A Bélteky ház: Tanregény (2. kötet) - 02

meg előtte? Nem fogja-e sértésűl venni azon csekély figyelmet, mit
személye iránt bizonyítandok? Ezt sugallá belérzete, s egy pár nap kínos
határozatlanságban habozott.
Azonban győzelmet vőn ezen Bodnár, egy oly okra bukkanván, mely a
kétkedést teljesen eloszlatá. Bizonyosok vagyunk-e, úgymond ő, hogy
Laura meg nem tagadandja kezét, ő, a sokaktól imádott? Nagy csillogó
készűletek szemet fognának nyitni mindenfelé, s kosár esetében gúnyt és
mosolyt idézni elő. Most a szándékot csak ketten s az illető család
fogjuk tudni.
Ezen oknak kivánt lőn a sikere. Arra, hogy a világ nyelve felibe
emelkedjünk, nagy lélekerő kivántatik, mely különösen az agg kornak, ha
ez a fiatalnak érzelmeibe vegyűl vissza, ritkán szokott lenni sajátja.
Uzay rendbe hozá szekerzetét, cselédjét és magát, miként azt sebtében
teheté, s Bodnárral átrándúla Türére, szép reményt vagy kosarat hozni
vissza.
*
Az öreg Türey, falusi nemes gazda volt, kinek szerte a hazában, számos
mellék-darabjai találtatnak. Ősei nyomdokain szántogatta szűk földjeit,
kevés szorgalom után, nagy reményekkel várt aratást és szüretet, s ha
csalatkozott azokban, nyugtan okozta a mostoha időjárást. Neje szintúgy
gond és aggodalom nélkül vitte a napi rendet, mát úgy mint tegnapot
vivé, és holnapot viendi. Békés egy pár volt önfalai között, miként pár
madár a fészekben, nem bolygatván elégűlését egyébb, mint gyönge
óhajtás, hogy bár kissé vagyonosabbak volnának. Két gyermekökért
óhajtották ezt is, kik minden reményök és kevélységök valának. Ők magok
szokva voltak a szűkhöz, s önkörökbe vonúlva, nem bántotta őket a hiú
terjeszkedés; de a két gyermeket örömest szánták volna valami nagyobbra,
s ezen czélból a kevés jövedelemből, önfeláldozással költöttek
nevelésökre sokat. Kornél kényelmesen s csaknem rangja felett tartatott
iskoláiban, s az atyai ház szűköléseiből mit sem érzett. Kivánságai,
olykor a kissé ferdék is, ritkán maradtak teljesűletlen. Ezek nem
kevéssé viselék meg a szülék vagyonságát, naponként tágúla nálok a köz,
jövedelem és kiadás között, s vagyonkájok hóként olvadozék. De most
Kornél pesti ügyvédnek esküvék fel, s mint immár szárnyra-kelendő, közel
hozá szüleihez, nagy reményeik teljesűltét. Egyike is vala Kornél Pest
legügyesebb ügyvédeinek, nem megvetendő tudomány mellett, kitünő vala
emberbánási ügyessége és simasága.
Első gondja volt Kornélnak, magáról fogalmat adni a világnak, s ezt
természetesen oly kedvezőt, milyet csak adnia lehete. Szobáját
válogatott bútor-darabok ékesíték. Szemet-ragadó olaj festmények fedék
annak falait, s minden magas ízlésre mutata abban, hogy a megkereső
felek, jó eleve tisztelő indúlatokkal lepettessenek meg. Az alatt míg az
ifjú ügyvéd, jegyzeteket tőn ügyeikben, hangás óra mulattatta őket, vagy
a szekrényen felhalmozott irás-nyalábok vonák magokra bámúló
figyelmöket, látván, hogy a kezdő ügyészke már is oly igen meg van
terhelve pörökkel. De Kornélnak főkép azokra szegellett gondja, melyek a
háztóli kimenésre tartoztak. Ruháit Pestnek első szabója, az utolsó
ízlés után szabá mindíg, s hiúságának kedves tápláléka vala az, ha mások
mintákul vevék köntöseit; mely tisztelet, kivált ha falura mene ki, a
classicus csinosságu ifjúnál épen nem vala szokatlan; mert Kornél olyan
vala mindíg, mint tokból kivett nürnbergi árú-czikk.
