A Bélteky ház: Tanregény (2. kötet) - 17

gondoskodást, megcsókolta a jóakaratos kezet, s forrón szorította azt
szívéhez; majd mintegy megrettenve nagy merésén, hátra állt, s zavarodva
sütötte le szemét. Jusztinka maga is kínos zavarodásban vala, hol a
rózsát szaglalá eszméletlenűl, hol szavakon tünődék, mikkel közös
megzavarodásukat elfordíthassa; de nem akadván ilyekre, megfordúla
végre, s nyugtalan szívvel mene szobájába be. Itt szerelme szabad
lángolásában forrón szorítá szívéhez kedves ereklyéjét, a rózsát.
Utánereszté szívét és képzeletét, boldogsága nyájas képeinek. Édes
szorongás nyomá szívét, de oly boldogító, melytől a világért sem kivánt
volna megválni.
Berky egészen más érzelemmel volt. Jusztinka szótlan elfordúlása tőle,
lezúzta az ifjúnak lelkét. Megneheztelt! így tépelődött magában; vakmerő
valék, s így elriasztám őt zajos tolakodásommal! Esztelen én, alacsony
sorsommal oly magasra merengni! – Dúlt e tünődés szívében, s bús és
hátravonúló lett a lányka iránt; minden tekintetében és szavában ennek,
vakmerőségét büntető szigorúságra vélt találni; mert Jusztinka, miként
szemérmes indúlat szokott, ha már eszmélkedni kezd magára, maga részéről
szintúgy elfogúltabb lőn.
Ismét néhány nap telt el, s a szív erőszakja mindig nyomasztóbb lett
mindkét részről, s nehezen tűrő immár a titkolást. Jusztinnak önküzdései
is a sorsok különbözéseivel, mindinkább gyöngűltek. Egy napon Jusztinka
fenakadt egyik festésével; s hosszas belső tusa után tanácsért
folyamodott Berkyhez. Ez már bevégezte az először határozott munkát, s
Létay nagyon elégűlt lévén azzal, még épülete egy szárnyát bízta
kifestése alá. Épen e czélra dolgozott cartonokat a maga szobájában, a
mint Jusztinka belépett. Első, mi itten szemébe tűnt, saját mellképe
volt a rózsával, a megszólalásig találva. Pirúlva állt meg arczképe
előtt a lyánka, rámeredve szemével, s oldalt a meglepett ifjú állott,
lesve a lányka arczán derűt vagy borút. – Mi jó Berky úr! hogy annyi
időt veszteget körültem. Azt tartom, találva vagyok, de egy kis
hizelgéssel.
Ó én nem vagyok elégedett dolgozásommal, mondá forrón ömledezve az ifjú.
Hol van itt az a nemes homlok, azok a lelkes vonások, bélyegei a szép
léleknek? hol van az a nyájas nyomatja a szelid ártatlan kedélynek? az a
varázs tekintet, mely haldokló ifjat is képes fogna lenni életre
derítni? az a kéjjel telt pillantat, mely egykor üdvöt, boldogságot fog
derítni arra, kit az ég szerelmével áldand meg? Ezen pillantattal törtem
én festeni nagyságodat; de munkám, érzem, kontárdolgozás!
Boldognak véli ön, kit szeretni fognék? mondá Jusztinka, mindjárt
kisuhanásokkal megbánva szavait, s nem merve pillantni az ifjúra.
Vég nélkül boldognak, felelt az ifjú. Kegygyel telt pillantat lett
jutalma a lányka részéről. Berky nem bírva többé érzeményivel, térdre
omlott Jusztinka eleibe, s forrón szorította ajkához megragadott kezét.
– Bocsánat a vakmerőnek, ezt rebegte, ki homályából azon fényre
feltekint, mely őt jótevő napként éleszti. Vagy tán vétettem nagysád
áldozó érzetimmel? – kezére borúlva várta itéletét.
Melyik lányka dúlt valaha azért, hogy bájai mindenhatók valának? s épen
Jusztinka tehetné ezt, az előbb szerető, a titkon epedő lányka? Érzé
ugyan, hogy messze halad az ifjúval, s nem vala teljesen elégűlt, sem
önmaga, sem az ifjú megfeledkezésével; de szánat, pártos szíve, s azon
zavar, melybe őt az ifjú szavai és helyzete hozák, újabb
fontolatlanságba ránták őt. Másik szabad kezével megsimogatá a kétkedő
ifjú arczait, felkelni parancsolá őt, s zavart érzelmei között
fontolatlan szavakkal biztatá annak reményeit. Berky lelkesedve szökék
fel, bátorodott hévvel szorítá a lánykát magához, s ez feledve mindent,
szenvedé, majd viszonzá kéjelgéseit és édes nevezeteit. A szeretők tudák
s tudaták most, hogy egymáséi, mit már régóta sejtének, érezének. –
Jusztinkánál a szerelem lángoló boldogsága feledtete minden gáncsokat,
miket elméje vagy büszkesége az ellen tehetének.
