A Bélteky ház: Tanregény (2. kötet) - 14

ülve, tiszta liliom-köntösben szállt felém, pálma-ágat tartva kezében.
Nyájasan mosolygott arcza, miként szép ragyogású nap; térdre buktam
előtte, intettem Pistának is tenné ezt, de ő makacsul nem cselekedte.
Egyszerre szemlátomást borúlt a szép hófejér felhő, gyászabb lett a
liliom-köntös, lángolt a pálmaág, és lángba borított maga körül földet
és eget. Majd Pistára rohant a pálmaág, mely egyszerre tüzes sárkány
lőn. Anyám ébresztett fel nehéz nyögdeletemből. Ó nem fordúlt-e el tőle
végképen a mennyei kegyelem, hogy kárhozat útjára tévedt?!
Ongay kapitány részint szétoszlatá, részint öszvefogatá a rablókat, s
ezeket épen útnak indítá be a vármegyére, a mint Cili és Tamás a
lyánkával felérkezének. Csak egy pillantat vala, mit ennek a szólásra
megengedhete, mert Pista, három társával már szekeren üle.
Pista! kiálta szorongó hangon Erzsike.
Erzsi! kiálta vissza Pista, minek jöttél? elölni-e óra előtt? – Arczára
borítá kezét, s mozdúltában láncza megzördüle.
Ne csörgesd lánczodat édes Pistám; szívemet járja. – Ezt mondta Erzsike,
meghajlott s esdekelve tette össze kezeit. – Nem nyomja-e, a megváltóra
kérlek, súlyosabb láncz lelkedet? szólj, nem öltél-e embert Pista?
Nem édes Erzsim! úgy adja isten üdvemet!
Fény ragyoglotta egyszerre Erzsike arczát körül, s szorúlt melléből
fojtva tartott lélekzetek keltek ki; nyugalom terült el egész lényén.
Nyájasan beszélt otthoni dolgokról, maga és Pista szüleiről, barátokról,
szomszédokról, jóakarókról: nem egy szót is saját bánatiról.
Mit végeztél sorsod felől édes Pistám? ezt kérdé végre.
Katona leszek jó Erzsim, felele Pista, miként szándékoztam, mig rossz
sorsom és boszú-lihegés rablók közé nem taszítottak.
Minek katona jó legény? minek mindig csak ölés vágás? Ez az állapot
könnyen szívet és lelket szilajít; neked Pistám béke kell, béke
önmagaddal és isteneddel. Nem előbb találnád-e ezt csendes faludban fel,
melyben születtél és azon szentegyháznál, melyben keresztvízre
tartottak?
Nem, jó Erzsim! gyalázatnak nem megyek haza. Néném meghozta nekem, hogy
örök hajadonnak ajánlád fel magadat; mit keresnék én otthon?
Fogadást tettem Pista, mondá Erzsike, hogy alkalmat és malasztot
nyerhessek leróni iszonyú bűnhödésemet. Te is kedves ifjú ne
felejtkezzél el jó istenedről, kit megbántottál. Fogadd fel ezt Pista,
ha megengedtél szívedből.
Pista felfogadá ezt; indúlót parancsolván a kapitány, Erzsike reszketve
nyujtá át Pistának kezét, s melje kis szalagocskáját, minthogy emlékül
kíváná ezt a boldogtalan. Elzördültek a szekerek. Erzsike utánok meredt
homályló szemével; indúlni akart, de összerogyott atyjának karjai közé,
ki utána szágúldott vala szerencsétlen leányának.
Cili ápolás alá vevé Erzsit, s minthogy a test rogyottnak látszék a
lélek súlyai alatt, ágyba erőlteté őt. Résztvéve vigasztalá a nyugtalan
tépelődőt; de Erzsikén csak azon egy vígasz látszék fogni, hogy Pistája
nem kárhozatnak fia, s még a világ szerencséje nincs örökre elzárva
előle. – Csak boldognak tudnám őt, ó csak boldognak! így esenkedék, mi
könnyen tűrném saját kínomat! – Atyja aggódva tére leányával haza.
