A czigánybáró; Minden poklokon keresztül - 09

állsz. – Te segíthetsz rajtam. – Látom, már én felőlem nem jár olyan jó
szellő. – Rólam azt tudják, hogy a bátorságom az asszonyokat nem
kevésbbé fenyegeti, mint a férfiakat. Kitapogattam, hogy az én
szolgálatomat, mint védő lovagét, az isteni Clarinda nem hajlandó
elfogadni; annyi lépést hátrál előlem, a hányat én közelítek felé; s a
kezemből még a vizkereszti szentelt viz sem kell neki. Hanem annyival
inkább tisztel és becsül téged. Példabeszéddé vált hitvesi hűséged az ő
füléig is elhatott. Téged elfogadna védő lovagjának a nagy búcsujárás
alatt.
– Hát hiszen én becsülettel meg is védelmezném.
– Hiszen ez kellene nekem épen. Te, a jámbor Brüniszkáld lovag, lennél a
kisérője a mennyei herczegasszonynak; míg egyszer valahogy a sivatag
czédruserdejében egy este megajándékoznád őt ezzel a passiokösöntyűvel,
a mit ő tetőled egész gyanutalanul elfogadna, – azon az éjszakán pedig
az őrtállás hivatalát én nekem átengednéd. A többire azután ne lenne
gondod.
– S te azt hiszed, hogy én erre a te furfangodra ráállok.
– Sőt követelem tőled, hogy reá is állj. Ezzel te nekem tartozol.
– Micsoda törvénynél fogva?
– Hát a «Minne-törvénynél» fogva. Emlékezhetel rá, hogy mikor Visegrádon
voltunk az udvarnál, mind a ketten felavattuk magunkat a Minne-lovagok
kőrébe, s a miket a Minne-törvényszék határozott, azoknak magunkat
mindenben alá vetettük.
– Akkor volt az!
– No hát akkor volt az. De te jól emlékezhetel rá, hogy a
Minne-törvényszék itélete szerint, a midőn egy lovag egy úrhölgybe
szerelmes, a másik lovag, a ki annak bajtársa, őt minden törekvésében
gyámolítani köteles.
– Fiatalság, bolondság; – akkor tetszett nekem ez a mulatság.
– De arra az itéletére is emlékezhetel a Minne-törvényszéknek, hogy
szerelem és hűség férfi és nő között csak addig bír valami értelemmel, a
míg férj és feleség nem lesznek. A mint a házasság közbejön: a szerelem
és hűség helyét eskü és kötelesség váltja fel, a mik egymást
megsemmisítik. Az eskünél megszünik a szerelem, s a kötelességnél
megszünik az eskü.
– Ez bolondul volt határozva.
– Te neked tetszett az akkor, valamint nekem is.
– Igen, mert még akkor nem voltunk feleséges emberek. De most már te is
az vagy, én is az vagyok. A Minne-törvény másnak élet, nekünk halál. Én
a megtámadott férjek pártján vagyok s a csábítókat visszaverem.
– De hisz ekkor szarvat emelsz az egész lovagkör ellen.
– No hát akkor szarvat emelek.
– De biz én azt letöröm.
– Le ám, ha fel nem öklellek elébb.
– Brüniszkáld! ne felejtsd el, hogy ki vagyok?
– Süvem vagy; de én is az vagyok neked. Kerüljünk csak egyszer haza,
majd akkor aztán az asszonyaink mondják meg, hogy ki vagyok én, és ki
vagy te?
Ez már kegyetlen odavágás volt Lebée Lászlónak Brüniszkáld részéről.
– Hát csak nem akarsz a szép Clarinda herczegasszony védő lovagjává
lenni a kedvemért? kérdé még egyszer Brüniszkáldtól Lebée László.
– De igen is akarok védő lovagja lenni Clarinda herczegasszonynak,
azért, hogy megóvjam őt tetőled.
– Vigyázz magadra, Brüniszkáld! Te még nem tudod, hogy ki vagyok én, ha
megharagítanak?
– Dehogy nem tudom! Hisz együtt voltunk veled a király testőrei. Nem
utána bolondultál-e ott is minden szép asszonynak? Nem a mentekötődnél
fogva czibáltalak-e ott is hátra, hogy valami bolondságot el ne kövess?
