A fáklya - 17

magában, beharapott szájszéllel, Benedikty bácsi, aki pedig mindig ugy
tett, mintha nem venne tudomást az ő kis dolguk felől, maga kezdte rá
multkor, az igaz, csunya fergeteges idő volt, az is szombat délután s
akkor is itt volt… Ejnye legalább lekefélhette volna magát a
háziasszonynál, de az olyan buta asszony, csak bámul az emberre, mintha
kárörömmel nézne mindig: hogy na, veled ugyan elbánnak, jóbolond…
Margit nem volt itt. A lányok már kimentek a kiserdőre, senki sem volt
itthon. Az öreg néninek, akinek olyan ezüst szinü volt a haja, mint az
édeskedő mosolygása, aki soha nem veszitette el egy pillanatra sem azt
az örök derüt, ami némely öreg asszonyon állandóan ott csillog, nem
sajnálta a dolgot, kitalálta, hogy Margit még biztosan Horváth
Piroskáéknál van, itt nem is volt persze ma délután… Hol az ördögbe
szedte a háziasszony, hogy ideküldte őt utána… A néni nem sajnálta a
lábait, kijött vele a kapuig s rettentő sok szóval, szivvel magyarázta
meg, hogy merre laknak Horváthék, ilyen kapu s olyan galambduc. Miklós
egy szót sem értett belőle, nem is figyelt rá, azt gondolta magában, nem
is fog odamenni, kimegy a kiserdőre: talán már ott is lesz Margit…
– Hát nagy bál lesz maguknál tiszteletes ur? – s nem engedte el gyöngéd,
ráncos öreg kezéből a néni a fiatal ember nagy csontos ujjait.
Miklós bámulva s ijedten nézett rá.
– Megkaptuk a meghivót a jövő szombatra!
– Igen, – dünnyögte Miklós.
– De el is megyünk ám! – mondta amolyan tüzről pattant menyecskésen
billenve meg Miklós előtt, de ő hirtelen dünnyögött valami
kezétcsókolomot, vagy mit, legyen szerencsénk, vagyhogy s egyszerre
minden udvariasság nélkül elment.
Hát nála nélkül csinálják meg a bált. Ez az Arday sakkhuzása megint…
Nála nélkül küldik el a meghivókat… Vajjon küldtek-e Margitnak?!… Égett
az arca a szégyentől, ha kimaradt… A bitangok… Hallotta, hogy a tanitó
bejár a kastélyba… Az egész ugy kezdődött, hogy Ardayval találkozott az
utcán s az szót vetett neki: „No tiszteletes úr, mért nem csinálnak uj
iskolát?… Miből?… A mások zsebéből. Rendezni kell egy jó bált, mindjárt
megvan az első ezer forint.“ De hogy ezt megtegyék nála nélkül… Jövő
szombatra…
Észre sem vette, amint előre robogott, hogy Margit szembe jön vele. A
lány is olyan szórakozottan sietett, hogy csak az utolsó pillanatban
látták meg egymást.
Miklós fülig vörösödött, de boldogan látta, hogy Margit is. Ez jól esett
neki, mert ugy fogta fel, hogy a lány röstelli a minapi nagy
összeveszést és zavarba van miatta. Ezzel már aranyhid támadt előtte,
mert valójában ő volt a goromba, bár ugy érezte, hogy neki a szerelem
jogán joga van ilyesmikre. Azt mondta volt Margitnak, hogyha még egyszer
fölveszi azt a bordóvörös bluzt, (ki nem állhatta, mert határozottan
rosszul állott neki) hát… elszakitja… rajta… „Azt szeretném látni!“
mondta Margit gőgösen. „Veszek helyette másikat!“ „Nekem?“ mondta Margit
s ugy végignézte, hogy Miklósban leszállott a vér a szivéig, mert ebben
a pillantásban azt a gunyt érezte, hogy: te akarsz venni, te koldus, te
rongyos, akinek semmije sincs! És nekem, akinek annyi ruhám van, amennyi
csak kell… Miklós a szegénységén érezte magát legjobban találva
mindenkor s mivel az fájt legjobban, ott is érzett meg minden érintést,
minden szurást, ami az önérzetét érinthette.
