A fáklya - 14

Total number of words is 4223
Total number of unique words is 1874
33.7 of words are in the 2000 most common words
46.5 of words are in the 5000 most common words
53.6 of words are in the 8000 most common words
Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
játékos valami olthatatlan s tantaluszi kinokat szenved: s neki virithat
a mező, felőle haldokolhat a Krisztus, ő kockázik… S ha még jóllakhatna
valaha: de semmi győzelem nem elég, semmi bukás nem sok… Mint valami
mázsás teher lóg a feje fölött a szenvedély sulya s az öngyilkosság a
végső reménye… De még az öngyilkosság pillanatában is megáll, ha csak
egy kockavetésre módja van… Nem igaz tiszteletes ur?
Miklós makacsul mondta magában:
– Ez most nekem vet kockát. Most rajtam akar, most az én köpönyegemre
akar játszani.
Egy pillanatig lázasan pillantottak egymás szemébe, akkor az öreg ur
felocsudott, elforditotta, majd lehunyta a szemét. Kissé megrázkódott, a
zsebébe nyult, kivette a tárcáját, abból egy iv papirt s odatette Miklós
elé.
Miklós elvörösödött, megismerte, mielőtt kibontotta volna, kitalálta, mi
az az iv.
– Kedves barátom, – mondta a képviselő, – közeledik február 18…
Miklós megütődve nézett rá. Február 18. Mintha hallotta volna ezt a
dátumot, nem tudta mi az.
Az öreg ur kissé előrehajlott, amint a diványtól előbbre dőlt, hallani
lehetett, ahogy a ruhája hersegve szakadt el a ragadós viaszos
vászontól.
– Az én utolsó kockavetésem ez: vigye vissza az aranyakat…
Miklós lángvörös volt, aztán egészen fehérre lesápadt.
– Én tudom, hogy e nélkül az irás nélkül nem akarta kiadni, én tudom,
maga mind a tizennyolc darabot őrzi. Nem?
Miklós intett. Az öreg ur könnyeden mondta:
– Nem találta meg a módját, hogy adja vissza… Menjen el… S mondja meg…
hogy egy öreg ember a sir előtt… amelyet maga ásott magának: egyszer a
jóság kockáját… próbálta elvetni… Vigye vissza fiam az aranyakat… adja
vissza a szegénykének… s mondja meg… mondja meg, hogy…
Megállott, habozott, kereste a szókat. S Miklós feszült figyelemmel,
valami benső ijedt várakozással leste a szót: s gyanuval és ellenséges
érzéssel: Timeo Danaos… Ki is mondta magában, mig csodálkozó szemmel
nézegette az öreg urat, csak mondogatta magában: Timeo Danaos, timeo
Danaos… Nem, nem, nem: itt törpeség és gyávaság van, itt közöny és
tehetetlenség van: timeo Danaos, timeo Danaos!…
A képviselő ugy látszik meg volt elégedve a hatással, amit már eddig is
tett, mennyire vakok az emberek: nem kell ahhoz szó, hogy felismerszék
az álnokság, a legtávolabbi mozdulat, a ruhának minden kis vetülete
elárulja a viselőt: semmi sem uralkodik ugy az emberen, mint az erkölcsi
erő, semmi sem oly nagy az emberben, mint az erkölcsi magasságok iránti
tisztelet: hogy játszhatja a ravaszság a fenköltséget!… Timeo Danaos,
timeo Danaos…
Az öreg ur már egész siri hangon beszélt, mint a rossz szinész, aki III.
Richardot a gégéje fenekéről előkapart hangokkal teszi démonivá s az
ember folyton ki akarja huzni a fogai közül a finom szavakat, hogy össze
ne nyálazza őket, az öreg ur igy szólt, rezgő, hosszabb szünet után:
– Mondja meg, barátom, mondja meg fiam: hogy egy öreg ember, a sir
előtt, amit maga ás magának, de ami mindent ki fog egyenliteni jóvá
akarja tenni azt, amit még lehet… Mondja meg kedvesem Sztánay Nusikának…
– s már egészen halk és rekedt volt, – hogy teljesiteni akarom a lánya
kivánságát: feleségül akarom venni őt…
Miklós annyira elbámult, hogy most már igazán nem volt képes egyetlen
hangot kiadni.
Az öreg ur lassan felállott, amint méltósággal mozdult, szálanként tépte
ki magát a divány ragadós vásznából s Miklós jobban hallotta ezt a
hersegő neszt, mint amit mondott volt…
Kikisérte a kapuig. Ott az öreg ur, a vállát sem forditva meg, ugy
lenézően, de nyájasan s szertartásosan meghajtotta a fejét feléje, aztán
elment.