Hiszen Bánk bán feleségébe is szerelmes voltál. Neked is kinálta a
szaraczén varázsló azt a csodaszert, a mivel egy asszonyt, (italába
lopva) szerelmessé lehet tenni. Én beszéltelek le róla, hogy ne nyulj
hozzá. Bizony vesztőhelyen végezted volna a dolgodat. Hagyj fel ezzel a
kivánsággal. Ha nagy a szeretet a szivedben: ne add azt asszonynak,
hanem add a Jézus Krisztusnak, a kiért idejöttünk; s ha nagy a haragod,
ne fordítsd én ellenem, a ki annak hasonló haragot nem tudok ellene
vetni; hanem fordítsuk együtt mindaketten a magunk gyilkos indulatait a
hitetlenek ellen. Jer velem, menjünk oda együtt a királyhoz, hogy
bocsásson bennünket a magunk dandáraival együtt előre, az ellenséget
fölkeresni, ott azután majd lássák meg, hogy melyikünk a vitézebb?
A vitézség dolgában nem is volt Lebée Lászlónál semmi hiányosság; egyéb
nemes indulatok is csoportostul voltak a lelkében, csak egy dologban
volt gyarló a természete: a szerelemben. Mindig olyan nőbe volt
szerelmes, a kibe legkevésbbé volt neki szabad. S mentül
áthághatatlanabbak voltak az akadályok, mentül lehetetlenebbnek látszott
a diadalma, annál jobban küzködött utána. És a mellett csélcsap,
állhatatlan, csapodár volt; még a bűnéhez sem hű. Az egyik bűneért
elfelejtette a másikat. – Kész volt a nemzetét kimozdítani helyéből,
azért, hogy Brüniszkáldot a lakodalma napján elszakítsa attól a
menyasszonyától, a kiért ő is őrjöngött; elhozta magával még
Palaestinába is: itt azután az otthon hagyott bálványát is elfelejté, a
mint egy másik nőre talált, a kiről azt tudta, hogy nem szabad
hozzányulni.
Színből tehát azt mondá Brüniszkáldnak, hogy megbánta gonosz szándékát s
nem bánja, ha mindketten fölmennek Endre király elé, fölkérni őt, hogy
bocsássa őket a harczosaikkal ellenséget keresni.
Azt gondolta magában, hogy majd elhagyja ő valahol a jó Brüniszkáldot.
Ezalatt azonban megérkezék a jeruzsálemi király és a pátriárka
Ptolomaisba. Elhozták magukkal az igazi keresztfának azt a megmaradt
darabját, a mi a Tiberias melletti ütközetből a hitetlenek kezéből
megmentetett.
Erre ismét nagy lett a lelkesedés a keresztesek táborában, s már most
elhatározták, hogy csakugyan elmennek seregestül a hitetlen ellenséget
felkeresni. Pedig olyan jó volt már akkor Ptolomaisban lakni. Mindennap
új dáridó!
Hanem hát nem azért jöttünk ide, hogy itt tivornyázzunk, hanem hogy a
hitetlenek táborát összetörjük.
A jeruzsálemi pátriárka úgy fellelkesíté a minden nemzetbeli vitézeket,
hogy elhatározták magukat a Cison zuhatagain átkelni. Maga indult előre
a pátriárka a szent kereszt darabjaival s kisérői csupa királyok és
herczegek voltak, a kik mezítláb és hajadonfővel járultak a szent
jelvény után.
A magyar lovasság adta meg a példát, hogyan kell lóháton átúsztatni a
rohanó folyóvizen; a többiek aztán követték őket. A tehetős zarándok
nép, a szent szüzek tutajokon vitették át magukat; a sok koldushad és
egyéb mihaszna nép ide át rekedt.
Az egész nagy rengeteg tábor szent zsolozsmákat énekelve (kiki a saját
nyelvén), nyomult előre a Jezráel völgyében a Hermon és Gelboa hegyek
szakadékai között.
