A czigánybáró; Minden poklokon keresztül - 05

ásók, a miket a csalódott áskálók boszúsan ott hagytak, csak nyél
kellett beléjük meg egy földhordó kosár iszalagból.
Estétől reggelig ásta a gödröt Jónás úrfi; Szaffi meg hordta ki a földet
a fején a kosárral.
Még nem is pitymallott, hogy megzörrent a csákány alatt valami. Itt van
a kincs! Egy nagy vaskondér volt, rézfedővel letakarva. Azt nagy hamar
kiemelték. Nehéz volt, kettőjüknek is dolgot adott beczepelni a
kastélyba.
Ott kiöntötték a tartalmát a földre. Csupa huszasok, meg denárok voltak.
Lehetett egy pár ezer rénes forint.
– De hisz ez csak ezüst pénz. Nincs közte egy arany sem, mondá Jónás.
– Talán csak azért fehér, mert a holdvilág süt rá; a napvilágnál sárga
lesz.
De biz az a napvilágnál is csak ezüst maradt.
Ez bizony még nem nagy gazdagság.
– No kedvesem; ez hát a te örökséged, a mit Mehemed basa rád hagyott.
Monda Jónás.
– De én ezt mind te neked adom.
– De én pedig nem fogadom el tőled: mert a hol ez volt, ott kell lenni
az én örökségemnek is, a mit az én apám hagyott én rám. Én ások tovább.
Ezt csak tartsd meg te magadnak.
S egészen helyes úton járt Jónás bég. Az a kondér ezüst csak azért volt
oda elásva, hogy ha a kincskeresők véletlenül, vagy a «varázsnyil»
(Wünschelruthe) segélyével, vagy a nagypénteki lángfellobbanás által
valahogy eltalálnák az igazi rejteket, a mint erre az üsttel tetézett
kondérra akadnak, azzal beérjék és aztán tovább álljanak. Csak Jónás
úrfi tudhatta azt, hogy ott még többnek is kell lenni.
Még két éjjel ásott tovább. Már kötélen kellett felhúzni Szaffinak a
kiásott földet, olyan mélyen lement.
Egyszer aztán csak beszakadt a föld a lába alatt s Jónás úrfi leesett a
mélységbe. Az omló föld nyakig eltemette.
De Szaffi nagy hirtelen leereszkedett utána a kötélen, s kiszabadította
a rögök alul. Épkézláb maradt. Nem tört el semmi porczikája.
Egy nagy üreg volt az, a mibe Jónás beleesett.
A nagy sötétségen vajmi hamar segített Jónás úrfi. Minden magyar ott
hordta a tarsolyában az akkori villanyvilágítási készüléket, a mi állt
egy tűzkőből meg egy aczélból. Azt, ha folyvást szikráztatta épen olyan
jól látott mellette, mintha Edison lámpája volna.
A hányat szikrázott a tűzszerszám, annyi tündérország meséje tünt fel a
föld alatti sötétségben.
Az egész kincshalmaz itt volt. Alig lehetett lépni közötte. Egy arany
kargyertyatartóban még benne volt a viaszgyertyacsutak. Azt tüzes
taplóval addig fujta Jónás, mig lángra lobbant. Most azután már volt
elég világosság, a minél végig nézze kincsei tárházát. «Csak álom ne
volna ez!» Mondogatá magában. Mert annak is sok volt. A menyasszony
álmának folytatása volt ez! A legnagyobb drágaságokat mind Szaffi
kötényébe rakta. Legalább, hogy ha ő felébred is az álomból, Szaffinál
megmarad az a kincs.
Másnap lóra ült Botsinkay Jónás s vízen-berken keresztül átgázolt
Temesvárra. A nyerge mögé volt kötve egy kétrekeszű iszák, tele
tallérokkal. Egyenesen a kormányzóhoz ment.
Az már hallotta hirét Feuerstein tábornok tréfái után a furcsa új
birtokosnak: a kinek van egy nagy kastélya, de nincs neki mit enni,
annálfogva feleséget keres, hogy megélhessen.
– No hát Botsinkay uram, hogy találta a gazdaságát odahaza, kérdezé
komázva.
