A Bélteky ház: Tanregény (2. kötet) - 16

szerfelett szeretem a titok-tartást, s e részben oly hatalmas vagyok
mint akármely törvényszék; minthogy a hallgatni nem tudókat oly csöndes
állapotba birom helyheztetni, melyben még a szót is örökre feledik. Lőtt
borza önnek ím itt van; vegye kezéhez ön, utolsó emlékjeleül volt
fegyverének.
Kedves vezér úr, mondá Matyi felvidúlva szivében, hogy oly olcsón
szabadúlhat; ha meg nem sértném kiváncsiságommal, óhajtnám tudni; mit
jelentnek itt e nem legnyájasabb butorkák, miket itt legkevésbbé fogtam
volna keresni?
Szivesség, kedves Bélteky úr, felelt a vezér, viszonszivességre kötelez.
Ezen alkotmánykák, miket egyik emberem, ki molnár volt egykor, s mindig
osztályos atyafi őrletőivel, faragott, hasznos memento morik nálunk. Az
én embereim catechismusa, mint gondolhatja ön, egy kissé szakadozott, s
megmaradt lapjain is jó formán megkoptak a betűk; de ezen kis alkatkák
egészen felfrissítik azokat. Arra, hogy az igazság kimondására
kényszerűljünk, elég nálunk ezen gépecskékre függesztett szemekkel, s
általok jelenítő képzelettel mondanunk: ám száradjak akasztófán,
törjenek kerékben, jussak hóhér pallosa alá, ha igazat nem szólok s a t:
így becsület szavunkra annyit adhat ön, mint akármelyik hernhuter
szavára.
Matyi némi tiszteléssel vált meg ezen alvilági társaságtól. Az előbbeni
négy legény beköté ismét szemeit, borzát hátára kötözé, s kivezeté a
szabadra, hol egy völgy szekér-utján, szerencse-kivánással ereszté őt
útjára.
Bolyongott Matyi Bakony rengetegében, úton kalauz, bérczeken út nélkül.
Megfáradt, minthogy az ijedés is sok erejébe került, s Bakony vaczkorán
derekasan meghízott borz is gonoszúl megvonta vállát. Az est immár
borúlóban áll, mereng Matyi szeme mindenfelé, hová szíve vágyik,
embertanya után; de hasztalan! s majd nem is merenghet már, mert
innettova a szomszéd fát sem látja, s az éj ráköszön rémes
borzasztásival. Tanyát választ szorongó Matyi egy terepély tölgy alatt,
minden esetre megtőlti fegyverét; de döbben, mert csak most veszi észre,
hogy cserefegyvere diójában a sárkány nem áll meg egyik vágáson is.
Átkozza magában a vezért, s keblesen óhajtja, hogy legelső
becsületszava, melyet a látott három mintára mondand, sikeresen fogja
meg őt, s jusson ezeknek eredeti gépeikre; leveti hízott borzát a fa
aljába, hisz úgy is megtalálja azt reggel; maga pedig remegtében
felmászik a tölgyfára.
Matyi, kinek különben sem sok oka vala panaszkodni álomtalanság ellen,
gyanakodék, hogy a mai tetemes fáradás után, nyomósabban fogna elaludni,
mi is a magasságban üdvtelenül üthetne ki. Ennélfogva, megakasztá
fegyverét egy galyon, ennek szíjjával pedig magát övedzé körül a fa
egyik vastagabb ágához, s csakhamar álomnak erede. Baj nélkül folya le
éjje, kivévén, hogy mintegy derekán előálmának, valami robajra, mely a
fa körül történt, fölriada, s erőszakos mozdúlatával akasztott fegyverét
leüté; de a fáradás erőt vévén félelme gáncsoskodásain, újra
elszunnyada. Szürkület felé megeredt az eső, mely Matyit csakhamar
facsaró vízzé áztatta. Az idő már ősz felé hajlott, s Matyi didergett
mint a kocsonya. Lemászott tanya-fájáról tovább folytatni útját, borza
után nézett, hogy felkösse azt; de vadját a fától néhány lépésnyire
megszaggatva találta. Hihető a kövér csemege farkast idézett elő, s azt
csak a lezuhant fegyver riasztotta el kedves prédájától. Ez volt
legsajnosabb vesztése Matyinak; kedves terve csüggött volt borza bőrén,
s ez vigasztalta őt némiképen tegnapi szenvedésiért. Mennyit fáradt érte
egyszer-másszor, s most tépve találta kincsét! Új boszú és átok kelt
keblében a rabló-vezér ellen, kinek tulajdonította minden
viszontagságait; megfordult homályosan azon boszú gondolatja is fejében,
hogy felfedezze a rabló-tanyát, de az örök elhallgattatás fenyegetése
visszaborzogatta őt e gondolattól.
