolt és… uhhh, de utálatos ez az
élet…
Átment a másik szobába. Maga sem tudta mért. Négy szoba. Mi az isten
nyilának, mikor egyikben sincs ennivaló. Egész megrémült: háló, ebédlő,
dolgozó és gyermekszoba… Mi az isten… neki gyerekei…
Láng öntötte el az arcát: ez valami hallatlan és borzasztó és
fölháboritó és rémület és a fene egye meg az egészet: hát vissza bujni a
kollégiumba! Hát kellett az neki, nem tudott ott maradni segédtanárnak
és most ott ülhetne a konviktusban az asztalfőn s imádkozna: Uram, áldd
meg a mi ételünket…
Jól van, az emberiség közjava: ezért nem maradt ott; mert ő meg akarta
mutatni, milyennek kell lenni a papnak! Most aztán mit fog mutatni! Azt,
hogy hogy kell művészettel koplalni félesztendeig! Evvel imponáljon a
parasztoknak!
A homloka verejtékes lett ujra.
Senkit nem ismer itten. Farkasok közé bezárva és senkit nem ismer. No a
magyar paraszt, az ugyan szépen be van állitva most már neki. A nemes,
önzetlen, becsületes paraszt, a magyar faj. Az emberiség legfinomabb
parasztja. Hát okosok: az igen. Azt kinézték, ki lesz az, akinek a
bőrére ihatnak, ehetnek, aki nem csinál nekik bajt… A kapuja mindig
nyitva van, a magyar embernek: a vendég étlen szomjan nem megy el a
falun s hogy az ingét is oda adja a magyar annak, aki szépen beszél
neki… Igen, lehuzza az ingét is annak, aki szépen beszél.
És hogy élnek ezek! Hogy élnek tovább! A kis házak, a csöndes kis falu.
A boldogság kis oázisa, fehér falak, piros muskátlik, az utcán
keringenek a fehér kuvaszok, megkergetik a barna ludakat, meg a sárga
tyukokat. Hejjej, micsoda más igy közelről ez az élet, mint mikor kijön
a diák legátusnak pünkösdre.
De hát ha ez igaz és nem egy elszigetelt eset: hát akkor micsoda dudva
verte fel ennek a népnek a lelkét, hát akkor mi van avval a jó maggal,
mit az isten elültetett minden ember lelkében!
Fogta a kalapját s az uj fekete sétapálcáját s elindult, hogy megy a
tanitóékhoz vacsorázni. Az ebédről már elkésett, de a vacsorát, azt meg
fogja kapni, biztos, hogy megkinálják… Talán el is mond mindent… De jó
volna még csak egy csupor aludttej is, lágy kenyérrel… Különben is az
intelligenseknek össze kell tartani a parasztokkal szemben. A népnevelés
munkájába a papnak s a tanitónak különösen… Hát persze, ezek majd adnak
kosztot, ujesztendeig, persze egyelőre hitelbe: már amig pénzre nem tesz
szert.
Kissé megkönnyebbülten ment ki az utcára: majd csak elrendeződik.
A templom előtt egy fiu állott. Rábámult, nem köszönt.
– Jónapot! – piritott rá.
Az mogorván nézett vissza. Már mikor ilyen kicsi, kis komisz állat.
– Hogy hijnak?
– Kis András.
Bólintott s tovább ment. Ahogy egyet lépett, nagy kutyasivitásra ijedt
fel. A kis fehér kölyökkutyát, amelyik az imént tünt a szemébe, látta,
ahogy sántitva három lábon iszkolt, ugy vonitott, mint egy gyerek.
Visszanéz, a fiu röhögve nézi a kutyát, amelynek letörte az egyik
hátulsó lábát a doronggal, ami a kezébe volt.
– Minek bántod azt a kutyát?
A fiu ellenségesen huzódott visszább.
A pap visszalépett hozzá:
– Szabad az állatot kinozni? Nem tudod, hogy az épen ugy az Isten
teremtménye, mint te vagy? – avval megfogta a gyerek fülét.
