A czigánybáró; Minden poklokon keresztül - 12

király seregei elkezdték a hazatérő utat. Az én uram Lebée László bizony
jobbadán a maga hibájából esett a fogságba. Ő a maga csapatjával a nagy
köves pusztaság felőli szárnyán volt a hadseregnek; melynek mindennap
küzködni kellett a szaraczénokkal. Soha még éjjel sem szállhattunk le a
nyeregből; mert nem tudhattuk, hogy honnan támad hirtelen egy forgószél?
S mikor a forgószél odaér, akkor egyszerre átvátozik pogány hadsereggé:
a fekete ördögök üvöltve rontanak ránk.
Egy forró, rekkenő napon, a mikor a szél csak úgy hordta a homokot a
szemünkbe, mintha valami égő kazal pernyéje volna, este felé egy
mocsárhoz értünk: nagy messze terülő nádas volt előttünk. Itt azt
hittük, hogy meg lehet pihennünk. A mocsáron keresztül csak nem támadnak
meg. Nem is volt semmi nesz. Csak a tapsifüles rókák nyivása s az
aranyfarkasok röhögése hallatszott az egész berekben. Itten tábort
üténk. De azért ki volt adva a parancsolat, hogy mindenki fegyverben
öltözve maradjon s a lovát le ne nyergelje, míg legelteti. Meg is
tartotta mindenki a parancsolatot; csak maga a vezér uram nem; meg az ő
hadnagyai. Azok, a mint a szép holdvilág feljött, nagy maga biztukban,
neki vetköződének, s a hol egy szép tisztást találtak a nádasban,
leszálltak bele fürödni. Ekkor egyszerre megzendült a berek, a miből
eddig csak farkasüvöltözés, kácsahápogás hangzott; s minden bozótból
csak úgy rajzott elő a szaraczén sereg. Ott volt az már lesben, mielőtt
mi megérkeztünk volna, s csak arra várt, hogy az éjszaka leszálljon. A
mi táborunkban egyszerre riadót fuvattak; de mire a hadi népség lóra
kapott, már akkorra a szaraczénok körülfogták Lebée László uramat és a
hadnagyait. Azoknál pedig nem volt semmi fegyver, s nem hogy pánczél, de
semmi gúnya rajtuk; ellent sem állhattak. Mire mi összeszedkőztünk, már
a czudar martalóczok megkötözve vitték őket befelé a bozótba, oda pedig
éjjel holdvilágba, ismeretlen nádrengeteg közé nem volt kedve menni a mi
hadainknak. Én szegény nyavalyás, elkeseredésemben, nehányad magammal
sokáig ütöttem a nyomukat; egyszer annyira is utólértem őket, hogy egy
fekete bőrüvel összeakaszkodhattam. Nagyot sujték feléje a buzogányommal
s a térde kalácsát találtam, úgy hogy lefordult a lóról; azt ott
elnyomtuk s foglyul kihoztuk a mocsárból; a többi úgy eltünt előlünk,
mintha a föld nyelte volna el. Ettől az elfogott hitetlentől aztán
megtudók, hogy a kik ránk ütöttek, azok a damaskusi szultán, Koradin
csapatjai voltak. És így bizonyára Lebée László uramat is ott kell
keresni Damaszkusban, Koradin szultánnál, s ez a sok rossz között még a
kisebbik rossz. Mert még Koradintól van reménység kiválthatni a te
uradat; de ha az öreg szultán, a Malek-Adel kezébe került volna: onnan
azt még te se vehetnéd ki.
– Miért, Bálint szolgám?
– Azért, mert Koradin szultán fiatal, azt mondják nemes szívű. Ha ő
meglátja a te könyörgő arczodat, a te angyalokat az égből lecsalogató
szemeidet, lehetetlen, hogy meg ne induljon a szíve rajta.
– Hát Malek-Adel szultán kegyetlenebb szívű volna?
– Nem hogy a szíve volna keményebb: hanem Malek-Adel szultán nem látja
meg a te esedező orczádat; mert ő világtalan vak.
– Világtalan az öreg szultán?
– A bizony. Hályog szállt a szemeire, azért is osztotta fel az országát
a fiai között. Ezt mind az elfogott szaraczéntól tudtam meg.
– Akkor majd ez ellen is ád nekem az Isten valami erőt! sóhajta fel
jövendőbelátó lélekkel Mária.
