A czigánybáró; Minden poklokon keresztül - 17

Oda be nem juthattok, ha csak asszonynyá, oroszlánná, vagy fogolylyá nem
változtok.
– No hát majd az egyikünk asszonynyá változik.
– De még akkor is csak azt bocsátják be, a ki a damascusi szultántól
elbocsátó levelet hoz magával.
– Az is a mi gondunk. Mondjad, miért zárkózik el ide ebbe az elátkozott
várba az öreg szultán?
– Annak az okát te, a ki dái áldoát vagy, jobban tudod mint én. Először
azért, mert ő kötötte meg a békét a szaraczénok és a keresztyének
között: ő adatta át a damascusi szultánnal Jeruzsálemet a frankok
császárjának; ő nem akarja, hogy keresztyének és izlámhivők egymás ellen
harczoljanak többé. Ezért halálra keresi őt minden igaz muzulmán. S azt
ő tudja jól. A ki férfi, az mind ellensége. Nem bizhatik, csak az
asszonyokban. Azonfölül még félig meg is vakult. Az egyptomi
szemgyuladás a sötétségbe száműzi; a kulcslyukon beható nagsugár kínzóbb
neki a mérges nyílnál. Ezért gyanakodó mindenkire. Orvost sem bocsát
magához közel: fél a méregitaltól. Csak egy vajákos asszony gyógyítja:
egy indus szemfényvesztőné, a ki most szemfényvisszaidéző akar lenni. Mi
az a csodaszer, a mivel a szultán szemeit kuruzsolja? Hallgasd meg és
nevess! A Mazada szikláiba börtönzárkák vannak vágva. Mikor a nap
nekitűz ennek a meztelen veres sziklafalnak, azok a börtönök olyan
izzóvá lesznek, mint Ahasvér kemenczéi. Azoknak az oldalaihoz pedig
foglyok vannak lánczolva, a kik a pokolbeli kinzó hőségtől kénytelenek
folyvást sirni. A könnyeik nem vesznek kárba: apró üvegecskék vannak
kötve a szemeik alá, a mik a nedvet felfogják. A kuruzslónő aztán minden
nap összegyüjti a foglyok kisirt könnyeit s ezzel a csodaszerrel
gyógyítja a szultán szemfájását.
Mária leveté magát a földre s a haját tépte és zokogott.
– Mi lelte a társadat? kérdé a fedái.
– Az, hogy ő a felesége egy ilyen fogolynak, a kit ide küldtek azért,
hogy naponkint könnyeivel szaporítsa a szultán szemvizét.
A fedái néma mozdulattal mutatta a tőrdöfést.
A dái áldoát rábillentett a fejével: úgy lesz.
Ha az ilyen megkinzott rabembernek a felesége meg nem öli Malek Adelt,
akkor senki sem.
– Én megigértem neki, hogy odáig elviszem, mondá Horus: ott azután az ő
dolga, hogy mit cselekedjék.
– De hogy jutunk el a Mazada várig?
– A tengeren keresztül!
– A holt tengeren keresztül? kiálta fel ijedten a fedái. Uram. Ezt még
nem kisértette meg ember soha, a mióta ez elátkozott viz Uzdom városát
takarja.
– Mi meg fogjuk tenni!
– Kik?
– Te, meg én, és ez az asszony.
– Gondold meg uram, hogy a hét poklon keresztül a mennyországba menni
nem oly nehéz, mint egy napot eltölteni a Bar-Lut vizén.
– Ki bánt ott?
– A «semmi.» Ez az, a mi körülvesz; hozzád tapad, elfogyaszt. Ha alá
tekintesz a vízbe, alattad látod a semmit, ha felnézesz az égre, ott
látod a semmit; ha hallgatózol, hallod a semmit, hogy azt hiszed a fejed
szakad szét bele.
– Lásd: ez az asszony nem fél; nézd, hogy siettet könyörgő tekintetével!
Eredj a társaiddal Ain szultánba, vedd el a legelső halásztól a
csónakját: négy ember számára legyen jó; hárman megyünk, négyen jövünk
vissza.
– Félek uram, hogy kevesebb jön vissza, mint a hány elindul.
– Félhetsz, de engedelmeskedjél!
Az izmaelita fedáik előkerítették a csónakot a jordánparti
halásztanyából, s a tengerbe bocsáták. Hárman ültek bele: Mária, a dái
áldoát, és a fiatal fedái. A többi kisérők elszéledtek erről az átkozott
tájékról. A csónak tova sikamlott a két evezővel.