Néha napján ez a völgy egy földi paradicsom volt, átszelve
vízvezetőkkel, beterítve gyümölcsös kertekkel; de a mióta a keresztes
háború folyik, átalakult lakatlan sivataggá; a két hegy közét betemette
a sivó homok, a mitől az úgy fehérlik, mintha hóval volna beterítve. A
hajdani házaknak csak a kupolái látszanak ki a fövény buczkákból; a
kertek helyén a homoklakó tövisek vertek gyökeret, az agave, meg
kaktusz, a mi terem ugyan gyümölcsöket; de a ki megkóstolja, akkorára
dagad tőle az orra, mint az uborka. A hegyek kopárok már; az erdőket
letarolták róluk; meztelen vörös sziklák vakítják naphosszant az utazó
szemét, a vízvezetékek le vannak rombolva, maguk a hegyi patakok, a mik
azokat táplálták, elvesztek, kiszáradtak. A hajdan nagy fáradsággal
épített kutak be vannak temetve, napijáró földre nem találni egy ital
friss vizet. Járt útnak, vagy élő embernek, a ki megmondja, merre van
még emberlakta világ, még csak nyoma sincsen.
De még is, az első éjszakára akadt útbaigazítója a keresztes hadnak.
Mikor épen lemenőben volt a nap az izzóveres porphyrsziklák mögé,
rátaláltak arra a térre, a minek «csontmező» a neve.
Ez az első állomás.
Még a legelső, Remete Péter vezetése idejéből való emlékezetes hely ez
itten. Messze, a mennyire szem ellát, kutyatejjel és szamártövissel
benőtt mező terítve van emberek és lovak csontjaival: néhol egész
csontváz együtt, másutt messze a törzstől elgurult koponya, összetört
dárdák, csontba szakadt nyíl-hegyek; csak a csont és a vas maradt meg, a
mi elemészthető volt, az már elmult; a mit érdemes volt felszedni, azt
elvitték. A tizezernyi csontváz közül egynek a nevét sem tudja már
senki. Még a farkasok és a keselyük sem emlékeznek már róluk.
Ez jó volt első éjjeli tanyának.
Clarinda herczegasszonynak ezen az éjszakán nem volt szüksége őriző
lovagra. A sátora körül volt rakva halálfejekkel; azok jó vigyázók.
Másnap, a mint megvirradt, a hajnali énekszóra ismét útrakelt a tábor,
még mélyebben hatolva a hegyszakadékok sivatag országába.
Delelőre feltalálta a második útmutató állomást, a «Keresztek halmát.»
Ez már újabb emlék. A német császár hadjáratából maradt fenn. A
legvitézebb hadsereg maradéka, éhtől, szomjtól elkínozva, idáig
vergődött a szikla-tévútban; itt utólérte a sivatag réme, a szamum: se
ló, se lovag nem bírta tovább. Csata nélkül, dicstelenül meg kellett
halni. A német lovagok, hogy hulláikat meg ne csúfolja az idegen,
kiválasztottak egy meredek falaktól emelt fensíkot; oda telepedtek le,
ott fogadták az elkerülhetlen halált. – Lefeküdtek a földre hanyatt,
fejük alá tették a pajzsaikat, kardjukat a mellükön keresztül; két
karjukat elnyújták a földön, hogy mindegyik egy élő keresztet ábrázolt.
Most is úgy feküsznek ott. A sisak, a pánczél ott van csontvázaikon.
Elvonuló utasnak se kedve, se ideje oda felmászni, hogy fegyverzetüket
elrabolja. Ott hevernek, a szent idő tanújelei, a hősök, saját maguknak
koporsói és sírkeresztei.
Itt tartott delelőt az újon jött keresztes tábor.
Víz itt sem volt található. Ha lett volna, most ezek a lovagok nem
feküdnének oda fenn a sziklán.
A gyönge asszonynép, a zarándoknők, az apáczák már alig bírtak a sivatag
homokban előbbre hatolni.
Az a meggyőződés kapott lábra ezúttal a keresztes hadban, hogy a teve
nem az Isten teremtménye: az a sátán alkotása; az egész rút alakja
bizonyítja, hogy ez a pokol hírével született szörnyeteg; de még inkább
az a szövetség, a mi közte és a hitetlenek között fennáll: azok szoknak
a tevén nyargalni. Ennélfogva a keresztesek nem hordtak magukkal
tevéket, a miknek olyan nagy hasznát venni a sivatagban. Az inni valójuk
már másnap estére elfogyott.
Clarinda herczegasszony ugyan hozatott maga után öszvéreken bőséges
tömlőket forrásvízzel, a mennyi neki és kiséretének tíz napra elég volt;
hanem a mint azt a sok szomjtól eltikkadt zarándoknőt meglátta
úton-útfélen kidűlve, félholtan, megesett rajtuk a szive, nem állhatta
meg, hogy meg ne itassa valamennyit; úgy hogy másodnapra már magának sem
volt mit innia.
