A Bélteky ház: Tanregény (2. kötet) - 18

Porubay tudta Angelikának Kálmánhozi szerelmét, s az több tekintetekből
nyugtalanította őt. Inkább barátnak és jószívnek féltése volt ez, mint
szerelemnek. Ő ismerte saját ügyefogyottságát, s így Angelica iránti
indúlatja tiszta, czéltalan jó akarat volt, inkább, mint bírásnak vágya,
mihez nem vala semmi reménye. Azonban Kálmán hova-tovább kevésbé
tetszett neki; azon homály, azon titok fátyla, mely minden tetteit,
munkálatait fedé, s minek bár háznál lakott, soha nyomába nem
igazodhatott, gyanúsok lettek előtte. Némely számolások, melyek kezén
mentek keresztűl, még inkább megerősítették őt gyanújában. Angelica
nyílt ártatlan szívét átallá és szükségtelennek is látá felriasztni
gyanakodásival; de annál lelkesebben nyilatkozék azokkal Jusztinkánál, s
ez a derék férfiút naponként inkább tisztelé. Drága gyémánt ő, ezt
szokta mondogatni Angelica előtt, mely úgy miként természet kezéből jő,
minden hozzá járúlta nélkül is a pallérozó kéznek, bírja a maga belső
becsét. A pallérozó kéz nevelni szokta ugyan ragyoglását a kőnek, de
csökkentni is nagyságát annak.
Kálmán báró most már szíveskedései s apró jótéteményei után, megértnek
gondolta Porubayt arra, hogy előtte nyilatkozzék. Őt egyébiránt is
könnyen használható eszköznek vélte; sokat várván ügyefogyottságától is,
s azon szép igéretektől, miket neki már egyszer másszor tett vala.
Néhány nap különösen nyájas volt most a báró iránta.
Kedves Porubay úr! így szóla egy délután hozzá, ön engemet többféle
szolgálataival lekötelezett, s illő hogy hálám ne csak úri legyen, ne
csak bérfizetésből álljon, hanem barát nyújtsa azt barátjának. Én azt a
józan prózai érettséget tulajdonítom ön gondolkozásának, melynél fogva
hiszem, hogy ön az életet és embereket, nem fogja költői varázs
színekben tekinteni, hanem úgy miként vannak, saját gyöngéikben és
bohóságaikban; s vétkellés helyett okosnak fogja vallani azt, ki ezeket
használni tudja. Ott hol a bölcs gyöngének érzi magát arra, hogy
kijózaníthassa a világot, legtanácsosabb, ha mosolygja annak bohóságát,
s vagy annak malmán őröl együtt a többivel, vagy vizét okosan a maga
malmára igyekszik hajtani. Én, miként sejtheté ön, kereskedési
társulatban állok, s mint láthatja, nem siker nélkül. Önt kész részes
tagjául elfogadni a társulat, befizetés helyett csak szolgálatot
kivánván öntől. Most lássa ön előbb munkálkodásunkat, s úgy adja
elhatározását. De minden esetre adja ön előbb becsület-szavát, hogy a
mit látni fog, örök titok maradand nála, s nyelvre nem adandja azt soha.
Porubay vonakodék előbb, de végre több ellenvetései, s ezek iránti
megnyugtatásai után elfogadá a titoktartást. Kálmán báró inte egyik
szolgájának, ki ügyelői tisztet látszék vinni a társulatnál, s ez
elvezeté Porubayt.
Most látá ez először csodálva, az épűlet és udvar számos rejtekeit,
földalatti osztályait, lyukait, pinczéit, kamaráit, istállóit, s azoknak
különféle tárgyu használtatásait. Az ügyelő legelőbb is egy tág kamarába
vezeté Porubayt, mely tele állott kádokkal, üstökkel, lombikokkal és
borházi szerekkel. Belőle ajtó nyílt le a pinczébe. Ez
borlaboratoriumunk, mondá az ügyelő; itt ellesve a természet titkait,
egy pontba gyűjtjük össze áldásait, miket az egész világon éghajlat-
vagy földnem számra felosztogatott. Nem létezik világrészi bor, melyet
mi itt magyar borainkból ne készítenénk. Gyakran az ámulásig
boldogúlunk, s jó lélekkel fizettetjük meg magunkat; mert a vevő szép
hiedelemmel iszik, s mi kára benne, hogy csalatkozott? Különben pedig
arra, kedves úr, lelkiismeretesen vigyázunk, hogy az egészségnek ne
ártsunk, s csak az erszényt vegyük követelés alá. Fő erőnk az, hogy az
idei borokból, finom ó borokat készítünk, s azon évre kereszteljük
azokat, mely kegyes vala jó bort szűrni a hazának.
