A Bélteky ház: Tanregény (1. kötet) - 12

körülfolyja a lelket, miként levegő a testeket, s a művészetek csak
ennek részei, s mindnyájan a természetnek tündér-gyermekei. A plasticai
művészet legközelebb csügg emlőjén, a festész már távolabb játszodozik
tőle, a költő pedig szárnyra kelve lebeg felette. Mindegyike játszva
szépít, szépítve boldogít.
Gyula előtt most lőn világos, most lőn megfejtve azon titkos vonzalma
saját keblének, melyet főkép a költészet iránt abban mindenkor érzett,
azon kéj, mely a régi költők olvasására olykor elözönlé lelkét, azon
sejtés, vágy és óhajtás, melyek azt az ő koraik és hőseik felé ragadák.
A társaság egy mulatóban telepedett meg, Póli közte a maga kötésével; s
a beszéd tárgya csakhamar a világ politicai dolgainak rostálgatása lőn,
mi a bárónak egyik szenvedélye látszék lenni. A politizálás, úgymond,
valóságos firmája a férfi társaságoknak. Jól esik alkalmasan ülve, nagy
dolgokról, nagy változásokról, világi zajokról kényént beszélgetni; házi
kis munkák és fűtött kályha mellett, állományi eseményekről végezni,
jósolgatni, véleményekre, pártokra oszlani, valószinűségekkel hadazni
magunk körül, s véres háborúk helyett szó-csatákat folytatni, mik
nyelvet és eszet köszörülnek, de távolesvén ki köreinkből, közelről nem
érdekelnek bennünket s epéinket nem mozgatják. A világ messze zajjait
eresztvén szemlénkre, kedves nyugalomban érezzük, itthon a béke
csendjét. Ilyenkor gyakran szép alkalmam akad mosolyognom azokat, kik
messzedolgokért lángolnak, s itthoniakban hidegek.
Csak az a kár, méltsás úr, mondá a másik vendég, egy jeles tudományú
professor, hogy a magános egyénre nézve, ki a munkás rugókat nem
láthatja, a politizálás s kormányok dolgairóli vitatkozások, rendszerint
nem egyebek találgatásnál, s igaznak, féligaznak, gyanításnak,
ámításnak, hírnek, s elmefutásnak egymás felibe állítgatásánál. Alacsony
sorsból, nagyszerű és állású dolgokról és emberekről itélni, rendszerint
olyan, mint hangászatról, melyből csak egyes hangok, s legföllebb csak a
gordon zúgása hat messzünnen füleinkbe, hozni itéletet.
Épen ez a kedves az egész dologban, kaczagá a báró; vaktában
jósolgatunk, s ha találtuk a dolgot, jelét adtuk elménk élességének, s
mi elégedettek vagyunk önmagunkkal. Ha csalódtunk, mit sem vesztettünk;
minden vonzalma vitatkozásinknak egyedül ez volt: «nekem van igazam».
Ámbár barátim, ezt veté félkomolyan utána, ez a «nekem van igazam»
alkalmasint több rosszat szült a világon, mint járvány és háború együtt.
Ezen előbeszéd s mintegy apologia után, szemlére eresztettek a száraz és
vizes világ dolgai. Gyulát csak azok látszattak érdekleni azokból, mik a
magyar hazával távolas, vagy közeles viszonyban állottak.
A híves esteli lég, fölmenésre inté a társaságot. Öcsém, te művész vagy,
így szóla a báró Gyulához, lásd meg Póli arczképét, mely félmunkában még
a festő-álláson áll. Gyula valamint a báró is, nem valának elégedettek a
festéssel; amaz óhajtását jelenté megpróbálhatni a maga erejét, Póli
arczképe levételében, melyet azon homályos vágy látszék szülni benne,
hogy alkalmas ürügyet nyerhessen, többet mulathatni a nyájas háznál.
Póli szót ejtett Gyula előtt arról is, miként atyját óhajtná titkon
levétetni, s névnapja ünnepén meglepni őt arczképével. Az ifjú kapott az
adott alkalmon, s szívesen ajánlkozék.
Napot rendele a báró, melyen képgyűjteményét, megmutatandja a kis
társaságnak, melyre ez meg is igérkezék. Az alatt is Gyula szorgalmas
volt tett ajánlkozása teljesítésében; s legelőbb is Póli lefestésével
sietett. E végre Kálmán hozta össze a párt, s a munka azon bizonyos
órákra szabatott, miken a báró ellehetett Pólija nélkül.
