A Bélteky ház: Tanregény (2. kötet) - 08

látta; s egész lényén a szűkölésnek és inségnek nyomait látván, nem
nyomhatta el irántai szánakozását. Azonban a férfi vidor lelkessége,
különös ellentétben állott ruhája bús jelenségeivel. Királyi elégedéssel
állott a maga festményei felett.
Itt, úgymond tolmácsolva Porubay, Nagy Sándor részeg fővel Clytusát öli
meg, kihez őt sokféle hála kötötte. Clytus vérében fetreng; a hadverő
királyt késő bánat dúlja. Ille humi prostraverat corpus, gemitu
ejulatuque miserabili, to ta personante regia. Laniare deinde os
ungvibus, et circumstantes rogare, ne se tanto dedecori, superstitem
esse paterentur.
Ím itt a kegyeletes Aeneás, öreg atyját ragadja ki, égő Trója lángjai
közől.
Itt Horatius, az atya, esdekel, a Curiatiusokon vett győzelem
dicsőségével megtért, de vad hevében húg-gyilkolásba esett fia életéért,
kit immár megkötözött a poroszló. Megöleli fenmaradt egyetlen magzatát,
felmutatja a népnek a három Curiatiustól elszedett zsákmányt: hunccine,
ajebat, quem modo decoratum, ovantemque, victoria incedentem vidistis,
Quirites, eum sub furca vinctum, inter verbera et cruciatus videre
potestis?
Az ábrázolatok tolmácslataiba oly tűzzel merüle a professor, a régi
classicusok szavait oly lelkesedéssel hordá fel, hogy azok saját belső
ámulatára, mely a történet korába és helyébe varázslá lelkét, mutatának
inkább, mint tudományos utasításokra. Ifjaink, kik előbb mosolygának, de
főkép a generál, perczenként komolyodának, majd megragadtatva a lelkes
antiquár tolmácslatai által, történetről történetre kisérék annak lelke
lángolásit. A generál csendes hallgatással, ovakodva, hogy a papir se
robogjon, rakogatá félre a már tolmácsoltakat; s áthaladván mindnyáján,
kifizeté azokat.
[Illustration: Az ábrázolatok tolmácslataiba oly tűzzel merült a
professzor…]
A generál megtartóztatá ebédjére Porubayt, s itt Gyula újra megerősödék
gyanújában; mert a professor majd ki nem elégíthető étvágygyal evett, s
úgy látszék a ritka szerencséjű jó borból, tetsző elégedéssel ivott. –
Ez egyben óhajtnék hasonlítni e dicső italhoz, domine illustrissime!
mondá, felemelvén kezében poharát, hogy az évek számával javúlnék és
lelkesedném magam is; de mi emberek, kifogyunk önmagunkból, vagy hitvány
must-korunkra jutunk vissza!
A generál emlékezteté őt, hogy a mennyire tudja, néhány évvel fiatalabb
nála.
Igaz, méltóságos uram, felele Porubay; de könnyű átlengés az
esztendőkön, más mint csatázás azokkal. Azonban egy idő-óta sum beatior
Craeso, s mondhatom academicus koromi erőt érzek ereimben.
Gyulát igen vonzá ezen férfiú életrajza s azt Halkó, ki őt jól ismeré,
elmenetele után így adá:
Porubay egy kis város iskolájában neveltetett, melynek tanulói a
míveltebb társalgástól és nemesb mulatságoktól elzárva lévén, inkábbára
csak egymásban s a holt tudományokban keresték, és találták fel ezeket.