Sok bolyongás után majd délfelé ért Matyi falut, ázottan, éhesen,
fáradtan s komoly kedvvel, milyennel csak installátiói
szerencsétlenségei után vala életében. Mindig szenvedett azóta
egészsége, melyet újabb vadászati törődések még jobban megrongáltak.
Saját lövésű borzzal csakugyan nem bírta kiegészíteni vadász-öltözetét.
[Illustration: … csakhamar álomnak merede…]
Gyula előtt, atyja elbeszélésére nyilvános lőn azonnal, hogy a
rabló-vezér Olmay vala, ki atyjának nevét használá arra, hogy levelével
az Uzay házasságát meggátolja; de a levél már későn érkezék. Innen vala
Laurának, kivel Uzay jó órájában a levelet közlé, borzadása a
Bélteky-névtől.
Gyula föltevé magában, azonnal haza-érkeztével, magára venni át a házi
úr szerepét, s elhatározólag parancsolni; mert csak ez vala az egyetlen
mód, nyugtot és kényelmet szerezhetni atyjának. A minthogy tapasztalá
is, hogy az erős megállásu szilárd akaraton és egyenességen, lesiklik
minden pulya álkodás, minden alacsony epéskedés. Határozottan osztá
Gyula a maga parancsait, s kénye szerint rendelgete; s megtörténék
minden, miként parancsolá, rendelé. Léni bár belül neheztelő boszús, de
kívül engedékeny és szolgálatos vala iránta, s a cseléd erőt és akaratot
érezvén maga felett, már előre mint jövendő urának engedelmeskedék.
Gyulának legalább meglőn azon gyönge vígasztalása, hogy atyjának néhány
végnapjait megédesítheté; mert Matyit egy újabb szélütés másvilágba
költözteté.
Gyula igaz fiui illetődéssel vevé atyja halálát, szíve örömest kimenté
annak minden gyöngéit, miket fonák nevelés rovására róva, s mik mellett
jó szív doboga az elhúnytnak keblében. Híven megőrzé minden
végrendelését, miket inkábbára eltakaríttatása iránt tőn. Ennélfogva jó
anyja mellé téteté őt, első vőlegényi köntösébe öltöztetve fel,
jobbágyait megvendégelé torában, vidék koldusainak alamisnálkodék, s a
cselédséget egész évre kifizeté. Gyula maga is javallá atyjának ezen
rendelményeit; mert mi lehet édesebb és nyugtatóbb mint tudnunk: hogy jó
emlékezetet hagyandunk magunk után?
Kornél és Biri már temetés után érkeztek meg, minthogy Biri gyászruha
nélkül nem akart kiindúlni a városból, s időbe telt, míg ez teljesen
testhez alkottatott. Megjött Leguli is, ki már nem lakott a faluban, úgy
látszott pártfogásaul Léni-rokonának.
Csakhamar megpendűlt az osztály hangja, s utóbb megzúdult annak zajja. A
két ügyész, Leguli és Kornél egymás ellenében zajogtak. Viták,
alkuvások, összezörrenések napirenden voltak most s Gyula egy székre
vonúlva, néma közlöttséggel hallgatta a csatázást. Leguli az özvegyi
jogokat vitatta, felcsigázta azokat a lehetőségig, s gyakran azon felül
is; mert elve és szokása vala: sokat kérni, hogy legyen miből
engedhetnie. Kornél az egyenes örökösök jogai mellett vitézkedett, az
özvegy és özvegy közt, Léni nem mindenkori kimélésével,
különböztetéseket állítgatott fel. Segélyűl vétettek mindkét részről,
hazánk minden élő és nem élő törvényei, s törvény-tolmácslatai, Szent
István óta szinte az utólsó dicisióig, s miként két ügyes küzdő,
kergetőztek embereink az igazság széles sorompói között a nélkül, hogy a
diadal egyik vagy másik részre látszanék hajolni.
Gyulát egy ideig mulattatá a dolog; csodálá az emberi gyarlóságot az
enyém és tiéd kisértéseiben; de végre hosszadalmas lőn neki a vita, mely
olykor többre is siklék ki, mint óhajtá.