Bálint gazda (így hítták, mivelhogy legöregebb szolga volt a háznál)
folytatá a beszédét.
– Kétféle úton jöhetsz el a szent földre, asszonyom. Az egyiken
odamentünk, a másikon visszajöttünk: mind a kettőt jól ismerem. Az egyik
rossz, a másik rosszabb. Kerülő mind a kettő. Akárcsak a világ végét
keresné az ember. Ennek a most betöltnek még jobban a szájamban van az
íze. Pihenőről pihenőre elmondhatnám mi történt velünk. Ha ugyan
pihenőnek lehet nevezni azt, a mikor az ember fáradságtól összeroskad, s
lakomát csap a kidült lovából. Most mindazok a népek, a kiken keresztül
jöttünk, fel vannak bőszülve minden keresztyén ellen: a városaik,
falvaik, a miket a velünk járt gyülevész fölégetett, ott feketűlnek
romba dűlve szerteszéjjel, a kizavart nép, mint a fészkéből kifüstölt
darázsraj, úgy bolyong a pusztán. A hol pedig a keresztyének laknak,
azok még jobban gyűlölnek bennünket, római katholikusokat, mint magok a
pogányok. Arianusok azok, meg patarénok. Nincs ott vendégszeretet, nincs
nyitott kapu, a ki a vándorlót szívesen hivogassa, de még a gyermekek is
meghajigálják, mikor a házaik előtt elmegy az idegen, s aranyért sem
adnak még csak egy ital vizet sem. De hova is rejtenők az aranyat, a
kincset, a mit magunkkal viszünk. Minden lesben rablóbandák kezébe
esünk, a kik kifosztanak, s jó, ha az életünknek megkegyelmeznek. Ha
pedig valamely nagyobb számú karavánhoz csatlakozunk, s aztán
vidékről-vidékre megváltjuk magunkat, szokás szerint, a kóbor törzsök
fejedelmeitől, hogy oltalmazzanak, ne engedjenek megtámadni: akkor meg
még nagyobb veszedelem vár reánk. Azok a minden országból összecsődülő
zarándokok magukkal hozzák azokat a csapásokat, a miket a világ büneiért
szabadított ránk az Úr. Nyavalyákat, a miknek a számára nincs orvosság:
csak a hideg föld. Egyik nép a másiknak adja azokat. Hurczolják
magukkal, mint a hátukon nyargaló ördögöt. A kerített városokba sehol
sem bocsátják be a karavánokat, hanem kívül a mezőn kerítenek el
számukra karókkal egy cserényt, mint a bitang marháknak, s kell nekik
vesztegelni, egymásra utalva. Egy ilyen karaván hozta ki Egyptomból azt
a csapást, a mit hajdanában Mózes elfelejtett a Faraónak kiadni: a
rettenetes szemgyulladást. Arról az elterjedt a keresztes hadakra és a
szaraczénokra egyaránt. Ebben vakult meg a vén Malek-Adel szultán is.
Olyan kín az, a melyet a benne szenvedők nem birnak emberi szavakban
elmondani: pokolbeli nyögés, vadállati üvöltés éjjelük, nappaluk: az
álom rettenetesebb náluk, mint az ébrenlétel. Keresik a sötétséget, a
buvóhelyet, hová világosság be nem hat, mert az áldott napvilág, a mit
mink úgy óhajtunk, rájuk nézve gyötrelem, s a hajnal hasadása rettegtető
kínszenvedés. És ezt a ragályt hurczoltuk mi magunkkal végig Kis-Ázsia
tartományain mindenütt, ott hagyva annak a kiszéjét magunk után, mint az
átkot. Vannak azok között népek, a kik a napot, a tüzet imádják: ezeknek
most átkozniok kell a maguk isteneit. Hát még minket! Ezeket kell nekünk
végig járnunk. A nyelvüket sem ismerjük. Vannak közöttük olyanok, a
kiknek a vallásuk parancsolja, hogy az idegeneket bálványisteneiknek
megáldozzák. Más helyen meg az elfogott vándorokat mély verembe vetik, a
mik tele vannak kulláncsokkal, úgy kinozzák halálra. Egy másik népnek
megint az a divatja, hogy minden embernek, asszonynak az orczája,
homloka tele van írva czifra kacskaringókkal, napokkal, holdakkal, a
miket apró tűszúrásokkal böködnek oda, s azt bedörzsölik kék, meg veres
porral, hogy letörölhetlen maradjon. Ezek a közéjük vetődő idegenekkel
is mind hasonlóul bánnak; senkit meg nem szívelnek maguk közt, a kinek a
képe ilyen fertelmesül fel nincsen czifrázva. De még gonoszabbak ezeknél
a török satrafák, mert ezek meg, a mi szép asszony a kezük közé kerül,
azt elragadják s a háremükbe zárják, a honnan még a hirmondás se jöhet
ki többé. Ha pedig az éjszaka oltalmát választjuk, ha rejtett utakon
kerüljük meg a veszedelmet, akkor rábukkanunk az istentagadók
barlangjaira: a kik ott az ördögnek áldoznak, éjszakai fajtalankodással.
