A fáklya - 20

hazacipelte, átöltöztette, szárazba rakta, anya, gondos, rettegő,
szegény, mint babakorában. Késő, már köhintett, az arca égett. Egy óra
mulva nyitott szemmel szunditás után fölugrott, se kérés, se parancs,
el, kirohant vissza a tüz helyére.
Még füstölt az üszög, ó irtózat, már csak hat kormos oszlop állt a
helyen, azt el nem hiszi a szem, hogy itt, ennyi ember itt mulatott az
élet bőségében. Mit akar ott a fiatal asszony, a forró hamut turja,
követ, téglát emelget s vág és sikit belőle a szakadatlan zakatolás: jaj
istenem, istenem, jaj istenem, istenem. Egyszerre felsikit: meghaaalt!…
Édes uram, uram, édesuram, uram s felemel egy darab cafatot az ég felé:
ennyije maradt az urából.
Miklós szigoruan nézi. Részvét nélkül. Most már elég. Elég a jaj,
mindennek van határa, emberi idegek többet el nem birnak, egy pillanatig
haraggal néz a jajgatóra, aki száját kitárja és ordit, mint a megszurt
állat. Vén asszonyok veszik körül, vörös szemü vének, sirást fojtó
fekete kis öregek: Erzsi, Erzsi fiam, nyugodj meg, az isten akarata.
Erzsi fiam gyerinnen, gyerinnen Erzsikém, gyere fiam Erzsikém, az
asszony csak feltartja az égre a rongyot, a kék posztódarabot és sikolt,
szótagolatlan üvölt, egy vad és nyers és kitartó állati orditás. Miklós
részvétlen nézi, komolyan nézi: ezt tudtok, átadni magatokat a vonitó
rémületnek, de nem tudtok idejében szeretni.
Szeretni. A szótól megijedt. Szeretni. S csak áll mereven, komoran a
szürke reggelen. Szeretni?!
A csendőrőrmester odalép hozzá, letörli könyeit, a fekete csendőr sir.
Ahogy elcipelik, a fiatal asszony üvöltése még hallik: Meghaaalt,
meghaaaalt s a komor csendőr szeméből köny csorog:
– Be vót zárolva a kapu, – mondja magyarázva. – A csürkaput bezárták,
hogy fizetés nélkül senki be ne menjen, becövekelték, mongyuk. Avót a
baj.
– Maguknak kellett vón vigyázni, – szól vagdalkozva, gyülölködve egy
asszony, aki figyel.
– Nekünk!? – riad fel a csendőr. – Nekünk? Mi Bogdánba vótunk, hogy
lehessen akkor itt vigyázni.
– Mér nem vótak itt. Itt kellett vón lenni s erre Miklós is ráeszmél,
ennek igy kellett vóna lenni.
– Nem kértek ám csendőrt, mert nem akartak napidijat fizetni, mer két
pengőt kellett vón fizetni.
– Nem kellett itt soha csendőr, – vág oda a pörlésre keserüen egy ember.
Egy szótalan, sötét alak, aki behuzott vállal gubaszt, két keze
zsebredugva, sötéten, szomoruan. A biró. Ez védekezik?
Miklós csak nézi őket, az emberek elmultak, az emberek élnek, az emberek
harcolnak. Harc, harc, egyre harc.
Oh ha ezt fel lehetne ésszel érni, mi célja van, hogy emberek meghaltak
s mi, hogy maradtak élők.
– Az isten büntetése, büntet az isten, az isten ujja, – kiabál egy
rekedt hangu férfi s csak egyre ennyit: – az isten ujja, az isten ujja.
– Két asszony gyereket szült, – szól hátul valaki csendes, természetes
hangon s ez rémitőbb. – Mindaketten ott vesztek.
Vadászkalapos, zekés uri társaság jön, urak, a főszolgabiró.
Milyen szép férfi ez a Lázár főbiró. Szép magyar ember. Zsebredugott
kézzel jár, bőrkamásniban, könnyü lépésekkel és szomoru arcot csinál, ez
egy igazi ur. Sajnálja az istenadta parasztokat. Sajnálja, de nem sir,
szeretne ugy tenni, mintha sirna, a lelkében sir, egy pohár friss
pálinka illata árad belőle ha szól, a vonatban hajtotta fel? nem, nini,
az egyik ur oldalán szijon lóg a kis kulacs, abból ivott.