Ezen második osztályban, miként látja ön, különféle művészek
munkálódnak. Egyik agg pipákat farag új tajtékból, s otromba metszéssel
és betűkkel idézi elő az ó korból Bocskayak, Bethlenek, Apafyak s több
híres hősök pipáit, s ingerlik azokkal a vevő kedvtelését, a becshez
óság tisztelését is ragasztván. Ez itt római, görög, s néha egypti
régiségeket, antik-intagliákat, cameákat vés, farag, elefánt-csontból,
márványból, magyar hegyek köveiből s a t. Amaz régi kardokat,
buzogányokat, másik mellette régi bogláros szerszámokat, s túl rajta
harmadik régi alaku s felirásu kelyheket készítget, különféle századok
bélyegeivel. De a mi legfőbb ágát teszi kereskedésünknek, azt imitt az
alsó osztályban fogja láthatni ön. Itt készülnek minden kornak,
századnak, minden nemzetnek régi nummismái, alkalmi pénzei, az anyagot
kivéve oly híven követve, hogy majdnem magunk is tévedünk az eredetiek
és másoltak között. Minthogy számos már ma az ily nemű gyűjtögető, s mi
nem vagyunk épen drágások, nem csekélységet hajt be e buvárkodásunk a
társulatnak.
Uram, így szólala meg Porubay, hogy szorúlt mellének némi tágulását
nyisson, a mint sejtem, önök ereje abban áll, hogy újból ót, s fiatalból
vénet csináljanak, ezer szerencse, hogy nőnemünk nem jár az urak körül.
Ó ezt a túlsó oldalba vinnők, felele kaczagva az ügyelő, hol megfordítva
dolgozunk; s átvezeté a bámuló Porubayt. Íme itt ezen kamarában állanak
ífjító szereink. Porubay csodálattal szemlélé a mindenféle szerszámokat,
fogókat, ráspolyokat, ollókat, késeket, ecseteket, kádakban különféle
festékeket, felaggatott lófarkakat, s a t. – Lássa ön, mondá az ügyelő,
s kinyitá a ló-istálló ajtaját; itt állnak öreg candidátusaink, még
koraik minden hibáival, s várják dicső ifjúdásaikat. Ím itt ezen ólban
már virító díszben állanak az öreg chimérák; mi szépen hazudják ők azon
kort, mely nem sajátjok!
Porubay csak akkor vőn szabadon lélekzetet, midőn a szabadra felére. –
No mit határozott ön? kérdé Kálmán tőle, miként van megelégedve
intézeteinkkel?
Szépek, nagyságos uram! felele Porubay; de engedelemmel szólván, görbék.
Én inkább vagyok hajló szánni az embereket tévedéseikben, mint
megerősítni ezekben őket, vagy czéljaimra görbe úton használni azokat.
Az élet minden emberre nézve más más út. Soha sem voltam barátjok azon
világi köröknek, mik az emberiséget vagy rosszabbnak vagy butábbnak
tekintik, mint azt annak becse s önfelebarátiságunk megengedhetné. Én
eleresztetésemért esedezem.
Ön komor oldaláról fogja fel a dolgot, mondá némi ütközéssel a báró.
Mondja meg nekem legtöbb örömeinket nem inkább hit nyújtja-e nekünk,
mint való? mi pedig csak hitet árulgatunk. Használ-e nőinknek
legvalódibb hűsége is nekünk, ha mi ellenkezőt hiszünk és megfordítva?
Elégedésünknek is nem egyedüli kútfeje-e a magunk és körülményeink
felőli hit? Mit árt az, ha a vevő egy egypti ereklyét bír tőlünk, s csak
mi tudjuk, hogy az nem Théba omladékinál ásatott? neki soha sem leend
módja feleszmélnie csalódásából. Nem marad-e nála és maradékinál örök
kincs az ereklye, melyhez kedves hit áll kötve? S mondja meg ön nekem:
ily magunk forma segélyek nélkül is, nem fog-e soha az effélékben
csalódni az emberiség? Én azt hiszem, hogy azok, kik szép ámulásokat,
hiteket árulgatnak, az emberi nemnek nem utolsó jótevői. Boldogúl
csalódni, sorsa sőt ohajtása ennek. Gyermekek maradunk mindig, s csak
ártatlanságunkat nőjjük ki.