Minden ember ellenség, minden ember ördög, a kit csak előtalálunk. Jó
nincs.
Mária nyugodtan hallgatta a vén szolga beszédét.
Az öreg Bálint okos, értelmes ember volt, a mit mondott, azt el lehetett
hinni.
– De még maga az ember nem a legnagyobb ellenség ebben a szörnyűséges
útban, folytatá Bálint. A legirgalmatlanabb ellenség maga a puszta. A
szélesen elterülő nagy sivatagok, a miken pitymallattól napleáldozásig
keresztül kell vándorolni. A napsugár éget, a kőszikla süt, a szél forró
homokot fuj szembe. Sehol egy folyam, sehol egy kút, egy forrás: egy
élőfa, sehol! Éjjel pedig hideg van, az ember tagja dermedt; sovány
teveganéjból rakott tűz mellett hallgatjuk a sivó oroszlán orditását, az
aranyfarkasok vonítását, a hiénák röhögését köröskörül, a mik éjjeli
tanyánkat körül száguldozzák, lovaink, tevéink nyerítenek, bőgnek
félelmükben. Magunk is csak félszemmel birunk elaludni; mert ki mélyen
elszunnyad, a nyakára száll a repkedő tündelevény s kiszívja a vérét.
Megpihent az elbeszélő szolga. Nézte, nem kékül, zöldül-e az arcza az
urasszonyának ennyi ijesztő szóra?
– És, látod asszonyom, mégis inkább ezen az uton kell neked, az én
tanácsomra a szent földre vándorolnod, mint azon a másik úton, a melyen
elmentünk: a tengereken át. Megismertem mind a kettőt: a pusztát is, a
tengert is. Csoda mind a kettő! De a tenger rettenetesebb. Óh az a
sivatag, ha kegyetlen anyánk is, de még is csak édes anyánk: a tenger
mindig mostohánk. A vihar a pusztán rémület; de a tengeren kétségbeesés.
A pusztában ha szenved is az embernek a teste, de a lelke
megvigasztalja; a tengeren a nagyobbik kínszenvedés az, hogy az ember
szívében a pokolbeli kárhozatok minden félelmeit érzi, mikor az Úr
haragja felháborítja a vizeket. S aztán a szomjúságtól epedőnek a hogy a
sivatag homokja nem ád egy ital vizet enyhíteni: úgy nem ád a tenger
végtelen pusztája, pedig csupádon csupa víz az egész. Nem beszélek neked
a tenger szörnyetegeiről: a nagy czethalakról, mik a csónakot
felfordítják, a kalapács fejű halakról, a mik egy embert el tudnak
nyelni, a vizi egyszarvúról, a ki a legvastagabb gálya falát átlikasztja
a döfésével, a kiket magam láttam; még kevésbbé akarlak ijesztgetni
azokkal, a miket mások meséltek: a halfarkú viziemberekről, a kik a
hajósokat énekeikkel a vizbe csalogatják, a nyolcz karú hydráról, a ki
az egész gályát átfonja egy karjával s lehúzza a víz fenekére; sem a
mágneshegyről, a mi a hajókat magához ragadja; vagy a nagy szörnyeteg
krákról, a melynek a háta zöldellő sziget, de ha a hajósok rászállnak
örvendve, hogy ime megpihennek most, együtt leszáll a tenger fenekére s
ott megeszi őket. Ezek mind lehetnek; de megvéd ellenük az Isten.
Imádsággal, a szentek segítségül hivásával le lehet őket győzni. Nem
ezekért nem tanácsolom én te neked a tengeren át utazást a szent földre.
Hanem egyébért.
