🕥 33-minute read

A czigánybáró; Minden poklokon keresztül - 13

Total number of words is 4249
Total number of unique words is 2051
28.2 of words are in the 2000 most common words
39.9 of words are in the 5000 most common words
45.3 of words are in the 8000 most common words
Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  Ez az egész zarándoksereg, a ki itt most mezítláb lépi végig a keserves
  utat az égető nap alatt: egytől-egyig a hét főbűnben lélekző vétkesek
  válogatott csoportja. Ezek a gonosztevők között az excellentiák és
  eminencziák, a kik úgy kerültek a világ minden részéből egy csoportba,
  hogy a pápa, mikor már azt látta, hogy Európában senki sem akar a szent
  földre menni hadakozni, mindenki békét kiáltoz, akkor kétségbeesésében
  ahhoz a módszerhez folyamodott, hogy a legátkozottabb bűnösnek is teljes
  bűnbocsánatot oszt, ha az a szent földre kész elzarándokolni s a
  hitetleneket fegyverrel megrohanni. A kiáltó szó nem hangzott el a
  pusztában. Előjöttek rejtekeikből, odúikból a legnagyobb gonosztevők, a
  társadalom számüzöttei, a vérpadok candidatusai, a börtönök szökevényei;
  – kiszálltak selyem párnáik közül az előkelő bűnösök, a kiknek eltitkolt
  vétkeik kinzó álmaikat kisértetekkel népesíték meg; a hatalmasok, a
  kiket a törvény keze el nem ér, leszálltak megtámadhatlan polczaikról, s
  odavezette őket a nyakukra kötött kötéllel a «belső biró», az a
  kérlelhetlen hóhér, a lelkiismeret a szentszék zsámolyához s ott
  fogadták a pápa kezéből a rájuk mért nehéz vezeklést, mely megszabadítsa
  őket a tőrvény nehéz kezétől s a még nehezebb lélekmardosástól. –
  Gyalog, mezitláb, a szentföldre, harczolni: férfinak, asszonynak
  egyaránt!
  Ez volt az első dandár, mely a nagy csapás után újra megindult a népek
  közt helyreállott békét szétszaggatni, a harcz fáklyáit az olajfák
  erdejébe vetni.
  Dante poklának valamennyi hőse megy élő testben keresni az utat, mely a
  kárhozatból kifelé vezet.
  Azok az egyforma fehér csuhás zarándokok ott elől, derékkötő kordáikkal
  egymáshoz bogozva, nem mások, mint Konrád würtzburgi püspök gyilkosai,
  kik a szent férfi vérével az oltárt fertőztették össze.
  Az a délczeg asszonyalak, a kinek aranyveres haja kikandikál a fátyol
  redői közül, egy hirhedett szépség, a ki hat férfit sorvaszta lassu
  halálra az aqua toffanával.
  Mind mind valamennyien névtelen bűnök teherhordozói, olyan vétkeké,
  miket megtudni is irtózat, hát még viselni a tettnek emlékét!
  És valamennyi között, még szörnyetegnek is vezér, előkelő: a hatalmas
  Róbert lovag.
  Ez azt tette, hogy mikor fogságba jutott feleségével és leányával együtt
  Egyptomban, nagy éhinség ütvén ki az egész országban, ő felfalta először
  a feleségét, aztán meg a leányát… Ennek a szörnytettnek a vezekléseül
  mérte rá a pápa azt a végtől végig vérző keresztet a homlokán.[7]
  Az a diakonus pedig, a ki pater Horus név alatt ennek a seregnek
  előénekel, prédikál, s annak a fülbegyónását a világ minden nyelvén
  végig hallgatja, a ki oly magasztosan tud lelkesíteni a Jézus
  példájával: se nem pap, se nem keresztyén, hanem egy valóságos «Dái
  Áldoát» – a «Hegyek urának» a dái áldoátja.
  De hát ki ez a «Hegyek ura», vagy «Hegyek vénje», a hogy a nyugoti népek
  fordítják a «Sheik Aldzsebál» czimet, jelentvén a «Sheik» urat is,
  öreget is? Ki az az ember, a kinek a puszta neve említésére is
  elsápadnak a koronás fők s reszketve szállnak le trónjuk lépcsőiről, s
  félve tekintgetnek királyi székük kárpitjai mögé s reszkető hangon
  kérdik e név kimondójától: «mit kivánsz? mit adjak?» Ki ez a rettenetes
  úr, a kinek a keze elér hetedhét országon keresztül, s benyúl a kerített
  várakba, kincseket osztogat tele marokkal, s halálcsapásokat villámgyors
  kézzel; a ki elől meg nem védi a kalifát a mameluksereg, az imámot a
  moschée szentélye, a bölcset a tudomány, a hőst a vitézség, a ki ura az
  uraknak, birája a biráknak, próféta a próféták fölött, maga egy vallás,
  a mely mindent tagad!
