A Bélteky ház: Tanregény (2. kötet) - 07

csodálkozásaikat. Ilyenkor természetes lett az, hogy egy részről
tudakolások, másról utasítások tétettek a szorgalom minden ágaira nézve;
s egy fűvesi ünnepély sem múlt el a nélkül, hogy a rokon vendég hasznos
ismeretet ne vitt volna gyarmati rokonától haza. Büszkeség ennél, és
követés amannál, majdnem csodákat tőnek néhány év alatt, a generál kis
uradalmában.
Ezen kívül e lelkes emberbarát, köz éléstárakat építtetett a szükség
ellen, s kórházat a nyavalygó szegénység számára. Mindent csekély
kezdeteken alkotott eleinte, s miként szükség kívánta, terjedezett
azokkal. Így lőn, hogy néhány év alatt helységeiben nyájas udvarok
fonódtak alkalmas házak körűl, s ablakról nem sértette szemét, s nem
búsította szívét a generálnak, sűlyedt tekintetű és rongyosan kullogó
jobbágy.
Ezen szorgalomnak híre ment a hazában, fel egész a trónig. Ha
szomszédok, vidékiek látogaták a generál intézeteit, nyájasan hízelgett
ugyan ezen figyelem a lelkes férfiú öneszméletének; de a mi édes reményű
örömmel töltötte őt, az volt, hogy terjednek köz üdvű eszméi, s a példa,
miként szokott, sikeresebben fog szerte hatni, mind ezer szemlődési
oktatások. Ez volt egyik kilátása, mely őt a herczeg érkeztében is
örvendezteté; úgy hitte tudniillik, hogy a nagyok ügyelő szeme jótékony
nap a kelő növényre, a serkedő szorgalomra nézve, s vídám tenyészést önt
el azon.
Klárcsinak és Veronkának bő rész jutott a készűletekből, egész napokon
át volt dolguk a generál kastélyában. Ez jótevőleg vonta el Klárcsi
figyelmét saját szívének érzelmeitől; valamint a cselédnek és
jobbágyságnak örvendő figyelme és szíveskedései is, mikkel már előzve
tisztelék jövendő úrnéjokat, nyájasan hízelegtek a lányka lágy
eszméletének. Érzeni vala kénytelen, hogy itt is mosolygó remények
csüggnek elhatározásán, hogy hozandó áldozatja itt is boldogítni fog.
Ez vala azon időszakasz, melyben ifjaink a generálhoz behajtatának.
Halkót nála találák, ki most a fejérnépnek, a sütemények alá czifra
papírt metszegetett. Klárcsi épen a herczeg leendő szállását rendezgeté,
a mint szekerök bezördűle. Megállott a lányka szívverése, a mint a
vendégekre ismert, majd ismét sebes ütésekkel zúdult meg az, sejtve,
hogy itt a kisértés kínos végórája.
Gyomay borús vala és hideg, szótlan az ifjak iránt, annyira, hogy a
generál is, ki rokonságukat tudá, megütközék benne. Veronka, féltő
szorongattatási között, tapodtnyira sem hagyá szeme elől testvérét, hogy
minden nyilatkozásoknak eleit vehesse; maga fogadá el és szolgáltatá az
ifjakat, mikre Klárcsi jelen hangulatában nem is fogott volna lenni
képes. Az ő szíve újra küzdé most a vesztés csatáját, újra vérzének
annak felszaggatott sebei. Lelkére tódulának egyszerre a múltnak
boldogsága, s a jelennek kínjai.
Annál nyájasabb vala vendégei iránt a gazda. A magyar szíves
vendéglátás, különben is egyik jelleme vala a generál szívének, mit
ifjaink iránt annál vonzóbban gyakorla, hogy a lelkes, s utazás által
több oldalúlag kimívelt ifjakkal nem lehete nem kedves a társalkodás. A
generál meghordá gazdaságában őket, megmutogatá nekik kezdő, vagy már
folyamatba jött vállalatait, s örvende azon, hogy bennek több részben
oly értőkre talála, kik tudják: mit miért kell becsűlni? s úgy jót, mint
rosszat különválasztva feltudnak szinte forrásokig kisérni. A lelkesre
nézve nyájasabb érzelem, értők által apróságokban gáncsoltatni, mint
nemértőktől általában csodáltatni; amazok gyalázva emelnek, s
magasztalva nyomnak ezek.
