A fáklya - 10

ember, mintha az azelőtti témára tért volna vissza, – ki volt az, aki
legelőször fejbevágta a szegény kegyelmest?
A képviselő finoman elmosolyodott.
– Azt nem lehet pontosan tudni, – mondta nyefegő, cuppogató módján. – Az
ugy jött, hogy egyszerre csak mindenki. Egy cingár kis ellenzéki ur
felvesz egy nagy törvénykönyvet. Azt mondja neki egy óriás pártbeli
képviselőtársam: Megőrültél? Mit akarsz avval? Az kibuvik a hóna alól s
nesze, odadobja a miniszterelnök fejéhez. Ennek a könyvnek a sarka
okozta a leghosszabb sebet…
Megnyalta kicsit az ajkát, mintha most akarna még valami jót mondani, de
lenyelte. Nagyon tartózkodó volt, a legáltalánosabb kifejezéseket
kereste, nagyon objektivnak, nagyon benfentesnek s nagyon
megközelithetetlennek akart látszani. Miklós, most, hogy messzebb ült
tőle, egész bátran meresztette rá a szemét. Ugy nézte ezt az embert,
mintha a végzetével találkozik az ember. Nem tudja indokolni, nem tudja
magyarázni, de ellenállhatatlan feszültséggel néz bele, ahogy a vész, a
viz, a mélység vonja az embert.
– Bocsánat, kérlek alázattal, – mondta a takarékpénztári igazgató – mi
volt tulajdonkép az oka, hogy azok a bitang ripőkök igy neki másztak…
fölháboritó…
Miklós felvillanó szemekkel nézett most a kövér, husos arcu bankvezérre,
aki teljes és mély odaadással hajlott a képviselő felé.
Ez keveset nyöszörgött s unottan szólt:
– Mint erkölcsi tartalom nélkül valót, a legélesebben el kell itélni a
Justh-pártnak eme botrányát.
– Ugy van, – mondta a rendőrkapitány.
– Justh Gyula, Lukáccsal való alkudozásával, azzal a készséggel,
amellyel oly felettébb olcsón volt hajlandó pártját a Lukács sötét
terveinek rendelkezésére bocsátani, és azzal a soha meg nem bocsátható
vaksággal, hogy az ő pártütése hiusitotta meg a koalició katonai
követelésének megvalósitását, válságba döntötte magát a koaliciót és
belelökte a nemzetet ebbe a mostani áldatlan helyzetbe: mindezzel
elvesztette Justh Gyula és pártja a nemzet müvelt és független
közönségének bizalmát és rokonérzését.
– Ugy van, – mondta a rendőrkapitány. A képviselő ránézett, erre ujra
azt mondta: – Ugy van!
Arday felemelte az ujját, mintha figyelmeztetni akarná, hogy ne siessen
ugy az ugyvanokkal, még csak most jön az igazi:
– Ezt a csorbát pedig nem lehet kiköszörülni sem kortesutakkal, sem ujra
megfejelt függetlenségi programmal, sem képviselőházi verekedésekkel.
– Ez az igaz, igen! – kiáltotta a rendőrkapitány.
– Nem, nem! – bólogatott buzgón a takarék igazgatója is.
Miklós egész lelkében remegve nézett keresztül rajtuk, ő Debrecenben a
Tisza István imádatában nőtt fel, minden egyházkerületi gyülésen látta s
átvette a közszellemet, amely ezt a politikust a kálvinista magyarság
nagy vezérének tekintette, benne azonban bizonyos titkos elégedetlenség
volt már vele szemben, sértette a nagy-koncepció-érzését, hogy egy
miniszter minden ügyhöz hozzászól, hogy a nyirbatkai tanitó
sertésól-kérését elutasitani nem átalja s hogy oly
rektoros-tudálékossággal tekint át az ügyeken: hiányzott a személyből
áradó varázs s mégis még mindig élet-halálra szántan párthivének érezte
magát, mert igyekezett elfeledni a személyes meggyőződéseit s együtt
uszott a kálvinistasággal abban az önáltatásban, hogy ezt a politikust
soha ne tetteiből itélje meg, csak a róla alkotott ideális képhez
ragaszkodjék törhetetlenül. És mégis most valami mély és morális
fölháborodás töltötte el, mikor ez a Tisza-huszár legelső szavával az
ellenzék egyik legrokonszenvesebb és legtisztább vezérébe rugott bele.
