A czigánybáró; Minden poklokon keresztül - 08

feleségétől, a nélkül, hogy egyszer kedve szerint megcsókolhatta volna.
Sirt is miatta, erős férfi létére.
– No ne sirj, süvem, vigasztalá őt Lebée László, a hová most megyünk,
ott vannak ám még csak szép asszonyok!
– Mit ér, ha egyik sem enyim!
Nem ilyen könnyű munkája volt Zenobiusnak a gyermektábor
visszafordításával.
Azokat már a velük együtt kóriczáló patarénok gonosz lélekkufárjai úgy
felbujtogatták, hogy semmi okos beszéd nem fogott rajtuk többé. Ezek az
átkozottak nem vették azt jó cserének, hogy a gyermekek helyett a
férfiak mennek a keresztes hadba, mert ők mind arra néztek, hogy ezt a
sok apró csemetét, kit a byzanczi hebdomon piaczon, kit meg az afrikai
partok városaiban jó áron rabszolgákul eladogatnak, a szemrevaló
leánykákat különösen pártfogásuk alá vették – azoknak czifra ruhákat,
klárisokat ajándékoztak, sok pénzük bánta már, azt nem lehetett
veszendőbe hagyni. Ők szították a szent tüzet legjobban a gyermekek
közt, hogy ne engedjék magukat visszatéríteni a hitetlenek elleni
hadjáratból. «Nem viszi kend ezeket vissza békességgel Zenobius apó!»
– No ha nem viszem vissza békességgel, visszaviszem háborgással.
Zenobius összegyűjté az egész gyermektábort a Maros partjára, a
leglármásabbakat a maga közelébe; s akkor elővett a tarsolyából egy nagy
függő pecsétes levelet. Azt mondta, hogy ez a pápának a bullája;
mindenki boruljon térdre, a ki azt hallgatja.
Szót fogadtak neki, az egész tábor köröskörül letérdelt. A kik azonban
nem követték a példát, azok voltak a patarénok. Nekik a pápa nem volt
pápájuk, mert ők áriánusok, sőt manichæusok voltak. Ők csak állva
hallgatták a teherhordó szamaraik mellől a szép szókat.
Azok pedig ő rájuk nézve nem voltak szép szók; mert nem egyéb mondatott
azokban, mint hogy igen üdvös dolog a hitetlenek ellen harczra kelni és
őket mindenütt e föld szinéről elpusztítani; de minek előtte megtámadnók
azokat az ő országukban: elébb tisztítsuk meg tőlük a saját országunkat.
Ime itt közöttünk élnek, dobzódnak, duskálkodnak, vérünket szívják,
erkölcseinket megrontják, csalnak, lopnak, ragadoznak, hamis pénzt
vernek, és boszorkánymesterséget űznek, leányokat elcsábítanak fiuknak
vérét veszik, azzal Bafomet bálványainak áldoznak – a gonosz
patarénusok! Rajta, ifju keresztyének: üssétek, vágjátok, tűzbe vízbe
dobáljátok; átkozott kincseiket feloszszátok, a hol őket találjátok.
Ez a rendelet pedig fölöttébb megtetszett a fiatal keresztes tábornak.
Ott mindjárt el is kezdték azt foganatosítani a köztük őgyelgő
patarénokon; a kik későn vették észre a nyakukra szorult hurkot. Sok lud
disznót győz.
A kit ott agyon nem vertek, azt a vízbe dobták, az árukat prédára
vetették, s akkor aztán beleizlelve az olcsó háboruba, neki fordultak a
hátuk mögött hagyott városoknak, tűzzel és parittyával; azokban minden
ott letelepült patarént elvertek, agyonvertek, kivertek, házaikat,
sátoraikat szétbontották, felégették: dúlva, rombolva szétoszlottak az
ország minden részébe, összekeveredve mindenféle tolvaj csőcselékkel s
hurczolva szét a rémületet az egész királyföldön; majd felfordították az
egész országot.
Zenobius tehát hiven beváltotta a szavát, hogy a gyermektábort
visszafordítja a saját országába; de ugyan nem volt köszönet benne.
Csodálatos módon változnak az idők!
