A Bélteky ház: Tanregény (2. kötet) - 12

vágjuk újabb válaszodat! – Aczélt ölte Móricz úrfi testére, vasat övedze
derekára, s rendbe szólítá a várnépet. Követ jelenteték a várkapuban, s
beereszteték Dorkóhoz. – Szalkay Kristóf vitéz, volt férjednek bátyja,
asszonyom, így szóla ez, gazszemélynek nevez általam! Rajtad öccse
halálát megboszúlni jöve hadával; mert szökött szolgád kiadá, miként
öletéd el Péter úrért jó férjedet, tüzes drótot szuratván altában
agyvelején keresztűl!
Holt lőn Dorkó asszony, kül- és belriadásoktól, magában és maga körül.
Frigyeseinek nem adhata rögtön hírt a véletlen veszélyről; de hű Móricz
úrfi nyugasztalá. – Férjed rokonom volt, így szóla ez, rokonom Kristóf
vitéz is. Ám mártsa rokonán keresztűl szívedbe fegyverét kedvesem, vagy
leboszúlom nevedről a rágalmat.
Büszke válasz adaték a követnek. De idő múlva új követ érkezék Móricz
úrfihoz, ekként szóló: Kristóf vitéz kér és int általam tégedet, mint
rokonát úrfi, ne kösd magad undok bűnhöz, és ne gyalázd vérét. Szabad
menést és gagyi várát ajánlja neked, s jó akaratját igéri számodra
holtig, mint az kedves rokont illet. Különben boszúját és átkát
várhatod!
Szép Dorkó asszony epedő búnak ködével eseng Móricz úrfi szemébe;
elbirnál-e hagyni, így szóla ölelő karokkal, engem árva özvegyet és
szeretőt, ki mindenével sajátod? – Móricz úrfi bal karral szép Dorkó
asszonyt öleli, jobbal kardjára üt: vidd ezt válaszúl Kristóf bátyámnak,
csausz! mondá, s kirohana a vár-udvarra, Dorkó marok hadát vezérleni.
Kristóf vitéz, dühös boszúval ostromlotta hetekig, Móricz úrfi bátor
hűséggel védte ingatlanúl szép Dorkó erős várát. Többször csüggedezett a
még kevesebbre olvadott kevés várhad, s feladást sürgetett; de Móricz
úrfi mindenkor lelket tudott öntni belé, inkább lángoló vitéz hevével,
mint Dorkó asszony bő ajándékozásival.
Egy éjjel rést törének Kristóf-vitéz faltörői a vár falán; Kristóf
berohana elszántabb vitézivel azon; de Móricz-öccse jókor megsejté a
kárt, a szoroson lese felczipelt köveivel, s nemvélő bátyját a magasról
mázsás szírt-darabbal sujtá össze. Megfutamlott azonnal Kristóf vitéz
hada, miként pásztor-vesztett nyáj; egyszerre szabad lett, és
megboszúlt, szép Dorkó asszony. Nyájasan fogá ez hű Móricz úrfit karon,
bevezeté rakott kincstárába, s kérdé: vegye abból mi szemének tetszik,
mihez csak vágya vonja. Drága kövek, vert arany medenczék, kelyhek és
boglárok, vert ezüst asztalok, nyereg-kápák, fegyverek, csillogó
sisakok, paizsok, hímzett szerszámok álltak felrakva a kincstárban; de
az úrfi csupán egy paripa-szőnyeget választott magának, melyet Dorkó
saját kezével varrt vala virággal ki egykor, jegy-ajándokul volt férje
számára. Kedves kezek dolgozták, gondolta magában, minek nekem különösen
a kincs? enyém szép özvegynek szíve most, s leend keze egykor
mindenével.
Újított mámorral forgott most a pár között a szerelem bűvös kelyhe, mert
eső előtt legégetőbb a nap: de csakhamar végképen kiürült az. Péter úr
jöttét izente Dorkó asszonynak egy zarándoktól. A nő csalfa szíve
azonnal visszahajlott régi szerelmére. Hű Móricz úrfi únt akadály lett
neki; aggódott sötét lelkében: láb alól miként tehetné el őt?
Kedves sólyma Péter úrnak, emlékeztetőűl honn marada a szerető
özvegynél, kedves sólyma ennek is, bár felejtett gyakran újabb
latorságban. Régóta nem vadászék vele senki, s az unatkozott madár,
könnyű lánczostul együtt hegyekbe szökék, s nem tére vissza.