Néki fájt az, hogy egyszerü személyeskedéssé válik az ügyekhez közel
élők száján a közélet minden nagy ténye. Ő inkább akart általánositani a
személyek rovására, hogy elvek és igazságok harcát keresse az
eseményekben. S most ennek a vén borisza kéjencnek minden szava
beoltotta a veszettség ellen: ez az őrület már közveszélyes, ez ellen
már védekezni kell. Ebben a percben megvetette magát, a mért
kritikátlanul tudta volna odaadni magát előtte ismeretlen emberek
ismeretlen céljainak szolgálatára s keményen elhatározta, hogy utána fog
járni, mi hogy van ebben az országban…
Az ismeretlen fiatalember ott szemben ismételte:
– De képviselő ur, mi volt mégis az oka, hogy igy tört ki a dolog. Mi
bőszitette fel ugy azokat?…
A képviselő háromszögbe törte kissé kedvtelenül a homloka ráncait.
– Kis grammatikai vita… Egy kis grammatikai nézeteltérés az egész. Khuen
igen világosan és érthető hangon ezt mondta, tisztán lehetett követni a
szavait: „Az 1867-iki törvénycikk szavai, szerintem, – mondta, – igen
világosak, ahhoz szerintem külön magyarázat nem szükséges…
Grammatikailag, egész egyszerüen ugy áll a dolog, (megjegyzem a
grammatika szóra már az egész Ház figyelni kezdett) hogy amidőn arról
van szó ebben a törvénycikkben, hogy az országgyülést nem lehet
elnapolni, vagy föloszlatni, mielőtt a „jövő évi“ költségvetés nincsen
megszavazva, világos, hogy a „jövő évi“ költségvetésről van szó s nem az
idei költségvetésről…
A fiatal ember hirtelen kurtán felnevetett, de egy pillanat alatt
lefojtotta.
– Hallatlan marhaság, – mondta.
– Mit? – kérdezte a képviselő megütődve.
– Azoknak a barmoknak a marhasága képviselő ur.
A képviselő pillanatokig szopogatta a nyelve hegyét.
– A haldokló oroszlán akkor rugott utolsót önmagán… – folytatta. – Az
ember első benyomása az volt, mintha a Justh-párt kedvet kapott volna,
hogy megismételje azt a – mondjuk – impozáns jelenetet, amelyet, mint a
szenvedelem elemi kitörését, ha sajnálnunk kellett is, de mint mély
erkölcsi okból eredőt impozánsnak s utólag, jogosnak is, kellett
elismernünk. Azt a képviselőházi csatát gondolom, mikor az erőszakoskodó
s törvénysértő többség védelmére berendelt darabontokat verték ki az
ülésteremből…
Miklós mereven és egész lényében felizgatva nézte ezt az embert, amig
beszélt. Érezte, hogy minden szava piszokság. Nem ismerte az eseményeket
és a szereplőket: de valahogy a delejes sugarakat fogta el, az orrát
facsarta annak a belső lelki munkának a büze, ahogy ez az ember jobb
meggyőződése ellenére, vagy annak a hijján, valami undoritó benső
elszántságból betyárkodik a szavakkal. Ez a kivételesen finom ur, akinek
az egész teste kendőzve van és agyon mosva, tisztogatva, a ruhája, az
inge, a feje oly aggodalmasan kipucolva, mintha külön erre a célra
készült gépezetekkel végeznék rajta a tisztogatás müveletét, ez az
ember: az isten szine előtt merne esküdni rá: teljesen rothadt,
tökéletesen meggyőződés nélküli ember… Földulták a lelkét ezek a hosszu,
nehézkesen összerakott mondatok, amelyek mégis oly szabatosan
csörgedeztek, mint a zsilip mögött visszatartott szennylének a
bugyogása, ez az egészen különös képviselői nyelv, amelynek sem szine,
sem illata, sem gerince nincsen, csak száraz és zörgő technikája… te
alávaló kutya, te undok gazember… morogta magában s a szemei gyülölettel
és sötét dühvel meredtek rá a mélyből… Te aljas buja, aki piszkos
kéjelgésben adod ki magad, te vagy, ti vagytok azok a fenkölt Kátók…
– Hogy tehetnek ilyet! – kiáltott fel a a takarékpénztári elnök. – Most
megint meghurcolják a mi szép hazánkat a külföldön.
