A Bélteky ház: Tanregény (2. kötet) - 15

Olmay epedhetett így valaha? kérdé Laura; én azt vélem, hogy azon
indúlat volt elvesztegetve, mely tiszta, tartós érzemény helyett,
zavaros gerjedelemmel viszonoztatott; ilyenen én egy Olmayt
felűlemeltnek gondolok.
Kisasszony! mint vegyem e nyájas nyilatkozást? – Olmay megfogá Laura
kezét: hátha Lauránál keresném e tiszta tartós érzelmet? – Gyönge
kézszorítással felele Laura, s kinéze a hegyekre, elrejtni zúdulatait
keblének és lángját arczainak.
Zajosan szorítá őt karjai közé Olmay: enyém vagy tehát lányka! kiáltá s
kiereszté ismét karjai közől. De Laura! így szóla, ugyan az a szellő,
mely tavasszal játszva susog a falevéllel, búsan kapja le azt ősszel.
Szerelmednek megadom magamat, hiúságodnak nem. A szerencse sajátom volt
eddig abban, hogy az előzgető szíveket csak elfogadnom kelle, nem
keresnem. Te kapod első szerelem-vallomásomat, de egyszersmind most
utóljára látogatásomat, mihelyt sokallod föltétemet. Én osztatlan szívet
kívánok, olyat, kinek elege legyek, világa és mindene. Ilyet kérek, vagy
semmit! Mit várhatok Laura?
Elbocsátva leend mindegyik, felele szemlesütve Laura, mihelyt Mara
búcsut kapand.
És sajátom léssz örökre?
Az! sipegé Laura.
Akarsz időt leányka? fontolásra napokat? Ki áll jót: nem hiúskodás
hajta-e most felém, mely ismét máshoz fordíthat tőlem? Az zárt el eddig
is tőled, hogy játszani láttalak nememmel. Szólj: akarsz időt, napokat?
Nem, nem! kiáltá Laura, én egészen tied vagyok; de viszont egész szivet
várok cseréül vissza.
Azt adok. E gyűrüt, ezen égő rubinnal, mint jelképét lángoló
szerelemnek, Mara tolá tegnap reám; fogd azt zálogául annak, hogy
köztetek érzek és tudok választást tenni. Tőled viszont e kigyó-karikát
kérem, jelképét az örök-létnek, melyen át szerelmünknek élni kell.
Laura átvevé amazt, s nyújtá némán emezt.
De e kígyónak Laura, halálos leend csipése a hűtlenen! – E szókat sötét,
lángoló szemekkel, s oly fojtott hangon ejté Olmay, hogy Laurát azokra
lelke égi kéjének közepette is, titkos borzadály futá végig.
Azonban csakhamar elfúlada az első nyilatkozások varázs éldeleteiben
minden tartózkodás. Édeni boldogságot válta mindkettő egymás
szerelmében, s Laura elért óhajtások kéjével és büszke diadal örömével,
tére be nagynénjéhez.
Hozzád igazítám Olmayt, így szóla ez, mit sem sejtve a nagy változásról;
ámbár vesztettnek tartom idődet vele. Gyűrüt láték ujján, mely még
utóbbi estvénken is Mara kezén ragyogott.
S most már az enyémen ragyog, mondá Laura, s előmutatá a gyűrüt. Egy óra
sokat változtathat.
Zajos örömben áradozék Szentjóbné, csaknem gyermeki faggatásokkal
vallatá Laurát s ezt a különben is hiút, még hiúbbá tevé
gondolatlanságaival. Laurát, maga sem tudá mi? tartóztatá szivében
valami, hogy kivalljon nagynénjének mindent; az örök hűség fogadását s
mintegy felavatását elhallgatá.
A bájos szerelemnek első lángolása, miként levegő a látható világot, úgy
folyja körül lelkünket, élő és nem élő körzetünket; szerelem mosolyg
felénk mindenfelől, azt lehel telt keblünk mindenfelé. Laura ennek szép
varázslatában kész vala minden áldozatra, s kéjt lele azokban mintegy
meghaladni önmagát. Búcsu adaték a repkedő imádó-seregnek, búcsu minden
új hódításnak, hiszen bírá egyben az egész férfi-érdemet, s megtelt
szivében nem vala üreg többé elfogadhatni más birtokot. Boldogságban
folya el így félév, oly boldogságban, milyet csak érzeni, ízelni lehet,
leírni nem. Laura átigéré kezét az ifjúnak, ez elbocsáttatásért
folyamodék a hadi tanácshoz; minden órán várá a kedvező határzatot, s
úgy tekinté immár Laurát, mint sajátját.