Gondold el barátom, mondá Kálmán, a mint szereivel Gyula áthozakodék;
Póli erővel egyszerű köznapi köntösben kivánja festetni magát.
S úgy vélem, mondá Póli, van is kis igazam benne. A gála-köntös mintegy
kiemel önmagunkból bennünket, és vagy szokatlan kecseket, vagy
feszességet kölcsönözvén személyünknek, megcsalja a hasonlatosságot, s
úgy tapasztalám, hogy a szemet is rendszerint az arcztól, minek fő
szempontnak szükség lennie, magára vonja el.
Helyes, mondá Gyula, én csak a nagy hivatalú és rangú férfiakat kívánnám
gálában festetni, hogy köntöseik szólják rangjokat, s mutassák ki azon
osztályt, melyben hivataloskodnak; annyival is inkább, hogy ebben
rendszerint leginkább tetszenek önmagoknak. Másokat rendes öltözeteikben
óhajtnék festetni, minthogy ezek inkább adják ki a szokott testtartást
és arczvonásokat, s nem kívánnak ünnepélyi feszességet arcztól és
testtől. Czélszerűbbnek is vélném, rendes foglalatosságaiban festeni
őket inkább, mint meredt ülésben, vagy testtartásban; s ez alkalmasint
egyik oka rossz arczfestményeinknek. A bár hasonlatos vonásokban,
gyakran különböző lélek festetik. Azonban a szépnemet, melynek saját
rangja nincs, leginkább óhajtnám azon köntösében festeni, mely vagy
legkedvezőbben áll testén, vagy melyben leginkább tetszik kedvesének.
Hosszas tanácskozás után, Gyula javaslatából, azon ruhában állapodott
meg Póli, melyet ama bálban viselt volt, mely első alkalma vala
ismeretségöknek. Gyula munkához fogott. Tréfa közt vett ülést Póli,
enyelgve tiltatott el arczától a fölösleges világosság, Gyula igazgatá
fordulását és tekintetét, s festészi szabadsággal forgatá üléshez a szép
fiatal leány tagjait. Kálmán derült kedvvel tőn gyönge czélzásokat, s
ritka arczkép fösteték valaha vígabban, mint a Pólié. Azonban mihelyt
Kálmán kifordula a szobából, mi gyakran megesék, komolyabbakra vonúlának
Póli arczvonásai, s Gyula munkától szűnve, követelé előbbi derültségét.
Kedves tárgy körül hagyja nagysád forogni képzetét, mondá.
Jó, felele Póli, mosolygásra nyílva, gyöngéd nyájassággal tekintetében,
minthogy bál-ruhámban festetem, azon kedves bál örömeit fogom lelkemben
visszaéldelni. Kéjes szívveréssel csókola kezet Gyula, s tovább feste. A
mint a fővonásokat végzé, feloldá Pólit mára az ülés unalmától, s ez a
Gyula széke megett, szemlélni hajola a munkát. A lyánka meleg lélekzetét
érzé arczain az ifjú, vállán biztosan feküvék az egyik keze, s őt kedves
zavar fogá el a további dolgozástól. A világért nem mozdul vala feszes
ültéből, míg Póli föl nem egyenesedék.
Párnap mulva kész vala a kép, s Póli vidám igézetben álla a vásznan.
Kálmán a festményt szépnek ismerte, megadta annak a festészi érdemet; de
az arczban idegen lélek-vonásokat talált.
Igazad lehet barátom, mondá Gyula, én azt óhajtnám, hogy az arczfestész,
egy arczot se venne le addig, míg a személyt, kit fest, lelkének
legalább fővonásaiban nem ismeri; különben kénytelen: vagy festészi
érdem nélkül, csak híven, legföllebb ügyes kézzel dolgozni, vagy
hasonlatosság rovására, idegen lélek-vonásokat adni az arcznak. Az
egyénnek belsejét, annak megfelelő valódi külső alakjában és
színezetében adni elő – ez az igazi arczfestészet titka.
Gyulát, bár nem vala teljesen elégedett művével, vigasztalá Pólinak
elégülése, és az, hogy Kálmán is csekélynek lelé azon hiányt, mit
pótolandónak óhajtna a képben, de mit megnevezni maga sem tudott.
Alig létezhetik hálátlanabb munka az arczfestésnél, mondá Gyula.