Miklós csak áll, hallgatja a beszédet, a szókat, a kérdést, feleletet,
hogy öntik a szót a parasztok, ontják, az urak hallgatnak. Mi ez?
Segitség? Ha kibeszélődik a dolog? Itt peregnek a szók s a szomszéd
oldalon egyre valami zavaró kopácsolás. De mért kalapálnak ott, mit
zavarják a dolgok sima lefolyását.
Köröskörül sürü embertömeg, hogy meggyültek az urak megjelentére, bent a
nyolc bitó közt kapás emberek forgatják a földön a rongyokat:
ruhafoszlányokat, emberi csontokat kaparnak föl, keresik azokat, akikből
nem találnak meg ennyit sem, felismerhetőt, egy selyemcipellő sarkát,
vagy egy bakacsákó sárgaréz forgóját. Lehet, hogy egyik-másik foszlány a
lányukról, fiókról, testvérükről való, tán mind a háromról van itt, van
ember a határon, akinek ott ne veszett volna valakije?
– Feleségem, lányom, katona fiam ott van…
– Tegnap még négy fiam volt, mára igy maradtam…
A csontosarcu, szikár magyarok, néha megrándul a vonásuk és bekiáltják a
jajjukat, négy szuronyos, kakastollas vitéz megy egy csoportban, szépek
a rémitő falun, a reggeli nap kisütött! Kisütött a felkelő napsugár.
Nyár van, reggel, a madarak csicseregnek a fákon.
– Leégett a gyertya, möggyult oszt a hólyaglámpa. El kell ótani.
– Igen kérem, azt kiabálták, el kell ótani, vót aki aszonta, nem kell
bántani, igen kérem, egy huszár kirántotta a kargyát, hogy minek, azt
nem tudom, de vót amék megfogta a kardot, hogy Feri ne hencegj, igen
kérem akkor möggyult a papir. Én ott vótam kérem, én ott benn vótam a
közepibe. Nem kérem én nem táncoltam csak álltam, mikor mindenki a
kapura szalatt is, én csak álltam. Igen kérem a kaput ki tudták törni,
de ott vótak a lócák, azon felbuktak, egymásra, én is kérem csak ugy
tuttam kijönni, a többieknek a feje tetején, ugy ugrottam le, kérem,
engem a jó isten kisegitett.
Mindenki kimeredt szemmel néz, a beszélő kis csámpás legény szájából
habzik a szó. Ezt tartotta meg az isten, ennyi nép közül.
– Kánya Etus is kijött, – sikoltja egy asszony olyan erővel, torka
szakadtából, – még rákiált az anyja: Ne erre Ettus, ott nem tudsz
kimenni a népektül, az Etus kijött osztán emerre, ü meg ott veszett.
– Maga is itt volt, biró ur?
– Igen kérem.
– Osztán mit látott?
A falu, a nép érzi, hogy a főszolgabiró kérdése tisztesség, a falunak
szól, megbecsülés, a birónak szól, a biró az első személy, csöndre
fogják magukat, beszél a biró.
– Én az urak szálájábul láttam meg a tüzet. Odamentem, vagy tizenötöt
kihuztam. A feleségem már elérte a kezem, már fogtam az ujját, rám
nézett. Akkor letaposták.
– Nincs meg?
– Nincsen kérem. Se ü, se a testvérje. Bizony nincsenek.
Elfordul, nem tud többet szólani, odamegy, kis kendőt vesz elő, a szemét
törli, egy pillanatig csönd.
– Hallatlan könnyelmüség, – szól a főbiró.
– Az igen, az igen, – fut keresztül a fehér köpenyes kis köpcös
járásorvos, – a harag fogja el az embert, ilyen könnyelmüség a halállal
szemben. A magyar faj rendkivül könnyelmü a veszedelmekkel, a halállal
szemben. Az óvatosság és elővigyázat hiányzik a természetéből. Mert
bátor s vakmerő. Németek, franciák közt nem eshetett volna meg ilyen
katasztrófa. Azok nem mentek volna bele a petróleum-lámpával világitott
szalmafedelü állásba táncolni, vagy ha igen, nem szögezték volna be a
kaput. Annál sokkal jobban szeretik az életüket.
– Itt voltak az urak! Nekik nem lett baj! Az uraknak sosincs baj.