A holt tenger tükrén úgy úszik a csónak, mint a hattyú; a sóval telt
vizben maga az ember derékig sem merül el: olyan az, mintha kényesőben
úsznék; az evezőcsapások hasonlítanak a karddal megütött paizs
csattanásához, a loccsanó hab úgy kong a csónak bordáin, mint a
kalapácsütés. Sima a vizszín, mint a tükör, egy szellő nem ver rajta
fodrot, s a mint a haladó csónak barázdát húz benne, az a vonal végig
látható marad utána egész naphosszant.
A sürű gőz, a mi a repülő madarat leszédíti, lassankint bevonja a sópára
porzománczával a csónakban ülők alakjait: arcz, öltözet, maga a sötét
hajfürt és szakál lassankint fehér lesz; az emberek látják egymást
kisértetekké válni a fényes nap előtt. – És minő nap előtt! – Az egyik
lángörvény onnan felyülről süt alá az égből, a másik a viz tükréből fel.
S a viz egész fenekéig átlátszó, mint a csillagos éjszaka: sötét
ultramarin kék. Se égen, se vizben egy élő állat alakja. A halál országa
van itt, a firmamentumtól elkezdve egész a viz alatti sóaknák fenekéig.
Mária szemközt ült a két evező férfival. Látta, hogy válik azokon minden
íz fehérré, még az ajkak is és a napbarnított kezek, a mik az evezőt
feszítik. Halottak, a kik a holt tengeren úsznak: víztükrön, mely maga
sem mozdul. Az átfült tenger fölött a délibáb játszott, kettős várakat
mutogatva a légben, az egyik a tornyával lefelé.
Egyszer a fedái behunyta a szemeit s kiejté a kezéből az evezőt.
– Ne alugyál! rivalt rá a dái áldoát, megtaszitva a legényt könyökével;
nagy időköz mulva a krétapart sziklafala visszhangzá a kiáltást: «ne
alugyál!»
S azzal hajtották a csónakot tovább.
A nap egyre forróbban sütött. Nem lehetett előle menekülni; a ki
fölülről takarta előle a szemeit, annak alulról tűzött az arczába. A
hőség iszonytató volt.
– Meg kellene fürödnünk; mondá Horus. Talán felfrissülnénk tőle.
– Azt meg ne kisértsd; inté a fedái. Én már ismerem ezt az átkozott
vizet: nem üdit ez, hanem mar. Olyan lesz utána a testünk, mintha
csalánban henteregtünk volna. Olyan az, mintha a gyehenna tüze
összeházasodott volna a tengerrel!
Izzadva hajtották a csónakot tovább.
A déli láthatáron már kiemelkedett a makkabéus vár ormózata: veres vonal
a zöld víztükör felett; de olyan lassan látszott közelebb jönni.
– Mintha ólomtengerben eveznénk, nyögé a fedái.
– Énekelj valamit. Tanácsolá neki Horus.
– Olyan száraz a torkom, alig tudok hangot adni.
A tömlőben hozott viz egészen meleg volt már; alig enyhitette a szomjat.
– No csak még egy kicsit szorítsuk fiam! mingyárt ott leszünk a várnál.
– Igen! igen. Allah segíts, mondá a legény s aztán csak lefordult az
evezőpadról.
A dái áldoát hasztalan rázta, rugdalta: nem ébredt fel; a holt tenger
hajósainak nagyon mély az álma. A fedái nem volt fölkelthető többé.
– Hagyd őt, mondá Mária; majd én elfoglalom a helyét. S azzal kezébe
kapta a fedái markából kiesett evezőt s maga ült oda az evező-padra,
ütenyre csapkodva a csattogó tengert a másik ébren maradt férfival.
A veres sziklák, a lángoló tornyok egyre közelebb jöttek és mégis úgy
tetszett, mintha folyvást távoznának: a sűrű párázat okozta az
érzékcsalódást, mely a felforralt tengerből emelkedett. Itt már kezd a
holt tenger sekélyesűlni; a mélybe letekintő az eddig sötétkék színt
zöldre látja változni. Azután úgy tetszik, mintha az ég maga is fehér
lenne már, de még a víz felszine is. Szél nem fú, a hab mégis
felfodrosodik, bizsereg, csillámlik, vakitó fehér lesz; a zöld viz
mélyében roppant fehér kőtömegek tünedeznek fel, az elsülyedt Sodoma
tornyai talán: minden fehér színt ölt, a semminek a színét. Jól mondta a
fedái, ez a semmiség rettenetesebb a rémek változatos alakjainál: ez az
elenyészés érzete!