– A legjobb rendben, kegyelmes uram, felelt Jónás. Épen abban járok,
hogy kegyes gyámolítását kikérjem. Legelőször is adjon nekem
kegyelmességed egy regement katonát, a kik a töltéseimet, vizárkaimat
újra megcsinálják: dupla lénungot fizetek nekik. Azután a mennyi
asztalos, lakatos, kárpitos, pallér csak van Temesváron: annak én mind
munkát adok esztendeig. Azután kérem kihirdetni az egész bánságban, hogy
ha vannak szegény emberek, kiknek lakóház kell, szántóföld kell,
jőjjenek Botsinkára; mindennel ellátom őket: adok nekik vetőmagot,
igavonó marhát, ingyen ajándékba. Azután mihelyt az út Botsinkára
annyira elkészül, hogy járható lesz: kérek harmincz társzekeret, azokat
én mind megrakom ezüsttel a mennyi rájuk fér: vigyék fel az én fölséges
királyasszonyomnak, az most nagy háborút visel, elkel nála a pénz.
A kormányzó majd hanyatt vágta magát nevettében; de nemcsak maga, hanem
valamennyi tisztek, a kik nála voltak, mind nagy hahotával kisérték
Jónás úrfi szavait, s mentől többet mondott, annál édesdedebben
kaczagtak fölötte.
– De ez igazán olyan jó tréfa kelmedtől, mondá Merci tábornagy a vállára
csapva Botsinkay Jónásnak; ez párja annak a nótának, hogy «Hallod-e
spanyol király! Most mindjárt elémbe állj! Az országod megveszem. A
pénzt érte leteszem, Madridnak az utczáit gyémánttal kirakatom!» Hahaha!
Botsinkay Jónás pedig nem szólt semmit, hanem megfordult a sarkán,
kiment, levette a lova hátáról az iszákot, visszajött vele; ott
kioldozta az iszák száját s kiöntötte a tartalmát az asztalra: csupa jó
oroszlán tallérok voltak azok, a minőkkel a törökök fizettek hajdanában.
– Hát itt van ez a csekélység kóstolónak. Tessék ezt a legénység között
kiosztatni foglalóképen, igyák meg az én egészségemre. Ilyen pénz van az
én kastélyomban háromszáz hordóval. Száz hordó a királyé belőle. Vivat
Mária Theresia, Rex Hungarorum.
– Vivát, vivát! kiabálták most aztán egyhangulag az előbbi nevetők, s
Jónás úrfit csaknem a tenyereikre vették s ettől a naptól fogva nem volt
okosabb ember a bánáti földes urak között Botsinkay Jónásnál.
Mint a tündérpálcza ütésére, úgy megváltozott egyszerre Botsinka és
tájékának képe. Ezer meg ezer ember állt neki a gátkészítésnek,
vízlecsapolásnak; a mocsárvíz lefutott a földekről: a hol tavaszszal a
békák kuruttyoltak, őszszel már a béres legény fütyörészett, az ekét
kisérve; az elzüllött lakosság visszatért a házaiba; a kastélyba
helyreköltözött a régi pompa; az aklok megteltek paripákkal, a hodályok
merinó juhokkal, béresházak szolgahaddal, pitvar, tornácz czifra, léhütő
cselédséggel. Jöttek már vendégek is ötlovas hintókon a gazdag
urasághoz, a kinek annyi volt a kincse, hogy még a királynak is
ajándékozott belőle! Kétszáz dragonyos kisérte azt a szekérsort, a min a
botsinkai kastély udvaráról szállították Bécs városába azokat a penészes
hordókat, a mikben élire volt verve a pénz.
Hanem a sok pompás terem és palota közül egy szobácskát úgy hagyott
Botsinkay Jónás, a hogy a lakodalma éjszakáján volt: fűből vetve az ágy;
egy köpenyeg a terítő rajta. Ez a szoba volt Szaffié.
Nem jött ő ki soha a vendégek közé: akárhogyan hitta is az ura. Tudta
jól, hogy arczpirulást okozna neki a jelenlétével; kicsufolnák érte,
hogy ilyen czigányleányt tudott feleségül venni. Nem is kérdezősködött
felőle senki. Olyan volt, mintha nem is lett volna.
Hanem Jónás, mihelyt az úri vendégeitől szabadulhatott, csak odamenekült
mindig abba az egyszerű kis szobába, s ott tudott csak édesen aludni,
azon az illatos szénaalmon: király nem oly büszke a koronájára, mint ő a
maga szerelmesére. Ha magukra maradhattak, akkor voltak csak igazán
boldogok. Olyankor, ha eltávozott minden vendég, maga mellé ültette
Jónás Szaffit a két kerekű egy lovas kocsijába, s úgy járták be
kettecskén az egész nagy dominiumot, a hol újra fel kezdett éledni a
hajdani paradicsomtájék.