Valamint minden arczban, úgy minden néző szemben is, csaknem annyi az
egyediség, mint tárgyalagosság, s a festő műve soha sem vívhat ki
közmegelégedést magának; tán ez az oka, hogy az arczfestészeknél oly
gyér a művészi büszke tűz, és oly gyakori a hideg közönyösség,
minélfogva művök, könnyen csak kézmívesi dolgozattá aljasul le.
Kedves látogatás várá otthon Gyulát. Káray érkezék be a septemvirhez,
részint pörös dolgai végett, részint hogy külföldi utazások iránt
végezzen. Ő nagyon helybenhagyá az ifjak határozását, utazási
előkészületeik iránt, s forrásokat fedeze fel nekik azokhoz. Csakhamar
barátjok lőn az ifjaknak, kik nyílt bizalom mellett, nyájas tisztelettel
viseltetének a korosabb, a tanultabb és tapasztaltabb férfiú iránt. A
septemvir, ki különben is mint egykori kitünő tanuló-társát kedvellé,
tisztelé Kárayt, különösen kedvkereső vala most, fia tekintetéből is
iránta; az vala a többi ház is. Most különösen vonzók és oktatók valának
az asztal-feletti beszélgetések és vitatkozások. Egy estén szóba jött,
némely megyékben, lassú folyama a köz dolgoknak, tisztviselői között.
Hazámfiaitól azt kivánnám, mondá Káray, hogy ne hagynák magokat
elöregedni a hivatalokban, engednének helyt a munkásság-vágyó és bíró
ifjúságnak. Nem egyszer tapasztalám, miként a kor tehetlensége, eltörlé
az előbb aratott érdemet. A septemvir nem hajlott ezen gondolatra.
Öregnél a tanács, mondá.
Azt nála is hagynám, felele Káray; de a kivitelt a munkás és izmosabb
kornak adnám által. Nem maradna-e az ország és megye gyűlésein, elég
pálya számokra fenn, melyen tanácsadásaikkal használhatnának a honnak,
annak terhelése nélkül, és szövétnekül világíthatnának az ifjúságnak?
Az öreg házi orvos, ki most a főispánnét folyosórul gyógyítá, a
septemvirhez álla. E század szelleme, így szóla, úgy látszik, nekünk
öregeknek nem igen kedvező. A minap egy társaságban hallám vitattatni
azon elvet, hogy némely nyavalyák gyógyítására, mik az újabb időben
változott életmód által, változott alakot öltöttek magokra, s inkább a
század nyavalyáinak mondathatnak, ifjabb orvosok által gyógyíttassanak
inkább, mint agg orvosaink által. Mert úgymond, ezeknél a tapasztalás és
hosszas gyakorlat, könnyen egyoldalúságot, és megszokotthozi
ragaszkodást szülnek. Innen az újabb felfedezések, tapasztalások,
gyógyszerek, és gyógymódok, azok előtt rendesen idegenek maradnak,
irántok ők rendesen bizodalmatlanok, s így elmaradnak az idő, a kor és
század szellemétől, s az új nyavalyáknál régi utakon bukdácsolnak.
Nincs is egész igaztalanság ebben, mondá Káray, ha szinte a vádat, mely
általánosságban különben sem fogna megállhatni, kissé túlvittnek találom
is. Gyarlósága az embernek, megszokni mindent, s így elveket is. Ezen
köz gyarlóságtól épen nem ment az orvos is. Vannak mindegyikének, ki
korosabb, kedvelt és gyülölt szerei, színtígy nyavalyái, mikben
szerencsésebb, s modorjai a kórjelenségek összevetésében, miktől nem
szeret messzetávozni; szintúgy mint minden nevezetes festésznek vannak
néhány szinei, mik iránt különös előszeretettel viseltetik, és
megszokott ecsetvonásai. Megvan továbbá azon viszketeg is bennünk, hogy
vénségünkre tanítni vágyunk inkább, mint tanulni; s ez az orvosi
tudományban, mely folytonos köztapasztalásnak tárgya és eredménye, meg
nem állhat.
Az nem vezet egyébre, mondá buzgólag az orvos, mint arra, hogy az öreg
orvos, biztosabb útra szokván, nem könnyen tér el attól, minden új
koholmányú, s jégre épített rendszerekre. Hány ilyennek értem már én
meg, fel- és letünő csillagát! Hányszor nem cserélgetünk a világban ó
tévedésekért újakat, s nem ritkán veszélyesebbeket!