Lassan haladt előre a deszkapallón, amely a tavaszi sáron alkalmasan
huzódott végig s aki szembe jött, nagy tisztelettel lépett le előle a
legnagyobb pocsolyába. Miklós sokáig nézett utána s a szája folyton
mormolt, maga sem tudta mit. Hajadonfővel volt és kis kabátban,
megfázott. Már az édes anyja jött ki utána:
– Az istenért csak ne legyél már ilyen könnyelmü, – mondta, – nem értem,
egy felnőtt ember, ennyire nem törődik az egészségével.
Miklós röstelkedve, dideregve sietett be a szobába, felkapta az
asztalról az ivet, az ablakhoz ment vele. Egyáltalán nem csodálkozott
volna rajta, ha valami hamisitványnak, másolatnak, vagy isten tudja
minek találja, de nem, valósággal az eredeti volt… Csóválta a fejét,
rázogatta, nem értette.
Addig járkált hevesen a szobában, mig az anyja be nem szólt:
– Fiam készen van az ebéd…
Még mindig azt a két szót mondogatta, csak most vette észre, mit is:
timeo Danaos… timeo Danaos et dona ferentes…
Az ebédet szótlan ették meg, a juhturós galuska nagyon vastag volt s a
turó egészen elfolyt, nehéz parasztétel volt, eszébe jutott Sztánay
Nusika: olyan finom ételeket ő még sehol sem evett, mint annál…
– Édes anyám, – szólalt meg csendesen, – muszály elmennünk Musára…
Muszály… Dékányékhoz…
– Á én nem megyek… Dehogy is megyek…
– Muszály…
– És te se menj…
– Muszály édes anyám…
Hevesen tette le a villáját s ferdén elfordulva, duzmaszkodva ült
szegény kis anya. Akkor, mintha már régi, régi idők óta remegne attól,
hogy ki kell mondania, de kitört:
– És te egyáltalán ne menj oda! Ne menj oda, mig élsz!… Tudod! s
lángbaborult arccal pattant fel. Hisz az az asszony szerelmes beléd… az
a vén satrafa… Elsülyedek a szégyentől, hogy nekem ilyet ki kell
mondanom az édes fiam előtt…
Miklós röstelkedve, zavarban nézett rá és szemérmében fölzaklatott
anyját ijedten akarta megvigasztalni:
– El kell mennem édes anyám, mert, aki most itt volt: az Arday képviselő
volt és azért jött hozzám, hogy mondjam meg ennek a hölgynek, hogy
megkéri a kezét…
Csak mikor az anyja zavart s szégyentől elvörösödött arcába nézett,
akkor értette meg, mit mondott:
– Egy férjes asszonynak a kezét!… kiáltotta az anyja s a tekintetében
egy ártatlanságnak, egy élettapasztalat nélküli gyermeknek ijedt
értetlensége volt…
Miklós mélyen elpirult a lelke fenekéig, szégyelte, hogy ő olyanokat
tud, amikről az anyjának sejtelme sincs, szégyelte, hogy ő már
régesrégen nem ártatlan kislány…

III.
Az iroda és a tanterem közt széles ajtó volt. Ez az ajtó ki volt nyitva
s igy tágas és kitünő helyiséget kaptak a piknikhez. A tanteremből ki
voltak hordva a padok a tornácra s a zongora a sarokban pótolta a
cigánybandát. Papirlánc volt a falra aggatva s több lámpa felfüggesztve,
nagyszerü táncterem volt.
Sokan voltak, Miklós sorra mindenkivel kezet fogott, de csak keveseknek
a neve maradt meg az emlékében. A falubeli s nehány környékbeli
kisbirtokos volt jelen, az állomásfőnök családjával, egy nyugalmazott
katonatiszt három lányával, ez zsidó volt, de annál jobban feszitett az
egyenruhájában, amelyet már erősen kihizott, a lányai nagyon merészek
voltak itt, a Bódi lányok elfogják járni a kánkánt, suttogták egy
sarokban fiatal emberek. De a többi lány annál egyszerübb volt, kis
mosolygó, vihogó falusiak, akik a legyezőjük mögé bujtak minden
pillanatban s látszott, hogy egyáltalán nem szoktak társaságban lenni.
A büffé a kis irodában volt, rengeteg étel volt felhalmozva, amely elég
lett volna egy várostrom idejére is. Ugy hordták össze a vendégek s
mindenki torkig ehette magát a tömérdek liba, kacsa és csirke
hulladékkal, nagy sertéskarajok, rántott bárány s töltött borjuszegy
volt felhalmozva, sok alma, narancs, körte fonnyadtan, de izesen s boros
palackoknak egész erdeje.
Még egy szoba volt az urak számára, de az nem nyilt közvetlenül ide, egy
parányi előszobán kellett keresztül menni. Miklós kereste Dékányékat, de
még nem voltak itt. Senkije sem volt közelebbi ismerős, ezért kiment az
udvarra. Nehány fiatalember kacagva ácsorgott a hüvös, szellős tornácon,
cigarettáztak s röhögtek.
