A czigánybáró; Minden poklokon keresztül - 10

Clarinda elbámult. Ez is feltalálta az ő férjét? Pedig neki nem volt
több, csak egy. Egy már ott alszik a sátorban.
Hiszen ez a másik is alszik: hanem a koporsóban. Amaz részeg; de ez
halott.
Ez a valódi De Blois lovag, a kinek a holttestét a templomos vitézek az
ütközetből magukkal vitték, s azután bebalzsamozva üvegfedelü koporsóba
tették, hogy egyszer majd haza küldjék Európába, ősei sirboltjába. Ime
itt hozza nyolcz férfi a vállán a koporsót; oda helyezik azt Clarinda
herczegasszony lábaihoz. Az üvegfödélen át jól láthatni az elhunyt dalia
arczát.
Ez aztán nem hazud. Minden vonása azt mondja: «én vagyok a te szerelmes
jó urad!» Még az a beforradt régi sebhely is rávall a homlokán; de
kivált az a hatalmas sas-orr, a mi a De Blois nemzetséget annyira
kitünővé tette más családok felett!
Rajta volt a halotton az egész fegyverzete is: bár horpadozott és
dárdáktól átlyukgatott: de mégis ismerős, s a himzett derékkötő, a mit
Clarinda maga varrt ki a számára.
Valóban nagy öröm és nagy fájdalom volt az, a mely a koporsóra leboruló
özvegy könnyeiben kitört; ki oly régen keresett szerelmesét eként
föltalálta. Ez minden egyéb érzést elnémított szívében.
Csak azután, hogy a zárt koporsófödelet csókjaival elhalmozta, s az
üvegfalon át kibeszélte magát néma kedvesével, elmondta neki a szív
minden gyöngéd hizelkedéseit csak azután kezdett még valami más indulat
is feltámadni szivében; először a hála azon nemes lovag iránt, a ki ezt
a kincset számára felfedezte, idehozta: ennek bizonyára nagy köszönettel
tartozik: méltó, hogy azt a vaskeztyüt a kezén csókjaival illesse. De az
erre következő indulat meg aztán a bőszült harag volt, a miatt, hogy ő
vele az a másik, az az elcsufitott arczu ily nemtelen játékot üzött. Még
odatette a csúf fejét a herczegnő ölébe, s azt kivánta, hogy az hüsselje
őt a legyezőjével. Ez példás büntetést kiván.
El is érte a gonosztettet a jutalma!
Maga Lebée László vette kezébe a megtorlást, mint itélő biró: s a csaló
trubadúrt az ál De Blois lovaggal együtt, kegyetlenül megkorbácsoltatá.
Az eléktelenített lovag még akkor is aludt a mákonyos bortól, s álmában
kiabált, a míg a farmatringgal simogatták: «húj be rosszul van vetve a
fejem alja! Soh’ sem fekszem többet herczegi nyoszolyába!» A trubadúrnak
azonban betömték a száját, nehogy kitalálja kiabálni, hogy hiszen maga
Lebée László vezér bérelte őket, hogy ezt az alakosdit játszszák! Végre
lófarkra lettek kötve mind a ketten s ily módon halálra szánkáztatva, a
hogy megérdemlék.
Lebée László azonban, a mint négyszem közé kaphatta a kedves süvét
Brüniszkáldot, azt mondá neki, fogcsikorgatva:
– Héj, de szerettem volna, ha bele fulladsz vala a szent Jordán vizébe,
a mikor rátaláltál, hogy sem mint elhozád az igazi De Blois lovag
holttestét, üvegkoporsóban. Porba ejtetted velem a pecsenyémet!
Brüniszkáld érté a süve haragját. De csak fejet csóvált rá:
– Bizony, édes Laczkóm, nagyon itt az ideje, hogy a szent Jordán vízében
lemosd azt a sok rossz indulatot, a mi a testedhez ragadt.
Tökéletes lett az örömük a keresztes hadaknak, a midőn másnap
Brüniszkáld vezetése alatt, rövid mellékúton, kijutottak a
sziklatömkelegből s maguk előtt látták a szent Jordán folyamát s annak
édeni vidékét.
