A fáklya - 16

valami kinos látványt: sohasem mert az anyjára nézni, megszokta, nem
látta, nem akarta látni, hogy nem ifju, nem életteli, nem kivánatos, nem
fölviditó, nem akarta tudomásul venni, hogy nő, egy ismeretlen fogalom
volt neki, a jóság és a szenvedés abszolut tökéletessége, minden
földitől megtisztult lény, egy más világból való, egy nagyon magasrangu
létezés: a kinok és szenvedések szakadatlan láncolatában megtisztult
elvontság… Soha máskép nem gondolt rá, csak meghatottan, szánalommal,
sajnálva és sirva s voltaképen nem tudta mért… Csak átvette anyjának
felfoghatatlan alaphangulatát s az eluralkodott rajta s valahogy ő is
ugyanugy megvetette mindenkor a nőket, az üres és fecsegő teremtéseket,
a pirosarcu senkiket, az idres-bodros, életben csillogó, semmit föl nem
vevő, a kacagó s tiszta fogu nőszemélyeket: ez mind idegen s ellenséges
volt neki, mért nevetnek és min tudnak boldogan mosolyogni, holott
semmit sem sejtenek az aoristosok titka felől s a világtörténelemben
nincs áttekintésük… semmit sem tudnak… s nem is akarnak tudni… csak
léháskodni, incifinci semmiségeken csacsogni, csipogni, enni, cicázni,
pletykálni, szerelmeskedni… zugban csókolózni, a zongora sarkában nyálas
puha szájjal s francia lecke alatt illetlen mozdulatokra adni agit, a
busafejü, mohó diáknevelőnek… undoritó idegen kis szörnyek, vadak,
falánkak, félelmesek: mindig valami titkos borzadás állt a gerincébe, ha
ráeszmélt, mennyire idegenek s félelmesek abban a nagy idegenségben…
De most lehunyta a szemét s bezárta a szivét az anyja szavai elől. Ezek
a szavak, amelyek eddig mindig igy jöttek ki az ő száján is, mint a
rezonátorból a belédobott idegen hang: mintha saját hangja volna. Ma már
nem rezonált. Ma már egyszerre, váratlan, valahogy ez lett idegen hanggá
neki. Mint tolvaj a lopott kincset, takarta ajkán a boldog mosolyt s
bekulcsolta szivét: szólj, csak szólj, anya, csak menj, csak hagyj,
immár nem üres többé a kalitka. Most mintha kivülről jönne már csupán e
házban ez a hüvös, lelki fagy, az örök magánosságnak e szomoru csöndje:
bent a paplan alatt meleg van, bent a lelke alatt már ott simogat, ott
melenget, ott éleget valami boldog titkot, ami melegit és forral s
vigasztal… A szive rekeszei fölött…
– Óh ugy megvetettem őket, azért nem is tudtam soha közéjek menni… –
mondta az anya hosszu szünet után, kifakadva szokásos nyers módján,
amelyben több volt az őszinteség, mint a modor. – Soha sem találtam
magamhoz illőt! Soha…
A fia kimeresztette a szemét, ijedten nézett az anyjára, mért tört ki
oly rendkivül hevesen: mit? valaki megbántotta? valami nem tetszik neki,
valahogy ő dulta fel önkéntelen a lelkét?… Gyanakszik? Eltilt?…
Az anya arcéle kipirult, sötét szemei elfordultak, égtek és könnyesek
voltak s amint ott ült kissé puposan, kissé szilajul összekuporodva,
mint egy ugrásra kész vadlény, ebben a pillanatban valhogy minden
egyébnek látszott a fia előtt, csak szentnek, önfeláldozónak és
martirnak nem…
De nem tünődött soká, mintha csak keztyüt dobtak volna eléje, ugyanevvel
a szilajsággal vágott vissza azonnal s az ő hangjában éppen ugy ott volt
a nyers s kiméletlen támadás, mint az anyja fogadkozásában:
– Én tudnék édes anyának mutatni egy lányt… aki méltó volna… arra, hogy
édes anyának megérdemelje a tiszteletét.
S amint mondta, már tudta, hogy ezzel a szóval szakitott az anyjával.
Tudta, ezzel kimondta, hogy köztük mindennek vége. S még makacsabb lett.
A mellében lüktetett a vér és szigoru maradt.
Oly hidegen dobta ki az anyját a lelkéből, mint egy homokzsákot.