Hozd vissza kedves sólymomat, te kedvesebb ifjú! esenge szép Dorkó
asszony; nem lesz ízes ételem italom, nem álmom nyugodt, míg vállamra
nem repíted madaramat. Valóban nyugtalan volt az özvegy, Péter úrtól
remegtében; de inkább fúrta gonosz szívét, hogy az únt ifjat elveszítse.
Hű Móricz úrfi fogta fegyverét, egy pár napi élelmet terhelt fel
szolgájára s Dorkó asszony álnok csókjával hegyeknek indúlt. Jövőt menőt
megtudakolt lánczos sólyom felől; hol utasúlt, hol tévelyedett! Elesége
ki, ereje megfogyott, szolgája eldölt, de hű úrfi nem tért vissza; mert
esküt tőn kiindultakor szép Dorkó asszonynak, nem térendni várába élve
vissza, kedves sólyma nélkül. Épen madár után igazodék, fán ülve találá
ezt, dobogó szívvel lecsüngő láncza után gebeszté magát, a mint
egyszerre nyíl üté mellbe Móricz úrfit. Lepattan aczéljáról a megtompult
nyílvessző, dühösen ragadja kardját, de alig van ideje kivonni azt, két
gaz robban eleibe, kik dühös fegyverrel sarkalják őt. Harczos Móricz
úrfi nem riad, vitézűl kűzd kettő ellen, halált vág egyikének agyán,
erdőnek futamlik a másik. Csodálja Móricz úrfi a dolgot, mert a
ledöntöttben Dorkó asszony várcselédjére ismer. Pór és gaz vala mindig!
gondolá magában; bizonyosan hitetlenűl szökék meg úrnéjától, s méltó
díját vevé karomtól. – Az űzött sólymot megkapá másnap Móricz úrfi,
galyakba bonyolódott lánczán; szép jutalmi reményben vivé meg azt szép
asszonyának.
Dorkó asszony halványan bágyadozott selyem ágyában. Ég hozott meg,
hívem! nyögött gyöngén érkező Móricz úrfihoz; mint remegék érted! mint
bánkódám tett fogadásodon! nem éleszté azóta éji nyugalom testemet.
Éjféli csendben halál-madár jöve mindig ablakomra, szárny-csattogtatva
verdesé annak karikáit, s iszonyú vijjogással rémíté borzadó lelkemet.
Veszélyekben elhal hű Móriczom! gondolám, vagy, mit inkább ohajtnék,
elhalok magam, mert mit jelenthetne egyéb iszonyatost a gyásznak madara?
Móricz úrfi, lágyult szerelmében megölelte az álnok özvegyet, ki miatta,
miként látszék, felejtett kedves solymának is örűlni. Ravasz Dorkó
asszony új kelepczét font, mert haza futamlott orozójától megértette
jókor Móricz úrfi menekülését; de egyszersmind kínosan remegett bünhődő
lelkében. A gyásznak éji madara bűntudatnak súlyát ébreszté nála,
víjjogásával rosszat jóslott házára, s felriasztotta vak álmából
lélekismeretét.
Reszketve tagjaiban, külde le a völgybe, ottan lakozó tudós vén
banyáért; kérdé ettől: mit jelent házához az írtózatos éji madár? s
remegve várá a feleletet. Tudós banya gyász fátylat pólyáza a maga
fejére, szereket vete parázs-tűz közibe, morogva értekezék az alvilág
lelkeivel: «meghalsz asszonyom! így szóla, borzasztó halállal halsz el,
ha a szemtelen halál-madár vérét nem ihatod előbb. Ha előbb ihatod a
szemtelen halál-madár vérét, fölgyógyúlsz holdkoros gyász nyavalyádból
is. De szivétől a madárnak ovakodjál; ezt csak ellenséged igya meg
porúl, hogy vesszen kínos előzött halállal! Ezt mondják szövetséges
árnyaim!»
Ijedés jege futa Dorkó erein végig. Tavaszi kornak, deli szépségnek,
gazdagságnak, kedves bűnnek és kéjnek közepette, kivágatni az életből!
iszonyú rém vala lelkének. – «Móricz hozza meg nekem a madarat, ő igya
bérűl szívét borban, s vérét én, gyógyulásul és feloldatásul»! – Ezt
mondá gonosz Dorkó asszony; s midőn ezeket mondá, kaczagának szavaira a
tudós banya szövetséges árnyai!
Kedvesem! így szóla csapodáran Móricz úrfihoz szép Dorkó asszony,
szemébe, szavába szöktetve minden igézőt a mivel bíra; egyedűl a vakmerő
halál-madárnak vére adhat nyugtot testemnek, adhat üdvöt lelkemnek.