Csönd. A főbiró odanéz. Szigoruan néz a vadászkalap alól és csönd lesz.
Távolról kiáltva jön egy hosszu, csontos, tanyai magyar s már messziről
kiált:
– Pongó Ferenc huszárfiam, hol vagy!?
Se lát, se hall, be, a tömegen áttör, a közepébe, egyre csak kiált, csak
kiált, egyre csak azt:
– Pongó Ferenc huszárfiam, hol vagy?
Az arcok elfordulnak, a népek rámerednek, mindenkinek elszorul a szive,
mintha mindenki felelős volna, mintha minden élő számot adni tartozna a
pusztai legényért.
– Pongó Ferenc huszárfiam, hol vagy!?
Még a föld is megrendül a szó alatt s mintha ott alant, a mélyből
feszült füllel lesné minden sziv, hogy itt vagyok. De nincs semmi szó s
a tarisznyás magyar belegázol a zsarátnokba, félre háritja a kapásokat,
lehajlik a pernyébe, s ujra kiált, ujra:
– Pongó Ferenc huszárfiam, hol vagy.
Egy halk és éles hang mondja az urak közt:
– Eddig 285 halottja van a katasztrófának.
Egy másik szó ezt szólja:
– Szerencse, hogy a falu is le nem égett.
– Nem égett le, de kiégett, – szól a főbiró s elmegy.
– Bizony ki, bizony ki, – jajgat egy asszony, – halkan kéztördelve. Van
olyan ház, mind odavesztek. A kovács egész családostul, még a
szolgállója is odaveszett. Most rinak a malacok, nincs aki enni adjon
nekik.
Miklós zugó fejjel, kába szivvel a nyüzsgő, lehetetlen benyomások
között. Egy asszony a palástját hozza. Mit akar.
– Tiszteletes ur tessék jönni temetni.
Persze, koporsót szögeznek… az a kalapálás. Rettentő gyászzene.
S már ott is van a földre lerakott koporsók hosszu soránál s csodálatos,
ismerősnek érzi a saját hangját, amint meghallja. Megnyugtatónak, mintha
végre haza jutott volna.
– A mi segedelmünk jöjjön az urtól, aki megtart és igazgat mindeneket.
Ámen.
Akkor megállott. Most gondolat kellene, de nincs fejében gondolat,
szólani kellene, de nincs szivében tisztult érzés:
– Mindenható Isten… születtünk, meghalunk. Születni… lettünk e földön,
amint kél a lepke, születik a virág… meghalunk, ahogy lekaszálják a
mezőt, eltapossuk kézzel a bogárt… Megszoktuk, hogy az emberélet annyi
változatnak, viszontagságnak kitett pályafutás legyen s a végén, mint
éjjeli futótüz egy sirkőben megütközve, kialudjon: isten: egyszer éjjeli
tüzzel oltod el annyi lélektüz kicsiny lángjait… Kialudni, meghalni…
Meghalni s talán örökké semmivé lenni… emberi létezés megszünik… rémitő
visszhangjai a kétségbeesésnek, ebből egy gondolat elég megkeseriteni
életünket…
Igy beszélt lassan, tünődve, csodálkozva, hogy beszél… idegennek érezve,
amit mond… tünődve és elmélázva, beszélve kereste, amit nem talált.