Cilire csodásan hatottak Erzsike szavai. E paraszt leányka, így szóla
magában, csekély míveltségű érzeményivel is, mily nemesen függeszti fel
saját boldogságát kedvese boldog állapotjától! s ím én e szirten törést
szenvedjek-e önző szívemmel? Mert nem alacsony önzés-e az bennünk, midőn
tárgyát szerelmünknek csak azon egy föltét alatt kivánjuk boldognak, ha
velünk s általunk lehet az? Szükség-e elhalni a lélek-rokonságnak azért,
mert kezünket nem szerinte csatlá sorsunk vas akaratja? A tiszta
szerelem, e mennyei szép láng keblünkben, ne birna-e felülcsapkodni
földi silány viszonyokon? Elzáródjék-e keblem a nyájas reggelnek
élesztése, és hűs estvének enyhítése elől, csak azért, mert oly kerten
kelt amaz, oly kerten nyugszik ez, mely nem enyém, mely másnak sajátja?
Egyszerre szilárd lőn nála azon föltétel, hogy elfogadja Ongay kezét. Az
eleinte idegen gondolat, mindinkább megbarátkozék lelkében, s végre
sajátos kecsekkel kezde mutatkozni előtte. Gyula barátja nejének lenni,
szeretett barátnéját Gyula oldala mellett látni, mily nyájas, mily
kecses viszonyok! Képzete lassadán kifesté minden részleteiben a kedves
rajzot: mint fognak élni egymás szomszédságában, felosztva az életnek
örömét és bánatát, közössé téve minden eseményt, mely egyik vagy másik
háznépet érdekelni fog. A kies háttérbe Gyula és Laura gyermekeit tevé;
miként fogja ezeknek valamelyikét átengedtetni magának, miként nevelni
azt, miként beszőni magát és egész életét barátja és barátnéja életébe!
Gyula kéjes örömmel sejté Laurában a részére kedvező változást. Elfogúlt
vala ez most gyakran, szemérmesen tartózkodó, de lelkesen nyájas; a
benső szívesség ki-ki szökdele szemébe és mozdúlatjaiba. Szava és
viselete ugyan kiszámoltabbak valának, de a kelő szerelem jelenségei oly
mutatkozók tekintetében, sőt magában eddigi szabad társalgása
korlátozásában is, hogy Gyulának nem lehete saját üdvét nem sejtenie.
Varázs bájú zavar köté most mindkettőjöket, midőn Laura Gyulának sebét
kötözé. Ezen foglalatosságot, mit Laurának szíve szívesen tőn, most
nőiségből inkább tétette volna ugyan más által; de magára vévén azt
eleinte, most már önelárulása nélkül másnak át nem adhatá.
Ongay ágyánál üle Gyulának, ki naponként közelebb vala felgyógyulásához,
a két barát részint a múlton, részint a jövendőn legelteté kölcsönös
érzeményeit, a mint Cili nyugodt nyájassággal belépe kötésével, Ongay
mellett az üres széket elfoglalá, s részt vőn a férfiak beszélgetésében.
Laura kulcsokért küldé be Nánit; a pajkos Ongay azonnal búsongó arcza
végett évődék ezzel, s a vadásszal ingerlé őt. Náni boszúsan kele ki a
férfiak ellen, s erősen állítá, hogy ezen álnok kétszínű nemnek nem
hiend többé soha. Nem szeretném, mondá mosolyogva Ongay, a mint Náni
kimene, hogy a szobaleánynak ellenünk férfiak elleni boszús hite,
ragálylyá válnék asszonya és kisasszonya között. Cili kisasszony, miként
tapasztalám, első fogna lenni, kire e veszélyes nyavalya elragadna.
Cili pirúlva mosolygott, s kezét nyújtotta Ongaynak. – Engem ne féltsen
kapitány úr, így szólott; a többek közt oly egy pár férfit van
szerencsém ismerni magam körül, kik elegendő előző szerek e ragály
ellen.
Ongay nyájasan csókolá meg a nyújtott kezet, s Gyula a másikat vivén
ajakához, használá az alkalmat, megújítni barátja részére kérői tisztét.
Én a kapitány úré vagyok, felele szeliden Cili; szívemnek elég kezesség
az, hogy ön barátja tisztelt tanítómnak. De legyen szabad két föltételt
kérnem, mik boldogságomat nyájasan fognák nevelni. A barátság
ösvényünkön tartós szelid virág, s az érző szív nyájasan és illően
kötözi ezt egy nyalábkába, a szerelemnek tán szinesebb, tán szagosabb,
de tartatlanabb virágával öszve. Nem tagadom, örömestebb kivánnék itthon
élni rokon szivek között, mint idegenben zajlakodni. Ez lenne tehát
egyik kérésem kapitány úrhoz.