A septemvirnek kedvtelése vala, az öreggel, kit kedvelle,
vitatkozásokban évődni, s új alkalmat lele erre, a mint a nagysás
asszony orvos-üvegét kihozák. A főispánné nem vacsorált, s a hosszas
asztali beszélgetés-közben, eljött a bevétel ideje.
«Minden órában egy evő kanállal» olvasá az üveg papir-foltján a főispán.
Alattomban felkéré az asztalnál lévő kanalakat, mikből kisebbek és
nagyobbak valának felrakva, a mint azok többféle nemzetségi osztályokból
szakadtak volt a család birtokába. Eleibe tevé ezeket az öreg
Aesculápnak, mosolyogva kérdvén tőle: melyikkel vegyen be neje?
Értem, méltsás úr! felele az öreg; a kétes bevevéseknél határozottabban
is szoktunk mi rendelni. Jól tudom, hogy a biztos természetben, biztalan
tudomány az a miénk; de nincs-e elöntve az emberi gyarlóság, s általa
korlát vetve, minden osztály tudásában? Elhatározzák-e nagyságtok, midőn
botokat itélnek a rabra, azt, hogy milyen erejű hajdú, milyen vastagságú
bottal üsse el azokat rajta?
Káray ismeretes és járatos volt a báró házához. Gyula, hogy biztosabban
menjen elő a báró arczfestésében, Kárayt kéré: ismertetné meg őt a báró
némely lélek-vonásival, s ez szivesen engede a kérésnek.
Az öreg báró Regéczy Orbán, így szóla ő, egyetlen a maga nemében.
Bajtalan élet, öröm-éldelet és kényelem, voltak gyermek kora óta szíve
vágya, s czélja és eleme lekének. Már az oskolában, egyedül magának
volt, az akkori szokás ellen, külön szolgálatja, legalkalmasb szobája,
első asztala a városkában, és fogadott kocsija, mely sarakban felhordá
őt leczkékre. Költő pénzéből kész volt gyermeket fogadni, ki felhordá
utána könyveit, írásait, írószereit a tanításokra. Később társalgási
pénztárt gyűjtött össze, egyedül víg tanyázásokra, maga volt a
tanya-mester, ő rendelgetett a részvényeseknek napot, órát, nemet és
szabályozást a víg mulatozásokra. Szerette őt mindenki, s az ő szíve is
mindenki eleibe nyiltan repült; lelke, miként az örömnek, úgy mindenki
barátságának nyitva állt, s a többieknél rakottabb erszénye, szinúgy.
Otthonról társzekér jára be hozzá eleséggel, s ez rendszerint a víg
tanyák javára érkezék.
A báró egy volt a jobb tanulók közöl, de ebben őt inkább szerencsés
talentoma, mint szorgalma segíté. Mit sem gyűlölt inkább mint huzamos
észkínzást, miként nevezé a tartós figyelmű és ráfordítású tanulást.
Innen a mathesist, algebrát nem szenvedheté; de annál jártasabb lőn a
politicai és széptudományokban. A költőket elragadtatással olvassa még
most is, s Horátzot, már ifjonta kedveltjét, majd egészen tudja könyv
nélkül ma is; mert úgymond, ez tele van élet-bölcsességgel, s joviális
szeszélylyel nógat élni sietnünk.
Elvei nemesítve azok, mik egykor Epicuréi valának, vagy is inkább neki
tulajdoníttatának. «Személyünk a legbecsesb a világon, s nincs
körülmény, mely megérdemelje csak egy órai törődésünket is, annál
kevésbé bánatunkat. Kiki középpontja a világnak, s ő körülte forog az,
minden dicsőségével, örömével együtt, s ezen kurta életre tulajdona neki
mindezekkel; maga a hibás, ha nem használja amazt, vagy rosszul
gazdálkodik ezekkel. Éltünk szűk folyama, ez a néhány csepp az öröklét
tengeréből, egyformán suhan el tőlünk, akár virág virított annak
partján, akár vad tövis. Ragadj meg tehát minden örömet, mit körödbe
ránthatsz, s mi nem bele-való, ne hajházd, nehogy elégedetlenség munkás
férge rágja le, bírható virágidat is. Ne felejtsd, hogy a valódi öröm,
lélek-elégedéssel párított jóléte a testnek.»