Csendes méltósággal kanyarog alá az áldástadó folyam a jerikói sikon
végig, kigyózó kanyarulatokban félszigeteket képezve, a mik pálmafákkal,
balzsamillatú bokrokkal vannak fedve; a ligetek sötétjéből paloták
tornyai fehérlenek elő. Az a zöld erdő ott, a kupolás palotákkal, a
veres bástyafalakkal, az a jerikói vár: még most a pompa és gyönyörüség
tanyája. Az a magasra kiemelkedő oszlop körönd: Herodes palotája. Az a
nagy víztükör, melynek közepén az egész hatalmas folyam látható
folyással keresztül huzódik, melynek sziklapartjai lépcsőzetes
szakaszokra vannak szabályozva, s minden lonkája a magaslatnak, egész
föl a bérczek tetejéig pálmákkal, fügékkel, olajfákkal, borsfageszttel
beültetve; száz falu és város elhintve körülötte, a mik között egész
raja a vitorlás hajóknak sikamlik a hullámtükrön végig: ez a Genezáret
tava. Az Idvezítő csodatételeinek tanúja. Itt halásztak az apostolok;
itt járt Jézus a háborgó vizek fölött; amott a hegy, melyen négyezer
embert megvendégelt, csoda módon szaporodó testi és lelki eledellel. Az
a csendes öböl ott a sziklák között, a minek a tükre sötétkéknek
látszik, az emlékezetes hely, a hol Keresztelő János Jézust, a vizbe
mártva, felavatta. Minden szikla beszél, hirdet, emlékeztet;
visszhangoztatja még a nagy Megváltó szavait, a tövisfa még izzadja a
vért napsütötte levelei hegyén, mely az ő vére hullásáért maradt rajta;
az örök felhőtlen égből még hangzik alá az ezernyi énekes madár
zengésében az angyalok tulvilági éneke: az egész földi táj a
mennyországról álmodik.
A legdurvább kedély is megérzi e tájék isteni hatását, a marczona
vitézek ajka zsolozsmákra nyilik meg: úgy közelednek a Jordán felé, hogy
kardjaik markolatát, mint a keresztet, fölfelé emelve tartják imára
kulcsolt kezeik között. Siet az egész tábor lemosni teste és lelke
szennyeit a Jordán vizében. Egészen új embernek érzi mindenki magát.
Kialszanak a földi érzések; meggyulladnak az égi lángok. Senki sem
zugolódik már, hogy oly messze földről eljött; senki sem emlegeti, hogy
mennyit szenvedett: egy napja a csodák vidékének kifizeti évek
viszontagságait. A sziv is mássá lesz. Férfi és nő nem gondolnak
egymásra: mindegyik csak a láthatatlanokkal van eltelve.
Ma már hire sincs ennek. A táj sivatag, a Genezáret tó partjain rabló
beduinok laknak, olajfa, pálma elpusztult, s Jerikó helyén, az
agyagsivatagban bujkál egy kis falu, az arab neve «Eriha».
Még Lebée László is egészen más embernek érezte magát, a mint a Jordán
vizéből kiszállt. Gyónt és vezeklést tartott. Bocsánatot kért
mindazoktól, a kiket megbántott. A süvének, Brüniszkáldnak megköszönte,
hogy őt ifju bölcsességével oly halálos büntől megörizte. S hogy
bebizonyítsa, mennyire igaz a bünbánása, az ő szeme láttára dobta a
tüzbe azt a pokolbeli találmányt, a czukornádkarpereczet a
tarentaféreggel. És aztán térden állva imádkozott a mennybeli
hatalomhoz, hogy soha őtet többé ilyen kisértetbe ne vigye.
Mert hiszen a szive valóságában igaz jó ember volt Lebée László, s a kit
szeretett, azt soha sem szünt meg szeretni; s talán ha a visegrádi
udvarhoz fel nem került volna: sok bolondság nem termett volna meg a
lelkében. Az ottani ledér élet nagyon rossz iskola volt rá nézve.
Megszokta, hogy a nők milyen könnyen veszik a hitvesi hűséget s még az
olyan szent férfiak is, a kiknek a homlokát a chrysma mentesíti, csak
arra gondolnak, hogy melyik nőnek a szivét nyerhessék el, holott Gergely
pápa óta egyikhez sincs semmi igaz jussuk.
Ez volt az átok az egész életén, meg a heves véralkat, az erős
képzelődés. Azért az egyik órában tudott szent lenni, a másikban
gonosztevő. Ha a feleségére gondolt, azt megsiratta, s aztán megint a
legelső szép asszonynak utána szaladt.
