A Bélteky ház: Tanregény (2. kötet) - 03

legragyogóbb ifjak kivánatinak. Ezeknek egyike, ki már ifjúi korban egy
európai udvarnál követünk vala, megkérte kezét. A szülék elégűltek
voltak a nagyreményű házassággal, s a lányka sem habozott sokáig, mint a
ki előtt nem volt titok Vinczének vonakodása és Klárcsihozi szenvedő
szerelme. A septemvírnét, a mint ezen összekelést hallá, előfogák
vapeurjei, mely rangos nyavalya még akkoriban igen divatozott, s ezen
asszonyságnál is szokott vendég volt.
A septemvírt már idő óta nyomák aggodalmai, mint egyetlen fiának
állapota iránt, mely felől az orvosok nem igen nyugtatólag jóslának, s
melyet Káray is érzékenyen ada szivére, mint Gyomaynak pöre iránt, mely
házát szinte végromlással fenyegeté. Tudá azt is, miként Gyomaynak gróf
Bedegi elleni keresete, minden órán itélet alá menendő vala, melyből
ismét alapos és nem megvetendő várása lehete neki. Mindezek lehangozák
eddigi idegenkedését, fiának Klárcsivali egybekelésétől. Azonban a házi
végszó rég által vala engedve hitesének, s a törvényszék szabad kényű
ura szorongás közt vala: miként adja elő hajlását, háza szabad kéjű
úrnéjának.
Szivem! így kezdé biztalan tónnal szavait hozzá; a régiek, magokat
halhatatlan isteneiket is alávetették a hatalmasb sorsnak; mennyivel
inkább alatta vagyunk mi gyarló halandók! Az okos hajós vész előtt köt
ki. Vinczének dolga más színt öltött magára, a mint tudod, s vég
elhatározást kíván. Mit gondolsz szivem?
Azt szívem, felele a septemvírné, hogy azon atyát, ki fiának egy kis
sáppadását, és azon eseményt, hogy a neki szánt személyt elkapták előle,
már hajthatatlan sorsnak tekinti, legalább is gyöngének kell neveznem;
minthogy azt vélni sem tudnám, hogy háza sűlyedése iránt érzéketlen
tudna lenni. Részemről ugyan, fiam uramnak nem vagyok hajló megengedni
azt, hogy anyai nemzetségére ily tekintetlen nősüléssel szennyet vonjon.
Úgy gondolnám szívem, hogy ezen egybekelés, a Jusztinka siklásához
képest –
Kérem szívem, közbeszökék szavával a septemvírné, s arczai lángolának,
tudni mit nem hall örömest az ember, s mégis azt hordogatni elő,
legalább is kiméletlenség. Nekem mint szerető anyának, egy szóval ez az
érzetem: inkább házam emelkedjék az új szövetség által, mint mást
emeljen saját sűlyesztésével fel, s inkább fiam mondassék mátkája után
szerencsésnek, mint ez fiam után. Mondja meg szívem, mit kezdjünk
körzeteinkben és társaságainkban, jó pusztai szegény menyünkkel? s mi
nézend utána, a septemvír és keresztes dáma egyetlen fiára?
Kár-óvás szívem, kár-óvás! Jelentnem kell, hogy Gyomay pöre egészen
megront bennünket.
Itt a septemvír fejtegetni kezdé hitvesének a pörnek fontosságát; de ez,
bár ütődve vala, nem bíra még is Klárcsi felé hajlani. Nehezen
szokhatunk másénak tekintni azt, mi még sajátunk, s mit még kezeink közt
tartunk; s e mellett a septemvírnére nézve, még mindíg idegen vala azon
kellemetlen gondolat: miként mutassa be társaságainak menyét, kit a haza
egyik élő nagyjával sem hozhata szövetségbe, s kinek szíves szolgálatos
kedélyét dicséré ugyan, mint idegennek tulajdonát; de saját
nemzetségében átallá azt, úgymint a mely épen nem szolgál a világban
arra, hogy tekintetet szerezzen annak. A világ, úgymond, könnyen hiszi,
hogy a ki társaságokban nem követelő, annak nincs is követelni valója.
Rokonságunkat szívem, semmi esetre meg nem tagadhatjuk, mondá a
septemvír.
Ezt hitvese sem tagadhatá; de férjét a Gyomay-ház egykori fényére
emlékezteté, s mostani sűlyedését állítá annak ellenébe.