Gyula lelke kényben úszott, miként Columbé úszhatott, midőn a sejtett
újvilágra kihágott. Felköltve, s teljes ragyogásban látta itt maga előtt
állani a lelkében szunnyadt szép ideált, teljesedve szép álmait,
létrehozva nyájas sejtéseit. Keble büszkén dagadozott a generál új
alkotásira. Érzetei kiemelkedve a jelennek szűk köréből, századokon
keresztűl terjedeztek előtte. Csupán egy homályos lappangott köztök,
mely fanyarúl ülte szívét: az, hogy nem ő vala az első, hogy
megelőzteték szép tervei kivitelében; nem ő lehete a szerencsés alkotó,
s számára már csak a követés ösvénye álla nyilva. Gyönge nesze az
irígységnek fészkelődék mellében; de nem sokáig boronga ez lelke körűl,
jobb eszmélete csakhamar megadá lelkének józanságát.
Ó hogy az ember, legnemesebb szándékában, érzelmében is gyarló bír
lenni, s el nem felejtkezhetik ön kis személyéről soha? Nem gyáva
jelensége-e az önzésünknek, ha honunk javát csak azon föltétel alatt
óhajtjuk, hogy általunk történjék az, s mi ragyoghassunk mellette? Oly
szűk-e az ösvény jó hazám boldogításához, hogy mással meg ne férhessek
azon? vagy csak egyetlen viszen-e hozzá, hogy nekem ne jutott legyen már
több tapodni való? A generál egy fáklyát gyújtott meg a maga vidékének,
gyújtok én róla mást a magaménak, s többeket szerte a hazának! – Nyugodt
lőn keble, kéjjel telt el a látott javításokra, és tisztelettel a
generál iránt.
Vinczének leginkább az tetszett a generál házánál, hogy minden inkább
rendre és alkalmasságra volt intézve annál, mint fényűzésre, melynek a
generál épen nem látszék barátja lenni. Magok a herczeg elfogadására
tett készűletei is, csak annyit vőnek fel a fényűzés czikkelyeiből,
mennyit a szoros illedék elkerűlhetlenné teve. Fényűzés, úgymond a
generál, oly országban, melynek még nemzeti gazdasága nincsen, vagy
ennek forrásai még dugúltan állanak, nem vihet egyébre, mint
szegénységre és erkölcs-romlásra. Én azt épen olyannak tekintem
hazámfiainál, mint betegnél az orvos által kiszabott életrendszerek
általhágásait. Valamint azon egész gyógyszertárak sem segíthetnek, míg
hibás és káros életrendszerét nem változtatja, vagy legalább korlátolja,
úgy szegény országot sem fognak gazdagúlásra segíthetni más eszközök,
mielőtt veszélyes fényűzését korlátolja.
Csalatkoznám, megjegyzé Vincze, ha nem a lábra kapott fényűzés tenné azt
nálunk, hogy kevesebbre érünk, telünk a közjó körűl.
Helyes, mondá Halkó, s tán miatta nincs már ma annyi barátságos vígalom,
annyi mulató tanya, mint hajdan. Ezeknek költsége, gondja, már ma
terheli a gazdát, mik miatt inkább szenvedőleg van mulatságaiban, mint
résztvevőleg. Hajdan jókedv volt első tál étek a mulatozásokban, ma már
pompa állt helyébe, utolsónak jő amaz, ha egészen ki nem marad belőlök!
– Vincze azonban nem nyílhatott meg egészen a generál intézményeinek.
Lelke Klárcsinál lebegett, és saját bús körűlményei körűl. Homályos
csüggedés borongott benne, óránként inkább meggyőződvén a felől, hogy a
generál minden tekintetben, kivévén kort és szerelmi jogot, méltóbb nála
Klárcsi birtokára. Ezen gondolat több ízben arra birta elhatározását,
hogy végkép lemondjon róla; de ily kétségbeesett elhatározásban
maradhat-e remény fentartás nélkül az esengő szerelem?
*
A herczeg érkeztének napja felderűlt, s a generál pompa-ruhában
lovaglott fényes kisérettel eleibe, egyik faluja határaig, melyen
keresztűl jönnie kellett. Két sorban állott ki a nép ünnepi köntösében,
zöld galyakkal kezében, mozsarak szegeztettek ki a határszélre, s
mindkétnemű urasággal tőlt hintók várták a nagy vendéget, hogy bemenetét
pompás kisérettel fényesítsék. Szónok volt rendelve a győzelmi kapu
mellé, melyen zászlók, dobok, fegyverek, mint hadnak czímjei, álltak
felrakva. Készen vala minden, s már csak maga a nagy vendég hiányzék,
ki, nem tudni mi okból? remény felett késni látszék.
