A Bélteky ház: Tanregény (2. kötet) - 19

látott összegyűlve egy ház előtt. Búsongás űlt minden arczon és
szánakozás. Szegény ifjú! boldogtalan szenvedő! sohajtottak a
nőszemélyek, s aggódtak: mi tevők legyenek? Porubay előre fúrta magát a
sokaság között, s egy ifjat látott betegen, iszonyú forróságban fekünni,
egy alája vetett ponyván; körülte elszórt mezei virágok hevertek.
Virágos vala ez, a szegény tébolyodott ifjú. Nem volt szív és szem a
helységben, mely ne szánta, ne könnyezte volna a szeliden szenvedőt. A
nők tejjel s más frissítőkkel, a gyermekek pedig szokott virágaikkal
szíveskedtek körülte; de az ifjú eszméletlen volt fájdalmában mindenre,
s fejét rázta a szíves kinálásokra. Vigyük nagyságához, jótevőjéhez,
kiálta egyik, s felfogá saraglyára a beteget. Ne oda atyafiak! mondá
Porubay; ennek gyógyítás, nem csupán ápolás kell. Hozzátok utánam!
Beviteté a beteget a maga kamrájába, s a már lábbadozó Jusztinka gondja
alá adá. Csodásan lepé, illeté meg Jusztinkát az ifjú vonzalmas arcza,
csendes szenvedése; oly látottnak és ismeretesnek látszék ez neki, mint
esemény, melyet megálmodánk egykor. Lelánczoltnak érzé szívét hozzá, s
gondja, orvoslási szorgalma, és körűltei ápolása, fáradhatlanok valának.
Telhetően igyekvék több-több kényletet alkotni számára; s végre Angelica
kénytelen vala figyelmeztetni őt, hogy magát hagyandja kényletek nélkül,
miktől aprónként, kedves betege számára lopogatá meg magát. Az ifjú
forró lázban látszék szenvedni, s feje és agyveleje mintegy lángolni az
iszonyú hőségben.
Virágos nyavalyája néhány nap alatt szűnt annyiban, hogy nyugodtabb
lett, hagymáz-tépelődései csendesedtek, s virági után ismét esenkedni
látszék. Fel-fel sietett volna fektéből: majd elkésem, úgymond; már
várni fog reám és virágira! – Angelica nyugtatta őt, helyette maga
fonogatta koszorúit s ajánlotta, hogy maga viendi azokat a kedves
leánykának meg. Az ifjú nyájasan mosolyodott el Angelicára, s különösen
hajlott szívével hozzá. Szaggatott panaszait gyakorta ő hozzá intézte, s
érzékenyen bizonyította szívére tett kézzel előtte, hogy ő
szerencsétlen, de nem rossz. Majd szokatlan bágyadások vették őt elő, s
éjjeli álmatlanságok, mik Jusztinkát iránta mindinkább kezdék
aggódtatni.
Porubay akkor vive másodszor festményeket a generálhoz, midőn Gyula és
Vincze nála tartózkodának; s minthogy most a szükség több s nyomasztóbb
kezde lenni, nem elégedék meg a lelkes tudós csak járásával segélni elő
a keresetet. Emésztni segítsem-e a háznépet? így szóla magában, én ép
erős férfi gyönge kezek szorgalmait? Csüggedve álljon-e ki a vándor
azért, hogy lépett ösvényéből kifogyott, vagy gyáván térjen-e vissza?
Nem; törjön új ösvényt! – Különféle ürűgy alatt kijárt korán napszámra
kertekbe, szőlőkbe, s bevásárlásokkal tért este haza, olyakkal, mik a
ház körül hiányzottak. Elsőbb estvéken roncsolt volt minden tagjaiban;
de az áldott szokás és szilárd lélek, naponként könnyebbé és nyájasabbá
tették durva szorgalmát neki.
