A czigánybáró; Minden poklokon keresztül - 15

kezdett, s mire végig pergette az újjai alatt az olvasó szemeit, úgy
rémlett, mintha a sziklák tömegében új dobogást hallana. Mind jobban
kivehető lett a hang. Léptek dobaja az. Egyre közelebb jő. Mostan megáll
épen az ő feje fölött.
Bizony ha a felhők közül letekintett volna hozzá egy dicsőült szent, nem
okozott volna a szivének olyan megenyhülést, mint mikor a dái áldoát
sötétbarna arczát látta aláhajolni onnan a sziklapárkányról.
– Megijedtél ugy-e, hogy itt hagytalak áruló módra! kiálta alá a férfi.
– A himszamár visszafordúlt, s elfutott; azt kellett utólérnem; mert a
nyergére van akasztva a legdrágább gyógyszer, a vakság balzsama, a
hólyagos kulacsban.
– Elfogtad-e? kérdezé Mária rémülten. Eszébe jutott, hogy azért a
csodaszerért hányszor koczkáztatta ő testét, lelkét, a míg Isten nevével
felfegyverkezve az ördög csészéjéből kanállal kiszedegette. Ha az most
elveszett volna!
– Utólértem a dögöt, de ugyan megfuttatott! Most itt a kötél, kösd a
derekadra ismét.
Mária körülövezte a kötelet s most már égre emelt arczczal, nyitott
szemmel nézte, hogy száll az ember elevenen fel az égbe.
Feljutott a sziklapárkányra baj nélkül.
Ott térdre borult, Istennek hálát adni.
A dái áldoát végig várta, mig imádkozik.
– Ament mondtál már? Mert akkor én kezdem rá, de az átkozódást. Ez az
Isten lova nem akar tovább menni, mintha lelket látna. Pőre te!
A szamár csődör kivetette mind a négy lábát a sziklának s nem engedte
magát tovább húzni attól a helytől, a honnan a vemhéje alázuhant.
Mert a szamár igen okos állat, mind addig a míg meg nem tudja, hogy ő
szamár. De a mint egyszer ehez az önismerethez eljutott, akkor aztán
nincs nálánál makacsabb, fékezhetetlenebb fenevad a világon.
– Ne átkozd, ne ütlegeld! kérlelé Mária a kisérőjét. Menjünk tovább
gyalog. Nem messze lehet már az utnak a vége. Csak kijutunk ebből a
sziklaországból valaha.
De nem lehetett egyebet tenni. Mert a megbokrosodott szamárra nem
bizhatja az ember az életét. Pater Horus csak azon káromkodott, latinul,
hogy most már a szamárnak a tisztjét is neki kell viselni, mert abba
semmiképen bele nem egyezett, hogy a batyut megoszsza Máriával. Elég
szélesek az ő vállai, hogy azt mind elbirják.
Gyalog folytatták az utat, a mi egyre vadabb, szakadékosabb lett:
látszottak rajta a legújabb földrengés rombolásai. A félredült
kőkolonczok, a tántorgó csompók mindenütt úgy fenyegették őket, mintha
rájuk akarnának szakadni.
És sehol egy élő lény a földön, sehol egy madár, egy felhő az égen. Ez
itt a pokol magas birodalma!
– De mennyivel szörnyűbb hely az a szűk odu, a hol az én szegény uram
szenved! biztatá a lelkét Mária ez őrülésre vivő kietlen utban; van ott
élő állat is elég: kigyók és skorpiók! Milyen szép tiszta itten!
Az igaz, hogy az ördög felesége szépen kiseperve tartja az urának a
pitvarát.
Ezen az egész napon már nem volt nekik se inni, se enni valójuk. Az
eltikkadás erőt vett Márián.
Kisérője többször megállt, kérdezni: «nem pihensz-e meg?»
– Nem, nem! menjünk, a míg világos van! Ki kell már innen jutnunk.
Délutánra egy hosszú sziklavágányba jutottak, melynek a menetelesebb
oldalán volt egy haránt végig vonuló ösvény, a minek a falán már
meglátszott, hogy ott valaha emberek jártak, arról a kopásról, a mit a
hozzá dörgölődzött öszvérek csiszoltak rajta. Az út folyvást lefelé
haladt már.
De a mi még nagyobb vigasztalás volt, a nyugati láthatáron feltünt egy –
felhő.