Végre egy a kiküldött lovas kémek közől, előnyargalt, jelentni a
generálnak, hogy érkezik a herczeg. Helyére rándúl mindenki, s az érkező
kocsiknak tétetnek a tisztelkedések, és elfogadás szertartásai. Hangzik
az «éljen», lengnek a levegőben a zöld ágak, durrognak az ágyúk, a
szónok siet a herczegi hintóhoz, mondja a betanúlt beszédét, s nyájas
választ nyer reá; de a generált csodálat fogja el. Nincs herczeg!
helyette a segédje, s más főrangú tisztek ülnek a hintóban.
Ismered barátom herczegünket, így szól ki egy régi bajtársa az ülésből.
Megtudta, hogy pompával készülsz fogadni őt; azonnal kedve jött, mint
szokott, egy kis tréfát csinálni belőle magának. Nekem kelle felvenni
rangját, ő pedig korán más uton indúlt meg egy csézán Harsag felé. Ezóta
alkalmasint házadnál vár bennünket.
Úgy is lett. A herczeg behajtatott kopott kabátjában és agg csézájában,
a generál kapuján, hol őt összetódúlt nép várta, s kaczagta, hogy minden
ügyelés nélkül besimúlhatott. Klárcsit és Veronkát tele munkával találta
az asztal rendezgetése körűl, s mint orvosa a herczegnek, űzte tréfáit
velök. Veronka szivessége csakhamar megnyílt előtte; kipanaszlotta ez
neki melbeli szenvedéseit, s testvére merűltségét futólag főfájással
mentegette. A herczeg gyógyszereket hordott elő, melyek illő köszönettel
fogadtattak; de Klárcsinak nem akart egyebet rendelni, mint egy fiatal
szép kapitányt a herczeg kiséretéből, kiről sok jót, szépet tudott
mondani. Klárcsi búsan mosolygotta meg a tréfát, s hogy megszakítsa azt,
a herczeg ételbeli ízléséről tudakozódott. Az orvos oly csodás étkeket
horda elő, hogy a gazdasszonyok homlokait veríték kezdé verni, látván,
hogy a herczeg különös ízlését, már kész ebédjökkel épen nem találák.
Zajlás esék és robaj, hogy jő a herczeg, s látván az orvos az ablakról,
hogy érkeznek hintaji, két felől karjára ölté a házi lánykákat, s
leindúla velök a lépcsőn, eleibe a népnek és ház urának. Tréfásan
tolakodtak fel ezek, tréfás komolyságú beszéddel fogadta őket gazdaként
a herczeg. Derűlten takarodott be vendég és gazda, s a víg tréfa oly
kedvet alkotott mindkét részről, milyet fényes szertartások nehezen
fogtak volna derítni.
Engedjen meg tréfámnak, édes Rónapatakym, így szóla bent a teremben a
herczeg. Ismeri szokásom, én a régi vagyok most is. Feszes szertartások
élét veszik úgy örömnek, mint fájdalomnak; azért gondolatom szerint csak
ez utóbbira kellene azokat használni, s amarra nem soha. Egyébiránt ne
búsúljanak édes szépeim, ily szókkal fordúla kaczagva a zavartan álló
lánykákhoz; a herczeg, emberségemre mondom, minden jó étket szeret, mi
csak a természet két országából kikerűlhet; a harmadikból pedig, úgy
hiszem, a són kívül egyébbel nem fogják őt vendégelni.
Az alatt Gyulát és Vinczét is szép öröm érte, mely nyomott szíveiknek
nyájas enyhűlet vala. Az álorvos szép kapitányában, Ongay Józsira
ismertek, ki fojtott szívvel kisérte herczegét Harsag felé, hol egykor
Máliban mennyét, üdvét bírta. Felszakadozott sebekkel ölelé meg egymást,
az első fogadásnál a volt atya és vő, s idő kelle reá és erő, hogy urai
lehessenek ki-ki törő bánatjoknak. Ennélfogva Józsinak is nyájas ír vala
a baráti viszontlátás öröme. Lelkesen váltogaták az ifjak öleléseiket.
Azonnal külön vonódék a három barát, hogy tanútlan nyilatkozhassanak.