Virágos nyavalyája súlyos fordúlatot vett, s Jusztinka a közel város
gyógyszertárába sietett küldeni újabb gyógyszerekért. Hozzá nyúlt most
Edvárd ajándékához, s Angelica azt vélve, hogy utólsó megsugorgatott
pénze kél szárnyra, átadá Porubaynak minden festményeit, mik még
birtokában valának. Vigye édes Porubaym a szép hűtlent is, atyám kedves
darabját; de drágán adja a lelkes dolgozatot! – Porubay siete
festményeivel a generálhoz. Most különös remeket hozok, nagyságos uram!
mondá beléptével, s kitárá hozásait.
Boldog egek! mi ez? felkiáltott egyszerre a generál, s szemei lángoltak;
zajosan kapta meg a professzor karját. Honnan jő ez a kép? s a szép
hűtlenre mutatott. Az én Jusztinkám, a szerencsétlen Jusztinka!
kiáltozott mintegy ábrándozva, s szemei könnyekkel teltek meg. Porubay
nyilatkozott azzal, mit a festmény és háznépe történetéből tudott. A
generál égő nyugtalansággal fogatni parancsolt, s egy óra mulva
Porubayval Jusztinka szállásán termett. Ez épen betege kőrül ápolódék, s
álomba nyugtatá azt, mi nélkül különösen szűkölködék. Lelkendve öröm és
bánat között lépe be a generál, felváltva tekinte egyik és másik
nőszemélyre, s alig eszméle az éltesebb és rogyottabb Jusztinkára, kit
oly fiatalnak ismert volt egykor, mint most a virító Angelica vala.
Jusztinka! így szólt, tisztelve vivén ajkához kezét, ily későn kell e
hálálnom a végzésnek, hogy láthatom ismét? – Szíves és tiszta volt
mindkettőjöknél a baráti érzelem kéje, és viszonlátás éldelete. A
generál alig hajolhatott bocsánatra Jusztinka iránt, hogy magát tőle oly
idegen távolban tartotta.
Angelica az alatt Virágos koszorúit fonogatá, hogy a beteg ifjúnak
ébredéskor örömet tegyen azokkal. A generál tudakozódék Jusztinkától a
lányka felől: mit jelentnek körűlte a mezei virágok? Jusztinka betegére
mutatott. Sejtő döbbenéssel lép ágyához ennek a generál, s reá ismervén,
összecsapja feje felett kezét. – Boldogtalan anya! felkiált fájdalmában,
így kell-e feltalálnod fiadat?
Reszkető sejtéssel meredt a generál szemébe Jusztinka. Halvány arczairól
annak olvasta le a boldogtalan titkot, s némán szegzette szerencsétlen
magzatjára szemét. – Hallgasson meg kedves Jusztinkám, mondá lassudan a
generál, hallja történetét fiának. De Jusztinka csak némán intett, s mit
sem akart hallani. Aprónként csak szaggatott feleletekben tudta meg a
borzasztó esetet.
Uzory szíve titkon lángola vala a generál Málijáért. A lányka zajoskodó
vígsága kedves ellenet vala saját kedélyéhez, mellyel ki-ki rántá az
ifjat búsongó csendéből és szunnyasztó egyformaságából. Máli értett
ingerkedni, folytonos haragban, békülésben, alkuban lenni vele, a
nélkül, hogy őt sértené, untatná; s ha gondolatlan talált lenni iránta,
kettőztetett iparu nyájassággal vonta őt ismét hálójába vissza. Az élet
mely mindenütt másutt borongott Uzory sorsa felett, derengett neki
Málika körül. Ennek különös kedve telt a virág-tenyésztésben. Uzory
kéjes szorgalommal segített neki ültetni, öntözgetni, ápolni ezeket. Nem
létezett immár jeles virág-faj a vidékben, melyből Uzory szétjártában
betegeihez, töves példányt ne hozott volna Máli számára. Gyakran több
mértföldeken keresztűl, a legkedvesebb vesződséggel hozta ő meg azt,
ölében tartogatva a kényes virág-cserepeket. Máli világ-tábláinak
szomszédságában alkotta saját orvosi kertecskéjét, hogy könnyebb
ügyelettel lehessen amazokra is; rendesen ő vitt legelsőbben hírt,
mutatványt Málikának, új nyílású virág-töveiről és hagymáiról, s
hízelgve kedvtelésének, ritkán jelent meg virág nélkűl előtte.