Ongay szívesen megigéré ezt, vége lévén úgy is a háborúi kilátásnak. Ám
teljesedjék, úgymond, nálam is azon köz vád a magyar ellen, hogy katonai
félpályáiból haza sóhajt; mi minden esetre legalább is bizonyít annyi
jót, hogy honja földét, légét szereti. S a másik föltétel édes Cilim?
Bélteky urat illeti, mondá Cili kissé reszkető hangon. Előzzön meg
bennünket egybekelésével az én jó Laurámmal.
Gyulában elálla e szókra a vér és lélekzet. Hogy jő a lyánka e
gondolatra? gondolá magában. Megfuttatá szorongva gondolatját: ha nem
árulá-e el magát valamikor előtte? s mindinkább megfoghatatlan lőn Cili
nyilatkozása neki.
Édes Cilim, felele Gyula, megvallom, csodálat fog el, s nem tudom
megfejtni magamnak: miként jöhet e kivánságra?
Cilinek köny szökött szemébe, s mélyebben borúlt kötésére. Engedjen meg
tanító – Bélteky úr, ha kelletlen avatkozó lettem. Én forró szívemnél
fogva, mely forró szeretettel öleli barátjait, a vele rokonokat, úgy
vélekedtem, hogy a szép titok velem is köz lehet. Laura e részben
szívesebb, gyöngébb volt irántam, s tőle bírom azt.
Laurától? kérdé hevennyel szökve fel ágyában Gyula; mindinkább
szövöttebb lesz a rejtély előttem.
Ne keresd édes Gyulám, mondá nyájas örvendéssel Ongay, el vagy árúlva,
bár magam sem tudhatom: miként? Azt véltük, hogy csak ketten bírjuk a
titkot, s íme szemünkbe fercsentik azt. Különös tapintata van a szép
nemnek, átlátni bennünket; s itt ez épen jól esék. Ki nem hagynám többé
siklani előlem az alkalmat egy marsalbotért. Ongay e szavai alatt belépe
Laura. Ongay azonnal karon fogá őt, s Gyula ágyához vezetvén, némi
ünnepélylyel tevé össze kezeiket. Engedjen meg nagysád az ostromló
katonának, a szerető barátnak, ha sürgetőbb, mintsem ily kényes dologban
lennie illenék. Kipattana köztünk a titok, s a mi Cilink így akará ezt;
vagy tán mindnyájan csalatkoztunk volna?
Gyula elhalmozá csókjaival Laura kezét: nem tudom miként árultattam el
titkommal, így szóla, melyet tisztelet és kötelesség, szívfenékre zárva
őrzöttek nálam. Remélhetek-e bocsánatot Laura, magamnak és szerető
barátaimnak?
Laura lepetve vala mind szíve kéjes érzeményeitől, mind ezen hevenyes
szép erőszaktól. Gyula még mindig tartá kezét, másikát Cili szorítá a
maga dobogó kebléhez; Ongay pedig kérő esenynyel pillanta reá. Ennyi
ostromnak nem állhata szíve ellent, a már régóta pártos, megszorítva
Gyula kezét, zajosan veté magát Cili mellére, s forrón szorítá magához
barátnéját, tudván mennyibe kerül ez áldozat ennek.
Édes Béltekym! így szólt egy idő múlva Laura, kifejlekedve Cili
öleléséből, s arczán búsongó homály terült el; körültem Várfokra
kerülésem óta oly különös események zajgottak el, hogy azok erkölcsöm
feddetlenségét ön előtt méltán gyanuba hozhatják. Tán nem is egészen
vagyok ártatlan. Tudja meg ön előbb, ha megengedhet-e egy fiatal lyánka
gondolatlanságainak? Becsültetni attól, kit becsülök magam, oly édes
vágy nekem, s ha nem tisztának is, de legalább nyíltszivűnek bizonyítnom
magamat előtte, oly szent kötelesség szívemnek, hogy még ennek
boldogságát sem átallom veszélyeztetni amazok miatt. Cili tudja éltem
korábbi történetét; hallja meg ön azt előbb tőle, s úgy itéljen felőlem.
– Laura kimene, s Cili előadá az ifjaknak Laura lánykori történetét.