De most egyszerre ködleni kezde a szerelem szép láthatára, borongni
majd, s borulni végre. A fiatal báró Kéry megtére külföldi utazásaiból,
születésnek, szerencsének és míveltségnek minden szép tulajdonival, mik
csak egy ifjat a szépnemnél vonzóvá tehetnek. Kéry Laurára veté szemeit,
reá szegzé figyelmét; a lányka tiszteltetettnek tartá magát, s tisztele
viszont; de a szívbe-fogadott, Olmay marada. Ez azonban csakhamar sejtni
véle, gyanítni később, s majd látni végre. Féltés marczonglá a hevest,
kéré előbb kedvesét, hogy kerülje a bárót, később kiváná ezt, s végre
parancsolá az áldozatot. Laura tőn eleinte mindent, mit a társalgási
illedék nem tiltott; de a zajos tiszt áldozat-zsarolásai naponként
sürűbbek, szilajabbak lőnek. A leány kérlele, s hol amaz túlcsaponga
kivánságaiban a mértéken, okokat, ellenvetéseket tőn; esdekle: ne
kivánja megsértését a ház becsületének, és illendőségnek; hol ezek sem
mutatának sikert, eskükkel töre megnyugtatni hűsége felől. Mind hiában!
ha boldogúla is ezekkel olykor, Olmay kinosan kivívott nyugtai, csak
nagy égi borúk előtti félelmes csendek valának, miket gyakorta
fontolatlan kifakadások, zajok, sőt dühös kitörések váltának fel.
Laura nyugtalan kezde lenni és borús. Az ő élénk öröm-vágya, éber
kedélye, heve, csak örömet tuda várni a szerelemtől, melyet lélek nyájas
éldeletének, s mosolygó élet könnyű játékának tekinte inkább, mint
komoly, nehéz súlyu vesződésnek. Hiúsága ki vala immár elégítve, a
büszke ifjat immár lánczaiban birá; s az öröm lihegő reményeiben
megcsalatkozott szív többé nem lele táplálékot. Unott lőn neki a
szerelem, mely örök marczonglásokkal zajlott körülte s dúlt élte
hajnalában. Már-már forró heves természete gyakorta lángba kapá őt,
tüzes szóváltások ingerelték a sziveket, s naponként messzebb tolák
egymástól. Mennyi része lett legyen ezen idegenűlésben báró Kérynek?
bajos elhatározni; annyi bizonyos, hogy későbben maga Laura sem meré e
részben magát minden hiúságtól mentnek vallani.
Olmay Bécsbe rándult fel, sürgetni elbocsáttatását. Sietett vissza, hogy
Szentjóbnénak már szétjelentett estélyén jelen lehessen. Egy pár órával
tért meg előtte, s kifakadó lett felindúlásában, a mint hallotta, hogy a
többi betanúlt darabok közt, Laura kettőst éneklend Kéryvel. Kinzó
féltése végig futtatta képzetén a betanulásnak valószínüleg biztos
óráit, előtüntette a még jöhetőket, s Laura nem volt képes lecsillapítni
a zajost. Elhatározottan kivánt ez változtatást a tett rendelésekben,
eltiltotta jegyesét az öszveénekléstől. Laura sértettnek érzé magát,
Szentjóbné pedig háza becsűletét; keserű bánat kinzá amazt, hogy
méltatlan gyanúval alacsonyíttatik, szégyen boszontá ezt, hogy háza
czégérűl tétetik ki a város mondáinak. Szentjóbné töre ki előbb, s
eltiltá a tisztet, ily korai és méltatlan beavatkozásoktól, háza és
nemzetsége dolgaiba. Olmay büszkén felele, mondván, hogy Szentjóbné
asszonysággal semmi dolga, s Laurához fordúla. – De igen is vele van
dolga! kifakada hevesen Laura; nénémnek sokszoros joga van öccsétől
engedelmességet kivánni, s itt ezt annál szivesebben teszem, hogy öccsét
csak rabszolgaságtól óhajtja jó néném megóvni, mihez amannak magának sem
igen van kedve. – Hidegen hajtá meg magát Laura, s szobájába zárkozék.