S a csónak oly lassan haladt már előre: Mária lankadni érzi karjait.
Egyszer a háta mögé tekint, a hol a dái áldoát ült a csónak hátuljában a
kormánypadon.
Rémület volt annak az arczát és alakját látni: a márvány fehér arcz a
megőszült hófehér szakállal, mereven felnyilt szemekkel bámult maga elé,
valami rettentő nevetésre felnyitott ajkakkal, valami szörnyű
érczvigyorgással az orczáin.
Az öklei, a karjai még csapkodták rendes rándulásban az evezőlapátot; de
az nem érte már a vizet. A dái áldoát is aludt, álmában evezett.
– Ébredj! ébredj! sikoltott Mária. Nézd; itt vagyunk már a vár előtt.
Hasztalan költögeté; az csak hajtotta az evezőt a levegőben, és
vigyorgott hozzá. Elaludt már.
Csak maga volt egyedül ébren.
– Isten! Isten! Ne hagyj elaludnom! kiálta a boldogtalan nő, s most már
egyedül hajtotta a csónakot a vár felé. Ő nem aludt el; az ő ereje nem
fogyott ki, hisz csak neki volt drágája, kedvese ott annak a lánggal égő
várnak a sziklabörtönében: neki lehetetlen volt ébren nem maradni.
Az ő karjainak végerőfeszitésével sikamlott a csónak a holt városok
felett: a holt tenger szinén, a halál ege alatt két élő halottal! Ah, ez
a vár nagyon jól meg van védve.
A nap alkonyatra szállt már: a láthatárt érő izzó tányér viszfénye, mint
egy tűzbálvány feküdt végig a holt tengeren. Máriának úgy tetszett,
mintha a pokol lángtavában evezne, az evezőcsapás tűzszikrákat szór a
levegőbe. – Ekkor harangszó ütötte meg a füleit. Távolról jövő ringó
kondulásai az estharangnak. Ez nem volt érzékcsalódás. A Mar-Sabai
sziklakolostor harangjának kongása ez: az egyetlen harangé az egész
szent földön, Jeruzsálem és a holt tenger között. Ez a kolostor ott
emelkedik a Kidron kietlen bérczszakadékai között, sziklába vágva,
sziklából építve. Nem védik a benne lakók; nem is támadja meg őket
senki. Nincsen semmijük. Egy pálmafából áll az egész kertjük. Kincseik
halmaza egy mély sziklaörvénybe van temetve. Csupa szentek csontja. Oda
dobálják le az itt elhalt asceták holttetemeit. Jeruzsálemi Endre
idejében a tizezredik hullát dobták le. Még most is folytatják: még most
sem telt meg a mélység. Ez ascetáknak a harangja hirdeté, hogy közel az
Isten.
Bizony közel is volt a szegény küzdő teremtéshez.
Mikor már végkép kifogyott az ereje, segitséget küldött neki az Isten. A
Kidron völgy patakja volt az. Ez ott szakad alá a holt tengerbe a
sziklapartokról, s rohanó vize, mint egy világos sáv látszik meg
messzire a sós hullámegyetemben. Ez árnak a sodra kapta meg a csolnakot,
s ragadta közelebb a Mazada vár sziklái felé. Mária viczkándozó halakat
látott alant a vizben, a mik visszaiparkodtak menekülni a halálos
elemből az éltető folyamba. A lég is hűsebb volt itt.
Valami ösztönszerű ötlete jött. Felnyalábolta az alvó férfiakat, s
egyiket a másik után kidobta a csónakból.
Ez jó ötlet volt. A csónak is könnyebb lett: aztán meg az alvók is
fölébredtek.
– Mash Allah! kiáltá a dái áldoát, mikor a fejével felbukott a vizből;
ez itten édes viz.
– Igen, ez a Kidron patakja: mondá neki a fedái, nagyot nyelve az ajkáig
érő vizből.
És Mária bámulva látta, hogy a kisértetarczok helyett igazi emberi fők
buknak föl a vizből: természetes napbarnitotta szinnel, a dái áldoát
szakálla ismét szénfekete.