A tanítók, a gyermeknek remeteszerű hajlamát kedvező jelenségnek
tekintvén, azt benne inkább nevelni, mint oszlatni iparkodtak. Nem volt
botrány nekik, hogy a kis Porubay, játék idejében, e helyett könyv
felett komolykodék, sem hogy ügyetlen vala illően megállni, vagy szólni
tisztes férfiak előtt, mert – iskolájában első vala ő, és nagy reményű,
társai közt. Ő, mint szegény szüléktől származott gyermek, szükséggeli
küzdés közt végezte iskoláit, mikben vasszorgalma, s akkoriban nagy
becsben állott jártassága a régi classica literatúrában, oly kedvezőn
jelelték ki őt, hogy az oskola fejei által, mint jövendő professora a
görög és római literatúrának, külső académiákra is kiküldeték. Az ifjú
szép czélt látván maga előtt, s bizalmat és reményt maga iránt,
kettőzteté a külföldön szorgalmát, s úgy tére a hazába vissza, mint
elkészült philológ, lánggal és ismerettel classicusai iránt. Azonban
alig birta egy pár évig a philológiai tanítószéket, mathesisre
szoríttatott, majd utóbb históriára s mindezekben úgy saját készületére,
mint tanítására nézve, új pályát kellett nyitnia. Tüzesen kelt ki
mindenkor efféle változtatások ellen, saját győződéséből vitatván az
oskola fejei előtt azt, hogy ugyan azon egyén nem lehet mindenben nagy,
vagy jeles, hogy az ész adományi, a hajlamok és kedvtelések,
különbféleképen állnak elosztva az emberek között, hogy annyi készületre
az emberi szűk élet nem elegendő, s a szigorú belérzetűt az örök
erőtetés sikeretlenűl fogja elemészteni; de az iskolai előljárók más
nézettel valának. A tudományok folyama, úgymond, ugyanazon egy forrásból
ered, csak elágazásai különböznek; innen jól végzett férfinál a
különböző készületek csak csekély erőltetésüek lehetnek. Porubaynak
engednie kellett, s kitűrő szorgalma és lelkiismeretessége, lehetővé
tevék a lehetetlent is. Azonban erőtetett pályán nem folyunk oly
vidámon, mint azon, melyet kedvtelésünk ápol. Porubay nem vala többé,
sem közönség, sem tanítványai előtt a régi kedvelt; hamar kezdte ő
sejtni mindkét részről az elégületlenséget, s nyugtalankodott rajta.
Önmagában kereste a gyöngéd lelkű ennek okát, s megkettőztette iparát.
Ezen folytonos erőszak lelkén és testén, kifejtni kezdé benne azon
nyavalya magvait, miket, miként maga gyakran panaszlá, iskolai
neveltetése hinte vala el. Ő egykor az iskola szűk falai közt, miként
jobbjai az iskolának, minden külső világtól elvonva, egyedül nappali és
éji tanulásnak és tudományos nyomozásoknak élt. A szokás csakhamar
szenvedélylyé vált nála, s így azon örömeket, miket az iskola szigorú
törvényei úgy is eléggé korlátoltak, úgymint a külvilág társalgásinak és
vígságinak örömeit, mint ismeretleneket nem is ohajtotta. Így korán
kifejlett nála azon tudós nyavalya, melynek székét orvosaink, véknyaink
alatt keresik.
Ez és egészsége iránti örök aggodalma, sok ártatlan, de egyszersmind
szokatlan különösségekre vivék Porubayt. Ilyen vala az, hogy hacsak zord
idő nem készteté őt, falak közt nem taníta, hanem kihordá tanítványit a
szabadba, s vagy peripathice, vagy valamely szomszéd hegy tetejében
körülülve tanítványítól, praelegála. Csupán friss levegő kedveért mászá
a hegyeket és búvá az erdőket. Naponként lovagla, s ezt mint gyönge és
szokatlan lovas, vén sovány görcsön tevé, melynek ha akaratja volna is,
tehetsége ne legyen ülőjét lehányni. Görcs ló és tudós lovag, oly tréfás
alakot tőnek együtt, mit egy néző sem hagya mosoly nélkül. Ily módon
hoza professorunk mindent viszonyba egészségével, és zsebjei kész
patikák valának. Társalgásában is valóságos különcz leve. De minél
járatlanabb vala ő a közélet folyásában, annál otthonibb classicusaiban.
Ezek mintegy ruhatár valának neki, melyből kész köntöst ránta elő,
minden előforduló eseményre és történetecskére.