A szelid kezdésű és folyású szerelem, nem szokta elzárni az ész
tanácsát, de midőn az előbb forradozott, vagy lángokba csapkodott
indúlat oda jut, hogy hideg fontolásokra enged idő-közöket, immár
hűlőben, haldoklóban van az! Laura már egy idő óta kezdé hányni-vetni
elméjét azon: mire fog vezetni Olmayval szerelme? s minél inkább kezdé
ezt kiismerni, annál inkább meggyőződék a felől, hogy boldogságra nem
fog az vezethetni, hogy szíve nem leend egyéb martaléknál, s várt örömei
nem egyebek tünő álmodozásoknál. Mire nem viheti még a zajost vakon
féltő indúlatja? hol vegye a büszke kevély, nyugalmas képzetét,
nyugalmát a csendes házi boldogságnak? Szentjóbné hiven megosztá vele a
bús kilátásokat, s még nevelé azokat figyelmeztetésével, Olmaynak több
izben kitűnt szenvedélyére a játék-asztal iránt. A lányka örülni kezdett
szivében a felbomlásnak, s elhatárzá magában, hogy jó móddal szakítni
fog Olmayval.
Ez azonban nem esék oly könnyen mint reménylé. A kevélyt, ha
viszon-szerelmet veszt, nem annyira bántja dúlt boldogsága, mint kínozza
sértett hiúsága, önzése, s azon neki kiállhatatlan érzelem, hogy
mellőztetik. Olmaynak is tűrhetetlen vala az a gondolat, hogy ő
eresztetik el, s más tétetik mint vélé, eleibe. Ez őt azonban csak
eleinte gyötré; azon akadályok mikkel küzde, mindinkább több-több erőt
és lángolást adának szíve szerelmének, mely különben kevélynél nem
szokott lenni egyéb mint hiú önzés. Néhány napi büszke kimaradása után,
kezdé ismét aggatni fonalát Szentjóbné házához, s bátor mindig rátartva
magát, még is udvarisággal feledtetni a történteket. De Szentjóbné hideg
udvarias vala iránta, és Laura kikerűlő. Ez utóbbi gondosan ovakodék
négyszem közé jutni vele, mi kedvetlen nyilatkozásokra fogott volna
nyújtni alkalmat. Ezen vont helyezet csakhamar kifárasztá a tiszt
béketűrését; borús kezde lenni, vagy szótlan, vagy kitörő czélzásokkal
sértegető. Végre kimarada egészen, s Laura szabadabban lélekzett. – Egy
estve, játékszínbe igérkezék Szentjóbné Laurával, s báró Kéry ajánlkozék
kisérőjöknek. Elhaladt már az idő, Kéry nem jött, s a nők
nyugtalansággal ültek kocsijokba fel. Tolúltan állott a nép a színház
előtt, a mint leszálltak. Laura széttekinte a bárót keresve szemével, s
a mint befordúla Szentjóbné után, a sötétben egy ember zsurlódék hozzá,
megkapá kezét, s egy égő lámpa felé rántván őt, egy gyűrüt csillogtata
szemébe, s berohana a nép közé.
Laura rémülten szökék előre Szentjóbné mellé; mert a mint a lámpa
sugarát az ismeretlenre veté, Olmayt látá ebben, dúlt arczczal és borús
szemekkel. Tetétől talpig járá a borzadás ereit, s nem tudá miként juta
szin-erkélyébe.
Ki egykor szivünkhöz tartozott, csak nagy erőszakkal szakadhatik az el
attól, de ha elszakadt egyszer, rendszerint kétszeres erővel áll irántai
gyülölségünk, volt vonzalmunk helyébe elő. Laura fel vala forgatva
szivében, most érzé már: miként vesztegeté el magát, egy dühössel kötve
gondolatlan szövetséget! Most rettege lelkében attól, kiért egykor
lángola. Mit sem láta, halla a játék-darabból, s hideg borzongásokról
panaszkodék. Korán haza sietének, s Laurának ágyba kelle dőlnie. Még
ezen estve hozzájok juta a hír, hogy Kéry megvívott Olmayval, s a báró
ettől halálos sebet kapott. Laura éje borzasztó vala.
Másnap levelet vőn Olmaytól, melyben ez kinyert elbocsáttatását, futólag
a báróval történt összezajdulását jelenti, s utóljára felkéri Laura
kezét, melyért annyi áldozatokat tőn. A levél erőltetett nyugalommal
irottnak látszék, melyen azonban itt-ott borús villámok nyilaztak
keresztűl. Laura nem volt képes felelni, helyette Szentjóbné válaszolt.
A szegény lányka dúlatva volt, s egészsége és vidám kedélye veszőben.