A képviselő, egészen távoli és egészen unalmas nyugalommal felelt:
– Más parlamentekben is fordulnak elő hasonló jelenetek. Oka: hogy a
modern életben a képviselőség és a politizálás kenyérkeresetté válik.
Nemcsak, mert tisztességesen fizetik a képviselőt… hanem azért, mert, a
képviselői állást alacsony fickók alaposan ki tudják használni és
hasznositani… Már most világos, hogy a képviselők azért választatnak,
hogy az ország dolgait intézzék: s e helyett a kenyérharc, a küzdelem a
boldogulásért, a létért, az existenciáért, haszonért, érvényesülésért
való verseny füti az elméket és lazitja az erkölcsöket.
Miklós e pillanatban megértette, hogy mért hat oly fásultan az agyakra a
papi bölcsességek monoton prédikálása, ha nem érinti közvetlenül az
emberek személyes lelki dolgait.
A lány hozta a szivarral telt skatulyát. Nem nézett őrá. Idegesen
kopogott neki.
– Kést, villát.
– Igenis – mondta a lány elpirulva s kifutott.
– Hanem Korláth báró mégis titkos tanácsos lett, – mondta a
takarékpénztár igazgatója.
Arday csöndesen felelt.
– No, az csak… – kétszer-háromszor kinyitotta, meg ujra összefogta az
ajkait, – hát az csak olyan flastrom. Már a Tivike oly sokat szaladgált
a kormány körül, annyira szorgoskodott a párt összekovácsolásában,
főképp a véderőreform megszavaztatása idején, hogy valami okvetlen járt
már neki. Tisza ugy gondolta, hogy kinevezi a kultuszminiszteri
államtitkárnak, de hát ide a Schillingfürst herceg barátját kellett
behozni. Akkor annak a helyét, az alelnökséget szánták Korláthnak,
csakhogy arra meg szegény Csorvássy Pali volt már benevezve és ennek is
kellett valami, mert a választójogi bizottságban annyira a kormányhoz
dörgölőzött, hogy nem lehetett lefricskázni. Igy lett Csorvássy a Ház
alelnöke, a bárónak nem maradt egyéb, egy kis titkos tanácsossággal
fizették ki.
– Érdekes!
– Érdekesebb a másik titkos tanácsos, akit vele egy napon neveztek ki, a
barcasági érsek, Kinsky ur excellenciás cime. Ez minket reformátusokat s
minket protestánsokat érdekel közelebbről, ismét fölhijja a figyelmünket
a régi anomáliára. A titkos tanácsosság a legnagyobb cim, amit valaki
kaphat ebben az országban. Kinsky ur közönséges foltozó csizmadiának a
fia s fokonként emelkedett az érseki székbe s e pillanatban már
kegyelmes. Ezt a cimet megkapja minden katholikus egyházfő, de nem kapja
meg, eddig még sohasem kapta meg egyetlen protestáns egyházfő sem. Pedig
ugye vannak a mi püspökeink között is, akiknek vannak olyan bokros
érdemei, mint a katholikus püspök és érsek uraknak. Azt például, hogy
Kinsky urnak mért járt akkora cim, amit még néhai Szász Károly sem
kapott meg, hogyan magyarázzuk? Szimptomája ez annak a kormányzati
tendenciának, amely mindig és mindig kiemel egy felekezetet és mindig
csak egyet s mindig csak ugyanazt az egyet, a többi rovására: holott a
szent biblia igazságait nem az a felekezet vitte bele a magyar nép
lelkébe s e szent biblia nem ennek a felekezetnek oltárán őrzi a
békesség és megelégedés erényeit.
Miklós igyekezett csöndesen enni, zajtalanul, oly erősen rágta a fogai
közé bevett husdarabokat, mintha ebbe akarná beleölni azt az indulatot,
ami benne felgyült.