Egyet mondok uraim, így szóla végre hideg elhatározással; a mostohának
egész napot engedek. Hordjon az alatt el a háztól annyi bútort és
eleséget, a mennyi neki tetszik; ezen kívül özvegyi joga fejében fizetek
neki tizezer forintot – s vége minden további követelésnek. Ha nem
tetszik a föltétel, mostohán fogok bánni a mostoha nővel, és még
mostohább anyával!
Gyula jól tudta mit mível; mert besúgva vala neki, hogy Léni új
menyekzése, csak az osztályi alkutól van felfüggesztve. Gyula hideg
tónja s a nagylelkű ajánlás, fenakaszta minden szót Legulinál és
Léninél, mely utóbbi, több tekintetből rettegé Gyula elszánt jellemét.
De Kornél tudni, s meghatároztatni kiváná: hány emberrel, szekérrel
kíván pakoltatni a mostoha? mert úgymond, egész falut is bérelhet ki
erre. A két ügyész ismét egymás ellenébe szökelle itt; de egy pár órai
harcz után, mely elől Gyula a kerbe vonúla le, csakugyan megegyezének, s
írásba tevék fel az egyességet, melyben mód és határóra vala kiszabva.
Másnapra volt halasztva az elhurczolás. A felhúzott óra zár alá
tétetett, nehogy a felek vagy siettessék, vagy késleltessék annak
járását; Gyula a folyosóra ült ki s mosolygotta a rabló munkásságot.
Mint sietett, mint erőlködött a Léni pártja, hogy több időt nyerjen több
vitelhez! A pohos Leguliról szakadt az izzadság, biztatásban és
emelésben, s a déli evés órája, most volt tán neki először éltében
kedvetlen és hosszas. Kornél sajnosan pillantgatott sok bútor-darab
után, szorosan ügyelt az egyezés pontjaira, figyelt az órajárásra, s a
mint az ebben kiszabott estvéli óra elérkezett, szünetet koppantott az
asztalra. Új vita vala itt ismét kezdőben; mert a kimozgatott és
félútban lévő portékát, még Léni sajátjának követelé Leguli, Kornél
pedig ellenzé; de Gyula Léninek itélte azt által, s véget vetett a
versengésnek. Megállapodott a kiszállító nép, s Léni kimerűlt fáradással
dőlt egy karszékbe. Leguli pedig vacsora helyett ágyba kivánkozott.
Kaczagva lépett be Gyula kirablott szobáiba. Ellenség, melynek szabad
prédája alá bocsáttatik a város, nem fogott volna abban dúlni különben.
Másnap végkép kielégíttetett Léni, s búcsut vett azon háztól, melybe
szegényűl lépett be, s melyet most vagyonosan hagyott el. Elmenetele
után morgott Kornél, de Gyula: hagyd el sógor! így szólt, nagy lelki
bajtóli menekűlést, vagyonunk egy részével vehetni meg, mindenkor olcsó
vásárlás!
Most hát már Gyula, szabad ura volt személyének, vagyonának, tettének,
munkálkodásának. A szivében terjengő jólét érzeményét csak az foghatja
fel, ki mindig, miként ő, rabja volt sorsának és körülményeinek. A
szabadság, kétségen kívül első föltéte boldogságunknak, hogyha az nem a
boldogság maga. Mindenfelőli nyájas kilátások, szerelem szép
boldogítása, barátság, s miután az öreg báró Regéczy, a maga bélteki
jószágát, utolsó falatját volt szép birtokának, Legulitól kiváltá,
kedves szomszédság is, mind meg annyi kezességek valának lelkén, boldog
jövendője felől.
Kéjjel tölt szívvel ment le kertjébe, hol hajdani alkotásai most már
mindenütt vidoran diszlettek. Mily változás azóta! mily különbség
hajdani és mostani sorsa közt! Igazán, ha az ember átláthatna
jövendőjén, így szóla magában, pirúlni fogna olykori kishitűségeért!
Mint remeg, mint csügged gyakran csekélységek felett, miket egy kedvező
percz képes javára váltani!
Isten hozott öcsém! kiálta egy ismeretes szózat a kerítésen által hozzá.