Uzoryt remény nem ámítá. Elég józan vala ő átlátni a nagy hézagot, a
lányka csillogó körülményei és saját árva sorsa között; de még is gyönge
legyőzhetni akaratos szívét. Szeretnem szabad, gondolá magában, nem kel
ki a titok szenvedő keblemből soha, s így nem sérthet hálát azon háznál,
mely mindenemet adá. – Nem sejté indúlatát senki; maga Máli is csak
későre gyanítá azt. A zárt ifjúnak titkos szenvedelme jóakaratra
melegíté iránta keblét, de minden viszonindulat nélkül. Rejtekben,
hosszú napokon, s még hosszabb éjeken át küzde szerelme kínaival a
szegény ifjú; gyakorta meglepé őt ezek közt anyjának s magának sorsa és
születése, nagy és fényes rokonságnak közepette saját elhagyatott
állapota; mert a generál megérve vélvén az ifjat a titokhoz, fölfedezé
vala neki születését. Ez utóbbi bánat még inkább gyötré őt, mióta
Kisréten anyja szóba jöve, s a septemvirék oly kiméletlen rokonoknak
bizonyíták iránta magokat. Titkos szerelme pedig kettős bánattal
csapkodá azóta szívét, mióta Ongay elválasztott jegyese lőn kedvesének.
Nem csalatott remény vala ez, mi őt kínzá, hanem egy kedves tárgy
elvesztése, melyet naponként látnia, hallania, melylyel apró házi
foglalatosságokban szövetkeznie, szegény szívének egyedűli élemény vala.
Uzory kedves volt a generálnál. Ennek háza iránti éber figyelme, betegek
körüli csöndes szorgalma, kedvelt tulajdonok voltak előtte. Rendesen
általa tétette adakozásait, mert e részben különös ügyessége volt
Uzorynak. Kimélő lévén ő a szűkölködő iránt, nem fért közel soha gyöngéd
eszméletéhez ennek. Nem javallotta azonban a generál Uzory orvosi
gyakorlataiban azt, hogy szerfelett együttérzett betegeivel. Megkivánom
ugyan minden orvosban az emberi részvevő szívet, mondá a generál; s
borzadok a hideg rendszeres részvétlentől, ki nem bír beteg-ágynál
nemesen melegűlni, s emberiség hevével örvendni, ha orvoslása sikerűl,
ki hidegen fordúl más beteghez, ha az első keze alatt végsőt húnyt, s
csak gépként volt keze alatt a beteg, miként elállott óra az órás
kezében, hogy jártassa azt ismét; de a viasz lágyságú szív az orvosban,
mely olvadozik minden emberi ínségre, mi közt naponként forog,
czél-ellenes, s a sorsnak legboldogtalanabb osztály-része. Szintúgy nem
vala elégűlt a generál, csüggedő komolyságával is Uzorynak, mely ellen
főkép a titok felfedezése előtt, gyakoriak valának czélzásai. Míg az
ifjú, úgymond, nagy dolgokat tenni, munkálkodásának nagy pályát, széles
kört nyitni ohajt, zajlik és zsarolva követel az élettől, jele: hogy
önerőben duzzadozik, s bízik ebben; de métely lappang vagy testében vagy
szívében, ha már korán kis körbe lappangni siet, s még estve sincs, már
elül. Azon keménység, melyre e részben őt atyai aggodalma fakasztá, első
és utolsó vala nála az ifjú iránt.