Ezt a kinos és rendkivüli összetüzést, amely után Miklós kirohant kalap
nélkül s egy teljes óráig emésztődött a kertben s el volt tökélve, hogy
örökre elmegy és szakit és soha többet nem jön vissza… s a végén
meggondolva, hogy először is világ szájára adná titkukat, aztán
kegyetlenség volna azzal az egy lánnyal szemben, akivel csak alázatos
gyöngédségre van szerződtetve, végül sziveszakadottan képzelte el azt az
üres életet, ha még ennyi boldogság és jóság és szerelem sem lesz az
életében… Ah, bizony visszament s koldult, irgalmat és könyörületet
esdekelt a pillantásával s mennyi ideig kellett némán és alázatosan
rimánkodnia, mig némi enyhülést tudott észrevenni a finom és acélkemény
arcocskán… Ezek a mély és szenvedelmes viharok egyre jobban kimeritették
az idegeit s minél tovább kellett feszitenie a megbánás, lealacsonyodás,
porban fetrengés játékát az istennő lábai előtt, annál erősebb és vadabb
gyülölködés nőtt valahol a lelke fenekén, sötéten és irgalmatlanul,
ugyanazzal a szeretett lénnyel szemben.
Most, amint meglátta a lány arcán a zavart és pirulást, azt hitte,
rajtakapta valami bünbánaton, valami gyöngeségen s ez hihetetlenül jól
esett neki. Olyan erős, olyan bronzkemény volt a lánynak a lelke, hogy
mellette ő lágy viasszá vált, erőtlen és akarattalan gyerekké s csak az
volt a baj, hogy ez mind szembetünőbb lett, ez a távolság. Eleinte a
lányt egyébbel meghóditani nem tudta, csak a néma, könyörgő és szegény
pillantásaival s ez mind erősebbé lett, mind jobban erőszakolttá. S amit
eleinte szivből fakadva adott, ő a meggyötört és beteg fiu, aki a maga
életének számkivetettségében a gazdagság és az erő s a biztos
életnyugalom felé sovárgott, az most egy ujabb rettenetes bajjá kezdett
kifejlődni, egy minden eddiginél erősebb, sokszor elviselhetetlen
rabszolgasággá.
Most élénk s erős pillantással kutatta végig a leány arcát, mert valami
gyanusat látott rajta. Margit mosolygott, de elfordult, kezet sem adott,
előre sietett, a maga utján. Miklós vele fordult s mögötte, fél
mozdulattal sietve ment utána. Megdöbbenve látta, hogy Margit sir.
Látta, hogy Margitnak valami nagy baja van s amint elmult előbbi
fölvillant önérzete, már ugy ott volt egész lélekkel a leánynál.
Elfeledte a harcokat, amik a lelkében folytak ellene, elfeledte
fogadkozásait, hogy többet nem engedi megalázni magát férfiui
méltóságában, elfeledte, hogy ő is éppenoly rideg s kemény lesz a
leányhoz, amilyen az ő hozzá… Most már csak egy ijedt és veleérzően
kétségbeesett szerelmes volt s suttogva rohant a lány után, egészen vagy
félig elharapott szavakat dobálva, mint rózsákat utána:
– Margit… Margitkám… édes… kicsi Margitkám… kedves… – gügyögte az első
csók jogán, a végső visszautasitás félelmével – az istenért… Margit… mi
történt az istenért, kedves…
S hogy a leány nem szólt:
– Nem!… Nincs bizalma hozzám… bennem… persze… ki vagyok én… magának… egy
senki… egy nyomorult fráter… nem férfi… nem ember… soha nem becsült és
nem méltatott bizalmára…
Margit nem is hallotta, mit suttog szinte hangtalan, vagy csak
megérezte, hirtelen visszanézett s könnyein át ideges mosollyal mondta:
– Ne kinozzon mindig… – s megtörölte a szemét.
Miklós kimondhatatlan tehetetlenséggel szoritotta össze a fogát. Aztán
hirtelen megállott. Ugy érezte, most le fog ülni az ut szélére, az
árokba, a fübe, a gazba, lefekszik és meghal.
Titokban még örült is valami kaján démon a lelke fenekén, hogy most
végre megvan, megvan az ürügy, most aztán szakitanak. Most vége
mindennek.
Margit visszanézett, kissé csodálkozva s oly könnyes bágyadtsággal, nem
is szólt, nem is intett, hogy jöjjön s ő ugy rohant utána, mintha delej
magához rántja a vas porát.