Hívem valál szívem ifja mindenkor; ám vezessen, ha birtokodba bírod
ejtni, bús halál-madár víg menyekzőre veled!
Hű Moricz úrfi újra gyúlad szerelmében, az óhajtott bér kísértve int
szivének. Ne búsulj szép asszonyom! szóla, biztos idegem felviszi a
büntetést a vakmerő madárhoz.
Ó ne! kiálta Dorkó asszony! ne lőjj nyílat a madárra; elevenen hozd azt
meg Móricz nekem, ha méltónak vélsz, hogy értem fáradj! – Hű Móricz úrfi
szinte neheztele az utolsó szavakért. Mi fáradás, munka, kín és halál
lehetne neki drága, a megigért szép jutalomért?
Leselgő Móricz úrfi megtudá korán, hogy az éji madár azon veres
torony-tető alatt fészkel, mely a vár nyugoti részén a kertre néz.
Kikémlelé eltávoztát, veszély közt, horgos kötelen felcsúszék a szédítő
magasságba.
Dorkó asszony elhagyá selyem ágyát, halvány arczai szépekre pirulának
ismét; mert Péter úr megtért a szent földről, s zarándok ruhában harmad
nap óta a várban lappangott. A régi szerelem, Móricz úrfinak helyére
tére ismét Dorkó asszony szivében vissza, mert ez csak bűnhöz tuda lenni
hű. – Ó csak búm madarát hozta volna már meg Móricz úrfi! ezt súgá Péter
úrnak, hadd menne láb alól az ezerszer únott!
Móricz úrfi azon erkélyben nyugvá déli álmát, melyből egykor Dorkó
asszony őt fürdeni látá. Ezt választá, minthogy egyik ablaka, a veres
torony-tetőre ada látást.
Madár-vijjogás riasztá le szeméről a könnyű álmot. Ablakba rohan Móricz
úrfi, s szív-verdesés közt látja, vetett hurokján vergődni toronytetőben
a halál-madarat. Leomlik a várból, feltör a toronyba, felér a tetőbe,
már kezében a veczkendő madár, láng-szivében a szép jutalom, s immár
lehaladni indúl – a mint a kertből víg kaczaj és nyájas robaj üt fel a
magasságba. Letekint a toronynak kertre hagyott ablakán – elhal ereiben
minden vér – elmarjúl testében a lélek, – szép Dorkó asszonyt, immár
jegyesét – Péter úr karjai közt enyelgni, szép nyájasságot váltogatni
látja. Ráismert a latorra; mert a nyári hőségben zarándok-köntöse
leöltve fekszik mellette; s a gonosz pár, torony hűs árnyában, selyem
fűvön ülve, kéjént osztja szerelmét.
Móricz úrfinak szeme elmered – agyában az ész el áll – írtózatos
bosszú-szándék lövel egyszerre keresztűl lelkén. Halkkal feláll a torony
ablakába, és halál-madarával kezében, iszonyú ugrással omlik le Dorkó
asszony fejére, rémítő halállal zúzva ezt, rémítővel önmagát. – Az éji
madár szabadúlva, iszonyú vijjogással kele szárnyára keze közől. Péter
urat fölriasztott bűn és gyötrelmes lélek-korbácslások, Palaestinába
űzék ismét.
Még most is láthatni, a mint a vidék beszéli, teli holdnak fényében,
miként járdal a romfalakon szép Dorkó asszony, hű Móricz úrfi mögötte
nyílt karokkal; s a halál bús madara, rémítőn víjjog felettök. – Ily
jutalma van hitetlen csábításnak!»
Szavait végezve felálla, majdnem aggkora felett tetsző hevennyel az
ügyelő; úgy látszék, tűzbe kapá őt elbeszélése. A társaság még figyelt,
vagy képzeletében utána legelt a hallott történetnek.
Ügyelő úrnak igen jó előadása van, megjegyzé Laura.
Ifjonta, míg szemeim jobbak voltak, olvasgattam nagyságos asszonyom, s
az ezrednél tiszt urakkal biztos lábon állván, őrszemek unalmas estéin
sokat kelle regélgetnem; úgy hogy ebben némi ügyességhez jutottam.