Mind ezen síkos elvek mellett, a báró egyike a legjózanabb,
legemberszeretőbb halandóknak. Világgali, de főkép önmagávali béke,
éltének főiparja; mert úgymond, ezek nélkül minden öröm csak futó mámor.
Az öröm-leélésben egész rendszert tart. «Ne öld el egyik öröm-éléseddel
a következőt» ez egyik szabálya; botor gazda az, ki míg a fa gyümölcsét
szedi, gallyastól töri le azt, s megfosztja magát a jövő évek
reményeitől. Innen, jóllehet az asztal örömeit kedvelte, folyvást a
legjobb étele, bora, ágya s mindenben a legválogatottabb kénylete volt
is a vidékben: még is soha semmiben mértékletlenséget nem mutatott.
Közlő, barátságos ész, szives ő mindenki iránt; mert úgymond, a
társaságos embernek, társalgás a fő örömforrása; jótevő majdnem a
pazarlásig; mert sajnálja mindazokat, kik elől minden öröm-forrást
mintegy kiapadottnak lát.
Ezen elvekkel tökéletesen egyezik könnyű kedélye. Víg eleven
véralkatával szivesen megkap minden alkalmat, hogy vigan tölthessen egy
napot, órát vagy perczet. E végett különösen kedveli a házi
ünnepélyeket. Megül minden név- és születési-napokat, melyek házára
esnek, meg eleitől fogva a keresztelői és nászi lakomákat; minden télen
vadászatokat, farsangi bált, minden tavaszon zöld majálist ad, s
gyermekesen örül már az ezekhezi készületeknek is. Néha maga is elmegy
ily házi ünnepélyekre másokhoz; de inkább szereti a mulatságot saját
házánál tartani, minthogy a jövés-menés s vendégi tartózkodás,
nyugalmával nem igen férnek meg. Innen vendégfogadót meg nem szenved
falujában, hogy így a vendéget udvarába szállni mintegy kényszerítse;
háza ritkán üres vendégtől, annyival is inkább, hogy állandó jó kedve,
öröm-nyíltsága, sőt már derült arczvonásai is, a legszivesebb gazdának
alkották őt a hazában. Ő érzi s érti is azt a gazdai szép kötelességet,
hogy vendégei necsak gyomorban vendégeltessenek meg, hanem kellemesen és
lelkesen is töltsék nála óráikat. Ha halál történik házánál, azonnal
utazik, s torra nincs ember, ki elcsalhatná. Gyermekeit ezen elveknél
fogva, kényletesen és lágyan nevelte. Nincs nagyobb méltatlanság, ezt
szokta mondogatni, mint szigorúan és sanyargatásokkal nevelni
gyermekeinket. A gyermekkor harmadát, ha nem felét teszi egész
életünknek, s azt elnyomorogni az élet másik fele barátságaért nem a
botorságig drága vásár-e? Síkos elveit, úgy látszik, leginkább fia
öröklé el tőle; művészi hajlamát pedig némi részben Póli leánya, kit
mindezért, mind háztartási érdemeiért, többi gyermekei felett kedvel.
Hogy ily elvek s háztartás mellett, a báró gazdasága nem mehet rendesen,
könnyű elgondolni; e részben úgy látszik saját elvei játszódtatják őt.
Ház és gazdaság rendjeinek fenntartásai, folytonos ügyeletet kívánnak, s
olykori szembemenést és megküzdést a kedvetlenségekkel, miket ő
telhetően kerülni szokott. A kedvetlen munkát és bajt pénzzel ölni el,
szokott dolga. Nemcsak számot venni tisztjeitől átall hanem magát a
pénzbevételt és kiadást is pontosan vinni restelli. Az örökös
vendéglések, sokba is kerülnek és rendet is bontnak, mely a gazdaságnál
mulhatlan föltétel. A pompát ugyan nem keresi a báró, mióta neje egy
ranglátó és pompázó asszonyság, kiért a báróságot is kénytelen vala
megszerezni, elhala, s inkább a kényelemre tekint mindenben; azonban nem
is kerüli a fényt és pompát, s kivált már három leánya kiházasítására,
követvén nagyobb házaink szokását, nagy részét vagyonának csillogással
költé el.