Kölcsönös biztatások, remény-adások, ezen jótékony ömlengései a
barátságnak, és öröm iránti szíves fogékonyság, ezen kedves tulajdona az
ifjúi kornak, hamar felderíték ifjainkat, felűl bús körűlményeiken.
[Illustration: Két felől karjára ölté a házi lánykákat…]
Az ebéd víg volt; mert a herczeg jovialitása száműzött minden
feszességet. Kiki mintegy felfüggesztni látszott kiskorig azon saját
érzelmeit, melyek vígságot gátolnak, s utánomlani a herczeg és gazda
szép kedvének. Gyula eleintén ütközék, a mint az ebédlő terembe lépe,
mert Szögváryt pillantá meg Pólival a vendégek között; de Szögváry
minden elfogúltság nélkül, megfogá neje kezét, és az asztalnál Gyula
mellé erőlteté őt. A féltés, úgymond súgva, csak előhetes házasok közé
való; nálam az igen restelt indúlat. Gyulának, maga sem tudá miért? nem
tetszék e nyilatkozás, s eleinte mind ez, mint Póli elfogúltsága, mi
rajta szembeötlő vala, kedvetlenűl feszíté szabadságát. Azonban
aprónként oszlott idegensége, eleinte szaggatott, később vonzalmasabb
beszélgetést font szomszédnéjával, régi szebb érzelmeinek olykori gyönge
viszhangjaival is vegyűltet. Enyhűlt Póli is, ámbár az ebéd vége felé,
mindinkább nyugtalanabb pillantatokat vete férjére, kinek tréfaűzései és
czélzásai perczenként szabadabbak levének.
Gyula kimélve kérdést fona be szavai közé: miként van elégedve női
sorsával? mert régi kedvesének megvonakodott arczáról, és vesztett
vidámságáról, nem sok jót vala hajló remélni. Póli nem panaszkodék: én
úgymond, hajló vagyok azt hinni, hogy azon feleség, ki legkisebb
alkalommal is, kész panaszokkal állni elő férje és házassága ellen, nem
érdemes jó sorsra és házi boldogságra. Ily panaszok ellen legbiztosabb
gyógyszernek tartom azt, hogy a nő szorossan kapcsolja lelkét a
jelenhez, és ahhoz a mi van, és ne epedjen kínzó képzeletében az után,
mi tán lehetett volna. Jó atyámnak bizony nem épen foganatlan
vigasztalása az, balesetekben, hogy még rosszabbúl is járhattunk volna;
mert mire nincs példa az életben? Engemet körűlményeim és nem szívem –
gyönge pirúlással szólá ezt Póli – adtak férjhez, nagy reményekkel nem
váltam el az atyai háztól; s így már előre birtam azt a szükséges
tökéletet, melyet számos nő csak küzdés után vív ki szívének. Férjem a
jobb emberek közől való, s ha egy kissé több finom tapintatot óhajtnék
társalgásainak, másokért óhajtnám azt, nem magamért, kivel telhető
figyelemmel bánik.
Pólinak ezen kimélő szavaira, nem a legnyájasabb tolmácslat vala azon
szembetűnő aggodalom, azon gyakori pirúlat, melyet Szögvárynak növekedő
gondatlanságai vonának arczaira. Azzal menté férjét, mert mentenie
szükségessé lőn, hogy a barátság, otthoni szokásai ellenére, könnyen
megszokta őt ily vígságokban feledtetni, s egy pohárral megtoldni
szokott italát. Gyula látá, miként nem szállhat nyomasztóbb érzés
keblünkre, mint az, ha hozzánk tartozóinkat, azok előtt, kiket
tisztelünk, szégyenelni vagyunk kénytelenek. Ilyforma érzés látszék
borongni Pólinak lelke körűl.
Terjedt a beszélgetés; mert Veronka közel ülvén Pólihoz, a szó csakhamar
gazdasszonyi tárgyakra fordúlt, s Gyulának alkalmat nyújtott, ezekben
különös jártasságot sejtni Póliban.
Nagysád a mint látom, kedvteléses gazdasszony?
Az vagyok, felelé Póli. Ohajtnám, hogy minden nő, ki a nagyvilágban nem
lelé fel szíve vágyait, külön kis világot alkotna magának háza körűl,
mely apró gondjaival, csalja, szórja és altassa ezeket. Foganatosb szer
ez a panasznál, s némi becsültetést is von maga után, minthogy egyik
rendeltetésünket tölteti be velünk. A naponkénti foglalatosságok rendje,
ha jól végeztük azt, nyájas örömet nyújtogat, ha nem zajost is, csakhogy
némi óvakodást kiván, nehogy a gazdasszonyi gond aggodalommá váljék, és
apró rendetlenségek, mik minden háztartással járni szoktak, nyugtalan
indúlatoskodást okozzanak.