Most az ügyelő meghordá a rom hajdani osztályaiban a társaságot, s
története helyeit megmutogatván nekik, munkás hevűletben tartá annak
képzeletét. Amott az aljban, mutatá az ügyelő, látnak nagyságtok egy
hosszú padlót, mely a vár mély árka felett áll. Dorkó hidjának nevezik
azt; s ha a vidékben valamelyik szerelmes kétkedik párja hűsége felől,
azon hagyja átmenni ezt, hűség próbája gyanánt. Leszédűl a hívtelen
róla, bármily épfejű legyen is; gonosz szíve levonja a mélységbe. – A
társaság egymás szemébe nézett, ingerkedett egymással: ki merne közte
föllépni és ki nem a veszélyes padlóra? Egyedül Kornél vala az, ki
őszintén vonakodék a kisérlettől. Laura elmerűltében nem látszék hallani
az enyelgést. Gyula és Cili vidoran bizakodának önmagokban.
Itt a kápolnával egybekötve állott a kincstár, mutatá az ügyelő;
embereink gyakran turkálnak romjaik közt, s találnak néha apróságokat;
mert nagyját a kincsnek, mint gondolni lehet, elhordták régen; ámbár a
köznép most is sokat hisz, és regél erről. Egy hutásom, ez előtt hat
évvel, megtalálta az omladék közt Dorkó gyürüjét, s azt én magamhoz
váltám. Sok tréfát adott már azóta víg társalgás közt ez a gyűrü; mert
ha én magam – más nem tudja fortélyát – leány vagy asszony ujjára
felvonom, el kell neki halványodni, vagy legalább változni szinében, ha
valaha hűtlen volt kedveséhez vagy férjéhez. Férfiakra nem szolgál ereje
a gyűrünek.
Tegyünk próbát! kiálta Kornél, titkon örvendve, hogy maga próba alá nem
eshetik. Cili azonnal mosolygva nyújtá kezét, s kiállá a próbát. Náni
kissé vonakodva engedé oda ujját, s némi öntudatból csakugyan változék a
szín arczain. Kaczaj és enyelgés ostromlá a szégyenkedő leányt, Laura
egy kövön távolabb ülve, mosolygá a tréfát. – Nagyságod se maradjon ki
próbám alól, mondá a víg öreg ügyelő, s Laurához vivé gyűrüjét. A többi
társaság még Nánival ingerkedék, s Laurára kevés ügyelettel vala, ki
felől nem is kétkede, hogy a próbát tisztán kiállja. Egyszerre éles
sikoltás üti meg amannak fülét, s Laura ájultan rogyék le ültéből. Hozzá
omlott egyszerre mindenki, Gyula karjai közé fogá őt, s levivé a
tanyára.
Azonnal segély után látott a felriadt nép, s szorgalmaival felocsúdtatta
Laurát. Bágyadtan pihegett ez, s rémedezve tekingetett széllyel. Minden
galy-zörrenés, minden nesz felriasztotta lázas képzeletét. Hol van?
kérdé gyöngén, s miként rém után, szétmeredezék szeme. Az ügyelő nem
vala immár a társaságnál; senki sem eszméle a zavarban: mikor és hová
tüne el attól. Laura testében és lelkében beteg vala; esdekle, hogy
körülte maradjon minden, s csak haza vágyakozék.
Sem nagy szerencsétlenség, melytől sejtve előre remegtünk, sem súlyos
bánat, mit többnyire a remény enyhítni szokott, nem csapja meg oly
élesen az emberi lelket, mint akkori véletlen baleset, midőn örömnek
nyíltunk meg, ezt igérte napunk, csak ezt várta reményünk és
képzeletünk, s ez után esenkedett kedélyünk. Megzúz azon nap bús
elleneteivel bennünket, mely örömre kelt felettünk, s bánatunkban
nyugszik el. Az egész társaság egyszerre olyan lőn mint vert tábor,
zavar közt borúsan kapkodá össze podgyászát, némi heveny foglalkodtatá a
cselédet, és aggály az uraságot. Gyula gondos szorgalommal fona
saraglyát galyakból össze, rásegíté a beteget, ki maga lábán nem vala
képes mehetni, s a cselédséggel halkkal leemelé őt az aljba, hol a
szekértanya állott. Laura csak akkor kezdé érzeni könnyebbülését, csak
akkor lélekzeni szabadabban, midőn hát megett hagyá a hegyeket
borzasztásaikkal.
Uzay, ki maga is egy idő óta gyöngélkedék, elréműle a hazaérkezteken.
Nem tudá: mit véljen? mint ezt, maga az egész társaság sem tudá; a
körülmények nem nyújtván a csodálatos rejtélynek megfejtésére mit is.
