A czigánybáró; Minden poklokon keresztül - 04

– Halljuk hát a másodikat!
– Hát azt már hallotta kegyelmed; mondtam már; a vallásosság, szólt
mérgesen a bárónő, kikapva Jónás kezéből a legyezőjét.
– Jól van, jól van. Emlékezem reá. Abban nincs is nálam semmi
fogyatkozás; tudom én a hiszekegyet, miatyánkot, üdvözletet, mint a
karikacsapás.
– De azt diákul kell kegyelmednek megtanulni mind; mert a királyi
asztalnál, ha ebédre lesz hivatva, nem imádkozhatik a maga tatárnyelvén.
– Megtanulom; csak legyen, a ki elmondja előttem.
– Megtanítja rá kegyelmedet a professor Pumpernickel.
Pumpernickkelnél pedig már készen voltak a travestált latin szövegei
mindenféle bohókás tartalmu imádságoknak, a mikből majd nagy nevetés fog
támadni, ha azokat Jónás úrfi idegen társaság előtt közrebocsátja.
– A harmadik próba lesz a hűség. Hogyan tud a lovag megtartani valami
fogadalmat! Például azt, hogy az egész lakoma alatt mindenből eszik, a
mivel kinálják; de poharát érintetlen hagyja; nem iszik hozzá.
– Ennek is helyt állok valahogy.
– No most a negyedik próba: a nemesség.
– Az megvan.
– De a leszármazásnak van próbája. Mi van kegyelmednek a czímerében?
– Egy buzogányos férfi, a ki egy medvét kopjával keresztül üt.
– Azt meg kell tenni kegyelmednek, hogy ősapjától való leszármazását
bebizonyítsa.
– No még ezt is elvállalom; csak kedvemrevaló hajító kelevézt kapjak
hozzá; medve csak lesz itt az erdőn?
– Azután jön az illendőség próbája. A lovagnak meg kell tanulni az
udvarnál szokásos üdvözléseket, az etikettet, a komplimenteket, a
menuettet, és a kontratánczot, meg a Hofceremoniellet.
De már erre nagyon vakarta a tarkóját Jónás urfi: «ez nagyon savanyú
alma!»
– Mind megtanítja kegyelmedet erre professor Pumpernickel, csak bizza
reá magát. Úgyszintén a vitézség próbáira is, a karddal és fleurettel
való vívásra.
– Dejsz azt jobban tudom én professor uramnál!
– No, majd megválik a próbatételnél; nem olyan könnyen megy az, mint
kegyelmed gondolja. Térjünk a legutolsóra. A tudomány és bölcsesség
szintén el nem maradható tulajdonságok egy bárónál. Tudniillik beszélhet
akármiféle ostobaságokat, de kell, hogy azokat németül és francziául
beszélje.
Arra számított a báróné s az egész úri társaság bizton, hogy ettől a két
utolsótól retten majd meg igazában Jónás lovag, s oldódni fog a
bocskorszíja menten.
De nagyon kellemetesen csalatkozának. Jónás urfinak most kezdtek el csak
igazán szikrázni a szemei.
– Németül is meg kell tanulni? kapá fel a szót. Ezt már szeretem. Semmit
sem óhajtok olyan nagyon, mint németűl tudni. Ezért meg is fizetek
professor Pumpernickel uramnak; mindennapra kap tőlem egy aranyat. Hogy
mondják németül, hogy «csókolom a kezét az asszonynak».
– Küsse die Hand, Madame.
– Kiszti hand, madame!
A báróné elkapta a kezét, s ráütött a legyezővel.
– Hát maga csakugyan engem talált a legrutabbnak a társaságban? (Ezt nem
birta elnyögni.)
– A legerényesebbnek, asszonyom.
Ezzel helyre volt ütve a nagy affront.
Minden ember tapasztalhatá, hogy Jónás urfi teljesen ártatlan gyermeteg
természet, a kivel minden tréfát el lehet követni, semmiért sem orrol
meg; s a hogy visszavág rá, az úgy jön tőle, mint a ki nem is sejti azt,
hogy most odavágott. Ez sok mulatságot fog szerezni a társaságnak.
Össze voltak már beszélve, hogy végig játszatják vele az egész komédiát.