Tartani is látszék ő erre valamit; mert leginkább nagyranguakkal szerete
társalogni. Vele egyszőrüek közt szivesen dicsekvék ismerős mágnásokkal,
kiket ilyenkor biztos kereszt-neveiken emlegete. Minden nagy
eseményekbe, mik körűlte történtek, miként előadá, kisebb vagy nagyobb
mértékben befolya, vagy legalább ő tudá leghitelesebb kútfőkből azokat.
Innen úgy ismerteték az ifjú, mint ki szerepet készűl játszani a
világban, örömest fogadtaték több tekintélyes házaknál és társaságoknál,
miknek forgottságánál többnyire lelke tuda lenni.
Sehol sem vala azonban Kornél kívántabb, mint a szépnemnél. Ez lévén
óhajtásinak s kedvteléseinek legkedvesebb tárgya a tág teremtésben,
szíve, esze, és minden iparja, körűlte forgott minduntalan. Annyira is
halada e részben ügyessége, hogy nem egy nő-szívet hoza immár dobogásba,
s közönségesen a szépnemre veszélyesnek tartaték. Ő, a különben férfiak
közt, nehogy közönségessé váljék, kevés szavú, ömledező vala a szépek
közt, s mindig tuda nekik csekélységet hozni elő, mely fontosnak, bohóst
mely okosnak, és hízelgőt mely igaznak véteték.
Víg enyelgő, éber tréfa-űző vala ő a szépnem körűl, azt tapasztalván,
hogy tíz leány-szív megadja magát addig játszva, míg egy, komoly
ostromlással. Ezen szép tulajdonokhoz járúla a szépnem iránti örök
figyelme, udvarisága, s külső tetszetes formája, ámbár ezen utóbbin,
mint nembaráti megjegyzék, az éldeletnek már némely dúlásai látszatának.
Ezen fő kedvtelés mellett, vala még egy másik vonzalma is Kornélnak,
tudniillik a játékszín. Sokan úgy vélekedének, hogy amaz szűlé ezt is;
mert Kornélnak folytonosan váltogatott ismeretségei valának a
színművésznőkkel, s annyi bizonyos, hogy inkább mulaszta egyebet el,
mint a színjáték óráját.
Mindezen kedvtelések, miként gondolhatni, költségbe telének; innen nem
vehetni Kornélnak rossz néven, ha pénzforrásait telhető csergedezésben
tartni törekvék. Ebben sem vala ő kontár, s nézetei előtt, háttérben még
biztatólag álla, sok lejárt vagyonú ifjaink és férfiaink vég reménye – a
gazdag nőszülés. Kissé felidegzett véleménye lévén az ifjúnak önbecse
felől, nem csodálhatni, ha e részben drágán kívánta magát elalkudni, s
vevőül egykor valami gazdag árva leánykát, ki után semmi részben ne
kelljen várni, óhajtott magának. Azonban ezt, mint játékszín barátjához
illik, bölcsen csak a kárpit leesése korára halasztotta; mi sem tiltván
őt, hogy addig a közbeeső felvonásokban, más kedves szerepeit
játszogassa.
Laura már gyermekkorában sokat igért. Ritka szép idom termetben és
arczvonásokban, tűz és elevenség mozdúlatban, szóban és indúlatban,
lángész és forró szív, valának azon tulajdoni, mikkel mindenkiben, ki őt
látá, figyelmet és részvétet támaszta. Magasztalások özönlötték el, hol
szüleivel megjelent, s azok közt gyakran vigyázatlanul ejtettek is. Az
éber lányka mohón fogá fel ezeket, s míg a jámbor szülék lágysága kéjjel
legele azokon, ez ártalmas hiúságot szíva belőlök. Csalatkozik és árt
az, ki gondatlan beszédeire nézve a gyermeket gyermeknek tekinti, s
ennek ártatlanságát veszi mentségűl vigyázatlanságának. A gyermek ha nem
ért, bizonyosan sejteni fog, s a titok vagy rejtély homály, még
ingerlendi tudni-vágyát. A kis Laura kedvezőleg tűne ki társnéi közől; e
kitűnés, mihelyt azt sejteték vele, ipart szűle nála még inkább kitűnni,
s ez később némi elbizakodott büszkeséget, mely lelkének alapjellemét
nem mételyezé ugyan el, de hiúságát szinte veszélyes fokig emelé.
Szüléi, kiknek ő szemök fénye és kevélységök vala, mit sem tagadhatván
meg tőle, gondolatlan kedvezéseikkel, még több táplálékot adának ennek.