Ellenes lett néki a posoni lakás, s már előbb óhajtatván szüléitől haza,
sietett karjaik közé. Itt ezeknek lágy szerelmök s gyöngéd ápolások
alatt, mit sem hallván többé a posoni eseményekről, csakhamar
visszanyerte Laura önmagát, s kedvetlen viszontagságai már csak mint
volt nehéz álmok, tűnedeztek néha borús óráiban lelke eleibe. Ismét a
régi vidám, tüzes és hiú lányka lőn ő; azonban vigyázóbb s öntapasztalás
után fontolóbb. Nem vala ugyan még szíve zajlásainak mindenkori
gyakorlott úrnéja; de bukdosásoktól még is ment, s láng elméje biztosan
fogván fel az életet és saját körülményeit, czélt tűze ki magának,
melyet szemei elől nem szalaszta ki többé. Olmayval küzdött zajoskodása,
mely éltét örök borúkkal fenyegeté, kies óhajtásul, s mintegy békes
révpartúl alkotá lelkének a nős élet szelid nyugalmát egy oly férjjel,
ki arany szabadságát lánczokra nem verendi, s tisztelésért
viszontiszteléssel, figyelemért viszonfigyelemmel fizetend; kit szelid
Uzayban fel is talál vala.
Olmay azzal a vad lánggal szereté Laurát, mely keblének oly sajátja
vala. Ennek posonbóli távozta után, düh és kétség foglalák el lelkét,
borús lőn az egész emberiség ellen, melyből magát mintegy kitaszítottnak
érzé. Dúlva vala szíve, dúlva életpályája; mert ezredétől már kikapta
volt eleresztetését, szűk vagyona pedig már előbb atyja játékszenvedélye
és saját tékozlásai által tönkre ment vala. Azon fonalat, melyet a
nevelés fon éltünk számára, csak a sors vas karja tépheti meg; de
viszont legkisebb kedvező körülmény is visszaakasztja pályánkhoz azt.
Olmayt a kétség kártyaasztalhoz hajtá. Darabig változó szerencsével
folytatá az új pályát, míg nem az is ellenűl fordúla feléje. Borúi közt
föléledének lelkében ifjuságának üdvtelen álmai. Tudniillik atyja
keveset figyelvén fia tevésire, ez azon korban, mely csupa láng fontolás
nélkül, regény-olvasáshoz szokék. Idejét veszté közőlök az izetlenekkel,
s képzeletét mételyezé azokkal, miket emberiség rossz nemtői
sugallatiból, mételyes képzeletek szűlnek. Abaellino, Rinaldó s a t.
lőnek neki legkedvesebb olvasmányai, s rablók lelkének ideál-hősei.
Úgy látszik: léteznek bizonyos előkészítései a születésnek bennünk, s
mintegy lerakva nyugosznak vérünkben, ideg-rendszerünkben,
testalkotásunkban, jövendő elhatároztatásunknak gyúanyagjai, mikbe
majdan nevelés és körülmények pattantják be a gyújtó-szikrát, s ezek
csak ritkán képesek más anyagokat cserélni helyökbe. Olmaynál rokon
véralkat, ifjúi tűz, heves képzelet felfogák a rabló hősöket, s
elhanyagolt neveltetése mellett, már korán méltó példányokul képezé ki
azokat nála a beteg képzelet.
Most mint nyájas menedéket karolá fel lelke ezeket; vad sorsa által
kimentettnek vélé elhatározását, remények szirénkedének távolbúl feléje,
s csakhamar egy rabló-csoportnak vezére lőn Bakony rengetegeiben. Bús
nevet vett fel, mert csak addig volt szándéka a nemtelen pályán
haladnia, míg sorsát javítandja. A statutio ünnepélye Bőkutra csalta őt
is egyik czinkosával, mely utóbbi használta is Uzaynál és papjánál az
alkalmat. Itt Olmay a színjáték közönsége közé vegyűlvén, tanúja volt
Laura igézéseinek, hamvadozott szerelme új lángba csapott ismét, s
szándékot érlelt nála, hogy ha igaz úton nem teheté őt sajátjává,
mostani álútján tegye azzá. A várfoki romnak egyik földalatti boltját
fogta ő most tanyájaul, s árnyként kerűlgette ezentúl Laura minden
lépteit. Fogat csikart a mint férjhez-mentét megtudta; boszú és szerelem
dulakodtak keblében. Egyik legényével, vadász-köntösben kémleltette az
Uzay-házat, s szilaj örömmel dobogott szíve, a mint a háznép várromhozi
készületeit megértette. Már ekkor használni fogta volna az alkalmat
Laura elrablására, ha embereit épen valami gazdag zsákmányú fogásra,
melyről azok a napra vissza nem érkezének, ki nem küldé vala. Ő volt az
ügyelő, ki Laurát elrémítette. A mint t. i. sejté a társaságnak Náni
tréfáira szögzett figyelmét, akként intézé Lauráhozi közeledtét, hogy
háttal essék a társaság felé; a gyűrüt, melyet egykor Laurától nyere,
hirtelen szemébe ötleté ennek, s egyszersmind lekapá arczáról a
selyem-foltot, mely őt ismeretlenné tevé, s Laura ráismere a félelmes
Olmayra. – Ennél most a szerelem dühös kétséggé vála; nem így képzelé ő
Laurát új egyenetlen házasságában, nem ily kecsesnek, nem ily
elégültnek. Emészté az, hogy végkép elfeledtetett, s oly csekély
szikráját birhatja mind szerelmének, mind a hozzájuthatási reménynek.