Összecsikoritotta a fogát s égett a homloka, merev lett és hideg,
fagyos, rettenetes fagyosan feküdt ott magának… S el volt feledve az
anyának minden jósága és minden szeretete, el minden szenvedése és
fájdalma, minden türése és kinja és jósága, minden.
Az anya borzasztóan megrémülve riadt fel, benne forrt valami, igaz, de
csak egész általánosságban, csak ugy önkénytelen, nem is álmodta, hogy a
fia, hogy az már, hogy már annak vége: inkább a keserüség, hogy
konoksága miatt egyedül kellett maradnia az éjjel, holott ő is ott
mulathatott volna a többiekkel, valahol… Soha életében nem volt alkalma
mulatni s most itt a kedvező pillanat: régi igazság, hogy nincs jobb
dolga, mint a házasodó fiu özvegy mamájának, óh annak igen a kedvében
járnak az asszonyok, a lányos anyák s ő ezt is elszalasztja… Bezzeg az ő
anyja, akinek az egész élete mégis tele volt örömmel, az kiélvezte ezt
is, hogy küldözgették neki a doktorné, körjegyzőné a tortákat… hogy
jöttek hozzá, mulattatták, cipelték, viditották: mig csak meg nem
házasodott a legkisebb tanár fia… Ő a saját természetét szidta, mikor
kitört: hogy mért nem elég az ő szentsége, a szüziessége arra, hogy az
emberek ugy csodálják, mint egy istent… Mért kell neki mennél
ártatlanabb s szentebb, annál jobban magára maradni, már a fiától is
elszakasztottan… S ó Jézus, már talán meg is történt… Talán már
elvégeztetett: talán már választott is a fiu… s kit… ó halál…
Sokáig szinte megdermedve nézett a fia merev fagyos, és oly ellenséges
arcára, egyszer sem pillantott rá a gyermek… Elnéz mereven föl maga elé…
akkor hát mégis, hisz akkor vége mindennek…
Összeborzadt. S ő itt ül az ágya szélén, a jó kis fiához jött egy kis
vigasztalásért, egy kis megenyhülésért, a maga szülte kedves férfiához,
akitől minden jót és jóságot és felolvadást várt… S nem kapott ettől
sem, semmit, soha… Akkor igen, addig mig kicsiny fiu volt: az ő fia…
Csöndes téli estéken, összebujva az öreg papi ház kicsiny kuckójában,
mikor a latin leckéket kérdezte tőle, mikor feladta neki, a kollégiumba
készülőnek a latin szótárt, hogy tanulja meg, mindennap tiz szót,
huszat: a, ab, abs, prepozició, tól, től,… abundare… kiáradni… Szinte
reszketve nézte most a fiacskája éles rideg arcát, mintha a teritőn
látná… S vér tolul az agyába:
– Jaaajh, – ugrott fel, mert azt hitte megful, mindjárt vége van, a
szivszorulása jött rá… – csak meg ne bándd még… csak jól nézd meg, akit…
akit az anyádhoz akarsz tenni… Mert ha szüz volt szüz Mária, akkor a te
anyád szüz volt… Ha volt szent asszony valaha a földön: tudd meg, én az
voltam! S vagyok!… Magamnál vétektelenebbet nem ismerek!
Ezzel kirohant s behuzta maga után az ajtót.
Akkor Miklós felsóhajtott, akkor megkönnyebbült. Csak akkor könnyebbült
meg a lélegzete.
Felállott s becsukta az ajtót.
Hogy ne jöhessen vissza többet… Hogy magában maradhasson, ebben a boldog
magányban, ebben az édes gyönyörös, izgalmas visszagondolásban…
Dideregve bujt vissza a meleg ágyba s elmosolyodott s nyöszörgött és azt
mondta: szerelmes vagyok, nagyon szerelmes… boldog vagyok… nagyon
boldog… megsimogatta a párna csücskét s azt érezte, mintha a lány kis
mellét simitaná, amint tegnap megrezzent előtte, idegen férfi karján,
amint megvillant a táncban…
Forró láz verte ki a testét, kimeredt s összekuporodott s kimondhatatlan
és kéjes érzéseket érzett.