– A fene egye meg ezt a rektort, te gazember, – mondta egy sokfogu
feketecigány képü fiatalember s óriási röhögéssel vágta nyakon a vékony
kis tanitót, aki pirosarcu fiatal legény volt, abból a kicsi a bors, de
erős fajtából, – hogy neki még elébb bekellett vágni ötre! Te disznó.
Mindenki nevetett, a fiatal tanitó szeme zavaros volt, de ő is nevetett.
– Barátom, olyan fáradt vagyok, mint a kutya – mondta.
– Lehetsz is fáradt, te gyalázatos gazember – röhögött egyre a
füstösképü jogász s cibálta a kis tanitót, a két vállába akaszkodott,
ugy rázta. – Megrázlak, mint Krisztus a vargát, te akasztófáravaló. A
fene egye meg a bürit, hogy ez még elébb ötre bevág a
szövetkezetesnénél.
Ugy cikáztak, viháncoltak, mint a kutyák a kerités alatt, egymást marták
foggal, játékból, kacagva, legénykedtek, sok volt a vérük.
– A büdös kutyája, elébb elmegy személyesen meghijni s a disznó! de
megájj, most csak arra vagyok kiváncsi, hogy a pofájába nézzek annak a
naccságának…
Miklós már emberi dolognak nézte a fiuk esetét, bement a másik szobába,
ahol az urak beszélgettek, dohányoztak, ittak. Volt ott két paptársa,
idősebb emberek. Alvintzi az egyik, igen kedves, egészséges öreges
bácsi, aki Miklóst mindig kivételes szeretetével tüntette ki, a másik a
kismakrai pap, Vitéz György, ez a hüvös, szótalan ember, akitől
önkéntelenül is mindig tartott, ahogy az erénynélküli kritizálóktól
óvakodik az ember.
– Áh, kedves barátom, isten hozott kedvesem, – tárta ki felé két vaskos
kezét Alvintzi s oly gyöngéden s szeretettel ölelte meg, ahogy egy
minden szánalomra s minden szeretetre méltó jó gyermeket tudnak
szeretgetni az egészséges s az élet kövérségében vigadó bácsik. – Hogy
van már az egészségi állapotod kedvesem?
– Köszönöm, már semmi bajom.
– Hála legyen a magasságbeli jó istennek, édes barátom. Csak meg ne
erőttesd magad, mit tudják ezek a cibilek azt, mi a szellemi munka, – s
kitárta a kezét a szobában levő többi ur felé, akik kisebb
földbirtokosok voltak, nagyobbrészt vastag, egyszerü emberek, vagy
sovány kuporiak, akik a garasgyüjtésre vetették az életüket.
Miklós szeliden mosolygott, aztán bemutatkozott sorra az ismeretlen
uraknak, egy-egy van szerencsém s egy-egy isten éltessét aratva tőlük a
neve megmondásával.
Dékányék még nem voltak itt.
Gazdasági dolgokról folyt a szó. Trágyáról, mütrágyáról, a tavaszi
munkaidő kezdetéről: most hamar nyilik az idő, szőlőmunkáról, s ő
mindhez nem értett.
Idegenül érezte magát ezek közt az emberek közt, valamennyien nyugodt s
kielégült arcu férfiak voltak, de mindnyájuk közt a két pap volt a
legkellemesebb. Egy pillantásra föl lehetett ismerni a papot bennük,
nemcsak a fekete ruháról, amely szabásra rendes polgári ruha, de az
arcukon fénylő nagyobb világosságról. A gazda ember mindig maga elé néz:
hozzá van szokva a földhöz, örökké a röget vizsgálja, jól szóródott-e
alája a mag, jól kelt-é ki közüle, jól van-e szántva, aratva, gyüjtve
jól van-e müvelve s tervezve az egész munka s ez a vonás mindenkorivá
lesz, egész lényükön uralkodik. Ezek az emberek nem kiváncsiak
fölösleges dolgokra, most is mindig egész lelkükkel az életmunkájukba
vannak belemerülve, folyton tanulnak s ellenőriznek, bevásárlási
források után érdeklődnek, árak, eladási lehetőségek, ügynökök,
szállitás, fuvar, vasuti tarifa, az ujságok hirdetésel, uj vetemények
termési eredményei, az állategészségügy, s az adó dolgok, szóval a
gazdasági üzemnek ezernyi csinja-binja a legnagyobb mértékben uralkodik
elméjükön, a gazda annyira benneél a maga gazdasági dolgaiban, hogy
ehhez semmiféle más hivatás nem hasolit belső intenzitásra, csak a
müvészek élete, akik szintén örökké és szakadatlan a maguk szellemi
gazdaságának ügyeivel vannak szinig. De a papok felette állanak ennek a
nagyon lezárt s nagyon egyszerü belső életnek, szélesebb látókörük s
szélesebb érdeklődési körzetük van, szétnéznek, nyilt szemmel és
őszintén, mintha bizonyságot kellene egykor tenniök mindenről, amit
láttak s hallottak, mintha tanuskodniok kellene egykor az emberi
dolgokban. Talán hiányzik a pillantásukból a fantázia, a filozófia, de
annál élénkebb az a tiszta látás, amely a tényeket, a valóságot azzal az
egyszerü érzéssel veszi szemügyre, hogy neki meg kell győződnie s neki
tudnia kell, mi van itt.