– Lásd, én ezt mind te neked adom, mondogatá Jónás Szaffinak.
– Ne adj te nekem semmit, csak magadat: suttogá vissza az asszony.
… «Asszony?» Én bizony nem tudom, hogy az egyházi kánonok szerint
asszony-e már, vagy csak leány?


A SZAFFI KINCSEI.
A sok dicsőséget még tetézte a Bécsből leérkezett császári kegy. A
bánsági főparancsnok egy napon felhivatá Temesvárra Jónás uraságot (nem
«urfit» többé) s az összegyült tisztikar előtt tudatá vele, hogy
dicsőségesen uralkodó királyasszonyunk a trón és a haza körül szerzett
érdemeiért a dicsteljes Szent István-rend lovagkeresztjével kegyeskedett
őt felruházni. Ott Jónás megkapta az érdemrendet, a hozzá tartozó
lovagöltözetet és a piros bőrbe kötött statutumokat. Az utóbbiakból
megmagyarázá neki az auditor, hogy mint a Szent István-rend lovagjának
az a kiváltságos szabadalma van, hogy mikor a királyi asztalhoz lakomára
hivatalos, az étekfogók minden más rend lovagjai előtt tartoznak őt
megkinálni a pecsenyés tállal: és ha a bárói czímért folyamodik, az neki
menten megadatik.
Mikor hazament Botsinkára, felölté a kapott rendjelmezt, a piros selymes
tunikát a hermelin-prémes, földig érő zöld bársony palásttal, a mit elől
arany láncz csatol össze; hozzá feltette a hermelin kalapot, a rengő
kócsagtollal: úgy mutatta be magát Szaffinak.
Hej mekkorát nevetett rajta a jó asszony, mikor ilyen díszben meglátta
az urát, alig tudott helyretérni a kaczagásból.
– Ejnye, bizony olyan vagy, mint nagypénteken a passiojátékban a
Kajafás.
– Hát nem tetszem igy neked?
– Sokkal jobban tetszel nekem abban a kerek köpönyegedben, a mibe
egyszer betakartál, – tudod, mikor az a nagy eső esett.
A nagy esőre már nem emlékezett Jónás, hanem a kerek köpönyegre, a mivel
a Szaffit betakarta, igen.
Le is vetette a czifra jelmezt s eltette az almáriomba és nem gondolt rá
többet.
De biz a báróságra sem ám. – Itt lett volna már, csak egy rövid kis
folyamodásba kerül, s adva adják. – Volt eszébe! – Máson járt a gondja.
Torkig volt lakva a magas nagy urakkal. Nem kivánt velök többet egy
tálból cseresznyét enni. – Szaffitól hallott sokat beszéltetni a
czigányokról; az érdekelte jobban.
Hát ugyan miről is beszélhetett volna neki a jó Szaffi: ő nem ismert
mást, csak a czigány nemzetet.
Abban az időben volt «czigány nemzet» is. Ugy hitták. Egy egész nemzet
volt. Hogy milyen nagy lehetett, azt ki lehet venni abból, hogy évenkint
2000 forint «Toleráncztaxát» fizetett a királynak. – Mikor a nagy
Savojai Jenő herczeg a temesvári capitulátió feltételeit aláirta, a
midőn a «kuruczok»-ról csak ily megvetőleg nyilatkozék: «la canaglia pou
andare, dove vuole» (a söpredék mehet, a merre akar), addig a «czigány
nemzet»-nek megengedi, hogy idebenn maradhat az országban. Később
szabadalmat kapnak a bányamívelésre és a kohászatra. És ez természetes.
A czigány nem hadakozó nép. Ha szeretné a háborút, nem bujdosott volna
el a hazájából világtalan világgá. Lehet neki parancsolni: – fölvesz
minden tréfát, gorombaságot. A mi olyan munka, hogy senkinek sem
tetszik, az mind a czigányra vár. Aztán tud alkalmazkodni. A kinek a
határában lakik, annak a vallását tartja, voltaképen pedig mind
valamennyinek hátat fordít, s hisz a maga boszorkányaiban s
megkeresztelt gyermekeit a pattogó tűz fölött avatja föl régi pogány
szertartásai szerint. Bátran beszél a világ folyásáról, tudja jól, hogy
az ő nyelvét nem érti semmi idegen, s közötte nincs kém, sem áruló.