Ezúttal azonban szerencséjére olyan jó leczkét kapott, a mi sok ideig
megmaradt nála. Clarinda herczegasszony példát mutatott neki, a minőt
még nem látott ez ideig, hogy mi az a valódi hitvesi hűség? Feltalált
kedves halottjának koporsóját mindenütt magával hordozta: sátorában
fekhelye mellé helyezteté, s egész idejét azzal tölté, hogy annak a
lelke üdvéért imádkozott.
Lebée László felfogadta Brüniszkáldnak, hogy most már csupán vitézi
kötelességének fog élni, s azt a kegyet kérte a királytól, hogy
engedtessék meg neki, a maga székely hadaival és Brüniszkáld szász
harczosaival egyesülten bekalandozni az egész Jordán vidékét; hogy hirt
hozzon felőle, hol állanak Malek Kamel szultán hadai, a kikkel a
keresztyén tábor döntő ütközetet keres.
Ez a kalandokkal teljes kémszemlészet elvezette a két rokon vitézt egész
a «holt tengerig» – mindenütt rátaláltak Malek Kamel utóhadaira, s
azokat vitézül megtámadták, meg is verték. A neveiket sem birták a
fejükben tartani azoknak a városoknak, a miket futtában elfoglaltak egy
bátor rohammal, s ezrekre ment a száma az általuk kiszabadított
keresztyén raboknak. A szaraczénok sehol sem álltak nekik komolyan
ellent.
A trónjáról leköszönt öreg Malek Adel szultán azt a tanácsot adta mind a
két fiának, a kik között roppant birodalmát felosztotta, Malek Kamelnek
adva Damaskust, Koradinnak Egyptomot: hogy sehol se fogadjanak el az új
keresztes hadsereggel döntő ütközetet, hagyják azt előre-hátra tekeregni
az országban, elolvad az a sereg magátul, mint a hegyeken levő hó;
sokféle nemzetből áll, egymás között majd összevész; megunja a hazájától
távollételt és haza kivánkozik. A két ifjú szultán nyugatról keletről
csak kisérte a keresztes tábort; de helyt nem állt derék csatára sehol.
Lebée László és Brüniszkáld azzal a hirrel tért vissza portyázó
kalandjárásából, hogy a szaraczénsereg sehol sem áll meg még csak az ő
kis előcsapatjukkal szemben sem. A hol megjelennek, szedi a sátorfát s
mélyebben huzódik a sivatag pusztába.
Minden egykorú történetíró egyértelmü feljegyzéseiben azt találjuk, hogy
a mi hatalmas egyesült keresztes táborunknak, melyet Endre királyunk
vezetett, a szent földön nem akadt egyéb dolga, mint búcsút járni egyik
szent emléktől a másikhoz és ereklyéket gyüjtögetni. Ellenség sehol sem
állt útjokban többé: a szaraczénok visszavonultak a pusztába.
A mi két ifjú hősünk egymást soha sem hagyta el e búcsújáró kalandozások
alatt. Együtt látogatták meg a Genezáret-parti városokat, a mik még
ekkor, ha nem is régi fényükben, de nagy kiterjedésükben fennálltak. – A
pompás Tiberias város classicus palotáiban most már csak zsidók laknak,
a kik ott őrzik a nagy bölcs Ben Akiba vértanú sziklasirját, s babyloni
szerrel ünneplik a Purimot. Antipas palotájának nincs már meg az «arany
kupolája»; de a falain még ruhákat szárítanak. Ez az a város, a melybe
Jézus soha be nem lépett. Átok volt rajta, temető fölött épült. Most már
a zsidó «szentek» gyülhelye. Még láthatták Magdalát, a bűnbánó Mária
Magdolna lakhelyét, s a barlangból, a hová a megtért szent elvonult,
elhozhatott Lebée László magának egy kavicsot azokból, miket a szépsége
bűneit megsirató könyjeivel öntözött, hogy azt keblébe téve viselje,
mint emlékeztető ereklyét. De a közelben látszó Scythopolisban már csak
Sámson rókáinak az utódait találták otthon, azt porig égette Saladin a
keresztes háború alatt, s a hajdan hires pálmaerdőt, a mibe Cleopatra
szerelmi titkát rejté, gyökerestül kiirtotta. Csak az oleandererdők
szaporodtak el újra, s azok borítják lángoló virágözönnel a romokat.