Az öreg báróé vala ez, kit Gyula, minthogy amaz a temetésen nem vala
jelen, csak most láta Bélteken először. – Temettél édes öcsém és
osztoztál, mondá a báró: s ily alkalmakkal bús és zavart arczok jőnek
napirendre, miktől iszonyodva futok. Mosolygó arczok az én barátim! Ha
festész volnék Gyulám, minden bölcset mosolygó arczczal festnék; mert
csak úgy tehetem fel felőle, hogy megbirá fejteni az élet feladatát:
hogyha nem sírdombon ülve tanít meghalni, hanem rózsáktól övedzve oktat
élni. S aztán temetés! bús tűkör-tartás előnkbe! Azt szeretném inkább,
hogy minden ember Illés próféta példájával bíztatgatna, ki elevenen
ragadtatott az égbe, hogy szivem némi reményt kapna, kikerülhetni egykor
a halált, s még tán második Illés is lehetni. – Szánakoznám édes öcsém
előtted, atyádnak halálán, de bizony nem tudok én hozzá, s okot sem igen
látok reá; de nem is üdvözöllek, mert fiú vagy. Hanem hidd el, hogy
szomszédságodnak szivemből örűlök. Egy jó szomszéd legalább is két
atyafi, s a rosszából több is. Némelyike ezeknek sokat szeret követelni
a rokonság jogánál fogva, bár maga mézes szavaknál nem igen terjedez is
tovább. Úton útfélen osztozik veled, bojtorványkodik apáid, anyáid
százados osztályleveleibe, pört akaszt nyakadba ha magvat sejt reá, és
még is komolyan követeli, hogy forradozzál érte míg élsz, és reá halj,
ha megszünsz élni, mert rokona vagy! Már nekem jó barát, jó szomszéd az
emberem, s rokonom is csak úgy, ha egyszersmind ama kettő a jámbor!
Nyájasan szövetkeztek az új szomszédok, s Gyula kipattanván titkával,
hogy mihelyt az illés fogja engedni, nőt hozand a házhoz, derűlten
fakadozott örömében az öreg báró. Azt kikérem öcsém, hogy itthon én
legyek az öröm-atya, s a mennyekzői ebéd azon diófák tüzénél főjjön meg,
mik végett Valkayval és Legulival annyit pörlöttetek, s miknek még ma
fejszét vettetek, hogy száradhassanak, s mennyekződön rossz jóslásu
füstöt ne adjanak.
Gyula szivét nyájasan illeté az öregnek szives ömlengése, csodálá erős
lelkét annak, mit annyi viszály sem tuda elcsüggeszteni.
Ej mit édes öcsém! jó kedvemet csakugyan nem eresztém vagyonom közt csőd
alá. Kissé rossz számoló voltam az igaz, s ennek leginkább nevelőim
voltak okai. Soha fel nem tudták velem fogatni az algebra hasznait, s
innen jött, hogy az a + b = ab-t, tudós gyermekeskedésnek s hasztalan
betű-játéknak vélvén, sem hozzá, sem vele a számolás mesterségéhez,
kedvem hajlani nem birt soha. Édes öcsém, ha még valaha az ég egy pár
millió urává tenne – mert kivánásban miért legyek fösvény? – hidd el!
azonnal intézetet alkotnék hazánkban, melyben az iskolákból
kikerülteknek, a világ folyását, élet philosophiáját, a józan
háztartást, s pénzköltés hasznos mesterségeit taníttatnám. Ó mi sok
forrását dugnám be intézetemmel a világi élet boldogtalanságainak! –
Gyula javallást inte a bárónak. – Bizony megtenném öcsém, folytatá ez
szavait; ámbár a még csak óhajtás alatt álló kincsből rendesen
nagyobblelkűek szoktunk lenni, mint a már birtokunkba jutottból. Most
már akként vagyok, miként az egyszeri fösvény köpenyege, melyből kabát,
később mellény, s végre sipka lőn. De öcsém – itt szivére tette kezét –
a posztó hidd el jó szövetű, és nem durva!
Gyula gyermekeiről emlékezék. – Kegytelen tapasztalásom az a világban,
mondá a báró, hogy az ápolás és gondoskodás kegyelete, nem akar akként
terjedni fölfelé, mint lefelé önkénytesen hajol. Nem ritkák ugyan az oly
fiak és leányok, miként ezt az emberiség becsűleteért hajló vagyok
hinni, kik örömest visszaápolják szülőiket, s készek áldozatokra is
irántok; de rendesen nem találják el azt a kimélő gyöngédséget, melyet
érzékeny szülék ápolása kiván. Ez a viszony igen kényes, s mindkét
részről finom tapintat kell hozzá. Az öreg komolyan másba szakítá át a
beszédet.