Mindinkább szorosabb, s foglalkozóbb lőn most szövetségök, s végre
gyanús a háznép előtt; mert boldog szerelem, gondatlan a maga
áradozásaiban. Jusztinka megbízott szobalyányánál elfogaték egy
levelkéje a festésznek, s Létayt dühösség fogá el. Csak hirtelen szökés
mentheté meg az ifjat, szörnyűt esküdt boszúja elől. Jusztinka testvérei
ájuldozának a ház mocska felett. Nem létezett kín, mi szánva nem volt
számára, s mi rajta el nem követtetett. Méltatlanságok, alacsony boszúk
űzték egymást rajta, s végre tudtára adta az atyja, hogy vagy azonnal
férjhez-menésre határozza el magát, vagy örökös inségre szánja el
Berkyt. Jusztinka reszketett, ismerte mind hatalmát, mind szilárd
természetét atyjának, s tudta hogy az ifjú vesztve van, mihelyt ő akarni
fogja. Azonnal kész lett határozásával.
Testvérei már jegyben álltak jövendő férjeikkel, s ő körülte is számos
tisztelő epedett. Ezek közt eleitől fogva kedvezőleg jelölte ő ki
becsülésével Rónapataky őrnagyot, atyjának ezredéből. Ennek
nemeslelkűségébe veté most a lányka minden bizodalmát, s tudtára adá
atyjának tett választását. Létay örömében megenyhűle leánya iránt, az
őrnagy kivánt vő vala neki, s értesíté ezt szerencséje felől. Rónapataky
szívből tisztelé s szereté Jusztinkát, s boldog érzelemmel fogadá
kiválasztatását. Jusztinkának azonban nem vala komoly szándéka másé
lenni, mint Berkyé. A szenvedés és szerelme viszályai, még inkább
lánczolák hozzá szívét, s egy különös fölfedezése épen örökre sajátjává
tevé őt. Szerelme zálogát szíve alatt hordozá; nem vala tehát más
menedék előtte, mint ámítni rokonit férjhez-készülésével, s az alatt
időt nyerni Berky számára, hogy félre állhasson a boszú elől. Biztos
emberét küldé levelével utána, ő maga feltevé magában, hogy mindenki
iránt titkot tartson; de nemeslelkű Rónapataky előtt nyilatkozzék, s őt
titkába vonja, s ha lehet, maga segélyére bírja. Szíve annál nyájasabb
bizalomra nyílt iránta, mivel csak ő volt egyedűl s a jó Judith, kik
szánó kimélettel bántak vele. Atyja, s kivált testvérei, hidegségökkel
és gúnyaikkal, makacs hidegséget szültek vala szivében; utálni kezdte
nemzetsége viszonyait, melyek szabadság és szerelem helyett, erőszakkal
és gyülölséggel kínozták őt.
Rónapatakynak elborula szive, a mint Jusztinka neki titkát s egész
állapotját fölfedé. Ő a lánykát szívből szereté, de a saját becsületét
még inkább, mire egész a gáncsoskodásig kényes vala. Jusztinka többé
nője nem lehetett, de szivéből megszáná ennek ügyefogyott sorsát, s a
mint a lányka kúlcsolt kezekkel rimánkodék előtte: ne hagyná el árva
sorsában őt, kiben egyedűli reménye és bizalma él a földön, nemes
tökélet szálla lelkébe. Föltevé magában, hogy a boldogtalan lánykát
kimenti inségéből. Elrendele titkon mindent, s az alatt folytatván a
háznál kérői szerepét, s ezzel elszunnyasztván a Létay-ház figyelmét,
kiszökteté a lánykát az atyai udvarból. Az őrnagy ezredében szolgált
volt egy Gárday nevű öreg seborvos, ki lábai romlása miatt elhagyta
szolgálatát, s egy kis városkába vonúlván, csekély nyugpénzéből s
orvoslásaiból éldegélt. Rónapataky úgy ismerte őt, mint talpig
emberséges férfit, kinek úgy erényességében, mint szívnemességében bízni
lehet. Ezt bízta ő meg Jusztinka állapotával, s hozzá vitte ki a
szerencsétlent. Gárday mindent fogadott, mit szív igérhet, s meg is
tartotta fogadását. Jusztinka már néhány nap alatt saját leányaként vala
házánál. Az öregnek szótlan komolysága, egyenes, de gyöngéd kedélye,
jótevőleg egyeztek Jusztinka mostani hangulatával.