Én úgy vélem, mondá Gyula, hogy a gazdasszonykodás ott is hasznos kis
világ lehet, hol a nő szíve vágyai a nagyvilágban teljesedést nyertek;
előző szerűl az ellen, hogy újabb vágyak után ne csapongjon lelke, és a
feltaláltakat közelebb és nyájasabban simíthassa élethez és köréhez.
Úgy van, viszonzá Póli, igazán kedves szer leend ez mindenkor. A való
jelene igazi tulajdona a nőnek; ebben élni, kelni, munkálni, ezt
nyájasan simítni a fölcsapongó férfi-kebelhez, szép sajátú köre neki,
mely előbb-utóbb egyik nemét nyújtja a nyugalomnak és elégűlésnek. Én
legalább részemről azt tartom, hogy csak a gazdasszony mondhatja a
házánál azt, hogy otthon van; mert csak ő vele állhat nyájas viszonyban,
háztája, tagjai, bútorai és háztartási rendje, melyben kicsinyben alkot
és fentart.
Ezen napot arra fordíták a generál nagy vendégei, hogy intézményeit
meglátogassák. A herczeg szakértő megjegyzéseket tőn gyakran ezekre; de
általában meg vala elégedve mindnyájával. Leginkább azt szeretem
birtokában, édes Rónapatakym, így szóla mosolygva, hogy számos hízásnak
eredt parasztot látok benne; mi alkalmasint biztos jele annak, hogy nem
rosszúl áll dolguk.
Másnap a fűvesi paraszt ünneplet tartatott, fényesebb szertartással
most, mint máskor szokott. A herczegnek különös kedve telt ebben; éber
gyönyörrel szemlélte a parasztság egyűgyű mulatozását, tánczát, és
játékát. Szép csapatja az emberi nemnek a magyarság! így szóla a
generálhoz. Nyájas vegyűlete tetszik minden mozdúlatában az ázsiai
komolyságnak és európai könnyűségnek; mi nem válhatik belőle, ha egykor
álfény és utánzás helyett, valódi fény és míveltség, s több közszellem
szálland közibe! Én a magyart úgy nézem, mint idei jó termésű bort, jó
hordóban, jó pinczében; csak évek zamatja hiányzik neki, hogy felséges
itallá legyen. A generál nemes hazafiúi hévvel hagyá közel remélni e
boldog időpontot.
Estvére a generál, kastélyában tánczot rendele, hogy a vidék ifjúsága
óhajtozásinak is eleget tegyen. A herczeg szintúgy barátja a
nyugalomnak, mint jó kedvnek, nem hagyá helyben a bál rendeleteit. Azt
tartá, hogy az egészség fő jó az életben, s mi szükség azt ok nélkül
ostromolni? Tegyünk a nappalból éjt, ne pedig az utóbbit rongáljuk,
mondá; berakatá a terem ablakait, gyertyákat gyújtata, s ekként előzve
az estét, megkezdeté a bált. Csakhamar teljes lőn az ámulat, renge a
padozat a tánczosok alatt, s így mitsem mulasztva az éj nyugalmából, s
még is eléggé kifáradva, korán nyugalomra siete mindenki, mert a herczeg
korán reggel indulni készűlt.
De a generál nem nyugodott; mély gondok hánykódtaták lelkét. Egy esemény
a nap folyamában, dúlva riasztotta fel szép nyugalmát. Fűvesen különös
kéjjel mulatott a herczeg; e pusztácska a maga kiességeivel, leginkább
vonta magára tetszését. Mi szépek, mi jótékonyak intézményei, édes
barátom! így szóla az egész társaság előtt a generálhoz; de ha mindezek
idegen kezekre jutnak, ki felel arról, hogy az új birtokost is hasonló
nemes tűz fogja hevítni? Fiú, fiú kellene ezekhez, ki a szép birtokkal
együtt, örökölné lelkét is az atyának?
S mi múlt el abból, mit óhajtni méltóztatik a kegyelmes herczeg? szóla a
generál egykori bajtársa, ki valamit sejte a ház körűlményeiből; nem
koros az ember, míg fiatal a szív.