Egy orvos barátja feleséget tanácsla neki, ki őt képzeményi világából, a
valódiba kapja ki. Porubaynak tetszék ezen gyógyszer, s épen húsvéti
ünnepekre, háztüzet mene látni egyik tanítványa testvérénél, kinek anyja
egy becsületes bérlő özvegye vala. Jó kedvében, gyakran elbeszélé nekünk
Porubay, így szóla Halkó, ezen leventai kirándulását. Rendszerint úgy
szokott megesni, hogy mikor leginkább igyekszünk tetszeni, akkor vagyunk
legszerencsétlenebbek igyekezetünk sikerében; minthogy ilyenkor
szándékunk igen is kitűn, s szerfelett eszmélünk önmagunkra. Juczika
tüzes falusi gazdasszony volt, s közvélemény vala az róla, hogy vele a
szegény legény jéghátán is elél. Épen új kelésű apró pulykáit éteté az
udvaron, a mint Porubay leszállván kocsijáról, üdvözlésére siete. A
leányka hevenyében leraká kötőjéből apró majorságát, hogy illő
vendég-fogadásában ne gátoltassék. Porubay jelesen ejté szavait, mikbe
díszesen befona egy pár hajdani jó gazdasszonyokat, kiknek sorába
számítá Juczikát is; de szavait udvarias meghajtásokkal kivánván
befejezni, s csak előre nagy tárgyára ügyelvén, oly szerencsétlenül ejté
egyik hátraléptét, hogy egy pár a gyönge pókafiak közől, izmos lábai alá
esék, s rögtös halált nyere alattok. Juczika nyájasan menté, és kicsinlé
a kárt; de professorunkat a malum omen igen aggódtatá. Azonban szives
vígság közt hamar feledve lőn ez.
Asztal felett Porubay, Caelius Apicius szakácskönyvéből tanítgatá főzni
a mosolygó Juczikát, s tudós- körülményesen fejtegeté előtte álló
részeit, és sütése módját azon híres süteménynek, melynek ezen ritka
nyalánk római feltalálója vala. Izmos kappan volt a sült. Széttekint
Porubay az asztalnál, számítgatva, kire néz ennek felbontása? s réműlve
látja, hogy nők és gyermekek ülik körül az asztalt, s így ezen tisztelet
egyenesen őt illeti. Otthon szokásban vala nála, ujjak erejével esni
által azon, mit a mesterség kés alá adni nem bír, innen Porubay ismerve
saját ügyetlenségét a bontás szép művészetében, örömest átfogta volna
engedni a tiszteletet másnak; de most leánynézői szerepe, kötelességet
is ragasztván a tisztelet mellé, nem minden aggodalom nélkül, maga
eleibe fogá a tálat, s perczenként növekedő kimelegüléssel, s majd
izzadás csepjei közt, tagolni kezdé a kappant. Türhetőleg, bár nem épen
marczangolások nélkül folyt a munka, s a szíves Juczika szomszédnéja
Porubaynak, villára fogta a levágott darabokat, s más tálba illesztgette
azokat; de most Porubay a hátcsonthoz ért, s minthogy ehhez több erő
kellett, izmosan szúrta villáját belé. Az akaratos csont nem fogadta azt
be, megsiklott a villa rajta, meg a sült is az erő után, ezután pedig a
tál, mely utóbbi, erőszakos bicczenésében, úgy lökte fel a maga
foglalatját, hogy a tisztes fehérbe öltözött Juczikának fodrai és arcza,
egy pillanatban befecskendve lettek általa. Nevetkezett mindenki, mig
Juczika törőlközött, mosolygott ő is, s azon nyugasztalással ment ki
ruhát váltani, hogy a bajon könnyen fog majd egy darab szappan
segíthetni. De Porubay égett kívül és belül, átkozván a bontás
mesterségét, melyről a régiek, mint hivé, keveset adtak át nekünk; mert
a caput, alas, pedes – mit bontása alatt mindig maga előtt tartott –
mint gondolá, nyilván nem classicus locus.
A bérlőnének nagyobb fia, kedveltje, s majd aggkorának egyetlen reménye,
ez előtt néhány nappal lépe be gazdasági tisztségbe, s mene hivatala
helyére. Bús vala még az anya, s aggódó kedves magzatja sorsa és
szerencséje iránt. Porubay minden hatalmában állt vigaszokkal biztatá
őt; de amaz nem bírt vídulni, mert összevetvén fia lelki sajátságait és
hivatala körülményeit, nem hajlott szerencsét jóslani számára. Ezenfelül
a múlt éjjel oly álmot látott felőle, mely anyai szívét nyugtalanította.
A gyöngéd szerelem aggodalmai, táplálékul rántnak magokhoz, úgy valót,
mint képzeményi rémeket.
Én álomlátásokra keveset adok, mondá Porubay; mert azokba rendszerint
elhatározott befolyásuk van, úgy egyéniségeknek, mint körülményeknek.