Professor Pumpernickelre rá volt bizva, hogy vegye a keze alá az
áldozatot, s ki ne ereszsze a keze közül. De nem kellett azt most már
félteni, hogy elszökik: ő maga csimpajkozott inkább Meister
Pumpernickelbe, úgy, hogy el nem maradt a sarkából sehol. – A vacsoránál
is melléje ült s kezdődvén az első próba: a dús lakomát végig enni, a
nélkül, hogy innia is szabad volna, ő töltögette a meister poharát
folyvást, és maga tűrte a pokolbeli szomjat, a mivel a hűséget be
kellett próbálnia: s a közben folyvást kérdezősködött a meistertől, hogy
hívják németül a bort, a vizet, a poharat, a sült pulykát, asszonyt,
urat, ránczos pofát, vadmacskát? s más efféle heterogen dolgokat.
Még éjjel sem hagyott békét a meisternek, a ki egy szobában hált vele:
folyvást kérdezte tőle, hogy mondanák ezt németül? Ő természetesen nem
tudott aludni a kinzó szomjuságtól.
Másnap délig az volt feladva Jónás urfinak, hogy tanuljon francziául.
Meister Pumpernickel kezébe adott egy franczia grammatikát, kiszabva
belőle a számára olyan határhalom penzumot, hogy ezt még Mezzofanti se
tudta volna megtanulni. A fényes uraságoknak aztán nagy mulatságuk telt
benne, elnézni az ablakredőnyök mögül, hogy jár-kel Jónás urfi az angol
kert útjain alá s fel, s büfflálja fenhangon a grammatikát, mint valami
iskolás gyerek, a ki fél, hogy botot kap, és ebédet nem kap, ha a
feladatot az iskolába beharangozásig jól be nem magolta. Nem is került
onnan vissza hamarább, csak a déli harangszóra; a mikor a villás
reggelire felgyülekezének a magas uraságok.
– Nos, hát tudja-e már kegyelmed a feladott penzumaimat? kérdé
professori aszaltszilva komolysággal meister Pumpernickel a tanítványát.
– Mit? A kend penzumait? Az egész rongyos könyvet megtanultam. Mi az egy
magyarnak? Elteheti! – S azzal udvariasan oda fordulva a bárónőhöz, a
legtisztább kiejtéssel mondá: «agréez moi, ma déesse, que je vous
embrase le main», és kezet csókolt.
Az egész társaság elbámult. Ez egy nap alatt megtanult francziául nem
csak beszélni, de még a kifejezéseket is megválogatni! Hisz azt csak a
nagy versátus emberek tudják, hogy a franczia gavallér az úrhölgyét «ma
déesse»-nek szólítja, s a csókolás csak a parasztok közt «baiser», az
urak közt «embraser». – Hisz ez tátos!
Azt nem tudta senki, hogy a nevelő-apja franczia volt, s ő maga tolmács
Brussában.
Most már aztán nem lehetett vele mókázni a háta mögött, mert megértette,
a mit francziául beszéltek; németül conversálni pedig úri társaságban
nem volt szokás: ez csak a szerelem nyelve, négy szem közötti
társalgásra való.
Már most világos, hogy ezt a szerelmesek nyelvét is épen olyan gyorsan
meg fogja tanulni.
Délutánra azonban még egy próbatét várt Jónás urfira, a nemesi
leszármazás bebizonyítása, azzal a medvével.
Hiszen medve mindig volt a főúri házaknál! azokat ott tarták a
vadaskertben rácscsal körülvett udvarban, kettő, három is volt; s
azoknak neveik voltak: Gyuri, Laczi Guszti. Egyet közülök feláldoz a vár
ura a társaság mulatsága végett. Botsinkay Jónás fogja bebizonyítani
rajta igaz nemesi leszármazását, hajító kelevézzel a kezében, lenn a
várudvaron az egész uri társaság szeme láttára.
– Hozzák elő a Gusztit! parancsolja Feuerstein báró a peczéreknek.
– Az a legmérgesebb medve! dörmögi meister Pumpernickel Jónás fülébe.
– Nem bánom én, ha olyan mérges is, mint egy oroszlán: csak egyszer a
kelevéz a kezemben legyen.
– Jó lenne még is két kelevézt vinni magával, hogy ha az egyikkel
elhibázza a fenevadat, kéznél legyen a másik.
– Nem hibázom én el; dehogy hibázom hiszen…
Majd kivakkantotta, hogy hiszen a piaczon az volt a főfő mesterfogása,
mikor a dzsiriddel eltalálta a tánczoló kigyó fejét.