  Ki ez a titokteljes lény? A kiről csak a rémtettei hirdetik, hogy «van!»
  de a kit nem lát soha senki!
  Ezt elmondani egy kissé hosszú lesz.
  Ez idő szerint, a midőn a «Hegyek urának» a neve rettegésben tartá az
  uralkodókat, és minden embert, a kit hőstette, vagy bölcsesége a
  néptömeg közül kiemelt, még azt sem tudták bizonyosan, hogy hol van
  valósággal az a tartomány, a hol a hegyek vénje uralkodik, kinek hivják
  azt a népet, a mely neki vakon és hiven engedelmeskedik, hol van az a
  vár, melyben székét tartja? ott: a nagy hegyeken túl! Ennyit tudott
  minden ember. A híveit mindenütt meg lehetett találni, őt magát sehol.
  Róla mindenki beszélt, vele senki. Szultánokat gyilkoltak le testőreik
  közepett, főpapokat a mecsetek közepén, hős lovagokat kerített
  városaikban, a legnagyobb vakmerőséggel: a gyilkosokat elfogták,
  kínpadra vonták, de semmi tüzes vas és forró olaj azokból soha egy szót
  ki nem birt csikarni; meghaltak kaczagva a pokolkínok közepett. Évekig
  elólálkodtak a kipéczézett áldozat körül, kit a Hegyek ura halálnak
  avatott: mindenféle alakban, mint bölcs tanácsadók, mint hű szolgák,
  mint csodavitézségű testőrök, mint tudós orvosok, míg az alkalom kapóra
  jött, hogy az itéletet végrehajtsák rajta. Annyit meg tudtak tőlük, hogy
  ez a Hegyek urának az itélete volt: többet semmit. Voltak adószedőik, a
  kik sorbajárták a szultánokat, (Malek Adelnek tizenkét fia volt, s az
  mind szultán volt apjuk nagy birodalmának egyes darabjaiban) megkérték
  az évi harácsot, a mit a Hegyek ura kivetett rájuk. A szultánok fizettek
  készséggel: nagy pénzt fizettek. Ez volt az ő életbiztosításuk. A ki nem
  fizetett, az a sirja fölött járt egy szál kötélen. A Hegyek urának sok
  pénz kellett. Ő is mesésen fizetett. Ismerték az ő pénzét Byzanczban is,
  az európai udvaroknál, még a szent városban, Rómában is voltak bérenczei
  s nem egy bibornokkal történt meg az, hogy a szentelt ostyában kapta meg
  a rögtön ölő mérget, a mit a Hegyek ura küldött neki.
  Csak egy század mulva, mikor már a Hegyek ura a minden hatalmak fölött
  álló hatalomnak lett elismerve és rettegve: adott annak a hollétéről,
  kilétéről felvilágosításokat a tudós Mirkhand, perzsa történetiró, a
  miknek a nyomán azután két franczia lovaghős ráadta a fejét, hogy a
  Hegyek ura országát és fészkét fölkeresse s e rejtélyes lénynek szemébe
  nézzen. Az egyik volt Guillaume de Tyr, a másik Jacques de Vitry.
  A Hegyek urának a birodalma Rudbard perzsa tartományban volt,
  hozzájárulhatlan hegycsoportok között, a miket még félelmesebbé tett
  húsz sziklavár, azok között legnagyobb Masziát vára. S e vár-tömkeleg
  közepette voltak azok a völgyek, a mikben a földmivelő nép lakott,
  szántóvető, baromtenyésztő, kertészkedő békés jobbágyság, a ki csendes
  völgyeit el nem hagyta soha. A kis tartomány közepén pedig, magas
  sziklatömbre szédületesen felemelkedő várpalota uralkodott. Ez volt
  Alamut vára. Ebben lakott a Hegyek ura. Maga a saját népe sem látta az
  arczát. Egész harminczhét évi uralkodása alatt csak kétszer jelent meg a
  vára lonkáján Hassán.
  Ez volt a neve az első «Hegyek urának»; ki az izmaelitákat maga körül
  gyüjté.
  Az izmaeliták egy vallásos sectát képeztek, melynek tana az volt, hogy
  lehet vallás pap nélkül is: nem kell se templom, se mosché, se imám, se
  dervis; minden ember forduljon maga az Istenhez. A mohamedán philosophok
  sectája volt ez; s annak a prófétája Hassán. Hogy ezeket egyik ország
  szélitül a másikig üldözték: az igen természetes. Tagadhatja valaki az
  Istent, de nem tagadhatja a papot: azért kikap.