– Itt állunk s nézzük az életet s nem értjük Atya… Folyton csalódás:
hipotézist állitottunk fel s nem sikerült: az élet nem azt adja, amit mi
tőle várunk… Az élet él, valami ismeretlennek tekintett, mégis egész
lényünk által ismertnek érzett törvények szerint… Mintha mesterséggel
kötnénk be szemeinket uram, mintha álmot boritanánk erre a világra,
mintha elbéklyóznánk a szabad gondolatot s a tiszta érzést: isten, te
nyilt életet társz elénk s mi az emberi gondolkozás kezdete óta behunyt
lélekkel megyünk el a te megnyilvánulásod előtt. Te itt vagy a tüzben,
vizben, a földön, a levegőben mindenestől itt vagy minden
mozdulatunkban, az őszintékben és az álnokokban, az igazságban és a
képmutatásban egyformán… De mi nem akarunk meglátni, mi nem akarjuk a te
törvényeidet megismerni… arra is nehezen és sok ezeresztendők után
birtunk rámenni, hogy a testünkön kivüli test: a természet megismerhető,
minden pillanatban nyilatkozó s mindig ugyanazon lefolyását ismerjük: ez
még hátra van isten, igaz isten, hogy az emberi lélekben lefolyó
jelenségeket is ugyanezzel a szemmel nézzük, ugyanezzel a tudományos
egyszerüséggel mérjük le… Halál… halottak tömege… egy perc alatt
elvirágzott életek… Uram, megértjük… ez ugyanaz, mintha a tavasszal
összegyüjtött hernyót csomóstól vetjük a tüzbe… a többi hernyó tovább él
és szaporodik… él: halad azon a fejlődési törvényszerüségen előre, amit
a természet egyetlen és ki nem kerülhető lehetőségnek adott a számukra…
Uram: mi is élünk. Tovább élünk. És kinőjjük magunkból a fájdalmat, a
gátló és nehéz anyagot, amely itt most belénk hullott, testvéreink,
embertársaink halálából… hogy értsem: azért vannak a mesterségesen
csinált formák és képzetek, hogy ez könnyebben segitse elő ezt a
folyamatot?… De mért? mire az? Mért iktassak be fölösleges motivumokat,
mikor az egyenes előrehaladást parancsolja a létezés természetszerüsége…
Megállott, körülnézett, tompa, nehéz arcok dermedtek körülötte a
koporsókra, a szemek könyesek voltak. Összeborzongott, minden csöpp vére
izzott, a foga néha összeverődött. Csak nézte a buta és szomoru arcokat,
szegény állatok, a véreik koporsójánál… Belé villant, hogy a kurátor, a
kurátor a kapu alatt! Ott veszett… Csaknem összeroskadt erre az emlékre,
ami azóta sem villant fel az agyában. Meglátta az anyját, aki nagy
fekete szemeit rámerevitette s kimondhatatlan rettegéssel nézte őt.
Akkor nem jutott eszébe több gondolat, el is feledte mi volt. Azt
mondta:
– Miatyánk, ki vagy a mennyekben.
Az orvos azt mondta az anyjának s ő jól értette:
– Kérem nagyságos asszony, le kell fektetni. Lázas.
Odajött hozzá, csodálatos, a szertartás alatt, nem respektálja a szent
szertartást, csodálatos. Érzi, hogy megfogja a pulzusát, az óráját nézi.
Látja az arcán a megdöbbenést. Azt a savanyu vonást, hogy: na, ennek is
most kell jönni.
– Kérem 39 fokos láz.
Most már ő is érzi. Csodálkozik, hogy azért az emberek mégis magukkal
vannak elfoglalva…
A kapuból még egyszer visszanéz, látni akarja a képet. Ott a falu
közepén az ácsorgó nagy néptömeg. Hát a kurátor ott veszett s a
kurátorné, az bentégett. Hm, hm. A kurátor nem béreli tovább a papföldet
s mi lesz az adóval? És Arday? Hol van Arday?
Minden porcikája külön vitustáncot járt, mig levetkőztették, ugy fázott,
didergett. Jaj de jó volt már ágyba kerülni. Gonoszul gondolta, most
kibujtam… ott kellene robotolni a halottak mellett… ugy látszik olyan
merész prédikációt mondtam, hogy rájöttek, hogy beteg vagyok.
Jaj de jó volna elaludni örökre.
S már aludt. Egyenletes, lihegő lélekzettel.

VII.
Három napig nem tudott magáról. Jeges tömlő volt folyton a tüdeje fölött
s a fején.
Két óránként port kellett beadni, óránként kanalas orvosságot. Az
anyjának elég gond volt pontosan jegyezni az adagolás percét s naponta
háromszor a hőmérőt. Dékányné küldte át a dadát, régi cselédjét, aki
valaha ápolónő volt a kórházban, az ugy végezte a dolgot, oly hivatással
és megelégedéssel, nagyon szeretett ilyen nagy beteget ápolni. Az orvos
minden órában bejött, most ugyis itt volt a faluban éjjel-nappal. Öt
orvos volt itt, a betegek közül már elszállitották, akiket lehetett, a
városba, de sok volt a teljesen összeégett roncs, akin segiteni nem
lehet, csak enyhiteni a fájdalmát.
A kis öreg orvos, a kiborotvált állát kapargatta, napok óta nem volt
ideje magára gondolni s ott üldögélt egy-egy félórát örökös fehérvászon
kabátjában a betegágy mellett.