Még megtalálhatták Názáretben a Jézus szülőinek házát, a «Santa casat»,
a mi most Lorettoban van (a hová azt az angyalok szállították, az
istenanya rendeléséből, miután elébb ideiglenesen a Fiume fölötti
Tersato várában pihentek le vele, a hol a párja ma is megvan és
ünnepeltetik) s elkölthették a lakomájukat azon a kőasztalon, a melyen a
megváltó feltámadása után a tanítványaival együtt vacsorált. Csendes,
nyugodalmas kis városka volt az akkor is, mint mindig az előtt és mai
időkig, négyféle nép, négyféle vallásfelekezet békességes munkát folytat
együtt, Istentől megáldott földön, csupa kert és virány az egész völgy,
melyben fekszik.
– Én akár itt is maradnék örök időkig; azt mondá Lebée László; úgy
megszerette Názáretet.
– Én is örömest el laknám itten, csak a feleségem is idehozhatnám.
A názáretbeli nők ugyan nagyon szépek; hanem nagyon erényesek. Valami
égi ihlet varázshatása tartja betakarva ezt az egész tájat; mintha a
belépő egyszerre visszanyerné ős ártatlanságát.
Nem ők voltak az elsők, nem is utolsók, a kik azt mondák: «jó mi nekünk
itten laknunk! Építsünk itt három házat».
A mit az apostol mondott, be is teljesült már régen. A szent Thábor
hegyén, hol a tanítványok földöntúli fénytől ragyogva látták a mestert a
másik két mesterrel békében tanácskozni, s ámulatukban három hajlékot
akartak építeni: Jézusnak, Mózesnek és Illésnek, ott volt már a három
hajlék. De nem volt benne köszönet.
A felséges Thábor hegyet mindenféle nemzetek krónikásai leirták,
elkezdve a héber apostoloktól; rómaiak, görögök, arabok, francziák,
angolok, németek, most legutoljára egy magyar is: Rezső magyar királyfi.
Mindenik mást talált rajta. Ugyanaz csak az elragadó gyönyör mely a
sziveket megszállja, mikor a Thábor hegy magasáról a Kanahán felséges
vidékén végig tekint a szem, a hol minden sziklából, folyóból, tóból,
minden bokorból, erdőből, sivatagból Isten beszél. – De még a növény is
más rajta háromszázadonkint. A zsidók Istenlakta magányt találnak
Izachar áldozatkövei körül, a miket cedrusok és olajfák illatos árnyéka
takar be. Égből jövő hangokat hall ezen a helyen Ábrahám, Mózes, Dávid
király, János evangelista. A rómaiak dicsekedve emlegetik Herodes
Antipas nyaraló palotáját, corynthi oszlopaival, körülszegélyezve
balzsamjegenyékkel, a gránátalmák kertjeiben ezerféle virág. Borstermő
bokrok, fahajszagu cinnamonum ölelgeti körül a mesterséges szökőkutak
medenczéit, az Amphytrite szoborral. A Thábor hegyén az Olympi istenek
laknak, s a dyonisiák ünnepén messze hangzik a dythiramb a nyitott
csarnokból.
Három század mulva Jupiter és társai helyén a megváltó temploma
emelkedik, mellette a két kolostor, Mózes és Illés neveit viselők. Nagy
Constantin anyja, szent Ilona, az igazi kereszt feltalálója, építteté
azokat oda. Cziprusok és tömjéntermő életfák vetik ünnepélyes sötét
árnyékaikat az egyszerű falakra, a Krisztus tövisfája foglalja el a
hegyoldal meneteleit, az útakat fel a hegytetőig statiók szakgatják meg;
a halálra menő út festett szoborképleteivel. Minden ascetai áhítatra hív
fel. A barátok vesperáira viszhangot adnak a búcsújárók zsolozsmái.
Szent Chrisostom még ilyennek látta a Thábort.
Azután jönnek a szaraczénok. Saladin alatt már Omár prófétának a
mecsetje áll a Thábor hegy ormán, s a Mózes és Illés házaiból
megerősített fegyverházak támadnak, erős bástyákkal körülfogva, a miknek
ormozatáig felnőnek a pálmák, az arabok kedvencz fái, fügefapagony,
kávéfageszt telepedik le a napsütötte déli hajlásokon; narancs és
czitromfa erdőszámra virul a hegy alján, miket csak a cactus-sövény véd.