A Taurus sziklatengerében utazóknak az a láthatáron felemelkedő felhő, a
mi az oceán vándorának a szárazföld előfoka. Ott kezdődik már ismét a
világ: a hol az emberek, élő állatok laknak. Legyen az ellenség, legyen
az dúvad, de mégis e világbeli lény: vigasztaló látás e rettenetes
semmiség országainak rémei után.
– Ott már lakott föld van: szólt a dái áldoát, a felhőre mutatva.
– Bárcsak idejönne! sóhajtá Mária.
Az pedig jött: nem kellett híni. Kergette valaki! Zivatar-felhő volt az,
a mit egy óra alatt az Araráttól a Taurusig és a Libanonig korbácsol a
szélvész.
Előbb elborít eget, földet szürke porfelleggel, a mit három pusztáról
kavart össze: nem látni az utat többé, menekülni kell valami
sziklacsompó mögé, hogy a szél le ne dobja a mélységbe az embert. Most
már nem hallgatnak a sziklák. Ordít, fütyöl, süvölt minden orom, minden
hasadék: odafenn pedig egy folytonos kitartó mormogás hangzik. A felhők
beszélnek egymással.
– Ne meneküljünk oda le a barlangba? szól Mária, elrémülve az
apocalypticus zivatartól.
– Nem jó lenne, mondá Horus. Csak itt kell nekünk maradnunk a magasabb
helyen, ha kellemetlenebb is, de biztosabb.
Egyre sötétebb lesz a világ, csak a czikázó villámok szaggatják azt meg,
de még mindig csak por és kavics esik: az is oly forró, hogy a bőrt
égeti.
Egyszer aztán, mintha végig repedt volna az ég, egy villám tűzoszlop
czikázik le és vissza, s arra megnyilnak az egek csatornái s elkezdik
ontani a jeget. Elébb csak diónyi nagyságuakat, majd gerezdes buzogány
fejeket: utoljára egész conglomerált tömegeket, a miknek paskolásától
zengnek a porphyr sziklák, a nagy bazalthárfa ott fenn a hegygerinczen!
– Jaj! El kell itt vesznünk! sikolt a nő kétségbeesetten.
– Ne félj, maradj veszteg!
– Fussunk le oda a barlangba.
– Mondom, hogy nem jó ott! Itt maradj!
Horus kibontotta a pokróczot s annak az egyik szélét egy nehéz sziklával
lenyomtatva, a másik szélét megfogta két hatalmas kezével és a hátát
neki feszítve a szél tépte pokrócznak, úgy védte Máriát a saját
testével.
Hah! Ez volt a küzdelem egy ember és egy Isten között. A sűrű jégdarabok
ütötték, vágták minden tagját a daczoló embernek, de az ki nem ereszté a
kezéből a széttárt pokróczot: nem hagyta a védenczét megütni a mennyei
parittyázónak.
És néhány pillanat mulva megtudta Mária, hogy miért volt jobb idefenn
maradni a hegyoldal párkányzatán, mint a barlangba leszállni? Az a
roppant tömeg jég a mint a forró sziklákra leomlott, mintha kemencze
párkányára esett volna, egyszerre elolvadt, a sziklák hasadékai, a
völgyvágányok elkezdték okádni mocskos patakjaikat minden oldalról, a
bércztetőkről zuhatagok omlottak alá, s félóra mulva az a mély
sziklavölgy ott a lábaik alatt egy medréből kirohanó tengerré változott
át, mely száguldása közben elefánt nagyságú köveket hajigál a magasba, s
a menedéknek látszó barlangot percz alatt betölti. A fej elszédül, a
szem elkáprázik, mikor ez őrült gyorsasággal vágtató hullámba letekint.
– Mi lesz az uramból, ha én itt elveszek! nyög a szegény asszony,
halálos félelmében.
– Ne félj! Eljutsz hozzá! Dörmögi a férfi, a ki egy szisszenéssel sem
árulja el, ha a fejét találja egy jégdarab.
Aztán elvonul a zivatar.
– Élsz még? kérdi Mária Horustól, ki a nagy küzdelemben odaroskadt már a
lábaihoz, de még térdein emelkedve is őt védte a testével. És az ember
győzött a harczban. Kékre, veresre volt verve az egész teste: kiállta.
Mária bámulva huzta meg magát a lábainál.
– Óh atyám! Mivel fogom ezt neked meghálálhatni?