Ugyanazon személy, vastag vacsora és beteges idegzet után, vagy csak
ferde fekvés mellett is, szorongatóbb álomképeket fog látni, mint midőn
könnyű gyomorral, vigan kereng nála a híg vér, az alkalmas fekvésű
tagokban és erekben. Úgy látom, hogy magok a régi rómaiak is, kik számos
nagy vállalataik előtt, szívesen megkaptak minden legkisebb jóslatot,
keveset tartottak álomlátásra, s azt alárendelték a fontosabb
madár-jóslatnak.
Itt megnyilván az alkalom az ósági-tisztelő Porubaynak, tudós hévvel
fejtegeté ki a nők előtt a rómaiaknál szokásban volt madár jóslást;
lángba kapá ezeket elbeszélése tüzével, s vágyat gerjeszte főkép a
bérlőnében, kedves fia sorsa iránt jóslásul fogni a madarak repteit. A
szíves, és classicus nemzetei iránt lelkes előszeretetű Porubay, azonnal
ajánlkozék augurnak, s a jövő éjfélutáni harmadik órát rendelé
jóslat-időül. Ekkor még az egész természet mély szunnyadtában, a bérlőné
és Juczika társaságában, kik közül az utóbbi égő gyertyát hoza kezében,
kilépe augur Porubay az udvarra a maga lituussával – melyet szükségben a
fazékszedő pálczából, és egy ráillesztett szarvasszarv-darabból alkota
össze – s az udvarközépen állott eperfához közel, ülést foga. Újság és
jóslatvágyó asszonyai, közel hozzá telepedének le, mind a hárman egy
épületre szánt vaskos fenyőre. Porubay derült kedvben vala, s jó
reményeket sugdosa a bérlőnének, mert úgymond, teljes szélcsend
uralkodik a kedvező természetben, s még a gyertyaláng sem lobog. Ekkor
eloltaték a világ, Porubay elmormolá római nyelven auguri rejtélyes
szavait, megkanyarítá horgas botjával az égen a jóslati templomot,
befedé köpenyével, mely most auguri palást vala neki, a maga fejét;
ünneplő csendben gondosan lesé a madár-repteket, s azokból a bérlőné fia
szerencséjét. Tisztelő és váró figyelemben ülének a nők, s bátran
lélekzeni sem merének mellette. Óráig tarta e vont várás; az átkos
madarak, mintha összeesküdtek volna professorunk ellen, megtagadták
jóslásaikat tőle – nem jöve egy is! Végre iszonyú rémültére augurunknak,
egy szerencsétlen varjú kárrantá el messziről magát; de ezer szerencsére
nem jöve még is a jóslati templomhoz közel. Új lelket kapa, és súga
tehát ismét a nőknek, s kettőztetett figyelemmel lesé új szárnyas
vendégeit. Nem jöve ismét egy is, s az asszonyok nyugtalanúl kezdének
fészkelődni ültökben, s a bérlőné köhentni a híves hajnali levegőben.
Erre egyszerre robaj esik az eperfán, s a rajta éji ülést fogott kakas,
éles lármával robban le, egyenesen a jóslásra figyelő Porubay borított
fejének eredve. Megdöbben ez a véletlen rohamra, s a kezében könnyedén
állt súlyoska lituust kiejti abból a szomszéd bérlőné fejére, melyből, a
nem legkegyesebb kocczantás, egyszerre kiüt minden figyelmet Porubay
jóslatai iránt. Sikoltva szökik fel az asszony ültéből, s be a szobába;
Juczika utána siet, az augur pedig, római szitkok között kullog be
kettejök után.
Porubay nem nyughaték szégyenében; ez csak baleset vala, úgymond, nem
baljóslat, s a derék rómaiaknál, nem csak egynemű olvasása létezett a
sors titkos betűinek. Szemen szedett tiszta búzát kére magának
Juczikától, s mint pullárius elhinté azt a Juczika tyúkjainak. Minden
jót reméljen nemzetes asszonyom! így kiálta vidoran Porubay, nem látja-e
mily mohón kapkodják fel a tyúkok a szórt szemeket? s mondja meg édes
leányasszonykám, kérdé Juczikától, hagytak-e fenn csak egy szemecskét is
ízékül? – Juczika főt csóvált, hiedelmetlenül mosolyogván: én nem is
tudtam volna várni egyebet, mondá ő; tyúkjaim eddig hitvány ocsút ettek,
mi csoda tehát, ha a szemen szedett búzát kapós csemege gyanánt vették?