– Bennégett 262, – mondta, – megsérült 60, kik közül eddig meghalt 24.
Összes halálozás mai napig – nagyobb bizonyosság kedvéért elővett egy
kis noteszt s abban nézte meg: – 286. Ezek közül 238 helybeli, a többi a
környékbeli falvakból való.
Az anya egy-egy pillantást vetett egyre hörgő, fuvó, izzó betegére s
egészen megsemmisülve és némán kuporgott az ágy mellett. Az orvos egyre
jobban sziveskedett, udvariaskodott vele s nyugodt, tárgyilagos hangján
folyton beszélt, bár különben a világ legszótlanabb emberei közé
tartozott.
– Ma már eltemették az utolsó halottat is. Tizenegy óra tájban két
leánytestvért földeltek el egy közös sirba, ez volt az utolsó temetés. A
község képe meglehetősen nyugodt. A boldogtalan emberek már nem
járkálnak az utcán, hanem szépen odahaza maradnak és átadták magukat a
néma kétségbeesésnek, bár ez még sokkal borzasztóbb hatást tesz a
szemlélőre, mint a jajveszéklés. Az utcákon már jóformán csak a szomszéd
községekből érkező látogatók járnak, de ezek is sokkal kevesebben
vannak, mint eddig voltak. Még legtöbben a katasztrófa szinhelyén
csoportosulnak, ahol a pernyével összegyülten megszenesedett emberi
testrészek hevernek. Ezeket a maradványokat most összegyüjtik és a
temetőben elföldelik. Ma délelőtt érkezett meg Dömötör közegészségügyi
felügyelő, akit a belügyminiszter küldött ki ide a helyszinére. Már
jelentette is a miniszternek, hogy a hatósági intézkedések minden
irányban kielégitők. Segélyről és gyógyszerekről gondoskodás történt.
Az anya egyszer sem szólt rá szokott rideg módján, bár sértette;
profánnak találta ezt a rideg, hivatalos modort, de a kis öreges orvos
lényében volt valami rendithetetlen komolyság, az orvos abszolut
tekintélye a betegágy mellett. Ez az isteni félelmetesség, még gondolni
sem lehetett arra, amit tesz, mond, gondol, azt kritikával lehessen
illetni. Különben is az ő lénye valamennyire hasonlitott ehhez: imponált
neki és ez kellett neki, a tudós alapossága és komolysága, széles
látköre, avatatlanok előtt ismeretlen kincsei, a tudomány titkai…
Hirtelen rémülten meredt az ágyra. Miklós nyugodt barna szemeivel rájuk
nézett és mintha még mosoly is lett volna az arcán.
– Ah, már jobban van a mi betegünk! – kiáltott fel vidáman az orvos és
megragadta Miklós kezét.
Az anya, aki ugy érezte, hogy megérinteni sem szabad a betegét, mint
valami törékeny holmit, mindig megrémült az orvos példátlan
egyszerüségétől, ahogy a beteg testet nem tisztelte, most is elijedt. De
az orvos még hangosabban kiáltott, mintha a beteg nagyot hallana.
– Ugy-e jobban, jobban?
– Job-ban, – szólt Miklós.
– Na hát akkor hamar egy kis meleg levest, dadus! az istenért maga nem
ad egy kis meleg levest ami tiszteletesünknek?
Az ápolóné kirohant suhogó szoknyáival szőrpapucsában, bent pedig
egyszerre valami megkönnyebbült édes érzés támadt.
Miklós egyszerre ugy viselte magát, mintha nem is volna beteg.
– Sokat beszélni nem szabad, predikálni még kevésbé. Legfeljebb egész
rövid predikációt, – ugy félóra körül, mire az a sok szó, – tréfált az
orvos és fogta a kalapját.
Az anya jobban megijedt, most hogy elmegy, mint mikor élettelen feküdt a
fia, Miklós megmozdult, hogy kezet nyujtson s erősen kezdett köhögni.
– Á, á, jönnek a jó köhögések végre. No ideje, oldódik a slajm, – mondta
az orvos vidáman és megfogja a pulzust.
Az anya erősen nézte az arcát, de azon nem látott semmit.
– Csak szorgalmasan szedni azt a kanalast, a por most elmaradhat
egyszer. Éjjelre majd bevesszük.