Nem szoritotta meg, nem cibálta meg, csak megérintette. Igaz, az volt az
érzése, hogy meg kellene tépni, de csak ugy fogta meg, mint a gombot,
annak a kabátját, akivel az utcán beszélget a tekintélyes és öregebb
uriember, de a kölyök abban a pillanatban valami éktelen és rémületes
módon elvisitotta magát. A tulsó faluvégig elhallatszott a bőgése.
A pap felrántotta a szemöldökét magasra s eleresztette a gyereket,
mintha békát fogott volna meg. Egy pillanatig az a kedve volt, hogy
megfogja, megrugja, hogy oka legyen orditani, de csak tanácstalan
állott. Gondolta, talán fájós a füle és…
– Ki ez a Kis András nevü fiu? – kérdezte a tanitót, ahogy sietve
belépett az udvarába.
– Az? aki ott bőg?… Az a Kis Péter fia! Nagyon hamis ember! – mondta a
tanitó pusmogva a nagy fekete bajuszába, amely mint egy eresz takarta az
egész állát. Apró, szapora, árulkodó szóval folytatta: – Az volt a
legnagyobb ellensége a tiszteletes ur megválasztásának. Ni, hogy bömböl
az utcán, mindjárt jön ennek az anyja, hogy ki bántotta az ő magzatját.
– No ezt jól eltaláltam, – gondolta kedvetlenül a pap. – Haszontalan
kölyke. Én cibáltam meg a fülét, azért bőg.
– Csak tán nem.
– Megbosszantott, hogy egy kis kutyát leütött s mikor rászóltam, ügyet
se vetett rám. Nem is felelt.
A tanitó sziveskedve bocsátotta előre a papot.
– Nem tesz semmit, nem tesz semmit, – mondta szapora száraz szavaival, –
sok baj van ezekkel a parasztokkal.
– Azt hiszik ugye, félig agyonvertem, – mondta a fiatal ember s
csakugyan valami szorongást érezett.
– Dehogy hiszik, dehogy hiszik: de azt fogják hirdetni. Kis Péter nem
fogja soha elfelejteni, hogy az ő fia volt a legelső, akit a pap a
faluban meglazsnakolt.
A pap szurós szemmel nézett a tanitóra s valahogy nagyon
elkedvetlenedett tőle azonnal: mintha a tanitó szavaiban már is benne
érezné ennek a meggyanusitásnak a szelét. Ezt nagyon hebehurgyán
csinálta megint, mi az ördögnek is jött ő ide. Hisz ez az ember még
egyszer sem volt nála. Nem tartotta kötelességének, hogy udvaroljon
neki…
– Tessék, tessék besétálni tiszteletes ur, – sürgette a tanitó, aki ugy
tett, vagy legalább is, ő ugy érezte, mintha ugy fogná fel a látogatást,
mintha csak a botrány elől menekült volna ide.
Tétovázva lépett be s nem tudta mit tegyen, ne forduljon-e vissza.
Egészen meg volt zavarodva: ilyen kellemetlenség az első percben, amint
a lábát kiteszi az udvarból. A tanitóné, kövér, széles képü, szeplős,
bibir csós asszony állott előtte, s a fiatal pap a legnagyobb zavarában
kezet csókolt neki, de abban a pillanatban már megutálta amit tett s ugy
csinálta, mintha mindjárt vissza is akarná szivni; szóval adott is, nem
is. De mi az ördögnek jut neki eszébe megcsókolni egy ilyen céklavörös
kimosott kezet, a rektorné kezét, fuj.
Elpirult bele, a musai papnénak nem csókolt kezet tegnapelőtt… A
tanitóné láthatta, hogy szégyeli, hogy megtette s hogy csak a parasztok
miatt fenyegető botránytól való zavarában tette… szóval ez is a lehető
legrosszabbul sikerült. Már azt se tudta, mit tegyen, mi lesz vele. És
olyan éhes volt, majd elszédült.
– Nagyon örvendünk a szerencsének, – zsizserélt a tanitóné s rémitően
sziveskedett, de piszkosan közönséges volt, a pap csak később tudta meg,
hogy parasztlány volt s ugy lett tanitóné, hogy el _kellett_ vennie a
tanitónak.