  Egy emberlaktalan sziklasivatag volt a Rudbardi hegyek közt, körül kopár
  bérczek; azok közt meg mocsarak, miktől dögleletes ragályok és pusztitó,
  öldöklő sáska, szúnyog, büzterjesztő repülő csimazsereg árasztotta el a
  körülfekvő tartományt. Ezt az elátkozott helyet birta örökségül Alinak
  egy unokája Méhdi. A philosophok prófétája Hassán azt az ajánlatot tette
  a pusztaság urának, hogy adjon neki el örök áron háromezer dinárért e
  hegyek közt egy akkora darabot, a mekkorát egy ökörbőr körülkerít. Méhdi
  rá állt az alkura, s akkor Hassán ismétlé azt a tréfát, a mit Carthágó
  alapítója talált ki, hogy a nyers ökörbőrt olyan vékony szironyokra
  hasogattatá el, hogy azoknak az összetoldásával körülkeríthetett egy
  egész hegyet, arra felépítette Alamut várát.
  Azután csatornákat vágatott a sziklák közt, lecsapolta a völgyekről a
  mocsárvizeket, a hegyi patakokat medreik közé, tavak medenczéibe
  szorítá; az őstermékenységű földet művelés alá vette, Egyptomból
  elhozott buzával, termő magokkal bevetteté, az egész laktalan pusztának
  más alakot adott. Paradicsomkert lett abból, melyben hatvanezernyi
  szorgalmas nép talált otthont.
  S többet aztán nem kérdezték az izmaeliták, hogy adja Mehdi a szikláit,
  hanem elfoglalták szép szerével s tíz új várat építettek a hegyeken
  szerteszét, a mik e kis hegyi vármegyét elkeríték s elzárták a világtól.
  Úgy hogy egyszer Melik sah azt vette észre, hogy nem ő uralkodik
  Perzsiában, hanem a «Hegyek ura». A sah el akart bánni a hivatlan
  uralkodótárssal s összegyüjté ellene hadait; hanem amint a serege élén
  meg akart indulni: egyszerre csak lefordult a nyergéből halottan. A
  Hegyek ura el tudja találni az ellensége szivét fegyver nélkül is.
  Ekkor aztán a hirtelen kimult sah fiai összevesztek a trón felett, s a
  mig azok czivakodtak, ez alatt Hassán még tíz új várat épített
  hegyországa megvédelmezésére.
  Utoljára Szindzsár szultán került fel a trónra, s ennek is az volt az
  első gondja, hogy a «Hegyek vénjét» a sziklaországából kipusztítsa.
  Egy éjjel Szindzsár sah palotája ágyasházában felébredve, rémképet lát a
  feje felett. Villogó hegyes tőr függ a levegőben. Asszonyi hajszálra
  volt az felakasztva az ágy mennyezetére.
  A sah rémülten ugrott fel az ágyáról s a bőrvánkosa alatt egy levelet
  talált e sorokkal:
  «Üdvözöllek ifju sah! Ha nem szeretnélek igazán, ha nem kivánnám a
  békességet, – ez a gyilok, a mi a fejed fölött függ, a szivedet
  szegezhetné át. Válaszsz a béke és háború között. Köszöntet a Hegyek
  ura!»
  Szindzsár sah szándékait egyszerre megfordítá ez a rémlátás. Nemcsak
  békét hagyott a Hegyek urának; de még a körülfekvő kuméi tartomány
  jövedelmét is megfelezte vele.
  Ettől fogva azután a hegyek vénje elkezdte a maga rettenetes munkáját
  kifelé.
  Senkit nem gyülölt úgy, mint a törököket, a szunnita mohamedánokat.
  Mert nem a hivők és hitetlenek közötti harcz az igazi vallásháború;
  hanem a mit két egy valláson, de külömböző módon imádkozó harczol
  egymással: az az igazi.
  Az izmaelita secta olyan sokaságra nőtt már fel, hogy az egész világra
  szétterjedt. Tudjuk jól, hogy itt Magyarországon is hogy befészkelték
  magukat. Ők voltak a királyok pénzcsinálói, az adószedők.