A mecset magas minaréjából éneklő üvöltés hangzik alá: «Jobb az imádság
az aluvásnál! Egy az Isten és az Allah!» Alant a hegy lábánál pedig, a
rejtett sziklaüregekben, ott tartják a török «eretnekek» – a
«tüzkioltók» fertelmes orgiáikat, a mikben az oltáron álló istenséget
egy meztelen nőalak képezi.
Ez volt a Thábor-hegy abban az időben, mikor II. Endre magyar király ott
járt a keresztes hadainkkal.
A legutolsó leírója a Thábor hegynek, Rezső magyar királyfi már az egész
hegyet cserfaerdővel benőtten találja, bozótokon keresztül törtet fel a
nagy, dómalakú hegytető kúpjáig. A hegy legfelső lonkája közepén
bemélyedni látszik, mint egy tűzhányó tölcsére, rajta szétszórva
mindenféle romok; keresztyén, római, török faragványokkal; széthányt
bástyafalak, beomlott boltozatok, tört kapuivek; egyetlen kapubolt állt
magában, körüle kőhalmaz, a «Bab-el Hana». Körül semmi fa, semmi bokor,
csak a gyalog-tövis, a sancta spina. Egy rozzant gunyhó támaszkodik az
ezredévek dicsőségének emlékéhez, abban lakik egy remete, a ki
megmutatja a látogatóknak, hol keressék a romhalmaz között a cisternát,
Herodes Antipas pompás szökőkútját?
Hanem a mi történetünk hősei hat századdal elébb jártak ott, akkor még a
szaraczénok tanyáztak a Thábor hegyén.
A keresztes had ura volt már egész Galiléának, nagy hadakozás nélkül;
csak ez az egy sziklafészek boszantá még a muezzin kiáltásával a
búcsújárókat.
A keresztyén fejedelmek elhatározták, hogy ott sem tűrik meg a pogányt.
Ha másutt nem akar csatának állni, innen nem futhat el, itt fogják a
fejét betörni.
Ki lett adva minden hadcsapatnak a rendelet, hogy gyülekezzék fel
Galiléába, a Thábor hegy megostromlására. Ott volt együtt három király,
a magyar, a cyprusi, a jeruzsálemi: az osztrák fejedelem, a flamand, a
német vitézek, a templáriusok, nagymestereikkel.
A szaraczénok serege odafenn a Thábor hegyén nem volt külömb helyzetben
e hatalmas táborral szemközt, mint a méhraj, a kinek az oduját a medve
ostromolja.
De hát nem történik-e meg, hogy a méh elveri a medvét az odujától?
A Thábor hegye, mint egy nagy kupola gömbölyödik fel a galiléai sikság
közepett, ősidőktől fogva hirhedett erősség minden nemzetbeli hadakozók
történetében. Itt verték tönkre Sisera hadait a zsidók; itt védték
magukat a zsidó nemzet szabadságának utolsó hősei, Róma légiói ellen;
ide menekült az utolsó négyszáz vitéze Judeának; kik a midőn látták,
hogy nem győzhetnek, kiválasztottak maguk közül tíz erős férfiút, a ki a
többieket leölje; a megmaradt tíz közül megint egyet, a ki társait
leszúrja; az az utolsó aztán saját fegyverétől átdöfve esett el. Itt e
hegy körül gázolta el Saladin szultán a keresztes hadak legerősebbikét,
itt ragadta el a koronát a jeruzsálemi király fejéről; itt ölette le a
hadi foglyok tízezereit, maga kezdve azt a templomosok nagymesterén.
Minden darab köve ennek a hegynek, ennek a rónának, ittas már a
legnemesebb hősök vérétől.
Maga a hegyoldal, rétegekre szakadozott szikláival, olyan mint egy
természetalkotta vár: lépcsőről-lépcsőre kell fáradságosan
felkapaszkodni rá. A kanyarodó út, mely csigatekervényben vezet fel a
Thábor fensikjára, minden fordulónál tömör bástyatornyokkal van
elrekesztve, azokat az ostromlóknak egyenkint kell megvívni,
helepolisokkal, falaikat törni érczfejű kosokkal; s védeni magukat az
olthatatlan görög tűz ellen, mely a kő és a favár közötti küzdelmet oly
egyenlőtlenné teszi. Hónapokig tartó munka várt a keresztes hadakra.