A bérlőné is savanyúan vakará fejét; a lituus kocczantása helyét-e, vagy
csalatkozott várását? nem tudhatni.
Mindennapi szokások megszegései, apró társalgási vétségek, alkalmat és
mintegy jogot szoktak adni kislelkeknek arra, hogy ezen szegők és vétők
felett, némi felsőbbséget követeljenek magoknak, s amazoknak rovására
dévajkodjanak. Így volt a dolog Porubayval is. Minden vígkedvű tudott
egy pár történetecskét különösségeiről, s ezek, főkép a szépnemnél, mely
szivesen óhajt férje után becsültetni, sokat leróttak tekintetéből. A
különben fenn nem látó Juczika, remegett azon pillanattól, melyben őt
Porubay netalán meg fogja kérni. De Porubay nem kérte meg őt; leánynézői
baleseményei, meggyőzték őt lelkében a felől, hogy a tudományos világ az
ő világa, s különben is Juczika, inkább diaetetikai rendelet, mint
szívbeli vonzalom vala neki.
Még egy pár évig vivé hajlandósága ellen tanítói hivatalát; azután mind
teste, mint lelke arra sürgeték őt, hogy búcsuzzék, mit meg is tőn.
Sirunkig oly pályát nyomkodni az életben, úgymond, melyre sem hivattunk,
sem születtünk, mely eszméletünkkel harczol, megtöri mind lelkünket mind
életerőnket. Az ember, hajlami rendeltetéséből kikapva, rosszúl
akasztott festmény; nem veheted ki teljesen annak érdemét, a reá fonákul
szolgáló világosság miatt! – De mi őt leginkább bírta lemondásra, az
lelkiismeretessége vala. Nem látott ő sikert tanítványainál, kelletlen
tanításaiban, s így átalt fizetést vonni, átalta más netán használatosb
egyénnek fogni el helyét. Különben is mindig harczolt azon elaggott
közszolgák ellen, kik már csak terhek lévén a közönségen, gyötrik ennek
türelmét kelletlen szolgálatjaikkal. Ő magát, mint gyönge egészségű és
unott pályájú, ezek közé számította; s nem ügyelve saját nyomasztó
körülményeire, leszállott tanítói székéről. Siettette lemondását szokott
egyenessége is, melylyel az iskola előjáróit maga ellen lázította.
Ellene volt annak, hogy a római nyelv oly elnehezítve, s oly hosszú
pályával taníttassék. Önmagán érezvén az elhibázott nevelés káros
befolyásait, a nagyobb tanulóktól, kiknek gondjára kisebb tanítványok
valának bízandók, előterjesztést, sőt vallástételt kivánt nevelői
ismeretök és tervök iránt. Irígy vetélkedés helyébe, Veronius Flaccus
példája után, jutalmakat kivánt osztatni a tanulók között, s szebb
irányú ipart, s nemesb dícsvágyat óhajtván serkentni nálok, a
jelesbeknek, római szokás szerint, évenként diadalszekéren leendő
meghordoztatásukat javaslotta; az iskolai életet, a mennyire lehet,
közelebb kivánta hozni a világihoz, nehogy idővel a nagy köz ezekben,
elakassza kilépő tanítványait. Arra tört, hogy ezekbe nemesb ízlést
csepegtessen, a szép tudományok és mesterségek által; mert úgymond, így
legbiztosabban vonódnak le fejről szívre, a komolyabb tudományok is, s
erkölcsöt nemesítnek; mik különben, könnyen kétélű fegyverek maradnak a
főben. Tanítványainak mulatságaira és gymnasticumaira szintoly gondos
ügyeletet kivánt, mint tanulásaikra. Egy szóval: a régi szabásu oskolai
alkotmányt közelebb kivánta hozatni az élethez és folyó század
simulásaihoz. Mindezek újítás nyugtalan szelleméül vétettek az előljárók
által; kivált egyik tekintélyesbje, veszélyes botránynak tekinté ezt,
azon erős győződésben, hogy minden újítás útvesztés, s a felvilágosodás
szükségtelen, minthogy szánkat sötétben is megtaláljuk. Ezeknek
szembetünő idegenségök, sietteté Porubay leköszönését.