– Ahogy én szeretem magát… – morogta, amint utolérte, dünnyögte a foga
közt, – ilyen végtelen… megérdemleném, hogy… bizalommal legyen hozzám…
Ki szereti magát ezen a földön… ugy mint én… Margit, Margit, édes
kicsim, mért sir, kedves kis cicám…
Szavanként duruzsolta, még ő maga sem hallotta s a lány csak a hangja
édes muzsikáját, a kunyoráló hím dürgését hallotta s attól még jobban
elszaladt.
– Nem mondja meg?… Nem?!… – de ujra meggondolta, – tessék megmondani
szivem… kedves… tessék könnyiteni a szivén… kis édes…
Margit furcsán rántotta meg a vállát, a könnyein át hirtelen
rámosolygott, aztán elkapta a szemét, kibeszélhetetlen a finom ajkának
az az ismert finom kis mosolya.
– Óh hogy szeretem magát, milyen kimondhatatlanul, milyen vadul! –
morogta Miklós, mint egy harapós eb s erre Margit hangosan és idegesen
felkacagott.
Nehány lépést szótalan mentek. Kifelé a faluból, Miklós boldog lett,
hogy a kiserdő felé mennek.
– No mi az, mit csináltak, – csipegte Miklós.
– A szemtelen, – mondta Margit kedvenc szavát: nagyon rászokott a prepák
közt erre a szóra, divat volt abban az esztendőben.
Miklós nem mert hangot adni, félt, elriasztja a vallomás lepéjét.
– Nem dolgoztam nekik eleget. Csak most, én készitettem el mindent a
vizsgáztatáshoz, mind, az összes dolgozatot.
Még soha egyetlen szót nem szólott az iskolai dolgairól, Miklós sem a
papi hivatalának ügyeiről. Valahogy játszottak egymással szemben, a
gondtalan és és boldog uri népet, az uri kisasszonyt, akinek sem dolga,
sem kötelessége, bőségben és vidámságban él s a komoly férfiut, aki nem
hozza be a házba a kintvaló világ dolgait, sem nem dicsekszik, sem nem
panaszkodik. Ugy tettek, mintha valóban csak egymás személye, tisztán
csak két individium dolga volna a szerelmük és készülő szövetségük s
karaktervonások harcban való összeharmonizálásához nem volna szabad az
élet nehéz talaját is egymás előtt forgatni meg. Miklós, aki szeretett
volna vallani, hiszen egész lénye a panaszkodásra volt beállitva Margit
előtt, Miklósra ez nagy sérelem volt, de hát odáig, mig alkalma nincs
látni valamit, nem gondolhat egyebet, csak azt, hogy ez a lány bőségben
és jólétben nőve, sikerekben és udvaroltatástól körülvéve egyáltalán egy
kis baba, akinek nem is lehet képessége rá, hogy megértse az ő profán
bajait… Ha pénzről volt szó, Margit fölényesen mosolygott, ha
cukrászdáról volt szó, kiváló izléssel tett bizonyságot a sütemények
terén: ez Miklóst mind megrémitette, ő nyomorultnak és szegény flótásnak
érezte magát a lány légkörében. Ezért állandóan takarta ő is állapota
rongyait, sebeit, viszont annál elérhetetlenebbnek látszott előtte, hogy
valóban egybe szövetkezzenek: sohsem lett volna képes rá, hogy feltárja
adósságait s nagy sutaságát a pénz körül… pláne, hogy efféle nagy
elbusulásaiban, az adós ember gyakori laza lelkiállapotában már nem
egyszer megduplázta adósságát s főleg azt, hogy ez már a Margit rovására
ment, mert mindig olyankor történt, mikor vérét lecsillapitani berohant
a tiszta és szent lánytól a városba, azzal a biztos tudattal, hogy tehet
magával bármit: a lány ugysem lesz az övé soha… ez a szerelem, bármilyen
ok miatt is, de reménytelen…
– És most lefogta a félhónapot.
Ezt Margit mondta hosszabb szünet után s Miklósban meghült a vér.
Megállott. A keze ökölbe szorult. Tudta, hogy az igazgatónéról van szó s
most ugy tudott volna a hasába vágni ököllel, undok boszorkány.