Vadabbak lőnek ezentúl dúlásai a vidékben, s emberei féktelenebbek.
Magát elszánva tevé fel magában: vég kísérletet tenni Lauránál, s ez
okból bár elvonhatá vala magát és embereit a hegyek menedékeibe, nem
tágula Várfoktól, míg nem őt vad kétsége önvesztébe buktatá.
*
Egy vétketlen ifjúi csalatkozás, szóla Laurához Gyula, egy méltatlanra
esett indúlatunk, lehetnének-e méltók a kárhoztatásra? Kajánság, romlott
szív, s nem tévedés gyalázzák a gyarló embert. Kétkedhetett-e Laura
feloldásom felől?
Nem édes Béltekym; ön jobb, kegyesebb irántam, mint én magam lenni
birhatok. Hiúság mételye vala eleitől fogva nyavalyám, s íme mi
gyászosok voltak következményei! Szintoly bőforrású rossz ez nőnemünél,
mint nagyravágyás a férfiúi kebelben. Gyakran fogja az még boldog
óráimat megzavarni, s csak az enyhít, hogy érzem: használt a keserű
gyógyszer.
Mi ismét nemes és csak tévedett szívnek jelensége, mondá Gyula. Szomorú
fogna lenni sorsunk, ha önmagunk s embertársaink előtt, botlásainkra
nézve, szíves megbánásaink nem menthetnének. Én részemről bízvást
igazságosabbnak igérhetem magamat.
Ongay és Cili, mint vélhetni, Gyulával tartának, s Laura engede az édes
ostromnak. Bájos zavarodással igéré át magát a szerető ifjúnak.
Boldog jelen s jövőnek nyájas reményei között telt el néhány nap a két
párnál. Legédesb varázslattal boldogítnak bennünket azon szép órái
életünknek, mikben, kedveseinkhez kötött szíveink nyájasan kezeskednek
előttünk, s kölcsönösen biztosítnak boldog jövendőnk felől; de még nem
bírjuk azt, s így a birás, kielégítésével nem gyöngíti, nem öli el
vágyainkat. Az élet nyájasabban és szorosabban simúl szivünkhöz,
körülményeink bájlólag mosolygnak felénk, szép külön világ szakad ki
számunkra, melyből száműzve van minden fanyarság, minden szigor. – Cili
mindinkább megbarátkozott sorsával. Nyájasan oszlott fel barátság és
szerelem között; amannak karján mindinkább valószínű lett neki az, hogy
emez is egykor boldogítandja életét. Ongay a maga nyílt nyájasságával,
egyenes szívével, szép deliségével, nem tagadhatá, egyike volt a
legszeretetre méltóbb ifjaknak, kivel csak mételyes szív birhatna nem
lenni boldog.
Ongay azon igérettel vőn búcsut, hogy nem sokára végkép itthon leend, s
az egész háznép oly nyájasan vala immár szokva hozzá, hogy vesztését
csak ez vigasztalhatá. Gyula naponként jobbúlt, a szívnek elégűlt kéjei
is segélvén az ifjúi erőt. Azonban egy levél, melyet Vinczétől kapott,
lelkére búsan hatott.