Ugyanabban a magyar nemzetben, mely száz év előtt az országán keresztül
vonuló keresztes hadakat olyan szépen fogadta, hogy a míg csak ki nem
tisztultak az országból, mindig ütötte a hátukat, most egyszerre
feltámadt a nagy lelkesedés, magának is lóra ülni a szent sír védelme
végett. Még lóra hagyján; de hajóra, tengerre, a minek nincsen
gerendája. Hiszen tudni való, hogy a magyar elődök mindig hires utazók
voltak. Előjöttek Scythiából, avagy pedig Scandinaviából: – nem lehet
tudni bizonyosan, mert sehol még egy fizetetlen árjegyzéket sem hagytak
maguk után, a mivel a veszekedő historicusok egymás fejére olvashatnák,
hogy őseink a kalevain, vagy a turkomán korcsmárosoknak maradtak-e
adósok a széna árával? Látszik, hogy mindenütt készpénzzel fizettek. Ide
megérkezve Attila örökségébe: itt sem volt pihenésük; le-leutazgattak
Olaszországba, aztán megint fel Spanyolországig, keresztül a megnézésre
érdemes Németországon, s benézegettek Konstantinápoly rézkapuján; de
mindig lóháton utaztak. Most először adták rá a fejüket, hogy a vizen
uszó gerendákra lépjenek. A legrosszabb időben. Amonnan mély Ázsiából
fenyegető nagy néptenger hömpölygött Európa határai felé: Dzsingiszkán
fiainak százezernyi mongol hordái, a kikkel szembeszállni ugyan kellett
minden ember a gátra; idebenn pedig hegygyel-éllel összehányva az egész
ország: a nép kizsarolva a főuraitól, a szaraczén adószedőktől; a
nemesség elkeseredve; az udvarnál Zsodoma és Gomora; a királyné
elcsábíttatja az öcscsével a nádor feleségét, erre a primás a királyné
ellen olyan tanácsot ád, a mit kétfélekép lehet olvasni, a nádor férji
boszúból megöli a királynét; s a visszatérő király azt mondja rá: «no
fiaim, ez többet meg ne történjék!»
S ekkor jutott eszébe Endre királynak, hogy ő elmegy Palestinába, a
Jordán vizében megfürödni. Látszik ebből is, hogy milyen régi szokás az,
hogy mikor a családapának nagyon sok a házi gondja, boszantják,
zaklatják, exequálják, olyankor úgy tesz, hogy elutazik fürdőkre, jó
messze.
De hát menni kellett. Minden európai nép megöntözte már a vérével
Palæstina mezőit, csak két nemzet nem járt még ott: a magyar, meg a
porosz. – Az utóbbi azért nem, mert még akkor pogány volt. Ravasz
burkus! Ezt is úgy tudta kispekulálni, hogy az egész keresztes hadjárat
alatt, a mig mások tengerszámra öntötték a vért s bányaszámra az aranyat
és ezüstöt Syria homokjába, azalatt ő ott sütötte a makkot a Perkúnász,
meg a Pikollosz istenek számára, s csak a foglyai vérét áldozta meg a
Potrinposz istennek; de nem a magáét. Mikor még legbutább volt is az
európai népek között, már akkor is legokosabb volt közöttük.
Tehát a magyar maradt legutoljára.
De a mint ez felkerekedett, akkor aztán egyszerre a többi nemzetek is
összeszedték magukat s gyültek a fegyvereseikkel a dalmát tengerpartra,
a hol a velenczések Lloyd társasága várt rájuk a hajóival, hogy
átszállítsa őket Ázsiába: természetesen illendő viteldij mellett.
Ellenben megérte a magyarok királya azt a nagy dicsőséget, hogy ott
mindjárt Spalatóban, a hajdani római császár, Diocletian fényes
fővárosában az összes keresztyén nemzetek minden keresztes hadai őtet
kiáltották ki az új hadjárat fővezérének; s e nagy tisztesség folytán a
magyar király, mint fővezér mellé sorakoztak alvezérek gyanánt
Bajorország és Ausztria nagy fejedelmei, s valamennyi kisebb német
fejedelmek, herczegek, a mi már maga megérdemlette ezt az utat.
Spalatóban a Diocletian császári palotájából átalakított fölséges
szentegyházban fogadta az első áldás a magyar királyt, a kinek hadait az
«arany kapun» bocsáták be a városba, és az «ércz kapun» bocsáták ki a
tengerre, a hol kedvező szél fogadta a vitorláikat, úgy hogy minden
nagyobb baj nélkül megérkezének Cyprus szigetére, a hol már várta őket a
jeruzsálemi királynak és patriarkának a küldöttsége s a templomos
vitézek, a szent János lovagok és a németrend főfő generálisai.