Gyula sietett rendbeszedni bélteki dolgait s Harsag felé vevé
visszaútját, hogy Vinczéjét láthassa, ki még csak a jövő tavasz végével
készűlt átköltözni Kisrétre. Az öreg Gyomay számolgatott, Vincze
olvasott, Klárcsi pedig a várandó kis polgár számára szabogatott. A
boldog háznépre nézve ünnep volt Gyula érkezése.
Délután tiszteletére mentek a generálnak. Épen jókor! kiáltott ez Gyula
eleibe, vőfélyre van szükségem, s másnapra mennyekzőre hívta meg
vendégeit. Senki sem tudta a párt, s a generál titkolódzott azzal.
Sátorok vonattak az udvaron, s a generál foglalatos volt
rendezgetéseiben. Nekem, így szólt az ifjakhoz, szebb rész jutott
öregségemre, mint reménylhettem saját örömeim feldúlatások után, t. i.
részt vennem azok boldogításában, kiket szív vagy sors kötött hozzám.
Kár hogy ezen szép örömeket rendesen vagy csak gyöngén, vagy csak akkor
keressük, midőn már saját örömeinkből kiszorúltunk.
Másnap gyűlve volt már az úri násznép ott fent, s a parasztok ott lent,
a pap hivatalos öltözetben állott a szőnyegen, de még a nászpár nem volt
jelen. A generál kinyitotta oldal-szobáját s a bámuló Gyulának átadta a
menyasszonyt, hogy az esküvőre vezesse. Angelica volt ez, a
festészleányka, s a vőlegény – Porubay, esküdt jegyző a generál egyik
falujában. Egy tisztes asszonyság lépett ki velök a szobából, ki iránt
nagy tiszteletet mutatott a generál, s kiben Gyula azonnal azon nőre
ismert, kinek egykor Budán a hegyek közt vesztett jegyzőkönyvét
visszaadta volt, s utána Erzsike.
Nyájas komolyság ült az esküvő pár arczán, s csak az asszonyságon és
Erzsikén látszottak búnak és szenvedésnek jelenségei. Gyula az egész
szertartás alatt nem eszmélhetett fel bámultából, meg nem foghatván a
pár összekerűlését mindaddig, mígnek későbben Porubay e történet
előadásával világosította fel a titkot.
*
Létay altábornagynak, a hadi tanács tagjának, vürtembergi születésű
hitvesétől, egyik cs. k. herczegné udvari dámájától, ki korán elhala,
három leánya maradt. Két öregbike, kiket később báró Regéczy s a
septemvír vittek haza, úgy látszék öröklé atyjának nagyralátó, büszke és
borús természetét. Ezek el nem téveszték szemök elől soha annak szoros
latolgatását: mi illik, mi nem illik rangjokhoz? Székhelyi szokás és
udvari illedék valának nekik törvény, erkölcsben és viseletben. A
lánykák magában Bécsben is, hol állandóul lakozott Létay, kevélyeknek
tartattak. Majdnem egészen ellenetben állt velök a szép Jusztinka, a
harmadik testvér. Ez utált minden feszességet, magában vonúlt volt nagy
társaságokban; de annál nyilatkozóbb és bíztosabb kisebb biztosokban, s
gyakran a fontolatlanságig egyenes. Ilyenkor atyja mord szem-nyillal,
testvérei pedig kiméletlen gúnyokkal bünteték őt. Ezeknek nem vala
ínyökre Jusztinnak, mint nevezék, azon aljaskodása is, hogy
megfeledkezve magáról, mindenkivel hamar szóba eredt, cselédtől kérte
inkább mint parancsolta a szolgálatot, s nem bírta tulajdonává tenni a
magasabb tónt s illető rangtartást.
Ebben nem ismerek saját véremre, mondogatá gyakran borús felindúlással
Létay, ha Jusztinka ellen újabb panaszt hordának eleibe testvérei. Ezen
szavakban, miket gyermekei csak harag kifakadásának vettek, több fekvék
ennél. Létay sokat kínzá vala életében nejét azon gyanújával, hogy
Jusztinka nem saját gyermeke; ámbár ismerősi a boldogúlt nőt mint
erényest emlegeték, s innen szembetűnőleg mellőző vala többi két leánya
mellett iránta. Ezek híven osztozának atyjok hidegségében öccsökhöz, s
ez egészen kiszakított személy vala a család között.