Ezt a nemzetet szerette különösen Botsinkai Jónás. Nemcsak Szaffi miatt:
ámbár ez is egy ok volt rá; kóbor életében szokott még hozzájuk. – Most
azután összeszedett a Temesvárról szétzüllött czigányhadból egy falúra
való népet s azokból egy új telepet alakított valahol a hegyszakadékok
között, a hol rengeteg erdei voltak. Ott azok vasbányát nyitottak,
kohókat építettek, s folytatták a maguk mesterségét, a mitől kormos lesz
az embernek a keze és a pofája. – Egy egész falu csupa czigányokból;
fekete házakkal, fekete benne asszony, férfi, gyerek, még az utczán
végig folyó patak is fekete. A mély völgyből éjjel-nappal hangzik fel a
nehéz pőrölyök csattogása, az ásók, kaszák, ekevasak pengése az üllő és
kalapács között. Ez volt Jónásnak a legkedvesebb látogató-helye.
Napokon, éjeken keresztül elnézte a fekete legények munkáját a kohók
kemenczéje körül, s valahányszor érczet ömlesztettek, el nem maradt
onnan.
Ezt a vasverő falut hívták Czigándiának.
Ez a tréfás faj is úgy ragaszkodott hozzá: mintha közülök való volna. Jó
földesuruk volt, s védelmezte őket az «urak» ellen. A ki valami csinyt
követett el: nem hivatta fel a compánia uriszékre, tömlöczbe sem
csukatta; hanem előhozatta a vajdával, s az atyafiaival jó sort veretett
rá: azzal megelégedett. Holmi malaczlopásért szót sem tett; mintha észre
se venné.
Volt ennek a czigányfalunak egy öreg vajdája. Olyan fehér volt már a
haja és szakálla, mint a gyapju, a képe pedig meg olyan fekete mint a
kordován. Ez ismerte a Czafrinka czigánynőt, a Szaffi anyját. Sokat
beszélt felőle Jónásnak. Azt volt a hatalmas asszony! Ott volt az öreg
vajda is, mikor kínvallatták Szögedében. Ő neki kellett a kínzó
eszközöket tüzesíteni; mert legjobban értett hozzá. Mindent magára
vallott a Czafrinka, a mit csak az urak kérdeztek tőle, Hogy ő volt a
boszorkányok kapitánya; hogy a sátánnak eladta magát, vérével aláirt
szerződésben, hogy az ördögtől lett megkeresztelve s akkor Ololorum
nevet kapott, hogy repülni tud seprűn és felkantározott hordón, azon
szokott járni Világosvárra, a boszorkánykomákkal lakomázni, meg a
szegedi Öthalomnál, hogy át tudott változni kerékké s úgy gurult végig
az utczán; hogy eladta a törököknek az esőt, szárazságot csinált s ha
kinyitott egy zsákot, abból forgószelet tudott ereszteni a vidékre;
marhát, embert megrontott varázslatokkal, máskor meg holt embereket
föltámasztott, új lelket fújt beléjük; tükörből jövendőt mondott; még az
áldozatostyát is megbabonázta; ezt mind magára vallotta, a mikor
kinozták, hanem egyet hiába kérdeztek tőle: azt, hogy mint csinált a
botsinkai plébánusnak a kanalaival? Miért hozta el azokat neki az úrfi a
pap asztaláról? Erre nem felelt semmit, akárhogy sütögették.
Jónásnak ilyenkor mindig valami hideg borzongott végig a hátán. Mikor ő
csak tréfát akart azzal csinálni! S aztán egy ártatlan lélek hogy lett
halálra, pokolra küldve az ő tréfája miatt.
Ezt a férgét a lelkének soha sem is birta elaltatni. Valahányszor
Szaffit ölébe vette, mindig ez az agyonkínzott asszony jutott az eszébe,
a ki neki megjövendölte, hogy a felesége mennyekzői éjszakáján meg fogja
álmodni az ő elrejtett kincseinek titkát. És minden úgy történt. Az lett
a jutalma érte a jövendőmondónak, hogy máglyán megégették.