De még Cyprus szigete népét is magukkal ragadták királyostul együtt; úgy
hogy mikoron nagy diadallal megérkezének Ptolomais városába, oly nagy
hadsereget szállítottak partra, hogy ahhoz hasonlót Szaladin ideje óta
nem látott a szent föld, a hogy ezt az egykorú arabs történetiró
Ibn-Alatir följegyzé, hozzátévén, hogy ezt a roppant hadsereget három
frank király vezette. (Az egyik volt a magyar, a másik az osztrák, a
harmadik a cyprusi; hanem hát az arabs nyelvnek, mely az oroszlán
számára hetvenöt névvel bővelkedik, valamennyi keresztyén nemzet számára
csak egyetlen egy elnevezése van: «a frank»).
Volt azután Ptolomais városában valamennyi szentegyházban általános Te
Deum laudamus, hogy a magyar király megérkezett legyőzhetetlen
hadsereggel, megszámlálhatatlan lovassággal, és remekbe készült
vítornyokkal, hajítógépekkel és más efféle várostromló szerszámokkal.
Előttük volt hát a szent föld, csodákkal nevezetes vidékeivel, a mikre
gondolni a távol lakó híveknek oly lélekemelő óhajtozás!
Csak két dolgot nem találtak maguk előtt: – először kenyeret, a mit
megegyenek; és másodszor ellenséget, a kit megverjenek.
Ez évben inség volt Syria leggazdagabb vidékein, kiasztak a vetések,
magának az ottlakó népnek sem volt mit enni.
Pénzért sem lehetett kapni eleséget. A nyájak is mind fel voltak hajtva
a hegyek közé a porrá aszott mezőkről, az ott maradtaknak csak a csontja
volt, meg a bőre.
– Hát ez az a tejjel-mézzel folyó Kanahán? zúgolódának a magyarok. (Az
európai katona nincs szokva a koplaláshoz, mint az ázsiai, s ez nagy
bizonyíték nem-ázsiai eredetünk felől, mert a magyar katona legkevésbbé
szereti a koplalást.)
Hiszen tudtak volna ők magukon segíteni; tele volt a vidék gazdag
kolostorokkal, s ha az egész világ éhen hal is: ezekben soha sincs
inség; hanem az a nagy veszedelmük volt a magyaroknak, hogy magukkal
hozták a bajorokat. A hogy Richard de Saint-Germain bizonyítja, a
bajorok voltak azok, a kik legjobban kitüntették magukat a kolostorok
kirablásában, úgy, hogy az utánok jövő magyaroknak már nem maradt mit
elvenni. Mikor egy kolostorajtóhoz érve, azt hallották a guárdiántól,
hogy «itt már a bajorok jártak»: akkor csak bátran visszafordulhattak és
odább mehettek.
Utoljára a ptolomaisi patriárka arra fakadt, hogy «adtál uram keresztes
hadat; de nincs köszönet benne!»
S annál nagyobb baj volt, hogy ellenség nem akarta magát mutatni sehol.
A zúgolódásban a legkifogyhatatlanabb volt a jó Brüniszkáld lovag.
– Mért nem hagytatok engem otthon? Az egész úton majd a lelkemet adtam
ki a tengeri nehéz nyavalyában. Semmi étel nem maradt meg a gyomromban.
Most meg már a mikor megmaradna, nincsen a mi bele menjen. Héj te
csodatevő Zenóbius! most mutatnád meg, hogy mit tudsz? Itt van a Mózes
próféta pusztája! Itt van az éhező Izrael. Keresnéd meg a pusztában
azokat a fürjeket, a mikkel Mózes táplálta a maga népét; vagy nem bánnám
én, ha manna lenne is; mert én már csak úgy zörgök a pánczélomban, mint
a mogyoró a hajában, a nagy elsoványodástól.
S valóban ez volt a véleménye a többi szász vitézeknek is. S talán ez
volt az utolsó eset, hogy a magyarok a szászokkal tökéletesen egy
véleményen voltak.
Azt mondá erre Zenobius, hogy «no hát jól van, elmegyek a pusztába, és
bizonyára találok a számotokra valamit, a mi csodálatos lesz».