Most már Jusztinka minden nyomozási szorgalmát Berky után vetette. Az
őrnagy sem nyugodott ebbeli munkálkodásiban; de a hír, melyet felőle
vihetett, majdnem kétségbeeséssel zúzta meg a lyánka szivét, Létay
elfogató parancsot eszközle ki Berky ellen. Sokáig nem lelték ezt, ámbár
a szerencsétlen ifjú nem bírhatá magát arra, hogy Jusztinkát messze
hagyja. Darabig, miként kivert méh volt kasa körül, csak a Létay faluja
vidékében bolyongott, egy párszor betért a faluba is bizonyost hallani,
s beszélt Jusztinka biztosabbjaival. Megfordúlt szivében a vér, s minden
érzemény, hallván, hogy Jusztinka az őrnagy jegyese. Ugyan ezt hallotta
ennek legényétől is, s nem kétkedhete tovább. Majd eszétől válva futott
a világba, s így kerűlt a Létay hatalmába. Számos méltatlanság érte az
ifjat, mely párosúlva mély bánatával, oly súlyos betegségbe buktatta őt,
hogy abból csak ifjúi ereje segíthette ki. A tömlöcztartó leánya szives
gondját viselé a szép bús ifjúnak, s ha nem indúlatot is, de hálát és
jóakaratot víva ki magának nála. Berkynek tudtára adaték, hogy csak
nősülés oldhatja őt fel további üldözés alól. Neki már az élet csekély
kecsű, s örömtelen jövendőjű vala; Jusztinkát, kinek állapotát nem
sejté, más sajátjának tudá; mi vala hát többé nyerni-, mi veszteni
valója?
Mintegy eszméletlenűl határozá el magát, hogy a tömlöcztartó leányával
egybekeljen. A lányka szivéből ragaszkodék hozzá, s így gondolá,
boldogíthat, ha maga örökre boldogtalan marad is. A hír, ha rosszat
visz, űzetett madárnál sebesebben repűl. Jusztinka korán megtudta
kedvesének sorsát. Az ő érzelmeit ennyi viszály, sorsának ennyi
méltatlansága, borús fásulásba ejtették. Volt nyájas és nyílt kedélye
élet-unalommá változott most, s minden lágyabb érzelem, elzárkózó
szivébe vonúlt vissza. Volt örömei és kedvtelései elhagyák őt, csak az
egyetlen orvosi maradt még fenn, melyet bánat-űzésből is kettőztetett
szorgalommal gyakorolt most, naponkénti alkalma lévén ebben, az agg
seborvos betegei körül. Aprónként enyhűlt, s csendes szenvedésbe ment
által bánatja, s mindinkább több-több kedvvel űzte orvoslásait. Az öreg
seborvos, sejtvén e részben a természeti hajlamot, nyílt elmét és némi
ismereteket a lánykában, örömmel oktatgatta ezt az orvosi tudományban, s
közlötte vele hosszas gyakorlataiban szedett tapasztalásait. Jusztinka
orvosi ismeretei szemlátomást növekedtek, biztosúltak, s gyógyításai
naponként szerencsésebbek lőnek. Utoljára majdnem eleme lett neki az
orvoslás; minthogy tépett lelkének csak a boldogtalan, csak a szenvedő
emberiség volt képes írt nyújtani; míg a boldog, kínos
visszaemlékeztetéssel gyötrötte lelkét.
Jusztinka kín és bánat közt szűlte el fiát. Minthogy inkább kivánunk
attól szabadúlni, mi szivünknek alkalmatlan, mintsem remegünk
bizonytalan vagy távolas veszélytől; Jusztinka mihelyt felépült, tudván
atyjának még most is tartó nyomozásait maga ellen, de különben is
kietlen lévén immár előtte saját szülő-földje, hol annyit szenvedett,
útnak indúlt Vürtemberg felé, egyik nagybátyjához, kit leveleiből
kedvezőleg ismert. A seborvos épen faluján kívül volt egyik betegénél;
levelet hagyott ehhez, melyben fiát atyai indúlattal szívére kötötte.