Vívótornyokat ugyan hoztak feles számmal Európából; mert azt már tudták,
hogy a korább itt járt keresztes hadak úgy kiirtottak minden erdőt a
palestinai hegyekről, hogy azokon több vívótoronynak való szálfát nem
találni; hanem a míg azokat a tengerparttól idáig hengergetik nagy
fáradsággal, elefántok erejével, abba rémséges idő beletelik.
– Mit? monda Brüniszkáld a haditanácsban, mikor már a többi hadvezérek
agyontörték a fejüket a tervkészítésben. Hát mit tekeregjünk mink, mint
a nyomtató ló lassan a hegy körül; hát nem mehetünk-e fel egyenesen, a
merre a homlokunk fordítjuk: fel a meredeknek?
A tapasztalt hadvezetők mind ellene zúdultak, hogy ez lehetetlen: a
hegyoldal meredek; a szaraczénok onnan fölülről aláhengerített kövekkel,
szeges gerendákkal úgy leseperhetik a felmászó sereget, miként a
hangyabolyt.
– No hát én megmutatom, hogy nem lehetetlen; én fogadom a szent szűzre,
hogy magam elől megyek, s felhágok a Thábor hegy ormára, ott a hol
legmeredekebb.
– De nem mégy elől magad! kiálta fel Lebée László; azt nem teszi meg a
szász, hogy elől menjen, a hol székely is van a földön; mert én meg
fogadom a Szent Józsefre és a tizenkét apostolokra, hogy én is ott
leszek, és egy lábnyommal sem hátrább, mint te! – De hamarabb előtted
mint utánad.
– No hát hogy azon ne ortályoskodjunk, melyikünk jár előtte, melyikünk
utána a másiknak, ajánlok egy bajtársi fogadást. Összekötjük az öveinket
egy közös lánczczal s aztán úgy megyünk az ostromra. Egyikünk sem elébb,
sem utóbb.
– Ráállok! monda Lebée László, s kezet adott a süvének.
A két ifjú hős példája egyszerre magára ragadta a többi vitézeket,
minden kétségeskedés megszünt, vége volt a fejlógatásnak, büszkén
emelgették égfelé az arczaikat; s megfúvatták a kürtöseikkel a
harsonákat, kihirdetve, hogy hajnalban megkezdik az ostromot.
A szaraczénok odafenn a hegy ormán láthattak, hallhattak mindent, hogyan
sorakozik a keresztyének hada csapatonkint, hogy tartanak misét az
egyháznagyok, megszentelik a zászlókat, részesítik a vitézeket a gyónás,
a bűnfeloldás szentségében, s felállítják egy halomra az igazi
keresztfát, azon a halmon prédikált egykor keresztelő János a híveknek;
most a jeruzsálemi pátriárka onnan osztja az általános áldást a csatába
indulóknak.
S aztán megharsannak a trombiták köröskörül a galiléai rónán, s mint
megannyi eleven érczbástya, indul meg minden oldalról a pánczélos
lovagok tömege a Thábor hegy felé, Jézus Krisztus nevét riadozva. Az
ellenséges bástyák ormain lobognak a félholdas zászlók s lassú
kattogással hajlítják hátra vaskarjaikat a kőhajító gépek, a mint a
keresztyén csapatok közelednek; a dárdavető pattantyúk hegyes nyilvégei
a lőréseken előkandikálnak; a bástyák ormait képező nagy négyszögű kövek
vas emeltyükkel vannak billenőre mozdítva, hogy az ostromlókra
lezúdítsák, mikor a lábtókon jönnek.
Ámde mindez a hadifurfang kárbaveszett, az által, hogy az ostromló
keresztes hadak nem azt az útat választották, a mi nehéz; hanem azt, a
mi lehetetlen, egyenesen a meredek hegyoldal szikláin kapaszkodtak fel,
az egymás fölé meredező rétegen hágva fel, a hol soha ember nem járt.