Két esztendő, a mit én a keresztes hadak közt töltöttem, annyi
tudományra megtanított engem, mintha hét pecséttel lezárt könyvből
olvastam volna: úgy hogy prédikálni tudnék belőle. Hanem ezért a
prédikácziómért engem aligha máglyára nem vetnének. «Te neked» (tudod?
te neked!) sokkal kevesebb veszedelem az ellenség tizenhárom országán
keresztül vergődnöd, szidalmazva, éhezve, megkínozva: mint a
keresztyének táborán, muzsikaszóval és üdvözölve. Nem az igazi Sodoma
sülyedt el Zsidóországban! Az ott van most is Tolomás városában: a hol a
mi seregeink laknak. A pogány ellenségen keresztül még eljuthatsz
épségben a te foglyul esett uradhoz, de a keresztes táboron keresztül
nem. Oda, ha te belépsz, minden oldalról egyszerre körül lész fogva, nem
az ellenségektől, a kik fenyegetnek, hanem deli lovagoktól, a kik
hizelkednek s egymásra ajánlgatják hű szolgálataikat. De akármelyikét
fogadod el, a felől bizonyos lehetsz, hogy nem fog arra az útra vezetni,
a melyen a fogoly uradat megtalálod, hogy kiváltsad, hanem tégedet
magadat ejt olyan fogságba, a honnan ki nem vált senki. Nagyobb
veszedelem ez a ragálynál, a hiénánál, a pogányok haragjánál. Meg nem
véd ellene se apáczaköntös, se özvegyi fátyol, se a gyászoló tekintet,
se a könyező szem. Szép vagy, nagyon szép! az oroszlán azt mondja:
megeszlek! Rettegj az oroszlántól, a kinek szép lovag a neve! Százan meg
ezren vesztek ott el, a kik odajöttek mint szentek, az üdvöt keresték s
beleestek a kárhozatba.
A vén szolgának nagyon élénken volt az emlékében Clarinda herczegnő
története.
– Gondold meg hát, hogy melyik utat válaszd? Az egyik rossz, a másik
rosszabb. A rossz út – sokat szenvedve – odavezet talán a fogoly
férjedhez; a rosszabb, – sokat gyönyörködve – bizonyosan elvezet tőle
örökre.
– Már választottam, monda Mária, – «Minden poklokon keresztül!»
– Áment mondok reája, monda Bálint. És pedig még mikor minden poklokon
keresztül eljutottál a magad czéljához, akkor vár reád még egy pokol: a
legkínosabb, a legkárhozatosabb. De már azt az én szám ne mondja el
neked. Ha egyszer azt is megtudod: a te nagy lelked még azt is legyőzi.
Előre nem rémítelek vele…
A maga eszétől pedig azt Mária ki nem találta. Mint a hogy ki nem
találhatja ember, hogy mi lakik a holdban? mi van túl az utolsó
csillagon?
Az ő lelke előtt a férjének alakja úgy állt, mint egy legendabeli szent
lovag képe: kívül aczél, belül arany, a feje körül gloria. A ki a szent
földön nem keres mást, mint az ereklyéket, s nem is találhat mást, mint
szenteket, szűz alakokat, remetéket és hitetlen ellenségeket. Amazokkal
imádkozik; ezekkel harczol. Héj ha azt a sok éjszakai dáridót mind
megtudta volna; a mikben a lovag urak éneklik bizony a Szent Dávidné
zsoltárait, s tánczolnak ugyan a hét bolond szüzekkel, nem a Jehova,
hanem a Baál oltárai körül: hát az lett volna ránézve az igazi pokol!
Bálint gazdának pedig mindezekben nagy volt a tudománya, mert a szolgája
előtt senkinek sem lehet titka. Sokszor kellett neki a gazdáját
hazavinni a ptolomaisi tivornyákból Istennek nem tetsző állapotban.
Arról a Clarinda herczegasszonynyal való kalandjáról is jobban volt
értesülve a szükségesnél. Ő vele vásároltatta a bűbájos
tarenta-karpereczet is Lebée László; ő rá bizta az ál De Blois lovag és
a minstrel elpusztítását, mikor felsült a terve. De még annál többet is
tudott Bálint gazda. A mint Brüniszkáld lovagot eltemették, Lebée lovag
egyebet sem danolt a timbora mellett, mikor a bortól felhevülve a
sátorában heverészett, mint azt, hogy «van nekem egy szép kis ángyom
otthon!» – s gyakran hallhatta a szolga, a ki ott feküdt a sátor
mellett, a mint éjjeli álmában felsóhajtott a lovag szerelmesen: «édes
Annám, drága Annám! szeretsz-e még kedves Annám?» – Soha sem szólt az
Máriáról. A mi pedig legjobban elárulta, az egy arczkép volt. Egy szent
hölgynek a képe Brüniszkáld imakönyvéből, a mit Bálint gazda gyakran
látott Brüniszkáld lovag kezében, mikor urának izenetet vitt hozzá a
sátorába, s az csak a kezével intett neki, hogy várjon, míg az
«amen»-hez ér. Egyszer azt is mondta neki Brüniszkáld lovag: «nézzed
öreg; ugy-e bár, mennyire hasonlít ez a festett kép az én jó Annámhoz?»