Ő maga is lehajolt a csónakból s megmosta az arczát. Egészen
ujjászültnek érezte magát utána.
– Most már csak kormányozd a csónakot, mondá neki a fedái, a folyam árja
elviszi azt magától a vár alá. Ott van egy sziklaöböl; oda szoktak
lejárni a várlakók fürödni: még ott is édes a viz; ott a csónakkal
kiköthetsz. Mi ketten utánad uszunk. Lehet, hogy most is ott
lubiczkolnak a szultán hölgyei: ha minket észrevennének, bizony
megölnének; téged nem bántanak. Menj oda egyedül. Mi valamelyik
barlangjában a sziklának elbújunk, s ott fogunk rád várni, a mikor
visszatérsz: – ha ugyan visszatérsz.
A két férfi aztán a sziklapart felé kezdett úszni, Mária engedé a
csónakot a vizáramlatban a vár felé sodortatni; melyhez a tengertől egy
meredek lépcsősor vezetett föl, a sziklába vágva.
A fedái jól sejté. A mint az áramlat besodorta a csónakot egy kiálló
sziklatömb mögé, mely mintegy kirúgó félbolt hajolt a víz fölé, sötét
árnyékot vetve, épen ott találta a szultán hölgyeit, azok már fürdés
után öltözködtek.
Nem volt előttük szokatlan tünemény, hogy a Kidron patak sodrában
csónakkal jőjjön a vár felé egy asszony. Izenetet csak ezen az úton
lehetett ide hozni és csak nőszemélynek.
Máriának csak annyi ereje volt még, hogy a csónakját az öbölbe
kormányozza, s az asszonyoknak felmutassa a magával hozott levelet és a
gyógyszerekkel töltött hólyagos kulacsokat, de már beszélni nem tudott
hozzá: eszmélete elhagyta.
Hogyan jutott fel a várba? arról nem tudott semmit.
Mikor felocsudott, szövétnek világánál kiváncsi női arczoktól látta
magát körülvéve. Azok között volt egy ránczos képű vén banya, a ki a
többinek parancsolni látszott.
Ez volt az az indusnő, a ki Malek Adel szultán szemeinek gyógyszeréül a
foglyok könyeit találta ki. Kezében tartá a damascusi szultán levelét. Ő
olvasta el azt.
– Te Damascusból jösz? kérdezé Máriától, rideg, száraz hangon, szigorú
tekintettel. Mikor jöttél el onnan?
– Mikor a rózsák nyiltak.
– Most pedig már a szőlők asznak. Két évszak mult közben. Mi volt az
utolsó nagy esemény, a mit Damascusban láttál?
– Két templárius lovag pellengérre itéltetése, kik a frankok császárját
el akarták árulni Malek Kamel szultánnak.
– S te semmit sem tudsz arról, a mik azóta történtek a világban?
– Semmit. Pusztákon bujdokolva, kergetve, üldözve, jöttem idáig.
– Malek Kamel szultán azt írja az atyjának, hogy az ő kedvéért minden
kivánságodat teljesítse.
– Nekem csak egy kivánságom van. Börtönben sinylő férjemet
kiszabadítani.
– Azt is írja a damascusi szultán, hogy te az egyiptomi csumát meg tudod
gyógyítani, a miben Malek Adel szultán szenved.
– Ugy van. Ezereket gyógyítottam meg vele.
– De a szultán szemére hályog is szállt. Azt is megtudod-e orvosolni?
Visszaadhatod-e a szeme világát is neki?
Az ezüst kulacsban Máriának az a szere állt, a mit a torjai barlangban
annyi életveszélylyel szedett össze, s a vajákos asszony állítása
szerint még a vakságot is meggyógyítja, ha az szürke hályogtól ered.
Mária ezt felelte:
– Lehet, hogy még azt is meg tudom gyógyítani, de még senkin sem
kisérlettem meg, s olyannal nem akarok kérkedni, a mit bizonyosan nem
tudok.
– Ennél a szavadnál megállapodjál! Azt megengedem, hogy a szultán kinzó
fájdalmait elenyésztesd, de azt nem, hogy a látását vissza add. Tudd meg
az okát. A mióta te Damascust elhagytad, az egész világ egyet fordult a
sarkában. Akkor még virult az a béke, a mit Malek Adel szultán szerzett
az izlamhivők és a messiáshivők között. A német császár és Coradin, meg
Malek Kamel kalifák mély barátságban éltek; magad is tanuja voltál e
barátságnak. Azóta a német császár haza ment a maga országába, más frank
fejedelem jött helyébe más keresztes hadakkal. Azok újra megindították a
háborút keresztyének és szaraczénok között. Megszállták Egyiptomot.