Ha ezt megengedném is korosító intézeteiről nagysádnak, mondá Porubay,
de a ló-ifjító működés.
Épen nem eshetik gáncs alá, mondá nevetve a báró. Úgy látszik, titkos
egyezmény az az egész világon, hogy leányt hibájával adunk férjhez,
lovat hibájával adunk el. Tán azért, hogy mindkettőben igen ritka a
hibátlan.
Porubay előtt, ki mindenkor nemesen tisztelé a szép nemet, kedvetlen
vala ezen összeállítás. Személy és portéka, nagyságos uram.
Mindegy, kedves Porubaym, azon egy különbséggel, hogy amaz egész éltünk
boldogságába, ez csak néhány forintunkba kerül. Nyíltszívűségnek kellene
uralkodni mindkettő között, de ez örökre elérhetetlen tökélyéhez fog
tartozni a világnak. Addig hajló vagyok a lovat úgy venni én is, miként
közönségesen vétetik; jár az kézről kézre minden hibáival, miként
nyomata elkopásaig a pénz, s csak az utolsó kéznél megy veszébe; mely
kellemetlen csapás miként láthatni, csak keveset s ritkán érhet.
Kálmán az elhatározásra még néhány napot engede Porubaynak, mik alatt, a
még hátra lévő számolásokat kelle bevégeznie. Emez erősen elvala tökélve
magában, hogy a bárótól szabadúljon; mert lelke többé nem lehete
nyugodt. Azt vélé bűn felett ül, s a mint Jusztinka és Angelica
elkészűlését megérté, mi sem tartóztathatá őt többé. Nyilalásról
panaszkodék az ügyelő előtt, mit a sok ülésben kapott, lovat kért maga
alá, hogy megrázassa magát, s felkerekedvén reá, útnak indúlt asszonyai
után. Ezen útban találta volt őt Gyula a fogadóban, a tisztújításról
jött vendégekkel.
Porubay egy városkában utólérte asszonyait, kikkel már akkor együtt volt
báró Felsen Edvárd is, vürtembergi rokona Jusztinkának, s egykori
szem-betege. A hálás ifjú, most férfiú, folytonos szemrehányásokkal
gyötrötte magát, hogy szerelmével világba űzte jótevőnéjét. Nősülése
után azonnal Jusztinka fölkereséséhez fogott; de őt, ki nemzetségi nevét
nem használta, föl nem lelhette, magyar földön létét pedig nem is
gyaníthatta, több ízben hallván elhatározását, hogy arra lépni nem fog
többé. Gyanakodott azonban, miután a német tartományokban tett
nyomozásai sikeretlenek valának, hogy a honvágy, mit nála több
alkalommal sejtett, őt a magyar honba voná, s kiindúlt ide: látni
egyúttal rokonit, Jusztinkát pedig kényletes életre hozni be vürtembergi
birtokába. Az ember akként van életével, miként kertalkotásával. Únás
követi ezt, mihelyt a tulajdonos minden szakasszal készen van, s többé
nincs reménye újhoz, és várás öröme nem izgatja őt. Csupa fentartás igen
is nyugalmas, s már lankadozó éldelet. Így volt Edvárd is elérte házi
boldogsága körében. A hála szivessége, új nyájas jövendőt igért neki
Jusztinka sorsának könnyebbítéséből, s lelkes nője előre szerette a
barátnét ismeretlen rokonában, és szeretett férje orvosnéjában, s kies
napokat reménylt magának az új háztag ohajtott társaságában. Leirása, de
főkép gyógyításai után, csakhamar nyomába akadt Edvárd Jusztinkának.
Lelkes kifakadó volt öröme, mely kiskorig magának Jusztinkának is
olvasztott le szíve jegéből valamit.
Azon fogadóba, melyben Edvárd az asszonyokkal és Porubayval szállva
volt, érkezett egy ángol utazó is, ki a magyar föld számos ritkaságai
közt, a magyar bányákat látni jött, s ezeknek beutazása után most
legközelebb az aggtelki baradlát készűlt meglátogatni. Erről annyi
jelest olvasott ő fel Edvárd előtt, Porubay pedig hírek után annyi
csodást horda fel a barlang felől, hogy végre Edvárdot is elfogá a
kivánság: látni ezen játékát a természetnek; s asszonyait is rábirá
látogatására. Fölkerekedék az egész társaság, az ángol társul csatlá
magát hozzá, s minthogy csak félnapi járóra valának Aggtelektől, másnap
délre behajtatának ennek csárdájába.