Én is szent vagyok, mondta magában, tagolva a szókat ájult ajakkal és
most érzem először azt a más életet, a megtisztult s uj életet, a
Jézusban való üdvösséget, ez a divinitás… Lehet-e ennél magasabb és
dicsőbb élet: ezt az istenség ontotta reám… Most már hiszem, hogy van
megváltás, van valami jobb, van dicsőbb, mint az állati ösztönös élet,
hiszek Uram, hiszek és légy segitségemre az én hitetlenségem ellen… Most
jön a boldog s tevékeny élet, és megszünik a satnya állapot, boldogságot
fogok magam körül terjeszteni s nem beteges bánatot, jóillatokat s nem a
halál szagát… Margit, Margit, én megváltó szüzem, aki szüzességedet
nekem őrized, akit én fogok bevezetni a a paradicsomba, kis babám,
kicsim, büdös kis angyalom, édes kis szagosom, hogy izzadt a mult éjjel
s majd megőrültem a boldogságtól, hogy éreztem azt a vékony kis illatát…
S ott fetrengett az ágyon s a fogát csikorgatta, a nyelvét rágta kéjében
s boldogságában s az egész teste kimeredt s egyszerre ugy érezte, amint
ott feküszik hanyatt, a mellén imára kulcsolt száraz ujjakkal: hullává
vált s csontkemény lett minden tagja. Erősen leszoritotta a szemét, s
mivel érezte, hogy aljas és profán a testi érzése, megfeszitette a
gondolatait, hogy az istenségre gondoljon s ott fenn látta a lányt az
egek kárpitja fölött, János jelenéseivel, elragadtatik a Lélektől s
királyi széket láta a mennyben, s a székben ül vala egy valaki s a
tekintete hasonlatos vala a jáspis és sardius kőhöz és a szék körül vala
szivárvány, s az hasonlatos vala a smaragdhoz. És hét tüzlámpások égnek
vala a szék előtt és a szék körül négy lelkes állatok, melyek szemekkel
teljesek valának mind elől, mind hátul. És a szüz ült isteni fényben s
minden ruhája ez isteni sugárzás és tündöklés vala, s emlői ki voltak
feszitve, mint az elefántcsont torony s köldökéből boldogság sugárzott,
mint a babiloni rétek illata. És ő nem érhette el. És akarta és kellett
s el kellett érnie. S nőni kezdett teste fölfelé a végtelenségbe, mint
egy fárosz, egy torony, egy világitó szál a csillagok fölé, az
Eiffel-toronyhoz hasonlatosan s a két talpa lőn e toronynak két
alapjává, s a két könyöke más két talappá s a kezeit összefonta mellén s
teste fölnőtt a boldogságosságig. És lehunyt szemei láttak, mintegy
irral megkenve és tüzben megpróbáltatott aranyat látott köröskörül mint
üvegtengert a Szüz körül és kiáltást hallott, hogy Szent, Szent, Szent a
Szüz, aki a Mindenség és aki a férfiutól defloreáltatik. Megmérhetetlen
boldogság árasztotta el tetemét s gerincének végtelenségében tüzek
cikáztak: s a beteljesedés szent pillanata előtt kiszökellt az ő
boldogsága s a megdicsőülésnek örömét érezte elömleni magán. S rá a
végtelen zuhanás és a sárgaszinü ló, akinek lovasa vala a Halál… és a
pokol…
Fölpattantak a szemei s nyitott szája szélén nyál csorgott ki, szédült s
felhördült.
Undorodva s szégyenkezve, zavaros fejjel nyitotta ki szemét a
villanásszerüen gyors és kápráztató látomás után.
Alávalónak és becstelennek és nyomorult párának érezte magát, rá elfogta
a düh önmaga ellen, ő, a pap, az ördög förtelmeinek szédületein s oly
földultan mégis, oly kielégitetlenül…
Oly nyomorult volt, hogy nyögött belé.


ÖTÖDIK KÖNYV.

I.
Mogorván, boldogtalanul sietett előre az egybemosódóan szines természet
porában a magános, fekete ember. A fák, a vetések, az utszéli virágok,
bojtorjánok, cickórók, a napraforgók s az akácfák épen ugy ölébesimuló
gyermekei voltak a drága, gazdag s bőséges földnek, mint a szanaszét
feltünő állatok, a szekerek mellett karikázó ebek, a földhöz nyomott
vastag fejjel legelésző lovak, a felbőgő barmok, az uton átfutó szürke
nyul s a szemet kereső szemtelen verebek. Semmi sem ritt ki ebből a szép
és harmóniás világból, az emberek is, a parasztok, pasztellpuha
szinekben a földhöz hasonlóvá lettek, jól és illően mozogtak a már
ezüstösen csillogó gabonában s a feketezöld kukoricásban. Csak ő egymaga
volt idegen, rideg, nem idetartozó s ezt ő maga is érezte.