Idő-múlva levele érkezék a nagybátyának Vürtembergből, hogy Jusztinka
bújában elhala, s holtnak tartá őt minden rokona, ismerőse, holtnak az
öreg seborvos is. Ez telhető gonddal nevelte a kis Uzoryt – e nevet adá
vala neki az őrnagy, később generál, hogy üldöztetéstől megmentse – s
benne telt fő gyönyörűsége. A gyermek úgy szerette az orvost, mint édes
atyját, s nem is vélte őt másnak. Azonban a nőtlen öreget, vénségére
játszottatta még a szerelem. Elvett egy fiatal személyt, kit szívből
szeretett ugyan, de kinek élességeitől sokat vala kénytelen szenvedni.
Békes indúlatja könnyen tűrte ezeket mindaddig, mignem nejének lánya
született tőle; de azontúl nem volt többé mellette nyugalma. Naponként
felfrissűltek az a feletti pörlések és szemrehányások, hogy a seborvos
inkább szereti az idegen fiút, mint saját gyermekét, hogy ennek
mellőzésével kedvez amannak. Hova-tovább borúsabbak lőnek e viták
következései. Az asszony félve, hogy a csekély örökségben is részeltetni
fog Uzory, méltatlanul kemény vala a fiú iránt; ellenben a seborvos,
nejének ezen fanyarságait lelkiismeretesen kivánván kiegyenlítni,
megkettőzteté irántai gyöngéd figyelmeit, s így a ház felett örök terhes
fellegek csüggének.
A fiú, ki már hatodik évében jára, csakhamar megsejté, hogy ő a háznál a
folytonos viszályok tárgya. Ellesé hogy ő nem saját gyermeke a
seborvosnak, s elbúslakodék magában. Különben is csöndes ábránd vala
sajátja szelíd kedélyének; most elvonakodó bús szerény lőn. Mit sem kért
többé, kéztől várt a háznál mindent, nem játszott többé a seborvos
lánykája játékaival, s minden tettében kitetszett, hogy tudja saját
árvasorsát. Fájt ez a seborvosnak, a lelkes férfiúnak; nem tűrhette
tovább a dolgot, felpakolta Uzoryt, s elvitte őt kis vagyonkájával a
generálnak.
Ez nemes gonddal és költséggel neveltette ki orvosnak a gyermeket, s
ebben tisztelet, hála és szeretet nőtt és égett jótevője iránt. Kedvét
találni mindenben, s magát feláldozni házáért, volt minden gondolatja,
nemes iparja a fiúnak.
Jusztinka maga koholá vala nagybátyja levelében a maga holt hírét, hogy
nyugtassa rokonit, s nyugodjék valahára mind maga, mind gyermeke.
Nagybátyja szívesen fogadá őt, annyival is inkább, hogy Jusztinka
angyalként jelene meg házánál. Tizennyolcz éves, jeles indulatú és
készületű fia, már hónapok-óta nem látott volt szemeire, s az orvosok
kifáradtak gyógyításából. Ki belső hályognak, ki szél-zsibbadásnak, ki
köszvénynek vette a bajt; különbféle utakon indúltak el orvoslásaikban,
mindnyájan siker nélkül. A bús atya inkább azon tekintetből, hogy maga
nyugtatására semmit kedves fiánál kisérletlenűl ne hagyjon, mint
reményből, Jusztinka keze alá engedte az ifjat. Lassú és igen halkas
volt a siker; de a nagybátyja kimondhatlan örömére még is szembetűnő.
Edvárd előbb fátyolos homályban, majd mindig tisztábban veheté ki a
tárgyakat, végre nem vala szükség vezetőre, s már csak idő és erősödés
hiányzék szemeinek. Ki bírná leírni örömét a háznak, s forró háláját az
ifjúnak? A szíves nagybátya esdekle rokonának, mutatna alkalmat és utat
hálájának; Jusztinka csak nyugtot, békes lakhatást kére házánál; többre
mint mondá, szüksége a világban nincsen.