  A míg csak a keresztes háború tartott századokon keresztül, a Hegyek
  vénjének a kezei vezették a törökök ellen a keresztyéneket. Ha a
  keresztyének és szaraczénok ki akartak egymással békülni, a Hegyek
  vénjének a hivei rögtön ott voltak őket összeveszíteni: a békeszerető
  szultánok, vezérek meghaltak rejtélyes, rögtöni halállal. Nem volt
  szabad békének lenni közöttük. Mikor már Európa kifáradt, az assasinok
  főfő bölcsei, a «dai áldoátok»-ok, a húsz nyelven beszélők, elmentek
  Rómáig, keresztyén diaconusoknak adták ki magukat, úgy szították fel a
  tüzet, magán a tűzhelyen. S ha legyőzetett minden keresztes had, a
  szaraczénok urává lettek a szent helyeknek, akkor a «dái áldoátok»
  előkerestek a sivatagban koborló vad népek közül egyet, azt vezették rá
  a győztes törökökre. Egyszer a Karizmiák hadát, másszor a mongolok
  végtelen hordáit usziták rá a szunnita mohamedanokra s végig tapodtatták
  velük Syriát, Egyptomot. Ők maguk egy maroknyi nép voltak, és mégis száz
  meg százezernyi fegyveres hadakat zúdítottak egyik világrészből a
  másikba. A merre a Hegyek vénje a kezét kinyujtá, azt a világrészt
  elönté tűz, láng, vérözön.
  Maga a saját népe pedig szántott, vetett, gyümölcsfákat oltott, méheket
  tenyésztett csendes, csatazajtól soha nem visszhangzó bérczei között.
  Ezeket nem vitte hadakozni. Azokat, a kiket szörnyű itéleteinek
  eszközeül használt, «fedái»-knak hitták.
  Ezeket ő minden ország népe közül, még mint kis gyermekeket ragadozta
  el; kiválasztva a legszebbeket, a legizmosabbakat. Azokat egész felnőtt
  legény korukig a bölcs vének nevelték az ő saját felügyelete alatt, a
  legszigorúbb, testedző életmód mellett, kemény kövön hálva, nyers
  húshoz, fövetlen borsóhoz szoktatva, minden sanyarúsággal ismerőssé
  téve; hogy a kinzás kiállását erénynek tartsák. Ezek bort soha nem
  kaptak, asszonyt nem láttak, hidegben hidegen, melegben melegen
  öltöztek. S a lelkük sem ismert semmi gyöngeséget: nem vonta a szivük
  gyöngéd érzelmekkel apához, anyához, szerető leányhoz.
  A bölcsek azt mondák a fiúknak, hogy minden gyönyörüség ott kezdődik a
  paradicsomban. De oda csak azok jutnak el, a kik itt a földön
  szenvednek, sanyarognak, testüket megkinozzák. A ki ágyban hal meg, az a
  pokolba jut.
  Mikor aztán a fedái úgy kifejlődött testi ügyességben és tudományokban,
  hogy lehetett rá valami nehéz feladatot bízni, akkor a vének egy este
  valami mámorító szert adtak neki, a mitől elaludt.
  A keleti népek ezt «hasis»-nak híják.
  Erről nevezték el a Hegyek urának a népét «hasisinok»-nak, hasisevőknek;
  a mit aztán a frankok «assasin» névre bérmáltak el, s az ő nyelvük
  szerint ez is találó elnevezés volt: «orgyilkosok».
  Az álomkábulattól elnyomott fiatal fedáit aztán elvitték ez öntudatlan
  állapotában az Alamut vár körülzárt kertjébe. Az volt a Mohamed
  paradicsoma, e világon elővarázsolva.
  Mikor a fiatal fedái fölébredt mély álmából, tündérkertet látott maga
  körül, melynek virághullató, gyümölcskinálgató fái közül soha nem látott
  alakok lebegnek eléje: édenlakó húrik, a kik mosolyogva, hizelegve
  üdvözlik, csábtánczukat járják, andalítva dalolnak, s tanítanak olyan
  tudományra, a mi nincs a bölcseknek könyvében. Terített asztalt hoznak
  eléje, a min eddig soha sem izlelt drága étkek párolognak, kínálják, jól
  tartják édes gyümölcscsel, s még annál édesebbel is; olvadt lángot
  töltögetnek a pohárba, és azzal itatják; a Tubafa nedve annak a neve a
  paradicsomban, és itt a földön bor. Mit a próféta tilt. E tilalom oly
  erős, hogy a Hegyek vénje egyikét a saját fiainak irgalom nélkül
  megölette, mivel boriváson kapta. – De «itt» – a paradicsomban arany
  serlegből iszszák azt, és bibor ajkakról, a hogy még részegítőbb; míg az
  ifjú fedái a gyönyör halmaza alatt összeroskad és ismét álomba merül.