«Édes Gyulám! ezt írá Vincze, sajnos dolog azokat kedvetlenűl sújtanunk,
kiknek számára csak örömet szántunk. Engedj meg, hogy ezt tenni
kénytelen vagyok; atyád kivánságából írom e sorokat. Klárcsimmal
megjártam látogatóul a rokonokat, s érted különösen vonzott szívem
atyádhoz. Őt szélütésben találtuk, majd minden gond és ápolás nélkül;
mert mostohád – bár ne vennéd nagyon szívedre – valami Vártay nevű
ifjúval, ki járatos volt a házhoz, szövetkezék öszve, s végette mellőzi
szegény atyádat. Ő szeretettel fogadott bennünket, s mutatta volna
irántunk szíves vendéglátását; de ez nem látszott a háznál hatalmában
lenni; mostohádnak pedig nem valánk óhajtott vendégei. Atyád sóhajtva
esenkedett gyermekei után, vádlotta önmagát, hogy idegenbe űzte őket, s
aggódott miattok. Én nyugtattam őt, s mint nem örvendett, hogy rólad és
állapotodról jót mondhaték. Ajánlkozám, hogy írok neked, megigérém, hogy
sietve nála termesz; mert szívemről itélve, biztosan megigérhetém ezt
nevedben, ki úgy érzesz mindenben mint én; csak hogy szebben, jobban,
erősebben. Siess hozzá édesem, reád nagy a szükség itthon.
«Boldogság öléből irom e soraimat. Jövet térj Harsag felé, hogy részvevő
tanúja lehess annak, menet nem kivánom, nehogy sinlődő atyád tovább
legyen kénytelen várni esdeklett fia után. – Klárcsim csókol, s komaság
felől súgott fülembe.»
Gyula már előbb epekedett atyján, mert a rablóvezérnél, Olmaynál,
amannak kedves Lazarino-fegyvere találtatott meg, melyet Gyula, a reá
vésett neven kívül, egyéb külsejéről is jól ismert, s mást nem tudott
vélni, mint azt, hogy a rablók, atyja házánál is gonoszkodtak. Mihelyt
fellábbadozott, azonnal útnak indúlt Béltek felé. Atyját az utolsókban
lelte, ki alig bírt immár fiára ismerni. Azonban ennek látása élesztve
hatott reá. Atya és fiú gyöngéd kimélettel simúltak most össze eltért
szíveikkel, szó sem esett köztök a multakról, s minden tetteik,
pillantataik szíves megbocsátást, kibékülést tolmácsoltak. Szíves
panaszokkal nyilatkozott Matyi fia előtt: miként méltatlankodik rajta
nője, mily tűrelmetlen és boszúálló beteges felindúlásai ellen, mint
hagyja őt minden kényelem nélkül, miként gyötri őt sváb-étkekkel, s míg
Vártay issza legjobb borát pinczéjének, az ő számára mily hitvány lőre
hozatik fel. Gyula borongott az öregnek szavaira; neki, ki csak iménti
betegeskedésében, a legnyájasb ápolás közt vala, tűrhetetlen bűn volt a
beteg iránti lelketlenség. A beteg, így gondolkozott ő, búcsuzó vendége
a világnak, s ki tagadhatná meg attól az utolsó gazdai szivességet?
Matyit csodálás fogta el, a mint bágyadt szemeit Gyula úti lomára
vetette, s közte saját Lazarino-fegyverére ismert. Mennyire ereje
engedte, így adta elő Matyi e rejtélynek kúlcsát:
Matyi utolsó éveiben lelkestűl testestűl vadász leve. Soha sem lélekze
szabadabban, soha sem vala ő inkább elemében, mint midőn szabad ég alatt
egy két czimborájával s hű kopóival űzheté az erdő és mező vadjait.
Vadász-tanyák lőnek egyedűles szenvedélyei, most inkább mint valaha;
jótevőleg érezvén magát általok elvonatni házi körülményeitől, mikkel
nem vala elégedett, s társaságoktól, mik vele nem valának elégűltek.
Továbbá a vadászatot mindenkor eldődi vitéz-gyakorlatnak, s igaz magyar
kedv-töltésnek hallá tartatni. Most szinte kedvetlen vala neki az éj
borúlása, mely szüneteket tola vadász-foglalkozásai közé. Szenvedélye,
gyakran több napi távolságú jó vadász-helyekre is elcsalá őt, minthogy
vidéke immár nem győzé őt vaddal, s így megesett, hogy hetek veték haza.
Gyakran éji nyugalma álmaiban is folytatá szenvedélye kéjeit. Ritkán
jára egyeben gondolatja, mint vadászaton, s ehhez tartozandókon; s
vadásztörténetecskéket hallgatni, vagy elregélni fogyhatatlan vala
tűrelmében.