Laura szakadozott szavai után, az ügyelőben valamelyikét gyaníták azon
rablóknak, kik egy idő óta a környéket remegteték. Megnyugtatás és
bizonyosság végett kiküldének a hutába. Oly választ vőnek onnan, hogy a
fiatal ügyelő, egész nap otthon tartózkodék munkásinál. Azonban ha rabló
volna amaz, az ő gonosz tervének előre koholtnak kelle lenni; erre mutat
úgy álöltözete, mint egész magaviselete. De miként tudhatá meg az udvar
kikészülését? Ezen rejtélyes befolyása az udvarba, vala az, mi leginkább
remegteté a háznépet.
Laura sorsa legméltóbb volt a szánakozásra; nyugtalan remegés ült minden
mozdúlatán, félénken őgyelgtek tekintetei, vagy elmerűlve állottak
szegzetten; s egész lénye olyan volt, mint ki még nagyobb bal eseménytől
remeg. Riadozott minden ajtó-nyilásra, minden erős hangra, s egész éjjel
lámpának kellett égni szobájában. Egy érvágás azonban nyugtatott valamit
teste ingerült inazatán; de lelke borús marada.
Kornélnak be kelle sietnie Pestre, mert, úgymond, magyar szinészek
érkeztek oda, kiknek első fölléptöket nem mulaszthatja el. Halkó, nem
remélve egyhamar víg órákat Várfokon, úti társul csatolta magát hozzá.
Néhány napok múlva, melyek alatt síri csend bírta az Uzay-udvart,
bevezeté Bodnár, kinél szállva vala, Porubayt, ki szomszéd falubeli
születés lévén, szüléit jöve látogatni. Kedves vendége vala ő Uzaynak,
minthogy inkábbára ez gyámolítá egykor a vagyontalannak tanulását.
Porubay, elhalt fia mellett egykor nevelőül lakván házánál, szokva vala
hozzá és egyszerű modorához. Megvala még iskolai szine mindkettőnek, s
legnyájasabban érzék magokat egymás társaságában, miként két hajdani
szépség, kiknek az idő lerombolá szépségöket, s kik elől a hódítás
mezejét immár más virítók foglalák el, de egymást közt
visszaemlékezésekben ifjodnak vissza. Most Uzaynak, saját
gyöngélkedésében, és háza gyászolásában, még egyszer oly kedves vala a
professor.
Együtt volt a ház, a mint ez belépett. Uzay járatja iránt tudakozta őt
és útja felől.
Egy kis eseményem volt a hegyek közt tekintetes uram, felele Porubay.
Ezeken keresztül közelebbnek tudtam az utat, s az erdőségnek indúltam.
Az ösvény felett egyszerre tüzet látok az oldalban, s e mellől lerobban
előmbe egy pár jó madár. Megállj jámbor! kiált az egyik, s nekem szegez
egy fa nyársat, melyre egy szépen pirúlt sült lúd vala húzva, másik
fokost forgat felettem, s ez utóbbinak puska is csügg a vállán; de azt,
fegyvertelenségemet látván, méltónak sem véli miattam leakasztani.
Megállj! kiált még egyszer, látod ím a sült; a ki eszik, iszik is az;
amott a csárda az aljban, vess ki egy pár garast borocskára, aztán
vigyen az ördög! de szaporán, mert éhezünk, szomjazunk! – A fegyvert
villogtaták körültem!
Mosolygnom kelle domine spectabilis! hogy még megfosztathatónak is
lehete tartatnom! Quo quo scelesti ruitis? kiáltám a két kurta birónak;
nem ismerem torkaitokat atyafiak, de ha csak kevéssel bővebbek is a
rendesnél, a miben kétségem nincs, gyanítom, hogy a csárdás amott az
aljban, minden vagyonkámért sem fogja megenyhítni szomjatokat. Jertek,
mást gondoltam én! s megindúltam előttök a tűz felé, ők pedig
bizonytalan léptekkel jöttek utánam. Oda érve leheveredtem a parázs
mellé; ti meg ide két oldalt telepedjetek le hozzám, mondám; a sültet
ide előmbe tegyétek, lakjunk jól belőle mint illik hárman; aztán én
ismerve a vidéket, mert ide való vagyok, majd elvezetlek jó friss hűs
forráshoz benneteket; így ehetünk, ihatunk, s mi legtöbb, jó barátok is
maradhatunk.