Ott lehetett látni Lebée Lászlót és Henning Brüniszkáldot; az öveikhez
kapcsolt aczéllánczczal egymáshoz csatolva, a mint egyesült önkénytes
vitézeik élén jó maguk törtettek előre; példájukkal mutatva, hogy nincs
lehetetlenség. A nehéz vértezet, paizs nem gátolta őket; ha valamelyik
hátrább maradt a kúszásban, a másik, a ki már fenn volt s egyik lábát
megvethette, segített neki a lánczczal. A hegy ormán álló szaraczénok
rengeteg sziklákat hengerítettek alá az ostromlókra, a két hős vezér
biztatta társait: «ha Isten velünk, ki ellenünk». A legördülő kő
elrepült a fejük felett ártatlan zúgással. «Jézus elvette a halál
hatalmát!»
Az első bástyafal el lett foglalva, s ott kezdődött azután az öldöklő
harcz, a keresztyének és a szaraczénok között.
Brüniszkáld nem hozta magával az öblös paizsát, a mi a hegymászásban
akadályára lett volna, hanem csak egy kis félkarra való szívalakú
vértet, hogy a két kézre való lángpallosával nagyobbat sújthasson; de
Lebée László teknőforma paizsát elhozta a hátára vetve, s a csata
hevében aztán a maga paizsával védte a fegyvertársát is a nyilak raja
ellen; mikor meg aztán birokra kerültek a szaraczénokkal, a két
összelánczolt lovag egymásnak vetve a hátát, egymagában küzdött egész
csapat ellen, míg lovagjaik utánuk érkeztek: Brüniszkáld a nehéz karddal
rendet vágott a pogányban, mintha csak kaszálna. Lebée László szeges
buzogánya pedig mint a mennykő-csapás tört, zúzott, vasat, embercsontot,
mi eléje került. A szaraczénok legjobb vitézei ott hullottak el a két
hős nehéz csapásai alatt, s a rémület megbénítá karjaikat. Isten csodája
volt ez!
A nap még nem szállt le, midőn a két hős csapatjával együtt felküzdötte
magát a Thábor hegy fensikjára.
Ők voltak az elsők, kiknek vas lépése e szent helyet elfoglalta.
E csodamódon sikerült diadalra a szaraczénok védő serege minden oldalon
fel lett zavarva, s a keresztes hadak szívébe új bátorság lelke szállt
alá.
A mint a Thábor hegy ormán Lebée László megfújta a kürtjét, s mellette
álló fegyvertársa magasra emelé kardját, annak markolata volt a szent
kereszt jele: egetverő «hozsánna» kiáltás riadt fel az egész keresztyén
táborból. A szaraczén had pedig rémülten hagyta ott köröndbástyáit, a
mik a tekervényútat fedezték s rohant maga is a hegytetőnek, igyekezve
hamarább elérni az odafenn levő fellegvárat, mint a magyar és szász
kereszteshad, mely már a falak előtt állt.
– Nézd, monda Brüniszkáld a süvének. A hitetlenek hogy tódulnak be a
várkapun. Ha mi most oda rohanunk, együtt mehetünk be velük a várba, s
egy kézcsapással mienk ez az erősség, a mit majd hónapokig sem tudunk
ostrommal bevenni.
Lebée László azt felelte neki:
– Gondold meg, egy pillanatig. Csapatunk el van fáradva, tikkasztó
melegben, pánczélostól, harczolva feljönni a Thábor hegy sziklameredekén
embernek való dolog volt! De ember az ember! A szomj megöli a
vitézséget. Itt pedig nincsen víz.
– Nincsen víz, de van vér! A ki szomjas, igyék abból. Ha elfoglaljuk a
várat, ott azután lesz mind a kettő elég.
Lebée Lászlót most egyszerre megszállta a kegyesség szellete:
– Gondold meg, hogy mit tész! Jusson eszedbe a kis feleséged otthon.
– Én nekem most nem jut eszembe más, mint a boldogságos szűz anya a hét
tőrrel a szívében.
A míg ők így feleselnek, oldalvást a hegy lejtőjén megharsannak a
tárogató kürtök.
Ez a tárogató kürt oly sajátságos fegyverneme volt a magyar harczi
népnek, a mi azt minden egyébtől megkülömbözteté.