Jókori szerencse vala az, hogy nagynénje magához vivé fel Laurát
Pozsonyba nevelni, s miként igéré, kifejteni a lánykának magasztas
tehetségeit.
Laura mintegy tízenkét éves lehetett, midőn a falubeli kántor háza egy
éjjel leégett. Az éltes férfiú mindenét benvesztette s három gyermekével
inségre jutott. Laura megjelent szüléivel reggel az égés helyén. A
kántort egy állva maradt kormos faldarabnak dőlve találták, lantjával
kezében, nyugtas csenddel pengetve és hanggal kisérve egy dalt, melyből
csak e két verset tarthatá meg Laura:
Dühös Vezúv ha szórja lángjait,
Az égfelé füst, hamv gomolyg,
S lángzó folyam pusztítja tájait:
A vad s madár riadva bolyg,
S mint űzetett fut és repűl,
Bátor helyen mígnem megül.
De szirt-lakó sas nem riad velek!
Fenten hová nem ér a vész,
Ott, hol villámot űznek a szelek,
Megáll, s a torkolatba néz!
Szirt sassa a vidor kedély,
Alatta zúghat a veszély!
A gyermekek a holt üszkök közt turkáltak széjjel a ház helyén, keresve:
mit lelnének még haszonvehetőt? Pusztulás, látható insége a családnak,
aggtalanságuk a gyermekeknek, de főkép magasztos nyugalma az öregnek,
ritka megható jelenetek valának Laura szüleire nézve, s Laurának is
gyöngéd lelkét csodásan meghaták azok.
Dallal mulatozik kántor úr? kérdé szánakozva Türey.
Szokásom, tens úr, jó és rosz érzelmimet, dalba önteni ki mellemből.
Amazok nyernek hangjaimmal, mert mintegy közlöm általok örömemet a tág
természettel és emberiséggel; ezek pedig fúlánkot vesztnek, mert
hangokba csalatnak fel szív mélyéről, a bánat fojtó sóhajtási, s a lélek
elámúl a dalra bújának kínjaitól. Hangja van embernél és oktalan
állatnál, úgy örömnek mint bánatnak, s a hanga csak egy kis illést és
rendet alkot abban. Gyermekségemben korán árva maradtam, testvér
öcsémmel, kit még bölcsőben hagyott anyánk. Ennek ápolása és ringatása,
az én gondommá vált. Az unalmas kötelességet és időt dallal csaltam,
űzögettem. Ezen kis szükség s tán született kedvtelésem is, a hangok
országát mindinkább kedvesebbé tevék előttem. Lantot szereztem előbb,
mert ez legolcsóbb hangszer vala szegénységemnek, húrjaihoz
alkalmaztattam, mint tudtam énekemet, s daljaim közt mondhatom, gyakran
boldog király voltam. Kedvtelésem választatta velem állapotomat is.
Orgona-húzónak szegődtem azért, hogy közel állhassak a kedvelt
hangokhoz, s közelebb simúlhassak módhoz és alkalomhoz muzsikát
tanúlhatni. Behízelegtem magamat a jó orgonistához, s gyarapodtam
oktatása alatt. Megkisértettem későbben, mert szigorú pályám elég
alkalmat nyújtott reá, hangszeremet és énekemet, miként hajdan,
gyógyszerűl használni unalom ellen, gyógyszerűl használni a lélek
szenvedései ellen is; néha, mert kinek nem jutott jó órája is? énekeltem
öröm elkapásai ellen is – s mondhatom, mindezekben soha sem siker
nélkül. A lélek ezáltal bizonyos emelkedettségre szokik földi
viszontagságok felett, s egy bájos képzeti világot alkot magának, mely
örök összehangzásban áll vele, és pótlékot nyújt neki, a valódi
salakélet olykori disharmoniájaért.