Mizraim gyöngyét, Damiettet ostromolják. Malek Adel nem tud erről
semmit. Mi, a kik őt itt e várban körülvesszük, hirmondót nem bocsátunk
eléje. Mert ha megtudja azt, hogy a béke szét van szakítva, hogy a
háború újra megindult: az az ő halála lesz. Én ismerem az ő lelkét.
Tudom jól, hogy ezt túl nem éli. – Ha hirnök nem jöhet eléje e rossz
hírrel, jönnek nap-naponta Kairóból, Damietteből a postagalambok, a mik
ablakán zörgetnek. Én azokat elfogdosom, a hozott leveleket elolvasom.
Mindenikben egy Hiób-hír van. És én azt olvasom fel belőlük a
szultánnak, hogy a fia ünnepeket ül, és a keresztyének vezéreivel
ajándékokat vált. Már most tudod, hogy miért nem szabad neked Szeif
Eddin szemevilágát visszaadnod; még ha ilyen csodaerő volna is adva az
újjaidnak. Maradj a fájdalom megszüntetésnél. Ha jót akarsz magaddal,
szavamat megfogadd.
Mária igérte, hogy a parancshoz tartja magát.
Akkor azután elvezette őt az indusnő az öreg kalifához. Egy tömör
oszlopokon nyugvó boltozat alatt hevert a szultán fekhelyén. A magas
boltozat kerek ablakán át derengett alá csak némi világosság, ide benn
mély homály volt. S ebben a félsötétségben hevert a puszta gyékényen a
világ leghatalmasabb uralkodója, keresztyén fejedelmek diadalmas
ellensége és szövetséges jó barátja, a ki ha összeszorította a markát, a
győzelem maradt benne, ha szétnyitotta, az áldás, békesség hullott ki
belőle. Szürke, bő vászonköntös volt rajta, az fedte egész testét, a
fejét sötétkék lepel takarta.
– Itt van a csodatevő nő, a kit fiad küldött hozzád, monda az indusnő,
Máriát odavezetve a kalifához.
– Hagyj vele magamra, suttogá a szultán. Aztán inte a kezével Máriának,
hogy jőjjön oda hozzá.
Mária odatérdepelt eléje.
A szultán kinyujtá bő zubbonyából hatalmas kezét s végig jártatá az
újjai hegyét Máriának az arczvonásain, aztán csendes mormogó hangon
mondá:
– Te vagy az a nő, a kinek fiam kezét és szivét ajánlá, s ki azt
elutasítád, hogy rab férjedhez hű maradhass. Valóban te vagy az. Ez a
halánték, ez a kidomborodás a homlokon a nagy hűség és hitvesi szeretet
tanujelei.
(A szultánnak kedvencz tudománya volt a koponyatan és arczisme.)
Azután a kezét tapogatta végig Máriának, abból is tudott következtetni.
– Valóban ez a kéz úgy van alkotva, hogy gyógyítani tudjon. Te
visszaadtad a szemefényét a fiam fiának; vissza tudnád-e adni az apjának
is?
Mária fölemelte Malek Adel arczáról a kék lepelt. A
legtiszteletreméltóbb patriarchafő tünt ki ez alól, a milyennek
Ábrahámot, Élit képzeljük, vagy a vak Tóbiást: jóság, igazság és erő
minden arczvonásában.
A mint a gyenge külső fény érinté a szultán szemeit, felszisszent.
– Hát fáj a szemednek a világosság, akkor az nincs megvakulva.
– S te vissza tudnád nekem adni a szemem világát?
– Istennél a hatalom.
– Jól mondád, ő nála van. Kérd kölcsön.
Mária a jóságos arcz láttára elfeledé, hogy mit igért az indus nőnek,
hogy a vakság ellen nem gyógyítja a szultánt, hanem csak a szemgyuladás
ellen. Mindent mernie kellett, mert mindene koczkára volt téve. Most
kell kiderülni, hogy az ördög szerzette-e ezt az írt, a mit ő csodaképen
gyűjtött össze a torjai kénbarlangban, vagy az istenség?