De nyugta, békes lakása nem lehetett Jusztinkának itt is. Az ő még
virító szépsége, mely a szelid szenvedés által még vonzalmasabb lőn és
szives ápolásai, mély benyomást tettek Edvárd szivébe. A forró hála,
szép orvosnéja iránti forró szerelemmé változott nála. Atyja nyájasan
látszott javallni a fiú gerjedelmét, s üdvözölni az alkalmat, mely a
hálát kivívott lánykát, még közelebb fogná kötni házához. Edvárd, a
fiatal szemérmes, nem birt egyenesen nyilatkozni szivével és tisztelő
szerelmével; levélbe zárta égő indúlatát és ohajtását birhatni Jusztinka
szivét és kezét. Maga Edvárd útra indúlt volt, mi alatt levele Jusztinka
kezébe adatott. Felriadt a sorok olvasására kurta békéje ennek. Mit
feleljen az ifjúnak? titkolja-e előtte körülményeit és anyaságát?
megcsalja tépett szivével őt? mely érzi, nem birhat többé nyílni örömre,
szerelemre, boldogságra? alacsony önzéssel használja-e maga részéről a
háznép háláját? Űz sorsom! így kiálta fel bánatosan, el van végezve,
hogy csak síromban leljem fel nyugtomat! – Tollat foga, nyájasan, de
határozottan irá meg a kedves ifjúnak, hogy vas végzete nem engedi vele
élni boldogságát, s őt csak akkor fogja láthatni maga körül, ha előbb
szerencsésebb nőt hozott házához. – Feleségben tán kivánatosabb erény,
édes Eduárdom, ezt írá neki, kedvessé tudni tenni férjének az életet,
mint csupán szeretni őt. Nő, ki tördeli, és nem simán hajtogatja az
életet, nem fog boldogíthatni soha! – Biztos kézhez adá Jusztinka a
levelet, maga pedig észrevétlenűl indúla ki ismét azon háztól, hol szép,
de csak rövid nyugalom mosolygott felé. Oly szerencse reményétől válni,
melynek sugára már biztatólag játszott szemünkbe, nem kisebb vesztés
gyakran, magánál bírt örömünk enyészténél. Nem bús játéka-e az
sorsomnak, gondolá magában Jusztinka, hogy az atyai háztól gyülőlség
hajt el és szerelem az idegentől?
Hónapokat, éveket töltött bizonytalan bújdoklásban; mindenütt áldásként
jelent meg és mulatott. Orvoslásai hírt és vagyont szereznek vala neki,
ha amazt húzamos maradással bevárja, s ezt keresi vagy csak elfogadja
is. De Jusztinka csak kikerűlhetetlen szükségeire szorítkozott, s csak
annyit fogadott el betegektől, mennyivel ezeket pótolhatá.
Honvágy, melynek édes fonala szivünkben meg nem szakad soha, s anyai
érzelem, visszavonták Jusztinkát végre a magyar földre. Dobogó szívvel
tért azon városkába, hol fiát hagyta volt. Idegeneket talált a házban, a
seborvost sírhant fedte már, s háznépe tartózkodásáról nem tudott
bizonyost mondani senki, csak annyit hallott, hogy a seborvosnak egy
lánykájánál több gyermeke nem maradt. – Földben nyugszol tehát
szerencsétlen gyermek te is! kiáltott áradozó könnyekkel; boldog, hogy
nem öröklöd anyád sorsát és könnyeit!
Épen a generálhoz készült végsőt és bizonyost hallani fiának sorsáról, a
mint a budai hegyek közt, hol jegyzőkönyvét elveszté vala, Berky
festésznével és Angelicával megismerkedék. Varázsolva lőn egyszerre a
kedves lányka szomszédságába. Szembeszökő volt arczvonásiban az
attyávali hasonlatosság, s láttára Jusztinka szivében, bús, de édes
visszaemlékezés keledezett. Egy vagy más ürügy alatt többször megfordúlt
Anglica szállásán; a beteges Berkyné csakhamar bizalmat érzett iránta, s
orvoslása alá adta magát. De nyavalyája ennek nem volt többé
gyógyítható. Angelica árván maradt, oly világban és életben, miket nem
ismert.