Miklós ezt még eddig sohasem figyelte igy meg, s most megint uj szemmel
nézte hivatását… Ezek voltak az első tanitványok, akik nem hoztak
magukban ujat a Mindenség titkaiból, de tanui lettek az Urnak. Azt
hirdették, azt prédikálták, amit láttak, hallottak, életükkel,
halálukkal a felől tettek bizonyságot, aki tanuságra hivta őket!
És örült, hogy ezt látta. Alvintzi bácsi pillantásában azonban, mindjárt
megjelent a mélabu, egy kis belső elmerengés: poéta akart egykoron
lenni, a kollégiumban szép szavakat senki sem tudott oly könnyen füzni
egybe, hogy csengjen és bongjon a hazafi érzés pátosza, de aztán józan
ember lett, egyszerü és igaz ember, aki lelkének ama régi álmodozó
varázsát csupán a bor mámorában tudta valóra oldani.
És ez valami külön kedvességet adott ennek a vastag embernek, akinek
nagy rezes orra alatt oly igen kedvesen tudott mosolyogni duzzadt szája.
Miklós egyre jobban szeretett papok közt lenni, a papi gyülésen igen jól
érezte magát, sokkal jobban, mint bármely más uri társaságban. Itt, még
a legpóribb s a legcsökönyösebb társában is, még abban is, aki látszólag
egész életét a vagyonszerzésnek szánta oda, még abban is azonnal
megérezte az ősi alapot, az élet ősi kiindulását: a független szegénység
áhitatos vágyását s a Krisztust. Ezek az emberek, ha bármilyen parányit,
bármennyire feloldódva is, de mindnyájan ott őrizték magukban a Megváltó
lelki csiráját, ezek az emberek mind Krisztusok voltak: mind, valaha,
valahol azt a hivatást érezték magukban: embertársaiknak javára lenni,
szabaditója lenni a Bünök lebirhatatlan harcaiban… Hallgatta az egyszerü
beszédeket, amelyek csak értőnek fülében voltak annyira távol a
gazdákétól, a hivatalnokokétól, de ő minden pillanatban rájött az ősi
hivatás jeleire… Ezek mind többek s valamivel fentebb jártak, mint
összes környezetük. Ezek az emberek egy csipettel fel tudtak repülni az
éterbe, bárha testük lent hevert is a földnek porában… Nem voltak ezek
ótestamentomi próféták, akiknek a szive görcsösen vonaglott a nemzetért,
a fajért, az emberiségért s vállukon viselték a felelősség érzését a
Bünökért… Ezek az ujtestamentom tanui voltak. S az ujszövetség nem
rajongó lelkek képzelődéséből állott elő: e szent irók mind józan és
egyszerü emberek, hajlandók a kételkedésre, még a hitetlenségre is: ezek
csak azért hittek, mert láttak, azért beszéltek, mert hittek. S a hitet
hol vették?…
A hitet mint kivülről vették! Ezeknek a hite mind beplántált növény
volt, mely talajra talált. A szülők hatása, vagy valahol nagy
egyéniségeknek elhullajtott csirája bennük, de ott van, él s lombot és
terebélyt hajt: ahogy a Jézus mondta: „Veszitek a szentlélek erejét,
majd ha az eljő tirátok. És lesztek nékem tanuim Jérusálemben és egész
Judeában, és Samáriában és e földnek mind végső határáig…“
Igen, innen van ezekben az emberekben a felsőségnek, a szabadságnak, az
isteni kiteljesedésnek valami távoli, de élő lehellete: vették a
szentlelket, bármennyire távolról is, de vették, megkapták: s a
szentléleknek ha nem teljességét is, de azt a suggestióját, hogy ők
elhivottak s bizonyságtevők… De mire tesznek bizonyságot?…
Mire tettek bizonyságot az ujtestamentom irói?… A Krisztusra. Nem
tételes törvényekre, nem külső szabályokra, nem mennydörgő dogmákra, nem
simára csiszolt hitcikkelyekre: hanem a Krisztusra. A Mesterüktől sem
azt hallották: hogy az él, aki azokban hisz. A mester azt mondta nekik:
aki énbennem hisz: él… Tehát a Jézus vallása: a Jézus. Nem hittételek
sorozata, nem sivár erkölcstan: ő maga! erkölcsi életünk mintaképe,
üdvösségünk szerzője, minden.