A csárdás, a barlang egyedűli rendes vezetője, nem vala otthon; borokért
jára Eger tájára. Helyébe egy más vezető ajánlkozék, ki őszintén
megvallá ugyan, hogy a barlang belsejében még járatlan, de addig, meddig
azt ismeri, kész és biztos vezető leend. Többen a helybeliek közől,
szósak valának a barlang különösségei felől, s miként lenni szokott,
hogy becset adjanak a táj nevezetességének, nagyíták annak csodáit és
veszedelmeit; több borzasztó eseményeket, s a barlang szétszőtt rejtékei
közötti eltévedéseket hordogatván elő a bámuló vendégeknek. A báróné
borzadozék a bemeneteltől, s csak alig vala birható erre; de a férfiak,
s magok a többi nők is megnyugtaták őt biztatásaikkal. Jusztinka
érdektelen közönyösséggel indúla a barlang felé, Angelica pedig hallván
a hely veszélyeit, mintegy örvendő ohajtozással. Az ő roncsolt szivével
most minden bús tárgy, minden borzasztó vidék különösen egyezni látszék.
Neki, ki gyermeksége óta csak holt világot bírt, kinek csak Kálmán, s
irántai szerelem volt élő világa, s ez oly kietlenűl halt el szívének –
végetlen, elbírhatlan súly vala az élet, s vágyakodva csüggének a merre
utazék, temetőkerteken bús tekintetei.
A vezető elkészíté hárs-fáklyáit, tűz-eszközét, s beindúlván a
barlangba, maga után kéré vendégeit. Titkos borzalmakkal lépdelének azok
be a szoros nyiláson utána, de tágula keblök, a mint bent az üregek is
tágúltak. Csodálat és a természet ura iránti tisztelet lepék meg az
egész társaságot, a barlang ritka tüneményei szemléltére. A földalatti
magas menyezetek csillogó fényeikkel, hűs enyhítéseikkel, csergedező
vizeikkel, a különféle csodás alakú kőcsepegések, mik között, zúgó
denevérek szállongtak, különös alakokat öltött osztályai ezen kis
alvilágnak, mikből kis erővel szabad kénye szerint teremthette míveit a
képzelet, – mind bájos tündérlettel hatának a sejtő lélekre.
Az én jártasságom csak eddig hat, nagysás uraim, asszonyaim! mondá a
vezető, a mint egy üregbe jutának, hol két nyílás még további nyúlására
mutatott a barlangnak; de a melynek szövényeit rettegé a vezető.
De a barlang tart tovább is? kérdé Edvárd.
Annak még egy halandó sem ért végére, felelé a vezető. A csárdás ugyan
még ezentúl is jó mélyen tudja a járást benne; de ő sem meri állítni,
hogy egészen kitanúlta volna a barlangot. Ezentúl már veszélyesebb a
járás a sok elágazó nyílások miatt, mik közt hamar eltéved a jártas is,
vélvén hogy kifelé halad, beljebb bolyong, s éhségnek halála lesz gyász
sorsa.
A vezető, hogy még inkább megérdemelje áldomását, kifogyhatlan vala
történetecskékben, mikbe oly mélyen merűle, hogy feledvén tisztítni
fáklyáját, ez elaludt, s tüzet ütnie kelle. Újra lobogott a fáklya, s
vissza-indúlóban volt immár a társaság, a mint Jusztinka borzadással
veszi észre, hogy Angelica hiányzik. Halvány rémület lepe el mindenkit;
a vezető semmi igérettel nem vala birható arra, hogy járatlan s neki
ismeretlen úton keresésének eredjen. Kiáltozzák nevét Angelicának, de
csak saját szavok hangzik vissza. Borzasztó a jelenet, iszonyú
szívszorongása a társaságnak! Ekkor Porubay eltökélve kap néhány fáklyát
kezébe, s meggyújtván azokból egyet, azon a nyiláson, mely felől
állottnak tudá Angelicát, elindúl keresni azt, erősen elhatározva
magában vagy vele térni vissza, vagy vele osztani meg a halált.