El is ment, oda volt három napig a Cison folyam vízesései között, akkor
visszatért – egy dárdával a kezében.
– Ime itt van: rátaláltam.
– Ugyan mi az a mit találtál? monda Brüniszkáld.
– Megtaláltam a szent dárdát, a mivel a keresztfára feszített Idvezítő
oldalát megöklelte a római lictor.
– De hát honnan tudod, hogy ez épen az a dárda?
– Hát először is rá van vésve Longinusnak a neve a dárda nyelére;
másodszor a vasa egész odáig, a meddig az Ur szent testébe behatolt,
most is meg van aranyozódva az isteni vértől; és harmadszor: bármely kés
hozzá ér a dárda vasához, rögtön hozzá tapad és rajta marad függve.
Hát ilyet még Brüniszkáld soha sem látott. A bizony igaz volt!
Mindjárt vitték nagy processióval Endre királyhoz a feltalált ereklyét,
annak ajándékozta Zenobius. A magyar király már ekkor sok mindenféle
drágaságot összeszedett, a többek között (Tamás érsek feljegyzései
szerint) Szent Péternek a koponyáját, Tamás apostol jobb kezét, s egyet
a hét rézkancsó közül, a mikben Jézus a kánai menyegző alkalmával a
vizet borrá változtatta. De a szent lándzsa mindezeknél nevezetesebb
ereklye volt.
A király ezt a lándzsát, különös kitüntetésképen, a vitéz székely
vezérre, Lebée Lászlóra bizta, hogy ő vigye azt elől majd a csatában, a
hitetlenek ellen.
Ismerjük azonban a szászoknak az örökös versengését a székelyekkel. Hát
már ez nekik csavarta az orrukat, hogy mért bizta a király épen Lebée
Lászlóra a szent dárdát, mért nem inkább Brüniszkáldra.
Elkezdték alattomban a szász grófot ösztökélni.
– Hallod-e, süvem, László, azt mondá Brüniszkáld a székely vezérnek, én
beszéltem itten több zarándokokkal, a kik már régóta letelepedtek a
szent földön.
– Kedves egészségedre kivánom.
– Hát azok nem olyan ostobák ám, mint mi ketten.
– Talán bizony olyan ostobák, mint mi tízezeren?
– Azok tudják mindazt, a mi már eddigelé a keresztes hadjáratok alatt
történt.
– Akkor bizony sokat tudnak.
– Hát azt is tudják, hogy ezt a szent lándzsát már régen megtalálták más
keresztes vitézek, a kik Bouillon Gottfrieddal itt jártak, meg is tette
ez a maga csodáit az antiochiai ütközetben, a mikor Kerboga szultán
marhasokaságú szerecsen táborát tönkre verték. Már akkor kezükben volt a
szent lándzsa.
– Hát bizonyosan megint elvesztették.
– De nem vesztették el; mert ugyanazzal a szent lándzsával indultak a
harczba a burgundok, aztán meg az olaszok, majd meg a németek,
Cappadociában, meg Korazánban!
– Ejnye! Ha szabad volt németnek, francziának, olasznak megtalálni a
szent lándzsát, hát nekünk magyaroknak ne legyen szabad tán? Azért is ez
az igazi szent lándzsa! A többi lehetett hamis.
– De bizony az volt az igazi, a mit Barthelemi szent Péter megtalált,
mert az annak a valódiságát csodatétel által is bebizonyította.
– Ha csak csoda kell! Itt a tenyerem, fogadjunk, hogy a mi Zenobius
atyánk minden csodát megtesz, a mit a franczia szent el tudott követni!
Majd bizony: egy magyar szent egy franczia szent elől hátul fog maradni!
– No hát tegye meg azt, a mit Barthelemi megtett: a tűzpróbát a két
máglya között.
– Négy máglya között, ha úgy kivánod!
– De az egész hadsereg szeme láttára.
– Megcselekszi!
Azzal mind a ketten felmenének a patvarkodó felek a királyhoz követelni,
hogy a szent lándzsa hitelességének megpecsételése végett parancsolja el
a két máglya közötti tűzpróbát Zenobiussal; a mit a király, neki nem
kerülvén semmibe, azonnal el is rendelt.
Kinn a szabad síkon állították fel a két nagy farakást, egymástól csak
épen akkora távolban, hogy egy ember átmehetett a szoros közlén.