  Másnap reggel aztán megint ott ébred fel csupasz fekhelyén, a
  gyékénytelen téglán, s mikor nagyot sóhajtva megtörli szemeit,
  visszaemlékezve a bűbájos álomra, azt kérdi a mestertől, talpra ugorva,
  hogy hol van hát az a kés, a melylyel utat lehet nyitni abba a
  paradicsomba, a mit egyszer látott, élvezett, gyönyörködött benne, és
  soha többé el nem tud feledni.
  Ettől a naptól fogva a fedái olyan vakon engedelmes szolgája a hegyek
  vénjének, hogy ha azt mondja neki: ugorjon le innen a toronyból a
  mélységbe, tétovázás nélkül megteszi. A hogy ezt a Hegyek vénje Guillome
  de Tyrnek két fedáival megmutatta.
  A ki azután a fedáik közül még a testi erőn, ügyességen kívül észszel is
  kitünteti magát, a ki sok nyelvet megtanul s azokon szónokolni tud, a ki
  ismeretekben oly gazdag tud lenni, minők az egyptomi, a mór, az arab
  tudósok, annak egy ranggal magasabb fokozata van: ennek a czíme «dái
  áldoát».
  Egy dái áldoátot csak rendkívüli feladatok végrehajtására szoktak
  kiküldeni.
  Ilyen volt az, a kinek a tudós Fakr Eddin persa imámot kellett
  elnémítani. Az imám a legveszedelmesebb fegyverrel ostromolta az
  izmaelitákat: bölcsességgel, ékesszólással; hatalmukon több csorbát
  ejtett ezekkel, mint valamennyi hóhérai a szultánoknak a pallosaikkal. A
  Hegyek vénje rábízta az elnémítását a dái áldoátra. Mint tudományszomjas
  tanítvány hizelegte be ez magát a tudós imámnál, s szorgalmával,
  lángeszével kivívta azt, hogy ő lett a kegyencz tanítványa. Évekig
  tanult a dái verseket kötetszámra, csillagvizsgálást és bölcsészetet,
  míg egyszer egyedül kaphatta a professorát, éjjel az üstökös csillag
  vizsgálása mellett. Ekkor a földre teperte, s ráült a mellére, kirántva
  ruhájában elrejtett kését. «Mit akarsz?» nyögé az imám. «Fel akarom
  hasítani a gyomrodat az álladig!» – «Mit vétettem neked?» – «Vétettél a
  Hegyek ura ellen! Nem jársz e szekéren városról-városra az Izmael fiai
  ellen prédikálni. A Hegyek ura azt parancsolta, hogy némává tegyelek.
  Rám van bízva minden eszköz. Ha akarod, késsel, ha akarod, méreggel, –
  ha akarod arannyal. Itt a másik kezemben az erszény, benne
  háromszázhatvan arany; ennyit kapsz minden évben, ha megnémulsz!» És
  Fakr-Eddin-Razi sokkal alaposabb ismeretű filozofus volt, minthogy ne
  tudta volna, hogy az arany pondus specificuma úgy áll a vaséhoz, mint a
  19 a 7-hez, s inkább az erszénnyel hagyta magát elnémíttatni. A dái
  áldoát pedig nyomtalanul eltünt. Hanem az imám minden évfordulóban ott
  találta reggel az asztalán az erszényt az aranyokkal – a bölcs
  hallgatásért.
  Mikor Modud, abyssini király ellen volt kiküldve a dái áldoát, a néger
  azorpartok közé keveredett, befestve egész testét feketére olyan
  szerrel, a mi a bőrről le nem kopik, s úgy férkőzött hozzá a vadászaton
  a halálos gyilokkal.
  Mikor a Korassáni szultán, Tadzs-el-Muluk ellen volt kimondva az itélet,
  azt a dái áldoát, mint a Bagdadi szultán Mohamed testőre szúrta
  keresztül, a szultán trónja előtt, mikor kihallgatásra jött.
  Akeszankár Borzakit Moszszól fejedelmét az emirjei közepett találta
  sziven a dervisnek álczázott assasin.
  Mikor Montferrat marquis ellenségeik sorába tévedt (a keresztyéneket
  mindig kímélték, ha azok nem bántották őket) a dái áldoát keresztyénné
  lesz, papi ruhát ölt; annyira viszi a kegyességet, hogy gyóntatójává
  lesz a marquisnak: akkor gyilkolja le.