– Azzal, a mi az utad czélja: szabadítsd ki az uradat.
Mária nem birta azt felfogni, hogy mi öröme legyen abban a dái
áldoátnak, ha ő az urát kiszabadítja? a kit ez nem is ismer.
A zivatar olyan sebesen, a hogy jött, tovarohant, minden felhőt elvitt
magával. Azt, hogy itt járt, csak a tomboló folyam ott a völgyben, s a
jégtől fehérlő sziklahasadékok mutatták.
– Áldjuk az Istent, hogy e veszedelemből kiszabadított! rebegé Mária.
– Egyébért is áldhatjuk: mondá Horus.
– Igen! A szomjunkat elolthatjuk most.
Ott volt a jég körülöttük halomban.
– Még az éhségünket is.
– Az éhségünket? kérdezé bámulva Mária.
– A vihar az Ararát felől jött. Ez azzal a porral együtt, a mit
kavarogva szórt szét, az Ararát sziklán termő «mannát» is elhinti. Ez az
a mennyei eledel, a mivel Mózes a pusztában vándorló népét táplálta.
Ilyenkor, a vihar elvonulása után, a nép neki áll seprővel, kosárral
összegyűjteni az ég küldte kenyeret, a mivel terítve marad a föld. A nép
úgy híja, hogy földi kenyér. Mingyárt meglátod azt, a mint a jég elolvad
itt a sziklazugban.
Nem soká kellett várni, az izzó sziklákon rohamosan olvadt el a
jégtömeg, s akkor a zugokban látható lett a vihar által odasepert
«mennyei manna.» Hasonlít a buzaszemhez: épen olyan lisztes, mint az,
nedves korában nyersen is marokkal ehető: az íze, mint a gesztenyéé.
Ezzel táplálta Mózes a népét a pusztában.
A nomádok legendái szerint egy gonosz tündér, a ki a zivatart hozza,
kőzáporral veri el a vetéseket, de ugyanekkor annak a felesége, a jó
tündér, kenyérrel hinti be nyomában a letarolt földet, hogy a nép éhen
ne veszszen. A tudósok azonban már kitanulták, hogy az a manna nem
mennyei termény, hanem egy zuzmó faj, a «lecanora esculenta», a mi nagy
területekben fedi a kopár sziklasivatagokat, az Altaiban, Anedaliban, a
Damascusi nagy pusztán, a honnan azt az erőszakos vihar feltépi,
elsöpri, a fellegek közé ragadja, s távol emberlakta pusztákon ismét
elszórja; az arabok kenyeret sütnek belőle.
Mária égi csodának fogadta azt, s mikor éhségét elcsillapítá vele, azzal
együtt kétségei is eltüntek. Hite még erősebb lett, hogy az az Isten, a
ki őt idáig elhozta, egész czélja végéig is oltalmazni fogja.
Azon a napon tovább haladniok nem lehetett; minden völgy tele volt
zuhatagokkal: egy kiálló sziklapadmaly alatt töltötték el az éjszakát.
Másnap reggel megint nem mozdulhattak tovább a helyükből. A tegnapi
zivatartól ide ontott víztömegből olyan köd támadt, mely az egész
völgyet betölté előttük, úgy, hogy nem tájékozhatták magukat.
Vesztegelni kellett, míg a ködöt felszíja a nap.
De azalatt ismét gondoskodott róluk az Úr. A zsidók mannája után
következtek Mózes fürjei. Egész serege a szárnyasoknak hullott oda a
lábaik elé, kifáradtan, ugyanazon puszták lakói, a hol a kenyérzuzmó
terem. Talán utána kerekedtek a tápszernek, a mit a vihar elsöpört
előlük? Kézzel lehetett őket összefogni. S ez erőtadó táplálék a
bujdosónak. Horus megtanítá Máriát, hogy hogyan kell tűz nélkül
megporhanyítani a nyers húst? odatette azt két lapos kő közé, s aztán
egy nagyobb kővel addig ütötte a felső lapot, míg az átmelegült: így
több napig eláll az, és ehetővé lesz.