Türeyék illetődve valának, Laura tüzes képzetét pedig bájos merengés
fogá el. Szüntelen füleiben hangzának a kántor dalának megtartott
versei, apródonként kitalálgatá ennek minden hangját és énekelé. Ő
különben is, miként könnyű madár a zöld galy között, örökké dalokkal
csengett a ház körűl, s hajlékony kellemes hangjaiban, mindenki már
korán sejtheté a benne fekvő művészi hajlamot. Ez és a könyörűlet, arra
birák nem igen gazdag szüléit, hogy ajánlást tegyenek a szegény
kántornak. Ez pártfogók közt felosztá gyermeke kettejét, maga pedig a
harmadikkal a Türey-háztól kapá élelmét és apróbb segedelmeit; miként
Laurát zongorában és éneklésben oktatá. Láng volt a lányka lelke,
kedélye és hajlama ezekre, s bámúlandó haladása azokban. Hangászati órái
lőnek legkedvesebbjei a napokban, hangjai mellett felejtett mindent maga
körűl, mi különben nyugtalan lelkének nyájas mulatozás vala. A kántor
művészi kedvtelésével, együttragadá rokon érzelmű tanítványnéja lelkét
is, s mintegy ifjodni látszék kebles művészete közlésében; Laura pedig
ritka tehetségeivel csakhamar felibe halada tanítójának, főkép a
művészet magasabb tündérvilágában. Laurának muzsikai talentuma, még
ragyogóbban fejlék ki Pozsonyban nagynénjénél, a hangászat-kedvelő
Szentjóbnénál.
Uzay nem vala kelletlen kérő sem Lauránál, sem szüleinél. Az elsőre
nézve csaknem várt ideál vala ő, korát kivéve, melyen azonban az épen
minden szerelem nélkül pihenőben állott szív könnyen túltevé magát.
Laura oly férjet óhajtott, ki mellett zajlakodásoktól ment legyen, ki
szabadságát lánczokba ne verje, s tisztelésért viszontiszteléssel,
figyelemért viszonfigyelemmel fizessen. Mindezeket feltalálni remélé
Uzayban. Szüleire nézve pedig a nemzetséges és vagyonos vő, Laura
bölcsője-óta, kedvesen ápolt óhajtás vala. A két gyermeknek némi
aggodalmát, egy Uzay által hitbérűl ajánlott összegecske könnyen
súlyegyenbe tevé; s így mi sem állván az összekelésnek ellent, Uzay
csakhamar haza vivé, boldog lakába szép nejét.
*
A haladt ősz már téli napokat váltott, s havas fergeteg szállongott a
levegőben, a mint a menyasszonyi társzekér megérkezett. Gyula enyhítni
kivánván bent az idő zordonságát, egy főt másolt Rembrandtól, Károly
pedig átellenben példány után irogatott. Kopogtatás esik az ajtón, s egy
szöszke fitos orrú szobaleány, köszön be, leteszi Gyula ágyára a kézben
hozott laponyt, szós elevenséggel panaszkodik rossz út és idő ellen, s
kezdi mindenkép otthonivá tenni magát a szobában. Egy pár percz alatt
tudni vala kénytelen Gyula, hogy ő az új úrnénak megbízott szobaleánya,
kit annak testvére, Kornél ifjú úr is megbecsűl, s a cseléd mint illik,
megtisztel; mert ő nemes személy, s nem épen felejtett tárgy a másik
nemnél. Miként látszék, ez utóbbinak bebizonyítására, leoldá ázott
kendőjét nyakából, hogy azt a fűlt kályhánál száríthassa, s hófejér
vállat tüntessen Gyula szemébe; szép szőke fürtjeit lebontá, s terűlni
hagyá amazon, hogy majdan csinosabb rendbe hozhassa azokat. Gyula
lepetve vala, s nem tudá: mit véljen a szokatlan jelenetről? miként
kezdjen szabadúlni alkalmatlan vendégétől? A gyermekhez fordúla, s
utasítgatá irásban tett hibáit; de ezeket Nina is látni kiváná; majd
festésébe merűltnek akara látszani, de Nina egyik neme vala a
művész-barátnéknak, s oly nyájasan hajla a festő felibe, hogy ez a
zavartól nem viheté ecsetét.
Ó mily gyönyörű festmény lehete amaz! kiálta Náni egyszerre, s egy a
falon függő képre mutata, kár hogy kissé magasan függ. Nem lenne-e
tanító úr szíves, székről láttatni azt velem? Ily szép kérést, új
leány-vendégtől megtagadni némi illetlenség fogott volna lenni; Gyula
fojtott kedvetlenséggel tőn széket a lánykának. Ez felálla reá, de a
képet igen megakará vizsgálni Nina, gebeszkedék közelebb férhetni ahhoz,
a szék inogni kezde, Gyula, hogy veszélyt távoztasson, megragadá azt; de
az egyensúly már el vala vesztve, s Náni könnyű sikoltással rogyék hátra
Gyula karjai közé.