Azt hitték, hogy csak nem tart ez a sziklasivatag örökké.
Az pedig folyvást nem adott más változatot, mint térdig süppedő sivó
homoktengert, szemvakító verőfénynyel és réteges sziklafalakat, a mikről
sütött az izzó napmeleg.
Éjjel aztán vigasztalásul olyan hideg volt, hogy majd megfagyott a
sátoron kívül rekedt ember; harmat pedig nem hullt.
Néhol egy-egy rekedt völgydöbörben egyszerre csak buja, zöld növényzet
lepte meg a keresztülvonulókat: az egész lapály fedve volt széles,
sipkanagyságú levelekkel, tekergő indákkal, miknek szárairól buja fényes
kobakok csüggtek alá. Valami dinnye, vagy uborka, vagy «dudaim», vagy
kolokánt, a hogy az írás nevezi, nedvvel tele gyümölcs. A tapasztalt
vezér zarándokok nagy kiabálással szaladgálták be csapatjaikat, hogy
senki ez ártó gyümölcsökhöz hozzá ne nyuljon; mert a rövid enyhülésért
halált vesz bennök magának. Meg is fogadták, nem is. A ki aztán az édes
zamatú kobakokat megszedte, s szomját oltotta a nedveikkel, nagyhamar
elmaradt az útfélen halálos görcsökben; magára vethetett! minek
torkoskodott? – De ezért senki se tanult a példáján. Az új
völgyszakadékban jött másféle gyümölcs: halál-alma, zsidó cseresnye,
bolond-czitrony; azzal laktak jól, attól hullottak rakásra.
A ki már tántorogni kezdett, a ki térdre esett, a ki a tenyerével
kereste a földet, azt mondták rá: «No ez már a kvártélyán van!»
Annyi bizonyos volt, hogy ez az igazi út, a melyen a mostaniak előtt
annyi keresztjáró hadsereg elment már. Ki a szent földre, ki a
paradicsomba.
Minden lépten-nyomon felrugott koponyák egész kupaczokban, kerekeikkel
fölfelé fordított szekerek, félig eltemetve a homoktól, üres
pánczéldarabok, hirdették, hogy ez az út vezet a szent sirhoz.
Két meredek sziklafal között, a mik csaknem összeérnek s hosszú
tekervényes folyosót képeznek, megtalálták a keresztjárók az utolsó
stácziót. Egy nagy kerek döbört.
Köröskörül a szikla oly magas, hogy nyillövés a párkányát el nem éri.
Ellenben onnan a magasból sziklákkal agyon lehet verni idelenn a
legvitézebb sereget.
Ott van az útban a tanúság. Élő tanú, pedig halott. Egy rengeteg nagy
domb. Csupa merő holttetemekből egymásra hányva. Ez a legújabb
tetemhalom. Valami száz évvel későbbi a legelsőnél. Richárd király
idejéből való. A hullák még nem váltak egészen csontvázakká; nincsenek
is fegyvereiktől úgy megfosztva. Felülről alá hengerített sziklák úgy
összezúztak embert és pánczélt, úgy egymásba tapostak állatcsontot,
öltözetet, vértet, hogy nem volt érdemes a törmeléket szétválogatni. Úgy
maradt minden egy halomba gázolva. Csak itt-ott nyúlik ki belőle egy
vaskeztyűs kéz, egy lovag kelevéz, zászlórongy a végén. A
czimerdarabokból találgathatják az utóbbjövők, kiről hámlott az le?
Kinek a szíve porladozik ott a nagy halomban? a minek fele kő, fele
csont. Hanem legfelül, valamennyi holttest fölé, oda van fektetve egy
roppant nagy érczfeszület, a minek a kereszte kovácsolt vas, maga a
Krisztus-alak rajta pedig veresréz, a mi az időtől egészen zölddé vált
már. A hitetlenek egy óriás kigyót fontak körüle csufságból, a kigyó
fejét az idvezitőével szorítva egy máshoz.
Itt igazán meg kellett állni, ez a memento mori! Ha Koradin csapatjai
ott leskelődnek a magasban, Endre király vitézeitől csak az a halom lesz
magasabb. Elvesznek csata nélkül, mint példaadóik.
Abba a sziklaszorosba bemenni nem volt ajánlatos, mielőtt a környéket
fel nem kutatták.