Jelen voltak a csodatevő istenitéleten a magyar királyon és az ő zászlós
urain kívül sok más potentátok, Európa minden országaiból, a kik egymás
nyelvét meg sem értették s mind azok a sátoraik alól nézték ezt a
szívemelő látványt.
Lehet bizony, hogy Brüniszkáldot még mindig bántotta a belső féreg, hogy
Zenobius által így elhagyta magát ragadtatni a szerető felesége öléből,
a jó káposztás hús mellől ide ebbe az éhhalál országába, a dögvész
birodalmába s azért szerezte a számára ezt a dicsőséget, a mi elől
Zenobiusnak épen nem lehetett kitérni. Brüniszkáld mindenütt a sarkában
volt egész az utolsó pillanatig: nehogy a jámbor lélek még Illés próféta
szekerét is megtalálja valahogy s elillanjon rajta a messzeségbe.
Elkisérte őt egész a két máglyáig, a mi az aljától a tetejéig
meggyujtva, egész lángban égett. Ezen két tűz közötti szoroson kelle
átsétálni a jó Zenobiusnak ép testtel és csuhával, kezében a szent
dárdát emelve magasra; s még csak a szakállának sem volt szabad
megperzselődni, hogy a csodatétel tökéletes legyen.
Brüniszkáld csak nem hitte, hogy a tüzes folyosó tulsó oldalán Zenobius
élő testben jőjjön el.
És mégis úgy történt. A próféta a szent dárdával épkézláb jött ki a két
tűzrakás közül.
«Miráculum! miráculum!» rivallá az egész fegyverhordó népség, a mint ezt
a csodát meglátta; a főurak és potentátok, a kik ennek szemmellátó tanui
voltak, követelték a patriarchától, hogy Zenobius atyát rögtön
«szentnek» nyilvánítsa; a mi menten meg is történt. Az új szentet a
harczi nép vállaira kapván, úgy hordozá körül a táborban: Ime ez már egy
valóságos eleven szent! Igazi csodatevő, a kiben nem lehet kételkedni;
mert saját szemeivel látta őt mindenki! Ennek az ereklyéi használnak
minden bizonynyal! Csak kapni lehetne belőle! De hogyne lehetne, mikor
itt van? Eleinte csak az olvasóját rántották ki az övéből, azon
osztoztak meg szemenkint, majd az oldalára kötött kordájára került a
sor, azt is szétvagdalták: boldogok a kiknek jutott belőle! Aztán
elkezdték a bocskorait leszedni a lábairól, majd a csuhájának estek;
egyik is hasított belőle egy darabot, a másik is; míg utoljára úgy
leszedtek róla minden rajtalevőt emlékezetnek okáért, hogy nem maradt
rajta semmi sem. – Ellenben még egy tizedrésze a tábornak sem kapott
belőle ereklyét, s az egész nép odatolakodott hozzá, hogy valamit
nyerhessen tőle. Hátha a szakállán megosztozni lenne a legkegyesebb
tisztelet? Nosza neki estek: azt is szálankint kitépték, de még így sem
jutott belőle mindenkinek. Pedig ha ez a barbár nép egyszer bele kerül a
buzgóságba, ez aztán meg nem tér belőle. Egyik tisztelőjének az jutott
eszébe, hogy egy fül nem a világ: s már akkor a kezében volt. A példa
meg gyújtott: – a mint egy kikezdte, a többi folytatta az új szent
szétdarabolását; széttépték izekre, minden csontocskáját szörnyen
megbecsülték; a fejét megtartották a király számára; – nagyobb
megdicsőülés halandó embert soha nem érhetett, mint Zenobius atyát a hű
magyar, szász és bajor keresztyének között.
Ime tehát ismét megtaláltatott a szent dárda, a melylyel a keresztes
vitézek annyiszor visszaadták a pogányoknak a kegyetlen öklelést, a mit
Pilátus katonája idvezitőnk testén elkövetett, s ezuttal magyar kézbe
került a dárda. – Már most azután semmi sem hiányzott a diadalmas
hadjárathoz egyéb, mint az eleség és ellenség.