A rohanó vizek már lezúgtak, hanem a köd folyvást tartott. Mária
türelmetlen kezdett lenni. Azt kivánta, hogy az ösvényen haladjanak
előre. Horus teljesíté kivánságát s összegyűjtve a mannából és fürjből,
a mennyit csak elbirt, megindult előre az ösvényt keresni. Az nem sokára
lefelé kezdett csapinósan kanyarodni s a mint alább szálltak, a köd
felszakadt előttük, s fennmaradt a fejük felett felhőnek. Borult ég volt
fölöttük. Ritka tünemény ezen a vidéken, egy évtizedben egyszer. Az
utazást ez nagyon megkönnyíti: a kinzó hőség elmarad, árnyékban kétszer
annyi utat tehet az ember. A míg alant a völgyben jártak, még pihenni
sem maradtak meg sehol. Hanem aztán a mint az út ismét lefelé kigyózott
a tulsó hegyoldalba, újra szemközt jött rájuk a tetőkön barangoló felhő,
s körül burkolta őket sűrű homálylyal. Csak tapogatózva haladhattak
tovább. Utoljára oly sűrűvé lett körülöttük a köd, hogy nem mehettek
előre: meg kellett állniok.
A távolból valami különös méla hang kezdett zengeni, hasonló az orgona
bugásához, a mélység változatai: alant és még alább zúgók.
– Mi ez? kérdé Mária.
– Én már ismerem! mondá Horus. Az erős északi szél közelít, a mi a
viharra szokott következni rendesen. Keressünk valahol biztos menedéket.
Két egymásra dült sziklacsompó kinálkozott vele: palota az ilyenkor!
Abban elhelyezkedék a két vándor, pokróczczal elzárva a menedék
nyílását.
A dái áldoát jól jövendölt; a mint a nap leszállt: beköszöntött az
északi szél, ez a minden szelek czárja! Jaj lett volna nekik, ha ott
kapja őket a sziklagerinczen bandukolva! Ez nem ismer irgalmat, ez előtt
nincsen erős ember. Ez mikor megkapja a kirgiz sivatagon a vad ménest,
elkergeti hetedhétországra. Hej hogy megtanulnak a sziklák beszélni,
mikor rájuk paskol, az egyik búg, a másik fütyül, az odúk huhognak: a
magas kőszálak vontatott hangokon énekelnek: azok a kőalakok, a kik
kiadják magukat örök halottaknak, nagyokat sivítanak, elárulva, hogy ők
is élnek, közbehangzik a morajló dörgés, a sziklakoloncz moraja, mit a
szél lefújt a hegyoromról. Jó volt a vándoroknak elzárni a
pokrócztakaróval menedékük nyílását: a szél körülkerülgeti a sziklákat;
a kereplés, a mit hallanak, a kavicscsoport hangja, a mit a kegyetlen
rém a sziklákra szór, égből jövő nagy hahotát kiáltva le hozzá.
Ez volt a legrettenetesebb éjszakája Máriának.
Csak reggel felé tudott elszunnyadni, a kemény kősziklára nyugtatva
fejét.
Reggel aztán, mikor a dái áldoát félrehúzta a pokróczot az odú elől,
Mária fölébredt a betörő világosságtól.
– Nézz oda alá! monda néki Horus.
Erre a nő csak térdre rogyott, két kezét keblén összetéve, s arczát az
égnek emelve, Istenhez beszélt.
Az a látvány volt a pokol után a paradicsom.
Az éjjeli szél elverte a hegyekről a ködöt, s arról a tetőről, a hol az
utazók álltak, a damascusi rónát lehetett végig látni, száz városával,
édeni ligeteivel!
Még most is a «kelet szemefénye» Damascus. Csupa kertek közepében,
miknek gyümölcsfái kincseket hordanak magukon.
Egész világkereskedés folyik a baraczkjaival, mikhez hasonlót más ország
nem terem. De mi volt ez még akkor! Egy világváros, a mihez Európának
egy metropolisát sem lehet hasonlítani. A hol most a baraczkligetek
gesztje piroslik, akkor pálmaerdők koronás zöldje sötétlett, százféle
gyümölcseivel, fürtökben, kobakokban, óriás diókban, s a hirhedett
damascusi rózsa berkeinek illata félnapi járóra átittasítá a léget, s
mentül közelebb jött az utazó, annál részegebb lett tőle.