Szentjóbné asszonyság, Laurának posonyi nagynénje, némi gyönge másolatja
volt hajdani L’ Enclos Nínonnak. Szép egykor és ledérkedő, nyájas most
és tetszelgő, szintúgy tudományos ismereteivel, mint nem közönséges
művészi míveltségével. Hanyatló korára fő gyönyörűsége vala: maga
házához gyűjteni a kitetsző lángelméket, művészi talentomokat;
minélfogva ritka hét múla el, hogy nála hangászati mulatság, művészi
estélyek, és társalgások ne adattak volna, miként ezeket ízlése kíváná,
s szép jövedelme engedé. Mind ezen mulatságokba bejuthatni épen nem vala
nehéz. Futólagos bemutatás, valamely művészi tulajdonság, vagy csak
csínos öltözet is elegendők valának erre; hízelgvén az a házi asszony
kedélyének, ha számosan tisztelik házát, mint szépnek, jónak gyűlhelyét.
Mennyi része lett legyen Szentjóbné asszonyság ezen művészi
kedvteléseiben a hiúságnak? bajos kijelölni, kik őt ifjonta mint tündér
szépet és hiút ismerék, többet, mások, kiket házasszonyi nyájassága
kedvezőbbekké bájolt, kevesebbet tulajdonítgattak ennek. Annyi azonban
bizonyos, hogy a tisztes asszonyság a maga művészi estélyein, gyakran
maga is mellé ült a zongorának, s vendégei tapsát tetsző elégüléssel
szokta volt fogadni. Ezen jelenséget a nem kedvezők azon megjegyzésre
használák, hogy a hiúság a szép nemnél nem marad el soha, csak korok
szerint alakját változtatja.
Akár mint volt a dolog, elég az, hogy Laura saját elemében vala
Szentjóbnénál, s csakhamar kedvencze lőn neki. A lányka láng lelke,
lánggal foga fel minden oktatást, példaadást, s kitartó szorgalommal
mindent, mi mutatkozásra vezetett, s ragyogást igért a társaságokban.
Ilyenek valának a hanga és éneklés, mikben a bámulásig halada. Született
hajlama s lángoló kedvtelése ezekben, gazdag élelemre találtak itt, s
ragyogó kiképeztetést nyertek. A lányka hő keble szintoly sikerrel
ragadá meg a jót, mint biztos ízlési tapintata a szépet; miután lelkes
nagynénje is lelkiismeretesen függeszté nevelői gondját mindkettőre. Ez
maga is telhetően segíté a nevelőket; a leányka növekedéséhez
alkalmaztatva tárván ki előtte öntapasztalásait, a tudomány, művészet és
élet világaiban. Legsikeresebbek reánk nézve azon tanácsok, miket azok
osztogatnak, kik már nyertesen futották meg azt a pályát, melyre magunk
törekszünk. Szentjóbné bizonyos melegséggel tudá elöntni oktatásait,
mely a fizetett tanítók szokott gépi hidegségével nyájas ellenetben
álla, s a hatást saját szép példáival támogatá. Mindezeknek nem lehete
nem kivánt befolyásuk Laurára nézve, tiszteltetve látván nagynénjét
mindenfelé.
Vala azonban egy nevelési oldal, mely kisikla ennek figyelme alól, vagy
azért, hogy mindennapisága miatt csekélynek tetszék az neki, vagy hogy
önmaga minden káros következés nélkül esvén túl rajta, nem tartá a
dolgot veszélyes jelenségnek. Ez Laurának korával növekedő hiúsága vala,
mely főnek szívnek heveivel párosúlva, más gondolkodó nevelőnében méltó
aggályt fogott volna szűlni. Szentjóbné, ha a lányka szabadon zajgott
társaságos estvélyein ifjakkal és vénekkel, mosolygva így szólt: hadd
élje világát, fiatal korát! ha kijátszotta magát, majd megpihen; csak
beteg szokott munka és fáradás előtt megülni! S ki tudhatja a lányka
jövendő sorsát, mely idegen kezektől függend? s ki mondhatja meg előre:
ha nem jelen szűkecske táj leend-e egyedül az, mire éltének napja nyájas
sugárt ereszt? – Így Szentjóbné asszonyság, ha Laura hiúskodva
tarkította saját világát, s a lánykát ezen tekintélyes javallat még
inkább elszelesítette.