Két önkénytes csapatot indítottak meg, egyet keletnek, másikat
nyugotnak, hogy kémszemlét tegyenek oldalvást a hitetlenek birodalmában;
a nyugoti csapatot Lebée László, a keletit Brüniszkáld vezette. Amannak
a meredek sziklagerinczre kellett felkapaszkodnia, emennek egy mély
szakadékba alábocsátkoznia.
A míg azoknak egyike vissza nem tér, az egész keresztes hadnak ott
kellett tanyázni a Jezrael völgyében. Már akkor harmadik napja volt,
hogy nem kaptak vizet.
De Clarinda herczegnőre nézve a rákövetkező nap szenvedéseinek
elviselése meg volt könnyítve az által, hogy az épen kántorszerda volt.
Szent fogadása szerint ő ezt a napot akként szentelte meg rendesen, hogy
sem étel sem ital nem érte az ajkait. Ezen a napon tehát fogadásból
bőjtölt. És az mindegy lett volna rá nézve, ha valahány kő hever a
pusztában, az mind pástétommá változnék is; s a mi vizet a délibáb a
láthatáron hullámoztat, valósággal idejönne is, friss itallal
kinálkozva: ő ahoz hozzá nem nyúlna. Tehát ezen a napon a szent fogadás
segítette neki a kétségbeejtő epedést, szomjuságot elviselni. Még
másokat is tudott buzdítani a türelemre és kitartásra.
A keresztesek tábora egész nap zsolozsmákat énekelt, a mi szintén
eloszlatja a test gyarló kivánságait.
Este felé aztán a tábor szélén felállított előőrök riadó jelt adtak. A
napnyugoti hegy gerinczéről csapatok közeledését lehet látni.
Nem sokára ki lehetett venni az alkonyfénynél, hogy azok ott a magyarok
fehér zászlói. Lebée László kerül vissza.
A fekete alakok sorozatában kivehetők voltak a hegygerinczen végig ügető
idomtalan dromedárok. A magyar vezér zsákmányt ejtett!
Akkor bizonyosan emberlakta vidékre talált.
S ha arra talált, akkor frissitő italt is hoz magával a tábor számára.
Csak erre a puszta reményre is rögtön újra éledt az egész táborban a
bizalom és jó kedv. Nem lesz már semmi baj!
És méltán keletkezett ez a hit és öröm; mert a mint Lebée László
csapatja alá szállt a hegymagasról, az előre kergetett tevék, a lovakat
megelőzve, vágtattak a táborba, oldalaikra terhelt tömlőikkel, a mik
forrás-vizzel voltak megtelve; a hol azonban a hadnagyok elfogdosták
őket: nehogy egy csapat feldorbézolja az egész szállítmányt, s a
többinek ne jusson belőle. Majd mind azt igazság szerint fogják
dandáronkint felosztani.
De még azon kívül mennyi mindent hozott Lebée László! Kincsekkel, drága
szövetekkel megrakott öszvércsapatot. S aztán egy egész sereg hitetlent,
hátra kötött kezekkel, hadi foglyúl ejtve. S cserében azoknak a
paripáira ültetve, ugyanannyi kiszabadított keresztyén foglyot. Ezeket
már messziről meg lehetett ismerni hosszú hajfürteikről, mig a
hitetlenek koponyája simára volt borotválva.
Minő diadalkiáltás fogadta a visszatérőket! Clarinda herczegasszony maga
is eléjük ment hölgykiséretével a győzteseket üdvözölni.
Lebée László úgy tünt fel most a hölgy előtt, mint a szent csodák
szabadító lovagja, a kit hívek bámulata vesz körül, a ki előtt
leborulnak a szorongattatásaikból megszabadított szentek, s imádják,
mint egy arkangyalt.
A herczegasszony maga is eléje ment a diadallal visszatérő hősnek,
hölgyeivel együtt: minden hölgy pálmaágat vitt a kezében.
Lebée László Clarinda számára különös átalagokban a legzamatosabb
cyprusi bort hozta. Bort, mikor a vizet is nektárként fogadták volna! És
a drága gyümölcsöknek és csemegéknek egész halmazát. Gáza város, a mit
ott túl a hegyeken egy rohammal elfoglalt, már a tejjel-mézzel folyó
Kanahán földjén van.
Lakodalom napja volt ma az egész tábornak.
De Clarinda herczegasszonynak kétszeresen az volt.