Képgyűjteményét, már ez előtt néhány évvel láttam, így fejezé be szavait
Káray, s ez szint azon szellemmel van gyűjtve, mint mely egész élte
modorát átszövi. Egy sincs benne, mely kedvetlen tárgyat ábrázolna. A
művészi kedvteléssel összeköti még a tárgyak gyönyörködtetését is. – Így
udvarában meg nem szenved mord vagy elégedetlen komorságú cselédet, s
ezen olykor természeti mostohaság miatt, kész a legjobbat, leghűbbet is
elereszteni szolgálatjából; mert úgymond, kedves tárgyaktól
környeztetni, pitvara a világi boldogságnak.
A rendelt napon siete Gyula, Káraynak és Vinczének társaságaiban,
megtekintni a kép-gyűjteményt. Az öreg báró, öröm-lepetéssel fogadá
Kárayt, s kitetsző nyájassággal az ifjakat. Isten hozott mentor! kiálta
Káraynak, kit ekként szokott nevezni, minthogy egykor
leczke-gyakorlójok, tanács- sőt intés-adójok volt néhányoknak az
iskolában; rég nem láttad képgyűjteményemet, azóta nevezetesen
szaporítottam azt.
Bútor és bútor közt, nagy különbség van az idegenre nézve. Ha egy derék
férfiú, gazdaghoz lép be, s szobáiban csak drága, de ízlés nélkül
halmozott bútorokat lát: azok és gazdájok felett valónak érzi magát,
azon titkos büszkeségből, melynélfogva hiszi, hogy kürülmények embert
nem tehetnek, sem nem pótolhatnak; de hol ezekben tudományt, ízlést,
mívelt lelket talál, egyszerre mintegy előzve van nála a tulajdonos
iránti tisztelet, s magát összeszedi a lelkes előtt. Ez utóbbi eset vala
a bárónál is.
A festmények, részint egy nagy teremben valának felrakva, részint a
többi szobákban felaggatva, s miként Káray megjegyzé, általánosan ki
valának közülök minden kedvetlen tárgyúak zárva. Nem, ily áldozatot a
művészetnek, bár tisztelem azt, nem teszek! mondá a báró, a mint ez
iránt Káray évődék vele. Nem régiben barátom, szent András kínoztatását,
Dominichinótól, csekélységért megkaphatám vala, s eleresztém azt; sőt
magát a nagy becsű Laokoont, vagy Angelónak János fővételét sem fogadnám
el, ha valaki azokat ingyen fogná is tolni szobor-gyűjteményemre. A
fájdalom könnyen emlékeztet elmulta után is; a reppenő örömnek kell
inkább emlékeztetésekkel szárnyát metszeni.
A képek közt kevés volt az eredeti mű; de többnyire nagy mestereknek,
jeles művészek által másolt remekjeiből álltak azok. Én, úgymond a báró,
föllebb becsülök egy jó remek-másolatot, mint egy középszerű eredetit.
Óhajtnám, hogy többet ügyelnének erre művészeink, s ne nyitnának oly
korán saját utat magoknak!
Ott álla Rubens szép nője, Caracci Krisztus-feje, Correggio Magdalénája,
Rapháel Sixtini Madonnája, Correggio éjszakája, táj-festések Poussintól
és Claude-Lorraintól, társasági darabok Wouvermantól, Tenierstől,
Ostadetől: ezen utóbbiak ébredt vidorságokért legszámosabban.
Gyulának valódi lélek-legelés vala ezen művek szemlélése, s művészi
szellemének sokakban fáklya gyújtaték általok. Elvont ismereteit,
kivitelben látá itt, s megkapott lelke kedves világban járdala. Mily
káros elmaradás, hazánk szegény sorsú művészeire nézve, így sóhajta fel,
kényteleníttetni ellenniök ily oskola nélkül!
Ezen megjegyzés, természetesen azon módokra és eszközökre vitte a szót a
társaságban, miknél fogva elősegítni lehetne hazánkban a még árva
művészetet.
Könnyebb életet óhajtnék hazámban, úgynevezett szép lelkeinknek, mondá a
báró; szabad elme, gondtóli üres pálya, önkedvtelésének, szenvedélyének
derülten eredt lélek, szükséges kellékei a költőnek és művésznek. Miként
madár a föld felett, lebegjenek ők az élet felett, miként lepke,
repkedve igyanak ők virág-nectárt, miként méhecske, vígan dongva
szedjenek mézet a jelen és késő korok számára. Ha hangyaként élelem után
száguldoznak, elcsillan az isteni szikra nálok, vagy elfúl az élet
gondjaiban.