Ezen mellőztetése azoktól, kik oly közel állottak szívéhez, a lánykának
különben is szilárd akaratát elmakacsíták, s ellennyomásokra ingerlék.
Minthogy testvérei a musikát szenvedéllyel űzék, őt nem lehete annak
tanúlására bírni; fel kelle vele hagyatni az órákat. Ellenben a festés
nem vala barátja nénjeinek, s így annál nagyobb Jusztinkának. E
szenvedély egyszersmind óhajtott elvonódás vala neki testvéreinek örök
gáncsai elől. Ezek nem kedvellék, miként nevezék, a fejcsüggesztő
olvasást; annál inkább kedvellé azt Jusztinka, s főkép az akkoron
eláradozott érzelgő regények, úgy magány-keresésének, mint érzékeny
szívének, kedvelt tápláléki lőnek. Korán túlságokra kapák ezek a
lánykának képzeletét, mind élet mind világ folyása felől.
A testvéri ellenkezés mindinkább nyilvábban mutatkozott. Ha közhelyre
vagy társaságba készűlt Jusztinka nénjeivel, kedve telt ezek ellenére a
legegyszerűebben öltözni; otthon a méltatlan bánással sértett cseléd
iránt még egyszer oly nyájas és leereszkedő volt ő. De az efféléknél
nagyobb gáncs volt, mind atyja, mind nénjei előtt, Jusztinkának nyers
egyenessége a társaságokban. Azok irányában, kiktől szívét eltolatottnak
érzé, minden parancsolás daczára is nem bírt palástoló lenni; s így nem
jöhettek úgy társaságból haza, hogy Jusztinka egy vagy más botlásért
feddést ne érdemlett volna atyjától és nénjeitől, kik ritkán is voltak
ellenei vádtól üresek. Mindezen vádolások nem annyira testvéri
gyülölségnek, mind azon kevély eszméletnek voltak jelenségei, hogy
Jusztinka sem akar sem tud becsületet tenni a Létay-háznak, ámbár
gyanítható vala, hogy homályos irígykedés is játszá szerepét nálok; mert
a szép nyájas Jusztinka, akaratlanúl is hódított a társaságokban,
homályt vetett büszke nénjeire, s az atyai házon kívül mindenünnen
jóakarat mosolygott felé.
Létay mind rangjánál, mind talentománál, mind a felség iránt többször
bizonyított hűségenél fogva nagy tekintetű és befolyású úr volt az
udvarnál. Ez arra kényszerítette őt, mire saját kedélyénél fogva is
hajló vala, hogy úgy nevezett nagy lábon éljen. Ő jó birtokú volt ugyan,
de nem gazdag, s így a felidegzett költekezés jó formán megrongálta
házát. Innen egészségbeli ürűgy alatt egy időre engedélyt eszközlött ki
az udvartól, falusi jószágára vonúlhatni. Az egész háznép kiment,
Jusztinka örvendve szívében, nénjei aggódással a falusi unalom iránt.
Nem is ok nélkül; a zajhoz, nagy társaságokhoz szokott leánykák, sehogy
sem lelheték fel magokat a falusi csendben. Sokáig öröm vala nekik az
est-borúlás, mely egy-egy unalmas napot zárt be, s aggódás a
reggelnek-nyilása, főkép a felől: mit kezdjenek e napon a mászó idő
ellen? De Jusztinka elemében volt künn, szabadabban járt kelt a
szabadban, festett, olvasott, s egy órácskáját sem engedé vala
éldeletlenűl által a múlásnak.
Vala egy rokona a Létay-háznak, Judith, már éltes özvegy, ki részint
nyavalygása, részint aggkora, részint szegénysége miatt, nem tarta többé
számot újabb férjülésre. Ez saját betegeskedésein alkalmat és kedvet
nyere házi orvoslásokhoz, miként ez azon időben még szokásban vala,
melyben rendes orvosok szűkét irgalmaskodó nőnép pótolgatá a hazában.
Különös tudománya és ügyessége vala Judithnak a fűszeres vizek
eresztésében, gyomor-cseppek, szemvizek, zsírok, kenőcsök készítéseiben,
s évenként újabb sor erőslevendula-, kapor-, zsálya-, rózsa-vizek, svéd
cseppek, keserű italok, csodatévő flastromok s a t. állíttattak hosszú
henger-üvegekben, tégelyekben és laponyokban, fel a falszekrényben.