Most aztán felrakná már az elpusztított asszony leányára a legdrágább
kincseit, ruházná gyémánttal, rubinttal; de annak semmi ékszerben sem
telik kedve. Nem örül az semmi csillogó drágakőnek, finom arany
kösöntyűknek; mindig jó kedve van, csak olyankor szomorkodik el, mikor
Jónás valami drágasággal kinálgatja, mikor gyöngyfüzért fon a nyaka
körül.
– Nem kellenek én nekem ezek a kincsek, suttogja Szaffi szomorúan. Az én
kincsem nincs még a föld alul kiásva.
– Mi az a te kincsed?
– Azt én meg nem mondom. Találd ki magadtól.
– Anyádtól maradt rád?
– Bár maradt volna!
Jónás aztán megint elbarangolt czigány telepére, bámulni éjente a
kohóból ömlő izzó érczzuhatagokat; s az alatt újra meg újra elmeséltette
magának a Czafrinka kínszenvedéseit: hogy talán majd akkor megtudja,
hogy mi kincset hagyott a bűvésznő maga után. De a vajda nem tudott
semmi kincsről. A mi mindenféle babonás czókmókja volt a boszorkánynak,
azt mind vele együtt megégették a máglyán, abból semmi sem maradt meg.
Egyszer aztán tovább kérdezősködött a vajdától: hát azután mi lett,
mikor megégették a Czafrinkát?
«Akkor összeszedték a megmaradt hamvait, belerakták egy vasládába, s azt
elásták az akasztófa tövébe.»
Most már tudta Jónás, hogy hol van a Szaffi kincse!
– Tudod te, hogy hová lett elásva?
– Hogyne tudnám. Én tettem a gödör fenekére.
– Ne szólj senkinek semmit róla. Én azt a ládát azokkal a hamvakkal el
akarom onnan hozni.
– De ki vezet oda?
– Bizony te!
– De én nagyon félek.
– Mitől?
– Az ördögtől meg a hóhértól.
– Magam végzem azt el; te csak odavezetsz.
– Ha meglátnak, megfognak!
– Éjjel megyünk oda, mikor zivatar van!
– Én nem bánom uram. De ha az ördög ott kap kettőnket, téged visz el:
rólam azt hiszi, hogy fajtája vagyok.
– Hát akkor mit félsz tőle?
Csak a Medárdus napját várta meg Jónás: nagy zivatarral végződött.
Bizonyosra lehet menni. Negyven nap mindig lesz zivatar. Az nappal is
igen szép tünemény: éjjel még szebb. Mikor úgy mennydörög, úgy veri a
jéggel vegyes zápor a falakat, minden jó lélek iparkodik födél alatt
maradni. Akkor ugyan akár az egész szegedi akasztófát ellophatják az
Öthalom tetejéről.
Jónás kiszemelt magának a vajdán kivül még öt derék czigánylegényt a
javából, s egy éjjel hetedmagával útra kelt Czigándiából Szegednek.
Minő út volt az! Keresztül azon a mocsáron, a mi a régi térségeken így
van megnevezve: «Morast, über den nicht durchzukommen ist.» (Mocsár,
melyen nem lehet áthatolni.) – A czigány meg a czigánynak a lova
keresztül gázolt rajta. A hol a mocsár elvégződött, ott kezdődött a
bozót, s azután a rengeteg erdő, a mit nem lakott más, csak rőtvad,
vaddisznó és farkas: csak az átkanyargó lomha folyók partjain akadt
egy-egy halásztelep sűrű tövissel körül sövényelve a dúvadak ellen. A ki
lefekszik a buja fűbe aludni, mire fölébred, a ruhája mind tele van
kigyóval. Hatodnapra érkeztek meg a Tisza partjára, a honnan Szeged
sánczait, meg az Öthalom tetejéről égremeredő vesztőhely hat oszlopát
messzire meglátni.
Ott meglapultak nádkévékből rakott kunyhók alatt, s nappal kialudták
magukat, felváltva az őrtállókat, a kiknek embertől nem, de a
csordafarkasoktól kell őriznie a legelésző lovaikat.
Estefelé csakugyan megjött a mindennapos zivatar. Előre jelenté a jöttét
az ezernyi halászmadár, hojsza kócsag sivalkodása a nádas fölött; meg a
bögölyök millióinak boszantó rajai. Az ég behúzódott.
– Siessünk át a tulsó partra, míg nyakunkba nem szakad az ég! mondá az
öreg vajda, s azzal mind a heten, mint megannyi lovon ülő ördög, neki
vágtattak a Tiszának s átúsztattak rajta.