A septemvír jónak látá ez úttal felhagyni a további vitatással; azonban
néhány napra, egy körűlmény, Vincze részére mindent kedvezőre fordított
a háznál.
Az öreg báró Regéczy, ki nem férhetvén fia gondolkozásával össze, most
leányánál tartózkodék, látogatóul jöve, s a kölcsönös köszöntések után
előadá, miként tőle Kisrétet Gyomay vásárlá meg azon összegen, melyet
gróf Bedegi, miután ez a rokonságot ünnepélyesen elismerte volna,
egyességben fizetett neki. A septemvírnének elakadt csodáltában
lélekzete, a septemvírnek pedig, örvendő mosolygás deríté föl arczait.
A szép Kisrétet? kiáltá kézen ragadva barátját, s egészen felvetted az
árát?
Nem; én egy fillért sem kaptam belőle, felele a báró; tudod barátom,
voltak jó embereim, kik ezen fáradságtól nagylelkűleg fölmentettek.
Úgy-e? de Gyomay eleget tett a jószágért?
Az utolsó garasig, s azt bírja is immár; mindazáltal sírboltomat, mint
illik, felhagyám magamnak. Lásd: sokan keveset gondolnak sírontúli
birtokjokkal, csakhogy itt birhassanak; én eredeti kivántam lenni, s
megfordítám a dolgot.
A szép Kisrét szívem! mondá a septemvír, Regéczy eltávoztával.
S az az átkozott pör! felele hitese, s nyert vala egyszerre Vincze
dolga. A septemvírné azonnal többekre emlékezék, kik új kelésű nemesek
lévén, pénzök után agg fajuak fölött tiszteltettek; mennyivel inkább,
vélé, fogja emelhetni e mindenható hévér az agg Gyomay nemzetséget!
Vincze számára néhány nap alatt, szüléihez és születéséhez illő fuvarzat
állíttaték össze, útjára szüléi áldás adaték, Gyomaynak csinos levél
iraték, Vincze, a boldog, az égileg boldog ifjú, repíte Klárcsijaért
Harsag felé.
Szállt a hintó, tajtékzottak a lovak, de Vincze óhajtási mellett ólmosan
késtek még is. Csak az bírja felfogni mostani érzelmeit, ki forrón
szeretett, forrón szerettetett viszont, reménytelen kínt szenvedett,
mindent vesztett, s mindent feltalált ismét!
Érted jöttem! ezt súgá Vincze Klárcsijának, kit kiszálltával a folyosón
lelt, s a lányka arczain hajnali láng terűlt el.
Gyomayt épen az nap kettős kedvetlenség éré, mely borongóba hozá keblét.
Halomban feküdt genealogiai tábláiról, egy gonosz egér néhány ivadékot
lerága, s egy szomszédban elhalt mágnásnak, kihez Gyomay rokonságot
tartott, búcsuztatójából a Gyomay-nemzetség kifelejteték. Már ezen
idegzetében is Gyomay komolyan fogadá az ifjat; de a levél elolvasásával
épen borús leve. Vincze vére, egyszerre szívébe szorúla vissza. –
Tisztelje nevemmel uram öcsém szüléit, így szóla halkkal és húzott
szemőlddel Gyomay az ifjúhoz, s mondja meg, hogy leányom nem labda,
melyet eldobjanak s ismét megkapjanak. Uram öcsémet becsűlöm, s azért
szívesen kivánom, hogy más érdemes lánykával boldog legyen; hogy
leányomat megtisztelte, köszönöm, de feleségűl nem adom!
Vincze megmarkolá a széket, mely megett álla, megtámasztni reszkető
tagjait, melyek e szókra roskadni készülének. Haló pillantatot vete
kedvesére, kinek arczaitól búcsut vőn minden élet. Veronka zsebkendőjét
marczangolá kezében, majd ömlő könnyeit törülgeté azzal. Vinczének nem
jöve enyhítő köny meredező szemébe, néma fájdalommal omlék térdre Gyomay
eleibe, felemelé hozzá kúlcsolt kezeit; de kérő szó nem bíra jőni
nyelvére, Klárcsi gépileg borúla mellé atyja lábaihoz, s távolabb
Veronka nyújta feléje esedező karokat. Mind hiába! szirt vala Gyomay;
megfordúla s kimene a szobából.
Kétségnek zajával esék a boldogtalan pár egymás karjai közé. Ég szakada
reá. Bírás és vesztés, érék és dúlák azon egy pillanatban keblét. Menj
most édes Vinczém, súgá haldokló hangon az ifjúnak Klárcsi; én sírig
híved leszek! Most menj, időtől várjunk! Jó atyám szeret s nem fogja
megengedhetni halálomat!