Az is megérkezett. De nem azon az úton, a melyen hajdan Mózes élelmezte
a népét, égből hulló manna képében: (ez rosszabb; de az olcsóbb
methodus) hanem velenczei kereskedő hajók alakjában, a mik bőséggel
szállítának mindent, a mi szájat és torkot gyönyörködtet (ez a jobb; de
a drágább módszer). Oh a velenczések nagyon bölcs emberek voltak: az
egész keresztes hadjáratból ők nyerték meg a legtöbb krisztust, (azt
tudniillik, a mit mi nálunk «pénz»-nek hínak) s ha mások harczoltak az
«igazi keresztnek» a fájáért, ők harczoltak az igazi keresztes
tallérokért.
Tehát a velenczei hajóraj megérkezte után lett enni inni a keresztes
táborban, a mennyi csak kell s a mint ennek hire futamodott, rögtön itt
termett az ellenség is.
De nem az az ellenség, a ki jön lóháton, puskával, tegezzel; hanem az a
sokkal rosszabb, a ki jár mankóval, rongyokban: a koldusok rettentő
tábora.
Ezek voltak az igazi Sisera hadai, a kik a keresztes vitézek táborát
minden oldalról ostromolták, pogányabbak a pogánynál. Azt irják róluk,
hogy mikor egyszer a keresztes hadak egy várost ostrommal bevettek, a
hol a védő sereg már minden élelmi szert elfogyasztott: a berohanó
koldusok sokasága egyebet nem találván, megette magát a lemészárolt
ellenséget! – Igen bölcs gondolat volt a keresztes hadak fejedelmeitől,
hogy ezeknek is adtak egy vezért, a kinek «koldusok királya» volt a
neve. Ennek a hivatala volt a koldusországot administrálni, a koldus
nemzetet jó rendben tartani; büntetéseket kiosztani; a ki nem odavaló,
azt elcsapni. Mert akadtak olyan hitehagyott koldusok is, a kik
elszegődtek a nemes urakhoz, lovat tisztítani s ezért bért kaptak, sőt
még a sánczásásban is részt vettek, fizetésért; az ilyenek nem érdemlik
a koldus nevet, mert az igazi koldus nem dolgozik: hanem csak énekel és
sántít.
Tehát ilyen akadt százezer Ptolomais város alatt, a mint neszét vették,
hogy ott nagy a dinomdánom az uraságok közt. Volt ott minden nemzetbeli
koldus, férfi, leány, gyermek és banya. Itt vannak ezek már Husleves
Gottfried[4] óta. A koldus nem fogy el soha.
Az volt aztán a nagy tudomány a fővezérek részéről, megnyerni tyúkkal,
kalácscsal a kolduskirályt, hogy ne az ő táborára hozza a maga
ármádiáját, hanem vigye a szomszéd vezérére: annak énekeljenek.
Azonban még ez sem volt az ellenségek legrosszabbika.
Hanem egyszer csak megtelt a város, s onnan valamennyi tábor minden
oldalról összesereglő asszonyi szépségekkel. Egész gályateher számra
vitorláztak oda távol szigetekről azok a vállalkozó tündérek, a kiket az
elébbeni keresztes vitézek a hitetlenek földén összeszedtek, de
visszatértükben magukkal haza Európába nem vihettek; mert az ottani
kegyetlen törvények szerint a házasságon kívüli szeretőket máglyára
vetették. Most azután ujra nekik állt a világ! Ázsiában minden szabad.
Egy az Isten és négy az asszony! Ez a Mahomed vallása. De külömben az
ott lakó görög szépségeket sem kellett nagyon oktatni az eleusi
mysteriumokra; emlékeztek ők azokra még Aphrodite asszonyság idejéből. –
Lett ott tivornyázás, de olyan, hogy Sardanapál látta mássát.
És még akkor a rózsának nem volt tövise: a mit csak két századdal később
adott ajándékba az újvilág az ónak.
Hogy Lebée László nem tagadta meg magától a világi örömöket, a miket a
kedvező alkalom kinált, azt legjobban tudta a jó Brüniszkáld, a kinek a
süve minden diadalával el szokott dicsekedni, a miket meghódított
szépségek szivein nyert; ez pedig csak szörnyűködni tudott rajta.
– Bizony istentelen ember vagy te, édes süvem László.
– Hát hiszen Oroszlánszivű Richárd király is csak így tett. Ha annak
szabad volt.
– Mikor te neked olyan szép, derék, hűséges feleséged van otthon.
– Hiszen épen az, hogy «otthon» van.