No hát ezt a képet ott találta, arany tokba foglalva Bálint az ura
köntösei között, a miket az levetett magáról, mikor azt a keserves
fürdőt vette, a hol elfogták a szaraczénok. El is hozta magával Bálint
az arany medályt a képpel, de itthon azzal a kegyes hazugsággal élt,
hogy ezt a Brüniszkáld nyakából vette le, s az ő özvegyének hozta haza.
Mária mind ennek gyanúperével sem élt: mert hogyha megálmodja mind ezt,
akkor talán nagyobb tusakodásába kerül elhatároznia magát erre a
rettenetes utra: – de azért akkor is megteszi azt.
– Isten adott nekem egy világosságot mostan, monda Bálintnak. Az olyan
épen, mint a balsam írja a vérző sebnek. Te azt mondád: egy átkozott
csomát hoztatok el magatokkal a szentföldről, a hová azt megint az
egyptomiak vitték be: a szemgyuladást. Pedig mi drágább az embernek a
két szeme világánál? Más nyavalyától igazi halottá lesz az ember: ettől
eleven halottá. A szeme nem látja az Isten szép világát; de látja a
pokol kinzó parázstüzét. Kis leány koromban, emlékezem reá, nekem is
volt ez a bajom: akkoriban igen el volt az a mi vidékünkön származva. A
nép közt az a hit volt elterjedve, hogy ezt egy Daborka nevű vén vajákos
asszony támasztja, a kinek elég a szemébe nézni, hogy rögtön megkapja az
ember a szemgyuladást. Azt beszélték, hogy a vén asszony azért járja
végig a helységeket ezzel a csomával, hogy mikor az már jól el van
terjedve, akkor megint kerül-fordul, visszatérőben valami vajákos
szerrel megbabonázza a fájó szemü betegeket, úgy hogy azok rögtön ép
szeműekké lesznek, s így gyűjti magának a sok pénzt rakásra boszorkányi
módon. A vén asszonyt utoljára megfogták, megkötözték, odahozták az apám
udvarába, a ki ottan királybíró volt. A bilokhus kimondta rá, hogy
megkell a boszorkányt égetni borsószalmán. Én hallottam udvarunkon a
vénasszony sikongását, látni nem láttam, mert a szemeim be voltak kötve,
elkezdtem sírni: az pedig még rosszabb a szemgyuladásnál. De az anyám
nem tudta velem elhagyatni a sírást, csak úgy, ha megigérte, hogy azt a
szegény öreg asszonyt nem égetik meg. Az anyám akkor volt teherben
második leányával. A mi törvényeink szerint pedig, ha egy viselős
asszony egy halálra itélt rabnak kegyelmet kér, a kivánságát teljesíteni
kell. Hogy én ne sírjak, az anyám könyörgött, az apám megkegyelmezett, a
Daborkát feloldozták a máglyáról. Akkor aztán a vén vajákos asszony
odajött az anyámhoz, s megcsókolta a kezét, lábát. «Ne nekem köszönd,
hogy épen maradtál; hanem kis leányomnak, a ki agyonsírta magát miattad;
pedig szemei fájnak.» «No hát ne fájjanak», mondja a vén asszony.
Elmondom neked a titkomat, a mi meggyógyítja. Én többet nem teszem; mert
megbüntetnek érte. De te megteheted. Van a Firtos hegye oldalában, a
Küsmöd patakon túl, ott a hol nagy zápor eső után az asszonyok a rézport
kosárral szedik, három elhagyott régi bánya. A középsőnek a fenekén van
egy kis tó; annak a tónak a vize olyan sötétkék, mint a csillagos ég
éjjel. Ennek a vizéből meríts egy kupával, az egy kupa vízhez tégy annyi
nádmézet, a mennyi csak felolvad benne, akkor a mennyi a három újjad
hegyére ragad belőle, azt keverd egy éjjel tiszta forrásvízbe, minden
veszedelem elmúlik a szemről, ha azzal megmosod. Még mást is meggyónok.