Angelicában már az úton szokatlanúl borongott az élet-unalom, a vezető
elbeszéléseire pedig, egyszerre átvillant lelkén azon határozat, hogy
itt tévessze el magát a társaságtól; így egyszerre szabadúland, gondolá
magában, tépő kínaitól, s azoktól is kik még szívének kedvesek,
egyszerre szakadni fog, a halkas megválás gyötrelme nélkül. A fáklya
kialvását használta volt tökéletére, s besuhant a legközelebbi nyíláson.
Ez egy kis üregre nyílt, melyből csakhamar nagyobba ért, s innen egy
tágas boltozat alá lépett. Ide már nem hatott a fáklya világa, éj sötéte
vette a lánykát körül, tapogatódzott kezével a nedves falakon, de
nyílásra nem akadt sehol. Egyszerre borzadállyal futotta őt végig azon
gondolat, hogy már halál leánya. Az élet szeretete hatalmas kapcsaival
kapott szivébe, bánta hevenyés tettét, tért volna, de hasztalan kereste
a nyílást, melyen bejött: lázadt képzetében felfordúlt a világ s fekvése
a barlangnak. Felzajlott kétség és szorúlás fogták el szívét, téboly
zavarban kerengett kiskorig az üregben, s eliszonyodtában magán kívül
rogyott össze. Így találta őt Porubay ájúltan a nedves földön. A
társaság húzamosan hasztalanúl várva a pár megtérését, kisietett a
barlangból, hogy jutalmakkal szólítsa fel a falu embereit a keresésre.
Elhalt minden hang a barlangban, s Porubay mi reményt sem látott maga
előtt, nem más sorsot, mint azzal megosztott kínos halált, kit oly
kedvesen ohajtott visszaadni az életnek.
Angelikát hamar felocsúdtatta ő a barlang vizével. Heves lángba csapott
ki az élet-vágy a lányka szemébe, a mint Porubayt megpillantotta,
kiskorig szabadulását vélve. De borzasztóbb lett kétsége a mint
megértette, hogy ő utána indúlt, s őt is, a hű lelkűt, magával együtt
bizonyos halálba rántotta. Én gyilkos, én kétszeres bűnös! kiálta kezeit
tördelve, és Porubayra borula. A bús lelkű férfiú egyik kezével átkarolá
a lánykát, másikát búsan emelé fölfelé: oramus, így könyörgött szive
mélyéből, parce pio generi et propius res aspice nostras! – Nyájas
nyugalommal, s emelkedett szívvel vigasztalá kedvesét, gondosan
csöpögteté roncsolt lelkére az ég bizalmát, s a vallás szép malasztjait.
Majd égő fáklyával keresé a nyilást visszafelé, de kétkedve akada fenn,
mert az üregből három nyilás ágazott szét. Egymás után tőn kisérletet
Porubay mindnyájával. Hogy tovább ne tévedjen szétforgácsolá fáklyáját,
s az elhintett forgácsokkal biztosítá a visszautat magának. Két
sikeretlen próba után, végre a harmadik nyiláson indulának, hol az
Angelica elejtett zsebkendője, azonnal lelket öntve nyugtatá őket, hogy
jó úton járnak; s így visszajutának oda, hol a vezető elbeszéléseit
tartá. Ha szinte nem találák is ott többé a társaságot, de bizván
fölkerestetéseikben, a remény nyájas sugára élesztve köszönt be
lelkeikbe. Úgy tetszik jó Angelica, mondá Porubay, a gondviselés ismét
emberi segély alá vezérlett bennünket. Innen ne távozzunk, hogy ne
tévedjünk. – Leülének egymás mellé, egy csepegvényoszlop-darabra;
Angelica lehajtá fejét barátja ölébe, a bágyadás álmot lengete
szemhéjjaira, s darabig szunnyada.
[Illustration: Én gyilkos, én kétszeres bűnös! – kiálta, kezeit tördelve
és Porubayra borula…]
Porubayt különösen hatá meg ezen fájdalmas boldogsága. Ölében bírni
földi mennyét és még is oly távul esni tőle! karjai közt tartani az élet
szép boldogságát, s borzasztó halállal állni szemközt! mily kínos
ellenetek!