– Irom, doktor ur, – kinálta az anya, szegény, buzgó táblázatát, de az
orvos rá sem nézett. Még egyszer köszönt s elment.
Dékányné jött, Margittal és Jolánnal.
– Kezét csókolom, – köszönt nekik hangosan a tornácon az orvos.
Az anya erősen figyelt, mit mond a betegről, de csak ezt hallotta:
– Vilmos császár táviratozott a mi királyunknak, a következő táviratot
küldte: A rettenetes szerencsétlenség alkalmával, melynek szeretett
Magyarországod egyik községének lakossága legnagyobb részében áldozatul
esett, szükségét érzem annak, hogy neked legbensőbb részvétemet fejezzem
ki. A király a német császár táviratáért meleghangu táviratban mondott
köszönetet.
Most egy kis csönd van, halk beszéd, most, biztosan most mondja meg az
igazat.
A nők bejöttek, bizony fel sem állott, ki sem ment elébük. Mért jönnek
folyton, mindennap, ah… Fagyos arccal fordult feléjük.
– De hiszen már jól van, Manya, Manyus, nézd csak, már semmi baja, –
lármázott Jolánka s kacagva és sirva nézett Miklósra – és látod, te már
ilyen rémségeket gondoltál, te csacsi, csacsi.
Miklós kitágult szemmel nézett az igy csevegő nőre, lányra, aki széles
kalapjában, fekete ruhájában csakugy viritott s barátnőjét átölelve
lengett fölötte.
Eldermedt ahogy ezt a kicsattanó életet nézte s az arcán most először
jelent meg a halál félelme és gondolata: te már miket gondoltál: csacsi,
csacsi… mit: halál! a halál?
– Ugye jól van, jól van, – hajlott elé Jolánka s csókos mosolylyal
csucsoritotta a száját.
– Jól.
– Nézd csak, hisz megszólalt: Jól. Ne olyan ünnepélyesen, nézd csak, ne
olyan tisztelettel, kikérjük magunknak ezt a nagy respektust, ez
gorombaság, – csevegett, csacsogott szokása szerint.
Odahajlott a Margit füléhez, sugta.
– Isten bizony semmi baja. Egész más, mint tegnap volt. Nem veszed
észre. No ugye?
Margit könnyein át mosolygott. Miklós ugy nézett rá, olyan áthatóan,
forróan, olyan kimondhatatlanul.
Dékányné elforditotta a szemét.
– Ki vagy merülve szivem? – szólt Matolcsynéhoz.
Ez nyersen akart felelni, mégis elhallgatta a szót s csak vállat vont,
hogy maga sem tudja.
– Evett valamit?
– Most melegitik a levest.
Csönd volt azután.
Miklós felnézett a levegőbe, még eddig soha életében nem gondolt a
halálra. Komolyan, mint valóságra. Csak az elmulás vágya élt benne,
elalvásul, észrevétlen. De meghalni. Megfagyni. Felbomlani. Atomokra. A
temető borostyánja szijja föl a molekuláit… Most tudta, hogy meg fog
halni… Még ma… Nem volt semmi erő testében, az ujját sem birta
mozditani. A szeme kimeredt: most meg fog halni… És ilyen végzetlenül…
– Hogy aludt az éjjel, – kérdezte halkan Dékányné.
Miklós ezt hallotta, megértette ugy láthatatlanul elmosolyodott. Az
éjjel még aludt, jövő éjjel halott…
Végigremegett.
– Mar-git, – mondta hangosan. Mind azt hitték, nem értik.
– Mi kell fiacskám, – hajolt felé az édesanya.
– Mar-git, – szólt ujra Miklós.
Margit, szegény kislány, összetört virág, fölrezzent, felállott, közel
hajolt.
– Iróasztal… bal fiók… aranybetüs skatulya… – tagolta Miklós a szókat.
– Hogy ott egy skatulya, azt vedd ki.
A kulcsok soká csörömpöltek, mig beletalált. Az anya rémülten nézte,
hogy idegen nő turkál; Dékányné lehajtotta a fejét, sóhajtott.
– Az, az, vedd ki, vedd ki, – mondta Jolán, de ő nem mert hozzányulni.
Margit valami iszonyattal, mintha lopásra kényszeritenék, nyult az
idegen holmihoz.
Odavitte az ágyhoz.