– Undok fajzat, – mondta magában. – Excellenciás cimekért, rikitó
jelszók… s én félév óta nem ettem a magam házánál jó falatot… Uhh,
micsoda hazugságok, micsoda kibogozhatatlan és gyülöletes és burkolt és
félelmesen félrevezető hazugságok száguldoznak az emberek lelkein…
Zugott a feje s kavargott benne a sok felháborodás: mért élnek igy az
emberek, hát mire ez?… hát nem lehet? soha nem lehet egy őszinte emberi
szót kimondani…? mért szövik be magukat hazugságoknak és gonosz
félrevezetéseknek burkába, mért kötik lábukat béklyóba… Mért nem emelik
fel a fejüket s néznek bátran az isten ege alatt: én ez vagyok, ennyi
vagyok, ezt adom, ezt kérem, üljünk egymás mellett testvér és usszunk a
jó isten szabad vizében… Politika? excellenciás cim? államtitkárság?
alelnökség? dörgölőzők és munkapárt összekovácsolása, és
lefricskázhatatlan bárók?… Kábulat és meghülyülés lepi meg az agyat… hát
ez igy megy? ez az emberek, a tömeg képét hordozók igazi élete, a
kiválasztottak, az ismertek, a Korláth bárók, Csorvásy Pál… s nem is
kételkedett benne… Ah, hát akkor hol vannak a nagy dolgok: az egyéni
tapasztaláson nyugvó belső hit? a lélek ujjászületése és ebből nyert
méltósága és szabadsága? a halálosan komoly meggyőződés? a lélek belső
nemessége? az apró problemákban az időn és történelmen felül álló örök
isteni dolgok?…
Az isteni! az isten! Hát hol van ezekben az isten? Hol van a háttérben,
a lelkek mélyén a központi gondolat, amelyből ered minden szál és amely
minden szemléletnek alapja. S ha mindez hiányzik belőle, hát mért olyan
kimondhatatlanul magas itt ez az ur a többi felett, hogy senki nem meri
a legtávolabbi ellenmondást sem megkockáztatni a jelenlétében…
A képviselő felállott, a kis szoba hátulsó falán levő ajtóhoz ment,
kissé nehézkes, döcögő léptekkel, amelyben benne volt még a régi dendi
kényessége s benne volt már az öreg ember totyakossága is. Miklós
meglátta, hirtelen, tisztán látta, hogy a halál felé indul.
– Ember!… hová mégy?… Kint vár a koporsó…
Bent az urak nagyot nyujtóztak. Mintha felszabadultak volna a suly alól.
A fekete fiatalember fel is állott s mikor az öreg ur behuzta maga után
az ajtót, igy szólt
– No annál közelebbi célok is vannak, mint excellenciás cimeket harcolni
ki a protestáns főpapok számára. Egyáltalán kérem uraim, mi gyakorlati
emberek vagyunk, mit akarnak ezek az urak az öreg elnyütt bibliával.
Letünt már annak a kora, mint a betyárromantika. Csak hadd rohadjanak
már azok a vén penészes bibliák, annak a sötét lapjairól a baromi
alázatot és a szenvedések szeretetét akarják betölteni a népbe?
Miklós ujabb rémülettel, szinte megdermedve bámult erre az urra.
A takarékpénztári igazgató kedélyes nevetéssel állott fel.
– Nahát maga egy javithatatlan cucilista, hajja.
A fiatal ember elhallgatott, látszott rajta, hogy hagyja. Nem akar ujjat
huzni, kellemetlent mondani. A rendőrkapitány tisztelettel nevetett a
takarékpénztári igazgató felé, aki teljesen átvette a hiányzó képviselő
tekintélyét.
– Csak sokat lármázzon, ugy bekópertázzuk, hogy arról koldul.
A fiatal ember ugy tett, mintha tetszene neki ez a kedélyeskedés:
– Mit bibliáznak mindig… A bibliás emberek mindig énekszóval vonultak a
csatába szorosan a hadsereg után s visszavonuláskor mindig elől, csak
elől, akkor is énekszóval… ezt akarják vele elérni? – viccelte el a
dolgot.
– A biblia nagyon okos dolog, – szólt a takarék igazgatója, – mert
megtanitja az embereket, hogy a bünöket elkövetni nem szabad.
– Akkor Mark Twain még sokkal okosabb, mint a biblia, mondta a
fiatalember, mert ő meg ezt mondta, igazgató ur: vallásos ember lelkében
minden bün azt az impressziót kelti, hogy ezt többé elkövetni nem fogom:
Csak egyebeket. Ez az ugynevezett erkölcsi himlőoltás. Legjobb tehát, ha
az ember hamar elköveti az összes bünöket, hogy aztán egy se maradjon,
amit elkövethetne. Igy bizonyosan üdvözül, ugy-e rendőrkapitány ur.