Angelica fölébredt, s mély sötétségtől látta körülövedzve magát. A
fáklyák mind elégtek immár, s új nyugtalanság, új szorongás környezte
szívét. Jő e segítség édes Porubaym? szólt lassudon, vagy iszonyú halál
marad sorsunk? Engedjen meg jó barátom, hogy bűnhödésemmel önt gyász
végzetembe vonám!
Kedves Angelica! felele enyhítve Porubay, nekem kevéssel van több
veszteni-valóm az élettel, mint megszokása annak. Kor és bíztató
remények nem kötnek oly erősen hozzá, mint téged jó lányka; de bízzunk –
mieink mindent elkövetendnek érettünk. – Ismét szerencsés vala szelid
nyugalmat lopni be a lányka szivébe, mi nélkül maga is szükölködék.
Sejté, hogy Angelica diderg a nyirkos hidegben; levoná magáról saját
köntösét s belé pólyázá a reszketőt. Biztosan simúla a lányka jótevő
barátjához, ki most egyedűl álla az élő világból körűlte s oly lelkes,
oly áldozó jó akarattal álla körűlte! Csupa hálává olvada Angelica szive
iránta. – Ó ha még életet, s azt hosszút adnának az egek nekem, kiálta,
hogy leróhatnám ha csak egy részét is Porubaym iránti nagy
tartozásomnak! – Lelke hevével borúla jótevőjének mellére.
Porubay sejté, hogy a figyelemnek elfordítása legalkalmasabb ír most
Angelica lelkének; ellenben csend és hallgatás, a halál rémítő képeit
riasztják fel lázadt képzeletében. Ennélfogva előhordá a régiségekből
azon hősöket, hősnéket, kik nagy lélekkel mentek a halállal szembe, s
gondosan foglalatoskodtatá a lányka elméjét, hogy önmagától és sorsától
elvonja azt. Ilyekkel, s főkép egy jobb élet bíztató reményével kivánta
edzeni a lányka lelkét. S nekünk a régi bölcseknél egy fegyverünkkel
többünk van a halál rettegése ellen, így szóla, nekünk, kik azt hisszük,
hogy nem húnyunk el örökre, hogy éltünknek csak első felvonását zártuk
be, s hátra vannak a szebb kifejtés scénái. Azon nyájas sejtemények,
azon epedő vágy, azon édes szüksége lényünknek, miket egy jobb, egy
szebb élet nyájas gondolatja, s bíztató reménye költnek keblünkben, csak
azért adattak volna-e belénk, hogy kínozzanak? s teljesűletlenűl
hamvadjanak el gyarló testünkkel? e számos isteni lángok, égi tehetségek
bennünk, csak e földi salak életre nyújtattak volna-e örök szomjúl
számunkra? A jó természet, mely bölcs gazdálkodással, csak annyi eszközt
használ fel czéljaira, mennyit ezek kivánnak, egyedül bennünk vétette,
csalva vétette volna-e el nagy rendjét? Nem Angelica! Saját magunkban
hordozzuk annak kezességét, hogy élni fogunk, hogy szebb létben fogunk
élni! Igy miért remegnénk megtapodni azon ösvényt, mely tisztább
örömökre elköltözött kedveseinkhez vezet bennünket, s
hátramaradottjainkat utánunk hozandja egykor?
Bágyadozó szemei immár az éjet jelenték. Porubay bíztatások közt altatá
el Angelikáját, s később magát is elnyomá a jótevő álom. Erősödve
ébredének fel; de most a lányka éhségről kezde panaszkodni. Növekedék
nyugtalanságok, s az éhség halála előtűne lelkeiknek, minden
borzasztásaival. Kétségök a szerint hága, miként a várt segély késék.
Csüggedés és éhség gyötrék lelki és testi erejöket, s enyhítésül csak
víz, és sikeretlen vigaszok valának hatalmukban. Az idő borzasztón
hosszú vala szenvedéseiknek, a nap egybe olvadva az éjjel körűltök, s a
halál óránként közelebb lépdele feléjök.
Az éhség kinzó kezdett lenni párunknál, s a testi erő fogytával
fogyatkozni annak lelki ereje is. Angelica aléltan feküdt, s érzékenyen
búcsuját nyögte barátjának. Porubay magáról feledkezve, ápolta a lányka
roskadó erejét; de sűlyedni készültek saját reményei is. Egyszerre
csengés s majd emberi hang ütött füleibe. Fölélesztette hírével
Angelikát – zajosan dobogtak szíveik elfogott lélekzeteik alatt, míg
hallgatóztak. Nem csalódtak – emberi zaj volt – az ő keresőik zajai!