Ha valakinek a szeme már félig megvakult, hogy hályog van rajta, még az
is meggyógyulhat. De már ahhoz az írhez, a mi ezt elmulasztja, csak nagy
veszedelemmel lehet hozzá jutni. Mert az a torjai kénköves barlangban
található. Annak is csak a mély kopoltyuiban. Azokban gyül össze valami
nedvesség: a sziklák izzadságából, kilobogó halálos levegő csapadékából.
Azt kanállal kimerítheti valaki, a kinek van erős szive, sietve
beszaladni a barlangba, orrát és száját bekötve eczetes kendővel, s
addig ott maradni, a míg a lélekzetvételt vissza tudja tartani és aztán
kirohanni: mert egy lehellet odabenn a bizonyos halál. Hát a kinek kedve
van tizszer, húszszor befutni a pokol pitvarába, rips-raps összeszedni,
a mi imitt-amott csillámlik, kanállal, megint kiszaladni; a kinek van
kedve hármas-futóskát játszani az ördöggel: hát az olyan kincset hozhat
magával, a mi többet ér a karbunkulusnál; mert a szemefénye drágább még
a hatalmas potentátoknak is minden «macskaszem[6] fényénél».
Sokszor hallottam ezt az anyámtól. Ő a jó lélek, azonnal követte a vén
vajákosnő tanácsát: maga elment a Firtos alatti elhagyott bányákhoz,
hozott az ott talált kék vizből; elkészíté a szert: az én betegségem el
is mult attól ugyanaz nap; később az anyám azután maga meggyógyitá a
környék szemfájóit, őt nem nevezték azért varázslónak; de inkább egész
proczesszióval jártak oda hozzá: úgy hogy rövid időn az egész csoma,
mintha eltörülték volna, úgy eltünt.
A csodaírre soha sem lett többé szükség. De még kevésbbé került arra a
sor, hogy a torjai kénbarlang csodakincsét elhozza valaki a pokol
pitvarából. Szegény jó anyámnak az ő szelid, félelmetes lelke nem is
vitte volna őt arra rá, hogy ő hármasfutóskát játszszon az ördöggel
azért a nagy kincsért, a mi drágább a karbunkulusnál; mert azt adja
vissza, a mi a hatalmas potentátoknak is féltettebb drágasága koronáik
gyémántjainál: a szemük világát. – No hát én nekem lesz bátorságom
hármasfutóskát játszani az ördöggel s felvenni a kincset. Akkor aztán
megindulunk együtt, kedves szolgám, azokhoz a népekhez, a kik átkozzák a
tündöklő napvilágot kinjukban; a míg eljutunk ahhoz a fejedelemhez, a ki
Isten és ember ellen gyűlölettel van elmérgedve, s végezzük azt, a mit a
Daborka boszorkány félbe hagyott s vagy megégetnek érte, vagy
visszaadják az én uramat érte.
Az öreg Bálint csak térdre esett e szóknál Mária előtt:
– Óh asszony, nagy a te hited.
És Mária, a mit megmondott, azt meg is tette. Felkereste azokat a
rémséges helyeket, a miket a varázslónő előtte leirt, de a miket nemcsak
az élő ember, de még az élő állat is messze elkerül: leszállt azoknak a
félelemteljes üregeibe; megtöltött a kékszinű folyadékból egy egész
tömlőt, a kénbarlang csapadékaiból egy hólyagos kulacsot, olvasztott
gyémántnak lehetett volna nevezni ezt a kincset, s rászánta magát, hogy
neki indúl annak az útnak, a mit jótetteivel fog maga előtt megnyitni. A
kigyógyult nyomorultak lesznek a védői, a kisérői. Nem veszett oda ebben
az istenkisértéssel terhes munkában.
És jó volt, hogy sietett vele. Mert a rákövetkező időkben jött az a
rettenetes földrengés, a mihez hasonlót a krónikák nem jegyeztek fel;
mert az egyszerre három világrészt rázott meg. A föld úgy hullámzott,
mint a hogy a repülő madár lebegteti a szárnyát, a tenger kidobálta a
gályákat a szárazföldre s a czápákat és hydrákat, s a mélységek emberevő
szörnyeit oda hányta a piaczok közepére, a paloták romjai közé; s mig a
veres-tenger feneke egyszerre ezer lábbal felemelkedett, másfelől
Hollandiában mind lesülyedtek a hatalmas vizgátak, egész városok üntek
el a tenger alá s százezernyi néplakta tartományból lett egy nagy tó.