– Tizenhatodika van, tegnap vitte be az igazgató ur, vizsgáztatni a
polgáristákat s ő ma kifizetett s azt mondta, félhónap… Tiz koronát
adott… Azt hittem, – s felnevetett kissé – kifizeti legalább az egész
hónapot.
– Mennyit fizet egy hónapra?
Kérdezte Miklós szorongva… lesve, birálva, hogy most meg fog tudni
minden igazságot.
– Tizennyolc koronát, – szólt csöndesen, egyszerüen Margit.
– 18 koronát!
– Igen.
– Egy hónapra!
– Igen. A polgáristákért.
– A gazemberek!
A lány ránézett.
– Ez felül van a rendes fizetésen, – mondta ártatlanul.
– Mennyi a rendes fizetés.
– Az elemi iskolánál 25 korona.
– 25 korona.
– Igen. Az összesen 43 korona. Az sok pénz.
– Gazemberek.
A lány ebben a pillanatban ugy nézett a fiatalemberre, hogy nem látta
benne az udvarlóját, az ő kis fiatalemberét, aki az ő szoknyája után
futkos, hanem valahogy felebbviteli fórumnak nézte, papnak látta,
komolyan vette.
– Pedig igazán, higyje el, mondta kissé panaszosan, annyi dolgom volt,
kivált karácsony óta azokkal a polgáristákkal, akárhogy is, nem voltam
képes eleget foglalkozni az osztályommal… De nemcsak én, a többiek is
panaszkodnak, hogy ezt nem is csinálják több éven. Képzelje el mennyi
baj van tizennyolc polgáristával, iskola nélkül ugy előkésziteni őket,
hogy meg ne bukjanak, mikor minden iskola pikkel az ilyen
magántanulókra… És amellett nyolcvankét gyerek volt a kezem alatt a két
osztályban.
– 18 korona, – morogta Miklós.
– Azt a sok rajzot megcsináltatni, a mintákat megragasztatni, mértani
testeket: az rettenetes volt. Csak ugy lóg rajtam a ruha, mindenki meg
van rajtam ijedve, aki ismer.
Miklósnak ez a szivébe szurt. Csak én nem, gondolta magában. Ah lám, ő
annyira el volt foglalva gyülölködő és alávaló gondolataival, hogy
valóban sohasem gondolt a lányka szörnyü munkájára. Hónapok óta ez a
lány ő előtte csak nemi tárgy, csak kéjforrás, csak erotikai téma és ez
szegény egy emberfölötti munkában roskadoz… mig ő a gaz férfi tunyán s
here gondolatok között lopja az életét. Égett a lelke a szégyentől és
elkezdte rettenetesen gyülölni Dékányt, aki megengedi, hogy ilyen
zugiskolában kiuzsorázzák a fiatal lányok s a fizetés rabságával
megkötött szegény emberek testi-lelki erejét, hogy egy gaz család
ezreket keressen a zsirjukon. Nemrégen volt tanuja, mikor előtte
kiszámitották, hogy a musai igazgató-tanitó a zugiskolájával legalább
hat-nyolcezer koronát keres. A környékbeli zsidógyerekeket mind ő
vizsgáztatja le s ezeknek jó, mert nem kell a városban tartani a
gyereküket, ott egy gyerek nevelése bele kerülne havi száz koronába, itt
itthon van a gyerek a szülei háznál s évi ötszáz koronából kitelik.
Akkor ő, szamár, nem is értette, mért irigykedik valaki s mért haragszik
egy ilyen zugiskolára, a törvény is mért tiltja, mikor tizennyolc
gyereken könnyit vele… Most bezzeg ég a lelke a dühtől és
felháborodástól. Biztos, hogy Dékány jó pár ezer koronát vág azért, hogy
szemet huny… S az ő ideálja, a szent, drága kis angyal, ez a filigrán,
ez a törékeny kis lélek minden gyerek után egy koronát kap… Tiz hónapig
tanit tiz koronáért egy-egy gyereket s Dékány, aki rájuk sem néz,
legalább is száz koronát kap minden növendék után…
Ugy nézett a kislányra, mint egy hitvalló hősnőre, aki öntudatlan
ártatlanságában jár a parázson…
– Tudja szivem… mennyit keresnek ők a maga lelkén?