Először a szemgyuladást kellett megorvosolni. Arra elég jó volt a
kékszinű nedv is. A szultán az első éjjel visszanyerte rég elvesztett
csendes álmait s felébredésekor áldotta a kezet, mely szemeit így le
tudta zárni. – Hátha még fel is tudná nyitni?
Harmadnap már nem bántották a szuró fájdalmak felébredésekor; ha fény
érte a szemeit, már nem irtózott a világosságtól. Negyednap már epedett
utána. Ötödnap már azt susogta: «Óh mint fáj nekem ez a sötétség!»
Mária elszánta magát a válságos kisérlettételre. A kénbarlang izzadta
nedvbe gyolcsot áztatott s azzal köté be a szultán szemeit. És aztán
folyvást nedvesíté azt a köteléket, éjjelt-nappalt ott töltve a beteg
szultán odújában. Eleinte csípte, égette ez a szemgolyókat, azután pedig
hűsíté. Negyednap óvatosan lebontá a szultán arczáról a boritékot.
«Látok!» kiálta fel Malek Adel szultán. S mint az új életre támadt,
szökött fel fekhelyéből. «Allah akbár! visszanyertem a szemem világát!»
S első dolga volt leborulni arczczal a földre s hálákat adni Istennek, a
ki ezt a csodát meg hagyta történni. Újra megnyilt szemeinek legelső
könnycseppje a mindenhatónak hozott áldozat volt. Azután lassankint,
óvakodva emelkedék föl; mintha félne, hogy újra elveszíti a visszanyert
drága kincset, s tétovázva tekinte szét, egyenkint rámutogatva a körüle
álló alakokra. Hölgyei vették körül.
– Te vagy itt Szüdeli! Te Shekerpára! Te Sems unnahár! Te Aldzsalisz! Te
pedig a csodatevő keresztyén nő! S az ott a falon a kardom! a meztelen
kardom! Névtársam «a Szeif Eddin».[10] Milyen régen láttam! Óh mi drága
jó a világosság! Adjatok több világosságot!
– Ne még! szólt Mária. Légy türelemmel padisah! szemeidnek lassan kell
hozzá szokni az erősebb fényhez. Maradj még néhány napig itten. Az erős
fény neked még tiltva van!
– Óh ne tarts tovább ebben a börtönben. Mert börtön a sötétség.
Máriának szemébe szökött a köny.
– Óh padisah! Hát az én férjem milyen régen szenvedi már ezt a
sötétséget!
– Való! és én miattam szenvedi, rabtársaival együtt. Vége legyen a
kínjainak ez örömórától kezdve. Nincs szüksége az én szemeimnek az ő
könnyeire többé. Adjátok neki oda férjét, vezessétek őt hozzá. A mennyi
aranyat elbirnak ők ketten, annyit adjatok nekik a kincstáramból. Én
parancsolom. Béke veled. Áldásom kisérjen minden utaidon.
Mária megcsókolá a padisah kezét, az pedig saját gyémánt gyürűjét húzta
az asszony újjára.
– Talizmán ez, a hol csak jársz Syrián, Palæstinán, vagy Egyiptomon
keresztül, a kinek e gyürűt megmutatod, leborul előtted, s azt kérdi:
«mit parancsolsz?»
Mária az indusnő felé nyujtá ki a kezét a talizmán gyürűvel.
A vajákos nő keresztbe tette mellén a két karját s azt mondá: «mit
parancsolsz?»
– Vezess az uramhoz!
Az indusnő meghajtá a fejét, s arcza elé húzta a fátyolát: «menjünk».
Máriának drága volt minden pillanat, hogy bálványozott férjét újra
láthassa.
Mikor a szultán homályos szobájából kiléptek, az indusnő megállítá egy
szóra.
– Te nem tartád meg az igéretedet, hogy a szultánt csak a szemfájástól
szabadítod meg, de nem a vakságtól is. Többet tettél, mint kivánva volt,
s azzal rosszat tettél. Megölted a szultánt. Már most lásd, hogy mit
tégy? Ha szavad megtartád, én is minden hűséget érezteték lesz veled.