Pálmák és olajfák közepett terült el az óriási város, mely vetekedett
Konstantinápolylyal, lakosa több volt mint ma Budapestnek, fényűzése
nagyobb, mint Párisnak, szent helye több, mint Rómának. Itt van az a
torony, melyre az izlamhivők hite szerint a Jézus Krisztus (szerintük is
próféta) az itélet napján le fog szállni az égből, itt a martyrok és
próféták sírjai, remekül épült mauzoleumok alatt: a szultáni paloták, a
mecsetek ólom és réztetői messzire ragyognak a dús aranyozástól a
paloták tömkelege közül, s a pálmák sűrűjéből toronymagasra lövellnek
fel a szökőkutak sugarai. Kéjillat terjeng az egész városon át, a mit a
czédrusfából épült házak, a szumach és szandarach mézgával fényesített
verandák párolognak ki, a futórózsák egész a háztetőkre kúsznak fel,
ezeknek a hulló levele az egyedüli szemét az utczákon, miket az
oszlopsorokon végig vonuló vízvezetékekből folyton öntöznek, hogy por be
ne lepje a fényes házfalakat, a virágos háztetőket. Gazdagság, pompa,
jóllét nevet mindenünnen dicsekedő tüntetéssel: Damascus a boldog
emberek hazája. Itt nincs koldus.
Akkor volt ez, a mikor még a sánta daemon, Timur Lenk el nem pusztítá a
török birodalom harmadik szent városát, őrjöngő fanatizmusból; kiirtatva
a pálmaerdőket köröskörül mindenünnen. A XIII. században még a
hatalmasabb szultánok székhelye volt Damascus.
A mint az «ördög hegyeit», ezt a kősziklapoklot elhagyták a vándorok,
leszállva a ligetes völgybe, az első falu, a mit értek, már otthonul
fogadta őket. Izmaeliták laktak ott. Ezek a mohamedán vallás eretnekei,
a kiknek nem kell se dervis, se uléma, sem Sheik ul Izlám, a kik pap
nélkül dicsérik Allaht és a prófétát, nem csak a szakadár hitük miatt
keresik a Taurus hegy rejtett völgyeit menedékül, hanem azért is, mert
itt nem vigyázhatnak rájuk az ellenségeik. A török, arab, beduin, a
szaraczén, a fellah, a kurd, az örmény, az mind halálos ellenségük. Ők
az assasinok hívei. Láthatatlan főnökük a «Hegyek ura.»
A dái áldoátnak itt nagyobb hatalma volt, mint a szultánnak.
Parancsolatjának szolgál minden ember.
Máriának több hetet kelle töltenie az izmaeliták völgyeiben. Elő kellett
őt készíteni a bevonulásra. Illatos fürdőkkel, balzsamos kenőcsökkel
hozzáértő vajákos asszonyok visszaadták testének, arczának ifjú
üdeségét, a puszták, a sziklasivatagok, az égető napszúrás szépségrontó
befolyása nem volt látható többé, testének minden bája visszatért. S az
idő nem telt hiába. A gyógyítási csodatételekre nem volt itt alkalom, a
hegyvidéken a szembetegség nem otthonos: hanem a helyett tanulni kellett
az arab nyelvet. Már útközben is folyvást tanította őt erre Horus; az
arab nyelv a keleten olyan, mint nyugaton a latin. A miveltség, a
tudomány, a költészet nyelve. A ki ezt érti, beszélhet tudósokkal és
fejedelmekkel Ázsia minden országában. Mária tanulékony volt: még csak
az volt hátra, hogy a helyes kiejtést is elsajátítsa, a hogy Syriában
beszélnek az előkelő urak, s megtanúljon virágos kifejezéseket szőni
mondatai közé, mikben az arab nyelv úgy tündököl, hogy tolmács nélkül
beszélhessen maga minden hatalmas úrral. «Mert e naptól kezdve én senki
és semmi nem vagyok, te vagy minden. Te mondod, hová menjünk; te mondod,
mit cselekedjünk.» Magyarázá Horus. «Én csak a te szolgád vagyok, a ki
dromedárod kantárját fogja: tudatlan paraszt szolga, a ki nem tud más
nyelven, csak székelyül. A mit nem magyarul mondanak, azt nem hallom. A
syriai népnek nem szabad azt megtudni felőlem, hogy én több vagyok, mint
Lebée László egykori hű fegyverhordozója, a jó öreg Bálint.