Vincze nem tudta miként üle szekerébe fel, nem miként vett búcsut a
háztól? már jól kihaladt Harsagból, a mint merevűltségéből kínja
érzésére eszmélt. Hegyként feküdt az szívére, szétmeredeztek
pillantatjai a természetbe, mintegy keresve reménysugárt, mintegy
kérdezve: ha van-e tág keblében boldogtalanabb teremtés nála?
Testalkata nem birá meg lelkének dúlatását. Gonosz hideg fogá el
Vinczét, fogait hallólag koczogtatá össze, majd forró láng önté el
tagjait. Test és lélek egyaránt szenvedtek most nála. Szüléi elréműltek,
a mint hozzájok belépett. Harag és bosszú önték el a septemvírnét, a
mint Vincze, kosarát s az izenetet előadá.
Lássa az ember a pór gőgöt! így kiálta fel. Igazán, hogy a pénznek ha
nem legveszélyesebb, de legelsőbb nyavalyája, gőg szokott lenni!
Szívem, gondolnám, tán előbb mi valánk kevélyek, megjegyzé a septemvír.
Ezen ejtése az úrnak, melyben a szívem, a tán, a gondolnám, a többes
szám, mind megannyi kiszámolt kímélések valának, egyszerre lángba kapá
az asszonyságot.
Ha úgy is, így szóla ez hevesen, tán csak több jogunk volt hozzá, mint
egy szerencse-kórásznak, ki csak imént jutott valamihez? Bár kevélyek
maradtunk volna, úgy nem fogtunk volna megaláztatni, nem fogtuk volna
feloldani a világ nyelvét ellenünk! Én, reménylem, nem okoztathatom.
Távol legyen szívem, kérlelé a septemvír; kosártól azonban semmi esetre
sem vala okunk rettegni, annyival kevésbé, hogy világ szokott rendje
szerint, a legény egy pár fokkal fölebb remélhet nőt magához.
A mint jő édes férjem uram! felelt a septemvírné, még nem hűlve ki
gerjedéséből.
Vincze, szobájába térve, oly rosszúl érzé magát, hogy számára orvosért
kelle küldeni. Ez bár miként pólyázá is szavait, nem meré tagadni, hogy
az ifjú nincs veszélyen kivül, s a szülék aggodalma kínos rettegéssé
vált. Az orvos legfontosabbnak lelvén a lélek szenvedését, társalgási
elszóródást s barátságnak enyhitéseit javaslá szerei mellé betegének. A
septemvír Kárayt kéré meg fiához s ez szives készséggel siete ifjú
barátjához. Az ő nyájas vigaszai, baráti kimélései, távolas remények
csillogtatásai, alkalmasint többel segíték elő Vincze felépűlését, mint
gyógyszerek. Káray érzé, miként nem léteznek sikeretlenebb, sőt néha
alkalmatlanabb vigasztalások a sebhedt szívre nézve, mint azok a
mindennapiak, azok a szokásiak, miket az udvariaskodás leginkább azért
szokott elszórni a bánatos háznál, mert azokkal tartozottnak véli iránta
magát. Nekem, édes Vinczém, úgymond ő, nincs szenvedő sziveknél
hatalmasabb gyógyszerem, mint azon emlékeztetés, hogy az élet rövid, s
nem sokára elmúlunk minden bánatinkkal együtt. Ezen eszme, ha erőre kap
bennünk, nyájas egybeköttetésben tartja velünk, vesztett kedveseinket.
Hajlunk úgy tekintni őket, mint csak rövid útra távoztakat, kiket nem
sokára ölelni fogunk ismét. Nyájas gondolat vala ez Vinczénkre nézve is,
és sikeres enyhitésű. Édesen zsibongott ugyan szivében Klárcsi
hűség-fogadása; de annyira még sem lehete vak, hogy ebből és
körűlményeiből ez életben jót remélhessen; ámbár mily bánatos éj borítsa
is keblünket, távolas háttérben mindig szokott pislogva fenmaradni némi
remény-szikrácska számára.
Felépült Vincze, de jeleivel még a sinlésnek, s lelke borongó marada.
Káray munkát tanácsla, hogy a lélek mintegy kiáradozhasson önmagából.