Magadat, uradat bizony jó oltalommal tova szállítalak, míg biztos helyre
jutsz. Igy keress magadnál tanácsot, a hol eddig kerested. Kezedbe adom
ezt a négy kulcsot. Az egyik uradnak a börtönét nyitja fel, a másik a
békói lakatját, a harmadik a földalatti folyosón levő kincstár ajtaját
nyitja fel, a hol az aranynyal telt erszényekre találsz, a negyedik a
folyosó világos végét elzáró rácsajtót tárja ki, azon keresztül aztán
kijutsz arra a sziklalépcsőre, mely a tenger-öbölhöz levezet, a csónakod
most is ott van. Többet nem mondok, nem is adok, nem is teszek. Te olyan
jót tettél, a mit én nem kértem tőled; – én olyan jót nem teszek veled,
a mit nem kértél tőlem.
Mária nem évődött a rejtélyes mondás jelentésén, hanem sietve rohant a
kezébe adott kulcsokkal a földalatti folyosóra, mely a távol látszó
rácsajtón keresztül kapott gyér világosságot.
Más sziklába vágott folyosókon hideg szokott lenni, ebben fojtó meleg
volt. Itt a déli nap süti a sziklaoldalt. Át van az fűlve, mint a sütők
műhelye.
Csak két, egymással szemközt levő alacsony vasajtó szakítá félbe a
folyosót. Máriának nem volt megmondva, hogy melyik a börtön, melyik a
kincstár? választhatott találomra.
Az első ajtó, a mit kinyitott, a kincstárba vezetett. Egyiptomi örök
lámpa égett a közepén. Annak a fényénél mesés kincshalmaz ragyogott
Mária elé. Ott hagyta, nem ezt kereste.
Visszafordult, a másik ajtót kinyitni. Azon belül sötétség volt, a mibe
alig birt derengést vetni a folyosóról beszüremlő vak világosság.
Az volt a börtön: alacsony, széles, félkerekre vágott büdű, a milyen a
domború szikla kívülről.
Felállva nem lehetett a büdűbe lépni; hanem csak meggörnyedten.
Valami rémséges kisérteties zűrhang fogadta a belépő asszonyt. Mintha
halottak sírnának fel sírbolti fülkéikből: tehetetlen, koporsóba zárt
halottak. – Azok voltak. – Köröskörül szűk fülkék voltak vágva a
sziklába, azokban ültek, kezeiknél fogva vaspántokkal a falhoz kapcsolva
emberi alakok; – férfiak. Azoknak a sirása hangzott. A folytonos hőség,
a mi tagjaikat az áthevült sziklaodúban szikkasztá, kényszeríté őket
arra, hogy sírjanak. A könnyeiket gyógynedvül gyűjtötték: a szemeik alá
üvegcsék voltak kötve; abba hullottak a cseppek. A legdrágább balzsam, a
mit valaha keleti satrapa mosdóvizül használt.
Mária nem látott a sötétben. Sorra járta a fülkéket és e nevet suttogá:
«Lebée László».
Választ csak egy istenkáromló szó, vagy egy dühös fogcsikorgatás adott.
Volt, a ki ordított és a vaspántjait tépte; a másik csak nyögött
lázasan. A magával hozott lakat kulcsát sorba próbálta a vaspántok
zárain; tizen, tizenötön végig ment; egybe sem talált az: egyszer aztán
benn az odú legmélyén akadt egy lakatra, a melyikbe a kulcs bevált.
– Te vagy-e itt Lebée László? suttogá.
Valami őrjöngő kaczagás felelt a szavára vissza.
Mária felnyitá a pántok zárait, s arra egy félmeztelen alak omlott a
lábaihoz, görcsösen belekapaszkodva két kezével az öltönyébe. Mária
kénytelen volt őt kihurczolni magával az élők sírboltjából.
Hogy ismerhetett rá? A hajdani délczeg daliás alakra, ebben a csontvázzá
aszott kisértetben? Minő rémületes kifejezése ez eltorzult vonásokban az
állati elbutulásnak! Minő őrjöngő tekintet e kőmerev és mégis tűztől égő
szemekben! És az a vigyorgó fájdalom az ajkakon. Mindenki elfutott volna
tőle, ha az útfélen találja, mind azok az asszonyok, a kik valaha
hizelgő szavaira mosolygással feleltek: csak Mária ölelte, csókolta, és
beszélt hozzá biztató szavakat: «én édesem, én szerelmes uram!» – Nem is
felelt az rá, talán nem hallotta? talán nem értette? talán elfeledett
beszélni?