Jusztinka lett most egyedűli istápja, s volt is reá szüksége
Angelicának. Báró Regéczy Kálmán naponként közelebb fonta csábos
szövedékivel a tapasztalatlant körül. Angelica teljes lélekkel csüggött
a báró szerelmén, nem aggódva a rang korlátin, miket nem ismert, s
egyedűl csak az ifjúért dobogó szivére ügyelve. Nem óhajtott, nem kivánt
ő egyebet, mint visszonszerelmét bírhatni ennek, minden egyéb czél és
vágy szunnyadt lelkében; ez egyben szögellett össze nála az életnek
minden boldogsága. Jusztinka látá a lánykának fedetlen szivét s remege
érte. Kálmánnak tisztátlan czéljait sejté, s bár e részben nem vala is
oka féltni az angyal-kedélyű lánykát, rettege még is azon csapástól,
mely szeme nyiltával annak szívét sújtani fogja. Porubay, ki akkoron
épen a báró szolgálatában álla mint irnok, s mindennapi vala
Angelicánál, mindig kétségesebbeket horda elő Kálmán jelleme felől, s
gyanakodva adá intéseit Jusztinkának; minthogy Angelica ártatlan
bizalmait felriasztni átallá. Jusztinka föltevé végre magában, komoly
szót váltni a báróval, s bátor ostrommal vetni véget a fenyegető
veszélynek.
Egy eset, alkalmasan segítette elő Jusztinka czélját. Egy kies nyári
estvén kisétált ő Angelicával a város egyik népes mulató-helyére. Sürű
volt a nép, s a mulatónak főhelye előtt, padokon, székeken települt le a
számos uraság. Közte Kálmán épen rangos társaságot mulattatott, a mint
Angelica ráismert a kedvesre, szokott bizalmával szökött mögé, s nem
sejtve a világi tón illéseit, biztosan megveregette vállát, hogy édesen
lepje meg őt ittlétével. Leirhatlan volt a báró zavarodása, a szegény s
túlságos öltözetű lányka biztosságaira. A társaság gúnyosan mosolygott s
örvendve mosolygott Jusztinka is. De Angelica vélve, hogy nem ismert reá
a báró; Kálmán! így kiáltott, még sem ismert meg?
Engedjen meg a leányasszony, mondá zavarja legfőbb polczán a báró, –
nincs szerencsém ismerni – tán tévedés.
Kár megtagadni ily szép ismeretséget édes báróm! közbeszökék kaczagva
egy uracska a társaságból.
Az asszonyságok kaczagának; Angelica arczain láng és holt sáppadás
váltogatták egymást. Jusztinka majdnem eszmélet nélkül voná el őt. Az
ártatlan lelkű, a tapasztalatlan, nem tudá megfogni a dolgot. Betegnek
kell neki lenni, gondolá magában; mert hisszen látá színe változásait, s
különben miként nem fogott volna ismerni ő reá, kivel naponként mulat?
Jusztinka legjobb alkalomnak látá most törni meg a lányka ütközött
szívét, nehogy többszörös zúzatás több veszélyt hozzon arra. Angelica
bámészan merede Jusztinka szemébe, a mint előtte Kálmán viseletének
okait fejtegetni kezdé. Hiedelmetlenségre mutatott egész lénye. Tiszta
szíve nem vala képes oly silány lelket tenni fel Kálmánjában. Az az
igazi ártatlanság, mely még csak mérszerrel sem bír felfoghatni képzetét
a gonosznak. Szerelmét szégyenlené-e a nagy asszonyságok előtt? így
szóla; mi köze ranggal a szerelemnek? kivántam-e én valaha egyebet mint
szívét? volt-e ő kénytelen megcsalni engem? és miért tenné ezt? –
Jusztinka nem boldogúlt, szép lelke hite ellen Angelicának. Majd
meglátjuk édes leányom, mondá Jusztinka végre, kitudom én: van-e komoly
tiszta szándéka irántad? ha nincs, futnod kell a csábítót, a fúlánkos
kígyót!
Angelicának ismét rejtély valának e szavak, s azon tolmácslatok, miket
Jusztinka utánok ragaszta. Nem boldogúlhatott ez a természet
gyermekével; mert miként költse fel vétek gyanúival ártatlanságát ennek?
Föltevé magában, e kedély tisztasága után intézni megszabadítását.
Kálmán néhány nap kimarada, s Jusztinka örvendni, Angelica pedig
komoly-bús kezde lenni, és naponként nyugtalanabb. Egy délután belépe
Kálmán a szobába; Angelicának öröm lángja szökék arczaiba. Nem mondtam
anyám? e szókkal fordúla diadallal Jusztinkához, hogy Kálmánom beteg
volt? – Kálmán kész elfogadója vala az ohajtott mentségnek. Nyájas lőn a
pár mulatozása, s Kálmán elfogúlatlannak mutatá magát, s szinte az
ámításig kedv-előző vala.
Egy szóra kedves báró úr! szóla komoly hanggal Jusztinka Kálmánhoz, a
mint ez menni készült. Kálmán kétkedve tevé le fölvett kalapját.