Elkiséré barátját járásába, s bevezeté őt hivatalos munkálkodásiba; maga
is segíte neki, és figyelmezteté sok új oldalaira tisztségének.
Nevezetesen öntapasztalásai után kífejtegeté előtte: mennyi számos
akadályokat háríthat el, mennyi dugúlt forrásokat nyithat fel egy megyei
tisztviselő a szegény adózónépre nézve, mik boldogúlhatásának annálfogva
legsajnosabb ellenségei, mert legközelebb feküsznek sorsához.
Előterjeszté: miként könnyebbűl az egyarányosan felosztott teher? miként
buzdúl a serkentett ipar? mi jótevőleg hat mindenfelé a felügyelő szem,
mely üdvös fékűl szolgál visszaélések és kajánkodások ellen? s efféle
kitárásokkal mintegy megszentelé szivének a hivatalt. Vincze valóban, ha
nem lőn is nyugodt, de enyhűle mások boldogításában, s elszóródék
folytonos munkálkodásiban. Szerencse, hogy az ember akként van éltének
viszontagságaival, miként fonó leány a maga fonalával; megáll ugyan
kissé ennek orsója, ha fonala szakad, de megakasztja ezt, s újra pereg
amaz!
Szüléi örömmel kezdtek minden jót reményleni fiokról, s a septemvírné
elővenni a maga jegyzékét, hogy abból illő szerencsét szemeljen ki
számára. Immár czélozgata is egyik vagy másik lánykára Vincze előtt; de
ez a czélozgatásokat úgy fogadá mindig, mint körén kivül fekvőket; mert
keblében szilárdul álla határozata: nem nősülni soha.
Épen az asztal felett ülének, a mint az öreg báró Regéczytől levél
érkezék. A septemvir olvasás után, átnyujtá azt hitesének, s ennek
csodálkozó tekintete nagy fontosságot gyaníttata arról.
Úgy-e, ez vala hát a titok? kiáltá a septemvírné, a mint a levelet
átfutja, s képén különös vegyűletei játszanak az indúlatoknak. Asztal
után beszólíttatik Vincze, s átadatik neki a levél. Tanúld ismerni az
embereket, így szóla hozzá a septemvírné, s gyógyúlj!
A báró azt jelenté a levélben, hogy Gyomay Klári, kijelentett mátkája
Rónapataky generálnak, megírá egyszersmind napját is egybekelésöknek.
Vincze halvány arcza még halványabb lőn az olvasás után. Gyönge vonaglás
látszék ajka körűl lebegni, mintha szólani akarna, de nem szóla, némán
nyújtá a levelet vissza.
Most már világosságban vagyunk édes Vinczém, folytatá szavait az anyja;
a gazdag generál motozott Gyomay fejében, s a rangos, jó Klárcsidéban!
Szívem, mondá a septemvír, mintegy sejtve fiának érzelmeit, a jó lánykát
hagyjuk ki a játékból, könnyen méltatlanok lehetnénk iránta. Neki nálunk
sem vala akaratja, otthon kemény atyja mellett még kevésbé lehet.
Azonban édes fiam, bízom, nem csalatkozom benned, ha elég átlátást
kivánok tőled, meggyőződnöd a felől, hogy a hol közelítéshez többé
remény nincs, ott mellőzés ellen legjobb fegyver a viszonmellőzés;
egyszersmind ne feledd, miként az emberi sors nem oly szomorú, hogy csak
egy ösvényen nyilhassék számára boldogság.
Vinczét, a mint kimene szüléitől, ezer alakú bánatok nyilazák; csak az
nem köztök, mire anyja számolt vala. Az ifjúnak lágy szíve nem vala
boszúra képes, nem felfogni azon gondolatot, hogy Klárcsija hozzá hűtlen
tudna lenni. Átereszté gondolatján ennek egész lényét, s mindinkább
hihetetlenebb lőn ez előtte. Lám atyja is menté a lánykát, de még inkább
menté őt saját szive. Úgy van! szülői önkény áldozatja ő is, miként én
vagyok! így kiálta fel, s a szenvedés rokonsága még inkább vonzá őt
felé. Azonban bár mint nem táplála is keblében immár idő-óta reményt
birhatásához: türhetetlen vala most neki még is azon gondolat, hogy más
birandja sajátját. Ezen új kín új alakban marczangolá lelkét. A féltés
újonnan veszteté most vele, a már képzetéhez szoktatott vesztést.
Több napokig hordozá Vincze emésztő búját, s vele tére be Kárayhoz is.