Leült az első szobában a kanapéra s a kalapját csak a tükör előtt vette
le s maga mellé tette, hogy oda ne ülhessen mellé a rektorné esetleg. A
botját is a kezében tartotta s olyan merev lett és tartózkodó, mint egy
gőgös ur, aki szolgai hódolatot vár. A levegő azonban dohos volt, s
minden rugó kiállott a rongyos kanapéból, amely ócska nagykendővel volt
letakarva.
A tanitó is leült, görbe vállu öreges ember volt, aki soha sem nézett
fel, mindig lesütve tartotta a hosszu pillás szemeit. Egész szőrmacska
volt, a hosszu bajuszszálai az állát is fedték s kissé borotválatlan
volt. A szemöldökei egész papmacskák voltak, nagy bozontok a homloka
tövén s a feje kopaszra volt nyirva. Konok, mogorva, mindentől
elkeseredett embernek látszott, aki azért nem nem néz senkire, hogy
egészen magába fojtsa az érzéseit. A felesége annál leselkedőbb volt, a
szeme mindenüvé befurta magát s kövér arcán állandóan valami
sértődöttség és figyelő várakozás volt, folyton fenyegető pofonok előtt.
Ahogy a mozgásuk elcsöndesedett s várták, hogy a pap megszólaljon, kint
hirtelen a csöndessé vált utcán éktelen asszonyüvöltés csattant fel:
– Jézus Máriám, agyonverték a fiamat! Ki bántotta az én szerelmes
gyermekemet! No csak jöjjön haza az apád, csak jöjjön haza a mezőről,
vasvillával szurja keresztül, aki rátette a kezét, kiontja a belit, aki
hozzád nyult, csak jöjjön haza.
A papban meghült a vér. Ez már felülhaladta minden fogalmát a
durvaságról, tiszteletlenségről és emberi komiszságról.
– Hisz ez bolond, – mondta nagy szemet meresztve.
– Gonosz a, – kapott a szaván a tanitóné s leplezett gyülölettel nézett
arrafelé az ablakon át. Fel is emelkedett kissé ültében, hogy jobban
kilásson az ablakon. – Akkor esztendőn, mikor idejöttünk, jön fel
egyszer ez az ember, ez a Kis Péter: hogy „az én gyerekemet, hogy merte
megütni a tanitó ur!… Tuggyajé? hogy Illaván is! ültem én mán!
emberölésér! de fogok mégeccer!“… Káronkodott! benn az iskolában, de
borzasztó csunyán. Én idebe hallom a lármát, teremtő isten, mi a mán,
kimengyek: hát nyilik az iskola ajtaja, az uram intett egy gyereknek,
hogy nyissa ki, ő maga meg fogja az embert és zsupsz: ki a hóba! Ott
szedte össze magát, ott hemperedt fel a lábam előtt az udvaron. Aóta
osztán nem gyütt többet az iskolába… Muszály itt ököllel mutatni meg
minden uj embernek, mit tud.
A pap szinte reszketett, de csak a komorság látszott rajta, már ő is ugy
lesütötte a szemét, mint a tanitó.
Odakinn az asszony, ugy látszik ezalatt kivallatta a fiát s álnok
orditásba kezdett faluhosszat:
– Micsoda! Még be se tette a lábát a faluba, má gyilkolja a gyerekemet.
Az én gyerekemet!… Azér, mer az én uram nem akarta idehozni!… Megkérdi a
nevét osztán se szó, se beszéd fülire a gyereknek! Kitépi az én gyerekem
fülit, megvérezi az én gyerekemet!… No megájj pap!… Megitattad a falut,
de az én uram nem ivott a pájinkádbul. Eligérted esztendei fizetésedet,
de jól van: lesz még a kutyára dér!
A pap sápadt volt, mint a fal. Az asszony hangját nem lehetett tovább
érteni, csak hallani a rettenetes rikoltozását, amint az utcán végig
üvöltött.
– Mit tegyek én ezzel? Kimenjek? Megmagyarázzam?
– Isten ments, – sápitott a tanitóné, – csak olajat öntene a tüzre. Csak
hozzájuk ne aggya magát tiszteletes uram, mer akkor sose fog tekintélyre
szert tenni. Jaj, ezek a szegényebbek még utálatosabbak, mint a
nagygazdák, nem hijába mongyák, hogy mentül koszmósabb, antul
vakarósabb.