– Vesd le az özvegyi fátyolt, nemes herczegasszony, mondá Lebée László.
Én visszahoztam szaraczén rabságból elvesztett férjedet.
Clarinda nagyot bámult. A fegyvertársak, kik a tiberiási ütközetből
megmenekülve hazatértek, mind azt mondák neki, hogy De Blois lovag
elesett. Látták őt a csatamezőn lováról lehullva, a homokban elvérzeni.
Lebée László megmagyarázá a rejtélyt.
– A nemes lovag valóban ott maradt a csatatéren nehéz sebektől
elborítva; de hű trubadúrja testével védte meg a hitetlenek első dühe
ellen, azután pedig könyörgő dalaival enyhité meg a szaraczénok szivét,
tudatta velük, hogy ez nemes lovag, kiért nagy váltságot fizet a
családja, ha életben hagyják. Igy vitték el Gázába, hol lassan felépült
nehéz sebeiből.
A trubadúr valóban előkerült; abban Clarinda herczegnő felismeré férje
hajdani hegedűs dalnokát, a ki mindent elmondott előtte apróra, hogy
történt De Blois lovag csodás megszabadulása.
Clarinda sietni akart megszabadított szerelmes ura elé; de Lebée László
visszatartá egy szóra.
– Türtőztesd indulatodat, nemes herczegasszony: mert nincs öröm üröm
nélkül. Férjed, a nemes De Blois lovag ugyan él és meg van szabadítva;
de arczától el fogsz iszonyodni. Az átkozott szaraczénok egyszer, midőn
a fogoly lovag, nem várhatva, míg váltsága megérkezik, szökéssel akarta
megszabadítani magát, utána eredtek, visszahozták, s akkor az arczát úgy
elcsufitották, hogy Isten képmására nem ismerni benne. Azért légy készen
e szivfájdalomra, mikor őt viszont látni fogod.
Clarinda herczegnő nem bánta azt, akármilyen lesz is De Blois lovag
arcza, csak ő maga élve karjai közt legyen.
De még is erősen visszaborzadt tőle, a mikor meglátta. Hordszéken
hozták, mert lovon nem birt ülni; elég czifra ruha volt már rajta, a mit
a prédából kiválasztottak a számára, de még a széles vas nyakörvtől nem
tudták megszabadítani a nyakát: az arcza pedig, gonosz megcsonkításokkal
egészen ki volt vetkőztetve a formájából, s e miatt a hangja is úgy
elváltozott, hogy soha Clarinda herczegasszony rá nem ismert volna benne
az urára, ha a hűséges trubadúr nem bizonyitotta volna, hogy ő az.
Mi lett abból s szép nemes ábrázatból! Hová lett a délczeg alak? Csak a
romjai maradtak meg. Nincs rajta mit megcsókolni. Clarinda kezét nyújtja
neki, szemeit fájdalmasan behunyva, s akkor veszi észre, hogy az a kezét
sem tudja jól megszorítani: a hüvelyk ujjai le vannak vágva, hogy kardot
ne foghasson többé. Oh mily átkozottak ezek a hitetlenek!
Clarinda herczegasszonynak egy perczre az a gondolat villan a lelkébe,
hogy hátha nem is De Blois lovag ez a gyászvitéz? Most már inkább
szerette volna, ha a sírjára talált volna, mint a roncsára. Hanem a mint
sátorába vitte a megszabadított vitézt s maga mellé ülteté, az annyi
édes emléket tudott neki elmondani boldogságuk hajdani korszakából, a
miket nem tudhatott más; úgy kérdezősködött név szerint az otthon maradt
rokonokról; még a paripáknak: de még a kutyáknak a nevét is tudta, s a
nagy hársfákat a kastély körül, és a dalokat, a miket Clarinda
hárfahanggal kisért néha napján! Háló szobájuknak egyes butorait: az ősi
képeket, még azt is, hogy melyik szekrény hol áll? s hogy a remekművű
álló óra, a mit minden öt évben egyszer kell felhúzni, ezen évben épen
karácsony ünnepén fog lejárni. Ez nem lehet más, mint De Blois lovag.
Azután beszélt a saját szenvedéseiről: miket élt keresztül, hogy
fosztották meg a pogányok még attól a kis amulettől is, a mit
Clarindától kapott, kis elefántcsont Szentgyörgy alak volt az; ő azt
olyankor, mikor levetkőztették mindenéből, a szájába dugta el; de
egyszer a nagy kinzásra kiesett az a nyelve alól, s akkor összetaposták.