Fáradt volt már. Életfáradtság vett erőt rajta. Már csak a szikár
gyülölet éltette, mindent, ami körülötte volt, fájó s keserü gyülölettel
tárgyalt. Pedig rászállott a föld pora, hogy megszitálja kemény, fekete
szinét, körüllebegte s átszürte a mezők illata, hogy elrontsa emberi
idegenségét. S ő nem hagyta magát. Egyre soványabb, egyre makacsabb,
egyre tragikusabb lett. Már olyan volt, mint az acélpenge, éles, rideg s
metélő.
A szerelem utját is azzal a félelmes ellenségességgel járta: szakitani
megy. Most végleg, határozottan s örökre elmetszeni azt a sajátságos
köteléket, amelybe egyre jobban s egyre szorosabban belebonyolódik. Nem
türi s nem akarja azt az örökös ellentétet, a civódást, a minden
pillanatban kirobbanó kemény tusát azzal, akit mindennél jobban szeret.
Most a hosszu uton valahogy végiggondolta a multat az első
találkozástól, amely csupa báj és idill volt, megragadó varázsos kép ott
a napfényes utcán a szines és virágzó leánnyal, mikor kocsin robogott
el, ah, groteszk hazugság élete egész vonalán, az Arday kocsiján, mig a
leány utánanézett s kis szive bizonyára vágyott vele… Akkor, azon a
kocsin eredt neki élete minden borzalmas bajának, annak a rettenetes
ellenséges állapotnak, amely, mint a felkorbácsolt tenger vette körül
minden oldalról. Azóta az egész világgal nyilt harcban áll: soha
senkitől egyetlen jó szót nem kapott s mindazt a kínt s gyötrelmet, amit
e viszonyban föl kellett szívnia, mint a táltos paripa a fölszippantott
tüzlángot, erőt adó illatként lehelte ki Margit felé. Akarta, hogy mézzé
váljon a lány számára az epe, amit őneki szednie kellett, mosollyá a
fogcsikorgatás, amellyel a világgal szembe nézett, boldog pillanatokká a
hosszu s emésztő düh korszakai, amelyen ő keresztülment élete napjaiban.
Mindennek ellenkezőjét akarta, amit amott élt, világosságot a sötét
helyett, jólétet a nyomoruság helyett, boldog megelégedést a zordon
kinok helyett. S ezt egyébbel elérni nem tudta, csak azzal, hogy a
véghetetlenségig átadta magát annak a boldog örömnek, hogy szerelmes
lehet. Már ez a szó, hogy szerelem, már ez ugy hitte s ugy akarta, ez
kifizette mindenért s a leányt, akit szerelme öntudatlan lázzal lebegett
körül, mindazzal a tökéletességgel fölruházta, amit szegény elgyötört
lelke csak várt élőtől és a halhatatlanoktól, mindazzal az érzéssel s
akarattal s jótulajdonsággal, amit csak megsejtett magában, amire
szüksége volt, hogy a saját hiányosságait takarja s ami megbillentette
lelke egyensulyát és egy magasabb és szebb ideál határa felé vonta.
Kemény emberek szoktak igy szeretni. A falánk és kegyetlen emberek, akik
könyörtelenek mindennel szemben, az egész mindenség előtt s azt a
jóságot, gyöngeséget s gyöngédséget, ami lelkük fenekén szunnyad, egyre,
méltóra vagy méltatlanra, de csak egyre pazarolják, aki valamely
csodálatos véletlen folytán szivüket megérintette. A gonosz és szivtelen
emberek, akik megindulás, érzés, érdeklődés nélkül tudják elvenni az
özvegy falatját, az árvák ingét, a gyöngék zsirját: majomszeretettel
tömik családjukba, mintegy odamenekülve, hogy lelkükben expiálják a
maguk is érzette kegyetlenséget. A lélekben jó ember mindenkihez
egyformán jó: meleg magasságban áll mindenek felett s érdeme szerint
nézi gyermeke javát is más gyermekekkel szemben. A jó ember nem
kénytelen mint oltáron áldozni szerelmese előtt lelke kincseit, a jó
emberből árad a jóillatu odaadás mindenek felé: a jó embert mindenki
szereti, de senki sem hal meg érte. Csak a gonosz és kegyetlen lelkek
tudnak annyira odaadók lenni eggyel szemben, hogy hasonló szilaj s
féktelen szenvedélyt kelthetnek cserében.