A két madár nem tudta hevenyében mit véljen? egymás szemébe nézett, s
kaczajra pattant mind kettő. Tehát egér vagy te is? mondának
fejcsóválva; no jer, lakj jól velünk; tán csak nem gágog ki a lopott lúd
a te béledből is. – Leültek mellém, s ettünk; megvallom, én némi belső
aggódással; mert az ő szavokra eszméltem először, hogy orgazdává lettem.
De már vissza nem léphettem, mert gondatlanúl magam tettem a javaslatot.
Étel-közben tudakozá az egyik: mi vagyok? – Professor, mondám. – Tehát
tudós? üsse a patvar! kiáltának, miért nem rikoltád először is ezt
fülünkbe? dehogy kerestünk volna pénzt körülted!
Igéretem szerint, mihelyt jóllakánk, elvezetém új barátimat a forráshoz,
melyből ők ugyan kissé foghegyen, én pedig elégüléssel ivám. Ekkor
szegődtetni kezdének magokhoz. Mit fognátok nyerni velem? mondám; a
görbe úthoz még több ügyesség kell mint egyeneshez; én pedig ez utóbbin
is bukdácsolok. Megrázák kezemet, forró barátságuk jeleül, nekem
ajándékozák a lúd-nyársat, mint ritka szert nálam, s nyájasan válánk meg
egymástól; ők sok szerencsét kivánva nekem, én, minthogy hasonlót nem
teheték, jó éjszakát nekik.
Porubay előadása nevelte Laurának remegését. Igaz tehát, hogy rablók
tanyáznak a vidékben. Szorongató remegése annyira hágott, hogy egyedűl
nem maradhatott a szobában, s kivált az éjek csöndes magányai borzasztók
valának hánykódó képzeletének.
Férje nyájasan nyugtatgatá vigaszival nejét; de mikre önmagának is
szükséges vala. Uzaynak szembetünőleg roskada egészsége, s az orvosok
aggodalma nem vala többé titkolható. Nem szóltak ugyan a vérségnek,
nehogy rémítéssel bajt neveljenek; de a ház barátinak megsúgták, hogy
mellbeli vízkórság az úr nyavalyája, s előre elkészítni szükség azokat,
kiknél a halál szívet tépni fog. Ehhez annyival több idő és mód
szolgált, hogy Uzay nem volt ágyhoz szegzett beteg, s olykor jobbúló
erőt mutatott. Most Porubaynak néhány napi társasága szemlátomást
fölvidította őt, s elváláskor, ennek több újabb látogatást kelle
igérnie.
Gyula a maga részéről, érzelmeinek hullámzása közt hányaték. A vár-romi
esemény, az orvosoknak Uzay felőli nyilatkozása, Cili szerelme, mi felől
nem kételkedheték tovább, Regéczy czélzásai, és saját sorsa, csodásan
zajlottak keresztűl lelkén. Nem jöve álom szemére, s bár éjbe haladt már
az est, lement az udvarra, miként szokott, a szabadban eredni
gondolatainak. Nyájas volt az éj, csillagos az ég kárpitja, s Gyula
egymást váltogató érzelmek és sejtemények közt sétált fel s alá. Minél
mélyebben merült gondolatiba, annál nagyobb bonyolódásba látta élte
pályáját, s annál jótevőbben hatottak lelkére a bíztató ég felé vetett
pillantatjai, honnan egyedül várta sorsa nyájasabb fejleményét. Győződve
volt, hogy egyedűl várás és kitűrés az, mit most körűlményei közt tehet.
Elmetszve látott maga körül minden önmunkássági fonalat; érzé, hogy csak
idő és körülmények változása nyújthatják azt ismét kezébe egykor. Nyájas
remények küzdtek szivében borús érzelmekkel, mikbe merűlve, csak akkor
eszmélt magához, midőn szokatlan világosság csapott szemébe, borzasztó
az éji homályban. Cili ablakáról jött ez, s Gyula az első
felpillantással mindjárt sejtette a gyúladás veszélyét. Láng csapkodott
ki az ablakon, s ennek üvegei szertepattogtak alá. Szél-sebességgel töre
fel Gyula a lépcsőkön, felriasztá a szobaleányt, ki az első szobában
alvék, s beront Cili szobájába. Lángban, füstben és gőzben vala itt
minden, s ágyában szorongva nyögdele Cili, már alig hallatszólag. Izmos
karok közé ragadá Gyula a lyánkát, ki már fejcsüggesztve pihege vállain,
s kironta vele a szobából, le az ispánné lakába, mely alul oldalt esék a
kastélyban. Itt azonnal gond és segély alá fogta a beteget az ispánné,
Gyula orvosért futott, s mikorra megjött ezzel, már a beteget az egész
háznéptől körülvéve találta. De mint nem hűlt el, a mint ebben nem
Cilit, hanem Laurát lelte, ki bágyadt, de nyájas tekintettel látszott
köszönni neki megszabadíttatását. Miként gyönge előadásaiból ki lehete
venni, Laura remegéseiben megcserélte a maga szobáját, mely a hegyekre
nézvén, neki borzasztó volt, a Cilijével, melyben a históriai festmények
összetett székeken halmozva állottak. A szobaasszony ezekhez közel
almozott, a gyertyát miként Laura kiváná égve hagyta, s álomba merült;
ugyan ezt tette Laura is, kit több éji nyugtalanság nyomott, s ez csak
iszonyú gőzre ébredt, de nem volt ereje többé kirontani a veszély elől.