– Azt én nem bánom, – mondta idegen érzéssel a kislány, – de ilyen
méltánytalanságot nem vártam, – s tele lett könnyel a szeme. – Igazán
olyan lelkesedéssel tanitottam, olyan boldog voltam, bár magamnak is
mindent most kellett megtanulni, amit tanitottam… s félhónapra fizet ki…
– hirtelen kicsit felnevetett, – Kilenc koronát akar adni, hogy annyi a
félhónap pontosan, de mégis hozzá tett egy koronát, tizet adott… Az
igazat megvallva, én azt hiszem meg lehetek elégedve, ez is méltánylás…
Egy korona ára elismerés… Azt várta, hogy meg fogom köszönni a
kegyességét…
S kicsit, kissé keservesen nevetgélt.
– Remélem… nem fogadta el… – mormogta Miklós.
Margit csodálkozva nézett rá.
– Mit?
– A tiz koronát.
– Miért?
Miklósnak ökölben szorongott az ökle, óh az az undok pohos asszony a
májszin selyem ruhájában.
Nem fogsz te többet igy szenvedni, szegény kis drágaság… Soha többet: s
fogcsikorgatva esküdözött magában, hogy a holnapi presbiteri gyülésen
aztán végleg s könyörtelenül felemelteti a stólát…
– Kérem ne beszéljen erről mások előtt, – mondta Margit, mikor a
kiserdőhöz értek s most ő nézett könyörgő tekintettel Miklósra. Nem
akarom, hogy idegenek előtt… egyszóval nem akarom…
Miklós ujra azzal a jeges lehüléssel nézett rá, mint mikor igy megérezte
már gyakran, hogy még mindig nem teljes és tökéletes és magától
értetődik köztük a hitvesi bizalom s egyesség: hát ez ő, ennyi ő
Margitnak, fel tudja tenni róla, hogy valakinek szól… hogy az ő
dolgukról… Uristen: most, most kellett volna kimondani a nagy szót, az
egyszerü, emberi szót: legyen a feleségem… de elébb a vasárnapi
presbiteri gyülésre várt, hogy arra, mint talapzatra álljon és mint
valami magas várba emelhesse föl a kislányt a fenséges pozicióba:
papnénak…
A kiserdő tele volt fiatal lányokkal, labdáztak és sikitoztak. Már
itthon voltak a jogászok s ez egy megbeszélt kirándulás volt a
kiserdőbe. Miklós ezt is fanyarul vette tudomásul, mikor neki ugy zúg a
feje a gondoktól.
Meg is állott.
– Kérem… Margit… kérem kedves… – hebegte, – én nem megyek most a
társaság közé…
– Mért? – mondta ijedten Margit.
– Később visszajövök, csak egy negyedórára kell elmennem.
Margit komolyan nézett rá.
– De biztosan, – mondta kis hallgatás után. – Különben, ahogy jól esik,
– s már szokott hüvös eltaszitásával vágott dacos képet.
Miklósban a vér egy pillanat alatt megfordult, csaknem elszédült. Hogy
ennyire nem lát bele a lány.
– Édes, – nyögte a foga közt s a szemével, annak a meresztésével akarta
meggyőzni.
De a lány elfordult, elszaladt s egy perc mulva már a Benedikty Jolán
nyakában volt.
Miklós dacosan megfordult, hogy köszönnie se kelljen s visszaindult
gyorsan a falu felé.
– Tiszteletes ur! Tiszteletes ur! – hallotta távolról a Jolán
kiabálását.
Előbb ugy tett, mintha nem hallaná, de az nem hagyta abba s vissza
kellett fordulnia.
– Hová tetszik szökni? – kiáltotta kacagva, piros arccal a hosszu lány,
a fogai ugy csillogtak, mint a gyöngyszemek.
– Mindjárt itt leszek! – kiáltott vissza Miklós erőltetett nevetéssel.
– Becs? becs?… kacagott a szőke lány s kisebb barátnőjét szorongatta,
szinte szerelmes öleléssel.
Miklós intett, hogy becsületszavára, igen!
– Igy görbüljön meg? – s feltartotta az ujját.
Miklós igent intett s elrohant.
– Hová rohan ez a majom? – kérdezte Jolán, de hogy a Margit szomoru
szemébe nézett, ijedten csacsogott: – nem majom, nem majom, angyal,
tündér, álmaim lovagja, pardon a te álmaidé… Ne ijessz meg, mert isten
bizony azt hiszem, még a végin azt hiszem, hogy én vagyok szerelmes
bele… Óh a majom, hogy itt tud hagyni egy epedő, sőt repedő szivet, nem
elég, hogy egész héten várni kell rá, még most jut eszébe, hogy hopp,
neki még cigarettlit kell vásárolni a tössdén…
Margit kacagott a kacagó barátnőjével s hallgatása helyeslés volt, de
ezt Miklós nem látta.