– Hátha az is úgy tenne teveled, a hogy te ő vele, hogy mindennap
megcsalna?
– De nem teszi ám. Mert az asszonynak hűségesnek kell lenni.
– Hát a férfinak nem?
– Azt látod. Bizony te is bölcsebben cselekednél, ha a helyett, hogy itt
duzzogsz a sátorodban s korbácsolod a hátadat, eljönnél velem az eleven
virágok kertjébe s szakítanál magadnak belőle.
– De már azt nem teszem. Mert én az én szerelmes galambomat, az én
árvánhagyott kis feleségemet el nem felejthetem. Mikor idegen
asszonyszemélyt látok, mindig csak az jut eszembe, hol búsul most nagy
magányosságban az én drága Anikóm? hogy tölti napjait? Hogy ő is gondol
rám, onnan tudom, mert minden éjjel megjelen álmomban. – S aztán, mikor
ébren akarom őt látni, előveszem azt az imádságos könyvet, a mit ő tőle
kaptam ajándékba, mikor még jegyesek voltunk; ebben van egy szent kép
gyönyörű festéssel; mikor ennek az arczát nézem, mindig azt hiszem, hogy
az övét látom.
– Bizony nagy bolond vagy te jó Brüniszkáld!
… Egyszer aztán beleunt ebbe is Lebée László.
Ez a sok olcsó virág a szerelem kertjében, a mit szakítani sem kell,
odahull magától, elveszté ingerét: elfásult irántuk; nem találta
kedvtelését a nagy lármás dáridókban, behúzta magát a sátorába.
Brüniszkáld azt hitte róla, hogy megtért.
Dehogy tért meg, csak még rosszabb útra tévedt.
A burgundi segédcsapatokkal együtt érkezett meg egy gálya, mely csupa
hölgyeket hozott Ptolomaisba. Hanem ezek mind szent zarándoknők voltak,
a kik nem a világi gyönyörűségeket keresni jöttek a szent földre, hanem
az örök idvességet.
Ezeknek a vezetője volt Clarinda, az ifju de Blois Balduin özvegye, ki a
hitetlenek elleni harczban elesett férjének sírját jött felkeresni.
Clarinda bámulatra méltó szépség volt. De a milyen szép, olyan hideg.
Mintha csak egy márványszobornak az arczára vesztegetné valaki a
kacsingatását.
Ezt nem lehetett semmi úton megközelíteni. Kincsek ajándékozásával nem
lehetett őt megejteni: mert maga is gazdag volt, bőkezü az
alamizsna-osztásban, és semmi világi pompát, ékszert, kösöntyűt a testén
nem viselt. A szive gyönge oldaláról sem lehetett őt megtámadni, mert az
elveszett férj emléke őrizte azt, mint fölnyithatlan zár. Jégből van
annak a nőnek a szive, a ki igazán gyászol.
Ebbe a nőbe lett szerelmes őrült módra Lebée László.
Pedig hát tiszta bolondság volt tőle ilyen szerelemnek magát általadni;
mert ha Clarinda szivét valahogy meg tudná is olvasztani, de azt a
lánczot, a mivel a feleségéhez van kötve, nincs az a tűz, a mi
elolvaszsza.
– Bizony neked is jobb volna, édes süvem László, ha a hátadat
korbácsolnád, mint hogy a holdvilág után epekedel! Monda neki
Brüniszkáld, a kinek a szive baját megvallotta, épen olyan őszintén,
mint a hogy elbeszélte neki a tilosban szerzett örömeit.
Egy nap aztán egész felhevülten jött ki a városból Lebée László. Egész
feje tűzben látszott lenni, s nem birt maradni a helyén. Végre csak
megvallá Brüniszkáldnak, hogy mit talált ma, nagy gyóntatására.
– Hallottad-e hirét valaha a tarentának?
– Azt se tudom én, hogy étel-e, vagy tengeri szörnyeteg.
– Én sem tudom. Más sem tudja. Parányi kis állatocska. Némelyek azt
mondják, hogy valami féreg, mások azt, hogy kigyó. Ez az állat az
Ascalon völgyében lakik. Mikor a legelső keresztes hadsereg e völgyön
átvonult, akkor ismerték meg, akkor is csak a csodálatos hatásu
csípéséről. Nappal nem jön elő, csak éjjel támadja meg az alvó embert. S
a kit megmart, az rögtön, ha férfi, abba az asszonyba, ha asszony, abba
a férfiba halálosan szerelmes lesz, a kit legelébb meglát, s ha vágyát
ki nem elégítheti, a tarenta csípésébe belehal.[5]
– Őrizkedni fogok, hogy az Ascalon völgyében ne aludjam. Te pedig eredj
el a perjelhez és gyónd meg neki, hogy hányszor csípett meg – a tarenta
féreg.