Angelica Jusztinkának intésére kifordúla a szobából.
Édes báró úr, így szóla Jusztinka, s erős nézést szegze Kálmán szemébe,
mondja meg nekem, mi czélja van Angelicával?
Édes asszonyom, felele Kálmán s parancsos állást és tónt erőltete
magának, mi előtt vallatnám, tudni szeretném: mi joga van
asszonyságodnak e kérdéshez?
Emberiség és fogadott anya jogai, édes báróm, mondá Jusztinka szilárdúl;
mely mindkettő nem engedi, hogy egy ártatlan teremtést borzasztó mélység
szélén aggtalanul szunnyadozni hagyjak.
Szabad tudnom: szőve van-e Angelica e csínos fortélyba?
Angelica lelke ártatlanabb, mintsem fortélyról, ha úgy tetszik
aggodalmamat nevezni, álmodhatnék; s ily ártatlanság, mely gyanakodni
sem képes, gondtalan bíztosságában legkönnyebben bukik. Báró úr
magaviselete minap a mulatóban, neki csak bánat vala, de nekem botrány;
ámbár ahhoz, hogy komoly czéljai legyenek önnek a lányka iránt, már
előbb is csekély reményem vala. Vagy tán csalatkoztam, s a lányka
valóban bárónénak volna szánva?
Az nem, mondá mosollyal Kálmán; de Angelica számára fedett hirű s könnyű
kényletes életet, annak számára pedig, ki barátném leend Angelicánál,
nem megvetendő hálát ajánlhatok. – Álnok szemvágással szorítá meg Kálmán
Jusztinka kezét.
Csábító! kiálta felindúltában magáról megfeledkezve Jusztinka, oly
hangon, melytől ütközve hátrála az ifjú vissza.
Asszonyom! mondá ez élesen, ne tegye, hogy magam is megfeledkezzem
arról, mivel tartozom neme gyöngeségének.
Ezt nagynénéd mondá, s mondja még egyszer: hitetlen csábító! lásd a
leveleket! – Egy nyalábot ada Kálmánnak által. Angelica, folytatá
Jusztinka nyugalmasabban szavait, miután Kálmán átfutá az irományokat,
azon férfiúnak leánya, ki férjem fogott volna lenni, ha rokonim
erőszakoskodásai őt el nem szakítják tőlem. A lányka árva s gondolhatod
öcsém, hogy őt védni fogom.
S mit kiván tőlem asszonyom néném? kérdé bizonytalan hangon Kálmán, kire
nézve a jelenet több tekintetből szorongató kezde lenni.
Ne gondold öcsém, hogy jogaimat követelni keltem fel vélt halottamból.
Én Angelikával elhagyandom Pestet, s őt alkalmasint most látod utoljára.
Egyedűl arra kérlek: gyógyítsd meg azt a szívet, melyet gonoszabbúl
sebhetél, mint vélnéd. Íme itt az író-eszköz, írj egy levélkét
Angelikának, miként én azt tolladba szólom. Kálmán kész udvarisággal
fogá a tollat, s ezeket írá:
Édes Angelikám! Gyakori eset az életünkben, hogy ámulva magunk, másokat
ámítunk. Ez esetben valék én is. Szerelemnek gondolám szivemben azt az
Angelicám iránti nyájas indúlatot, mi nem vala egyéb szíves barátságnál,
s szép tulajdonai iránti tiszteletnél. Az idő felkölté szunnyadó
szívemet gróf Vértesi kisasszony iránti lángoló szerelemmel, kivel épen
jegyben járok. Kötelességemnek érzem megtenni e nyilatkozást, bocsánatot
kérve szép Angelikámtól, hogy levél s jó fogadott anyja által teszem
azt, mihez magamnak erőm s bátorságom nincs. Éljen szerencsésen, s
tartsa tisztelő barátjának
B. Regéczy Kálmánt.
Udvarias meghajtással Jusztinka és Angelika felé, de minden szó nélkül
vőn búcsut Kálmán a háztól.
Jusztinka Angelikának utóbbi dolgozását nézeglé, egy olasz tájfestést,
mely félmunkában álla a festő-álláson. Édes Angelikám, így szóla a
lánykához, ez szép darab leend; milyen eget fogsz adni a nyájas táj
felibe?
Tisztát, felele Angelika, derült olasz léget, felhőtlent.