Azonban Uzory gyöngédségét föllázíták a generál ezen szemrehányásai;
ezekhez járulának később saját iszonyú tépetései, melyek dúló féregként
gyötrék lelkét. Málika halálát egyedűl magának tulajdonítá ő; nem vala
nyugta kínzó képzeletének éjjel és nappal, szűk lőn a világ neki, nem
maradhata szobájában, nem az udvarban. Egy háznak, mely jótétivel őt
elhalmozá, sőt mely sorsát alkotá, mely iránt csupa hálává vala
átolvadva, saját mindenét, egy öröm-lihegő lyánkát, virúló korban,
mosolygó szerencsében, kiért saját szíve forró szerelemben ége, kiért ön
életét szívesen fogta volna adni – sírba taszítni, legiszonyúbb játéka
egy halandó sorsának! Tépő bánat, önkínzás s mindig meredezőbb
magába-vonulás volt most szomorú állapota Uzorynak. A mint a harangok
Máli temetésére megzúdultak, kiriadva futott Uzory, mint fúriáktól
űzetett, a közel dombra; onnan látta a temető felé mozgó sokaságot,
látta a kedves lányra hányt utolsó rögöket, s elmarjúlt szíve, esze,
fájdalmában. A nép eltakarodtával alkony felé sietett az új sírhoz. Itt
még egyszer kínozva dúlt szívén keresztűl azon gondolat, hogy a jó
teremtésnek ő a gyilkosa. Magán kívül borúlt a sír rögeire, s nem kelt
fel arról ép elmével többé. Csendes tébolyodással tépett virágokat a
temető hantjairól, s azon képzettel, hogy csak szunnyad kedvese, s tán
homályos eszmélettel is annak végszavaira, sírdombjára hintegette
azokat.
Nem volt neme a gyógyításnak, nem az ápolásnak, miket a generál el nem
követett a szerencsétlen körül. Sikeretlenűl használtatott minden, s mit
leginkább fájlalt jótevője, az volt, hogy nagy részben kényelmeiről sem
gondoskodhatott. Nem volt tudniillik az ifjúnak nyugta egy helyen,
szüntelen mennie kellett faluról falura, s virágait hintenie, temetőről
temetőre. A generál kisérletei, mikkel egy helybe erőszakoltatá őt, mind
búsan ütének ki. A legtépőbb kín s nyugtalanság gyötrék ekkor
látszatólag Uzoryt, s könyörűlő szív nem tűrheté gyötrődését, mik szabad
vándorlásaiban nyilván enyhűlének. Nem vala tehát más rése a generál jó
szívének a boldogtalan iránt, mint hogy számára több falukban, mikben
leginkább szerete előtűnni, rendeléseket tegyen ruházatáról s lehető
ápolásáról. A generál lakhelyén és Málika sírján nem jelene meg Uzory
többé; mert ezektől különös borzadály tiltá el őt; de messze sem
hagyhatá azokat; a szomszéd ismeretes vidék falúi és temetői valának bús
vándorlásainak tanyái.
Csodás vegyülete volt az az érzeményeknek, mely most Jusztinka szivét
marczonglotta. Megtalálta fiát, ó de mily állapotban! Csak kínra ébredt
fel az anyai érzelem, egy fájdalmas perczbe olvadt össze feltalálás és
vesztés! Most orvosi gondhoz az anyai is járulván, egyétett Jusztinka
napot és éjet, hogy fiát megmenthesse. Angelica, testvérét találván fel
az ifjúban, vetélkedett ápolásában, s kedves nyájasságával különösen
megnyerte ennek bizodalmát. Mosolygott a beteg, ha őt látta, nyugodtabb
lett mellette kínaiban, s tőle örömestebb szedte az orvos-szereket, s
fogadta el étkeit, mint anyjától, ki nem bírt szívével úgy ömleni
előtte, miként Angelica. Tán visszaemlékezés is vonzotta ehhez, s némi
ámulat; mert gyakori tévedéssel szólította őt Málikának. Az ifjú több
hetek után lábbadozott, de csak csekély jeleivel elméje jobbúlásának.