– Az alatt Náni fölrémített a háznál urat és cselédet, a gyulás hamar
elnyomatott, mert a szobát erős bolthajtás borította; de bútorai
nagyjából elégtek, s a szobaasszony, ki asszonyával benhált, benfúladt.
Azonban új réműlés érte a házat. Cili nem találtatott sehol. Hosszas
sikeretlen zörgetés után, betöretett ajtaja. Fekhelye látszott ugyan
ágyában, de őt magát nem lelték; nyitott ablaka alá lajtorja volt
támasztva. Zajba jött egyszerre az egész háznép, az öreg Uzay kezeit
törve, mások szerteszaladoztak, magokon kívül fájdalom és réműlés miatt.
Gyula azonnal lóra parancsola néhány cselédet maga vezetése alá, s épen
kironta velek a kapun, a mint egy huszártiszt szemközt hozá az elveszett
leánykát, karjai közt keresztűl vetve lován a szép terhet. Nyugton
uraim! kiáltá a tiszt, itt az elrablott kincs; előre szöktete
legényével, s utána vissza embereivel Gyula. Leírhatlan volt öröme ez
utóbbinak, a mint a szabadító tisztben barátját Ongay Józsit ismerte
fel. Ő nehány napi szabadsággal ment jószágaiba, rendbe hozni azokat, s
miként barátjának igérte volt, útba ejtette Várfokot. Igen kiszámolt
levén ideje, sietett, éjekkel is pótolta útját, hogy csak egy pár napot
is áldozhasson Gyulájának, s így történt, hogy az ország-útról a falu
felé fordúlván be, szorongó sikoltás ütötte fülét, s lovasok robogtak
felé. Ongaynak helyén volt szíve, s bajt sejtve nem késett segélyül
előre rontani. Megállj ki vagy? ezt dörgötte a lovasoknak. Egyike
ezeknek pisztoly-sütéssel felelt, de nem talált. Ongay és legénye
tüzesen csaptak a rablókra, s néhány fordúlat után Ongay oly
szerencsésen vágott ahhoz, ki vezérök látszott lenni, s Cilit tartván
karjain szabadon nem viaskodhatott, hogy a vágás annak lova fejét érvén,
ez azonnal lerogyott alatta. Iszonyú káromlással fogta ez balkarja alá a
lyánkát, s jobbjával dühösen vívott. De Cili eszmélt a segélyre, s
kettőztetett erőlködéssel kifejtette magát rablója keze alól, s futásnak
eredt vissza a falu felé. Egyike a rablóknak felfogja ismét a sikoltó
leányt, de elereszti megint. Csalatkoztunk kapitány uram! így kiált ez,
a leányt hoztuk el, nem az asszonyt. – Tüzes menykő! dörög a
rabló-vezér, felkap egyik legénye lovára, s elszáguld embereivel az erdő
felé. – Ongay nem tartá szükségesnek űzni őket a sötétben, lovára vevé a
remegő leánykát, s behozá őt a rémült háznéphez.
Sok függ első fölléptünktől valamely háznál arra, hogy szív nyíljék
ennél előnkbe, vagy csukódjék előttünk. Ongay hálára kötelezve jelent
meg Várfokon, s egyszerre, mint a ház védangyala fogadtatott ottan. Az
ifjúnak nyílt egyenessége, józan tüze, minden jó és szép iránti
lángolása, mit biztos érzelem inkább, mint tudományos nyomozás és mívelt
fő vezérlettek, deli elfogó külseje, vidám élet-kedvű kedélye, nyájas,
nem simúló ugyan, de őszintes társalgása, nevelték az első kedvező
benyomást. Bánattal eresztetett el útjára az Uzay-háztól, mit csak azon
igérete enyhíthetett, hogy első alkalommal hosszasabb időre teendi
látogatását annál.