III.
Miklós nem hallotta a drága csacsogást, ami egyetmást le is leplezett
volna talán előtte, ellenben már bánta hősi elrohanását.
Ennek az volt a mélyén, hogy most rögtön elrohan Dékányhoz s számon
kéri…
Már most sem tudta, mit kér számon.
Hogy? mi cimen állitson be? Mért és hogyan pofozza fel?
Csak mondta magában egyre a dühös és káromkodó szókat. Gazember, alávaló
gazság, egy fiatal lányt kiuzsorázni. Tizennyolc koronát fizetni egy
hónapra azért, hogy… Az ur bizonyosan kap minden növendék után az
igazgatótól száz koronát, máskép nem hiszem, hogy ilyen alávalóságot
megtürne a faluban. Zugiskolát. Büdös gazember. Persze ezernyolcszáz,
kétezer korona mellékjövedelemért, amiért egy lépést sem kell tenni, még
a hittant is a káplán tanitja, persze igy lehet káplánt tartani…
Nem, akárhogy, ezt meg fogja mondani. Egyáltalán szükségét érezte, hogy
az életkeserüségén könnyitsen azzal, hogy Dékányékat valamiképen
megkinozza.
Oh, mennyire szeretett volna azonban inkább ott lenni az erdőn és vidám
lenni s hancurozni gondtalanul s békésen, a lányok közt. Vagy
hangtalanul türni a lányok évődését, ahogy szokta, egy-egy goromba izü
viccel vágva vissza néha… Ah, nagyon ideje volna már férj lenni… Mit ez
a sok utánjárás, harc, hecc, kinlódás: Dékány is teljes joggal fogja azt
mondani: Mi közöd neked az én tanitónőimhez! Ez a szociálizmus?
Feltámadt benned az agitátor? Feketénének akarsz kicsinálni
fizetésjavitást, a ragyás tanitónénak… vagy pedig énnekem tudnom kell
arról, hogy szerelmes vagy s barátságból annak, akit te szeretsz többet
fizettessek? Az nem volna panama?…
Mindenféle butaság megfordult az eszében s nem értette, minden borzalma
mellett is, mért lépett be az utolsó percben mégis a papnéhoz.
Kisült, hogy Margittól Dékánynéhoz ment.
– Ah, isten hozta! – csillogott fel a Dékányné szeme, azok a szurós kis
barna szemek, épenugy csillantak fel, mintha a parázsról lefujják
egyszer csak a hamut.
Miklós megfogta az odanyujtott kicsi száraz kezet.
– Egy pillanatra, ha nem zavarom, kezét csókolom… – mondta zavartan,
elpirulva.
– Mit csinál az édes anyja, Miklós? – kérdezte a papné, s helyet
mutatott.
Miklós leült, erős láza volt. Ugyanabban a lugasban voltak, ahol
valamikor, a mult őszön felolvasta az értekezését.
– Köszönöm szépen, – mondta, – jól van. Megvagyunk. Csöndesen. A
nagytiszteletü ur itthon van?
– Nincs. A mezőn van.
Az asszony komolyan nézett az arcába, kissé ki volt pirulva az arcéle s
a szája furcsa volt, beesett. Az ám, megint nincsen betéve a fogsora.
Miklós undorral vegyest nézett néha rá, ilyen őrültséget, hogy ő most
itt ül, ahelyett hogy…
Nem volt mit beszélniök. Az asszony varrt valamit, fehérnemü félét,
Miklós arra gondolt, mennyire előkelő lény volt neki ez az asszony
akkor… S milyen kis összefonnyadt öreg asszony lett egy év alatt.
– Hogy jött át?
– Gyalog.
Az asszony, mintha a cseléd után nézett volna, Miklósba beleállt a
rémület, eszébe jutott az az uzsonna s kétségbeesett, hogy megint meg
akarja traktálni. Csirkemaradékkal. Uhh, ijedt mozdulatot tett, hogy
feláll.