Mire kikaptattak, sötét éjszaka lett.
Jónás egy szálas jegenyefa-csoportig vezette a lovas kisérőit; ott a
legényeket hátra hagyva, maga egyedül, az öreg vajdával neki vágtatott
az Öthalomnak.
A feketekék zivataros égtől élesen elvált a halmot koronázó hatágú fehér
épület. Szép kis korona! A vesztőhely.
Oda kellett tartaniok.
A zivatar szele hajtotta maga előtt a fenyéren az ördögszekeret. Szeged
városában harangoztak minden toronyban, hogy a zivatart elfordítsák; de
úgy látszik, hogy másutt még jobban harangoztak; mert az mégis csak erre
jött.
Csülökig ért a futóhomok a lónak s a szél is szembefútt.
Az a folytonos hempergő dörgés, az a folytonos szikrázó villámpislogás a
felhők között csalhatatlan előhirnöke volt a jégesőnek.
– Siessünk vajda, hogy menedékbe jussunk.
– Szép kis menedék mondhatom! Az akasztófa alá.
Más szárnyék bizony nem volt, se távol, se közel.
Eljutottak a történelmi Öthalomhoz, a mit egymást eltemető nemzedékek
hordtak ottan össze az alföldi síkság közepett. Ebből készültek mai
időkben a föltámadt Szeged körtöltései, felemelt utczái. A földvágó kapa
ott költögeté fel egymás után Etele hunjait, a marahán rézkardos
vitézeket, egész a legalul fekvő kőfejszés kelta harczosokig; hegyes
fejű, lapos fejű, gömbölyű tekekoponyájú, elmult nemzeteket. Legfelül a
vesztőhely. Valamennyi dicsőséges hősnek a csontja felett a haramiák és
boszorkányok megátkozott maradványai.
A roppant tömör négyszög-épületnek hat, magasra emelkedő oszlopa volt,
vastag vasrudakkal egymáshoz kapcsolva, minden oszlopból egy támasztékon
vaskampó meredt még elő. Néha napján a szél minden kampók, de még a
vasrudakon is sorban csak úgy kalimpáztatta a légben tánczoló alakokat.
Most épen csak egy libegett ott magában.
Jónás és a vajda a vesztőhely kapuján bevezették a lovaikat, s ott
összebékózták, hogy el ne fussanak.
– Keressük meg azt a helyet. Mondá Jónás a vajdának.
Az öreg czigánynak a foga vaczogott féltében: «amáró dáde!» mormogá
magában a czigány miatyánkot; de sehogy sem tudott az első mondásnál
tovább eljutni: mert egyre közbecsapott a mennykő.
– Siessünk! a míg a jó idő tart!
– Jó az ördögöknek!
– Látod-e már azt a jegyet?
– Hogy ne látnám? ott van a negyedik oszlop lábára mázolva szénnel egy
tiz küllős kerék: az a boszorkányok jele. Attól két lépés befelé: a hol
a lábad alatt döng a föld; ott van a Czafrinka a vasládában.
Épen annak az oszlopnak a tetején himbálózott az a magányos emberalak a
kinyuló fogason.
– Megtaláltam. Fogd az egyik csákányt. Segíts ásni.
– Jaj uram, félek, hogy elvisz a devla!
– Ha visz, velem elvisz: hát aztán ki veri fel a patkót a lovamra a
másvilágon, ha te nem jösz velem?
Jónás maga vágta bele a csákányt elébb a földbe, a hol az döngött a lába
alatt s mikor a vajda látta, hogy nem csap fel a láng a földből,
vérszemet kapott s neki állt segíteni.
De annál jobban csapkodott le a láng az égből. A szörnyű égzengés egy
perczig nem tartott szünetet, s közbe zúgott a jégeső kerepelése végig
az avaron: igazi ítéletidő volt. A sirbontókat védte a magas fal, a
jégcsapás rézsút jött, nem érte a fejeiket.
– Ásd a répát, ásd! ásd! Erre is tekints, arra is tekints! dörmögé
magában a vajda, áltatgatva magát azzal a tréfás mondással, a mivel a
gyermeket mulattatja az apja, az üstökét rángatva az alatt gyöngéden:
«ásd a répát ásd, ásd!»
Nagyot kondult a csákány a vasláda tetején.
– Itt van. Rátaláltam. Segíts fölemelni, szólt Jónás.