A férfiak komolyan biztatták, az asszonyságok pedig borzadoztak érte; a
háta mögött pedig gúnyos torzképeket fintorgattak; mert hisz azt
mindenki tudta, hogy a «Guszti», a kinek az elővezetését a báró
elrendelte, nem valami vérmedve, sőt épen nem is medve, hanem holmi
szilaj szamárcsikó, a melynek nagy medvebőrt húztak a testére: azt
vezetik elő a peczérek, a nyakára kötött örvnél fogva, hosszú két
lánczon. A fenevadnak álczázott szamárvemhe csunyául ficzánkol, bántja a
fejére huzott medve-lárva, s a mint eleresztik az udvaron, fut egyenesen
neki Jónás úrfinak, a két csörömpölő lánczczal, s a nagy toppants
lábakkal.
– Jaj, most mindjárt széttépi! Szaladjon kegyelmed! sikolt a bárónő a
tornácz erkélyéről alá. De Jónás úrfi sem rest: úgy röpíti az oldalába a
vad szörnyetegnek azt az éles gerelyt, hogy a hegye a tulsó oldalán jön
ki; s az árva szamárnak meg van az a dicsősége, hogy mint medve hal meg.
Hatalmas taps hangzik alá az erkélyről: bravo! bravo! kiáltozzák urak és
asszonyságok. Jónás úrfi pedig ott áll a küzdtéren, büszke tekintettel s
az elősiető heroldoknak ilyen kemény parancsot oszt nagy
prosopopoeiával:
– Vigyétek a vadat! A bőrét hagyom a báró úrnak, a húsát a professor
úrnak.
Bizony ártatlan szív nagylelküségéből származott ez a kegyosztás: de
azért a rengeteg hahota, a mi erre odafenn az erkélyen támadt,
bizonyítá, hogy Jónás úrfi megint valahová talált, a hová nem nézett;
mert abban az időben a «Bärenhäuter» és az «Eselsfresser» volt a két
leggonoszabb csúfnév, a mivel a német urak egymást boszantották; s ez
most rajta maradt a bárón, meg a professoron.
A kegyelmes urak kezdtek gyanúpert támasztani, hogy talán még sem olyan
ostoba ez a Jónás úrfi, mint a milyennek árulja magát.
A következő napokban uj tréfát csináltak vele: az etikett és táncz
próbáit, a miknek mysteriumaiba professor Pumpernickel vezeté be az
úrfit. Ez igen nehezen ment neki, sehogy sem tudott beleokulni.
Meglehet, hogy készakarva tette magát olyan ügyetlennek, jó fiú volt;
látta, hogy milyen jót mulatnak az ő barátai a félszegségein, hadd
nevessenek hát; de az is meg lehet, hogy nem volt jó fiú; hanem csak
azért húzta az időt hosszabbra, hogy az alatt tanuljon annyit a
németből, a mennyire szükség volt: egy-egy szót, igekötést, szóhajtást;
aztán egy-egy mondatnak az összeállítását: a mi nem megy olyan könnyen.
De meg kell neki tudni, hogy mit hozott az a postagalamb abban a
levélben?
Minden próba sikerült már, csak még a vitézségé volt hátra. Erre nem
igen akart ráállni Jónás úrfi. Hogy ő tréfából kiálljon professor
Pumpernickellel a terem közepére, keztyűs kézzel, vivó sisakkal a fején
s aztán életlen kardokkal püfölgessék egymást. Ebben nincs semmi
vitézség. Nincs semmi halálveszedelem, csupa komédia. Nem szereti a
komédiát!
– Soh’ sincs arra semmi szükség. Elég, ha én neki veselkedem, s
elkiáltom magam: «rajta magyar!» Az én dolgom az, hogy odavágjak, az
ellenségé az, hogy parirozzon.
Utoljára még sem tudott ellenállni a sok biztatásnak; a bárónő komolyan
mondta neki, hogy ezt a próbát is le kell majd tennie az udvar előtt, a
királyné szeme láttára, addig nem ütik báróvá; inkább elhitte s ráhagyta
magát vétetni, hogy kiálljon a professorral szembe a vivó-terembe három
«sétára», a hogy szokás.
Meister Pumpernickel pedig diplomás vivómester volt, a ki ritkította
párját ebben a tudományban.