– A nagytiszteletü urral volt beszélni valóm, de ha nincs itthon…
Az asszony ránézett, ugy keresztül nézett rajta, kis mosollyal, kis
gunnyal.
– Nincs itthon.
Miklós érezte a lehetetlenséget, hogy erre elmenjen. Tükön ült s maradt.
Szeretett volna valami közönyös dolgot beszélni, de nem tudott mit s nem
volt olyan szó, ami közönyösen tudott volna hatni.
– Mért nem jött el az édes anyja?
– Fáradt, – mondta Miklós.
– Miben fáradt el, – kérdezte az asszony olyan hangon s arccal, mintha a
legmelegebb részvéttel volna, s Miklósra mégis ugy hatott, mintha éles
guny s lenézés volna.
– Mindig egyedül van s belefáradt az életbe!
– Azért kell társaságba vinni. Gondoskodnia kell a szórakoztatásáról.
Miklós hallgatott.
– Ha volna neki való társaság, – mondta később sértő szándékkal
csöndesen.
– Miért? Őt mindenütt szivesen látják! – szólt ártatlan arccal a papné.
– De ő nem megy mindenüvé szivesen, – mondta Miklós és szinte láza volt.
– Hát oda ahova elmegy, lesse ki, hogy hol érzi jól magát s vigye el,
beszélje rá. Nem jó az, mindig egyedül s mindig otthon lenni.
Miklós hallgatott.
– Én nagyon szeretem őt, – mondta ujra a papné s őszinte arcot csinált.
– Hát ő nincs ahhoz szokva, – mondta Miklós lesütött szemmel s az anyja
félszegségeire gondolt e pillanatban, – hogy társaságba járjon. S ő neki
igen nagy igényei vannak elméletben és nem érzi jól magát emberek közt.
Inkább olvas regényeket s tudományos munkákat, nem tud ő hozzá szokni
már a társasághoz…
– Nohát, nekivaló társasághoz hozzá tudna szokni. Hozza csak el szépen.
– Ez nagyon finom társaság neki.
Az asszony még mindig harcolt.
– Majd beletanul, – mondta, azt éreztetve, hogy a Miklós anyja alatta
van. – Arra való az élet, hogy az ember tanuljon…
– Isten őrizzen, – mondta Miklós.
Az asszony ránézett, nagyon komoly lett.
– Ugy, – mondta igen alázatosan – maguknak derogál!… a társaság…
Miklós most már nagyon szégyelte magát a parasztságáért s igen örült,
hogy az asszony valóban finom volt, nem nézett rá, lassan varrogatott.
Sokáig ültek kinos csöndben.
– Jön az uram, – szólalt meg egyszer a papné.
Miklós iszonyu ideges lett és rémült. Felállott.
A kis bricska behajtott az udvarra, a pap a hátsó ülésen ült s a lovakat
egy mezitlábas gyerek hajtotta. Olyan uras, gazdag ember volt a vastag
ember ott a kocsin. Miklós gonoszul nézett rá: kétezer pengőt keresett
neked Margit, mondta magában, róla leapadt a ruha, hogy te hizzál és
kucsirozz.
– Á, szervusz humillimusz, – kiáltott Miklósra az öreg ur a kocsiból. –
No, mi ujság?
– Csak egy pillanatra zavarlak kérlek alázattal… – motyogta Miklós.
– Van időm, kedvem, minden: szép a vetés. Hát a tied milyen?
Miklós fellélekzett.
– Erről akarok beszélni épen, – mondta s előre ment, föl a tornácra. Ott
leültek a viaszos vászonnal bevont asztal mellett!
– Na hát mi az? – kérdezte a pap s a lány után kiáltott. Hozd csak azt a
zöld üveget a pincelépcsőről.
Miklós komoran nézett maga elé.
– Holnapra presbiteri gyülést hivattam össze s kötelességemnek
tartottalak megkérdezni nagybecsü véleményed felől, – mondta s a
beszéde, érezte, hogy makogáshoz hasonlit.
– Halljuk. Állok rendelkezésedre, – szólt a pap s kopasz fejét előre
hajtotta figyelmesen. Elevenen s tisztán nézett a fiatal emberre.