Azonban most kelle borzadva látnia, hogy egész éltében nem tanúlt
egyebet, mint tudni, hogy világa holt világ, hogy az élőt nem ismeri,
hogy benne mozdulni nem tud, s az élet bölcsességében majdnem gyermeki
járatlanságú. Csakhamar inség fogá őt mindenünnen körül, s a sorsnak
labdája lőn. Tudósoknak, hol kényelem, hol önérzet-szülte tulajdonuk:
bevárni inkább a szerencsét, mint felkeresni azt; ennek pedig kedélyes
szokása: inkább a keresőnek repülni ölébe, mint váróhoz tévedni be.
Innen hasztalan várakozék Porubaynk is utána. Akada ugyan egy pár apróbb
hivatása; de ki valaha tanítói székben ült, még a jobb is könnyen
megszok bizonyos tanítói modort, melyet külső társalgás közt is
gyakorol, szóban, vitákban, állásban és viseletben, szívesen követel
súlyt és tekintélyi hitelt szavainak; hajlik tanítványoknak tekintni az
embereket, s professori széknek a világot. Ez vala némileg gyöngéje
Porubainak is; továbbá mindenütt vagy szabadsága, vagy eszmélete jöve
ütközésbe, s így odább-odább emelé vándorbotját. Azonban, miként
Porubayt ismerem, ama tekintélyesség ő benne inkább szokás vala, mint
úgy nevezett tudós kevélység. Több ízben hallám szájából, a valódi és
áltudós közötti különböztetést: hogy tudniillik amannak szélesebb,
tisztább és biztosabb ellátása van abban: mi sok tudnivalója volna az
embernek, s mi keveset tehetett abból tulajdonává! ellenben ez, nem
ismerve, nem látva el a tudás tág tengerén, könnyen ámul, hogy maga
csekély adagával kimerítette azt!
Halkó ennyit tudott Porubay életrajzából. A generál azt említette róla,
hogy ez előtt néhány hónappal érkezett meg egyik falujába, hol külön
ugyan, de tisztelő egyetértésben lakik két nőszeméllyel; kik közől egyik
fest, másik betegeket gyógyít. Ezen nőket ugyan még nem láttam, mondá a
generál, minthogy elvonulva élnek, s mint sejtem, rejtőzni is kivánnak;
de azon tisztelet, mellyel Porubay rólok szól, kedvezőleg bizonyítnak
mellettök. A professor ez előtt néhány héttel volt nálam festményekkel;
de úgy sejtem, hogy szintoly szerencsétlen képárus, mint leánynéző. A
mint őt házamnál leültetém, felejté a kabátja zsebében lévő
festményeket, s rájok ültében megnyomá azokat. Én ugyan nem nagy barátja
vagyok a festményeknek, minthogy csak értőnek nyújthatnak azok tartós
lelki élelmet, nemavatottra nézve pedig, drága felületes gyönyörűségek
azok; de itt másnak vala szüksége vásárlásomra, s nagy részét megvevém
azoknak.
Gyula szerénységnek vevé a generál ez utóbbi nyilatkozatát.
Korán sem, mondá a generál; én úgy vagyok a festészet műveivel, miként
többnyire a nemavatottak lenni szoktak. Ha a művész nevét tudom s ez
hírben áll, azonnal keresem műveiben a tökélyt, mely hírének
megfelelhet, s találom azt; de a művészt műve után találni fel, nem
tulajdonom; pedig úgy hiszem, ez volna az igazi értőnek bélyege és
gyönyöre. Innen hazánkban, hol még csekély alkalmunk van jeles
képgyűjtemények után tanúlnunk, ezenfelül az olajképek ritkán birják
meghatározott neveiket művészeiknek, biztosabb útnak látom az
avatottsághoz készülőre nézve, jó nyomású rézmetszések után tanúlni. Egy
ilyek gyűjteménye, nagy részben kiadja a nagy művészek sajátságait,
bélyegeit, az erőt és hiányt dolgozásaikban; s ezen nyomozásoknak
későbbi átvitele az olajfestmények studiumára, könnyebben megfogná adni
azt, mi még hiányzik s mit rézmetszések nem adhatnak.
Gyula egy értelemben volt e részben a generállal; mert úgymond rajz,
alkotási szerkezet, szintazon kiadásuak mind olaj- mind rézképekben,
ezeket tehát jó réznyomatokból biztosan nyomozhatjuk. A lát-arányzást
(perspectiv) és világ-felosztást pedig, valamint színvegyítést is,
úgymind melyek felől ezek csak gyönge képzetet adhatnak,
utánnyomozhatjuk később olajfestményekből. Minden esetre jeles nyomatok
után nyomozni a festészi művészetet, czélszerűbbnek tartom, mint
középszerű olajművek után.