Fő eszközöknek gondolnám e részben, mondá Káray e kettőt: útat nyitni
művészeinknek a tökélyesb kiképeztetésre, és alkalmat nyújtni nekik
arra, hogy becsültetéshez s könnyebb élelem-módhoz juthassanak. Az első
úgy lehetne eszközölhető, ha felsőbb ügyelet – lenne az academiai, vagy
művészek és műkedvelők egyesülete – jeles európai művészek által
másoltatná, vagy illetőleg mintáztatná – minthogy eredetiekhez még most
sem erszény, sem remény nincsen – azon régi görög és újabbkori remek
műveket, mik a művészet osztályaira nézve időszakokat alkottak. Nem
fogna nehéz lenni, megkapni gypsz- vagy viasz-öntésekben, a híres görög
mívű Laokoont, Apollót, Vénust, Antinoust, a küzdőt; s újabbak közöl az
Angeló Mihály tizenhat emelkedett medaillionjait. Ezek mellett
megkellene hozatni, az oskolás remekeket, hadd tanulnák művészeink, a
hibátlan rajzolást, a magasztosb és nemesb tiszta ízlést. Rapháeltől,
Dominichinótól és Caraccitól; a kedvességet Correggiotól,
Parniggyanotól, s a báj-ecsetű Guidotól; világosítást és árnyékozást
Rubenstől, Van-Dycktől és Rembrandtól; színezést Titiántól,
Georgionétól. Mindezeknek remekjeiből a nevezetesbeket, jeles
másolatokban megszerezni, nem fogna erőfeletti költség lenni; s ifjú
művészeink köz termekben munkálhatnák azok után tökélyíthetésöket. Ezen
fölül, nagyjaink közt ritka az olyan, ki ne birna néhány eredeti
remeket, s azokból egy kettőt ne volna kész, legalább közhasználásra,
hon számára átengedni. Hazánk egyházaiban is birunk több jeles
oltár-lapokat, és szenttárgyú festményeket, Pater Norberttől, Ősertől és
másoktól.
Én azt tartom, mondá a báró, a nélkül hogy jó barátom, szép óhajtásodnak
ellenszegülni kivánnék, hogy önmaga a természet lévén eredeti szülő
anyja a művészetnek, ő maga is képezheti leghívebben a fiatal művészt.
Magok a legremekebb ó és újabb művek sincsenek hiba nélkül. Lám, ím itt
Correggio éjszakájában, melyik értő nem óhajtná ki hagyatni az oda nem
illő holdat? Dűrernek ritkán jó a levegője; s nem szoknak-e ezen művek
által fiatal művészeink, tán inkább a mesterek modoraihoz és
sajátságaihoz, s nem ritkán hibáihoz is, mint a hibátlan természet
hűségéhez, és remekek jelességeihez?
Abban igaza van nagysádnak, felele Káray, hogy a tős példány mindenkor a
természet marad; mert kivülötte nem találunk formát, alakot
képzetünknek, s ő véges elménknek foglaló rámája. Benne gyökerzik minden
tudomány, igazság, s azon bölcsek, kik a természeten túl vagy kivül
keresnek igazságokat, déli napfényben gyújtogatnak silány fáklyákat. De
a természet nemest és nemtelent egybekeverve zár magában, miket
általánosságban, minden megválasztás nélkül, az isteni művészet fel nem
foghat; s nem könnyíttetik-e, nem biztosíttatik-e a választás nekünk, az
által, ha láthatjuk: a lángelmék miként ejtik csodált remekeikben ezen
kiválasztást? a természetnek ezen nemesítését? Ezekben már csak a
tévedéseket kell kikerülnünk s tovább építnünk a már felépültnek felibe.
Majd általában a müvészet és művészi ízlés sűlyedésének okaira fordult a
beszéd, s a báró azt jegyzé meg, hogy hazánkban, különösen a
festészetről szólva, a művészet ezen ágának technikai részére nézve,
több ügyeseket ismert ugyan, de annak költői emelkedésére nézve, alig
egy kettőt.
Én ennek azt vélem okának, mondá Gyula, hogy nagyjainknál csekély a honi
művészet iránti pártfogás, s ez, az élet szükségeivel küzdve sínlik.