– Elődöm azt a hibát követte el, hogy a lelkészi fizetés természetbeli
részét pénzváltságra átengedte az egyháznak. A váltság azonban az én
véleményem szerint olyan alacsonyan van megállapitva, hogy lehetetlen
mellette megélni. Azonkivül az egyházi földeket bérbe adta több
esztendőre s most én ki vagyok téve annak, hogy teljesen a kongruára
szorulok, ami az egyházamban igazán a minimumnál is kevesebb, évi
kétszáznyolcvan korona.
– No és most mit akarsz tenni?
Miklós most nézett rá először a kövér vastag, vörös arcra.
– A holnapi presbiteri gyülésen mindezt előadom, a presbiterek
belátására… – itt a nagy pap valami sziszegő hangot adott – és jólelkére
apellálom az ügyet s arra fogom őket kérni, hogy állitsák helyre a régi
állapotot.
A szolgáló felhozta a zöld üveget, amelyik félig volt borral. Poharakat
tett elébük s egy fél szódavizes palackot. A pap nagy gonddal töltött,
„tetszik szóda“ mondta s mindkét poharat szinig pezsegtette. Akkor
koccintott, Miklós az egész bort megitta, nem akart ugyan inni, de az
inyének jól esett a hideg savanyu ital.
– Nahát kedves barátom, azt nem is kell mondanom, hogy a legnagyobb
szamárság, amit tenni akarsz. Remélem, azt magad is tudod. Tanuld meg,
hogy a paraszt, az nem ember, nem is állat, hanem gyerek… Ha te azt
mondod a parasztnak, hogy a belátásukra s jóságukra bizod magad, akkor
az a legkönyörtelenebbül kitekeri a nyakad, mint egy varjufiókáét. A
paraszt: gyerek. Annak imponálni kell tudni. Ha az azt látja, hogy a
papja még nála is gyerekebb!… Édes fiam, hol vársz te belátást a
paraszttól? És mért vársz?… Neked jogaid vannak, neked igényed van,
neked igazságod van: hol kell akkor neked kunyorálni s szarvat adni a
parasztjaidnak?… Az utódot az előd szerződése nem kötelezi!… Az az első
paragrafus minden hivatalban. A miniszterelnököknél épenugy, mint a
kondásoknál. Mi közöd neked ahhoz, hogy az a szamár Makk Feri elitta az
eszét s eladta a családja kenyerét egy spriccerért. Hol az a szerződés,
amit ő kötött? Jóváhagyta az egyház? igen? hát az egyházmegye? Az is
jóváhagyta? akkor az egyházkerület! Ha az is jóváhagyta: akkor a zsinat!
Az fogja megváltoztatni!… Mivel pedig Makk Feri a bitang, még az
egyházzal se hagyatta jóvá jegyzőkönyvileg a dolgot: tehát menjenek Makk
Ferihez!… Hát mit fizetnek a földedért árendát?
– Hat koronát.
– Hat koronát egy holdért?
– Igen.
– Hallatlan!… Nahát ez hallatlan!… Fölháboritó, hat koronát egy holdért.
Hatszor négy az huszonnégy: kétszáznegyven koronát kapsz negyven
holdért!
– Igen.
– És tudod, hogy ők mennyit keresnek belőle?…
Miklós összehuzta a szemöldökét!
– Azzal én nem törődöm, – morogta.
– Mit nem törődöl!… Add ide nekem a földjeidet, tiz koronát adok érte.
Ugyis itt van a határunkon. Na. Előre kifizetem neked két esztendőre tiz
koronájával a bért. Nyolcszáz koronát, ebben a percben. Akarod?
Miklós lesütötte a szemét.
– Már be van jelentve a holnapi gyülésre és…
– Kkuttyaházi, kacagott fel a vastag pap, – van neked eszed, magadhoz
való, nem kell téged félteni, csak ugy teszel, mintha kettőig se tudnál
számolni. No nem baj, hát nem baj. Ugy is kell. Zsivány. A parasztoktól
hagyod magad megnyuzatni hehehe, kétszáznegyven korona egy esztendőre s
ki fizeti az adót?
– Nem tudom.
– Persze, hogy te! Még azt is te! No hát csak nézz holnap a szemük közé…
Oszt ha ugy kerülne, énrám mindig számithatsz.
– Köszönöm szépen, – mondta Miklós dünnyögve s felállott.
– No, hova mégy?
– Ki kell mennem a kiserdőre, – mondta, – várnak a lányok.
– Nohát akkor csak eredj, ez az egy ok van, amivel nem lehet vitatkozni.