– Jaj, de nehéz; a lidércz ül rajta. Nem tudsz uram valami diák mondást?
– Dehogy nem: «Ásáte, Kapáte». No ugy-e hogy megmozdult? Ez-e az a láda?
– Csak látnám; de sötét van, s én nem vagyok bagoly.
– No majd mindjárt világos lesz: mereszd ide a szemed.
Lett is világosság, több a szükségesnél. A hétágú istennyíla épen oda
csapott le recsegve, süstörögve a vesztőhelyre! mintha az egész faltömeg
tűzlángba borult volna, kévemódra szétsugárzó szikráival egyszerre több
helyen lecsapva s aztán körülfutott az oszlopokat összekötő vasrudakon,
veres izzóvá téve valamennyit, végre szertelövellt a kiálló
vaskampókból. Az egész épület a nagy halommal együtt ugy rengett,
reszketett a rászakadó ég csapása alatt.
– No ez-e az a láda? sürgeté Jónás a vajdát.
De ez ijedtében úgy megnémult, hogy egy szónak nem volt ura.
Az a feje felett lógó harmadik ember pedig alkalmasint gondolt valamint
odafent; vagy talán a villám égette el a kötelét, egyszerre csak a
rázkodó oszlop tetejéről leugrott a vajda nyakába.
– Jaháj! ordított az öreg dádé; engem már visznek.
– Nye bojsza! Biztatá Jónás úrfi. Nem bánt az már senkit. Nem látod,
hogy a keresztfiad, a kit tegnapelőtt akasztottak fel lólopásért. Gyere,
temessük el ebbe az üres verembe.
A vajda meggyőződött róla, hogy csakugyan nem az ördög az, a ki a
nyakára vetette magát.
Akkor aztán rendén elhantolták azt a pihenni vágyó embert abba a csendes
ágyba, a miből a Czafrinkát kivették.
A kiemelt vasládát Jónás felkötötte a lova hátára a nyereg mögé.
A vajda nagyot fohászkodott a bevégzett munka után.
– Soha életemben sem kivánkozom többet az akasztófához!
A zivatar elvonúlt dörögve. Ott hagyott maga után egy télmezőt. A messze
síkság fehérlett a jégtől, a miben csülökig gázoltak a lovak.
Ha most a karámokban, a cserények mögül kidugta a fejét a pásztorember,
a csikós, a gulyás s meglátta azt a két fekete alakot végig ügetni
lóháton a jégtől fehér mezőn, az ugyan szentül megesküdhetett rá, hogy
az ördögök jártak ott, ellopni az akasztófáról a maguk keresztfiát.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Ugyanazon erdőn, bozóton, mocsáron keresztül, a melyen idáig jött,
vissza is törtetett Jónás egész Botsinkáig, anélkül, hogy útközben
emberi teremtéssel találkozott volna, a czigányok ki nem beszélik azt.
Szaffi már kétségbe volt esve, el nem tudta képzelni, hova lett az ura.
Jónás összeázottan, sárosan, tépetten, arcza, keze tele töviskarmolástól
lépett be hozzája.
– Tudod-e, hol jártam? ott voltam, a hol a te felásatlan kincseid vannak
rejtve. Felvertem: elhoztam.
Azzal elővette a felleghajtója alól azt a vasládát, s letette az
asztalra.
Szaffi vad sikoltással veté magát a ládára s két gyönge karjával
kebléhez szorítva, nyögé fuldokolva: «óh anyám! Te drága, kedves anyám!»
s azt a rozsdás vasat nem sajnálta csókjaival tetézni.
– Ez volt-e a kincsed, a mi után sóhajtoztál? kérdé tőle Jónás.
Szaffi szavak helyett csak a szemeivel tudott válaszolni, de azokban
annyi hála, imádat, szerelem volt; annyi boldogság, üdv, megdicsőülés
sugárzott ki belőlük, hogy három versíró nem tudná azt mind elmondani.
– Most hát boldog vagy már? kérdé tőle Jónás, az ölébe vonva.
– Az vagyok. Az lettem. Csak még egy kicsiny kis óhajtásom van hátra, ha
azt is betöltenéd? ugy-e hogy megteszed? ugy-e hogy nem tagadod meg?
S olyan hizelkedve czirogatta össze Jónásnak az arczát, hogy az egész
engedelmessé lágyulva mondá neki:
– Ugyan mit kérhetnél te én tőlem, a mit én te tőled meg tudnék tagadni?