A társaság leírhatlan réműléssel, s kínos nyugtalansággal szólított fel
minden segélyt az eltévedt pár felkeresésére. Nagy összeget tett fel
Edvárd és az ángol az ajánlkozónak. Nem akadt senki. A barlang évek óta
mintegy saját országa s pénzbányája volt a csárdásnak, s ez csak
harmadnapra váratott haza; nem volt hát más mód, mint lovasokat küldeni
eleibe, s friss lovak megrendeltével hazajöttét siettetni. Mihelyt
megérkezett a csárdás, kizajlott vele a társaság, s nagy része a
helységnek, részvétből inkább, mint puszta újságvágyból; mert egyik szép
tulajdona az az emberiségnek, hogy a szerencsétlent szivesen fogadja
részvétével rokonának.
Halál-remegésből egyszerre élet örömére derűlni, halál gyötrő rémei
helyett egyszerre szívrokonokat ölelni – súlyosabb változás, nyomasztóbb
özöne a kéjnek, mintsem azt gyarló emberi szív és test elviselhetné.
Angelikát mint nem eszmélőt vivék ki az örvendést zajgó nép közé, s
átadák az orvosnak; Porubay pedig miként lábbadozó beteg vánszorga
utána. Az élet, mint vesztett, de küzdéssel visszanyert vagyon,
nyájasabban mosolyga most feléjök, s a feléledt Angelica kézszorítással
sepegé barátjának: csak még is szép a világ, s az élet benne!
Szép, mondá Jusztinka, neheztelő gyöngédséggel, még az igazán
szerencsétlenre nézve is! Szerencse, hogy gyöngék vagyunk elgázolhatni a
természet örök törvényeit, mert bizony elég bohók volnánk ezt akarni
néha!
Porubay önfeláldozása, még egyszer oly forró tisztelést szűle neki a
társaságnál, mint milyet előbb bira; Angelica pedig nem lelé mértékét
hálájának. Majdnem elszoktatá a sanyarú férfiút figyelmeivel, kényeztető
gondoskodásival, s hálás szivének zajos ömledezésivel. Jusztinka, ki rég
sejté vala Porubay érzeményeit, fülébe súga Angelicának. Fény derűl
egyszerre Angelica arcza körül, örvendve, hogy saját éltének becset
adhat boldogításával annak, kit oly forrón tisztel, kinek annyival
tartozik; nemes tökélet villan meg azonnal lelkében. Feledve van saját
szivének forró szerelme, úgy tekinti saját életét, mint Porubay
tulajdonát, s győződve van, hogy a nemes lelkűvel boldogtalan nem lehet.
Szerelem ugyan nem voná őt felé, de igen tisztelet és forró hála; s mi
közeles a lépés ezektől amahhoz!
Porubay keblét soha nem érzett kéj dagasztá, a mint Jusztinka őt
Angelica elhatározása felől tudósítá. Kiskorig utánereszté érzelmeit
boldogságának, de majd eszmélvén lelkében: nem asszonyom, így szóla, s
megfogá Jusztinka kezét, fogassa meg, esedezem, az angyali lánykával
azt, hogy nekem áldozattal nem tartozik. A szívnek saját jogai vannak,
mik kényeink alá nem esnek. Addig míg hivatalom akad, lesz módja a jó
léleknek kiismerni saját szivét, s nekem sok gyöngéimet; s ha még
mindezek mellett is eltökéli boldogságomat – akkor dicsőültek örömével
ragadom meg ezt, mit most szívem elfogadni mind átall, mind nem mer!
Jusztinka becsülte a szerény férfiú nemes eszméletét. Többé mi czélzás
sem került elő közte és Angelica között; de Angelica hova-tovább
megerősödék föltétében, naponként új-új jeleit látván Porubay tiszta
jellemének; valamint Porubayt is mindinkább forróbb vonzalom hajlította
a kedves lányka felé.
Jusztinka ügyelése alatt, Angelikának egész lényében tetemes változások
történtek. Az eddig csupán művésznő, kezdte magát házi nőnek képezni ki,
előre úgy tekintvén sorsát, mint szegény módú Porubay nőjeét. Azok a
szokatlan, csak lassudan jövő házi ügyességek, valamint egy részről új
kecseket kölcsönöztek a deli lánykának, úgy más részről annak szíve
nyugtatásait is igen elősegítették; mert simítnak, kötnek, szorítnak
bennünket az élethez, ennek apró gondjai és foglalkozásai.