Ej mit! felele a herczeg, korán sem vélve, hogy fúlánkkal szúr, nem
korunkba valók immár az efféle szív-botlások. Ott állunk már mi, úgy-e
édes Rónapatakym? hogy a lánykák már nyilván is megmernek csókolni
bennünket. Édes titokban esett az valaha hadnagy-korunkban!
A herczeg játszó szavait, úgy vette nagyobb része a társaságnak, miként
azok adattak, víg nevetkezéssel tréfának; csupán az illetőkre hatottak
azok különböző érdekléssel. A generál búsan ütközött meg lelkében
rajtok. Egyszerre kifejtve állott előtte azon homályos nemjavallás,
melyet nősülése iránt, magában titkon sejte; kifejtve idegen nemjavallás
által, melyet tisztelt szájból, tisztelt társaság által, minden
ellenvetés nélkül elfogadtatni hallott. Ehhez járúlt Szögvárynak is egy
gondolatlan szava. Külön simúlt ez a társaság közől a generálhoz, s
tudakozta a csodálkozótól: ha menyasszonyaért jött-e Harsagra Vincze? A
generál nem érté a kérdést, s felvilágosítást kére. – S nem tudta volna
még nagysád, mondá Szögváry, hogy Vincze és Klárcsi régi szerelmesek,
sőt miként hallám, féljegyesek?
A generálnak hályog esék le szeméről. Egyszerre tisztában láta mindent,
mi eddig homályban vala előtte. Megtudá egyszerre fejteni magának
Klárcsi változásait, meg Veronka aggodalmas felvigyázásait, a két leány
szembeötlő szorongatásit, midőn az ifjak megérkeztek, Gyomaynak Vincze
iránti hidegségét, és más sok körűlményeket, mik eddig rejtély valának
neki. Mindezek sajnosan csapák meg a generál lelkét. Szíve nyájas
fonalakkal kezdé vala ismét magához szőni az életet, s e fonalak újra
szakadának! bájokkal kezd vala az élet mosolygni eleibe, s ez újra
beborúlt előtte! Ismét borzasztó magányba érzé tolatva létét, s ez érzés
fájdalommal tölté meg keblét. De a nemes férfiú megemberlé magát; még
szürkület előtt kész vala elhatározásával: visszalépni s összekötni a
szerető szíveket. Majd később átallotta, hogy oly barátságtalanúl lépett
közikbe, borzadozott azon gondolattól: mily közel vala ahhoz, hogy a
másét rabolja el, s miként magát vádjaival kínzani szereté, az ifjúi kor
jogait agg korához bilincselje! Elhatározása azonban, bár fájdalmas is
volt az, egészen megkönnyítette szívét. Másnap korán indúlt a herczeg.
Nyájasan vett búcsut a generáltól: egy pár hétre, ha megengedi édes
Rónapatakym, így szólt, visszajövet újra itt termek. A szíves gazda
mellett, igen vonnak vissza a Harsag feletti szép bérczek is; szeretnék
vadjaikkal egy kis háborút.
A generál szívesen elfogadá a szerencsét, s a herczeg a maga követőivel,
számos hintók és lovagok kisérése mellett, tovább utazott.
Ugy szokott lenni, hogy jobban megnyomúl szívünk, ha az, eltüntével azon
közbeszökött körűlménynek, mely őt bújától kissé elcsalá, ismét egyedűl
marad bánatával. Elszóró robaj után mindig nyomasztóbb, visszavonúló
csendje a szenvedésnek. Ilyenek valának most a generál, Vincze, és
Klárcsi érzelmeik. Mindnyájan szorongva tekintének a közelgető kifejlés
eleibe.
A generál, mint rögtönös kivitelekhez szokott férfiú, érzé itt is, hogy
a cselekvés őt illeti. Ösztönzé őt erre gyöngéd belérzete is,
melynélfogva szemrehányásokat tőn magának, hogy az ártatlan ifjú pár
miatta szenved; azonban bizonyos homályos szemérem tiltá őt, magával
Vinczével ereszkedni nyilatkozásokba. Ismeré a két ifjú szoros
barátságát, s innen arra határozá magát, hogy Gyulától nyerjen a
dologban bizonyosságot. Gyula a barátság hevével adá ezt; lángoló
színekkel festé a generál előtt Vincze és Klárcsi egymáshozi
szerelmöket, Vinczének sikeretlen kisérleteit, múlt és jelen kínjait;
előhorda mindent, mit barátja javára foganatosnak reméle; s a szívből
jött szavak szívhez szólának. A generál határozása szilárd lőn, miként
lelke vala.