A két ur harsogóan kacagott a butaságon s a takarék igazgatója kiment a
képviselő után.
A fiatal ember utána legyintett s igy szólt a rendőrkapitánynak:
– Ezek az urak nem értik meg a szabad szót, de mi ketten kapitány ur, mi
ketten megértjük: Hiszen nem is rossz dolog az a bibliaolvasgatás. Az
ember leül az ezerholdjának a kellősközepébe, a vadgesztenyefa
árnyékába, a cimeres karosszékbe, jóllakott hassal, behütött italok
társaságába, azután, fogpiszkálás közben elolvassa, hogy a régi zsidó
családokban micsoda vérfertőzések voltak, hogy ette meg a hét sovány
tehén a hét kövéret, hogy Sámson mivel verte agyon a filiszteusokat,
hogy Józsua hogyan állitotta meg a napot, hogy a birák milyen vén
kéjencek valának, hogy ki hogyan tudott már csalni akkor is, hogy Sámson
urat hogy csábitotta el Delila kisasszony és igy tovább, mig aztán a
végén meg nem tudja, hogy Jób urambátyámat, az volt a flegma! miféle
nyavalyák kinozták, osztán a béketürésből mégse tudta kihozni még maga
az isten sem.
A rendőrkapitány kurtákat röhögött s a végén a vállára csapott a fiatal
embernek.
– Ejnye, – s csunyát káromkodott, – de elolvasta kend a bibliát: Én
ugyan sose láttam egy bötüjét se, mióta az elemi oskolába belém verték,
azt hogy…
– Igen, azt hogy a Megváltó szamárháton járt, de Korláth grófék
négylovas hintón járnak.
– Hehe, – mondta a rendőrkapitány s ő is kiment a takarékpénztári
igazgató után.
A fiatal ember, akinek már alkoholtól erősen ködös volt a szeme, csak a
nyelve forgott egyre keményebben, utána legyintett, kifejezve mély
megvetését az egész társaság iránt s odafordult a Miklós asztala felé.
– Szép szórakozás, igen, a gesztenyefa árnyékában, – mondta – a
savanyuvizes fröccs mellett.
Miklós szomoruan nézett rá, igy nézhetett tegnapelőtt őrá a papné, akit
ő ugyanigy fölzuditott bizonynyal a bibliáról való értekezésével.
– Mondja kérem, – szólott egész váratlanul a fiatal emberhez, bár nem
volt kedvére, hogy szóba álljon bemutatás nélkül: – kegyednek egyáltalán
semmi vallásos érzése, meggyőződése, vagy elképzelése sincsen?
– Dehogy nincsen, – mondta ez brüszk hangon. – Akinek semmi vallásos
filozofiája sincs, az buta. Az épen olyan buta, mint aki egy nagyhasu
plebánost tart magának, hogy az mondja meg neki, hogy mi az ő hite.
Miklós kutatva bámult rá.
– Nos, és az isten?…
– Hogy hogy vagyok az istennel?… Köszönöm jól. Nem bántjuk egymást. Én
nem bántom őt és ő nem bánt engem.
– És mi az ön hite? Mi maradt meg önben gyerekkori vallásos emlékeiből?
– Pardon kérem, disztingváljunk. A hit és az emlék, az két külön dolog.
Az én emlékem az, hogy egy rettentő piszkos zsidó iskolába jártam és
isszonyuan utáltam a tanitót, mert büdös volt és borzasztó komisz. A
hitem, az aztán valami egyéni dolog; ez az enyém: mért beszéljek róla?
én nem akarok proselitákat szerezni: minden papnak ez a vágya s csak ez,
már a Krisztusnak is, neki is kedvesebb volt a megtérő bünös, mint a
száz igaz. Ezek a tömeghitek: ezek olyan járványok… Ott van Haeckel, aki
tudományos alapon csinált vallást és monizmusnak nevezte. Ennek a
monizmusnak épenugy vannak rabbijai Magyarországon, mint másutt.