Laura tizenötödik évébe lépe, s gyönyör és legelés vala szemnek és
szívnek mindenkinél, ki reá pillanta. A természet ritka kecseit, a
folytonos társalgás simításai pedig szép elméjét, korán pompás
nyiladozásokra fejték. A lányka, első szépségnek kiáltaték ki a koronás
városban. Szentjóbné aggó korára, egyedül benne szögelé öszve minden
örömét, hiúságát és büszkeségét. Keble kéjjel szívá be a magasztalások
azon tömjéneit, mikkel növendéke rendesen a társaságokban elárasztaték;
mert világ s önmaga is hajlának az ő nevelői gondjainak tulajdonítni a
lányka tündöklő tehetségeinek kifejlését; s egyébiránt is elég finom
vala ő átlátni azt, hogyha eddig vendéglátásaért becsültetett,
kétszeresen tiszteltetik most háza azért és szép öccseért. Így nőtt
Laura, szép, elmés és hiú lépezőnek fel, s a másik nem ifjúsága, olykor
állapodott kora is, sohajtozott érette nyilván és titkon. A lányka
zajgott velek; miként gyermek a virág körül repkedő lepkéket, felfogta s
eresztgette őket; a szerények előcsalattak, a bátrabbak fölvétettek,
mindkét neműek csak azért, hogy ismét elbocsáttassanak; ezen körben
kerenge körülte az imádó sereg. Laura tetszett magának ezen örök
éleményű hiúságokban, s Szentjóbné miként bábalakokat és játék-szereket
segített kikaczagni neki a könnyű hajtogatásu férfinemet, mely teremtés
urának büszkíti fel magát, s egy botor leányka lábainál eseng jó
szemért, szóért. Ily tekintetek, mint gondolhatni, nem szolgálhattak
arra, hogy Laura méltányos szempontból tekintse a más nemet; úgymint a
mely sülyedt becsben állt előtte, s melyhez legillőbbnek tartotta:
kéjszerint bábként játszadozni vele.
Éven túl tarta ezen bohóskodás, s nem egy ifjú fájlalá immár hiú játékát
Laurának, a mint egy estvén, hangászati mulatságra hivaték ez
Szentjóbnéval, gróf Mara fiatal özvegyhez, ki a városban,
kicsapongásinak számos áldozatjai miatt, valóságos Circének tartaték.
Olasz származás volt a grófné, honának szépsége bájolt arczain,
éghajlatának heve lángolt ereiben, s ellenállhatlannak tartatott
fortélyaiban, ha kit szemügyre vett. Sűrű volt a vendég mindkét nemből,
a hanga megkezdése előtt élénk a társalgás, kisebb nagyobb csoportokban;
egyedül a leány-sereg volt csendes, tűkörtől és barátnétól kért
tanácsot, ruhája, hajtűzése, s több efféle iránt, és suttogott egymás
között – mert szép ulán-tiszt váraték az estélyre, a legszebb férfi, kit
mint ismerősi mondák, látának életökben. – Ki egyről, ki másról
magasztalá őt, s ha egy-kettő büszkesége ellen kele ki, szíves ótalomba
vevé őt a többi. Laura figyelmes lőn, s a mint később általánosnak hallá
a tiszt magasztaltatását, figyelme nyugtalan újság-vágygyá növekedék.
Már együtt volt a meghívott vendég, egyedűl a tiszt hiányzott még, s a
háziasszonyon tetsző volt a nyugtalankodás, lehető kimaradása iránt.
Azonban midőn épen egyik uracs Laura körzetéből, a város újdonságait
tárná ki nagy elménczkedéssel szem fül hallgatóinak és hallgatónéinak –
kard-zörrenés esik a nyíló ajtóban, oda lövell minden szem, s hagyva,
feledve van a beszélő uracs – mert Olmay, a büszke tiszt érkezik, s vele
élet a váró társaságba, élet és vidor kedv a ház asszonyába. Olmay
illően meghajtá magát a társaságnak, s különösebben a ház-asszonyának, s
néhány szóval engedelmet kére késéséről, mit tiszti szolgálattal
mentegete.
Kezdődék a hanga. Az első darabot Paisiellótól a játékszín musikai kara
adá, másikban egy kettőst Cherubinitól pár kedvtöltő énekle, harmadikra
maga üle a zongora mellé Mara, fölkérve lelkes pillanattal Olmayt a
kisérésre, s ez elővevé fuvoláját. Figyelmet hódíta egy pár mesteri
futattal hangszerén, s kezdődék a concert, mely alatt fojtva lélekze
mindenki, nehogy veszítsen a ritka éleményű hangokban. Olmay valóban
ritka művész vala a fuvolán, s már természettől látszék hangszerére
alkotottnak. Ajaka, nyelve, csodás könnyüséggel segíték játékát s alig
vala képes a halló eszmélni azon pillanatra, mely alatt fuvása-közben
lélekzék. E felett játszása lelkes, erőteljes, s értői tökélyű vala.