[Illustration: Nina egyik neme vala a művész barátnéknak…]
Ajtó nyílék, s Türey Kornél épen akkor lépe be, midőn Gyula szép terhét
földre leemelé. Zavarodása fő fokra hágott, mert Kornél arczán oly
mosolyt sejtett, melyben lealacsonyíttatását érzette, s ezt még inkább
nevelte azon hanyag figyelmű tón, melylyel Náni kifordúlta után az ifjú
úr vele beszélgetett. Kornél majd minden körűlményeire a háznak
szétárasztá a beszédet, csodálkozni látszék oly terjedt birtokosságán
sógorának, mit összevont háztartása jelenségeiből közel sem gyaníta.
Majd a két gyermek felől tudakozódék, s Károlylyali rövid hízelgése
után, ki siete ismerkedni Cilivel, kit, miként mondá, csak pillanatokig
láthata gróf Rákosynál. Gyula kedvetlen volt, leült festését folytatni,
de ecsetje nem haladt, irásba kezdett, de tolla elállt; egy szóval:
felforgatott volt belsejében. Náni újabb podgyásszal lépett be
szobájába, s hely után nézeglett a szobában széjjel. Édes
leányasszonyka! szóla hozzá kissé élesen Gyula, úgy látom, téved a
szobában. Ez az enyém, s természetes, hogy velem szobaleány nem
lakhatik.
Náni ütközött, s kissé bizonytalan képet mutatott e szókra. Én csak
addig véltem, mondá fél nehezteléssel, míg helyre verekedünk. Kornél
úrfi.
Szintúgy át fogja látni mint a leányasszonyka, hogy fiatal nő személy,
nőtlen ifjúhoz nem hurczolkodhatik.
Náni fitos orrocskája felduzzadt erre, szótlan hevességgel kapta fel
behordott tokjait, laponyait, s kirohant velek az ajtón. Gyula
megkönnyűlt kimentével, de borús maradott. Új változás, ha
kedvetlenséggel köszön be, jót nem hagy reményleni magáról. Gyula is az
új házi asszony után, több efféléktől kezdett tartani.
Uzayt az alatt szokatlan kéj lepé körűl. Nem minden szívdobogás nélkűl
hozá ő agg lakába fiatal nejét haza, s szorongva lesé ennek beléptével,
tekinteteiből az első benyomásokat. Örömére azokat biztatóknak lelé. Az
okos menyecske elégedett vala mindennel. Az első napokat szorgalmas
kedvvel tölté csinosgatások között, s ezeket oly józanúl és izléssel
tevé, hogy Uzay alig ismere önszobáira, bútoraira, s önházában
meglepetett vendég vala. Laura, a mint készen vala, igéző nyájassággal
hordozá meg őt a változott szobákban, eleibe adá mindegyiknek
rendeltetését, s Uzay, miként gondolni lehet, igen is elégűlt vala
mindennel, nem ügyelve arra, hogy ezen elrendelés által, ő maga egyedűl
csak a nagy ebédlőre szoríttatott, melynek tág üregében azonban, minden
apró kényleteivel együtt bőven megférhetni reményle. Jótevőleg hatott
reá a mindenünnen feléje mosolygó rend és csin, s nyugosztalá az, hogy
Laura nem pompában és csillogásban látszék kedvét lelni, hanem egyedűl a
csinosságban, mi szenvedélye vala. Cili szívesen segíte szeretett
mostohájának, s reá nézve nyájas új világ derűle fel a háznál, Türey
köztök segített, tanácsolt, enyelgett, és hivalkodott; mindegyike szép
jelenben élt, s még szebb jövőt remélt az új viszonyokból.
Majdnem egyedűl Gyula volt a háznál, kit ezen remény nem biztatott.
Türey az út és érkezés anecdotái közt, nem mulasztá el besúgni Laurának,
Náni oly rögtön tett hódítását a tanítón, a kendőtlen vállat, és az
elvesztett súlyegyent. Náni a nem kevéssé hiú és bosszús is,
kétértelműleg s épen nem mentve Gyulát nyilatkozék; az eseményhez,
miként szokott, fejtések, tolmácslások, megjegyzések, jóslások, és
vélemények járulának, miknek kivonatai és hatásai Gyulára nézve nem
legkedvezőbbek valának. Laura hajlott a tanítót, testvére és Nánija
után, jó eleve úgynevezett jóféle madárnak tartani, s mosolygá, miként a
jobban értesített szokott, ha Cili Gyulát magasztalá, a jó leánykának
könnyű csalatkozását.