A dái áldoát olyan öltözetet készíttetett magának, a milyen a megholt
csatlósé volt, még a szakállát is levágta, hogy hozzá hajazzon. Máriának
pedig pompás öltözeteket hozatott India, Kashmir drága szöveteiből:
chinai selyemruhákat, damascusi virágos damasztot, és igazgyöngyöket. A
dái áldoát felfordított üres tenyeréből csak úgy hullott a kincs! olyan
varázshatalom volt a Hegyek urának neve Izmael fiai előtt.
Mielőtt a völgy rejtekéből útnak indultak volna, a dái áldoát előre
küldé a híveit, mindenféle nemzet fiainak átöltözve, hogy hireszteljék
el a csodatevő asszony közeledtét, a ki kezeinek érintésével csodákat
tesz, szemkórosokat meggyógyít.
Aztán egy csodalátó ezeret csinál.
Mire egyik városból a másikba vonulva, Damascus falai alá megérkezett
Mária, már egész dicsőítő sereg járt előtte, utána. Az «égbőljött
asszonynak» nevezték. A ki jót tesz szegényekkel és urakkal, s a mit a
gazdagoktól jutalmul kap, azt rögtön kiosztja a szegények között.
Damascus főkapujánál, mely azt a félóra járásnyi hosszú széles utczát
nyitja meg, melyet az apostolok könyve az «egyenes útnak» nevez,
tízezrei várták a népnek a kiséretével bevonuló csodatevő asszonyt, ki
fehér dromedárján bibor baldachin alatt ülve, pompás keleti öltözetben,
aranyos fátyollal letakarva vonúlt végig a virágokkal hintett utczán, a
szőnyegekkel fellobogózott paloták sorai előtt, a csodatételnek előre
hirdetett színhelyéig, a nagy «hán» piaczig, a hol a nagy szökőkút van,
mely olyan magasra lövelli fel a vízsugárt, mint a legnagyobb élőfa,
úgy, hogy az olyannak tetszik, mint egy átlátszó pálma, melynek koronája
omló vízsugarakra foszlik.
Itt várta már ezernyi szembeteg a csodaasszonyt, ki dromedárja nyergéből
le sem szállva, egy rézmedenczét töltetett meg a szökőkút
kristályvizéből s azt maga elé vitette.
A nép, mely már ekkor a paloták tetejét sűrűn elállta, áhitatos
bámulattal nézte, hogyan varázsolja el csodatevő szerré a tiszta vizet
az égküldötte asszony, pusztán azáltal, hogy a kezét háromszor
belemártja. A keze égszinkék, mikor belemártja a vízbe, s mikor kiveszi
onnan, hófehér. És aztán ezt az így megbűvölt vizet apró üvegcsékben
szétosztja a szembetegek között: attól azok mind bizton meggyógyulnak.
Otthon Európában ezért megégették volna, mint varázslónőt, a törökök
türelmesebbek: náluk szabad csodákat művelni. Nekik nincsenek
baccalaureatus orvosaik, a kik a növények és érczek rokonszenveit
felfedezték, s a szemgyulladást ojtatlan mész vizével gyógyítják,
olajjal, kámforral és szalmiákkal keverve.[8]
Mai nap már minden falusi orvos ismeri jól azt az igen egyszerű
orvosiszert, a mivel Mária csodákat művelt Damascusban, s könnyen
kitalálja, hogy lett az azurszín kéznek belemártásától a tiszta vízből
csodaír: akkor még ez mirákulum számba ment.
Egész búcsújárás támadt Damascusban, ahoz a házhoz, a hol Mária a
sátorát fölüté. Gazdag kereskedők, hatalmas emirek küldték érte aranyos
palankinjaikat, hogy ellátogasson palotáikba kedves családtagok kínzó
baját meggyógyítani, s erszény pénzt erőltettek fel rá háladatosságból.
A szolgának azonban már ki volt adva az utasítás, hogy a gazdagok
palotájától a szegények kórházába vezesse a fényes kiséretet, a
függönyös hordszékkel, a hol Mária a gyógyszert és a pénzt szétosztá.
Mentül több napot időzött Mária Damascusban, annál jobban kezdte
becsülni azt a népet, a kit otthon mindenki pogánynak, hitetlennek
szidalmaz, a kinek elpusztítására vasba öltözik az egész világ. Itthon a
saját birodalmában ez oly békében él minden más vallás hívével, hogy még
össze sem perlekednek. Ez nem szidalmazza Jézust, azt mondja, az is
próféta, s enged a tiszteletére templomokat építeni, külön az örménynek,
a görögnek, a latinnak. Sőt a saját pompás mecsetjének három minaretjei
közül az egyiket, a «menyasszonyok tornyát» a Jézus lábnyomának
ajánlotta fel, midőn az égből le fog szállni ismét a földre.