Előbbeni eszméletlen gondtalansága helyett most bús borongás fogta el
lelkét és szótlan meredezés, olykori józanodásnak rövid perczeivel, és
saját sorsának homályos sejtéseivel.
A generál mindennapi volt Jusztinkánál. Virágos eleinte nyugtalan
rámeredéssel szemlélte jótevőjét, mintha emlékezni igyekeznék reá;
aprónként nyugodtabban tűrhette jelenlétét. Rónapataky mindent
elkövetett, hogy Jusztinkát és a háznépet maga körül megtarthassa. Ám
legyen édes Jusztinkám úgy, miként önmaga kívánja, mondá; mi kényletet
se fogadjon el tőlem, csak az elkerülhetlenről hagyjon gondoskodnom, ám
rendelje állapotát úgy, miként saját lelke óhajtja; csak ne hagyja önt
újra elvesztenem! Nyájas írjai vannak sebhedt szívek számára a
barátságnak, s szelid ápolásával hány szívet nem gyógyított az meg már,
kit zajos szerelem megzúzott vala? – Jusztinka nem hajlott: mit keressen
száraz galy úgymond, kert zöldellő lombjai között, hogy szemet sértsen,
vagy maga után száraszsza testvéreit is?
A generál siete kúlcsárságra tenni át az öreg jegyzőt, s Porubayt
helyébe igtatni. A nagy lélek nem törpül el, édes barátom, így szóla a
generál hozzá, a sors leszállításival. Én nem önnek, hanem inkább
magamnak örvendek ezen nyerésemmel; mert bizonyos vagyok, hogy ily
férfiú fogja értni, nemesítni a különben csekély állapotot. Egyébiránt a
generál szép rést engede a maga nagylelkűségének, Porubay házi
elrendelései körül. A jegyzői ház kicsinosíttaték, kertje és földjei
tágulának, s a szűk élés-kamrácska megtölteték. Mosolyga a generál, a
mint a tudós exprofessor, bírái előtt, fontos rátartással s hivatalos
arczczal belépe a generál tiszteletére, s fél római, fél magyar nyelven,
beköszöntő beszédét tartá. De ő maga boldog elégűléssel mosolyga kedves
Angelicájára, a mint ezt, mint már nőjét, a szépen bútorozott notariális
házba, s megtömött kamarába bevezeté. Csak az érezheti igazán a vagyon
kényelmeit, ki egykor szűkölt, s küzdött a szegénységnek
nyomasztásaival.
Uzoryn, vagy a mint őt a köznép nevezé, Virágoson, mindinkább
szembetűnők valának a kínos nyugtalanság, és szívbeli szorongatások
jelei, minél közelébb halada anyjával a generál lakához. Mintegy
gyanakodva őgyelgének tekintetei az ismeretes vidékben; úgy látszék,
emlékezete visszahoza némelyeket a hajdani képekből. A mint a faluba
behajtottak, nyilvános lett, hogy jól tudja hol jár, szenvedései
főpolczra hágtak ekkor. Vonaglóan kúlcsódtak össze kezei, lélekzeteit
kapkodta, s homlokára hideg izzadás cseppjei ültek ki. A mint az udvarba
fordúltak, egyszerre megeredtek könnyei, és zokogással sírt. Jusztinka
jó változást várt ezen erőszakos jelenségek után, s hagyta kiömleni a
rejtekben dúlt bánatot. Az ifjú mindjárt leszálltával, volt szobája felé
indúlt. Kinyittatta ezt a generál, s őrt rendelt vigyázatára. De ő
alkonyban meglopta őrjét; másnap reggel halva lelték a kiszenvedett
ifjat, Málika sírja felett. Kezében hervadozott, arra szánt
virágkoszorúja!
Jusztinkának, a tépett anyának, nem vala többé könnye számára.