Engedd meg édes Vinczém, így szóla ez hozzá, hogy némi világot süthessek
bánatodra. Létezhetik-e emberben gyarlóbb önzés, mint azt kivánnunk,
hogy egy jó teremtés, mivel velünk nem lehet boldog, mással se lehessen
az? A képzelet világa szegényebb, mintsem hogy a gazdag és mindennapi
éldelettel kínálkozó valóért, illő pótlékot birjon nyújtani. Szokj
vigasztalódni édesem azon gondolattal, hogy Klárcsidat, ha teljes boldog
nem leend is, békés kikötő védendi további vészek ellen. A generál, kora
után hűlt érzéseivel, bizonyosan kimélő leend, és józan: láng helyett,
egyedűl barátságot kivánni nejétől; s ez egy derék, s érdem-aratott
férfiú boldogításában, bizonyos erőt nyerend magában arra, hogy saját
szíve kivánatait levívhassa. Hidd el kedves barátom, egyik neme a nemes
szív boldogságának: boldogoknak tudni a rokonlelküeket.
Vinczének hajlékony lelkét meghaták ezen szavak, és nemesb irányra
hangozák azt. Klárcsihozi szerelme egyszerre égi fény-körzettel állt
előtte; leszórt magáról minden földi salakot, s tisztúlt árnyként
lebegett a gyarló élet felett. Legyen ő boldog, a szelid teremtés, övé
öröm és kéj, enyém szenvedés és nehéz bú! ezt gondolta magában Vincze, s
büszkén emelkedett e gondolatra keble, képesnek érezvén magát, Klárcsi
boldogságaért minden áldozatra. Egyedűl az epeszté még, hogy lánya is
bizonyosan szenved ő érette, hogy feléje hasztalan reményben eped, hogy
tán hűtlenség gyanújától remeg, s gyöngéd szíve nem fogja önküzdését
megbirhatni. Látnom kell őt még egyszer utóljára! ezt határozá végre
magában; végbúcsut mondandok neki, tudtára adandom, hogy ha ő boldog
leend, nem leszek hű emlékezetével magam is boldogtalan; hogy én
eltökélett és nyugodt vagyok sorsomnak vas vesszeje alatt, csak őt is
nyugodtnak tudjam a magáé alatt!
Vincze mit sem szólt föltételéről Káraynak, tartván annak
ellenkezésétől. Ki birná megtagadni ez egy vég öröm-sugárt a szenvedő
szívtől, mely ezentúl mindenét odaadja? ezt vélé magában, s másnap
egyenesen Harsag felé hajtata. Ezen utjában akada ő éji szálláson
Gyulájával össze.
Édes Vinczém, így szóla Gyula, a mint barátja a maga történetét
befejezé, két felek közé, kiket álszemérem vagy körűlmények kötnek,
gyakorta sikeresen lép egy harmadik idegen. Engedd meg, hogy kövesselek
Harsagra. Emberi bajoknak gazdag forrása e kettő, hogy átallunk néha
kinyilni azok előtt, kik segíthetnének, és hogy kishitűleg, és korán
megadjuk magunkat körűlményeinknek. Az érdemes generál tán nem is sejti
szövetségteket, különben hiszem, nem lenne kegyetlen azt elszakítni
akarni.
Vincze főt rázott e szavakra. Felejted barátom, hogy Gyomay sértettnek
érzi szüléim által magát, s nála még inkább fenakad sorsom, mint a
generálnál.
Minden emberi szívnek, édes Vinczém, felele Gyula, meg van a maga
kúlcsa, melylyel az kinyilik; s ha valamelyike zárva marad előttünk,
egyedül annak jele, hogy nem találók meg kúlcsát. Engedj, késő nem leend
vesztened soha.
Vincze elfogadá a baráti ajánlkozást, bár reményleni nem mere, nehogy
újra veszteni legyen kénytelen.
*
Gyula is értesíté barátját elválások-ótai eseményeiről és mostani
körűlményeiről. Azonban beszédét, az ivószoba lármája miatt, gyakran
félbeszakítni vala kénytelen. Most egyszerre nagy zaj támada abban, s
ifjaink kitekintének a csapláros szobája ajtaján. Egy fiatal subás,
asztal-végen üle palaczk bora mellett, s bojtos komondorát palaczkja
mellé tevé fel az asztalra. A vendégek orrolák, mint nevezék, ezen
illetlenséget. Eb asztal alá való! kiáltának; de az ifjú hideg vérrel
ivá borát, s közben megsimogatá kutyáját. Ügyeletlenűl tekinte szét a
forradozó társaságon, s az elszánt alakúval nem mere abból közelről
kikötni egy is. Mert fegyvere maga mellé támasztva állott, és sugdosás
lett a vendégek között, hogy az ifjú egyike azon rablóknak, kik egy idő
óta kártékonykodnak a vidékben. A mint otthonról kiindúltam, így szólt
az ifjú, s hangjában fojtott hév reszketett, utánam simúlt a kutyám.