– De hát ez borzasztó, én hozzá se értem tulajdonképen: én azért
érintettem meg, hogy a lelkére hassak, hogy közelebb hozzam magamhoz,
hogy a szemébe nézhessek, mert elforditotta a… pofáját… a bitang kis
kutya…
A torka berekedt a hirtelen komisz szavakban való kitöréstől.
– Aaa, tiszteletes uram, – mondta a tanitóné s a karjára tette a kezét,
– ravasz a paraszt! Mikor annyi, mint egy csü tengeri, má akkor
huncutabb, mintahogy uriféle felbirja érni ököllel.
A pap erőt vett magán s komoran, erőszakosan lesütötte a szemét.
A tanitó viszont felemelte a pillantását.
– Különösen ez a magyar paraszt, kérem. Ennél erőszakosabbat én nem
ismerek, – mondta száraz, szapora, tárgyilagos beszédmodorán, amelyen
soha sem érzett az indulat, vagy fellelkesedés, – voltam én a tótságon
is, az még jó nép. Ott megtisztelik a nadrágos embert. Az kérem, olyan
mint az állat. Abba még benne van, amit beléjük vertek az urak, meg a
szolgabirók, azt akár ostorral lehet hajtani. De ez?… Ez mind azt hiszi,
hogy ő az Isten!… Ez elvárja, hogy neki süvegeljenek. Az urak előre
köszönjenek neki!… Amellett olyan becstelen kutya, lövöldözni kellene
őket…
A pap összevonta szemöldökét. Minden botrány és minden sérelme mellett
is, fölzudult benne a régi énje. Mintha ezekkel a szavakkal, mint szöges
ostorral verték volna végig. Erre fölháborodott. Erre a gyülöletre. Ezt
nem türte el, ezt nem engedte meg a tanitónak és senkinek, hogy a magyar
parasztról, mint magyarságról beszéljen igy, a magyar fajt szidják, a
magyar komiszságát.
– Meg vannak az okai ennek is, – mondta indulatosan és kitörve. – Ezt a
nevelést kapták századokon keresztül. Korbáccsal állottak felettük s a
nép megtanulta, hogy harapni kell ott, ahol lehet. Kizsarolták, most ő
adja vissza ugy és ott és azzal szemben, akivel szemben tudja…
Felvilágosodottabb, kulturásabb, mint más parasztság s az urainknak ősi
büne, hogy ahelyett, hogy segitőnek vették volna maguk mellé ezt a
népet, amely az ő ellenükre is fölvilágosodott és kiemelkedett a
szennyből, vissza akarták sülyeszteni arra az állati szinvonalra,
amelyen a többi népség még volt. A főuraink büne. Mert a magyar jobbágy
sohasem volt, századok óta nem voltmár igavonó barmuk, azért mindent
elkövettek, hogy rontsák és üldözzék őket. Tótokat, oláhokat, svábokat
és mindenféle rácot, akármit telepitettek a birtokukra: most az egész
ország magyar nép lehetne: de ők nem akarták. Csak hadd maradjon meg az
mind a maga barbár állapotában, jaj csak meg ne tanuljon magyarul, mert
akkor megtanulja a magyar komiszságot, pláne kálvinista ne legyne, mert
akkor autonomiája van, akkor maga intézi az egyháza dolgát s belelát az
életbe, választójoga van, hát olyan emberrel már nem lehet ugy packázni,
avval már diplomáciával kell elbánni s ez kényelmetlen; mert tulságosan
sok volt a földjük, a nagyuraknak, nekik nem kellett a legjobb
megmüvelés, mert az drága, nekik csak olcsó munkaerő kellett, hogy
bebizonyitsák, hogy csak épen annyit tudnak termelni és produkálni,
amennyit ők maguk el tudnak költeni… Hát aztán csodálkozzunk, hogy igy
elvadultak az emberek, a parasztok az uraktól…
Felállott és egészen ugy volt, amint kirobbant belőle ez a támadás,
mintha személy szerint a tanitóékat tette volna felelőssé azért, ami itt
ő vele történt. Hirtelen oly távolság termett közöttük s ő annyira el
volt csigázva, hogy szédült és ingerült volt és nem birta már a kis
intelligenciának ezt a dohos és poshadt és nyomorult szegény levegőjét,
ami itt fuldokoltatta ebben a lakásban, már ki kellett mennie a szabad
levegőre és az ég alá.