– Hát én gonosz ember vagyok – mondta Miklós magában, tovább folytatva
gondolatait – gonosz és kegyetlen ember ma, magános és rideg farkas… És
engem senki sem tür…
De hát miért? miért?… Mért vagyok én annyira ellenszenves és gonosz… Hát
nem én voltam még tavaly a legjobb, minden adásra kész, kiáradóan lelkes
jóság: mindenkit szerettem, mindenkit angyalnak és drága emberi kincsnek
tekintettem s kész voltam magamat feláldozni, ezért az emberiségért… Hát
ki vagyok én, hogy engem mindenki gyülöl, hogy senki hozzám-melegedni
nem tud… Már kis gyermekkoromban megfigyeltem, hogy első látásra
mindenki megszeret. Ahogy meglátnak az emberek, olyan örömmel néznek
rám… egy jó, csöndes, szerény, mindenkinek kellemességet adó fiunak
találnak… Aztán egy idő mulva elhidegülnek tőlem, aztán irigyen s
haraggal néznek rám és mindenki és az egész világ… És már ő is, ő is…
Hát persze. Nem hagyom magamat ugy használni ki, ahogy ők akarják… Ez
az. Amint észreveszik, hogy bennem is van akarat s megtartom azt, ami az
enyém, akkor mindjárt más szemmel néznek rám… A falum, hogy elvadult
tőlem, mihelyt nem voltam boldog, amért egy félévre, egy évre, talán
örökre tönkretették a jövőmet… Mind ugy néz rám, mint a gyilkosra, pedig
ők támadtak meg orvul s ők gyilkolták meg az életkedvemet…
Ah s még ő is, még maga is, Margit. Nem elég, hogy mindenkivel
ellenségül kell szemben állani, még az is, akibe oly végtelenül, oly
határtalanul szerelmes vagyok… Mit várjak azoktól, akiket személy
szerint nem, csak azért szeretek, mert a lelkem tele van valami
ősfluidummal, amit az emberi nem iránt való szerelemnek lehet nevezni,
de nem adtam nekik valóságban mást, csak tunyaságomat s
tehetetlenségemet, amelynél fogva meglophattak, megzsarolhattak! De a
lány, akihez ugy hozzá vagyok fonódva, oly melegen, oly alázatossággal,
olyan gyermeki jósággal, olyan isteni, páratlan egyszerüséggel, sokkal
jobban, mint saját magamhoz: ő akarja elvenni utolsó kincsemet, ami még
megmaradt vészben, viharban, szenvedésben, bajban: az önérzetemet, a
magamhoz való akarásomat, a férfiasságomat. Rabszolgának akar?… minden
pillanatban alázatos, engedelmes, hüséges, a végtelenségig odaadó, de
teljesen akarattalan és a szeme rebbenésére figyelő alacsony kutyájának?
Forrt és izzott s összeszoritott foggal s égő szemmel a mezők nagyszerü
pompájában, a nyári nap hőségében a komor, magános, ellenséges ember.
Magános vagyok, mondta magában. Senki sem szeret, senkit sem szeretek.