Mária mindenütt kegyelettől emelt, pompával halmozott emlékeit találta
maga előtt a prófétáknak, a szenteknek, a szent asszonyoknak, a kik
népeiket boldogították, s az uralkodóknál is nagyobb hirű költőknek. És
látta az óriási gazdagságot, mely a világ minden részeiből ideömlik,
mint a tengerbe, és a szorgalom, ész, találmány műveit, a mik innen
szétterjednek az egész világra: a nagyszerű gyárakat, a mikben a
damasztot szövik, a rengeteg kohókat és hámorokat, a mikben az
utánozhatatlan damaszk aczél kardokat készítik; a rózsaolaj, az illatos
vizek és drága balzsamok főző űstjeinek mámorillat-árasztó egész
városnegyedét; gyümölcstermesztő kerteket, miknek aszalóiban
hasonlíthatlan zamatú liktáriumokat, persikátákat sűrítik, és a midőn a
gazdagok élvezeteiről gondoskodnak, a szegényeket is meglátják. Nincs
koldus, nincs kéregető az egész városban. Roppant házak vannak építve az
utazók, a szegények számára; kész szállás mindenkinek, a ki hajlékot
kér; éjszakára fekhely és szerény táplálék, s minden utczának van
kórháza: még a beteg állatokat is ápolják.
S a hol ennyi idegen nép összesereglik, még sincs dulakodás; rendet
tartanak itt: a tolvajt röptiben elfogják, s minden piaczon ott van a
vándorló biró, a ki igazságot tesz a nép közt s nem kér díjat érte.
Nem kell az idegennek attól félni, hogy megbántják, nyitott ajtó, ablak
mellett elalhatik nyugodtan, még lárma sincs éjjel az utczán. Ki
lármázna éjjel? itt nincs részeg ember. A damascusiak termesztik a
legfölségesebb szőlőt, de bort nem csinálnak belőle, aszaltan vagy
mustképen fogyasztják, százféle gyümölcs nedvéből készítenek italt, a mi
csak felfrissít de meg nem mámorosít.
S ez a szüntelen felpárolgó édes illat, a mit nem fertőztet meg a
rondaságok bűze, ébren is álmodozóvá teszi az embert, kivált az idegent,
a ki meg nem szokta: úgy érzi, mintha egy idegen világban járna.
Mária megijedt magától, ő megszerette a hitetlenek fővárosát! Olyas
valamit érzett, a mi a szívet elaltatja. Pedig hiszen nem azért jött ő
ide.
Hanem hogy a rab urát felkeresse.
Azt tudta a megholt szolgájától, hogy a férje Malek Kamel fogságába
esett.
Minden ember, a kivel a városban összejött, akármi nemzetbeli volt is,
csak elragadtatással beszélt a kalifáról; a nép ezt a melléknevet adta
neki: «az igazságos»! Imádták, leborultak előtte, mindenki szerette.
Mária úgy óhajtott volna már a színe elé kerülni. De nem lehetett. Malek
Kamel több nap óta elzárkózott a szerályába, a mi palotacsoportozatával
maga egy város volt. Olyankor szokta ezt tenni, a midőn neki, a
legmagasabb földi birónak kell itéletet hozni. Ily nehéz napokon elzárja
magát az egész élő világtól, s nem tanácskozik mással, csak Istennel.
A szerály minden kapuja be van zárva ilyenkor. A nép áhítattal lesi,
mikor nyilnak meg az aranyozott rézkapuk ismét, kik lesznek azok, a kik
belőle kijönnek, a kikre a kalifa itéletet mondott; életnek, vagy
halálnak fiai lesznek-e?
Az itélet kimondását megelőző napon lovas kikiáltók járják be a várost,
trombitaszó mellett hirdetve, hogy a fekete kút piaczára nyiló kapu
holnap reggel, az első szúra éneklése után ki fog nyittatni, jőjjenek
fel minden népek meghallgatni a kalifa igazságos itéletét.