Gyula elégült vala Porubay képeivel; sok hasonlatosságot sejte azokban
Angelica ecset-vonásival; szintazon bátor ecset, szintazon lélek látszék
munkálni azokat.
Porubay életrajza után, kedvét jelenté a generál, tudni magának Halkónak
is eddigi életrajzát.
Örülök, mondá Halkó, hogy parancsoltatom azt tenni, mit tenni szívesen
óhajtok; mert azonkívül, hogy így hiúság gyanúja alól is feloldva
vagyok, megvallom: szintoly szerencsétlenségnek tartom önbiográphia,
mint végrendelet nélkül halni el hazánkban; mindkét esetben idegenek
gazdálkodnak, s olykor nem legüdvösebben elhúnytunk után körültünk.
Születésem, mondhatnám, magas és fényes vala; mert anyám, egy becsületes
harangozónak hites nője, épen akkor szüle el fent a toronyban, sűrü
villámok fényinél, midőn atyámnak künn a mezőn létében, egy hirtelen
összeverődött ború eleibe siete megvonni a harangot. Anyám nem sok jót
hajlott reménylni ezen baljóslatra felőlem; sőt minthogy az elválasztó
perczben, a harangkötél épen kezében vala, oly formán is aggódott,
mintha az egykor még nyakravalóm is fogna lehetni. De atyám papot várt
belőlem, papi-muzsikának tartván a harangszót; s hogy közelebb juttasson
elhatároztatásomhoz, testvéréhez adott be egy püspöki városba, hol ez a
káptalannál karhangász vala. Gyermektelen nagybátyám, gyermeke gyanánt
fogadott, s hogy többet nem tett értem, mint tett, csak az volt az oka,
hogy maga is alig tengődött. Szűk fizetése mellett, gondatlanabb volt az
ég madaránál. Úgy éltünk együtt miként angyalok, kik falatozás, ezen
földi salakos foglalkozás helyett, hangicsálással töltik idejöket.
Csupán nagyobb ünnepek és templomi szertartások valának azon ritka
napjaink, mikben érintett gyarló emberi foglalkozásunkat, illő
kiterjedésben gyakorolhatók. Gyomraink gyakori emlékeztetéseikre, némi
kárpótlásul és békéltetésül, annál sűrübben pengetők húrjainkat, s így
hangszerem jókorán barátom, mindenem lőn. Jó bátyám vezetése alatt, már
gyermekségemben annyira haladtam a guitarrban, hogy játszásomat örömest
hallák. De mit az ő jótétei közé hála-teljesen a legfentebb számolok be,
azon vidor aggtalanság az, melyet kifejte bennem; kifejte mondom, mert a
mint hiszem, eredetileg örökségem vala apámról, ki a legvidorabban
keringő vérű harangozó volt a két hazában, vagy apámról, kit helységében
nyugtalan torkúnak neveztek, mert ha nem ivott, vagy fecsegett, vagy
dalolt; sőt szép apámról is, kit miként bátyámtól hallám, temetési
szertartásokra meg sem merének hívni; mert szökdelő vére még a holtakban
is tréfás élő oldalokat kutatván fel, nem egyszer rántá vala kaczajra a
tisztes szomorú feleket. Nagybátyám, a karhangász, méltólag csatlakozék
e vidor nemzetség sorához, s gyakran fűszerűl, vagy utóétkül jó kedvét
tevé fel a szűk asztalra; mely vérembe szőtt áldást, magam is sieték
sajátommá tenni. Ebben boldogulék is; de nem leheték ily szerencsés,
szűk kosztja megszokásában. Bizonyos kényelmi hajlam bennem, mit apám
újra elhatároztatásomra czélzó jó jelnek tolmácsola, akaratoskodék
ellene. Jól szerettem enni, s csak annyit dolgozni, mennyi emésztésre
elég. Hangászi talentomom, de főkép a mulattatási, mely éveimmel mindig
növekedett, s aggtalan kedélyem, ajtót nyitottak számomra, egy pár
kanonoki udvarban, s asztalt is teríttettek számomra. Ismerkedésem
naponként terjede, s innettova csak hálásra vala szerencséje
nagybátyámnak becses személyemhez; a midőn én lakottan, ő pedig üres
gyomorral kaczagók a nap lefolyt dolgait. Az atyám elhalt, s pár év
múlva utána nagybátyám is. Most búsulnom kelle vala, mert bizony okom
volt reá elég; de vérem nem hagyott búsuláshoz jutnom. Azonban a
mennyire emlékezem, ez volt életemben első komoly foglalatosságom, s
reménylem utolsó is ez lesz. Egy hegyoldalba heveredtem le, mely a
városka felibe emelkedett, s jobbomba támasztván most szokatlan gondú
fejemet, beőgyelegtek szemeim az előttem terjedt láthatárba, melyet
távol hegyek kék homályai zártak el. Ez mind nem enyém a mit látok,
gondolám magamban, sőt egy talpalatnyi sem, száraz és vizes
planétánkból; de hát a madárnak, mely felettem cseveg, van-e saját ága?