Gyula már az első asztalnál sejté gyanú alatti állását s e méltatlanság
őt büszke szótlanná tevé. Nem keresé az alkalmat maga mentegetésére, azt
tartván, hogy a ki igen mozsdik, szennyet érez magán. Ő, a különben
szíves mulattató, ki vala most sodrából véve, s elvonúlva kerűlé ki Uzay
és Cili iparjaikat, bevonhatni őt beszédbe és vígságba. Az új
vendégeknek, azon szíveskedés és öröm közt, melylyel a háznál
fogadtattak, kedvetlen vala ezen komolykodás; Kornél kevély
fontoskodásnak, Laura pedig színeskedésnek hajlott azt venni. Gyula a
maga részéről, szintúgy elégületlen vala az érkeztekkel; különösen, maga
sem tudá miért? átallá azt, hogy Kornél igen is foglalatos vala Cili
körűl. Ily különös fonákságban telt el néhány szomorú hét; innen
óhajtott volt Gyulának azon alkalom, mely őt kissé a háztól eltávolítá.
Uzay, egyik távolabbi jószágából, kedvetlen levelet kapott a tisztjétől,
melyben ez közbirtokosok közt támadt s elintézni való ízetlenségeket
jelentett. Egy pár ezek közül sürgetős volt, s Uzay zavarban: kire bizza
ottani dolgait? minthogy házi ügyvéde betegen feküdt. Gyula kapott az
alkalmon s ajánlotta magát. Másnap szekérre ült oly korán, hogy még
mindenki szunnyadt a háznál, egyedűl Cili volt már fenn, gondoskodni úti
szükségeiről. Siessen vissza kedves tanító úr! sipegé nyájasan a szives
leányka, s jó kivánásokkal ereszté őt útjának.
Vidáman haladtak a lovak, s derűlt Gyula is, hogy kihaladt
kedvetlenségeiből. Azonban egy homályos keserű érzetet nem nyomhata el
keblében még is. Kornélnak rólai balitélete, kevéssé érdeklé őt,
minthogy tőle mintegy eltolatni érzé magát; de annál inkább fájlalá a
Lauráét, kinek szép tulajdonaitól a tiszteletet meg nem tagadhatá.
Tűrhetetlen kín, félre értetnünk azoktól, kiket szívünk tisztel, s
mellőztetnünk azok által, kikkel rokonságot érzünk keblünkben!
Délután megfordúlt az idő, tömött fellegek verődtek össze a láthatáron,
s már alkonyat felé oly sűrűen esett, mintha természetet és utazót el
készűlne az ár borítani. Gyula egy állásba hajtatott be, mely
csárdájával együtt, az útfélen, erdőség tövében állott. Csakhamar
megtelt amaz, menedékre siető utazókkal és fuvarosokkal. Egy úri utazó
érkezék még, s beküldé inasát helyet nézni szekerének az állásban; de ez
tele volt már, s kedvet nem mutatott senki összébb szorúlni az
ismeretlen végett. Egyedűl Gyula nem nyughatott. Különösen világ
polgárának nézett ő minden utazót, ki a világ és emberiség jóakaratjára
nem csak számot tarthat, de mintegy követelheti is azt. Félig tehát
nógatva, félig parancsolva, szoríttatott össze néhány kocsit és lovat, s
a hely csakhamar kész volt az idegennek számára. Behajtatott ez,
kiszállva szekeréből hálás szivességgel fordúlt köszönetet tenni
Gyulához, ki egy mécsnek bágyadt világánál, örömfakadással ismert kedves
barátjára, Vinczéjére benne.
Zajos volt a viszontlátás öröme a barátok között, öleléseik forrók és
lelkesek. Karöltve mentek be a csárdába. Vendégszobája ennek el vala
foglalva, ivó-szobája teli vendéggel és lármával; nem vala tehát
ifjainkra nézve egyéb hátra, mint a csárdás szobájába vonúlni, ki ezt
maga ajánlá az uraknak. Gyula itt tekintett először figyelmesebben
barátja szemei közé, s elijedt a rajta történt változáson. Vincze
halvány arczát megvoná a soványkodás, szemei beesettek valának és
tüzetlenek, s egész alakján kínos epekedés látszék dúlni. Egymás
ellenében fogának ülést, s Vincze előadá barátjának a maga történetét.