Ápolás és ifjúi könnyen pótoló erő, csakhamar lábra állíták Laurát; de
Uzayt kor, régi sinlés és házát ért csapások ágyba szegzék, s nem vala
többé remény felgyógyulásához. – Laura nem tágíta ágyától, unatlan vala
ápolásaiban éjjel és nappal. Most, midőn közel állott elvesztéséhez
férjének, még egyszer oly foglalatos vala lelke kiemelni ennek számos
szép tulajdonait, vádlani önmagát, hogy nem vala tán elég méltatással
azok iránt, s ügyelettel gyöngeségeire, mikkel minden halandó bír, s ő
oly kevéssel, oly tűrhetőkkel mások felett!
Báró Regéczy kiérkezett a városból, részint átvenni kialkudott borait és
lovait, részint új alkukat kötni. Az Uzay-ház más czélt sejtett jötte
alatt. Törte magát eleibe és szolgálatára a cseléd, melynek még friss
emlékezetében voltak ajándékozásai; mindenki ragadta podgyászát
szobájába fel, hogy alkalma lehessen szolgálni körülte. Azonban az
uraság elfogadása nem felelt meg a cselédének. Udvarias volt az, de
minden szívesség nélküli. A báró látta a nagy változást, s az első és
mostani elfogadtatása közti különbséget, mosolygott magában, s Gyulára
gyanakodott; azonban mint jártas világi, mit sem akart látni.
Kitárakodék hozott ajándékival; Laura kótákat nyere tőle, Cili egy régi
pénzgyűjteménykét, általában a ritkább nemekből, egy pár intagliát,
cameát, s Károly egy kis török paripát. Lángoló vala öröme a fiúnak
ezen; de Laurát és Cilit alig birhatá Regéczy, ajándékai elfogadására.
Átallunk kötelezettek lenni azok iránt, kiknek czéljaikon átlátunk, s
nem szándékozunk teljesítni azokat; idegenkedvén finomabb eszméletünk
hálára szólíttatni fel, midőn előre látja, hogy hálátlannak kell lennie.
Cili erősen állott föltételében: nem lenni a báróé, Laura pedig jól
tudta, mily keveset remélhet javára ennek.
Azonban Regéczy nyájas és unatlan volt figyelmeiben a ház minden tagjai
iránt, melynél kedvező kilátásai valának. Finom udvariassága, mely
önkénytesen és szokássá vált simasággal folyt ki viseletéből, többnyire
megnyerte a családot; a nők is kénytelenek voltak megvallani, hogy ő
egyike a legmulattatóbb, legügyesebb társalkodóknak. Gyula, ki régóta
nem volt vele, elbámult azóta gyűjtött ismeretein, kivált a mint Cili
előtt e pénz-gyűjtemény darabjait tolmácsolgatta, oly széles historiai
jártasságot fejtett ki Kálmán, hogy Gyula és Cili méltatlanság nélkül
csodálkozásaikat tőle meg nem tagadhaták; annyival is inkább, hogy
előforduló alkalmakkal is bebizonyította azt, hogy ismeretei a
históriának minden ágaira kiterjednek.
Nem hogy hideg tudnék lenni báró úr ajándéka iránt, mondá Cili, hanem
hogy igen is érzem annak becsét, megvallom: inkább óhajtnám az ily ritka
darabokat, közintézetek gyűjteményeiben, s közhasználatban tudni, mint
magányos kezek közt. Ez utóbbi esetben úgy vagyok kénytelen tekinteni
azokat, mint egésznek kiszaggatott részeit, míg azok egészben a
históriai nyomozások körül a legsikeresb hasznot nyujthatnák.
Annyiban helyes ezen ohajtás, közbe szóla Gyula, a mennyiben közbirtokká
fognának válni ezen darabok, miként közbirtok maga a tudomány is, s így
többoldaluak lehetnének a nyomozások és fölfedezések.
Magam is önző zsugoriságnak, s közjó iránti buzgalom hiánynak tartom,
mondá a báró, különködni egy két oly ritkasággal, mely közintézetek nagy
gyűjteményeiben közhasználatuvá lehetne, de emberi gyarlóságunk: bírni
szeretni gyakran oly dolgot is, melyből semmi egyéb hasznunk, mint hogy
birtokosai vagyunk annak. Nálam azonban nem vagyon-vágy, hanem