Vesztéshez szokott szíve, mintegy elfásultan vevé új vesztését. Magyar
földön semmi dolgom többé! szóla Angelicához, én keresni megyek új
rokonokat szenvedő szívemnek, hasonló szenvedőket; ti boldogok,
maradjatok! – Kimene Edvárddal Vürtembergbe, s egy szenvedő lélek adá
magát úti társúl melléje. Erzsike vala ez, az önmagával ki nem békűlhető
juhászlányka.
Erzsike szívének nyugalma végképen veszve vala. Vallásossága azt hiteté
el vele, hogy az ég malasztját, megszegett fogadásával hitetlenűl
eljátszotta. Anyja gyöngédsége még inkább megerősítette őt ebben, ki
aggodalmas buzgólkodással intette leányát, hogy bánó töredelmességgel és
jóságos tettekkel törjön leróni vétkét. Magával hordozta őt templomokba,
alkalmakat nyújtott ájtatosságának, s mintegy orvoslás alá fogta
hányatott lelkét. Legkedvesebb helye Erzsike ájtatosságának azon
feszűlet vala, mely a házfeletti dombon álla, s mely alatt megszegett
esküjét tevé. Ide járdala reggel és este, töredelmes szívvel könyörögni
bűne bocsánatáért. Egy borzasztó vészben, épen Erzsike születése
éjjelén, a szent feszűletet az ég tüze által szétforgácsolva lelé.
Elmarjúla gyöngéd szíve a lánykának, s elborzada az aggodalmas anya.
Kiestél az ég kegyelméből boldogtalan! mondá ez Erzsikének, s ennek
keblét ezentúl futotta minden öröm és nyugalom. Ugyan ekkor ért falujába
a Pista elfogattatásának híre is. Új réműlés, új lélek-gáncs a szegény
lánykára nézve! Azt is én űztem bűnbe! kiáltott; ki tudja: mennyi
fekszik már szívén, s általa az enyémen? Nem lehete tartóztatni a
fölriadtat; azt sem várhatta be, míg atyja befog; gyalog eredt útnak
Pistához.
Azontúl nyugodtabb vala Erzsike; de nem mintha vidúlt volna szíve, hanem
hogy erős föltétele megnyugtatá őt. Több illő szerencsék jelentgeték
magokat a szép és vagyonos lányka körül; atyja többször hajlott – nem
Erzsike, sem anyja. Az legyen ezentúl egyedüli szerelme szívemnek, ki
iránt oly gonoszúl tudék bűnhödni, mondá a lányka, s szinte aggódék,
miként tehetne még több töredelmes áldozatat? Több hónapot tölte Budán a
gyógyító apáczáknál, s a legalsóbb szolgálatokat tevé a betegek körül;
de még ezen állapot is kényletes, s még nem elég szigorú vala neki.
Ezután történt az, hogy új földes úrnéja Klárcsi, az öreg juhász
kérésére, keze alá vette a lánykát, enyhűlést és gyógyúlást reménylve
számára, idő, szorgalom és szivesség gyógyításaiból. Eszközöltek is ezek
annyit, hogy a lélek nyugtalan zajoskodása csillapúlt; de ki nem
gyógyúlt egészen. Jusztinkának híre, de még inkább szigorúsága, kedves
vonzalmak voltak a sebhedt szívű lánykának, s eltökélte vándorságát
vele; remélvén, hogy szolgálati sanyarúságban, nyavalygók ápolásában, s
mintegy hazájátóli s rokonitóli száműzettetéseiben, írt és
bűn-bocsánatos nyugtot fog kivívhatni, hányatott lelkének. Jusztinka
megkedvelte a rokon szenvedésűt.