– Gyürü… – szólt Miklós, türelmetlenül intett, hogy siessen már, hisz
látja, nem bir beszélni.
Margit rápillantott, valahogy egy kis affektációnak érezte ezt, szinte
sértette.
Kinyitotta a kicsi dobozt. Két karikagyürü volt benne selyem bélés
között.
– Jegygyürü, – suttogta Jolán.
Mély csönd volt.
– Akarja? – kérdezte halkan, megrettenve vakmerőségétől Miklós.
Margit a kezébe adta. Mind a kettőt.
Miklós megfogta a kezét. Ott fogta. Nem várt ügyességgel vonta fel a
leány ujjára az egyiket; tovább nem birta, a magáét nem.
Jolán idegesen szólt.
– Huzd fel az ujjára, no de huzd fel, hisz nem birja.
Miklósnak ellankadt pillája, felpattant, rádermedt a piros és szőke
leányra, akiről viritott az élet.
– Bi-rom, – mondta s fölhuzta magának.
Lehunyta a szemét, sóhajtott.
– Ha-rag-szik? – kérdezte aztán Margitot.
A lányka elfakadt sirva s elforditotta az arcát, kimondhatatlanul meg
volt hatva.
Miklós fölemelte a kezecskéjét, megcsókolta, akkor beforditotta a fejét
s elaludt.
Vagy egy óra hosszáig aludt. S ők, hárman ott ültek, megzavarodva,
egészen szótlanul. Margit egész idő alatt olyan piros volt, mint soha
még egész életében.
A dadus behozta a levest, intettek neki, tegye le, hallgasson, csönd,
csönd. Ez ruhába csavarta a csücskös csészét, hogy meleg maradjon s
várt.
Margit egyszerre nem birta tovább, felállott és kiment, Jolán utána.
– Boldog vagy? – kérdezte, – ugy-e boldog vagy, milyen jó, istenem,
milyen jó lélek.
Margit hevesen sirt.
Miklós fölnézett, senki se volt mellette, csak Dékányné. Mosolyogva
nézett rá.
– Elmegy?
Dékányné fölijedt ellankadt gondolatai közül. Ránézett Miklósra.
– Én?
– Ardayhoz.
– Ja? – s az asszony kinosan elmosolyodott. – Óh nem.
– Ha szereti, menjen. Menjen csak.
– Szereti… szereti, – mondta csöndesen, leplezetlen őszinteséggel, –
szeret, mert ugy gondolja, szüksége… van rám. A lánya végrendeletet
tett,… hogy a Csehpuszta (ez az ő nevén volt) csak akkor száll az
apjára, ha engem… feleségül vesz… Innen a szerelem…
Miklós összehuzta a szemöldökét. Sértette, bántotta, most nem akart az
emberi önzésről hallani, az emberi dolgokról, most szép és jó és
átszellemült akart lenni.
– Föl akarok kelni, – mondta. – Kimenni a napra.
– Az nem lehet, – suttogta Dékányné.
– Föl akarok kelni! – szólt erélyesen a beteg. Szigoruan és keményen
összevont szemmel.
– Dadus, – szólt Dékányné.
A dada, aki valami ruhát hajtogatott a másik szobában, bejött.
– Fel akar kelni.
– Jó, akkor egy kicsit felöltöztetem.
Mindjárt leguggolt s az ágy alól a papucsot kihuzta.
Bejött az anya és iszonyodva látta, mit csinálnak a fiával. Az fent ül s
öltöztetik. Ridegen és eltaszitóan tiltakozott ellene.
– Ej, micsoda dolog ez, egy beteget megölni. Hogy tudna ő most kimenni.
Feküdj csak le.
Miklós csodálkozva nézett az anyjára, vad láng lobbant meg a
pillantásában, most mindenhez és mindenki máshoz gyöngéd és odaadó volt.
– Édes anyám, börtönőr? – mondta azon az ismeretlen, zörgő hangon.
Az anya le volt sujtva. A sovány, mély barázdás arcán könnyek csorogtak
le, mig kikisérte a fiát.
A lányok a tornác sarkába siettek, mikor megjelent földig érő fekete
esőköpenyében. Rájuk se nézett, a kis kövér dadusra támaszkodott, ment
az utca felé, a napra.
Ott megállott, nekitámaszkodott az oszlopnak, az asszonyok körülvették,
széket hoztak, leültették az iróasztali nagy karosszékébe.