Elbájolva vala mindenki, s nem mere a közhódolásból kimaradni még a
titkos irígy, vagy vetélytárs is, nehogy értetlennek mondassék, vagy
elárulja fondorságát. Általában tetszék maga a darab is. Laura mint
értő, tudni vágyék a hangszerzőt, s Mara visszafordítván az előtte fekvő
kóta czímjét, rámutata az Olmay nevére.
Laura kötelezőt ejte ennek, úgy látszék, inkább azért, hogy magára vonja
figyelmét, mint művészi hevületből. Olmay meghajtá magát, udvariasan
ugyan, de minden jele nélkül azon öröm-melegségnek, mellyel azt, mit
szerencsénknek tartunk, szoktuk.
Általában ez vala Olmay tónja az egész társaságra nézve. Úgy fogadá
attól a magasztalást, mint szokottat, mit mintegy tartozás gyanánt várt,
mint illető sajátot, s miért köszönettel sem tartozik. Udvarias
testhajtás vala minden hálája, s más tárgyra siete, mint mindennapi
dologról szoktunk áttérni. Egyedül a házi-asszony vala az, kit
megkülönböztete; de csak annyiban, hogy többször és húzamosabban beszéle
vele. Nyilván kitűne a társaság előtt itt is, hogy inkább Mara vevé
tiszteltetésnek ezen figyelmet, mint Olmay. A szépnem közől egy sem
dicsekheték bár futólagos hízelgésével is ezen tisztnek, s szép Laura
minden kijeleltetés nélkül vegyítteték általa társnéival össze, bár mint
töre is ez kitűnni közülök. Zsibongott ugyan körülte a sok imádó itt is,
de nem Olmay közte, s amazok úgy tetszének most elforgatott kedvének,
mint hitvány nap-porok, melyek annak sugáraiban kerengnek.
A büszke ulán megfordúla Laura körül is; de egy pár szót váltva vele, s
széttekintve körzetén, tovább halada, s Laurának úgy tetszék pirúltában,
mintha ezt szólta volna néma tekintete: ily laza néppel veszted-e
idődet, erődet? Még inkább bántá őt az, hogy tőle egyenesen Marát mene
mulattatni, s mint gyanítni vélé, kijelelő nyájassággal mulattatni.
Egy része a társaságnak játszó-asztalokhoz üle, s közte Olmay is, egyhez
Szentjóbnéval. Itt szintúgy mesternek bizonyítá magát amaz, és szerencse
kedvenczének. Egyedűl ő vala, ki nyereséggel hagyá el a játékot.
Most tért Laura először társaságból elégületlenűl haza, s néma
elmerűlésben ült Szentjóbné mellett a kocsiban. Miként kevély hódoltató
hadhős előtt, eltünnek minden előbbi diadalok, s csak utolsó vesztett
csatáján epekedik: úgy Laura előtt is eltörpültek egyszerre minden
eddigi hódításai; mert mik valának minden rabjai, a szép, a büszke, az
általában ünneplett tiszthez képest? Zúzott hiúsága, eszmélete, majdnem
bizalmatlanná, méltatlanná tevék őt, önbajai, önérdemei iránt.
Laura! felszólala Szentjóbné hevennyel, Olmayért meg kell vívnod, el
kell őt vonnod Marától, ettől a veszélyes bűvösnétől. Örök kár fogna
lenni ezért a jelesért! Meghívtam őt hétfői estélyünkre, s igérkezett. A
szerint készülj! – Laura bizatlankodását jelenté, s öncsekélységét
mentegeté az ezerfortélyú Mara ellen! de Szentjóbné fogyhatatlan, s
majdnem heves vala bíztatásaiban. A szép díj megérdemli, úgymond, az
élet-halál harczát, s megnemesíti ezt azon szempont, hogy diadaloddal
lelket ragadsz ki a kárhozatból. Egyébiránt édes Laurám, folytatá
szavait, megszorítva a lyánka kezét Szentjóbné, nincs fortély a
természet hatalma ellen. Egy kecseit hullató egykori szépség nyíló
lyánkának, s ifjúi kor bájainak ellenében, csak tompa fegyver, hidd el,
bár miként támogassa is azt ármány és százalakú mesterség.