Boszúba hozott, mert vissza kelle térnem vele, ólba zárnom, hogy
szabadúlhassak tőle. Mentemben visszatekintettem: ha látni-e még falumat
s az ebet újra sarkamban leltem. Haragba jöttem, mert mostani utamra őt
nem vihettem, miként máskor szoktam; de szerencsémre szomszédom jött
szemben velem, s neki adtam az ebet által. Már jól elhaladtam hazulról,
a mint kutyám újra elböffentette mögöttem magát. Tűzbe jöttem ennyi
bajlódásra, lekaptam lőcsőmet, s czélba vettem a kutyát, de tüzemben
fölötte lőttem el; csupán egy srét kapta meg egyik füle hegyét.
Sikoltott, de futás helyett hozzám simúlt az istenadta, s nyájas
engeszteléssel nyalogatta kezemet. Eltűnt egyszerre minden mérgem, velem
jössz! ezt kiáltottam, te ritka hűség! Kinek nője vagy kedvese otthon,
tudom falatot vet jó bodrimnak! – Hidegen kaczagott, s megsimogatta
ebét.
A csapláros fiatal neje bejött étellel vendégei közé, s kimentével
mindenki egy szájjal dicsérte a csinos és fürge menyecskét. A subás ifjú
kaczagott magasztalásaikra, hogy minden szem reá meredt. Nem vettétek
észre, így szóla, mily örömest suhangat be az ifjú uracskákhoz már is,
im ide az oldalszobába? s az ajtóban, mi előtt be menne, mindenkor talál
kendőjén, kötőjén igazítni valót? Higyjétek el atyafiak, az úrias habos
posztó, az átkozott habos posztó, veszélyes a paraszt fejérnépnek! Az én
bodrim, mindíg morog a posztós urakra; de ha szegény subás jő: szép
nyugton pihen: mindíg is becsűltem érte. Újra megsimogatta kutyáját.
Gyula figyelmes lőn az ifjúra, sejté, hogy ennek szavaiban különös borús
élesség fekszik, mely szívből látszik felbuzogni. Közelebb lépe hozzá, s
félenyelgve megszólítá: kend, úgy látszik, maga sem tűrheti, miként ebe,
a habos posztót? – Az ifjú feltekinte s végig méré szemeivel Gyulát. Nem
tűrhetem, felele, s bort tölte magának. Gyula ütközve vala, látván az
ifjú arczának vonzó vonásait, úgy tetszék neki, mintha előtte ismerősök
volnának azok, de reájok eszmélni nem bira. Megszólítá őt ismét s kérdé:
nem látták-e valahol egymást? Az ifjú reá függeszté tekintetét s
önhomlokát dörzsölé, mint ki emlékezetét erőlteti. Nekem is úgy tetszik,
mondá, mintha láttam volna az urat. – Igen! az öreg bárónk neve napján a
sírbolt előtt – igen! kőhordtát – hevesen pattana fel ültéből. De hiszen
hibázom – ön nem közőlök való. Lecsendesedék s helyére üle ismét, megivá
töltött borát s e dalt éneklé:
Szegény subás! egy szeretőt
Ne tarts, intlek, hanem kettőt!
Tartsd a nyalkábbat úrfinak;
Komaságba majd meghínak.
Bóbás kalap jő fejére,
Páva gyanánt lép előre;
Ha rá ér, majd rád is tekint,
De az úrra másként kacsint!
Ne süss le nap oly derűlten,
Gaz s hűtlen jár itt elhitten!
Megérem még, hogy borúba
Merűlsz te is, mint én búba!
Meg, hogy a ború méhéből
A menny nyila szív-rablót öl!
S lány is megbánja későre,
Hogy haját tűzte fésűre!
Köny gördűle le arczán, a mint dalát végzé. Hej azóta uram, sokat
fordúlt a világ! így szóla Gyulához, s tán épen akkor kezde az fordúlni.