Csak magamat. Mért kellett nekem erre a pályára lépnem, mikor én nem
tudok másoknak javára válni… Én akarnék adni magamból: de amit én adok,
az nem kell az embereknek: sugárzani tudnék felettük és kiárasztani
magamból az istenséget, hogy nekik, hogy értük tüzcsóvává legyek: de az
emberek annyira szük, annyira parányi láthatárban élnek, hogy elvesznek
a sötétségben, a mindennapi kenyér karámjában őrnek s érettük hiába halt
meg a Krisztus… A Krisztus meghalt, de nem szüntek meg az ő halálával a
váltók és az állások, nem szüntek meg az üzletkötések, a kamatok, a
nyereségek, nem szüntek meg a betegségek, a bacillusok, akik
felhabzsolják vérünket s nem szünt meg az ember, aki felhabzsolja a
földet. Nem szüntek meg a fájdalmak és gyötrelmek, a lelki kinok, az
ember nagy harca az elsőségért, a tekintélyek, a méltóságos mozdulatok,
az okoskodó oktatások, a feltartott fejek és kifeszitett mellek sem
szüntek meg… A Krisztus meghalt, de az ember az maradt, ami volt… A
Krisztus halála az embernek nem adott mást, csak egy boldog álmot, hogy
nyugodtan folytathatod, hernyó, falásodat: meghalt érted a Krisztus és
te idvezülsz… A Krisztus, szegény, egy nagy idealista volt: a Krisztus,
szegény, jó volt… Ő meghalt, de ő érette nem halt meg senki. A Krisztus
volt az a jóság s az a mindenre kiáradó szeretet, akinek mind egyforma:
a szőkék, a barnák, a kövérek, a szikárak, a különböző fajok…
vallásbeliek… A Krisztus meghalt s örökségül hagyta az embereknek annak
a képét, akiben az erény elérte legfőbb célját. Egy derüs és nagy
szellemet szeretnek az emberek látni a Krisztusban, aki nem stoikus
bölcs, aki megveti a földet s a föld örömeit s egy más világban van
otthon, e földi világ felett, aki bucsut mondott a meleg vágyaknak s a
vidám érzéseknek, nem rajongó, akiben a menyország fantazmagóriái
lobognak s aki már e földet menyországgá akarja alakitani: hanem egy
szép és nemes ember, aki kivülről, belülről szép és nemes. Szabad
szellem, aki uralkodik magán és a gondolaton, az érzékiségen s a
vágyakon és csak egyedül Isten előtt hajlik meg. Nézzétek, hogy ül
egyenesen, mosolyogva a menyegzői asztalnál s hogy tud meghalni a
kereszten… Tud járni a virágokon, de el tudja viselni homlokán a
töviskoronát s vállain a guny palástját. Meghallja az ujjongó tömeg
hozsannáit, de az el nem vakitja s az oktalan sokaság feszitsdmegje nem
öli ki szivéből az Isten felé derülő életérzetet…
Kábultan a pillanatnyi világosság után, megint magába csuklott: a
Krisztus én vagyok… és a Krisztus csak az lehetett, aki vagyok én…
Minden ember Krisztus: csak nézzen be lelke legbelsejébe, ami az
emberben igaz, Igazság és Ut, az a Krisztus…
A Krisztus meghalt, de itt maradt minden baj és fájdalom. Csak arra
nézve szünt meg, aki halott: a fájdalom itt őrzi az emberi nemet, de a
Krisztus ott ül dicsőségében az Istennek jobbján… Boldog, aki halott…
Óh, a Krisztus meghalt: nem értitek: meghalt!… s boldoggá lett!… nem
értitek!… A halálban érte el a boldogságot!… A Krisztus, az ácsnak fia,
Mária gyermeke, a gyermekül szenvedő, kinzott Krisztus, a világ
gyötrelmének fókusza, a Krisztus, az örömtelen legény, a mulatságot nem
izzó fi, a koponyák köves utjának vándora, a Krisztus: meghalt… És
idvezült… Meghalt! s boldog lett! meghalt fiatalon, egész virágban,
gyümölcstelen, kiteljesedése előtt, meghalt… és beteljesült…
A halál: a Krisztus halála: nem szimbólum: ez az Igazság! A halál az
egyetlen élet! Boldog az ember, aki meghal… Emberek, testvérek, virágok,
felhők: gyertek, haljunk meg…
Végigpillantott a mezőn, sok-sok idő óta először mosollyal és
magasztosan: Te jó világ, te szép, szines kép, légy boldog, jön a
beteljesedés: jön a halál!…

II.
– Itthon van Margit kisasszony? – kérdezte a kövérkés kis háziasszonyt,
aki az udvaron állott s gyékénykosárban kukoricát vitt a tyukoknak.
Miklós feszélyezve nézett a tündöklő arcra, feszesen hátrafésült hajára,
az asszonyka csillogó szemeire, amiben ott világitott a mindenbe
beavatottság, ahogy a jó falusi asszonyok a világ legnagyobb dolgának
tudják a készülő házasságot. S oly szépen szólott, azon a leggyöngédebb
hangján kérdezte, hogy: hiszen te tudod, istenem…
– Már ő átment Benediktyékhe, – mondta az asszonyka s ugy sajnálta, hogy
nem szolgálhat vele.