S mig szórakozott szemmel hallgatta a mindenapi élet vidám és egyszerü
beszédeit, most értette meg először és legtisztábban a keresztyénség
példátlan s mindent átható erejének titkát: milyen egyszerü a tanitás:
légy Krisztus!… Milyen könnyü a revideálás, a visszatérés, az örök
protestálás: Nézd a Krisztust!… Micsoda fölösleges dolgok agymunkával
kieszelni tételeket s elméleteket: ott a Krisztus!… Mi a pap: A Krisztus
tanuja!…
Egész fölmagasztosulva nézett, mosolyogva s derülten s mit sem látó
szemmel ezekre az emberekre, akik körülötte voltak bennem a Krisztus,
mondta magában, én is Krisztus vagyok! Csak én, én nem tudom levetni
magamról az embert, hogy isten fia legyek… Óh, mondta s feltámasztotta
az arcát: Ardayt a Krisztust hozta hozzám… Le akarta előttem alázni a
szegény kis zsidót, aki nem birta cipelni a keresztet, leroskadt, akit
gunyoltak, leköptek, mint annyi zsidót azóta, megkorbácsoltak s
fölszegeztek s mikor haldokolt, ecetes méreggel itatták: és a Krisztus
ember volt: elforditotta a száját… ember volt, nem birta a savanyu
ecetet szájában, az inye közt… De hisz ez mindennél nagyobb: ha a
Krisztus ennyire ember volt: és mégis tudott Krisztus lenni! ha a
Krisztus ugy volt ember, mint én: akkor bennem épenugy ott lehet a
Krisztus lelke… ott is van… Hányszor éreztem már magamban a krisztusi
lelket..: s nem mertem engedelmeskedni neki…
S most valóban a türő, a megértő Krisztus volt.
– Nem mertem jó lenni, – folytatta. – Szégyelltem, hogy jó tudok lenni,
hogy tudnék krisztusi jó lenni… Jó… Nem szégyelltem a büneimet, nem
szégyelltem magam előtt, takartam a világ előtt: de magamban ugy őriztem
azokat, mint a kincset… s a jóságomat röstelltem: mások előtt nem
bántam, ha kitünik, magam előtt takartam, mint a gyöneséget… És ezek
mind, mind, mind igy vannak: még a Krisztus tanui is…
És ekkor fölfigyelt egy szóra, bár egyáltalán nem hallotta, amit füle
hallatára beszéltek, hallotta, de nem értette, nem haladt velük e
percekben, most azonban az Alvintzi kivörösödött, kedves mosolyu arcát
látta maga előtt s ezt a kedélyes kijelentést:
– Mindig csak én, mindig csak én legyek a jó?… Csak én egymagam legyek a
bárány annyi farkas közt?… Ugy megesznek, mint a semmit!… Neeeem, a
kutyák: most megtanitom őket én is… Menjen a dolog az egyházmegyére,
menjen az egyházkerületre: akkor majd meglátjuk mi lesz.
A Miklós szeme föllobbant.
– Mi az?… Nem figyeltem, – mondta.
Alvintzi teljes készséggel kezdte ujra:
– Tudod, kedves barátom, téged is óvva figyelmeztetlek, hogy a komenciós
levelet alaposan tanulmányozd át, mert ezek a gazemberek ugy kiforgatnak
bennünket, hogy példátlan… Az én hitlevelemben benne van, hogy kapok
természetben hat öl fát, természetben egy hizott disznót, természetben
minden tehenes gazdától két liter tejet, természetben bizonyos
mennyiségü buzát, rozsot, árpát s kukoricát, aszerint, kinek mennyi a
vagyona… Nos: most én átveszem ezt a hitlevelet s akkor megmutatják,
hogy mindezek a dolgok meg vannak váltva. Valahol, valamelyik elődöm,
nem tudom milyen okból pénzre váltotta ezeket a természetbeli
illetményeket s most én a hat öl fáért kapok tizennyolc forintot…
Tizennyolc forint, hat öl fa!… nem hozzák be nekem a fuvarját, a
duplájáért, az erdőről… Aztán: a hizott disznóért kapok: kérem egy
hizott disznóért: hat forint ötven krajcárt!… tudomisén, száz
esztendővel ezelőtt talán ennyi volt egy hizott disznó ára… Minden liter
tejért kapok két krajcárt… a falumban van állitólag hatvan tehén, tehát
én kapok két forint negyven krajcárt… Hát lehet igy élni?… Most jön az
egyházi törvény reviziója: mindenütt a tényleges állapotokat akarják
megörökiteni, pláne olyan helyeken, ahol az egyház adóelengedési
segélyben részesül, mint nálam is… Hát én megelőzöm ezt a dolgot s most
az atyafiakat felszólitottam, hogy nekem természetben adják meg az
illetményeket!… Nem azért csinálták ezeket a fizetéseket a mi atyáink
igy, ilyen bölcsen: hogy az unokák kijátszhassanak bennünket… Mert jól