Ökrösszekér ment végig a ház előtt, töpörödött öreg vezette a kis
ökröket, hogy a papot meglátta, megemelte a kalapját, valami csodálatos
felzokogó csuklással szólt oda:
– Édes egy fiaim, ketten vótatok, de senkim se maradt…
Tovább ment, az ingeujjával törülve a szemét. Az asszonyok rémülve
lesték a beteg arcát, milyen hatást tesz rá, rettegtek érte.
De ez fásultan, mereven nézett a szekér után.
Idegen asszonyok, más falubeliek jöttek rémült arccal, előre hajolva.
A templomkeritésnél egy ember állott, öreg, fakó, mindjárt rákiáltott az
idegenbeli nő.
– Testvérem, Farkas Ida él-e még?
Az ember állt, gondolkodott, akkor azt mondta:
– Odalett, hullává lett… Csak a magossarku uj cipőjét leltük meg. Meg
egy darabot a lábából, ott fekszik a közös sirba…
Az idegen asszony a fejére kulcsolta a kezét s rettentő jajszóval ment
végig a falun.
Az asszonyok sürgették a beteget, könyörögtek neki.
– Jöjjön be, Miklóska, jöjjön be. Miklóska, nem magának való ez a hely,
jöjjön be. No Margit, hát szólj neki, ha te szólasz bejön. Ugy-e be
Miklóska.
De Margit nem szólt s Miklós nem mozdult, fáradtan, fásultan nézett,
mintha ez mind nem érdekelné, mintha mindebből szót sem értene.
– Jaj én drága pulyáim, – süvit fel a távolban egy asszony, mert most ez
itt a hang, ez a véletlen sóhaj.
Az előbbi öreg pedig a templomkeritésnél, látva a papot, elindul lassan
feléje. Megáll, kalapja felé int, komolyan megáll.
Hiába intenek neki, hogy menjen innen, elmondja.
– Tiszteletes uram, tessék felvenni engem is, mer má mind felveszik a
népeket. Nevem Kisari Máté, a feleségem, két lányom, meg egy katonafiam
lett oda. A kórházba, a városban haldoklik a testvérem…
Ugy diktálja mint tüzesetnél a kárt, a boglya szénát, hogy idejébe
legyen bejelentve, a kártérités miatt.
– Menjen innen bácsi, menjen most innen, – szól rá Jolán, – beteg most a
tiszteletes ur.
Az ember nem törődik vele.
– Nevem Kisari Máté, feleségem, két lányom, meg a katonafiam – ismétli
monotonul, – mindenki nagy pénzeket kap most, csak én vagyok kitudva.
Nem igazság: feleségem, két lányom, meg a katonafiam minek lett akkor
oda!…
Miklós bágyadtan ül, a nap rásüt beteg arcára, az enyhe délutáni nap,
barna szakállában, ami harmadnaposan verődött ki, vöröses fények
csillannak meg. Köhög, minduntalan köhög.
– Élet, – mondja. – Ez az élet… Nem a szeretet,… hanem ez… és nem a
szeretet…
– Nem? – mondja halkan Margit.
Miklós ezt meghallja. Nem néz rá, fáradt, mosolyog.
Kajánul mosolyog, azt hiszi most végre igazán sikerült… Most jegyezte
el: mikor mindennek vége… lekötötte egy életre, mikor elválnak… szegény
kicsim… legalább megsiratsz, azt hiszed jó voltam…
De nagyon gyönge. Ugy székben viszik be, a dadus, Jolán s Margit.
Hogy ágyba teszik, boldogan ereszti el magát.
– Szeret? – suttogja Margit felé, aki most egész közel van. – Azért
szeret? – rebegi ujra.
Margit merev, nem tudja mit tegyen. Megszánja. Igent int s erre elfakad
sirva.
Miklós ellopja ezt a kint s lehunyja rá a szemét. Aludni. De nem tud.
Dékányné bucsuzik. Nagyon nincs rá szükség. Erre Jolán is, együtt
jöttek.
– Aztán jó lenni, orvosságot bevenni, bizony.
Margit igy szól:
– Én itt maradok.
Szegény kis lány, kis acél lélek, hősi feláldozással itt marad. Ugy nem
tud ápolni, vigasztalni, beteget gyügyögni: de kötelességet érez a feje
fölött s marad, ide kötötte a gyürü.