Miklós csak nézett-nézett rá szelid, szórakozott, álomlátó szemmel,
mintha nem igen fogná fel, mit mond: Halj meg, – mondta magában s csak
nézte, – most, mikor ilyen egészséges vagy, jókedvü és vidám, semmi
bajod, tiszta vagy, frissen mosdott, piros fülü, halj meg, fehér
kötényes vidám asszony halj meg, sárga kukorica a sárga szakajtóban:
halj meg…
– Igen, köszönöm szépen, – mondta aztán hangosan, megfordult, megemelte
a kalapját s révülten elment. Az utcán megérintette a balkeze bütykével
a szürke léckeritést s igy szólt: Te jó kerités, dőlj ki, mulj el,
párologj el, tünj el: te falu, milyen szép vagy, boldogságom tanuja,
fehér libák és tarka récék, hogy csillog a lila tollatok, szünjetek meg:
legyen vége a világnak, tünjön el, haljon meg a mindenség… Most, mig
nagyobb baj nincs… most, mikor még jó… Mire ez?… Jöjjön el a halál!…
A kis háziasszony utánanézett a tornácról s igy szólt az anyjának, aki
ott kötötte a tarka harisnyát a hüvösön:
– Én nem tudom ez a Margit hova tette a szemét, olyan sovány ez a sovány
fábjáni pap, mint a hét szük esztendő.
– Rossz kosztja van, – szólt az öreg mámi.
Az asszonyka felkacagott, később azt mondta:
– No, ha Margit… ha, azt várja, hogy Margit… Én azt hiszem egy rántást
se tud megkavarni ez a lány…
– Majd megtanulja a maga kinján, – szólt nagy életbölcseséggel s
rendithetetlen nyugalommal a mámi, – majd megtanitja az ura.
– Az igaz, – csattant fel félig valami büszke boldogsággal, hogy ő olyan
nagy szakácsné, félig szemrehányással, hogy az egész életét csak azzal
kell töltenie, az asszonyka: – kutyák a férfiak, csak falni akarnak.
Még egyszer utána pillantott a fábjáni papnak, aki most fordult el a
Görbe-utcára, mert nem akart Dékányék előtt elmenni.
A tél óta rosszban van a papékkal. Nem tudja mért, nem gondol rá, hogy
is volt, az agyát lezárja, hogy ne kelljen rájuk gondolni.
Mikor az anyja megszégyenitette: ugy megiszonyodott Dékánynétól: hát már
az egész világ, már az édes anyja is… Azóta nem tudott rájuk gondolni,
csak ha olyan téma került az agyába, ami valami távoli összefüggésben
van velük, már menekült s iszonyodott… S mért?… Hisz ő azt tudta, hogy
szerelmes, volt idő, mikor hizelgett is neki… Margitot féltette, hogy
észre ne vegye… Olyan boldog volt, mikor észrevette, hogy Margit nincsen
jóban velük… Ez nagyon helyes. Egy percre sem felejtette, hogy a papné
boronálta össze őket, a papné érthetetlen magasztalásaira lett szerelmes
a lányba, már mielőtt látta volna, na most annál jobban szeretné az is
szét idegeniteni őket, kárörömmel, hogy ez nem fog sikerülni, az jutott
eszébe, hogy legutóbb mikor a papéknál volt, Márta az anyja kivánságára
csufolódó előadást tartott a Margit iskolai tanitási módjáról, az
egésznek nyilván volt a célja, az ő magasrendü szellemi szövetségükkel
akarta az asszony szembeállitani a fiatal kis tanitónő tudatlanságát, de
a fegyver visszafelé sült el: akit az ember szeret, arról egyszerüen nem
hisz el semmit, ami nem erősiti ezt a nagy és birtokló érzést, Márta
hiába szinészkedett, utánozva a Margit kissé fontoskodó, a dolgokat, az
igazságokat tisztelő, komoly s áhitatos modorát, még kicsiségekben is
rendithetetlen komolyságát: „Petőfi nagy csavargó volt, de ezt neki meg
kell bocsátani, mert a legnagyobb magyar költő volt. Egyszer egyik
barátjához bement reggel s azt mondta: barátom, nézd csak a csizmám, egy
magyar költő járhat ilyen csizmában? Nem barátom, egy magyar költő ilyen
csizmában nem járhat. Barátja még az ágyban volt és csizmája szépen