(Pardon, megnyugtathatom, hogy rabbijai s nem plebánosai.) Azt tanitja,
hogy minden csak az anyag és semmi más: más semmi. És tartottak
istentiszteleteket, ahol protoplasmát ettek szentelt ostya helyett. S
most jön egy Gustav le Bon nevü francia s bebizonyitja, hogy az anyag az
semmi, az elmulik. Leméri, hogy a szemünk láttára megsemmisül, érzékeink
számára megszünik, szóval érzékfölöttivé válik. No. Döfd meg. Ki van
rántva a gyékény a monisták lába alól. Még ezer esztendő sem kellett
hozzá. Most má mi lenne, ha közben II. Lajos államvallássá teszi, a
professzorai hitbizományokat kapnak, amelynek a jövedelmén csak
táncosnőket szabad segélyezni, de a tanyai néptanitókat nem.
Ezzel feltette a kalapját s két oldalzsebbe dugott kézzel furcsa
szögletes, négeres mozgással kiment a többiek után.
Miklós egyedül maradt mély bánatával. Ugy félt az emberektől, ugy utálta
őket.
S meglátta az aranyat, ott a másik asztalon.
Mohón, kapzsin, irigyen s lüktető mellel és megrémülve, mint a
felbőszitett s ketrecet nyilni látó fenevad, bámult reá.

IV.
– Ha most megjelenne a tündér, s azt mondaná, három kivánságomat
teljesiti, – mondta magában és egyre az aranyat nézte, szerette volna
fölvenni, eltenni, s szobájába menni és elfelejteni, hogy mi volt ma, –
első kivánságom ez volna:…
Sokáig habozott, tünődött, nem is gondolt oda, régi mákonya volt, kis
gyermek kora óta, hogy lefekvéskor, altató imádság után, ha még ébren
maradt, a mese kivánságainak utján csapolta le fantáziája tulságait. A
világért soha el nem árulta volna ezt a szégyenletes gyermekességét,
mikor egy kedves professzora kisdiák korában azon kapta, hogy egyedül
bolyongott az iskolakert utain, könyve becsukva s szórakozott szemmel
rótta az utakat, ki akarta vallatni, mint gondolkodik: talán a
kinvallatás padján sem árulta volna el nevetséges gondolatait, s
mindamellett egyre nagyobb szenvedéllyel üzte a lelki kéjelgésnek ezt a
fajtáját.
– Első kivánságom ez volna: az angol banknak minden pénze, az
aranyrudak, hordók mind itt a lábam alatt legyenek. Pincében, amely csak
az én varázsszavamra nyilik meg… Amig akarom a zsebem tele legyen azzal
az arannyal, amely igy az én tulajdonommá lett… Akkor most azonnal
megvenném ezt a házat… s várkastélyt épitenék itt… Második kivánságom:
hogy ez senkinek fel ne tünjön, ez az emberek előtt egészen természetes
dolog legyen s engem senki ne zavarjon kutatással, kérdezősködéssel,
vizsgálattal, vallatással, az egész emberiség, mint a világ
legtermészetesebb dolgát vegye tudomásul, hogy én vagyok a földben
rejtett aranynak földi kincstárnoka, mert nem is az angol bank aranya
legyen itt, nem! fölösleges az ember által nehéz munkával előszedett s
az élet forgalmába beillesztett tőkét megrabolni mások elől, én azt
akarom, hogy a földben, olyan helyen eltünt aranymolekulák, honnan
ugysem fogja soha semmiféle emberi erő előhivhatni az aranyat: az álljon
az én rendelkezésemre, feldolgozva, pénzzé verve és pedig a magyar
állam, az Osztrák-magyar bank pénze formájában… Tehát első kivánságom:
ennek a természetben elkallódott aranymennyiségnek az én számomra való
ideteremtése, második kivánságom: hogy ezt én zavartalanul fel is
használhassam, harmadik kivánságom: hogy ujabb három kivánságom
teljesittessék.
Tágra nyitotta a szemét s felébredt egy kissé, gyermekded álmából,
meglátta a szobát, amelyben egy nagy gázlámpa égett, bántóan világos
volt, a szeme már fájt. A fal durva homokkal volt simitva s a szobafestő
nyers és vad szinü festékei irdatlan mintákban voltak a falra kenve. Az
egész szoba olyan durva és ordináré volt. És ő már ellankadt s tovább
beszélt, még az ajka is utána mozgott, mint az imádkozó öregasszonyoké
az ima olvasásakor.