– Egyszer se biz engem. Hanem én akarok vele megcsipetni mást.
– Hogyan? Hiszen csak nem egy békaugrás ide az Ascalon völgye. Sohse
kerülsz te oda.
– De ide kerülhet a tarenta! Látod, milyen élelmes emberek ezek a
görögök. Még a kőből is olajat tudnak facsarni. Egy ilyen házaló
olajkárostól, a ki mindenféle ereklyékkel, csodatevő szerekkel
kereskedik, vettem ma ezt a bűbájos kösöntyűt, ebben az aczéltokban.
Megnézheted.
– Hisz ez nádból van.
– Az ám, olyan nádból, a minőből az arabok mézet készítenek. A
zarándoknak úgy árulják, mint «passiokösöntyűket». Azt állítják, hogy
ugyanabból a nádból készültek, a mit a Pilátus katonái
csufondároskodásból a Jézus kezébe adtak királyi pálcza helyett.
– Hát az nem lehetetlen.
– Hanem ennek a karpereczczé összetekert nádacskának valami titkos
fortélya van. Ebbe van elrejtve egy tarenta féreg úgy, hogy ki nem jöhet
belőle; hanem az egyik végén, a csomójánál van egy kis luk fúrva, a
melyiken a fulánkját kieresztheti. Ezt pedig annak, a ki megveszi, be is
próbálják. Mihelyt meleg parázs fölé tartják a kösöntyűt, a tarenta
rögtön kibocsátja vékony, piros fulánkját a szűk lyukon. Ugyan így tesz,
mikor éjjel, valakinek a karjára csavarva, az emberi test melegét
megérzi.
– De hát minek neked ez a veszedelmes bolondság?
– Nem nekem; de másnak való ez. Annak a szép asszonynak, a kinek olyan
hideg a szive, mint a milyen tüzesek a szemei.
– Clarinda herczegasszonyra gondolsz?
– Ördögöd van, hogy kitaláltad. Nemsokára lesz egy kis búcsujárás a
hitetlenek országában, oda ő is velünk fog jönni, a férje sírját
keresni. Ott azután, künn a pusztában, egyedül a szolgálattevő lovag
védelmére támaszkodhatva, az ilyen passio-kösöntyű olyan álmokat adhatna
neki, a mik elcseréltetnék vele a halottat az élővel.
– De hisz az istentelenség, a mire te gondolsz.
– Csak emberi dolog.
– Megrontani egy ártatlan asszonyt! ördögi vahorászással! Te! Hogy
gondolhatsz erre? Vétkezel az Isten ellen; vétkezel az idegen nő
tisztasága ellen; – és vétkezel a te jó, hűséges hitvestársad ellen! –
Ilyen hármas bűnre én nem hiszlek téged képesnek.
– Hát a mi az Istent illeti, annak a bocsánatát már előre megnyertem; a
midőn a keresztet a vállamra tűzték: akkor a jövendő bűneim is el lettek
engedve; – a mi az idegen nőt illeti, annak a bocsánatát majd az én
dolgom lesz kiérdemelni, a míg csak a szent földön járunk; – a mi pedig
a feleségemet illeti, – hát annak a bocsánatáról meg egészen bizonyos
vagyok, ha egyszer hazajutottam.
– Gondolj rá, hogy olyan földön jársz, a mi tele van megásott vermekkel;
– gondolj rá: hogy olyan ég alatt jársz, a hol az Urnak minden ártó
angyalai szabadon repkednek, s egyik beletaszít valamelyik verembe, s
benne maradsz, vagy élve, vagy halva; soha sem látod meg a te jó
Máriádat, a kit így kicsufoltál.
– Ejnye bizony szebben tudsz prédikálni a szentté vált Zenobiusnál.
– Azért is a nevem: a félelem és megrovás nélkül való vitéz.
– No hát ezt szeretem benned én is legjobban. Hogy ilyen szent hírben