kitisztva ott volt az ágy előtt, Petőfi Sándor rámutatott: a költészet
nevében lefoglalom csizmádat! Felhuzta barátja csizmáját s ott hagyta a
saját rongyos lábbelijét. De azért Petőfi Sándort nem kell ugy lenézni,
mint kortársai, mert valóban gyönyörü verseket irt, holnapra olvassák el
Szendrey Julia naplóját.“
Miklós akkor rápiritva, leforrázva hallgatott, mintha az embert
szemtől-szembe megcsufolják. Margitnak azonban sohasem mert célzást sem
tenni a Petőfi csizmáira. Isten tudja melyik fontoskodó, kis dolgokat
ostobán felfuvó professzorától hallotta a koholt esetet, ő jól ismerte a
Margit rebegő tiszteletét Petőfivel szemben s a Szendrey Julia komoly s
barátnőinél több, szinte saját magához emelő nagy tiszteletét (ő maga a
közszokás szerint megvetette a második férjhezmenetele miatt, Margit ezt
nem is látta, ő csak a naplóján keresztül élt vele, s a Julia
szerelméből mit sem érzett, ami tulzás és fölösleges volt, csak a
nagyszerü költő istenitő szerelmét, ő hálás volt Juliának, mintha
helyette tette volna boldoggá a költőt és hálás, mintha tőle kapna
sugarat a boldogságra a nagy szerelemből, amelynek boldog volt, hogy egy
kis résén belátott szent titkaiba!) Mit tudtak erről a profánok s
cinikusok, a papné… Mint szüzi titkot takarta a papné éles gunyos barna
szeme előtt lelkének borzongó kéjét, a fiatal lányka szerelmét Miklós…
És hirtelen megállott, körülnézett s egy pillanatig ugy nem értette,
hogy pottyant ide, egy idegen falu idegen zugába. Keresnie kellett, hol
kell visszatérnie a Széles-utcára, tul a papék házán, hogy
Benediktyékhez menjen… S hirtelen, ellentétben áradó érzéseivel, a másik
hangulata támadt föl, mogorván támadta meg gondolatban a lányt.
– Ah, bizony. Ez a Margit! Igazán ez mégis, nem szép. Megvárhatta volna
otthon. Igy kitenni őt annak, hogy az egész falu rábámuljon… Mindenki
tudja, hogy a fábjáni pap a kis tanitónő után jár…
Beharapta a szájaszélét: – a falubikája azt hiszem, még az is
elszégyelné magát, ha ennyi szem előtt kellene vére üzéséből egy kis
üsző után végigcammogni a falun… De persze Margit! az nem vár!… Őfelőle…
Margit csak azt teszi, amit ő akar, ami neki épen eszébe jut… Margit nem
tiszteli, tulontul nem tiszteli őt… Nem is kivánja: őtőle nem kiván
tiszteletet, respektust, de azért mégis, nem volna szabad kitennie ilyen
helyzeteknek… tudhatta, hogy jön, hogy itt lesz… Ha nem beszélték is meg
előre, nem kell azt már régen, órára megigérni, mikor volt olyan szombat
délután, amikor ő nem jött át a tavasz óta?… Ez a Margit egyetlen szabad
délutánja s ő mindig itt van… Mekkora ut volt először ide Fábjánfalva s
hányszor hazudta már Margitnak, hogy hisz az semmi…
– Nem baj, szegénykém, – mondta aztán, – kivánom ne is befolyásolja
magát semmi soha, – s gyötrődve, kinos érzéssel, igaz akarata ellen
mondta, – őrizhesse meg függetlenségét, szabad akaratát s ne ismerje meg
soha, hogy kényszeritő dolgok hogy ki tudják tériteni az embert minden
irányból, már abból is, amire még el sem indult, csak épen gondolatban
fordult feléje…
Végre itt volt a Benediktyék fekete kátránnyal bekent hosszu palánkja, s
szinte mimikri volt neki, belebujt a sötét szinbe, mintha most fátyolt
venne magára: mintha Benedikty Jolánékhoz menne… Joga van neki oda is
menni… Uri ház, mindig vendéggel tele…
De mikor be kellett lépni a kapun, az rossz volt. Tudta, mindenki rá fog
nevetni s megint rákezdik a nótát: Aki a babáját igazán szereti…
Akármilyen jegeseső esik… mégis felkeresi… S mosolyogva dudolta is