Most nyílt meg szemök ifjainknak, reá ismertek a subásban Pistára, a
gazda fiára, a szép Erzsike jegyesére, kit megvonúlt sáppadt arczáról
hirtelen föl nem ismerhetének. Magokhoz csalák be őt a csárdás
szobájába, s Vincze önmagáról tudván, miként enyhűl a kiöntött bánat,
reá birá az ifjat, hogy előadja történetét.
*
Szőke Pista és Tóth Erzsike, boldog egy pár voltak, nyugalmas
szerelmökben; mely miként felhőtlen ég, tiszta vala. Könnyen feküdt
mindegyike, könnyen kelt, s egyik örömtől a másikig számolta boldog
napjait. Miként könnyű csolnak sima víz tükrén, akként lejtett életök.
Bírták vagyonos szüléik javallatát, bírták egymás szívét, s meg is
érdemlették egymást és a szerencsét. Mert Erzsike szép és ártatlan volt,
mint egy angyal gondolatja, Pista pedig deli, jó erkölcsű, bátor és
dolgos; s mindkettejök tisztesebb magaviseletén, meglátszottak a
gondosabb nevelés nyomai. Egész falu úgy tekinté őket, mint egymásnak
szánt párt, s az egybekelést immár csak a lánykának gyönge kora
késlelteté.
Az uraság juh-akla felett – mert Erzsike atyja ismét a báró keze alá
tért vissza – egy sziklás domb aljában és két agg tölgy árnyékában, hűs
forrás csergedezett. A dombtetőn egy feszűlet állott, ritkás lombok
alatt. Itt, vagy amott jött össze a szerelmes pár, miként kedvök tartá,
vagy az idő, és nap heve engedé. Pista három-lyukú furuglyáján játszotta
a falu dalait, Erzsike pedig könnyű hangjával kisérte azokat, míg ápolás
alá vett beteg vagy kiválasztott egy két báránykája körűlte legelt, vagy
ölébe hajtva fejét, nyugodott. Világa valának egymásnak, s a szép
szerelmök boldog nyugalmához nem férkezék semmi gond és viszály
aggodalma.
Másként lőn ez a báró név-ünnepe óta! Erzsike kisasszonyos
felöltöztetése, s a reá özönlött magasztalások, kifejték a lányka
szívében szunnyadt hiúságnak csiráit. Még ugyan egészen Pistájáé vala,
szerelme hozzá forró és szíves; de képzelete már csapongni kezde,
térmező nyílék fel ennek, s már lengének, bár minden métely nélkül,
körűlte a hiúság bűvös képei; melyek azonban a szerelem való örömeiben,
s a jelennek szép boldogságában naponként halványodának.
Az öreg báró, nyomattatván adósitól, Kálmán fiának engedte által a
gazdaságot, melyben eddig is inkábbára csak pénzszedői szerepet vitt, s
ezt sem a legpontosabban. Erzsike atyjának be kelle az ifjú úrhoz mennie
Pestre, hogy a nyáj és épületek állapotjáról értekezzék, s a nyíretésnek
napot kérjen. Voltak saját dolgai is a városban, s Erzsikének legtöbb és
legnagyobb; mert ruhák valának igérve atyjától neki, s a batus zsidóság
oly igen avúlt divatu szöveteket árult! Bement hát atyjával ő is, tele
öröm-reményekkel látás és vásárlás iránt.
Megszállások után, első gondjok vala felkeresni a bárót, s megindulának.
Egy fő utczáról dob s csengő hanga közelgett feléjök; egy katonai ezred
rukkolt be a maga bandájával. Ritka jelenet vala ez a falusiaknak,
sietének a kedves zaj felé, s csakhamar maga közé nyelé őket a tolongó
népség. Erzsike, dobogó vágyásában látni mindent, s az új tárgyak
feletti merűlésében, felede ügyelni atyjára, s mikorra reá eszméle,
elsodorva látá magát tőle. Nyugtalankodva keresé őt mindenfelé, s ugyan
ezt tevé atyja is. Több utczák hasíták a főt, a katonaság betére ezeknek
egyikébe, s az atya vele sodortnak vélvén leányát, utána erede,
mindinkább növekedő aggodalommal futva tekintve mindenfelé.