Laura szívesen győződék abban, mit szivesen óhajta, azonban nem minden
aggály nélkül; s megbolygaták ezek éji nyugalmát is, az első éjét,
melyet szivének gerjedelme nyugtalanított. Tetszvágy, hiúság,
önbizatlanság és remény, váltogatva lengének keresztűl hányatott szivén,
s lelegyezék szép szemeiről az álom nyugalmát. Hogyha Laura gondosan
öltözködék máskor, hétfőre kelve nem vala vége a köntös feletti
tanácskozásnak. Minden darab iránt tanácsoltaték néne és szobalány, ki
kelle választni: mi áll jól? mi emel színt? mi adja ki a termet bájait?
egy szóval: mi igéz? s ez nem vala a legkönyebb feladat. A mi
fölvéteték, mint hiányos elvetteték ismét, hogy később újra kegyelembe
fogadtassék. A forgott Szentjóbné inkábbára maga vezérlé az öltözködést,
s Laura, a mindenkor igéző lányka, most mint varázs tündér kele ki kezei
alól. Maga a ház fehérnépe elbájolva volt általa, mit nem lehetett hát
reménylni a gyulékony más nemre nézve?! Azonban a várt estve nem felelt
meg a nyájas reménynek. Olmay, a pályaág, udvarias volt ugyan
mindenfelé, különösebben a ház asszonya iránt, beszélgetést font
kisasszonyával is; de minden vonzalmas fordúlat nélkül, s legkisebbé sem
látszott pedzeni akarni a horgot. A gyűlölt Mara legrészesebbnek
látszatott ma is a büszke tiszt figyelmében. Laura kedveredéssel
csillogtatta musikai talentomát, zajosan tapsolt minden vendég,
különösen elragadtatva hódolt a férfi-nem, számba vévén az ügyes játszás
mellett a szép játszónét is; de Olmay alig birhatá egy pár hideg javalló
szóra magát, s még ezenfelül egy pár könnyű hibára is figyelmeztette
Laurát, miknélfogva ő a hangszerző szellemét nem teljesen látszaték
felfogni előadásában. Végzetűl, mihelyt a székek a játszó-asztalok körül
megzördültek, kártyához ült Olmay, s feledve a szépnemet, elmerűlt, mint
látszék, szenvedélyes mulatságába.
Hiúskodó szépek ellen legbíztosabb fegyver a büszkeség, s minél nehezebb
maga megadása; a kevésbé lelkes leány rendszerint maga vetemedik
ilyenkor ostromra, a helyett, hogy ostromot várna be; a lelkesebb pedig
legalább előzget, s eleibe lépked a kiszámoló büszkének. Ez utóbbi volt
az eset Lauránál is. Kiszámított előzgetésekkel tört minduntalan
közelebbi körbe varázsolni Olmayt. Annyiban boldogúlt is, hogy ennek
látogatásai mindinkább sűrüdének, mulattatásai némelykor már bizonyos
jeleit viselék az irántai figyelemnek, sőt megesék, hogy gyönge csapodár
szó is siklék ki néha szájából; de mindezek nem elégíték ki Laura
vágyait, ki szívét kiváná birtokúl. E mellett Olmay úgy álla mindig,
hogy minden órában visszaléphete, nem akara nyilatkozni, s Laura a
veszélyes Marát még mindig szerencsésb vetélkedőnének vala kénytelen
hallani.
Így állott e pár, a mint a caroussel napja felderült, melyet egy érkező
herczeg tiszteletére a tiszti kar betanúlt. Terhelve volt ezen
ünnepélyen, mindkétnemű nézővel azon deszka-állás, mely számára
félkörben összeveretett. Megjelent arra Szentjóbné is Laurával, s ennek
dobogó szivével; mert Olmay egyike vala a kiállott lovagoknak, s Mara
fél átellenben az ő székökkel foga ülést. Elérkezék a herczeg, s
kezdődék a lovagjáték. Jelesek állának ki a pályakörbe, jelesűl ejték
mutatványaikat, ügyesen forgásaikat; de a szépnem szeme egyedűl Olmayt
kiséré, ki oly ritka könnyűségű hajlékonysággal lebegett szerte lován, s
úgy otthon volt rajta, mint madár saját levegőjében. Kéjjel követte
minden szem a karcsú termetet, a deli ifjat, mint emelt lenge hajlással
földről koponyát fel, biztos ügyességgel mint vágott, szúrt, lőtt, s
forgásiban miként vegyült ügyesség bájoló kellemmel össze. Laura, maga