Most őt egy különös vadász-gondolat üté. Egy magyar herczeg, ki évenként
csak egyszer szokott bejőni külföldről a hazába, hogy gazdag jövedelmét
felvegye, itteni mulatását Matyival szomszéd uradalmában, nagy
hajtó-vadászatokkal szokta megünnepelni. A meghivatni szokott számos
vendég, víg zajgás és mulatozás közt, szokta azokon próbáit adni vadászi
ügyességének. Matyi azon különös gondolatra, és határozatra jöve, hogy a
következő év hajtó-vadászatán, oly ruházatban jelenjen meg, mely az
utolsóig csupán saját lövésű vadak bőreiből kerűljön ki; s ezen eredeti
terv kivitelével, köz csodálat közt nyerje el a nimródi pályalombot.
Szándékában szépen is halada immár. Vadkecske adá sarúit, szarvas
lábbelijét, róka ujjas öltönyét és sipkáját, kócsag e mellé a tollat,
farkas nyújtá bundáját, s gödény a dohány-zacskóját. E szerint
öltözetével készen vala egész a borztáskáig; de borzra nem vala
szerencsés akadhatni széles vadászataiban, bár miként töre is leseivel
utána. Táplálá őt azonban a remény, hogy ez utolsó czikk sem fog
hiányzani vadászi készületéből; minthogy híres vadászatra vala egyik
barátja által meghíva Bakony erdejébe, melynek töméntelen vadjai között,
nem kétkede az akaratos borzra is akadhatni.
Nagy volt a gyülekezet a bakonyi vadászaton. Matyi legjobb fegyverével,
melynek híres jóságú olasz csőjén neve is vésve vala, jelent meg azon,
hogy netalán adandó ritka szerencséjét annál inkább el ne szalaszsza.
Folyt napokon át, hegyen völgyön keresztűl a vadászat, vendéglések
követték újulás végett a fáradásokat, s új fáradások emésztés végett
amazokat. Matyi hiven részt vőn mindkét nemű foglalkozásokban. Rakásra
lövé a vadat, üresre hajtogatá a poharat, s délutánként gyakorta
csodálkozék, hogy egyszerre csak egy vadat ejte el lövésével, holott ő,
miként villogó szemei bizonyíták, kettőre süté fegyverét.
Negyedik napján a vadászatnak, szinte ily kettőztető délutánja vala
Matyinak; a jó badacsoni ürmös vidor varázslattal zsibonga ereiben, s
súlyegyent nehezen tartó fejét épen egy kis álmocskával akará megkinálni
a tanyán, a mint egy vadász borzot kiált a túlsó partban, melyet egy
elkóválygott öreg vizsla fogott maga eleibe. Kilőtt nyílnál sebesebben
pattan Matyi ezen kedves hírre ültéből fel, és borz után ered; mohó
ihleltében felejt maga körül mindent; kerengő borz hegyre csalja fel,
völgybe csalja le, Matyi verdeső szívvel csörtet utána, szeme csak előre
mereng az óhajtott vad után, nem eszmélve: mint és mennyire hagyja a
tanyát? Most a kutya fürgébben járja a cserét, Matyi vont reménynyel és
fegyverrel áll annak szélén, a borz kivillan, de távol Matyitól, ki
azonban fegyverében biztában, s türelme szakadtában utána ereszti
lövését, s a borz, leirhatatlan örömére Matyinak, felfordúl. Majdnem
kétkedve nyert kincsében, emelé fel prédáját Matyi, mi után oly igen
esenge; a mint vállát egy valaki hátul megveregetvén: láttam a lövést,
így szólítá meg őt, jó fegyvere van önnek; nem cserélné meg az enyémmel?
s egy kopott csőt mutata elő.
Semmi kedvem hozzá! felele félmosollyal Matyi.
De annál nagyobb nekem! dörgé az idegen.
Matyi megdöbbenve pillant reá s borzadás futja végig; mert az idegennek
képe sötétebb vala Bakony erdejénél, s nem hagyá kétkedni, hogy rabló
áll előtte. Kilőtt fegyverrel mit tehete? azonban kedve sem igen vala
tenni valamit.
Ha kedvét tehetem önnek vele, mondá Matyi savanyú udvarisággal; átnyujtá
kedves fegyverét s nyájas meghajtással viszont magáét az idegen.
Toldásul azonban még egy szivességre kérem önt, mondá ez.
Toldásul? kérdé fojtott nehezteléssel Matyi; gondolnám.