Ki innen, ebből a kinok hazájából! – ott volt a szultán kincstára
szemben, tárva nyitva az ajtó; annyi kincs az övé belőle, a mennyit két
ember elbir. De ő csak egy kincset bírt magával vinni: azt a másik
embert. Felvette ölébe, úgy vitte magával végig az egész hosszú
folyosón, odáig, a hol annak a bejáratát egy vas rácsajtó elzárja. Ott
letette a kincsét a földre, s elővette a negyedik kulcsot, hogy a
rácsajtót kinyissa.
Akkor egy új rémület dermeszté meg idegeit. A kulcs zörgésére a zárt
udvarból egy hatalmas hímoroszlán jött elő. Ez volt a börtönök őre.
A megvesztegethetetlen; a lerimánkodhatatlan. Fenyegető mormogással
közeledett a vasrács felé, rettentő orczáját a halálra rémült nő felé
emelve. Minden idege elzsibbadt a nőnek erre a látványra. A fenevadak
szultánja iszonyút csapott a vas-ajtóra s kegyetlen ordításával végig
dörgé a sziklafolyosót.
Erre az ordításra a nyomorult vázalak felriadt, s sírni kezdett, mint
egy gyáva gyermek.
Óh minő rémkép! Azt a daliát, a ki a harczokban elől járt, a halállal
játszva küzdött, igy látni, a földön összekuporodva s a felesége
köntösébe rejtőzködve! E látásra Máriának az idegein valami rettentő
indulat hevült át; mintha a férfi ereiből elfutott bátorság az ő
vércseppjeit szállta volna meg. A düh, az elkeseredés váltá fel szivében
a martyrok szenvedő nyugalmát. Az volt az eszében, hogy visszarohan a
szultánhoz, a kinek az ő szeme világát adta vissza, s a ki jutalmul ily
csalárd utat enged a szabadulásra. «Menj uraddal együtt, ha az oroszlán
elbocsát!» Egy késdöfést ő is megérdemel! Készen volt már asszonyi
alakban a dái áldoát, a kinek Horus szánta őt. A hegyek urának bölcse
előre tudta azt, kiszámította, mint a mérgezők a halálméreg hatását,
hogy a mikor az asszony így fogja megtalálni a keresett férjét, akkor
ilyen düh fogja szivében a vért felforralni, akkor a legelső késsel, a
mit kezébe kaphat, megöli a szultánt.
Bizony meg is tette volna. – Hanem az a földön fetrengő nyomorult alak
nem ereszté. Az átkarolta a térdeit, és nem engedte őt tovább menni. Az
érthetlen szavakat makogott, a mikből egyszer ez a szó vált ki
érthetően: «Isten!»
Ez a szó eszére téríté Máriát. Nehéz szorongattatásában elkezdé énekelni
a zsoltárt: «óh uram, én segedelmemre állj elő! Ellenségimet kergesd
el!»
A fenevad az énekszóra elhallgatott.
Mária tovább zengé a zsoltárt: «mondjad azt az én lelkemnek: tégedet én
megsegítlek!»
Ekkor úgy tetszék neki, mintha a zsoltár végszavait onnankivülről egy
mély zúgó férfihang viszhangként ismételné:
«Tégedet én megsegítlek!»
Az oroszlán erre a hangra rögtön felkapta a fejét s oda fordítá, a
honnan a férfihang jött. A következő perczben aztán nagyot ordítva
szökött fel a magasba, s aztán lecsapta magát a földre, a pofáját a
sziklához dörzsölve s oroszlánhoz nem illő sirással hentergett alá s fel
az udvaron, míg Mária előtt a rácson kívül a dái áldoát alakja jelent
meg.
– Isten küldött tégedet e pillanatban atyám, rebegé Mária.
– Ő is küldött, de magam is jöttem. Nyisd fel gyorsan az ajtót, míg az
oroszlán a szeme közé fútt porommal vesződik.
Mária felnyitá a rácsajtót s a lábainál görnyedő nyomorult alakra
mutatott.
– Nézd! Mi lett belőle? Ez az én drágám!
Horus hirtelen vállára kapta Mária férjét, s aztán sietve kirohant vele
az udvar kapuján, mely a sziklalépcsőzetre nyilt.
Mária, a mint a kapun kívül volt, a hol senki és semmi nem üldözte
többé, térdre esett.
– Most ne imádkozz! dörmögé a dái áldoát, a másik kapun még eléd
kerülhetnek. Siessünk a csónakhoz jutni!