van: ha elfogadjuk is, hogy a papnak magának is jobb, ha nem
természetben szolgáltatják be a fizetést: nem ocsuban és vadkörtében…
(az én szegény atyámnál előfordult, hogy eljött egy-egy gazda, azt
mondta: tiszteletes ur, nagyon kevés buzám lett, hanem igen szép körtém
van, tessék elfogadni komencióban. Szegény atyám, isten nyugtassa, azt
mondta: jól van fiam… s hoztak neki egy véka vadkörtét… vackort…) Adják
hát pénzben, akkor én megveszem magam. Igen ám, de ha ők nekem hat öl
fát adtak: vagyis már ezelőtt háromszáz esztendővel annyira taksálták a
pap igényét, hogy neki hat öl fa jár egy évre: akkor ők adjanak nekem
annyi pénzt, hogy én azért meg is vehessem azt a fát… Hol kapok én ma
három forintért egy öl fát, beszállitva?… Minden évben tartsanak egy
gyülést és azon állapitsák meg, hogy minek mennyi az ára…
– Kedves barátom, – mondta mézédes mosollyal Vitéz György s kis kurtára
borotvált bajsza feketére volt pederve, – igy azonban ezer percenttel
kellene emelni az egyházi adót…
– Én nem tehetek róla… Nem az én igényem emelkedett, nem a papzsák lett
nagyobb, hanem a pénz vásárlóképessége lett kisebb: ők? ha nem adják ide
azt a hizott disznót: náluk marad! én ajándékoztam nekik! s ha ők
eladják: nem hat forint ötven krajcárt kapnak érte… Ez csak a
legigasságosabb dolog: adják ide a disznót, ahogy adták száz meg száz
éven keresztül… De hát nem a disznó disznó, hanem a paraszt, ej jól
mondta azt az én Süttő bátyám, az isten nyugtassa: fiam, a paraszt csak
sülve jó, akkor is a fene egye meg.
Nagyot nevettek közösen, akkor beleszólt egy uri ember:
– Kérem alássan, az állam kötelessége ez… Mind az állam kötelessége ma
már ez. A papokat fizetni, az iskolákat fenntartani…
– Aj, az állam, – legyintett Alvintzi, – afelől felfordulhatunk. Jár
nekem onnan egy kis pénz, nem is papi fizetés, hanem keserves munkámnak
a dija, helyettesitettem egy tanitót az állami iskolában, s ne adj
isten, nem birom megkapni…
Miklós elszomorodott: már megint összezavarta az élet a tiszta látását…
Nem, itt valahol elmérgesedett az élet: sebes lett és eves lett a seb…
Itt már egy nagy gyógyitó kurára van szükség… A Krisztus nemcsak
türelem, a Krisztus szava parancs is: adjátok meg a császárnak, ami a
császáré!… a Krisztus az emberben nemcsak az áldozatra ok nélkül menendő
bárány, de az igazság, a közrend, a társadalmi bölcsesség lelke is… És
most csodálkozva vette észre, hogy a papok s ő maga is csak elvétve
foglalkozik az állam feladatával… Őt megütötte, idegenül érintette, hogy
egy idegen ur, lelkétől, müveltségi állapotától, egész lelki
konstrukciójától idegen ur az államra háritja a felelősséget a papok
eltartására. S ez a tény maga is bántotta őt, „én nem vagyok az állam
szolgája“ mondta magában: én az Ember szolgája vagyok… Én az Ige tanuja
vagyok s nem rendőre az Államnak… Eszébe jutott, hogy épen a napokban
jegyezte föl a papságnak bizonyos foku elfajulását: a grófok papját, aki
alkalmazkodó hivatalnoka az embereknek s államnak… Akkor pedig nincs más
hátra, mint szenvedni az életért, vérezni és koldusalamizsnákon
tengődni… Én az államnak semmit nem árulok, én a magam lelkének értékeit
adom át testvéreimnek: lelki dolgokat nyujthatok… a betegnek, a
szenvedőnek és a szegénynek… Hogy lehet azt felmérni buzában és fában,
pénzben és rangban, mit érdemlek tőlük… A mi jutalmunk nem e földön van…
Hallgatta tovább a könnyü és vidám beszélgetéseket és hallgatott.
Megjárhatatlan ez az ut… Fel tudott volna állani s amint van, menni
világgá… és ülve maradt… Látta, itt hallgatás sorsa, itt ő nem tud
szólani s nem tudja az igéjét kijelenteni… Mint valami boldogabb hazába
vágyott valahová… Hová?… A szegények, a betegek, a nyomorultak közé…
Mint haza: ugy vágyott utánuk… De akkor mért nem maradt otthon az édes
anyja mellett, aki szegény is, bajlódó is, s ha otthon van, mért nem tud
beszélni vele… mért van köztük valami idegenség… hová vágyik, mit akar,
mire van hát rendeltetve… ah, legjobb volna meghalni…
Ekkor bejött Dékány s ő mélyen megzavarodott.