A művészetnek szép alkotási jogai közé tartozik, mondá Jusztinka, oly
nyájas világot, oly derűlt eget alkotni művei felibe, mint milyen a
művész lelkében dereng, és szabadon lebeghetni a valóság felett. Nem
volna-e képes az emberi erő ugyan ezt tehetni az élettel, s világi
körülményekkel is? Minden szívnek bizonyos szempontja, bizonyos kisebb
vagy nagyobb árnyéklatú színvegyűlete van, melyből és melyekkel az
életet s ennek változásait tekinti, s nagy részben amazoktól függ:
borongásban-e vagy derengésben tekintse emezeket? Azt tartom: a bennünk
szunnyadó lelki erőknek felszólítása és használása sokat enyhíthet
világi kedvetlen viszontagságainkon.
Angelica sejtve a czélzást nem felelt.
Édes leányom, folytatá szavait Jusztinka, én ezt a lelki erőt óhajtnám
felszólítni nálad. Sajnos ugyan felriadni kedves ámulásunkból, de üdvös,
hogyha későn nem esik boldogságunkra. Kálmán e levelkét írja neked.
Angelica mohón átfutá a levelet, minden szónál halványabb lőn arcza, s
reszketőbb kezében a papír, s kiskori merevűlése után dőlni hanyatlék.
Ápolva, bíztatva fogá fel őt Jusztin. Elhangzék a lányka füle és szíve
mellett minden vígasztalás. Szótlan meredezés és lelki elmarjúlás vala
iszonyú állapotja. Vádolni nem tudá Kálmánt, mert hiszen ámult ő is; s
tapasztalatlan szíve nem bíra rosszat tenni fel arról, kiért az ége.
Csak azt érzé, hogy végnélkül boldogtalan, s Kálmán szerelme nélkül nem
élhet!
Jusztinka pakolt, s Angelika eszméletlenül nézte készületeit, mint kit
nem illetnek azok. Porubay belépett, s megrémlett látván az úti
készületet; de megértvén a bajt, minthogy iránta bizalommal volt a ház,
vidoran segítette a rakoskodást. Szíves szóssággal tárogatott, szebb
jövendőt az idegenben Angelica eleibe; s végre magát is ajánlotta
útitársul, s megigérte, hogy utánok indúland. Quo fata trahunt,
retrahuntque sequamur! ezt mondá ünnepélyes lelkesüléssel. A nőség nem
értvén szavait, csak szeme lángolásából sejté nemes tökéletét; Jusztinka
köszönettel fogadá el ajánlkozását, Angelica pedig némán nyújtá kezét a
szíves barátnak, ki azt tisztelve nyomá szívéhez.
Báró Regéczy Kálmán, mind szó, mind ismerkedés után úgy vélé, hogy
Porubayban emberére talála. Kálmán ugyan nem hanyagolá el egykor
iskoláit; de azokat különös tűz és szorgalom nélkűl végzé vala. Most
bizonyos czéljára szükségessé lőn neki a római és görög história, s
nummismaticai nyomozások, mikben Porubay kivánt mestere lehete, ki
különben oldala mellett, mint írnok is hasznos szolgálatokat tehete.
Vala ezek mellett más mellékes czélja is vele, mi különösen Angelicát
érdeklé. Szolgálatába vevé tehát őt, s Porubay nem igen kedvező
körülményeiben, elfogadá a meghívást. Kálmán küldésekben, apró
megbízásokban, gyakran használá Angelica körül írnokát: s a lelkes,
minden feszesség nélküli, nyájas ártatlanságú lányka, csakhamar szelid
vonzalmat, majd indúlatot támaszta a derék férfiú keblében. A lánykának
művészi tüze, lelke, s Porubaynak ismeretsége a művészet hajdani
bölcsőjével, nyájasan egyezének. Porubay római és görög lelkes
történeteket, jelenéseket hordogata elő az ó historiából, Angelica
képzeletét, ízlését formálá azokból, vagy feldolgozá azokat. Elbeszélő
Porubay, mindig szívesebb, oktatóbb vala, mindig lelkesebb és vonzóbb
előadásaiban; a hallgatóné pedig mindig figyelőbb, hálásabb, s a férfiú
barátságát, mit nem tekinte egyébnek, hajlóbb viszonbarátsággal és
vonzalommal jutalmazni. Mint Jusztin, mind Angelica úgy tekinték
Porubayt, mint ház barátját, ki előtt nem vala nála titok. Idővel avatva
lőn ő főbb körülményeibe a családnak, melynek az ő egyenességébe és
tiszta erkölcsébe határtalan vala bizodalma.