Annálfogva Jónás úrfi mind a két összemérkőzésnél gyalázatosan kudarczot
vallott; a professor elkiáltá, hogy hol fogja őt megvágni: «Most a
fejedet! Most a válladat! Most a czombodat!» Mindig megkapta. S mikor
meg ő vágott a karddal, nagyokat, egész erővel, azokat mind szépen
felfogta a mester, még csak a plastronját sem érte a kardja.
A körülállók nevették és gúnyolták.
Jónás úrfi nem vette tréfára a dolgot; mikor a harmadik összemérkőzésre
került a sor, hirtelen elkapta a balkezével a professor előretolt
kardját, s akkor aztán elkezdte azt püfölni kedvére, a hol érte,
elől-hátul agyba-főbe: «most a fejedet, most a hátadat!» utoljára
betörte neki a fejét a kardmarkolattal. Úgy vitték el meister
Pumpernickelt vérbefagyva a küzdtérről.
– Ejh, Jónás úrfi, feddé a goromba viadort Feuerstein báró. Az ellenfél
kardját elkapni banditafogás; ezt nem engedik meg a lovagiasság
szabályai.
– Hát azt megengedik a lovagiasság szabályai, hogy valakit egy
vivómesterrel állítsanak ki hadakozni?
Az urak megütődve néztek egymás szeme közé. Ez a félczigány aligha
többet nem tud, mint a mennyit kellene neki tudni.
Meister Pumpernickelt ezzel szépen lerázta a nyakáról. Most már nem volt
az a gallérjához varrva, hogy minden lépten-nyomon oktassa az
etikett-szabályokra; egyszer valahára a maga ura lehetett.
Ennek pedig akkor vette legtöbb hasznát, mikor az esteli tivornya után,
holtrészegnek tettetve magát (a vizes bortól) felvitték a szobájába s
ezuttal nem találta ott hálótársul a jól helyben hagyott kóklert.
Az inasok, a kik felhozták, rázárták a szobát, hogy el ne szökhessen.
Ő azonban csak azt várta, hogy a hajnal pirkadni kezdjen, a midőn az
egész kastély elcsendesül, úr és cseléd mind álomnak adja a fejét, –
akkor előhúzta tarsolyából az imádságos könyvet. (Elébb imádkozott
belőle: sejtette, hogy utána majd nem tud.) Azután elkezdte a könyv
táblájára lemásolt levél szavait, azzal a tudománynyal, a mit a német
grammatikából meg a kérdezősködésből szerzett, magyarra lefordítani,
mondatokká alakítani.
Sikerült a penzum.
A levél ekként szólt fordításban:
«Kedves majmom! Most akadt elém valahára egy egészen nekünk való bolond,
a ki feleségül akar venni. A Botsinkay örökös, a kit eddig czigányok
neveltek. Soha jobb szamár még nem volt felnyergelve. De az apám azt a
föltételt szabta eléje, hogy ha el akar venni, legyen elébb báróvá. A
bolondom elkapta a maszlagot s fut vele te hozzád. Kérlek segítsd bele a
hálóba. Neked sok összeköttetésed van az udvarnál. Ha ő czélt ér, mi is
czélt érünk. Ha férjnél leszek, boldogságunknak semmi sem áll útjában
többé. – Csókollak ezerszer. – A te vadrózsád.»
Jónás úrfi bölcsebb lett ettől a néhány sortól, mintha Paracelsus kövét
találta volna meg.
Nem gondolkozott most már egyébről, mint arról, a miről a hal
gondolkozik, mikor észreveszi, hogy hálóba került.
Nem volt türelme arra várni, hogy a kivülről bezárt ajtait kinyissák,
nem marad ő itt addig.
A hálószobája a második emeleten volt. Hanem egy iharfának az ága közel
ért az ablakához. Legfeljebb másfélöl lehetett a távolság. Mi az neki?
Hányszor produkálta ő ezt a salto mortalét – egy osporáért! – Előre
ledobálta a földre a kardját, tarsolyát, csizmáit s aztán a szoba
hátuljából neki szaladva, egy ugrással fentermett az ablak párkányán, a
másikkal kinn a levegőben; akkurátusan elkapta az iharfa ágát s onnan
áthajította magát annak az alsó ágára, s mint a vadmacska, úgy kúszott
le a derekán; nem marjult ki semmi porczikája.