A tanitóék nem szólottak, nem akartak szembe szállani, hagyták.
Felállottak ők is s utána mentek a papnak.
Ez az udvaron valami mentséget akart mondani:
– Sajnálom kérem, tanitó ur, hogy ilyen félszegen sikerült az első
együttlétünk… kérem… Hát persze, a dudva megnő az uton utfélen, de a jó
magvakat keservesen kell ápolgatni, gyomlálni, nevelni, locsolni s még
akkor sem biztos, hogy meghozza a jó termést… Lesz-e rá jó idő… De azért
a gazda nem kedvetlenedik el s ha a jég elveri a termését, uj erővel fog
neki a dolognak… Hát mi, a lelkész, a tanitó, a népnevelő, mi kérem? Hát
mi kétségbeessünk?… Nem kérem! Nem, sőt minden lelkierőmet összeszedem.
– Alázatos szolgája tiszteletes ur, – mondta a tanitóné, – igazán nagyon
köszönjük, hogy igy kitüntetett s volt szerencsénk, alázatos szolgája.
– Alázatos szolgája – nyujtotta a kezét a tanitó is.
A pap kissé kezet fogott mindkettőjükkel s most már annyira messze volt
tőlük, ugy menekült. Az udvar hátuljában gyerekek bámészkodtak utána.
Amint a kis elnyütt kapun kilépett, a feje fájt s görcsöket érzett az
éhségtől.

VI.
A foga már elvásott s lassan majszolta még mindig a poros sóskát. Állati
konoksággal a savanyu füvet s örült, hogy a pusztában mannára talált.
Aztán ott feledte a szemét az égen, amely kéken, szilárdan borult
fölötte, mintha örök időkre megépitett boltozat volna az Isten
palotájában. S hirtelen eszébe jutott, hogy ez a bolt puszta levegő s
azontul ritka éter… S nincs sehol helye benne a szép, szakállas jóisten
trónusának…
A térdére könyökölt s ujabb lelki zavarnak engedte át magát.
Pap volt, fiatal pap, akinek a feje tömve volt a friss vizsgák után
holmi theológiai tudással, de nem volt lelki élménye. S most egyszerre
félelmetesen dermedt meg fölötte a kék ég, amely szilárd boltozatnak
rémlik, holott csak levegő s azontul éter…
Nagyot lélekzett s hirtelen, minden átmenet nélkül, szinte hangosan
mondta:
– Meg fogom mutatni nektek, hogy ember vagyok!
Visszanézett a falu felé. A kis falu lombokba volt boritva s a torony
hegye vékonyan és szurósan állott ki a gyümölcsfaerdőből.
Már belefáradt, már kiégte a düh nagy tüzét s mióta a tanitóékkal is
össze kellett tüznie, előbb ugy érezte, sajnálnia kell megrablóit a
lelki sötétségért, aztán őszintén és egyszerüen rábukkant az egész dolog
igazi okára: a paraszt a papot herének nézi.
Miért? Jóisten, a legmagasztosabb hivatal, amit az emberiség
kigondolhatott és fölállithatott. Mennyi kifejezetlen boldogság és
büszkeség fakadt ebből a forrásból: egész ifjukorát meggazdagitotta,
megszinesitette a vágy, hogy pappá legyen. Voltakép predesztinálva volt
erre a hivatásra; minden előde pap, minden őse, akiről csak tud a
családi emlékezet s az anyja gyakran emlékezik arra a hajdani prédikátor
Matólchyra, akinek tizenegy gyermeke volt, köztük kilenc fiu s a
szorgalmas atya valamennyit tudós pályára nevelte. Mózes nagyenyedi,
Áron vásárhelyi pap lőn, Pál tanár Sárospatakon, Bertalan Pápán és
József pap Ungvajdán, ez az ő nagyatyja… Ma hirtelen hevülésében azt
fogadta, mért is lett pap!… Mért nem tanár, valahol idegenben… Nem, ő
You have read 1 text from Hungarian literature.