*
Vincze bánatát csalogatá eleinte új szolgabírói hivatala. Lelkesen töre
megfelelni hivatásának, s maga eleibe czélúl tűzé ki: felfogni ennek
szellemét, körét, határait és behatásait az állomány és emberiség köz
dolgaiba. Csakhamar örömmel sejté, hogy bár csekély fényű is hivatala,
de épen nem csekély fontosságú, s jót tehetni, ha szív óhajtja ezt,
enged, s alkalmat nyújt minden kis köröcske. Jó szíve, szelid kedélye,
segíték őt korán ellesni hivatalának legszebb oldalát, melyet a bírói
közbejárásban és békéltetésben talála fel, vagy feltalálni véle.
Közbenjárni úr és jobbágy között, békéltetni gyűlölt ellenségeket,
egyeztetni károsan perlőket, értesítni tévelygőket, utasítni egyűgyüket,
általában mindenütt béketűréssel oldani előbb a csomót, mint erőszakosan
ketté metszeni azt, a nyomott emberiséget inkább baráti nyájassággal
segítni jogaiba vissza, mint zajoskodó bíráskodással, mely gyakran még
messzebb ejt a czéltól, beerőltetni őt azokba – ezek valának Vincze
tisztviselői szempontjai és irányai. Ezekhez járúlván kitartó szorgalma,
nem sokára áldott atyja és kedveltje lőn Vincze a maga járásának, s az
érett, lelkes és józan fiatal férfiút mindenki tisztelé.
Mindezek szunnyaszták eleinte Vincze hő szerelmét; de az érzékeny szív
nem hagyja egykönnyen kisiklani a maga jogait. Vinczének egyik
tisztviselő barátja házasodék, s őt hivá meg vőfélynek. Az új pár kéjes
boldogsága, melynek tanúja vala, felkölté keblében Klárcsi utáni
epedését, mely súlyos betegség gyanánt foglalá el szívét és eszét.
Merűlt lőn puszta lakában, elszórakodott a társaságokban s unatkozó
hivatalában. Nem tűrheté tovább kínos állapotát, s a mint egy
társaságban Klárcsinak kérőt rebesgetének, kocsira szökék azonnal,
szemrehányást téve önmagának, hogy eddig kedvesével mit sem tudata maga
felől, s őt mintegy feledni látszék.
Gyomay nem vala otthon, Klárcsi pedig szokása szerint beteget látogata,
a mint Vincze Harsagra érkezék. Fendobogó szívnek kéje villogott a
lányka szép szemeiben, a mint hazajöttével kedves ifjára ismert. Heves
öröm bájosan küzdött a szűz szeméremmel nála; amaz unszolá, ez tiltá,
karjai közé rohanni. Vincze szintúgy habozva merede állásába; egy
bizonytalan meghajlás vala minden mozdúlata. Veronka sejtve jelenlétének
alkalmatlanságát, kifordúla, s Vincze forrón szorítá kebléhez a rég nem
látott, de mindig epedve óhajtott kedvest. Új nyilatkozások, új
fogadások pecsétlék régi szerelmöket, feledve vala kiskorig minden gát
és viszontagság, feledve az egész világ; gond, aggodalom és jövendő,
elfúladának nálok a jelen bírás bájos boldogságában.
De Veronka belépett, s foszlott a szép ámulat. Aggódva adá ez eleikbe,
mi csekély remény-sugár világít szerelmökre. Busongó arcza, még többet
hagya háttérben sejtni, mint mit előada, s Klárcsit ez annyival inkább
aggódtatá, mert bizonyos vala abban, mennyire kedvelli őt jó nénje, s
mily szives, mily boldog maga is, ha öccse örömeit valamiben
elősegítheti; tapasztalá, hogy egyedűl neki él ez, hogy öccsét búsítni
saját kín reá nézve, s innen méré azon gyászos kénytelenséget, mely azt
még is tenni őt erőlteté.
Vincze szerelmétől hevűlve előterjeszté viszont a maga reményeit, és
szándékát, hogy hazamentével azonnal ostrom alá fogja rimányaival
szüléit. Ő kedves sikerrel biztatá magát, lelkesedése megkapta a szelíd
lánykát is; de Veronka hallgatott, nehogy kétségeivel sértse a
szerelmesek kurta örömét.
Vincze haza útjában meglátogatá Kárayt s dolgában őt kéré meg
közbenjáróul. Teve a jó férfiú mindent, de szólamlása épen azon
időpontban esék, melyben a septemvír háza legkevésbé vala szívezve
elfogadására. A septemvírné ez alatt keresztes-dáma lőn, mi is a
nemzetség reményeit jóval fölebb hangozá. E mellett fiok számára
kicsinált szerencse vala a Kamara-elnök egyetlen leánya, s nagy
tekintetű szüléknek és nemzetiségnek ivadéka.