Teendő első lépésnek látá itt: tudatni a lányka atyjával azt, hogy
egyáltalában visszalép, s mátkájáról, ki másé, lemond; hogy így fonalát
messe nála minden reménynek, mely Vincze szerencséjét gátolhatná. De ezt
kimélve kiváná tenni, nem lévén ismeretlen előtte Gyomay büszkesége.
Drága uram bátyám! így szólítá meg az öreg Gyomayt, oly órában, melyben
csak ketten valának együtt; oly érdemes atyához szólok, ki mint tudom,
szívén hordozza gyermeke boldogságát. Igen hálásan köszönöm azon hízelgő
bizalmat, hogy nálam vélé azt feltalálni szeretett leánya számára. Nem
is volt szívemnek forróbb óhajtása, mint az, hogy Klárcsika boldognak
érezze magát velem, s nyájasan is játszodtatott egykorig a szép remény;
de ámulásom gyönge pára volt szép hajnalon; eltűnt az, s utána búsan
kellett látnom, hogy azon kincs, mely után kezemet kinyújtám, már előbb
másé vala, még pedig a legszentebb jogon másé, a kölcsönös szép szerelem
jogán. Kedves uram bátyám! mint lelkes magyar, szintúgy érezni fogja,
miként én éreztem: mi ezen felfedezés után a kötelességem? Az, hogy
tisztelt Klárcsimról fájdalommal ugyan, de szilárd elhatározással végkép
lemondjak, szerető édes atyjától pedig, atyafiságos barátsággal
esdekeljem, hogy tovább jó gyermeke boldogságát ne halassza, ne gátolja,
s a szerető pártól atyai áldását ne vonja meg.
Véletlen vala ez ostrom Gyomaynak; merőn szegzé szemét maga eleibe, néma
szoborként álla kissé helyzetében, majd hevesen megkapván belépő
Klárcsinak kezét: méltóságos uram öcsém, így szóla a generálhoz,
szívesen köszönöm leányom iránti jóakaratját. Ez most, a botor, sokat
veszt; de atyai gondom leend, hogy többé ne veszítsen, atyai gondom:
megvédi őt további szemtelenségek ellen. Utóbbi szavait nyilazó szemmel
ejté Klárcsi felé, s elragadá ezt magával. A generál feltevé magában,
hogy délután maga megyen által, még egyszer szólni az öreggel.
Gyomay haza ért leányával, ki zúzott érzelmei közt, mikép kés alá
vonszolt bárány követte őt. Ismered leány, kinek képe ez? így szólt s
egy élet-nagyságban festett kép eleibe vonszolta Klárcsit. Szép Gyomay
Ilona volt ez, ki egy pár századdal ez előtt, számos kérők közt pártában
maradt, kikosarazván jegyesét is, a kiért lángolt, csak azért, hogy ez
egy társaságban tézni merte őt a menyekző előtt. Ily nemes büszkeség
lakta hajdan a magyar szűzek kebleit; ne feledd te is leány, hogy téged
kilöktek, miként gazon szedett gyermeket szoktak; mert ha te feledni
tudnád is, nem feledem én! Klárcsi nem tudott gondolni mást, mint mély
búját, nem óhajtni mást, mint nyitott sírt, hogy belefeküdjék lenyomó
fájdalmával!
Délután átment a generál, megkisértni mindent, mit egy gyöngéd szív
sugalhat, mely jóakaratja mellett nemesen vádolja magát. Emberismerő
kiméléssel rakta Gyomay eleibe: mivel tartozik ő gyermekének, ki lágy
lelkével, kedélyével boldog lenni, s boldogítni született; mivel
nemzetségének, melynek Klárcsi utolsó csemetéje? Előadta Vincze jeles
tulajdonait, azt, mi méltatlanúl lakol ő szülei hibájaért. Kifejtegette
azon szép reményeket, hasznokat, miket ezen egybekelés igér; s midőn
mindezek nem akarának szívet hatni Gyomaynál, egy levelet ránta ki melle
mellől: magam állok, így szóla, nekem rokonom nincsen, csak azok e
világban enyéimek, kiket szeretek, s kik engem szeretnek; engedje meg
drága uram bátyám, hogy azok iránt, kikhez majdnem igazságtalan levék,
helyrehozhassam azt, mi helyrehozható. A generál átnyújtá
ajándék-levelét, melyben keresett vagyonának egy részét Klárcsinak és
Vinczének köti le menyekzői ajándékul.