Vincze és Klárcsi elkísérték Gyulát Várfokra, hol őt szerelem és
barátság karjai fogadák. Nem elég-e három szerető pár, mondá ölelése
közt Gyula, boldogsággal fűszerezhetni az életet, s külön szép világot
alkotni egymásnak? Különben is nem lelkeinknek néhány rokoni teszik-e a
tágvilágból kiszakított saját kis világunkat? s nem önnünknek közlései
rokon lelkűekkel, képezik-e földi mennyünket? De édesim! folytatá Gyula
hágó lelkesedéssel szavait, s boldog jövendőjének ihletése, mely
gyermeksége óta feküdt lelkében, elterűlt most szaván, arczán,
tekintetén; három lelkes jóakaratos pár, sok jót is áraszthat el a
hazában. A csekély látja a fogyatkozásokat, de úszik a folyam mentében;
a kebletlen beéri hideg tanácsokat és terveket osztogatni, de a szó tett
nélkül röppen el nála miként pelyva, melyet drága magok nem terhelnek.
Csupán a lelkes hő kebel nyújt munkás kezet, s kisebb s nagyobb sikerrel
erőlködik ragadó ár ellenébe. Emlékezel-e még kötésünkre jó Vinczém,
melyet utazásunk előtt tevénk?
Hű vagyok s leszek hozzá, édes Gyulám, felele Vincze; követőd leszek, a
merre vezetendesz. Addig is a fényűzést fogom ostromlani hazánkban, a
hol csak találkozom vele.
Lernai hydrát vevél elődbe édes Vinczém; mondá Gyula; de ha csak egy
fejét vághatod is le a százfejű csodának, gyöngébb leend ártalma.
Hát én kimaradjak-e szövetségtekből? kérdé Ongay. Elmaradtam ugyan
kedvesim, zajló pályámon tőletek; de hiszem, csak főben, szívben nem.
Jut neked is munka, édes Józsim, mondá Gyula; hidd el, a hazának nem
kevésbé van szívre szüksége, mint főre, így saját boldogságunk, mely meg
nem fér a szűk kebelben, szívesen fog kiáradozni magából, hasonló
boldogokat ohajtva magunk körül; csak ne csüggedjünk, keveset tenni
azért, hogy egyszerre sokat nem tehetünk!
A nők lelkes mosollyal néztek a szövetkező férfiakra, némán fogták meg
egymás kezét, mintegy segélyekűl szövetkezve magok is, a szép czélra
férjeik mellé.
Náni már főkötőben mutatá be magát Gyulának. Az ács, a mint a mulató
tetejét föltevé, szalagocskát kére Nánitól, hogy azt áldomás-jelűl
lobogtathassa a tető-élen. Nánika, a bőkezű, egyúttal szívecskéjét is
átnyújtá az ifjú ácsnak a szalaggal; s már néhány nap óta férj és
feleség valának. Mit tegyen az ember nagyságos uram! mondá a ledér nő
nevetve, férfijának kell lenni a nőszemélynek, nehogy igen jó dolga
találjon lenni a világban, s ki se vágyjék belőle. Gyötrenünk kell és
gyötrettetnünk; úgy igazi az élet!
A férfiak mosollyal intének nejeiknek, s ezek vissza; azon biztos
győződés élvén sziveikben, hogy nekik hatoknak lelkeikben, nyájasabb
képe él a boldog nős életnek.


KÉPJEGYZÉK.
1. A másik táblánál a falu pozsgás menyecskéi 6
2. Nina egyik neme vala a művész barátnéknak 29
3. – Ez az én jegyesem! – ismétlé Pista 75
4. Két felől karjára ölté a házi lánykákat 124
5. Az ábrázolatok tolmácslataiba oly tűzzel merült a professzor 137
6. Hosszú napokon, hosszú estvéken átzenge a hanga az Uzay házban 173
7. Felérve a várhoz, jutalmazottnak látták felfáradozásukat 210
8. Bús rablókapitány egy legényével belépett 247
9. … Csakhamar álomnak erede 297
10. Én gyilkos, én kétszeres bűnös! – kiálta, kezeit tördelve és Porubayra borula 346