  Saladin szultánt, ki az izmaelitákat üldözi, úgy közelítik meg, mint a
  hadseregében harczoló vitézek: csodamódra harczolnak az ellenségeivel
  szemben. A szaraczén emirnek öltözött dái áldoát Aleppó ostrománál
  elfoglal egy zászlót, vérengző tusa után, s viszi a diadaljelt a szultán
  elé, ki lovon ül, pánczélosan. Mikor átnyujtani készül a lobogót, úgy
  sujtja vele főbe a szultánt, hogy az lefordul a lováról. Saladin
  segélyért kiált, akkor a testőre üti ki a fejéből a sisakját fokosával.
  Sátora felé fut, ott meg a lovásza szúrja a tőrét a koponyájába. Mind a
  három fedái volt. Azokat darabokra vagdalták; de a szultánnak elég volt
  a tanuság, hogy a Hegyek urával többet ki ne kössön.
  Úgy keresték az assasinok a kinhalált, mint a legmagasabb gyönyört. Az
  izmaelita anyák maguk vitték oda Alamut várába a legkedvesebb
  gyermekeiket, s boldog volt, a kinek a fiát a fedáik közé fölvették.
  Boldogabb, a kinek a fia a rábizott hős gyilkosság után kinhalálra
  jutott.
  Mikor Borzakit legyilkolta egy assasin a moschéeben, s megjött a hire
  Alamut várába a végrehajtott gyilkosságnak, de együtt érkezett azzal a
  hirrel, hogy a rémtett után a derviseket, a kik mind álczázott fedáik
  voltak, lassú tűzön kinozták halálra; hát akkor ezeknek az anyjaik végig
  járták az utczákat örömtől ujjongva s dicsérő hymnuszokban énekelve
  fiaik paradicsomi felmagasztalását. Ekkor egyszerre odatoppan eléjük a
  dái áldoát, maga a gyilkos, a ki a szultánt leszúrta, s aki csodamódra
  megmenekült, egy pillanat alatt öltönyt és alakot változtatva a
  zűrzavarban; a mint a megszabadult fiát meglátta az ujjongó anya,
  kétségbeesetten ordíta fel: «hát te élve maradtál!» S fájdalmában
  megszakadt a szive.
  Ilyen dái áldoát volt páter Horus, a mezitlábos szentek vezérlő
  diaconusa.
  Hogy miért szedte ő ezt a társaságot össze, annak ez az eredete.
  A magyar király elvonulása után egészen elcsillapodott a szent földön a
  harczok dühe. A magyarok nem sok vért ontottak: azért a kevésért kár is
  volt nekik idefáradni. Hanem a ki a magyar király után jött a szent
  földre, a német császár, az meg még jobban elrontotta a háborut. Nem
  hogy mészárolta volna, de inkább kibékítette a szaraczénokat. A
  szultánok és császár összebarátkoztak, de annyira, hogy Malek Kamel
  szultán az ő kedves barátjának, a német császárnak, ingyen adta át a
  szent várost, Jeruzsálemet. Ennél nagyobb botrány nem történt a földön
  soha! Harcz nélkül, kardcsapás nélkül vonulni be Jeruzsálembe! Feltenni
  a fejére a jeruzsálemi királyi koronát, a nélkül, hogy mint az első
  elfoglalás alkalmával térdig gázoljon a szaraczénok vérpatakjaiban a
  megváltó sirjáig. Vége is lett ezzel a császár becsületének; a fél világ
  visszhangzott a visszariadó kiáltástól: «nem kell békében szerzett
  Jeruzsálem!»
  A másik fele a világnak pedig épen úgy visszhangzott a mohamedánok
  szidalmaitól, a kik a szultánokat árulóknak nevezték, a mért harcz
  nélkül oda adták a szent várost a messiáskövetőknek.
  Pedig azt, hogy béke legyen a felhők alatt, ezt parancsolta a népeket
  összerázó föld maga. A várak mind leomlottak: nem volt mit védni és
  ostromolni.
  De a kiknek a vérontás az üdvük, azoknak kárhozat a béke. A harczmezőt
  is be kell vetni elébb: azután jöhet az aratás. Ez a magvető a «Hegyek
  ura».
  Ha a koronás fők egymás közt kibékülnek, akkor az ő birodalmának a
  határai az első ökörbőr kerületéig húzodnak össze.
  A szultánok azonnal megtagadták az eddig fizetett harácsot a Hegyek
  urától.
  Nem féltek tőle többé.
  S ennek a békés hangulatnak legfőbb mestere volt az öreg szultán Malek
  Adel. Ez tanácsolta a két leghatalmasabb fiának, Koradin és Malek Kamel
  szultánoknak, hogy kössenek békét a keresztyénekkel. Egymás között sem
  lehetett a fiait összeveszíteni, míg az öreg élt, mert azt rettegték és
  szerették.