– Hát csak azt az egyet, hogy engedd meg nekem, hadd tegyem én el azt az
én feltalált kincsemet olyan helyre, a hol az ilyen kincsek állnak.
Neked van egy nagy pompás családi sirboltod, a hol fényes nevű ősapád,
anyád nyugosznak, faragott márványkövek alatt. Engedd meg, hogy hadd
rejthessem el én is oda, a kit úgy szerettem, a szegény czigányasszonyt:
a máglyán megégetett, elátkozott boszorkányt, de a ki nekem édes szülőm
volt. Nem tudja azt meg senki, úgy elrejtem ottan. Nem csufolnak ki
érte; nem pironkodol miatta. Csak én magam fogom tudni nyugvó helyét.
Szentelt viz sem éri, csak az én könnyeim, elrejtett koporsóját. –
Engedj ennek az én alázatos könyörgésemnek.
Jónás pedig mogorva ránczokba szedte a homlokát s azt mondá Szaffinak:
– Nem én! Bizony nem engedem ezt meg! Hogy nekem lopva odarejtsed az én
fényes őseim közé az elitélt boszorkányt. Az érdemeikkel dicsekvő,
aranyos nevekkel kérkedő márvány síremlékek közé egy névtelen puszta
követ be nem hagyok állítani, a minek a háta mögé szégyen, gyalázat van
rejtve. – Hanem azt kivánom, hogy ezek a hamvak, a miket te kincseidnek
neveztél, meg legyenek tisztítva az igazságtalan itélet szennyétől;
arról a névről, a mihez te azt a szót kötöd: «édes anyám», a szenny le
legyen mosva. Igen, azt kivánom, hogy fényes gyászkiséret mellett,
fáklyákkal, czímerekkel, halotti zsolozsmák éneklése alatt szállítsák e
hamvakat a megszentelt sírba, s fehér márvány-kő álljon a fölött, arany
betűkkel, a mik azt hirdessék, hogy a legjobb anya nyugszik ott a fényes
ősök sorában. Ezt fogom megtenni.
Szaffi azt hitte, hogy most repülnek az égbe mind a ketten.
– De hogy tudod te ezt megtenni? kérdezé remegve a kéjtől, a gyönyörtől.
– Az az én dolgom lesz. Rögtön hozzá kezdek. Lehet, hogy egy évig nem
látsz; de híremet majd hallod; s mikor újra meglátsz, az történik meg, a
mit mondtam. – Addig ápold kis gyermekeinket.


FIAT VOLUNTAS TUA.
(Legyen meg a te akaratod.)
Soha jobbkor nem érkezhetett volna az a Botsinkay által küldött pénz a
császárvárosba. Mária Terézia minden oldalról ellenségtől körülvéve,
hadsereg nélkül, pénz nélkül állt annyi hatalmasokkal szemben. Burkus,
bajor, franczia, spanyol, olasz, muszka mind összeröffent ellene.
A magyar karok és rendek ugyan nagy lelkesülten kiálták, hogy «vitam et
sangvinem!» de hozzátették, hogy «sed avenam non…»[2] A lelkesedést tett
követte, hadseregek támadtak elő a földből, s ime ugyanakkor a
hadviseléshez való pénz is támad elő a földből.
Ez új fordulatot adott a veszve hitt ügynek; a vereségre diadalok
következtek, a magyar csapatok Potsdamig száguldoztak, a királyné trónja
meg lett mentve. Jutalmak osztogattattak.
Tudta ám azt jól Botsinkay Jónás, hogy őt a háta mögött minden ember
«czigány-báró»-nak nevezi.
Volt valami jussa hozzá.
Olyan barna volt a képe, mint azoknak a szép czigánylegényeknek, a
kiknek az arczszinét mi sápadt európaiak úgy irigyelhetjük; azonfelül is
mindig szeretett a czigányok közt lakni. (Hát még ha azt megtudnák, hogy
czigányleány a felesége.)
«Czigány!»
Senki sem szereti, ha úgy híják. Senkinek sem tetszik ehhez a
nemzetiséghez tartozni. A szegény czigányt lenézi még a paraszt is. A
mely munka olyan utálatos, hogy senkinek sem kell, azt a czigányra
bizzák; más munkához még közel sem eresztik, azt mondják: «nem szereti
czigány a szántást». Kergetik egyik falu végiről a másikra, mert azt