Ez a földrengés azokat az üregeket is betemette, a mikben nem rég Mária
járt a csodatevő szereket keresni. A kénbarlang is összeomlott felében,
a Gyilkos barlang egészen.
Hanem egy jó következése volt az istenkéz e rettenetes fenyítésének. A
közös rémület hatása alatt keresztyének és szaraczénok elfeledték a
háboruskodást. A haragvó földisten egyformán sujtolá mind a két félt.
Ledőltek a büszke kerített városok víhatlan falai; minden bástya, torony
ott feküdt a földön. Rombadült Baálbek, Hamah, Barin. Damaskusban egész
paloták sülyedtek alá a földbe, s a Thábor hegyén nem kellett már
ostromolni Illés próféta várát, leszórta a hegy magáról! De a
keresztyének városai is rommá lettek, Tyrusban nem maradt egy ép ház,
Ptolomais, Tripolis ismerhetlen kőhalmazzá vált, s a vitatott szent
városból, Jeruzsálemből, keresztyének és Mahomedhivők összekeveredve
futottak ki a Libanon hegyére, ki az egyedül biztos menedék: a földbe
gyökerezett élőfák alá s ott borultak arczczal a földre, imádva azt az
ismeretlen lényt, a ki fölötte áll valamennyi isteneknek, a névvel
megnevezett, oltárokkal megtisztelt, népekben válogató isteneknek: a ki
az isteneknek az ura!
Úgy jött ez a világfélemlitő csoda, mint egy intés a népek kibékülésére
s az is volt annak a legelső hatása.
A szultánok és a keresztyén fejedelmek kölcsönösen megegyeztek, hogy
egymást ez inség közepett fegyverrel ne háborgassák.
Török szultán, keresztyén császár, egymásnak ajándékokat küldözött:
saját lándzsáját, fegyverzetét az egyik, szép énekes, tánczos
bayadéreket, felczifrázott elefántokat a másik, s a helyett, hogy a
csatatéren vivták volna vitézi tornáikat, azzal mérkőztek össze, hogy
egyik a másiknak geometriai problemákat adott fel a megoldásra; annyira
ment a kibékülésük, hogy a török szultán önként odaengedte ajándékba a
keresztyén császárnak a szent Jeruzsálemet, csak azt kérve, hogy a
mohamedánok is hadd imádják ott a maguk prófétáját.
Máriára nézve az a kedvező helyzet támadt ebből, hogy az útja kezdeténél
nem kellett egymással irtó háborút viselő népek között bolyongnia. A
népek szivéből a félelem kitörülte a haragot.
Bátran nekiindulhatott a havasalföldnek, egyedül az öreg Bálint
kiséretében, a ki nem rég tette meg ezt az utat, és így legjobb kalauz
lehetett.
A mint a Dunán átkeltek Thráciába, ott azt mondák nekik, hogy várják be
azt a karavánt, mely hajókon jön alá Belgrádból. Ennek a zarándok
seregnek a neve volt «a mezitlábos szentek».
Ez egy férfiakból és asszonyokból vegyest csoportosult sereg volt;
melynek minden tagját fogadása köté, egész a szent földig mezitláb
zarándokolni, csupán egy talp alá kötött fakéreggel. Voltak köztük
fiatal, deli termetű, szép arczú hölgyek is; de mind mezitláb s a
lovagok, a kik lóháton ültek, azok is mezitláb lovagoltak. Volt ugyan
fegyverzetük is, sisakjuk, vasczipőik; de azokat a nyeregkápára akasztva
viselték, s csak a verekedés alkalmával használták. Mindnyájan egyforma
durva szőrcsuhát viseltek.
Ez volt az a «mezitlábos szentek» csapatja, melynek tagjai mind
egyenkint a pápa kezébe tették le azt a fogadalmat, hogy mezitláb, a
férfiak hajadonfőtt, a nők lefátyolozott fővel vándorolnak a szent
földig; még pedig Bodontól elkezdve mindenütt a szárazföldön gyalog.
(Mert hiszen úgy könnyű a mezitláb zarándokolást megtartani, hogy az
ember Velenczében hajóra üljön s aztán Ptolomaisban kitetesse magát a
szent földre.)