– Ujonnan való első kivánságom, – folytatta szándékosan altató ábrándját
s most ujra tetszett neki ez a kis diákkori ötlete, hogy a tündér 3
kivánságát a végtelenségig ki tudja játszani azzal, hogy folyton ujabb
három kivánságot jelent be, – első kivánságom hogy: nyolcvan két éves
koromig állandó és zavartalan egészséges ember legyek, jókedvü,
egészséges és erős és életvidor, soha betegség, soha testi kimerültség,
semmi levertség, semmi bánat ne kinozzon, csak erő és egészség,
vasegészség és ami fő: jókedv. Szeressek élni és dolgozni és második
kivánságom: minden nő szerelmes legyen belém s minden nőt megkapjak.
Láz reszkettette meg, a szája kinyilt, a szeme lecsukódott s lassan
lihegni kezdett, a kasszirnőre gondolt s nem gondolkodott tovább.
Akkor az ajtó vele szemben kinyilt s bejött a képviselő. Amint az arcát
meglátta, egyszerre visszatért erre a földre.
Kiegyenesedett s tudta, hogy most fog következni az arany és a vizsgálat
és a baj.
Arday leült a régi helyére, utána jött a takarékpénztári igazgató, az is
a helyére ült, majd a rendőrkapitány, aki szintén pontosan ugy ült le,
ahogy előbb. Az ismeretlen fiatalember nem jött, csak ezek hárman,
Miklós hirtelen körülnézett rajtuk s csodálkozott: ugy tünt fel neki,
mintha ezek nem is mentek volna ki, csak ő neki rémlik, hogy nem voltak
bent… Mért ültek le ugy, mint az előbb. Mért nem cserélték el a
helyeiket, mért nem ültek egymás ölébe, vagy mért nem pofozzák egymást:
mért van az emberek közt oly csodálatosképen állandó viszony? hogy
tudják az emberek fentartani a tekintélyt? honnan ismerik a módját
annak, hogy hajszálfinom távolságban kövessék egymást s harc és lázadás
utján tudjanak csak egymás büvkörébe beljebb hatolni… Valóban
boszorkánykör van huzva minden lélek körül, amely őt megvédi s nem
engedi, hogy más lelkek azon belől léphessenek?… ahogy a hivő paraszt
boszorkányozó leül a keresztuton és kört huz maga körül s a lidércek és
manók és földalattiak jönnek nagy lármával és rémitő visongatással, de
senki közülök egy lábnyira sem tud ezen a körön belül lépni, ha csak
maga az illető el nem veszti a fejét, meg nem ijed s ki nem ugrik
rémületében lelki nyugalmának megközelithetetlen várából: amikor is
azonnal széttépik a boszorkányok… Ez most neki valami lázas és álomszerü
szimbólumnak tünt fel s nagy igazságnak, amennyire csak álmában tud az
ember igazságokat átérezni. Ugy is volt, mintha aludnék, mintha minden
álom volna, késő éjszaka volt s ő régesrég idők óta nem virrasztott
ennyi ideig s ily felizgatott lelkiállapotban.
Most azonban jól volt lakva, szokatlan érzés, elmosolyodott rá,
szokatlan mosoly. Még egy félpohár bor volt előtte. Féllitert megivott
itt ma este, félliter bort nem ivott régen… talán tegnapelőtt, a papné
asztalán… De mintha az akkori mámor is csak most szállott volna agyára…
Nem hallotta mit beszéltek, egyetlen szót sem értett a ritka, szétszórt
közönséges beszédből. Csak azt látta meg, mikor Arday az aranyra nézett:
felemelte a kezét, feléje nyult. Megkaparta az asztalon a kis
pénzdarabot s a markába vette. Ez oly csodálatos volt, annyira
lehetetlen.