Ezeket tűrhető jártassággal használá Judith a nyavalygó emberiség
számára, s ha tévede is olykor, szent és kegyes vala a szándék, s azon
közbízodalomban, melyet magának kituda vívni betegeinél, áldás vala ő a
köznépnek. Mert enyhítő vígasztalás a betegre nézve, tudnia, hogy nincs
végkép elhagyatva, s a halál előtt még bíztatva áll reménye a segélynek.
Judith mindenkor kész vala szekrénye bőségéből orvos-szereket nyújtani;
de ezeknél gyakrabban használa leereszkedő nyájassága és részvevő szive,
mikkel a beteget ápolá.
Judithot részint társaságul, részint kimélésűl, elhozatá lyányaihoz
Létay, s gondjaira bízá a háztartást. Jusztinka csakhamar
összeszövetkezék a szelid lelkűvel, kinél megpihenhete indúlataival és
kedvteléseivel, s kinél viszonvonzalmat talált. Segédűl adá magát hozzá
a gazdasszonykodásban, de főkép abban lele elégűlést, ha egyűgyü
gyógyszerei készítésében, gyógyításaiban, s betegei ápolásaiban, mikre
nézve a természeti hajlam ügyességre fejlett ki benne, segítheté Judith
szorgalmait. Ismerni tanúlá a fűveket, átirogatá magának Judith
jegyzeteit, figyelmes lőn több orvos-szerek iránt a vidékben,
mindenfelől összegyűjtögeté a hasznos orvosi tapasztalásokat, s
szenvedélylyel űzé ezen tudományt, mely kedélyével annyira rokon vala,
hogy maga is csodálni kezdé: mint nem nyilatkozék ez nála eddig is?
Létay agg ősi épületében, a nagy terem festése megromladozott, s ő a
régi helyébe új fresco-festést határozott. Megérkezett a festész, ki
művészi utazással járta meg az olaszhon jelesb városait, s azokból
valamint tudományt és ügyességet, úgy maga külsejére nézve is, finom
simúlást hozott hazánkba vissza. A fresco-festés ritkaság volt még a
magyar földön; Berky ezt a mesterséget, különös szorgalommal nyomozá
vala Rapháel, Bounarotti, Volterra, Mengs, és Maron remekeiből, s tört
ellesni titkaikat. Egy pár mágnási palotában szép jeleit adta immár
ebbeni ritka tökélyének, s Létay örűlt a fiatal művésznek. Csakhamar
suttogni kezdtek a szobaleányok a szép festészről, s annak kedveltető
módjáról, s udvariasságáról; magok a kisasszonyok is figyelők lettek
reá, s Jusztinka nénjei sem tagadhatták meg tőle a méltánylást; ámbár
benne inkább az utazottat és a külföldi mívelésű, mint a szép ifjat, és
kitűnő művészt látszottak becsülni. Jusztinka is újságvágyó lőn, voná őt
festői kedvtelése is, s megtekinté Berky dolgozását. Ez épen festékeit
vegyíté ekkor tégelyeibe, árnyéklatokat készíte különféle színekből, s
Jusztinka tudakolásira kész szívességgel tolmácsolgatott. Előadá a fehér
festék készítése módját, a testszínnek, korok és testek különbségeihez
képesti különbféleségeit; előmutatá cartonait, mik után rajzai a falra
jövendenek; és sejtvén a lányka festészi értését, művészi hév folyá el
előadásait. Jusztinka vágyat nyilatkoztata az iránt, hogy némi
kisérletet tegyen a fresco-festésben. A szíves ifjú kész vala erre, s
megtekintvén Jusztinkának némely dolgozásait, hogy erejét becsülhesse
azokból, egyikét könnyebb cartonainak átengedé neki, s friss meszeléssel
bevonván egy darab falat, nem annyira szembetűnő részén a teremnek, maga
utasításai után festeni hagyá a leánykát. A festés nem rosszúl üte ki,
de száradván a mész, több helyen más lőn a festék kiadása, mint
Jusztinka reménylé. Mosolygva igazított utána Berky, s figyelmeztette
őt: miként keljen előre kiszámolni a festékek munkálatait? Az épület
rondeljében, hol hamvas festést kivánt az öreg Létay, szerencsésebb
próbát tett Jusztinka, s Berky tüzet kapott oly szívesen lenni tanítója,
mint ez tanítványnéja vala. Festészi oktatások, ezeknek biztosságaik,
magány és kedvtelés rokonsága, aprónként nyájas ismeretséget szövének a
két fiatal között. Jusztinka megcsalá magát, művészi vonzalomnak és
rokonságnak tekintvén azt, mi immár kelő érzelem vala. Azt vélé ő, hogy
egyedűl festői kedvtelés vonja őt Berky dolgozásaihoz, holott immár a
szép s mívelt társalgásu és lelkű ifjú üle szivében.