Oh milyen gonoszok ezek a hitetlenek!
Clarinda herczegasszony meggyőződött róla, hogy ez az ő valóságos hites
férje.
Pedig hát nem úgy volt.
És nem a hitetlenek a leggonoszabbak.
Mert igaz ugyan, hogy ők bántak ilyen kegyetlenül ezzel a lovaggal:
csakhogy ez sohasem volt De Blois herczeg; hanem annak valami vazallja;
s hogy olyan jól tudott mégis egy és más titkos körülményeket, annak az
a nyítja, hogy a herczeg ezeket, a keresztes hadjárat alatti
visszasóhajtozásai közben el-elmondogatta a kedvencz trubadúrjának, hogy
az szedje versbe s csináljon rá nótát; a trubadúr megint elmondott
mindent apróra a megcsonkítottnak, hogy ámítsa el csalfán a
herczegasszonyt. Mind a kettőt pedig megvásárolta Lebée László, először
az által, hogy kiszabadította őket nehéz fogságukból, másodszor pedig
gazdag ajándékokkal és fényes igéretekkel, hogy játszanak ilyen
alakoskodást a herczegnő előtt.
Azok talán nem is tudták, hogy mi gonosz szándéka van ebben a lovagnak.
Vagy talán ha tudták, csak tréfára vették. Asszonyt megejteni nem valami
vétek, azt mondja a világ. Ebben a tekintetben a keresztes hadak nem
ismerték a tizparancsolatot; bizonyítják azok a szigorú törvények, a
miket a keresztes hadvezérek az asszonyokat elcsábító lovagok ellen
hoztak: máglya és karóba húzás volt azoknak a büntetése. De sohasem
hajtották végre ezeket a kegyetlen törvényeket, mert külömben magukon a
törvényhozó fejedelmeken kellett volna elkezdeni a példaadást.
Talán nagyokat is nevettek maguk azok, a kik ebben a tréfában tudósok
voltak, ha annak a végére gondoltak. Clarinda herczegasszony most már
feltalálta a férjét: vége van a szent fogadalomnak: most már azzal egy
sátor alatt illő, hogy tanyázzék. A viszontfeltalálás örömére lakomát
kell ülni: van hozzá drága étel, ital; ha drága nem volna is, jó volna,
két napi nehéz nélkülözés után. A jó cyprusitól megjön a mély álom. Az
arany hólyagos kulacsba tán van is egy kis álomital keverve, s az csak a
herczegnőnek szolgál. Akkor aztán Lebée László vitéz odakerül a lesből,
felváltja a hamis férjet: s míg a képzeltviszontlátás örömeiben ő
osztozik, az alatt az ál De Blois lovag odakünn őrzi a paripáját. A
csillagok vakok s a pusztaság süket!
Akkori időkben csak nevettek ezen! Hát ugyan mi panasza lehet annak, a
kivel ez megtörténik?
Hanem egy akadálya még is volt e furfangos csel sikerülésének. Az, hogy
Clarinda herczegasszonynak fogadása volt ezen a napon bőjtölni. Napestig
nehéz volt e fogadalmat megállni, mert nem volt se étel se ital, s akkor
legnehezebb a bőjtölés, a mikor kénytelen vele az ember; de most már
terítve volt a tevebőr szőnyeg sülttel, süteménynyel, kotyogó
kulacsokkal, kinálkozott inycsiklandó falat, szomjeloltó korty, most már
nem volt «kín» a bőjtölés, hanem «virtus». S ezt könnyebb megállni!
Clarinda herczegnő, a hogy fogadása tartá, most már, midőn előtte állt a
gazdag lakoma, nem nyúlt sem ételhez sem italhoz: csak az ál De Blois
költött el mindent magában, utoljára a herczegnőnek szánt italt is,
attól aztán maga aludt el. Lebée László vitéz pedig leshette odakinn a
mezőn a várva-várt jeladást. A keresztes táborban meg voltak vigasztalva
egy napra. De nem többre. A mit Lebée László öszvér háton az elfoglalt
Gázából elhozhatott, azt mind hevenyében nagy mohón felfalták,
lenyelték: holnapra megint nem maradt semmi, oda Gázába visszamenni
pedig nem vala tanácsos; mert azt nyomban elfoglalta Coradin szultán, a
ki ott állt nagy sereggel a hegyeken túl.