Odalenn aztán felöltözött, felkötötte a kardját, felkereste az istállót.
Ott is aludt valamennyi lovász részegen! Valamennyi úri paripát mind
elvihette volna; de ő csak a magáét kereste: azt felkantározta,
felnyergelte, s úgy elment a kastélyból, hogy senki sem tudta meg, merre
szökött el?
Mikor aztán kiért a szabadba, neki vágott annak a sötétzöld határnak, a
miből a botsinkai fényes toronytető ragyogva emelkedik ki, hirdetve,
hogy nagy falu van ottan!
Szép világ. A hol még a templom tornya is hazudik!
Azt érezte magában, hogy ha most onnan a nádasból vagy egy báróság talál
kijönni eléje, vagy egy szép menyasszony, hát azt ő – megeszi.


A KÉT EZÜST KANÁL HISTÓRIÁJA.
Botsinkay Jónásnak, a mint a faluba érkezett, ott kellett elmenni a
Czafrinka háza előtt: az volt legszélrül.
Valami emberforma tömeg ott kuporgott a küszöbön. Biz az lehetett volna
vadállat is; mert éppen úgy volt összegörnyedve, mint a vadmacska, mikor
alszik: a feje a két térdére fektetve, s a két karja az arcza körül
fonva, úgy hogy csak az egyik szem villogott elő a tömegből: a többit
takarta a borzas haj.
A bizony Szaffi volt.
Jónás úrfi leszállt a lováról s odament.
– Hej Szaffi, itthon van az anyád?
A göngyöleg meg sem mozdult.
Ekkor Jónás úrfi gyöngéden megrugta; mire a guggoló alak egyszerre
felriadt, mintha csak most térne eszéhez, s aztán széttekintett s egy
kicsit mosolygott is: aztán megint csak összeroskadt, a haja visszahullt
az arczába.
– Itthon van anyád?
– Nincsen.
– Mikor jön meg?
– Soha sem.
– Hát hova ment?
– A pokolba.
– Hogyan ment oda?
– Megégették.
– Kicsoda?
– Az urak.
– De hát miért?
– Azért, mert boszorkány volt.
– Hisz az igaz. De hát ki adhatta fel? Hisz itt nincs biró.
– A pap. A mint te elmentél innen, másnap rajtunk rontott s azt
követelte, hogy azt a két ezüst kanalat, a mit te elloptál az ő
asztaláról, adjuk elő; mert bizonyosan nálunk dugtad el. Mi nem tudtunk
felőle semmit. Akkor aztán utánad küldte a sekrestyés fiút, hogy
keressen fel, a hol talál, követelje tőled vissza az ezüst kanalakat, te
a fiút jól megverted, kikergetted. Akkor a plébános haragjában felment
Temesvárra, panaszt tett a törvénynél; pandurokat hozott ki: a Czafrinka
czigányasszonyt vasra verték, elvitték; akkor aztán megvallott mindent,
boszorkány volt, kapitány volt: ördögökkel szövetkezett; hanem a két
ezüst kanálról még sem vallott semmit. Akkor aztán máglyára,
borsószalmára tették, megégették.
– Te! Szaffi! Álmodban beszélsz most? vagy bolondság van rajtad?
Erre a szóra felemelkedett a leány a földről, s két kezét szétterjesztve
az ég felé, s nagy sötét szemeit látásra meresztve, egy olyan sikoltó
hangot hallatott, melytől minden érző ideg összerezzent; a leánynak
minden tagja vonaglott, reszketett, keble fuldoklott a megszakadásig; s
akkor egyszerre arczczal a földre vágta magát s elkezdett orditozva
zokogni: «óh anyám, édes jó anyám! egyetlen szerelmes drágaságom!»
Jónás megszánta, s fölemelte a karjaiba.
A leány arcza nedves volt a könytől. Jónás megtörülte azt a patyolat
kendőjével.
– No ne sirj, ne jajgass!
– Mikor senkim sincs már ezen a világon! Mért nem égettek meg engem is
vele, hogy együtt mehettem volna, nem bánom én, oda a pokolba! Hiszen
úgy kértem az urakat, hogy égessenek meg engem is vele; mert én is
boszorkány vagyok; de nekem nem hitték el. Azt mondták, hazajöjjek; el
ne kóboroljak, mert ha felpróbálom ásni a vesztőhely alul a
boszorkány-anyám hamvait, a hová azt egy vasládában elásták, hát
lenyirják a hajamat s a piaczon kiseprűznek. Óh drága jó anyám: csak
veled lehetnék a pokolban, nem bánnám! Csak tudnám, hogy merre van az
útja?