Igen is kedves Bélteky úr! kaczaga az idegen; mert hiszen reménylem,
hogy hálásan fogja ön méltánylani nagylelküségemet, midőn oly becses
élet-váltság fejében, mint öné, ily hitvány cserével beérem.
S mi lenne a kivánt toldás? rebegé Matyi.
Én csak úri nevét kivánom önnek egy pillanatra; mely kölcsönzés azonban
becsületemre fogadom, mit sem fog ártani önnek.
Matyi előtt ugyan nem a legszilárdabb kezességnek tetszék az ajánlott
becsület-fogadás; azonban legtanácsosabbnak látszék neki: szivességet
mutatni a szükséghez. – Csak módját tudnám ezen név-kölcsönzésnek, mondá
Matyi; a mennyire emlékezem, ez csak az irói világnál van divatban.
Ne búsuljon ön, mondá az idegen, s megrázá Matyi kezét, mi ketten a mint
vélem, a könyvnyomó sajtókat nem igen nyikorogtatjuk. E szerint tehát
tisztában vagyunk. – Erre az idegen egyet füttyente, hogy Matyi füle
szinte megcsendüle belé, s négy jó tagbaszakadt legény ugrék elő.
Matyinak összeszorúla szilaj alakjok látására szíve.
Ez az úr, parancsolá az idegen, oly szíves volt, hogy szegény házamhoz
ajánlotta rövid látogatásra magát; vezessétek el, mint illik.
A négy legény azonnal beköté Matyi szemeit, s a remegőt körbe vévén
elvezeté. Az ő állapota, érzeménye és szorongása, nem sokban különbözék,
a vesztőhely felé vezetett rabétól. Nem tudá: mit várhat magára? Az
idegen, kit rablóvezérnek gyaníta, oly csodásan egyesíte magában
míveltséget és szilaj elszántságot, hogy kétkedni vala kénytelen:
amabban bízzék-e, vagy ettől remegjen? Hideg kezdé rázni tagjait, és
koczogtatni fogait. Egyszerre sejté hogy sűrüségbe értek; mert kezével
kelle takarnia arczát, hogy az akadékos bokrok ágai meg ne tépjék azt.
Egy idő múlva valami szorosságon kelle bebúvniok; s a hűsebb, állottabb
kitolakodó levegő azonnal meggyőzé Matyit a felől, hogy barlangba
jutottak. Huzamosan mentek így, a mint egyszerre lerántatott szeméről a
kötelék, s az idegen szivesen üdvezlé lakában őt.
Matyi széttekintett maga körül: látta hogy csakugyan barlangban van; de
a melynek, miként kiveheté, számos osztályai voltak. Borzasztotta őt
minden, mit maga körül látott. A barlangot egyetlen lámpa világította,
melynek bágyadt fényinél, mint megannyi ijesztő rémeknek tetszettek neki
a benne mozgó emberi alakok. Rablott portékák, egyháziak, katonaiak,
polgáriak, békésen feküdtek halomba egymásra hányva; ládák, szekrények
hevertek mindenfelé, fegyverek csüggtek a falakon. De a mik főképen
rémítették Matyit, bizonyos apró mintái voltak akasztófáknak, törő
kerekeknek, pallósos hóhéroknak, fából ügyesen kifaragva, s egy polczra
rendesen felállítgatva. Megállott útjában Matyinak lélekzete.
Örülök szerencsémnek! mondá az alvilági vezér; hogy soká ne tartóztassam
önt, ime itt a tenta, penna. Tegye meg ön azt a barátságot, irja emlékűl
ezen levél alá becses úri nevét, lakát, s évünk mai nevezetes napját,
melyben íly szerencse érte házamat. – A vezér eleibe raka mindent, de a
levelet akként tolá Matyi tolla alá, hogy abból egy betűt sem olvashata.
Kötelezvény lesz! gondolá magában; érné bár be azzal a gonosz! A toll
vagy kihulla kezéből, vagy reszketve inoga az abban; mert Matyi remege,
hogy míg irand, az alatt fog adatni jel kivégeztetésére.
A vezér gyanítá Matyi rettegését, s ujra fentebbi biztosságu
becsület-szavát adá, hogy nála ugyan ily becses vendégének semmi bántása
nem leend. Matyi bátorodék, s megirá a kivánt betűket.
Köszönöm önnek e baráti figyelmét irántam, mondá a vezér; tartson meg
ezentúl is hű emlékezetében; nevezetesen azon oldalról, hogy én