– No öcsém, hát hogy vág a bajusz? – kiáltott rá rusztikus módján.
Miklós felállott, elmosolyodott s kajánul ezt gondolta:
– Megállj csak, ha a feleségedet elszerződtetem, majd meglátjuk, hogy
viccelsz!
Erre a friss és gonosz ötletre elsavanyodott megint: hát ennyi bennem a
Krisztus?
– Kedves bátyám jó szinben van, hálistennek, itt van a nagyságos asszony
is? – szólt hangosan.
– Itt vagyunk mindnyájan, – felelt egyszerüen az öreg s megszoritotta
bizalmasan, szeretettel a fiatalember kezét. – Eredj át hozzájuk.
Aztán még hozzátette, a Miklós kissé megzavarodó mosolyára:
– Már nem is jössz felénk, kutyafülü, ma is vártunk!
S nevetve megfenyegette erős, vaskos ujjával, aztán hatalmasan megrázta
az Alvintzi kezét.

IV.
Miklós később tétován átment az asszonyok közé. Soha ilyen habozó és
elhatározatlan nem volt. Nem tudta mit keres itt, mint ahogy nem tudta,
mit keres egyáltalán az emberek között. Amolyan lefelé szállingó levél
volt, még ez az egy kötelesség tartotta itt… átadni egy üzenetet,
visszaadni az aranyakat… ha ez nem volt volna, ugy érzi, egyáltalán nem
lenne mit keresnie ez életben. Félve, gyötrődve és szorongva ment ki az
udvarra, még egyszer megállott a csillagok alatt, felnézett az égre:
– Csillagok, öreg pajtásaim, – mondta s gyermekkora jutott eszébe és
apja, aki ugy ismerte a csillagokat… az öreg csillagokat… a magyarok
öreg csillagait.
– Ó Uram, – suttogta – adj nekem erőt a legnagyobbra, hogy megtaláljam
az igazságot… hogy lássam már egyszer magamat ebben a világban… tudjam
már, hogy mi itt a dolgom, mi a szerepem, mi a rendeltetésem… mert én
nem fogok visszariadni semmitől, ha egyszer kész leszek, én nem fogom
azt mondani, hogy nekem ez elég, hogy én nem veszek magamnak annyi meg
annyi fáradságot, hogy én nem vagyok olyan magasztos célra rendeltetve:
én igenis a legnagyobbat akarom, én világitani akarok és utat mutatni az
igazság felé… de hogy tegyem, mikor nem látom az Igazat!… nem érzem a
Krisztust!…
Föllélekzett s elszántan bement a kis előszobába, onnan az irodába.
Első pillantása Dékánynéra esett. Ott ült asszonyok között finoman és
szelid mosollyal, kellemes és szép jelenség volt s öreg… A szive
hangosan dobogott, amint meghajlott távolról s köszönt neki…
Az asszony igen bizalmasan, igen családiasan, gyöngéden nézett rá,
látszott, hogy meg van ijedve a soványságán, látszik, hogy félti őt…
Ő is meg volt szürve szegény, meg volt vénülve, de néha fölnevetett,
hang nélkül az asszonyok közt s valami nagy derü volt benne, ahogy csak
azok tudnak mosolyogni a világon, akik igen magasra jutottak el. Akik
mindent elvesztettek már s mégis élnek…
Miklós hozzá ment, sajnálattal nézte, mennyire elveszett a nyár óta s
ugy gondolta, nem fogja megmondani neki az Arday üzenetét… Ha egyéb
gonoszság nincsen is benne, az az egy elég, hogy megzavarja ennek az
asszonynak már megcsillapodott életét…
– Nézd csak ez hol bujkál, – kiáltott rá Márta, – Margit, Margit, –
fordult azonnal vissza s Miklós ijedten nézett arra felé, de Margit nem
volt sehol.
Apróságok, semmiségek, eltünő szikrázása a napsugárnak a kavicson, nem
is hallotta, mit beszéltek körülötte, neki. Sorra bemutatták az
asszonyoknak, érezte, hogy mindenki megnézi, nagyon figyelmesek voltak
vele szemben, ugy kezelték, mint egy beteget s csakugyan ugy is érezte
magát, mintha betegségből kelt volna fel.