Méltóságos uram öcsém! felele Gyomay, neheztelnék, ha nem ismerném és
tudnám, hogy jó szíve játszodtatja. Kincs- és birtok-vágy nem vala
gyöngém soha; még akkor sem, midőn több is elkelt volna házamnál. Most
azt az egy hitvány lánykát – mert magamnak és Veronkámnak marok
napjainkat már nem is számolom – úgy vélem, már bátor fedél alá hoztam.
Gazdagság nélkül ellehet a magyar nemes ház, de nem becsűlet nélkül. Azt
akarom, leányom, utolsó csemetéje a Gyomay agg nemzetségnek, azon
háznál, melyhez egykor vitetni fog, ne csak tűrettessék, hanem illően
becsültessék is. Magyar nemes hajadonnak szerencséji lehetnek a
házasságban, de nyújtott kegyelmei nem; hacsak uralkodó házakba nem
emeltetik. A septemvír háza, kegyelmet akar osztogatni házamnak;
köszönöm, de el nem fogadom. Tisztes párta nem nyom annyira, mint
gyalázatos főkötő. Leányom marad, míg illőt nem mutat számára a
gondviselés!
A generál nem tágított ostromaival; de az önfejű öreg sziklai
keménységéről, sikert vesztve pattogott minden ostrom vissza. Búsan tért
a nemes lelkű férfiú az ifjakhoz vissza, kik vele együtt végkép
vesztettnek tartottak mindent.
Hiszed-e már barátom, mondá Vincze bágyadtan hajtva Gyula mellére fejét,
hogy van szív, melyhez nyitó kulcs nem találtatik? Ez a hajthatatlanság
Klárcsi atyjában –
Ritka tünet, felele Gyula; de hiszem, hogy van kulcsa ennek is, csakhogy
ráakadni nem tudunk. Büszkeség van sértve Gyomaynál; míg ezen sebnek ír
nem nyújtatik, sikert veszt minden megkisértés, vagy hagyjunk időt, míg
beheged az.
Vagy míg én és Klárcsi, sírba epesztjük magunkat! mondá Vincze.
A generál figyelmessé lett Gyula szavaira, s egyszerre egy gondolat
villant keresztűl lelkén. Azonnal vidorodni kezdett, s az ifjak nem
tudták: mit véljenek a nyájasabb változásról? Miként nem örömest hagyjuk
szenvedő szíveinket remény-sugárka nélkül: úgy ők is szívesen hagytak
fenn egy gyöngét a magokéi számára.
Kedves közbeszövet vala most Halkó a generálra nézve, ki a zajtalan
vígságot kedvelte, s úgy vélekedett, hogy csak mételyes szív zárkózik a
víg órák elől. Elszóró enyhűlettel telt el egy pár nap ezen
vígság-művésznek társaságában. Előhordá ez, jártában keltében felszedett
újdonságait, miknek ő egész tárháza vala. Felolvasá, vagy mondá a
különféle alkalmakra írott verseket, szónoklatokat, epigrammokat, mikkel
és kótákkal úti-iszákja rendesen tömve vala; ömledezék víg anekdotákban,
szójátékokban; közbe-közbe nyájas dalokra pendíté hangszerét. Egy
szóval, oly nyájasan foglalatoskodtata minden főket és szíveket, hogy
ezek, gondra, búra körében nem érkezének.
*
Egy hosszú termet lépett be a generálhoz, s Gyula azonnal reá ismert
Porubayra, kivel a fogadóban jött vala össze.
Isten hozta professor urat! kiáltott a generál, s megrázta vendége
kezét; hogy mint van?
Szokom fejérnépem közt az újabb világhoz, domine illustrissime! felelt
Porubay, s papir-nyalábokat rakott elő.
Festményeket hozott professor úr? most tán csak nem érte veszély őket?
Ez úttal nem; kis művészném is szorgalmatosabb volt most. Sok szépet
hoztam; s kitárogatta a begömbölygetett festményeket. Szembeötlő
ügyetlenséggel tette ezt; a művészet csinos darabjai, mintegy
kikivánkoztak durvás törődött kezei közül. Gyula ugyanazon kopott, most
még kopottabb köntösre ismert rajta, melyben őt első találkozáskor