  Az új háborúi korszaknak ez a vén ember áll még útjában. Ez a mohos kő.
  Csakhogy ezt a mohos követ nem lehet oly könnyen félrerúgni az útból.
  A vén szultán ismeri a maga ellenségeit, s a mióta hályog szállt a
  szemeire az egyiptomi ragály miatt, gyanakodó és bizalmatlan.
  Félrevonultan él egy sziklavárban a holt tenger mellett. Az a vár egy a
  tengerbe benyuló sziklaelőfokon épült, melyhez csak meredek lépcsőkön
  lehet feljutni. Az ajtaját egy nubiai oroszlán őrzi, épen úgy, mint a
  börtönökhöz vezető folyosó ajtaját, s azok csak az állatszelidítő mester
  szavára kussadnak el. Nyitva van ugyan a holt tenger felől a hozzájárás:
  csakhogy ezen az elátkozott viztükrön soha sem jár hajó. Ha odajutunk,
  majd megtudjuk az okát, miért? Arra, hogy az innenső partról a tulsóra
  átevezzen a partlakók valamelyike, semmi igérettel rá nem vehető.
  Halászok nincsenek, mert a holt tengerben semmi élő állat nem lakik.
  De még ha bejuthatna is Malek Adel sziklapalotájába egy fedái, a
  szultánhoz nem férhetne; mert az férfit magához közel nem ereszt. A kik
  körülötte szolgálnak, mind nők; még az orvosát sem bocsátja magához,
  annak sem hisz, mert férfi szereit be nem veszi; attól tart, hogy mérget
  ád neki: egy hindu vajákos asszonynyal kuruzsoltatja a nagy baját.
  Női fedáik pedig nincsenek.
  Tehát kell őket csinálni.
  A mahomedán nőkből nem lehet; mert azoknak a számára nincsen paradicsom.
  Az alkorán szerint a nőnek nincsen lelke. Az izmaelita dogma szerint
  van: hanem csak egy; mig a férfinak kettő van; egy halandó és egy
  halhatatlan. Az izlám asszonyait tehát nem lehet a paradicsommal hős
  tettekre felbiztatni.
  Keresni kell olyan nőket, a kiknek van keresetük a paradicsomban. Ott
  vannak a messiáshivők.
  Menjen el a legtudósabb dái áldoát, vegye fel a diaconus reverendát,
  járja be a frankok országait, hátha megtalálná azok között a női
  fedáikat.
  Pater Horus azt hitte, hogy ő feltalálta őket.
  Ezek a bűnös szépségek, a kiket a kinzó lélek a gyönyörökről lemondani
  kényszerit, a kik a kavicsos pusztába futnak ki mezitláb, kerülik a
  selyempárnák kisértő rémeit, a kik félnek a pokoltól, s kapaszkodnak a
  csillagsugárba, hogy felvonassanak rajta az égbe: ezek közül talán csak
  válik egy, a ki elviszi a halált oda, a hova férfi nem viheti. Egy
  gonosztevő, a ki idvezülni akar!
  Oh milyen szépen tudott prédikálni pater Horus a szentek paradicsomáról
  az ő nyája előtt. Leste az arczaikon a hatást. Kihallgatta gyónásaikban
  sziveiknek minden titkát. Válogatott bennük, melyik legyen a dái áldoát
  asszonyi alakban?
  Eljutottak már egész Sophiáig.
  Itt azzal a hirrel lepték meg őket a görögök, hogy a Balkán felől
  közelit a kunok tábora.
  Az pedig elrémítő hir volt.
  A kunokat a legkegyetlenebb népnek irták le előttük. Azok nem
  keresztyének és nem mohamedánok: hanem bálványimádók. Van egy
  kanbálványuk, meg egy nősténybálványuk. Amannak a fogoly férfiakat
  áldozzák meg, emennek a fogoly leányokat. Az ellenség vérét megisszák.
  Hitet, esküvést meg nem tartanak. Ez a hir járt előttük.
  Mint a bolgárok szövetségesei, azoknak segítettek végig pusztítani
  Thráciát, Macedoniát, azután azokkal is összevesztek, meghasonlottak,
  több oldalról szorongatva IV. Béla magyar királyhoz folyamodtak, hogy
  adjon nekik menedéket az országában: az meghivta őket; most azután
  jönnek seregestül Erdély felé; a rémület fut előttük: mint a porfelleg a
  mennydörgő zivatar előtt.
  A mezitlábos szentek erre a nagy riadásra azt határozták el, hogy
  félrevonulnak a hegyek közé, s meghúzzák magukat a barlangokban, a míg a
  zivatar átvonul a fejük fölött. Ez volt a legokosabb a mit tehettek.