Mivelhogy minden szittyafajnál az volt a hadakozási taktika, hogy a
támadást rendesen ők kezdték; ha erős ellenállásra találtak, akkor
egyszerre megfordúltak, megfutamodást szinleltek, mikor aztán az
ellenség utánuk rohant, s e közben erős hadállását elhagyta, sorait az
üldözés közben megbontotta, akkor egyszerre megfordúltak rá s a zavarba
jött üldözőt közre fogták, eldöngették. Hogy az ilyen fordulatokat egy
egész nagy tábor egyszerre, egy akarattal végrehajthassa, szükségük volt
olyan kürtökre, a miknek a hangja minden más nemzet fúvó szerszámától
külömbözik. A tárogatónak a fuvójába valami tollat, vagy nádat tettek, s
annál fogva olyan éles, sikoltó hangokat tudtak azzal adni, hogy azokat
mértföldnyi távolban is meg lehetett külömböztetni, s ezeknek a
hangoknak a dallamában volt a parancsoló izenet: «előre! vissza!
megállj!»
Az ostromló sereg előcsapatját képezte a bal szárnyon a székelyek és
szászok egyesült serege Lebée és Henning vezérek alatt, a zöm a magyar
királylyal együtt a tekervényútat ostromolta. Az által, hogy a merész
előhad felhatolt a Thábor hegy magaslatára, a szaraczénok kénytelenek
voltak futvást odahagyni az alsó vártornyokat, a király seregének csak a
kapukat kellett bedönteni, hogy a magyar sereg zöme keresztül törhessen
a csinált útra, a hol ott álltak még az útfélen a keresztyének által
épített stácziók lefejezett szobraikkal. Itt már lóháton is lehetett a
hegynek fel rohanni. – Endre király, a szent lándzsával kezében, maga
vágtatott előre, egész alakját lánczszemekből csinált pánczél fedte; a
lova is ilyen ércztakaróval volt bevonva végig. Mellette nyargalt a
püspök, a kereszttel a kezében, és az ország zászlóvivője, a fehér
zászlóval, a min a szűz Mária képe volt kihimezve; mögötte nyomakodtak
előre a magyar daliák, sastollas kucsmáikról, párduczbőr kaczagányaikról
megismerhetők.
A király mindenütt gázolta az előtte futó szaraczénokat, a kik útat
adtak a gyors magyar lovasságnak, szerteszét oszolva a vigályos erdőben,
úgy hogy a király egyszerre ért fel a hegylapályra a futó ellenséggel.
A mint Lebée László diadalt hirdető kürtszavát meghallá a király, jelt
adatott a székelyeknek, szászoknak a tárogatóval, hogy álljanak meg.
A királyé az elsőbbség.
Azt a dicsőséget, hogy a szent Thábor hegy erősségének toronyormára a
kereszt jelét újra kitűzze, Endre nem engedhette át másnak.
Brüniszkáldnak türtőztetni kellett vitézi haragját.
A király zászlója már előtünt a cserfák pagonyából s látni lehetett őt
magát, a magasra emelt aranyhegyű dárdával kezében s fején a koronás
sisakkal, hogy hömpölygeti maga előtt a szaraczénok futó hadát, kik mind
a várerőd hidjára tódulnak; úgy hogy azt a rajta levő hadicsapatok miatt
fel nem lehet húzni, keresztyének, mohamedánok össze vannak már
keveredve; Istent, Allaht, Krisztust, Mahomedet egyszerre kiáltják a
küzdők, s ordítják a halál fájdalmait a világ minden nyelvén. Iszonyú
találkozója ez Noé unokáinak. Sem, Cham és Jáfet minden ivadéka itt van;
turáni, aramæi, indogerman, ural-altáji, finn-ugor családok, a kiket
csak a Bábel tornya kirajzott, összekerültek megint a Thábor tornya
előtt, megértetni egymással azt a közös nyelvet, a minek vas van a
végén.
Lebée Lászlónak és Brüniszkáldnak tétlen kellett ezt nézni, míg a
tárogató folyvást azt parancsolja: «állj!»
A magyar király már a vártorony hidjáig hatolt. Testőrei kétfelől
nyitottak előtte útat kardcsapásaikkal. Azok között volt egy balogsüti
vitéz: Iváncs lovag, a ki balkezében forgatta a kardot s jobbján viselte
a paizst.
A torony hidjánál megszorult szaraczénok minden elkeseredett hősi
erőfeszítésük mellett sem tudták volna a király csapatját
feltartóztatni; hanem a torony lőréseiben voltak felállítva a
szaraczénoknak azok a veszedelmes pattantyúi, a mikkel még a pánczélos
vitézeket is le tudták ölni. Az ilyen pattantyúnak volt egy erős aczél
lemeze, a mit kerekes géppel hátra hajtottak; elől pedig volt egy