Erzsike az alatt a fő utczán maradt, bizván, hogy atyja azon
legkönnyebben fog reá akadhatni. A sok kirakott csillogó árú, drága
szövet, mikben gondolatjában kénye szerint válogatott, csakhamar
elvonták a lányka figyelmét nyugtalanságától; nézeglett jobbra balra, s
néhány boltba kiváncsin be-be tekintgetett, remegve azonban mindíg,
miként fiatal őz-fiú, nehogy beszólíttassék, mert zsebében egy fillérke
sem vala. Számos fiatal uracskák szeme állott meg a szép paraszt
leánykán, s visszafordúlt reá az elmenőké; Erzsike ügyeletlen volt
azokra, mert sok látni- és válogatni valója vala.
Egy csinos ifjú úr jött ki a boltból, s megszólította a tekintgetőt.
Hová való szép húgom? kérdé ez őt nyájasan, s a kérdés magához
eszmélteté. – Kisrétre felele Erzsike.
Úgy-e? Báró Regéczy jószágába?
Megörűlt a lányka, hogy az idegen földön, faluja és ura ismertetett. Ez
helyre fog igazítni, gondolá magában, s az úrfi oly szives, oly nyájas
arczúnak tetszék neki, hogy ezt biztosan is várhatá tőle. Előadá röviden
eltévedtét, s esdekle elutasíttatásaért.
Szívesen rózsám, felele az ifjú, én úgy is ügyvéde vagyok a bárónak.
Szállásom harmadik ház ide, jöjjön, elvezettetem a báróhoz, kinél atyját
bizonyosan felfogja találni.
Küldött angyal volt ez Erzsikének. Ment vele, s Türey Kornél – mert ez
vala az ifjú – felvezette őt a maga szobájába. Itt Erzsike nem tudá: a
szép és alkalmas bútorokat csodálja-e, vagy a nyájas gazdát dicsérje, ki
mindent oly kész szivességgel mutogata meg, ki a botorka falusi leány
iránt oly béketürő, oly leereszkedő vala? Több ízben emlékezék ugyan,
hogy már ideje volna a báróhoz küldetnie, félvén, nehogy alkalmatlan
legyen, s drága idejét lopja meg a kegyes ifjú úrnak; de ez oly szíves
marasztó vala, oly ki nem fogyható szép szavakból, miket Erzsike oly
örömest halla, és Erzsike oly szivesen marada, a szép szobában, a szép
úrfinál, kéjes pamlagon ülve, hogy az indúlás mindíg tovább-tovább
halada, s fogott volna haladni, ha magokat a fiscálisnál látogató urak
nem jelentik. Kornél, megigérvén a lánykának, hogy Kálmán báróval rövid
időn kimenend Kisrétre, s őt is meglátogatandja, elvezetteté Erzsikét a
báró szállására, hol atyját, az ő felkerestetése módjai felett kínosan
tűnődve találá.
Erzsike csak annyit ada történetéből atyjának elő, mennyit előadni jónak
láta. Egy fiatal lányka, mindíg tart fenn csirázó szövetkezéséből, kis
begyében valamit, s ilyenkor egészen nem hagyja átláttatni magát soha.
Most még több ingere vala, szép ruha-szövetek vásárlására birhatni
atyját; mert hiszen az úrfi megigéré látogatását. Úgy szintén némely
kopottas vagy viselt bútorral sem vala Erzsike elégűlt otthon, s az
öregnek egyúttal erszényt kelle nyitnia ezekre is; mert a csinos
szobához szokott nyájas ifjú urat, nem lehete különben illően elfogadni.
Az öreg juhász, kinek agyában, egy ládájában heverő agg kutya-bőr,
különben is örökké azzal motozott, hogy ő hajdan nemes fajból eredett,
csak az idő viszontagságai foszták meg ezen kiváltságától, nem látott
túlságot leánya kivánataiban, s teljesen hitte, hogy házát több illeti
meg, mint faluja többi paraszt házait. Innen, módja is lévén benne,
szives volt elősegélni leánya hiúságát, alkalmat remélvén egyszersmind,
új bútorai után, agg nemes-levelére is hozhatni néha falubeliei közt a
beszélgetést és figyelmet.
Pista még mi változást sem sejtett leányában, kivévén, hogy ez az ő
ruházatján gyakrabban lelt most kifogást, tisztának, csinosnak kivánta
ifját mindíg, és nyájas kelletőnek; miket ez igen természeteseknek
talált, s miként lehetett, teljesített is. Azt, hogy új bútorok
érkeznek, hogy Erzsike köntöseit az udvarbeli szobaleány paraszt-izlés
felett készíti, oly dolgoknak tekinté, mik neki valának nyereség és