Jónás úrfi megczirógatta a leány fejét.
– Dehogy mégy te a pokolba.
– De oda akarok menni, a hol az anyám van!
– Nem mégy oda! Hallgass rám. Ne kinlódj. Úgy is az én hibám volt, hogy
az anyádat elpusztították. Hát én elveszlek feleségül, Szaffi.
A leány összerázkódott e szóra. Megijedt. Rémülten tekinte Jónás
arczába, s hogy az gyöngéden magához vonta őt: valami nemes fájdalom
látszott az arczvonásain; eltolta az ifjút magától, s suttogva rebegé:
– Miért csúfol ki engem, szegény árva leányt?
– Isten úgy tartson, a hogy egyenesen szólok. El akarlak venni.
Feleségem leszel. Utálom az úri frajokat! Téged választalak, borzas
czigányleányt, neked adom a kezemet, ezt az üres kezet; de a tied lesz
az akkor is, mikor gyémánttal lesz tele. Te vagy az én párom: te illesz
én hozzám. Az Isten is egymásnak teremtett bennünket: csúfságra
született két futó bolondot, föld terhét, nép szennyét! Szeressük
egymást Szaffi!
A leány most újra rákezdé a sirást; de az őrületes kaczajjal vegyült
már; végtül-végig csókolta az ifjat, kezdte a lábánál, végzé a két
kezén; tépte és harapta.
– No hát ne bolondulj! Ne törd ki az ujjam! Ne tépd a hajamat. Gyere
velem mindjárt, megyünk a pap elé, adjon bennünket össze. No eredj, húzz
csizmát. Ha nincs, itt az enyém, húzd fel ezt, én majd mezítláb megyek
melletted; te meg a lovamon ülsz, a hogy a czigányleányt szokták
esküvőre vinni.
Hajh, milyen kaczagás hangzott végig azon az üres utczán! A czigány-báró
viszi a czigány-princzeszt az esküvőre!
A pap ugyan nagyot bámult, mikor ez a furcsa pár megjelent előtte.
– Hát te mit akarsz itt megint? förmedt rá Jónásra.
– Feleségül akarom venni ezt a tisztes hajadont itt. Azért jöttem, hogy
adj bennünket össze.
– No iszen megtalálta hát zsák a foltját, eczetes korsó a dugóját.
– Ahhoz neked semmi közöd. Megfizetek az esketésért. «Hogy adod? mesd
el!»
– Óh te pogány hájfej! Majd az csak úgy megy: hogy adod? mesd el! Hol a
keresztelő leveletek? Hát a dispensatio? hát a dimissorialis?
– Mind megfizetek érte.
– De mielőtt megfizetnél, elébb arra felelj, hová vitted a két ezüst
kanalamat?
– Miféle két ezüst kanaladat?
– Mifélét? A miket eldugtál, mikor itten megvendégeltelek.
– Ki mondja azt?
– A hugom. Ő látta.
– A hugod? Hisz az néma.
– Csoda történt vele. Megszólalt. A törvényszék előtt is bizonyította.
– Hát már biró elejbe is vitted a panaszodat? Nem sajnáltad a te hajdani
patronusod fiának a nevét beszennyezni?
– A patronus fia ne lopjon ezüst kanalat. A hugom látta, mikor az
asztalról elvetted, a kabátod újjába csúsztattad.
– Azt jól látta a hugod, hogy elvettem a két kanalat az asztalról; de én
nem vittem ki a házból a kanalaidat. Itt vannak. Miért nem kerestétek?
– Mindenütt kerestük; sehol sem találtuk.
– Mindenütt kerestétek? No hát gyere velem, majd én megmutatom neked,
hová vannak rejtve?
Azzal bevezette a papot a benyíló szobába; felhajtotta az ágy terítőjét:
ott volt a két ezüst kanál.