Soká nézte Arday az aranyat, erősen és figyelmesen, komolyan, ez az
ember nem tud mosolyogni. Ez egy gonosz lélek, tele gonoszsággal, ártó
érzésekkel, az ilyen ember nem tud nevetni. Ez nem ád ki magából egyéb
akaratot, csak ellenségeset és bántót, ez komolyan veszi a dolgokat és
mérlegeli: ez csak szivni akar, élvezetet és testi jókat másokból,
anyagokból s lelkekből egyformán, ez egy gonosz pók a kifeszitett
csillogó hálón, a lila hajával s lila bajuszával s a gondosan kicsiszolt
öreg körmeivel… Ez ha csókol is komoly, és akaró és váró, ez nem
mosolyog, ez kiél, ez mindent magába sziv, ez félelmes, félelmes ember
ez. És Miklós meghallotta a hangját, a nyefegő, nemtörődöm hangot:
kénytelen mégis, bármennyire nem akarja, a száját kinyitni s erőt
fejteni ki, hogy a hangja megcsikorduljon, mert nem tudja akaratát
máskép közleni, de csak annyit ad ki magából, ami épen elengedhetetlenül
muszály: más feszitse meg a fülét és a figyelmét, hogy elfoghassa a
gondolatait, szinte az emberi hang alatt valahogy, muszály és
rettenetesen muszály mindenkinek figyelni rá, halotti csöndben és előre
hajolva s minden képességét összeszedve, hogy egy szilánkot se veszitsen
el az ő ajándékából, mert hihetetlenül fontos, hogy teljesen és egészen
megkapjuk az utolsó foszlányig azt, amit ő kiereszt magából… Miklós
kétségbeesetten füllé vált és rettegett, hogy egy szót elveszit:
– A kis keresztlányomnak minden esztendőben, a születésnapjára, február
18., egy aranyat küldök, – mondta Arday – egy-egy kiválasztott példányt.
Miklósban szinte megállott a vér: a halálos itéletét érezte a szavakban:
február 18! Nyilván Arday a Márta keresztapja… De hogy! – sikoltott fel
benne a düh, a felháborodás, s a morál!… A papné első férje?…
És most egyszerre homlokon vágta egy gondolat, még a szeme is ellobbant
bele: férj?… ugyan?… Nem férj!… valami más…
Vékony ajkát beharapta s hevesen zihált, de nesztelenül, mert nem
tudhatta, melyik pillanatban szólal meg ujra ez az ember…
Az öreg ur most feltette a cvikkerjét. Az aranykeret alig akart
megállani az orra nyergén, felduzzta a puha bőrt s lecsuszott többször
is. Mikor végre ott volt, ott billegett a kék szemek előtt, olyan lett a
nagyur, mint egy vénasszony, kicsinyebb, kevesebb, asszonyosabb. A fogai
kisértetesen fehérek voltak, sokkal jobban állana már neki, ha be
volnának esve az ajkai, ahelyett, hogy porcellán szinü müfogakkal
hamisitja magát…
– Kaphatok egy aranyat? – kérdezte s nem nézett senkire. Miklósnak a
szivébe állt a rémület.
A takarékpénztári igazgató tulbuzgón szedte elő a tárcáját, a
rendőrkapitány is a hátsó zsebe felé evezett. Kotrásztak s az igazgató
csakugyan kitett az asztalra egy sárga pénzt.
– Nekem bizony nincs, – mondta a rendőrkapitány, a hangja csakugy
kirikoltott, bántóan, kelletlen, mint a vaslánc csörgése. – Nincs
magának, pap uram?
Miklós ijedten intett igent. Most ujra megütötte az az érzés, hogy ő nem
láthatatlanul van jelen…
Zsebébe kotort s kivett egy darabot. Visszaeresztette s másikat vett az
ujjai közé, megint mást. Óh istenem, melyiket vegye, hogy ne legyen maga
árulója.
S azok ott nem mozdulnak, csak a kapitány néz rá várakozva, szurósan.
Nem jött érte, neki magának kellett odatennie az asztalra, és
bármennyire gyülölte is magát érte, nem csapta oda elébük, hanem igen
alázatosan, igen figyelmesen s mint egy gyerek az iskola igazgatója
előtt, az asztalra helyezte a halálos bizonyságot. Várva a büntetést.
De akkor dacos érzés fogta el s visszament a helyére, leült.
Az öreg ur pedig fölvette az aranyat. A szemüvegén át nézte, felvont
szemöldökkel, két ujja közt tartva.
– Igen… – mondta, – szép arany, ritka szép darab. Tizdolláros. Az ára
körülbelül negyvenkilenc – ötven korona. De ez, ez egy speciális darab.
Ez tizszerannyit ér, huszorannyit, az a kérdés, milyen gyüjtőre akad az