körül egyedűl az ő magasztalásait hallá, s szorúlt keblében megszorúla
lélekzete. Világot adott volna oda, egy érte-sohajtásaért az
ünneplettnek. Mily diadal lehete birhatni a minden asszonyi kebeltől
óhajtottat! S Olmay a hideg, büszke, egy futó meghajtással, melyet ültök
felé tőn, éré be, szünetkor pedig Marát mulattatá, a kétszeresen kevély
tekintetűt most, hogy szerte irígyeltetik. Keserű érzés nyomúla Laura
szivére, lefordítá szemét a gyűlölt látványról, de ismét visszavoná azt
reá féltékeny vetélye. Csoportjához tére Olmay, s Mara szétveté diadalos
tekinteteit; egy huzamosb ezekből szegény Laurára esék, bizonyos
mosolylyal követve, mely ennek szívét fenekig megrázkódtatá. Végével a
lovagjátéknak, a herczeg eltávozta után, oszlóban vala a nép, s Laura is
kele ültéből. Már indúlni akar, a mint Szentjóbné kézen rántja őt s
figyelmezteti. Mara, a mint üléséből kikel, a pályakörbe ejti be
zsebkendőjét, s az udvarias Olmay gyakorlott ügyességgel vágtat könnyű
lován elő, futtában lehajol róla, s a felkapott kendőt meghajtással
nyújtja asszonyának által. Boldog nyájassággal fogadja azt el Mara, a
nép sugdos, s mint szokott, itélget jobbra balra, és Laura zúzott
kebellel hagyja el a nézőhelyet.
Kelő szerelem első bánata, féltés fájdalmas tépései, és sértett hiúság
boszús epekedései majd fölváltva, majd egyszerre omlának Laura szivére.
Magába vonult néma vala ő és szégyenes, mintha arczán mindenki olvasná
vesztett vívását. Ember közt nem fére meg bánatával, kimene a szabadra.
Kertecske nyúlt a néne udvarából ki a Kárpátok felé, s vég kerítésén
ennek egy kies mulató állt, ablakkal Poson szép szőlőhegyeire. Ide
vonúla Laura, s fejét kezére támaszva, búsan mereszté szemeit a hegyek
ormaira. Az alkonyat véglángja ége azokon és a lányka szép arczain.
Munkásan ereszté ez át lelkén a multat, kifesté azt minden egyes
vonásiban, s gyötré magát epesztéseivel, tanács, föltétel, sőt remény
nélkül, s annyira merűlve vala önkinzásába, hogy az érkezőnek
lábkopogását sem hallá, s csak akkor riada magához, midőn Olmay,
óhajtásának kétes tárgya, előtte terme; s őt nyájasan üdvözlé.
Büszkeség lövelle egyszerre Laura lelkébe. Ne lássa a kevély, gondolá
magában, öndiadalát bennem! s szép szemét, arczát, közletes nyájasságra
erőlteté. De Olmay nem vala a könnyen ámíthatók egyike, jól sejté ő a
lányka szemében akként ülni az epedő bánatot, miként vékony ködöcskét
kies vidéken, szép hajnalon.
Sajnálám, így szóla ő, hogy a lovagjátékon oly alkalmatlanul esék a
kisasszony ülése. Járay ezredesné üle szomszédjában, s ezen
asszonysághoz megvallom, vágyom nem esni közel.
Már e szerint Mara sokkal alkalmasabban választá helyét, felele
mosolyogva Laura. Mi bizton számolhata ő azon szép eseményre róla, hogy
be fog esni kendője. Már én édes Olmaym, csakugyan nem adtam volna azt
vissza. Mily hasznos fogott volna az lenni egykor izzadást törőlni le a
forró csatában, vagy épen halálos sebet borítni be! mint fogta volna a
nyájas ereklye segítni elő a felgyógyulást! Neheztelést tán csak nem
rettegett asszonyától, édes Olmaym?
Értem a fúlánkot kedves kisasszony, de rólam az lesimúl; a hála annyi
figyelemért, mennyivel Marától tiszteltetem, akkor lenne vétkes, ha nem
lenne forró.
Úgy van; s ezután hálát reméljen a madarász, hogy tőrke, hálója eleibe
madarainak magot hinteget.
Ön éles; de mondja meg, mi kár oly szép hálóba esni?
Ó semmi! mondá elkomorúlva Laura, s felálla ültéből; Mara szép, gazdag,
eszes, csábos.
Igaz édes kisasszony, s mi leginkább vonz hozzá, az, hogy ha ámít, ámul
maga is. Azon indúlat nem volt elvesztegetve, mely egykorig
viszonoztatott. Én úgy is csupán viszhangnak epedezni nem tudok.