Káray kérelme elutasíttatott, s Vincze a kétségbeeséssel küzdött.
Elméjében nem egyszer fordúlt meg azon gondolat, hogy körűlményeiről
lemondjon, s magát azoktól és szüléitől függetlenné tegye, és csak
önszívét kövesse, mely egyedűl Klárcsi bírásával lehet boldog. Olykor
elég erősnek is vélte magát erre: de ily föltételek nem bírtak megérni
lágy szivén. Engedékeny kedélye csak szenvedni tudott, nem ellenállásra
keménykedni. Ily küzdésben szemlátomást hervadt a deli ifjú, arczának
rózsái hulladoztak, és szemeit sinlesztő bánat fátyolozta. Szüléi látták
fioknak hervadását, s a septemvír nem minden aggodalom nélkül az
egyetlen fiúnak vesztését; de az asszony mulékonynak és csak átmenőnek
állítá a szerelem hagymázát, s oly nagynak a fiokra mosolygó szerencsét,
hogy ezért némi kis tűrés és szenvedés, épen nem lehet nagy áldozat.
Gyomay sokáig nem tudta igaz okát leánya hazaküldetésének; a septemvír
nyájas levele hálás ámulatban tartá őt. De Szögváry, ki a szomszédban
lakozék, meghordá új nejét, Pólit, a rokonos házaknál, meg Gyomaynál is.
Itt, miként gondatlan beszéd szokása vala, kiejté szájából a titkot, s
Gyomay szemölde és szíve elborúla. Elzárá ugyan szem elől megsértett
büszkeségét, de keblében annál mélyebben dúla az. Átereszté elméjén az
ősöket, kik nemzetségéből fénylettek a hazában, keresztűl rokonságát a
septemvírnével, s a fúlánk mindig mélyebben bocsátkozék szívébe. Lássuk
mivel tartozunk egymásnak! szóla borúsan. Most kétszeres iparral láta
osztályos peréhez a septemvírék ellen, melynek költségei nem erőlteték
őt most annyira, minthogy egyik bányája, jól kezde valahára fizetni. A
pört nyertesen vivé keresztűl a királyi táblán, s minden órán a
hétszemélyesnek itéletét várhatá.
Ezen körülmény nem csekély aggodalmat szüle a septemvír házánál. Az
úrnál inkább, mint az asszonynál; ezen utóbbi bizakodván férje befolyó
tekintetében is. Édes szivem! így szóla a septemvírné, a mint őt férje
ebbeli aggodalmaira figyelmezteté, öntől magától hallám, miként
hazánkban a perlés, kétes tengereni hajózás; az, hogy jó időben eveztünk
ki és kedvező szelekkel vitorláztunk, korán sem biztos kezesség arra,
hogy jól fogunk kikötni. Bírák kezében van a hármas szigony, mely
tengerek felett parancsol. Ha a törvény útján nyerni birtunk, csak
azért, mert az igazság szempontját ügyesen tudtuk biráinknál magunk felé
fordítni, úgy vélem, nem gázoltunk sem törvényt, sem igazságot.
Értelek szivem, felelt a septemvír, s míg hazánkban nem betűje áll a
törvénynek, hanem szabadon áll peresre, ügyvédre és bíróra nézve,
szellemet tolmácsolgatni ki annak szavaiból, nincs is egészen
igazságtalanságod. Kivált a bírónak itélete előtt tág térmező áll,
melyben minden emberi gyarlóságaival, ütődés nélkül bolyonghat. De
Gyomay pörével más a dolog. Minden oklevél mellette harczol, míg mi a
magunkéival legfölebb is csak időt nyerheténk, mely csiga-mászással bár,
lejára valahára még is. Én egyezkedésen kívül más menedéket részünkre
nem látok; ehhez pedig, a mennyire Gyomayt ismerem, csekély a remény!
Az asszonyt kedvetlenűl hangozá ezen előadás, de még érzékenyebbül sujtá
őt egy más esemény. A kamarai-elnök érdemei és szép tulajdonai,
kedvezőleg jegyzettek valának az udvar előtt. Segíték őt a birodalmi
városbani egybeköttetései is, s ő az elhalt cancellár helyébe, Bécsbe
szólíttaték fel. Újabb fényes körűlményei, s fejedelem előtti
kedvessége, divatba hozák házát, s tárgyul tevék kisasszonyát, a