– Látod, te képmutató! Ezelőtt két héttel, mikor nálad voltam, én nekem
azt mondtad: «nem adhatok szállást, nincs több egy ágyamnál», s ime
tanubizonysága ez a két kanál, a mit mindenütt kerestettél; miattuk egy
szegény ártatlan lelket halálra kinoztattál, pokolra küldettél, hogy két
hét óta nem aludtál ebben az ágyadban! Csak ezt akartam megtudni. Már
most én azonnal felmegyek Temesvárra a biró elé, s elmondom neki, hogy
hol voltak a kanalaid. Azután elmegyek Pécsre a püspökhöz, annak is
elmondom. Én ennek az ekklézsiának patronusa vagyok; kérek ide magamnak
más papot: olyant, a ki a szegény embert nem kergeti ki a házból.
A pap kegyetlenül meg volt akadva. Ebbe a kelepczébe bizony bele esett.
– No fiam, csak ne hebehurgyáskodj. Ez a dolog el van temetve. Pax
vobiscum! Tudod, hogy pappal összeveszni nem jó. «Megemlegeted a napot,
melyen bántottad a papot!»
– No hát ne veszszünk össze. Én nem megyek sehová panaszra se biróhoz,
se püspökhöz, – ha te engem itt rögtön összeesküdtetsz az én mátkámmal,
annak a szegény asszonynak az árva leányával, a kit te máglyára
küldöttél.
– No hát legyetek egymásé!
A kelepczébe szorult pap, csak hogy meneküljön ettől a félnederestől,
összeeskette őt azzal a másik bolonddal egész hozzá való czeremóniával:
hanem a házasságkötést nem irta be a matrikulába. Úgy sem lesz annak
érvényessége; mert nem volt se keresztlevél, se dispensatió, se
dimissorialis, se két násznagy a szertartásnál. Hanem azért Jónás úrfi
és Szaffi mégis csak férj és feleség lettek.


A MENYASSZONY ELSŐ ÁLMA.
Az egész hozományát elvihette a karján egy batyuba kötve Szaffi. Az
anyja czókmókját mind elvitték a pandurok, mint a boszorkányság
bűntanujeleit; nem is adták vissza: az a hóhérnak marad. Csak egy kis
vas-ládikó maradt meg, abban volt Szaffi tündér-öltözete, meg holmi
ócska török iratok és mindenféle varázslabdacsok, ez a tűzhelybe volt
befalazva, azért nem találtak rá; aztán meg a nagy fekete macska is
megmaradt: az nem hagyta magát a tekintetes törvényszéktől elfogatni.
De a vőlegény is épen olyan jól volt kiházasítva. Az egész kastélya üres
volt, kivéve azt, hogy tele volt patkánynyal.
– Hol alszunk mi itt? aggóskodék Jónás, mikor a kongó nagy termekben
végig vezette a feleségét.
– Tudok én itt egy csendes kis szobát, mondá Szaffi; mikor kis leány
voltam, sokszor bujkáltam itt, madártojásokat keresni.
Azzal, mint a ki legjobban járatos itten elvezette az urát egy alacsony
ajtóhoz, a minek a nyitját már ismerte.
– Látod? Ebben a kis szobácskában születtél te, oda van felirva az ajtó
márvány küszöbére: «Jónás fiam született 1717-ben Augusztus 17-én.»
– Ez hát szegény anyám ágyasháza volt. Vajjon min aluszunk mi itten?
– Ne búsulj rajta. Mind kitelik az a háztól. Te csak a lovadat lásd el.
Mire visszajösz, vetett ágy lesz itt, meg terített asztal.
Jónás hozzá volt szokva ahhoz a gondolathoz, hogy Szaffi bizonyosan
örökölte az anyjától annak azt a tudományát, a melylyel a szolgálattevő
dzsineket rá tudja venni, hogy hozzák el a számára hamarosan a török
szultán terített asztaláról a kész ebédet.
A patkányok ellenben olyan szép számmal jelentkeztek körülöttük, hogy
csak úgy cziczáztak szerte-szélylyel. A fekete macska közéjük sem mert
ugrani, hanem felült a Szaffi vállára, s onnan tüszszögött ellenük.
– Ne félj semmit: majd ezeket is elküldöm én innen.
Jónás bizonyosra vette, hogy Szaffi ezt a bűbájos mesterséget is érti. A
mint hogy tapasztalá is, a mint a lovát bekötötte valamelyik tárt kapuju
istállóba, hogy a patkányok egyszerre csak elkezdtek általános sirást,
czinczogást támasztani, s arra bújtak minden lyukból elő, kúsztak alá a
falakon, s egész táborjárással futottak világgá, ugráltak bele a kerten
átfolyó patakba, az meg vitte le őket magával, egy sem tudott a tulsó
partra eljutni. Ezeket már elbabonázta Szaffi.