Senki sem tudta, hogy kire szól majd az itélet; de az köztudomásu volt,
hogy a «fekete kút» piacza csak büntetések végrehajtásának szokott
színhelye lenni. Fekete márvány medencze veszi körül e szökőkutat, innen
az elnevezése; a medencze közepén áll egy roppant fekete márvány
koloncz, annak a közepéből lövell fel a vizsugár. Az itélethirdetés
napján a vizömlés megszakad, s csak akkor lesz látható, hogy a
kolonczról vaskarikák függnek alá.
– Oda neked is el kell menned! mondá a dái áldoát Máriának. Ott
bizonynyal észre fog venni a kalifa, s akkor ő hivat fel maga elé. Vigy
magaddal a gyógyszereidből.
Másnap korán reggel odaviteté magát Mária a palankinjában; a nép, a mint
megismerte, utat nyitott előtte, s hálálkodva fogadta; a piaczon a
legkiválóbb helyet engedték át számára, az Ali mecset külső arkádja
alatt, a honnan a szerály kapujára és az arany rácsozatos erkélyre épen
olyan jól láthatott, mint a fekete kútra, szegény bünösök szomorú
szinpadjára.
Az egész tért sűrű néptömeg tartá elfoglalva; a házak lapos födelei is
rakva voltak bámuló férfiakkal, nők csak a sűrű ablakrácsozatok és a
palankinok kárpitjai mögül kandikáltak elő.
A mint a muezzin a szúrát elénekelte, egyszerre föltárultak a szerály
érczkapujának szárnyai s a fölöttük levő erkély táblái, s míg alant a
rézhidon széles alabárdokat viselő fekete azopardok tódultak elő, az
erkély ballustrádján megjelent a kalifa, udvari kiséretével, emirjeivel
és ulémáival, s helyet foglalt egy számára emelt mennyezetes zsellyén.
Szép, daliás, fejedelmi alak volt Malek Kamel; hosszú fényes fekete
szakállal, napbarnított arczczal, nyugodt tekintettel. Az idegent
meglepte az arcz, a damascusi már ismerte annak bűbáját.
De egyszerre hűtlen lett minden szem a szultán arczához, a mint a
rézhidon át előléptek az elitélt bűnösök. Két templárius vitéz volt, a
rend teljes ornátusában; hanem sisak nélkül, fedetlen fővel. Ez meglepő
látvány volt. Senki sem várta. A templomos rend hadviselő vitéz
ellenfél. Azt leöletheti a kalifa, ha foglyul ejté (a hogy előde
Szalahaddin meg is tette a tiberiasi ütközet után), de hogy birája
legyen a templárius nemes lovagnak a szaraczén szultán, a ki itéletet
mond fölötte, ahoz rendkivüli összetalálkozások kellenek a csillagok
aspectusaiban.
Az egyik templáriusnak a mellére, épen a nagy veres kereszt közepébe egy
kitárt pergamen volt feltűzve, a min latin irás volt látható.
Oda vitték mind a kettőt a fekete kúthoz s karjaiknál fogva
odakapcsolták a vas karikákhoz.
A templomosok haja egész a szömöldökükig ért, ott kereken el volt vágva,
a mi tekintetük mogorvaságát még inkább fokozta.
A nép mély csönddel fogadta e látványt; a tömegben keresztyének is feles
számmal voltak, kik hitsorsosaik petengérre állításában hitüket látták
meggyalázva.
Mária elszorult szívvel várta az itélet kihirdetését. Saját sorsának
előjele volt az. Ha a kalifa a fogoly templomosok iránt kegyetlen tud
lenni, akkor ő sem kereshet nála irgalmas szivet; ha az «igazságos»
melléknevű Malek Kamel arczulüti magát az igazságot, hogyan reméljen
tőle az, a ki az igazságnál többet: kegyelmet keres nála?
A trombiták harsogtak, a serif felhágott a fekete kőre s kibontva a
pergamentekercset, messzehangzó szóval kezdé olvasni az itéletet.
«Az egy igaz Isten, Allah, és az ő prófétája nevében! Én Malek Kamel
kalifa, fia Malek Adelnak, Damascus szultánja, hirdetem minden
igazhivőnek, valamint a Messiás követőinek és a Mózes hiveinek egyaránt:
Miszerint ezelőtt tíz nappal két keresztviselő vitézek, kiknek neveit
elhallgatom, hogy hozzá tartozandóikat szégyen ne érje, követi zászló
oltalma alatt, mint a templomos rend perjelének küldöttei hozzám