  A lovagok mindegyike fölvett egy hölgyet a háta mögé, e menekülés alatt,
  s annak védhősévé avatta föl magát.
  Robert lovag, a keresztes homloku önkényt felajánlá védlovagságát
  Máriának, a mit ő szépen megköszönt: neki ott volt a védőtársa, a
  hűséges Bálint gazda.
  Alig érték el az Etropoli Balkánt, a hol a rengeteg erdők elrejték a
  menekülőket, már ott voltak a sarkukban a kunok. Őket magukat nem, csak
  az előhirnökeiket lehetett látni, az égő hegyeket. Az a kellemetlen
  szokásuk volt, hogy a hol erdőt találtak maguk előtt, azt felgyujtották,
  végig leégették, hogy az utjokat álló ellenséget kipörköljék belőle.
  Egész lángba borult hegyek hirdették közeledésüket.
  Ehhez a nagy rémülethez még egy borzasztó csapás érte Máriát.
  Az etropoli menedékbarlangban letelepült a zarándok sereg. Régi
  menedékhely volt ez itt, több üreg, mint egy sziklába vágott utcza
  egymás mellett. Mária is meghúzta magát egy ilyen barlangban; a jó öreg
  Bálint odakinn hált éjjel a barlang nyilásánál a kipányvázott paripák
  mellett. Reggel, mikor fel akarta őt költeni Mária, az öreg nem mozdult.
  Meg volt halva.
  Máriát a kétségbeesés környékezte. Mi lesz ő belőle, ha a hű szolga
  elköltözött? Ki lesz a kalauza? ki lesz a tolmácsa? annyi ismeretlen
  országon, annyi idegen nemzeten keresztül? ki vezeti őt oda, a hol a
  fogoly urát megtalálja?
  Hanem az ő siránkozását mind elnyomta a zarándokok vészüvöltése: itt a
  kunok a hegyek alatt! A kutyáik ugatását hallani már!
  Minden ember sietett meggyónni pater Horushoz: a hogy szokás halálos
  nagy veszedelem előtt. Egész késő estig eltartott az.
  Legutoljára maradt Mária. Tétovázva is közeledett pater Horushoz s jó
  ideig nem tudott megszólalni.
  – Nos, leányom. Nem gyónsz-e?
  – Nem merek.
  – Olyan nagy a bűnöd?
  – Olyan nagy. Ezek a többiek mind szentek és igazak, egyedül én vagyok
  az elkárhozott és álnok. Ezek itt mind a Jézus, Isten fia sirjáért
  indultak harczolni; csak engem egyedül hozott más indulat erre az
  utamra. Férjem fogságba esett a szaraczénoknál. Ahhoz igyekeztem, őt
  akartam kiszabadítani. Kincseket nem vihettem érte váltságdíjul, mert mi
  az én gazdagságom a hatalmas szultánok előtt? a pokol hatalmaihoz
  fordultam, hogy adják kezembe azokat a bűbájos szereket, a mikkel a
  legpusztitóbb vészt, az egyptomi vakságot meg lehet gyógyítani.
  Megkaptam, összegyüjtöttem, pokollal harczolva, ördögöt kisértve,
  tömlőbe zártam; s most ime midőn már utban vagyok, egyetlen vezetőm,
  védőm, tolmácsom, jó öreg Bálint szolgám hirtelen halállal kimult
  előttem. S most én azt sem tudom merre, hol a férjem? kit kérjek? hová
  folyamodjam? Nem értem az idegenek beszédét; elhagyott tehetetlen
  asszony vagyok. Elhagyott az Isten. Eltávozott előlem; és én pörbe
  akarok szállni az Istennel. Oh én nagy bűnöm! szörnyű nagy bünöm.
  Pater Horus gyöngéden érinté ujjai hegyével Mária homlokát.
  – Nem oldalak fel, mert nem bűnöd az, a mit elmondtál: erényed az. Urad
  van fogságban a szaraczén szultánnál, a vén Malek-Adelnál? Kinozzák,
  gyötrik? s te őt ki akarod szabadítani? Dicsőséged az. Diadalod lesz. Te
  vagy ebben az egész seregben az egyedüli szent és igaz. A többiek mind
  hétszeres bűnösök és átkozott gonosztevők. A kik reggel meggyónják a
  bűneiket, s este ujra elkövetik azokat. Mikor térdepelnek, még mondja a
  szájuk az imádságot, s már az eszük azon jár, hogy mi új bűnt kövessenek
  
You have read 1 text from Hungarian literature.