Mire visszatért, tiszta volt a kastély. Aztán az ágy is meg volt vetve,
meg a lakoma is fel volt hordva. Az ágy ugyan nem volt egyéb lesarlózott
fűnél, leterítve Jónás lovag köpenyével; a lakoma pedig egy halom
illatos szamócza volt, most szedve a kertből, s kitálalva
szőlőlevelekre. Hanem a mi megszaporította a lakomát, az volt a
menyasszonynak kaczagó két ajka, a mikben csakugyan egyesítve volt a
világ minden drágasága, a mi csak füszerekből és liktáriumokból készült,
s ezt is odaszámítva mégis csak külömb mennyekzői vacsorája volt
Jónásnak a török szultán minden vendégségeinél. Az a menyekzői ágy is
drágább volt még a hires Hamiltonnyoszolyánál is, a miben egy éjszakai
bűbájos álomért kétszáz aranyat kellett fizetni. (Ha akadt olyan bolond,
a ki megkivánta.)
Csak a hajnali napsugár keltette föl őket.
Akkor is Szaffi ébredt fel elébb, ő költögette fel szelid hizelgéssel
Jónást, a miért az nem is haragudott.
– Emlékezel-e még rá, mit jövendölt neked a kártyából szegény anyám?
– Hogyne emlékezném? A mit a feleségem a mennyekző éjszakáján álmodni
fog, az beteljesül s attól én kétszerte gazdagabb leszek, mint az apám.
No hát mit álmodtál?
– Elmondom, hallgass rá. Egy nagy hosszú ősz szakállú férfi jött elém,
aranyvirágos selyem török kaftányban, egy nagy arany botra támaszkodva,
s azt mondta: «Leányom! én vagyok Mehemed, temesvári basa. Tudd meg azt,
hogy ezen a helyen vannak elásva az én kincseim, azokkal együtt a te
vőlegényed apjának, Botsinkay Gáspárnak a tömérdek drágaságai. Jegyezd
meg jól, hogy tudjad a helyet, a hová azok el vannak rejtve. A hová a
botsinkai templom tornyának a gombja veti az árnyékát délben tizenkét
órakor, hét napot számítva az urad születésének napja után, ott ássatok
le két singnyi mélységre; a kincseket megtaláljátok. Én, Mehemed basa az
enyéimet te rád hagyom örökségbe: az urad vegye el az apja örökét.
Héj, de nagyot ugrott erre a jó hirre Jónás úr fektéből.
– Ez mind egy szóig szent és igaz! Az anyám csiziójában még csak most
van az «érvágások» hónapja, a te születésed pedig a «hólyaghúzók»
hónapjára esik: az idáig még negyvenkilencz nap.
– No hát az is majd letelik, negyvenkilencz napig csak elél az ember
földi gyümölcscsel meg csókolózással. Kinek lesz panasza?
– Nekem nem.
– Nekem sem.
S azért sem volt boldogabb ember náluknál. Valahányszor megéheztek,
csókolóztak.
Hanem harmadnap azt mondá Jónás: «Tudod mit? Nem várok én még negyvenhat
napig: hanem kifogok az időn.»
– Hogyan fogsz ki?
– Hát ez a toronygomb árnyéka, a mi ide a kastélyom udvarára vetődik,
minden nap odább megy. Én tehát minden délben tizenkét órakor egy
czöveket verek a toronygömb árnyékának a közepébe. Ha ezt így folytatom
hét napig, akkor aztán majd kitalálom én abból, hogy merre halad ez a
toronygömb árnyéka? s hol fog megállapodni majd negyven nap mulva?
– Ejnye, bizony igazán találtad! Mondá reá Szaffi.
S rögtön hozzá kezdtek.
Nem tanultak ám ők se geometriát, se astronomiát: mégis kifundálták,
ketten összevetve az eszük erejét, hogy a megjövendölt napon hol fog a
gömb árnyéka delelni?
Csak az éjszakára vártak, hogy hozzá fogjanak.
A palota kertjében mindenfelé látszottak a nyomai a kincskeresők
turkálásainak: a mély gödrökben ott hevertek a rozsdás csákányok és