Next - A fáklya - 04
  • Parts
  • A fáklya - 01
    Total number of words is 4214
    Total number of unique words is 1909
    33.9 of words are in the 2000 most common words
    46.8 of words are in the 5000 most common words
    52.8 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A fáklya - 02
    Total number of words is 4229
    Total number of unique words is 1845
    34.1 of words are in the 2000 most common words
    46.0 of words are in the 5000 most common words
    51.9 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A fáklya - 03
    Total number of words is 4352
    Total number of unique words is 1861
    31.4 of words are in the 2000 most common words
    44.3 of words are in the 5000 most common words
    50.1 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A fáklya - 04
    Total number of words is 4230
    Total number of unique words is 1925
    33.1 of words are in the 2000 most common words
    44.6 of words are in the 5000 most common words
    51.8 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A fáklya - 05
    Total number of words is 4139
    Total number of unique words is 1875
    34.3 of words are in the 2000 most common words
    46.8 of words are in the 5000 most common words
    53.8 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A fáklya - 06
    Total number of words is 4097
    Total number of unique words is 1928
    33.5 of words are in the 2000 most common words
    46.3 of words are in the 5000 most common words
    53.1 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A fáklya - 07
    Total number of words is 4237
    Total number of unique words is 1926
    34.2 of words are in the 2000 most common words
    46.9 of words are in the 5000 most common words
    52.1 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A fáklya - 08
    Total number of words is 4116
    Total number of unique words is 1852
    35.3 of words are in the 2000 most common words
    47.5 of words are in the 5000 most common words
    53.6 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A fáklya - 09
    Total number of words is 4281
    Total number of unique words is 1988
    32.8 of words are in the 2000 most common words
    44.8 of words are in the 5000 most common words
    50.9 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A fáklya - 10
    Total number of words is 4127
    Total number of unique words is 1961
    32.9 of words are in the 2000 most common words
    44.9 of words are in the 5000 most common words
    51.2 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A fáklya - 11
    Total number of words is 4017
    Total number of unique words is 1949
    30.1 of words are in the 2000 most common words
    42.6 of words are in the 5000 most common words
    48.3 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A fáklya - 12
    Total number of words is 4194
    Total number of unique words is 1858
    36.3 of words are in the 2000 most common words
    49.4 of words are in the 5000 most common words
    56.4 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A fáklya - 13
    Total number of words is 4176
    Total number of unique words is 2024
    33.0 of words are in the 2000 most common words
    45.0 of words are in the 5000 most common words
    51.8 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A fáklya - 14
    Total number of words is 4223
    Total number of unique words is 1874
    33.7 of words are in the 2000 most common words
    46.5 of words are in the 5000 most common words
    53.6 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A fáklya - 15
    Total number of words is 4125
    Total number of unique words is 1788
    34.7 of words are in the 2000 most common words
    47.5 of words are in the 5000 most common words
    54.1 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A fáklya - 16
    Total number of words is 4322
    Total number of unique words is 1948
    33.1 of words are in the 2000 most common words
    44.5 of words are in the 5000 most common words
    51.0 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A fáklya - 17
    Total number of words is 4148
    Total number of unique words is 1801
    35.6 of words are in the 2000 most common words
    48.0 of words are in the 5000 most common words
    54.7 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A fáklya - 18
    Total number of words is 4237
    Total number of unique words is 1734
    36.0 of words are in the 2000 most common words
    48.6 of words are in the 5000 most common words
    55.3 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A fáklya - 19
    Total number of words is 4247
    Total number of unique words is 1911
    32.4 of words are in the 2000 most common words
    45.3 of words are in the 5000 most common words
    51.1 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A fáklya - 20
    Total number of words is 4063
    Total number of unique words is 1903
    34.7 of words are in the 2000 most common words
    47.8 of words are in the 5000 most common words
    53.6 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A fáklya - 21
    Total number of words is 391
    Total number of unique words is 259
    55.1 of words are in the 2000 most common words
    66.6 of words are in the 5000 most common words
    71.1 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.