Továbbá kevés az értő, a szenvedélyes, s így csekély és ritka a művészet
iránti figyelem és méltatás. Csak művészi szellemű, képes megitélni a
művészek dolgozását. Más, felfogja tán számolni tudni az eredményt, a
hatást, a művek közti különbséget; de nem fogja utánszámolni érteni azon
nehézségeket, miket a művész művében legyőzött, s így nem valódi érdemét
ennek.
Lehet egyik ok ez is, de nem egyetlen, viszonzá Káray. Csodált
festészeink többnyire szükséggel küzdtek. Rapháel hordó-fenékre festé
képét, melylyel a fogadósnál tett adósságát lefizeté; híres prophétáját
Rómában az Augustinusoknál, szabójának tartozott bérben festette! s
Correggio szintígy inségben festegetett. Pártfogás fejthet ki ugyan
lángelmét, és amannak hiánya némileg nyomaszthatja ezt; de hol ez nem
létezik, nem teremtheti pártfogás elő, sem a hol létezik, el nem ölheti
azt a pártfogás hiánya. Értést, irányt, és alkotó erőt, csak rászületés
és saját ipar nyújthatnak. Én fő okául a művészet sűlyedtének, úgy
hazánkban, mint másutt, a század uralkodó szellemét tartom. Úgy látszik,
mintha századunkban, mindenben, életben, munkásságban, irodalmi,
művészi, és kézmívesi dolgozásainkban, bizonyos felületesség, bizonyos
futólagosság volna sajátunk; s az a lelkesség, erőtelj és erőráfordítás,
az a mély nyomósság, az a műveinkbeni mintegy önkimerítődésünk, mik a
régieket halhatatlaníták, nem találtatnának fel többé nálunk. Az újabb
kor, úgy látszik, nem bírja oly biztos mérszerét, a nagyszerűségnek,
vagy is egyszerű nagyságnak, mi fő tetője a szépségnek, mint az ó kor
bírá vala; helyébe a könnyű, a tetsző, a csinos lépett. Futólag szemnek
és szívnek tetszeni, fő vágy, ipar és czél már ma művészeinknél. Pedig
íróban, művészben, sőt kézmívesben is, nem szeretem azt a korai és
könnyű önelégedést. Bizodalmatlanul szigorú legyen inkább maga iránt, s
higyje, hogy alatta áll mindig pályájának, bár sokat haladt is azon;
mert a művészet, miként maga a természet, nem kimeríthető. Foglalásokat
tehetni a művészet pályáin; de teljes meghódításokat nem! Mennyei
lajtorja a művészet, melynek fokaiból, egyik többet hág meg, mint a
másik; de a legfelsőbbre juthatni fel, egy halandónak sem adatott! Mai
korban, mindenben sokat akarunk és könnyen. Innen átfutó divat simúl ma
minden tevéseinkbe, divat magába a művészet szentjébe is. Hogy a
festésztől el ne távozzam, nem áraszt-e el bennünket a sok lelketlen
arczfestés? Gazdag és szegény, festményben bírja már ma magát és
magáéit. Kiki elégedett lévén önbecses személyével, csak hasonlatosságot
kiván festőjétől, nem művészi tökélyt! A művész szívesen teljesíti azt,
mit teljesítnie könnyű és jövedelmes, s így elhanyagolva önmagában az
isteni szikrát, fest legfölebb – ügyesen. – Hajdan nevezetes férfiak és
nagyok festeték magokat, lelkes ecsetek által, s kölcsönösen
tiszteltetve valának festő és festetett. Nem így ma; festészünk s
főképen arczfestészünk, mintegy árverésre eresztve olcsóságát, és
hizelgő szolgálatát, sűlyeszti a művészi érdemet, és művészet szép
becsét.
Ez Gyulának, ki most épen e nemben forgott, valódi tükör-mutatás volt;
hallgatott ugyan, de eltökélte magában az arczfestést oly ritkán
gyakorolni, mint csak lehet; most is azzal mentegeté az arczfestőket,
hogy köztök sok jelesek találtatnak, kik a test vonásiban, lélekkel
festik a lelket; s ezt nem tagadá Káray is.
Eleitőlfogva, úgymond ő, dolgoztak a legnagyobb művészek is az
arczfestészet nemében. Már Apelles festé Nagy Sándort, Titian az
emmauszi szent vacsorában, mind élők arczait festé. Van-Dyck ily
ecsettel még kincset is gyűjtött magának. – De a régiek külön