Jusztinka szép recze-mustrákat kapott kölcsön. Máskor könnyen maga
másolta le maga számára azokat; de most valami édest sejtett abban, hogy
Berky dolgozásából bírjon valamit. Egy szócska elegendő volt ennek arra,
hogy szíves esenynyel fogjon a munkához, s nappal elfoglalván őt
fresco-festése, éjjel pótolja szorgalmát. Jusztinka bámult, a mint
harmad-napra Berky a kész mustrákkal megjelent. Szemérmesen nyúlt
tűpénzéhez a lányka, s fizetést akart nyújtani a festésznek, nagyobbat,
mint munka ért; de Berky oly szerényen esdeklett a kisasszonynak, hagyná
őt szolgálhatni csekély fáradságával, hogy Jusztinka nem meré, nehogy az
ifjú finom eszméletét sértse, a további kinálást megkisérteni.
Jusztinkának névnapja következett. Estve lekéretett az uraság a kertbe,
hol csinos világosítás lepte meg azt, mely egy jelentő ábrázolatot
jelesen tüntetett elő. Egy fiatal lyánkát szives nyájassággal öleltek a
grácziák, s háttérben a művészség istennője, a maga symbolai
kiséretében, hozta feléje a koszorút. Tetszett az uraságnak ezen
sziveskedés, ámbár mind Létay, mind a két öregbik leány, sokalva
mosolygották a hizelgést. De Jusztinkát, a figyelmes művész iránti hálás
jóakarat és szivesség foglalák el, s bájos képekkel lopák meg éjjeli
nyugalmát. Szép álmai körülte lebegének, s ezentúl vonzani kezdé őt
minden, mi a fiatal festészt érdeklé. Berky azon cartonában, mit
Jusztinka másola, a boldogságot festé vala. Egy fiatal lányka, ártatlan
örömmel szedegete hímes réten virágot; markában kevés vala a tépett, de
siető léptei és mohó tekintetei előtt, ingerlő bőségben viríta a
tépni-való. Jusztinka érzé most, miként a festésznek igaza volt; mert
kis jelenben és nagy reményekben, ő is mi boldog vala most!
Napok teltek el úgy, hogy a szivek kölcsönösen égtek egymásért, de szóra
ajakra nem adták érzeményeiket. Jusztinka minden regényes hangulatú
képzete mellett is, nem hajlott épen semminek venni a rang korlátait és
születés javait; innen lelke előtt még semmi komoly és elhatározott
czél, a festészszel kezdett szívjátékban meg nem jelent. Festésnek szine
alatt forgott ő Berky körül, kivel mindig vala kérdeni vagy
közleni-valója. Az ifjú nem fogyott ki sziveskedéseiből; szem, tekintet,
figyelem naponként biztosabbak lettek; de naponként némább a száj; főkép
az ifjú búsongó néha, és Jusztinka elfogúlt gyakran. Egy ünnep estéjén
Berky mandolint vert a kertben, Jusztinka benne sétált fel s alá, s bár
miként ovakodott is, mindig közel estek hozzá fordúlatjai. Most egy szép
vadrózsát kivánt a leányka leszakasztani, az ángol osztályban álló
bokor-tetőből, nem messze Berky ültétől; de a rózsa magasan ülvén,
Jusztinka föl nem érte azt. Berky látván a sikeretlen ipart, előpattana,
lehajtá a gallyat, leszakítá az óhajtott virágot, s szerény szivességgel
nyújtá azt a lánykának által. Lelkes nyájassággal fogadá ez el a rózsát,
s észrevévén, hogy Berky kezét megvérzette a tövis, kirántá
zsebkendőjét, s beköté azzal a sebet. Berky pirúlva vonakodott,
csekélylette a sérelmet, de hagyta még is a maga körüli édes