s a gyéknek, mely mellettem elsuhan, van-e saját bokra? Nem! kiáltám a
tökélet erős hangjával, nem hal el az ügyefogyottan, kinek ereje s igaz
szándéka van élni! Mi hiányzik nekem arra, hogy herczeg legyek, egyéb
mint születés? s nem jobb-e, hogy inkább csak ez hiányozzék, minthogy
csak ez legyen meg? Világ bír bennünket, az igaz; de bírjuk mi is a
világot, ha tudunk hozzá. Gyáva tulajdonos az, ki egy falat birtokon,
néhány göröngyön sovárog, s azt hiszi hogy nagy úr. Nem! nekem az egész
világ legyen sajátom, sajátom embereivel együtt! Azt, ki bajainkon
segít, gyarlók vagyunk hálátlanul feledni, mihelyt bajunk tágúlt; de azt
ki örömet hoz, vagy nevel, nem feledjük; kedves-szükségessé válik ez
nekünk, mert öröm után lihegünk untalan. Kik kivántabbak, mint azok, kik
szüntelen rózsaszinbe öltöztetik másoknak az életet? Úgy van, költöző
fecskeként fogom magammal hordozni a tavaszt, elderítni fogom azt mások
körül, s benne élni magam is. Sokan fonák idegzetökben, úgy feküsznek az
életen, mint kemény kő párnán, mások hosszú terveikben lidérczeket
kergetnek; én könnyű lepkeként, víg méhként fogok repkedni az életben
virágról virágra, mézet szíva számomra, mézet gyűjtve mások számára. A
magyar szívesség és magyar haza, melyen úgy eláradt a bőségszarva, hogy
szinte kifogyottnak látszik kigazdagításában a fogyhatatlan természet,
tehernek bírnák-e érezni kis személyemet?
Ez vala, méltóságos uram, nagyjából, komoly elmélkedésem kivonatja, a
hegy oldalában. Mindjárt másnap guitarrommal a hazának eredék. Nyilt
előttem ajtó és szív, mindenütt hol megfordúltam; kedves vendég voltam,
mert két előmbe vett alapelvem: «nem vegyűlni házak titkaiba soha és nem
követelni semmit» megóvtak a megúnatástól. Öröm és vígság volt az
érintkezési pont köztem s az emberek között. Enyém volt minden örömke,
mit elfogni bírtam, miként madarászé a világ madara; de híven is
megosztottam azt mindenkivel, ki ízelheté azt. Nem volt okom azóta is
megbánni talukönnyűségű pályámat, s ingó bingóságomat el nem adnám a
világért. Semmim sincs, ó be könnyű vagyok, szabad vagyok, óh be boldog!
s mi után éltemben nem esenkedtem, ha meghalok, nem kétlem hogy
földbirtokhoz is jutok, s Dion és Timoleonként, ha nem ingyen,
bizonyosan közköltségen el fognak temetni; hogy ha tudniillik be nem
balzsamoznak.
Egy pár nap múlva a generál kilovagolt ifjaival az erdőbe, vadász-tanyát
rendelni meg a herczeg számára. Útjok a szomszéd falun vitt keresztűl,
melynek végén nyájas szőlők emelkedtek. Egy szőlő aljában magára vonta
figyelmöket egy kapáló ember, ki urias öltözetben, nyakát és fejét zöld
falombokkal övedzé körül, hogy a rekkenő melegben hűs árnyék alatt
dolgozhassék. Mind ez, mind ügyetlen fogásai, elárúlák, a paraszt
munkáhozi szokatlanságát, zöld gallyai pedig tréfás tekintetet adának