A másik teremben tánc volt, Márta nagyon jól mulatott s csodálatosképen
keveset foglalkozott ővele. Minden ujjára volt udvarlója, ő volt itt az
est középpontja, elkapatott, elkényeztetett lány, alig lehetett
ráismerni. Miklós inkább egy epés arcu kövér öreges nőt volt kénytelen
untalan megnézni, nem tudta ki az, pöffeszkedve s hallgatagon ült,
egy-egy percig, aztán felállt, elment, ujra leült, kellemetlen egy
személy volt s minduntalan megjelent. A többi asszony egészen szomoru
jelenség volt. Ezek az asszonyok, akik reggeltől estig a házi dolgokkal
vannak elfoglalva, ezek a vidéki kisbirtokosnék a bepréselt füzőikkel,
vörös arcukkal, esetlen kéztartással, nagy cipőkkel igazán szánalmasak:
milyen derék, talpraesett anyák s menyecskék lehetnek otthon, egyedül, a
háztartásban s itt merevek, bárdolatlanok s nem lelik a helyüket. A
papné maga mellé ültette Miklóst s eleven szellemmel játszott, mulatott
rajtuk, egyenként ismerte őket s minden dolgukat s folyton beszélt azon
a csendes, maliciózus hangon, ahogy néhányszor hallotta már beszélni a
nyáron.
You have read 1 text from Hungarian literature.
Next - A fáklya - 15
  • Parts
  • A fáklya - 01
    Total number of words is 4214
    Total number of unique words is 1909
    33.9 of words are in the 2000 most common words
    46.8 of words are in the 5000 most common words
    52.8 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A fáklya - 02
    Total number of words is 4229
    Total number of unique words is 1845
    34.1 of words are in the 2000 most common words
    46.0 of words are in the 5000 most common words
    51.9 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A fáklya - 03
    Total number of words is 4352
    Total number of unique words is 1861
    31.4 of words are in the 2000 most common words
    44.3 of words are in the 5000 most common words
    50.1 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A fáklya - 04
    Total number of words is 4230
    Total number of unique words is 1925
    33.1 of words are in the 2000 most common words
    44.6 of words are in the 5000 most common words
    51.8 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A fáklya - 05
    Total number of words is 4139
    Total number of unique words is 1875
    34.3 of words are in the 2000 most common words
    46.8 of words are in the 5000 most common words
    53.8 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A fáklya - 06
    Total number of words is 4097
    Total number of unique words is 1928
    33.5 of words are in the 2000 most common words
    46.3 of words are in the 5000 most common words
    53.1 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A fáklya - 07
    Total number of words is 4237
    Total number of unique words is 1926
    34.2 of words are in the 2000 most common words
    46.9 of words are in the 5000 most common words
    52.1 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A fáklya - 08
    Total number of words is 4116
    Total number of unique words is 1852
    35.3 of words are in the 2000 most common words
    47.5 of words are in the 5000 most common words
    53.6 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A fáklya - 09
    Total number of words is 4281
    Total number of unique words is 1988
    32.8 of words are in the 2000 most common words
    44.8 of words are in the 5000 most common words
    50.9 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A fáklya - 10
    Total number of words is 4127
    Total number of unique words is 1961
    32.9 of words are in the 2000 most common words
    44.9 of words are in the 5000 most common words
    51.2 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A fáklya - 11
    Total number of words is 4017
    Total number of unique words is 1949
    30.1 of words are in the 2000 most common words
    42.6 of words are in the 5000 most common words
    48.3 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A fáklya - 12
    Total number of words is 4194
    Total number of unique words is 1858
    36.3 of words are in the 2000 most common words
    49.4 of words are in the 5000 most common words
    56.4 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A fáklya - 13
    Total number of words is 4176
    Total number of unique words is 2024
    33.0 of words are in the 2000 most common words
    45.0 of words are in the 5000 most common words
    51.8 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A fáklya - 14
    Total number of words is 4223
    Total number of unique words is 1874
    33.7 of words are in the 2000 most common words
    46.5 of words are in the 5000 most common words
    53.6 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A fáklya - 15
    Total number of words is 4125
    Total number of unique words is 1788
    34.7 of words are in the 2000 most common words
    47.5 of words are in the 5000 most common words
    54.1 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A fáklya - 16
    Total number of words is 4322
    Total number of unique words is 1948
    33.1 of words are in the 2000 most common words
    44.5 of words are in the 5000 most common words
    51.0 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A fáklya - 17
    Total number of words is 4148
    Total number of unique words is 1801
    35.6 of words are in the 2000 most common words
    48.0 of words are in the 5000 most common words
    54.7 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A fáklya - 18
    Total number of words is 4237
    Total number of unique words is 1734
    36.0 of words are in the 2000 most common words
    48.6 of words are in the 5000 most common words
    55.3 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A fáklya - 19
    Total number of words is 4247
    Total number of unique words is 1911
    32.4 of words are in the 2000 most common words
    45.3 of words are in the 5000 most common words
    51.1 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A fáklya - 20
    Total number of words is 4063
    Total number of unique words is 1903
    34.7 of words are in the 2000 most common words
    47.8 of words are in the 5000 most common words
    53.6 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A fáklya - 21
    Total number of words is 391
    Total number of unique words is 259
    55.1 of words are in the 2000 most common words
    66.6 of words are in the 5000 most common words
    71.1 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.