E szerint ellenség már lett volna.
Csakhogy ez nem az az ellenség volt, kit a keresztes hadak kerestek. Ez
a kairói szultán serege volt. A kereszteseknek pedig semmi dolguk sem
volt Kairóban, hanem Jeruzsálemben; azért ők a másik szultán, a
damaskusi Malek Adel seregeivel óhajtottak találkozni, a kinek inkább
keze ügyében esett Jeruzsálem.
A mint Lebée László, nagy epekedve, lesi a csillagos éjszakában a
jeladást Clarinda herczegnő sátora felől, a hegytetőkön felállított
előörsök elkezdenek riadót fuvatni; erre fölébrednek minden alvók,
talpra áll az egész tábor. Valami sereg közeledik a keleti
hegyszakadékok közül, s még nem tudni, hogy ellenség-e, vagy pedig a
kémszemlére kiküldött Henning Brüniszkáld serege?
Ezzel a fellármázással aztán egészen el lett rontva Lebée Lászlónak az
egész vágyakodása a szerelmi kaland után, neki is a maga csapatjához
kellett sietnie. Átkozta a csillagokat, hogy nem tudták azokat a
közeledőket másfelé vezetni.
Pedig az nagy kár lett volna, ha azok eltévednek: mivelhogy épen
Brüniszkáld csapatjai voltak, a kik visszatérőben valának. A
pásztorkürtök nótáiról messziről meg lehetett őket ismerni.
Még nagy éjszaka volt, a midőn előtünedeztek. Fáklyáik bevilágíták a
sziklák oldalait, a miknek mély völgyeiből előkanyarogtak; s az volt a
bámulni való, hogy háromszorta nagyobb sereggel jöttek elő, mint a
milyennel eltávoztak.
Kiderült annak az oka azonnal, mihelyest Brüniszkáld lovag az egybegyült
vezérek elé vágtatott. Ez volt az első szava:
«Én a Jordán partjáról jövök!»
De ez az egy mondás egész mesemondással fölért.
A szent Jordán folyó csak egy félnapi járóra kelet felé! Az óhajtott
drága folyam, melyben Krisztus megkeresztelkedék! Melyben egyszer
megfürödhetni minden keresztyénnek annyival nagyobb a vágya, mint hogy a
hozzájutásig epesztő sivatagokon kell keresztül hatolni. Itt van közel a
szent folyam, a melynek partjain a korább jött keresztyének erős
kerített várakban, kolostorokban letelepültek, s gyakran magukra
hagyatva, védték kis telepeiket a szaraczénok özöne ellen. Ezekre talált
rá Brüniszkáld. A végső veszedelem óráiban jelent meg szabadításukra,
elverve falaik alól az ostromló pogány hadat. Ezeknek a fegyveresei
szaporították meg a seregét, azután meg az a sok keresztyén fogoly, a
kit a szaraczénok rabságából kiszabadított, mikor a gonosz ellenséget a
Jordánon keresztül üzte. A túlsó parton áll Malek Adel a sziriai
sereggel.
Tehát fel van találva minden, a mit a keresztes vitézek kerestek! A
Jordán, az út Jéruzsálembe és az utat elálló ellenség!
Ez volt a nagy hozsánna! A mi ennek a hirmondásnak a viszhangjául riadt
fel. Tizszerte nagyobb, mint a mit Lebée László diadalhire költött. Ő
csak bort hozott a tábornak: de Brüniszkáld vizet és vért, a mit jobban
szomjúhoztak.
Lebée László vitézi arcza sárgult az irigység miatt.
De még majd több oka is lesz neki az elsápadásra.
A mint egyszerre megvirradt, (ezen a vidéken az éjszakára rögtön
következik a nappal, hajnal alig van közben) a Brüniszkáld üdvözletére
siető szent hősök sorában megjelent Clarinda herczegnő is. Az
álomitaltól elnyomott urát nem birva felkölteni, ott hagyta a sátorában,
s maga sietett az örömhírt hozó lovag elé, hogy azt üdvözölje.
De Brüniszkáld lovag is eléje sietett, a mint őt hölgyeivel együtt
közeledni látta.
– Herczegnő, légy készen nagy örömre és nagy szomoruságra. Én
feltaláltam férjedet, De Blois lovagot.