Ezen a fogadalmon kívül még az is a vezekléshez tartozott, hogy
naponkint háromszor, reggel, délben, este, egy álló óra hosszáig
imádkoztak, az olvasó és litánia szerint; szerdán és pénteken bőjtöt
tartottak, vasárnap pedig pihentek és prédikácziót hallgattak, misét
mondattak, s a hátukat korbácscsal véresre verték. Az utazás közben
pedig énekeltek. Egy zarándok, a ki elől ment a kereszttel, előénekelte
a verset; a többiek rázendíték. Igy haladtak nagy csendesen előre.
Mária úgy érzé, hogy a mezitlábos szentek között ő maga a profana.
Valamennyi között csak neki van tisztességes öltözete és kisérő
szolgája, a ki a lovára gondot visel s a málháit czepeli. Szégyenlette
is magát előttük, s minthogy sehogy sem illett a társaságukba, csak
távolból követte őket, s az ő éjjeli tanyájuktól távol ütött sátort.
A mezitlábos szent csoportnak egy athletai termetű lovag volt a vezére,
kinek bikamódra kiülő szemei, lüktető orrczimpái, vastag, kifordult
ajkai, különösen asszonyokra nézve félelmetes tekintetet adnának, ha nem
gyűrné le e vad indulatokkal fenyegető vonásokat a még erősebb vezeklés
jelvénye. A lovagnak a homlokára egy kereszt van felmetszve az eleven
bőrbe. S hogy a seb be ne hegedhessen, ő azt mindennap kutyatej maró
nedvével újra kiedzi.
Ez az örökké vérző kereszt a homlokán azután még félelmesebbé teszi a
rátekintést. A szava olyan, mint a nyeritő paripáé; mikor éneknek
ereszti, túlharsog vele az egész sokaságon. A mit mond, az parancsolat.
Ez a lovag pártfogása alá vette Máriát, a ki ő benne csakugyan valami
rettenetes szentet látott.
A lovag azonban nem tudott más nyelven, csak olaszul. Mária viszont csak
magyarul. És így beszélhetett hozzá akármit a lovag, nem értette meg.
Hanem Bálint szolga még arra is intette, hogy azt se igen hallgassa az
asszony; mert – ő már látta valahol ezt a lovagot. Volt ez már egykor a
szent földön. Bizonyosan többet is tud felőle, mint azt, hogy kereszt
van a homlokán.
Egy másik nevezetes alakja ennek a csapatnak a vezérlő diaconus volt, a
ki szamárvemhén ülve, vitte elől a keresztet. Sötét, hosszukás arczú
férfi; erős ránczotvonó szemöldökkel, hosszú szénfekete szakállal,
villogó sasszemekkel. Széles válla, ideges karjai szokatlan izomerőt
árulnak el. Megtette azt a példát, hogy mikor a zarándokok, a kik
mezítláb bandukoltak, hangosan panaszkodának a kavicsos, tövises út
miatt, akkor páter Horus leszállt a szamaráról, felvette azt a vállára s
úgy vitte azt keresztül azon a tüske bozóton, a melyiknek a szamár
átallt nekivágni.
Azonban korántsem a testi erejében volt legfőbb virtusa páter Horusnak;
hanem az ajkai szózatában. Egy vasárnap négy nyelven is prédikált. A
szentek karavánja a hány, annyiféle nemzetből verődött össze, s ő
mindegyiknek a nyelvén tudott szónokolni, még pedig világosan,
értelmesen. Mikor bolgárok közé jutott, akkor beszélt bolgárul; ha
görögök, ráczok, örmények lakóhelyein vonultak át, hirdette az igét
azoknak nyelvén, s mikor megtudta, hogy egypár magyarországi is
csatlakozott a seregéhez, azoknak a kedvéért magyarul prédikált. S de
szépen prédikált! A Jézus Krisztusról. Az ő nagy szenvedéseiről. A ki ő
hozzá akar feljutni, az ne ijedjen vissza a nagy fájdalmaktól. Ezek
adják a föld fiának a szárnyakat, a mikkel az égbe repülhet.
Mária bizony azt hitte, hogy valamint Róbert lovag a keresztes homlokú,
a legistenfélőbb halandó a földön, úgy a diaconus az egyháznagyok, a
keresztyén apostolok méltó tükre.
Pedig hát nem úgy volt.