Edvárd nem bírhatá arra Jusztinkát, hogy vele együtt rokonit
meglátogassa: mit keressen úgymond, boldogok között a boldogtalan? Bár
mi alakban jelenjen is ez meg, mindenesetre háborít, s megvallom édes
Edvárdom, elfordúlt szívem, nem fog a boldogokhoz simúlhatni soha;
egyedűl a szerencsétlen szenvedő lehet annak barátja, enyhítő írja.
Hagyj te édes Edvárdom engemet magamra!
Edvárd szép öszveget erőltetett Jusztinkára; maga elindúlt nejével,
részint rokonit, részint a magyar hon több nevezetességeit látni;
értekezvén előbb Jusztinkával: hol fogná őt ismét találni, hogy magával
vigye Vürtembergbe. Jusztinka meg is igérkezék oda, de csak oly föltétel
alatt, hogy őt továbbra is könnyű kényletek nélkül hagyja élnie a
nyavalygó emberiség számára; mert csak ez az illő helyzet, örök
borongásban álló szivéhez.
Jusztinkát immár mi sem érdeklé annyira a magyar földön, mint az, hogy
bizonyost hallhasson fiáról, s ezt leginkább a generáltól reménylé.
Azonban álszeméremből átalla egyenesen hozzáfolyamodni, habár a generál
gondolkozása felől a legtisztelőbb képzete vala is. Fínom eszmélet s
becsűletnek szerénysége gondolá magában, az, mi pecsét a levelen; gyönge
őrzet, de még is bíztos. Jutok-e még eszébe? kárhoztat-e ő is? nem
fogja-e folyamodásomat rejtett segély-koldulásnak venni? vagy
ügyefogyottságom nem fogja e nemes szívét átallásom ellenére is,
segélyre erőltetni? Ezek valának nyugtalan szívének gáncskodó kérdései,
mik iránt előbb tisztában lenni kívánt.
Egy mívesnek házát a generál egyik falujában kibérlették Angelikával, s
kisded elrendezésökhöz fogtak. Porubaynak hátul egy kamarát ürítettek a
háznál, s nem sokára kész volt a kis gazdaság. A falubeli nép józan
elégűltsége, csinossága, a mindenben kitündöklő jólét, a földes uraság
köz dicsérete, nyájas kezességek voltak Jusztinka előtt kedves lakhatás
felől, egy oly férfiú keze alatt, ki közönségesen tiszteltetett, s kihez
őt édes emlékezések és hála kötötték. De a gyarló ember csak akar és
remél; a teljesedés főbb hatalom dolga! Alig helyezte be magát a kis
háznép, Jusztinka megbetegedett, s ágyát nyomni volt kénytelen. Minthogy
ő azon összegecskét, melyet Edvárd hagyott volt számára, Porubaynak és
Angelicának gazdasági zsengéjökre szánta, csakhamar aggódni kezdett ezen
pár, a ház szüksége és Jusztinka ápolása felől. Angelica előkereste
minden festményeit, miket szakaszonként eladásra szánt; de ki által, s
hol váltsa pénzzé azokat? Porubay azonnal ajánlkozott a festmények
árulására. Holt tudásaimmal, kedves Angelica, úgy sem tehetek most
semmit, mondá búsan; mert csak az a tudomány ér, mely használ. De van ép
kezem, lábam, s jóakaratom, ezt tevé hozzá vidorodva, s átvevé a
festményeket.
Első útját is a generálhoz intézé. Ez ugyan sem értője, sem kedvelője
nem vala ezeknek; de egy pár ejtett szava Porubaynak, sejteté a
jelessel, hogy a megvásárlás könyörűlet leendene, az áruló kínos zavarja
pedig, minthogy a zsebbe tett festményeket gondatlanúl megnyomta volt,
még inkább megindítá érzékeny szívét, s általában megvásárlá azokat.
Porubay egyszerre megnyeré a generál jóakaratját; tudománya,
egyenessége, nyájas jelenetek valának előtte; némileg megismerkedvén
körülményeivel, igéretet tőn neki, hogy állapotáról első alkalommal
gondoskodni fog.
Igazán boldogabb érzelmek közt mint egy Persa király, tért Porubay
pénzével, s kapott reményével haza. A mint a faluba ért, sok népet